Pesti Műsor, 2011. október (66. évfolyam, 9. szám)

2011-10-01 / 9. szám

Címlapfotó: Almási J. Csaba 2011 SZÉP 2­9 Közérzet kis helyen Sok jó ember fér el kis helyen, de úgy tűnik, ezt az évadot inkább kevés ember tölti el jó helyen. És ez most nem a szokott vészma­dárkodás, mi lesz velünk, lesz, ami lesz, legalább a jövő évadot várjuk meg, mielőtt a magyar kultúra vagy a magasabb előadó­művészet totális válságáról beszélünk. Ami jelenleg probléma, az tisztán gazdasági, akármilyen csodálatos előadások is születhet­nek, nem lesznek elegen, akik megnézzék. Évről évre végignézem, hogy egyre rövidebb a sor az operabérletekért. Magyarázat mindig van, hol túl konzervatív a műsor, hol túl merész, de a sor mindig rövidebb. Az Operaház maga egyelőre tele van, de ma már két helyszín helyett csak egyen, a kisebbikben játszanak, az évadonkénti ötszáz előadás helyett körülbelül a felét tartják meg. Esténként egyre reménytelenebb megtölteni a Müpa nagytermét, pedig az épület ma Budapesten az egyetlen, ahol reprezenta­tív klasszikus zenei esteket lehet tartani. Hogy hogyan juthattunk el idáig, miképp lehetséges, hogy nincs Vigadó, és a Zeneakadémia felújítását az ígért átadási határidőre éppen csak hogy elkezdik, az egy másik kérdés. Súlyos kérdés az is, mintha senkinek sem tűnne föl, hogy egy koncertteremmel kevesebb van, sem a zenészek, sem a közönség nem vonult az utcára, hogy tiltakozzon, amiért hozzá nem értő emberek megakadályozzák, hogy hivatásuknak vagy kedves szórakozásuknak éljenek. Jelen pillanatban csak a sznobizmusban remény­kedhetünk. Hogy igenis vannak események, amelyekről nemcsak tudni kell, hanem jelen is kell lenni. Ha jelen kell lenni azoknak, akik­nek ez presztízskérdés, akkor talán beférnek a karzatra azok is, akiket az események érdemi része foglalkoztat. Ebben az évadban ilyenek a Fesztiválzenekar koncertjei, a Metropolitan élő közvetítései, és talán tucatnyi muzsikus, akik szélesebb körre hatnak, nem pusztán a zeneértők­re és rajongókra. Egyikük, Cecaia Bartoli éppen ebben a hónapban jön, el is kelt minden jegy. De vajon meddig lesz még szerencsénk? Meddig tudja még elhitetni az a kevés ember, akit az üyesmi érdekel, hogy fontos dologról van szó, talán a leg­fontosabbról. Meddig sikerül még meggyőzni a világot, hogy nem csak kenyérrel él az ember? Marcus Aurelius szerint a tökéletesség útja, ha úgy élünk le minden napot, mintha az lenne az életben az utolsó. Nem életünk utolsó szín­házi és hangversenyévadát kezdjük el, legalábbis remélem. De éljük úgy át, olyan intenzitással minden hasznos estéjét, mintha nem lenne több lehetőségünk. Talán éppen ettől lesz majd. ■ FÁY MIKLÓS Jelen pillanatban csak a sznobizmusban reményked­hetünk. Hogy igenis vannak események, amelyekről nem­csak tudni kell, hanem jelen is kell lenni. Fotó: Bársony Bence KÖZÉRZET Pesti Műsor 1

Next