Pesti Műsor, 1991. július (40. évfolyam, 27-30. szám)
1991-07-05 / 27. szám
- Bocsánat, hadd lihegjem ki magam. Ön úgy szaladt fel előttem a második emeleti öltözőjébe, hogy alig tudtam követni. Ahhoz képest, hogy elmúlt hetvenéves, fantasztikus kondícióban van. Mi a titka? - Mindig sportoltam. Imádtam teniszen, hetenként négyszer kint voltam a pályán, azt hiszem, ennek köszönhetem a jó kondimat. De amióta átestem egy súlyos gyomorműtéten, abba kellett hagynom a sportolást. Mostanában inkább elmesportot végzek. - Nyelvet tanulok. Augusztus elején utazunk A denevérrel Münchenbe, ahol - három hónapon keresztül - német nyelven adjuk elő Strauss operettjét. Én pedig csak magyarul tudok, ezért gőzerővel magolom Frosch, a börtönőr szerepét (amit egyébként magyarul már legalább kétszázszor eljátszottam). Éjjel-nappal biflázom a der diedas-t, mert nem akarok kudarcot vallani. Rámondtam a szöveget magnóra, hogy minél többször halljam, előzőleg pedig nyomtatott, kalligrafikus betűkkel leírtam magamnak a szerepet, hogy vizuálisan is magam elé tudjam idézni a mondatokat, az umlautokat, a dupla véket. Ma már, ha lehunyom a szememet, látom a szavakat, csak éppen fogalmam sincs arról, melyik mit jelent. Egyébként egy német nyelvtanárnő foglalkozik velünk, aki egy szót sem tud magyarnl. Azt mondja, nagyon jó a kiejtésem. Erről az úgynevezett jó kiejtésről van egy sztorim. Néhány évvel ezelőtt A cirkuszhercegnővel vendégszerepeltünk Görögországban. A Magyar Rádió egyik görög munkatársa tanította be nekünk a szöveget. Fantasztikus sikerünk volt. „Bűbájos a magyarok előadása - írták a lapok -, s külön truváj, hogy mindnyájan raccsolva beszélnek görögül.” Ekkor derült ki, hogy aki betanította nekünk a szöveget, racscsolt. - Ön nagyon hűséges színész. Negyvenesztendős pályafutása során mindössze két színház, a Nemzeti és az Operett tagja volt. Hogyan került a Nemzetibe? Mikor végezte a főiskolát, amelynek KÉT „ÚR” SZOLGÁJA Öltözői beszélgetés Suka Sándorral - ha jól tudom - a legidősebb hallgatója volt? - 1948-ban, 27 évesen, két gyerek apjaként kerültem a színművészetire. Az első két évfolyamot esti tagozaton végeztem, közben napi hat órát dolgoztam. Műszaki rajzoló voltam a Rákosi Mátyás, alias Weiss Manfréd Gyárban, Csepelen. Jól kerestem, szerettem a munkámat, fel sem merült bennem a gondolat, hogy színész legyek. Az egyik nap ellátogatott a színjátszó körbe egy bizottság a főiskoláról. A tehetségkutatók között volt Lehotay Árpád, Gáspár Margit, Simon Zsuzsa, akik engem is meghallgattak, mert a színjátszó csoport vezetője rábeszélt, menjek fel a színpadra, adjak elő valamit. Úgy látszik, láttak bennem némi fantáziát, mert azt mondták, jelentkezzek felvételi vizsgára. „Nekem családom van, jó fizetést kapok a gyárban, nem adhatom fel az egzisztenciámat” - tiltakoztam. De ők tovább kapacitáltak: elintézik, hogy amíg tanulok, a gyártól megkapjam a fizetésemet, jöjjek nyugodtan felvételizni. Elmentem. A zsűriben a fent említetteken kívül ott ült a tanári kar. Nagy Adorján, Rátkai Márton, Ladányi Ferenc, Gellért Endre, Básti Lajos. Már nem emlékszem, mit adtam elő, de azt sosem felejtem el, hogy amikor kiléptem a teremből, megszólított egy fiatalember. „Akarod hallani, mi a véleménye rólad a bizottságnak?” - kérdezte. Amikor bólintottam, odahúzott egy nyitott ablakhoz, ahol minden szó kihallatszott. Éppen rólam beszéltek. Nagy Adorján ellenem volt. „Ne vegyük fel - mondta -, idős is, állítólag már gyerekei vannak. És nagyon rutinos.” A többiek vitáztak vele, legfeljebb a rostavizsgán kiszórjuk - mondta Rátkai Márton, de Adorján bácsit nehezen lehetett meggyőzni, végig ellenem volt. Később viszont én lettem az egyik legkedvesebb tanítványa. - Kinek köszönhet legtöbbet a pályán? - Gellért Endrének. Ő volt az osztályfőnököm, ő szerződtetett a főiskola elvégzése után a Nemzeti Színházhoz. Figyelt rám, először kisebb, majd nagyobb szerepeket adott, bízott bennem. Jobban, mint én saját magamban, mert őszintén szólva, féltem, mi lesz ott velem, hogyan tudok helyt állni. Akkoriban fantasztikus társulata volt a Nemzetinek. Ladányi, Gobbi, Major, Ungváry, Olty Magda, Básti Lajos, Mészáros Ági, a két Makláry, Tompa Pufi, Szörényi Éva és még sokáig sorolhatnám a neveket. Mi lesz velem itt - kérdeztem Gellért Endrétől-, mi lesz a szerepköröm? Ő akkor már tegezett, s azt mondta: „le ne vedd a szemed a két Makláryról és Rajz Jánosról, az ő szerepkörüket örökölheted később.” Valóban így történt. Fokozatosan terheltek, különböző epizódfigurákat játszottam. A Volponéban Volture voltam, az Úri muriban Jászom huszár, Illyés Gyula drámájában, a Dózsa Györgyben Ignác atya, a Sipsiricában a festő, a Jó embert keresünk című Brecht-drámában a rendőrt játszottam. (Ez mind Gellért Endre rendezése volt.) De Major Tamás is sokat foglalkoztatott. 1959-ben rám bízta a Két úr szolgája című Goldoni-vígjáték főszerepét, Truffaldinót, amellyel pályám egyik legnagyobb sikerét arattam. Major nagyon kedvelt, jól tudott dolgozni velem, s ma sem tudom pontosan, vajon mi okozhatott törést a kapcsolatunkban, miért estem ki a kegyeiből. Talán önhibámon kívül megbánthattam. Majorban volt egy nagy adag önirónia, de ugyanakkor könnyen megsértődött. Évekig őrizgette magában a tüskét, míg eljött az ideje a törlesztésnek. Nekem elég jó a rajzkészségem, több karikatúrát készítettem róla, amelyeket kitettek a színház faliújságára. Ő jókat nevetett ezeken, de lehet, hogy sértőnek találta. Történt egy kínos epizód is, talán ez is nyomot hagyott benne. Az ember tragédiáját rendezte, s feljött a szín-