Pesti Napló, 1851. február (2. évfolyam, 270-293. szám)

1851-02-25 / 290. szám

lek alatt ugyan, de meghagyja: honnan ered mégis országszerte a protestánsok méltó aggo­dalma ? Az egyenlőség­ elv sajátságos alkalmazása okozza az aggályt. A római kath. szentegyház teljessége a püspöki méltóságban áll, melyhez az egyetemes egység járul, mint összeköttetés a római szentszékkel és függés ő tőle. A püspöki méltóság egészen függetlenné lett az állami ha­talomtól, s az országbeli kath. egyház függése és összeköttetése a romai szentszékkel kivétetett az állami ellenőrzés alól. A protestáns egyház teljessége a hívők köz­ségében áll, mely a sacerdotiumnak személyesí­­tője, s íme a község elnémittatik, s reája elő­­járók, mintegy külső és idegen sacerdotium, küldetnek; — mintha megfordított esetben a katholikus egyház püspöki méltósága szüntetett volna meg s az ő összeköttetése a romai szent­székkel szakittatott volna el.--------------­Az iskolák a protestáns egyház községének tulajdonai, valamint viszont neki szellemi táp­lálói. Azok javítása, bővítése, átváltoztatása találtatott szükségesnek, s ime nem az anya­egyház közönsége mindkét hitvalláson, szállít­­tatik fel a szükséges változtatás m­egtevésére, s az arra kivántató tőkék előállítására, hanem hol csak a tanári kar, hol a felügyelőség, mely egyedül az illető kerület, vagy esperesség ideig­lenes mandatáriusa, hol a felügyelőség mellett bizalmi férfiak, kiket azonban nem az egyház tisztelt meg bizalmával, köteleztetnek annak el­határozására, mit ők, ha akarnak, sem tehetnek. Onnan van az aggály, mely a protestánsokat elfogva tartja, s mely a leendő időjárást jelent­hető tüneményeket a különböző láthatárokon nem kis nyugtalansággal lesi és magyarázgatja. Paris , febr. 18. P. A drezdai értekezletek mind leplezetlenebből feltűnő czélja és iránya a legnagyobb élénkséget idézi elő diplomatikai körökben úgy, mint a politikai pártok között, és folyvást nyomja lefelé a börzén a papírokat, míg a kormánynak magatartás­a hivatalo­san nem tudatik; s bár minden odamutat, hogy leg­alább bizonyos pontig az angol kabinettel egy érte­lemben fog föllépni, azon állítás mindazáltal, mely több lapokban megfordult, mintha a kormány már­is ultimátumra, és cams bellire gondolna, teljesen alap­talan; nincs okunk föltenni Bonaparte Lajosról, hogy ily határozott föllépésre kedve volna. A nemzetgyűlés néhány nap óta osztályaiban a megyei és községi rendezési javaslatot tárgyalja. A pártszenvedélyek egy pillanatra lecsöndesedni lát­szottak, és a február 24-ke óta elítélt politikai fog­lyok kibocsátásával s a Crétoniéle javaslat elfoga­dásával remélik sokan a kiegyenlítést bevégezni. Az első, 186 baloldali tag által aláírt petitio alakjában kerülend a nemzetgyűlés elibe, és tegnap a Cavaignac és Dufaure színezethez tartozó mérsékelt republicá­­nusok által is elvben elfogadtatott. Mint mondják, nem hiányzanak pártolói a többi pártok kebelében sem. Bonaparte Lajosnak sokak szerint ugyanez már régi óhajtása, és a vérm­esebb reménynek azt hi­szik , hogy maga a kormány fog e tárgyban legkö­zelebb kedvező javaslatot előterjeszteni.­­ A Cré­­ton féle indítvány az amnesztia kérdésével szoros kap­csolatban van, és mint mondják, orleanisták és le­gitimisták készek azt elfogadni azon föltét alatt, hogy let falai közöl, s verturinommal Carrarába haj­tattam. A szoborterem kirabolva volt. Csak egy fehér alak ragyogott felém, mint kétségbeesettre a vigasztalás napjának fénye... Orsina mellszobra! — Mint ki­tudtam , ezelőtt 13 nappal hozatta ide maga Orsina. Átkaroltam a szoborszentet, de karjai nem hajoltak felém . .. szók­tam, megcsókoltam a sikamlós, fényes ajkakat­, de rajtok megfagyott a csók... a szemek­ben megjegedtek a könyek... a márványnak nem volt lelke... a márványleánynak szive nem dobo­gott, csak reám feszité fásult, meredt szemeit, mi­ként őrültre gyilkol a véggondolat el nem érhetésé­­nek sújtó öntudata. — A földre sülyedtem. Előnyeim­nek árja szakadatlanul ömlött, s a márványistennek szirtkebelén következő sorokat találtam vastag trón­­nal fölkarczolva, mely Orsina írása volt. „Én megtartom eskümet, Vilmosom! ha üdvözült szellemed a földre visszatér, s engem hiába keresve, föl nem lelend ; lengje körül a márvány Orsinát, mely hideg képviselője emlékemnek , s győződjék meg is­tenült árnyad a szoborleány körül, hogy volt oly hűséges kebel a világon, mely érted megkövült a fájdalomban.“.. Öngyilkossá lett ?. .. vagy hitszegő, s ez csak gyáva festéke a tettetésnek?... Nem! nem! — ez utolsót az ördögök súgták fülembe. . . Ő elveszettnek hitt, s öngyilkossá lett. De ezt mégsem teheté, hisz angyalt bűnre búj­tó gondolatok nem kísértenek . .. nem, ezt mégsem teheté! Massába tértem. Négy nap alatt nagy titoknak jöttem nyomába. Az egész massai nép mint nyilvánost beszélő már, hogy az angyal Orsina meggyilkolta magát. Meggyilkolta magát... még pedig következőkért : — Barracci Rodolfo, egy massai gazdag kereskedő fia, Orsina kezére vágyott; de én nagy gát valék út­jában. — Egy nap levelet kisértett meg íratni Orsi- t illető herczegeiknek szabadon hagyassák visszatér­­hetési jogukkal tetszésök szerint élni, vagy nem. Megemlítettem­ már egyik levelemben a londoni febr. 1-i communisticus manifestumot. Nem írtam róla bővebben, mert azt hivem, hogy mielőtt híre a Tisza partjára érkeznék, az már rég el fog feledtetni, a minthogy meg is érdemli. Csalatkoztam! A „M. hírlap“ londoni levelezője azt egész terjedelmében közli és a szerkesztő róla egy czikket ír. Hogy a londoni comiték, melyeket a manifestum alatt olvasható Blanc, Lajosén kívül, többnyire is­meretlen nevek képviselnek, az ügynek, melyet ma­nökenek vallanak és oly szolgálatot tesznek, mintha ennek ellenségei zsoldjában állnának, az kitetszik a nevezett lap londoni levelezőjének azon szavaiból, hogy : jó tudni, mi történik az ellenség táborában ? Hogyan ? Ön írja ezt, uram, ki mint mondja, ere­deti meghívó levelet kapott a kérdéses banquettre, és a manifestumot eredetiben leírta már febr. 3-án ? Tudja ön, minek vallja be magát ezáltal ? Ha nem tudja, én nem is fogom megmondani... Mi magát a manifestumot illeti, arról fölösleges szólani. Az afféle phrasisok, mint: „mindenkinek tehetségei és szükségeihez képest,“ — „a forrada­lomnak a pénz-, csészariszocratia megdöntésével kell végződni“ — stb. — nem újak, saint-simonismus név alatt már régóta ismertetnek és rég elítéltettek, ép azon szabadság és egyenlőség nevében, melyet a londoni democraták is zászlójukra kitűztek, mely azonban a manifestum elveivel, melyek az egyéni szabadságot végkép megszüntetnék, soha össze nem egyeztethetik. Turin, február 11. j­. Megtörtént, Siccardi beadta lemondását, s a ki­­rály azt elfogadta. Oka lemondásának beteges állapota, és már magam is hiszem, hogy betegsége nem egé­szen testi, hanem erkölcsi is, s ez utóbbi jobban folyt be visszavonulásába a kabinettől, mint amaz. Több napok óta lévén híre, hogy a gróf úr tárczájától búcsút vesz : a bizonyosság nem lepett meg senkit. Vannak leiz itt sokan, kik örülnek Liccardi elbo­csátásának. Az Armenia, Cat­olico és Campana az örvendők közé számítandók; e lapok és a párt, melyet képviselnek (a visszahatók, rómaiak és jezsuiták), nem titkolhatják el megelégültségöket. Vájjon nem kora-e örömük ?... Még nem tudni, ki lesz utóda Siccardinak. Manno és Sclopis urakról már alig van szó. Massa-Saluzzo, mint mondják, nem fogadta volna el a tárczát, mert előde nyomain akarna maradni. Mi arra látszik mutatni, hogy nem csupa személy­változás forog fen. Egyébiránt az angol parliamenti viták, s az elyséei zavarok oly dolgok, melyek nálunk nem épen alapos és kívánatos kilátást nyújtanak arra, hogy Liccardi elvei mellőztessenek. A mi poli­tikusaink szerint Bonaparte úr már jobban fél a legiti­misták­ és orleanistáktól, mint a baloldaliaktól. Kormányzati rendszerével egészen az amerikai mo­dorhoz látszik közelítni, s ha a tiszta republikánu­sokban keresi és találja támaszát, nem sok remény van arra, hogy a római ügyek nálunk jobb fordulatot öltsenek — állandóul. Az angol alsó­házban továbbá a pápaellenes szózatok eléggé erősek, hogy a római curia különös kedvezést ne várjon mindünnen, hol a brit kabinet befolyással van. Nálunk a két szomszéd kétségtelenül legtöbb befo­lyást gyakorolt az egész dologba. Bis de Buttenval úr érdeme tagadhatlan Liccardi visszaléptében! Azon­ban, ha csak a személynek kelle félrevonulni, hogy a római udvarrali entente cordiale ismét helyreálljon, úgy bizonyára czél van érve. Lehet, hogy változni fognak az elvek is, mert Siccardit collegái közül többen nem szeretők, s még Cavour és Iu­o­a urak is idegenkedtek tőle egy idő óta, Galvagno és Paleocapa pedig szinte kerülték őt; de, mint mondám, az elv­­változásban, a mai conjuncturák között , bajos hinni. Ha Galvagno hosszasabban tartandja meg az ideiglen nának, mely az udinei kórházból szólt, s halálomat jelenté. Lett is hatása a levélnek, csakhogy nem olyan, milyet Rodolfo gondolt. Orsina a levél olva­sása után tüstént eltűnt, s azóta öngyilkosnak tartja őt a világ. Rodolfo néhány nap múlva, e véletlen következtében, elszökött Massából, hihetőleg vala­melyik zászlóaljhoz, s Orsinát fölkeresni egész cso­portok indultak ki naponkint a vidékre, tengerpartok s hegyhátak közé, — de minden haszontalan ... róla még a madár sem tudott. A massai néprege pe­dig azt állítja, hogy a carrarai teremben kővé vált fájdalmában, s azóta csak mint márványleányt imád­ják az emlékezet aranyrámájában. — kezébe adott igazságügyi tárczát — mit itt nagyon is valószínűnek tartanak a legjobban értesültek— ak­kor Riccardi elveiből nem sok maradna meg, mit a belügyminiszter úr múltkori nyilatkozata is a képvi­selőházban tanúsít. Nem vagyok oly mélyen beavatva a kabinet titkai­ba, hogy a közügyeket intéző titkos rugókat ismer­hetném, de annyit mondhatok, hogy Victor­ Emánuel végre elszánta magát: concessiót tenni a római cu­­riának. Ausztria, a keleti szomszéd, ép oly kevéssé­­volt befolyás nélkül e változásba, mint Hil de Buttenval úr, de nem tudom, meg fog-e elégedni azzal, hogy a személy távozott? Úgy vagyok meggyőződve, hogy Bécsben rendszerváltozást szeretnének nálunk. Híreink a Ticino felől nagy seregmozgalmakról szólnak. Mondják, hogy ausztriai őrcsapatok lennének felállítandók határunk hosszában ? Én úgy tudom, hogy csak a helvetiai oldalról történnének elővigyá­­zati lépések. Hogy közép- és alsó Olaszországban nem nyugosz­­nak, nem enyésznek, sőt talán szaporodnak a forra­dalmi elemek, az bizonyos, s hogy a demokrata főnö­­kök is rendkívüli munkásságot fejtenek ki, szinte tagadhatatlan. Majd elintézik az európai békét — Drezdában. ^Zala-Egerszegh , febr. 18. Tj fölfedezés!... ismeretlen föld!!!... Talán Ame­rikának egyik oldalbordája ? ... a nagy csöndes vagy atlanti tenger víztömege közepett ? .. Sem itt, sem ott, kedves olvasó, — a földtér, melyet, mint isme­retlent , e lapok hasábjain bemutatni kívánok, Eu­rópa közepe táján fekszik, és szülőföldem — Zala­­megye. S most helyén látom az előbocsátott felkiáltó je­lek , s columbuszi szavak magyarázatául az indokot felhozni, mely ezek előidézője volt. —­ Valahány­szor e lapok kezeimbe jutnak, térképem elé állok áttekintendő a viszonyok fejlődését külön ország te­rületében, s naponkint találkozom e hasábokon a kedves haza egyik vagy másik megyéjével, s nem ritkán a határos Somogy- és Vasmegyékkel is, — de szegény Zalának híre sincs ! — Máskép áll az ügy Zala irányában a „Magyar Hírlap­“ és „Hölgyfutár­ban.“ Ezeknek mindenöt hatodik számában jelenik meg szakállas üstökösként egy egy ócsárló czikk. •—­ bizonyos ideális reformátorai az emberi nemnek föl­lépnek , h­andabandáznak , háromszoros kérdőjelek­kel kiteszik : miért van ez így, s nem máskép ? —• pedig hajdú szól a harangöntésről! —­ Emlékezem reá, hogy a betiltott „Röpívek“ zalaegerszegi leve­lezője — a „M. N­.“ jelenlegi tudósítója — egyik számban hangosan kikelt társalgásunk, félrevoná­­sunk, s általán minden néven nevezendő viszonyaink ellen; pedig legyen szabad megsúgnom: ezen tisz­telt levelező az egy állomásnyira fekvő K... kon la­kott állandóan, s h­azánk csak minden két hónapban méltóztatott bekocsikázni. Már aztán, kérem a lássan, ily tisztelt egyén hogy ne tudná­m a maga nótáját elfütyölni ? A „N­ölgyfutár“ban legközelebb szinte jelent meg egy drágalátos czikk, Zala ifjai­, s hölgyeiről, tele nemtelen czélzással, ócsárlással, mint ily tisztelt czikkirók magas keblének magasztos kiforrásaival!... Ha e szerint valaki Zalát a„M.H. és „Hölgyfutár“ hasábjairól ismeri, ezen nagyon tisztelt czikkiró urak hiteles (! ? !) jelentéseiből azt fogja gondolni, hogy nálunk mindenkinek legalább is mindenik füle mellett egy marok kalamászos ezüft lóg le érdemje­lül , s mi tudj’ Isten miféle csodabogarak vagyunk, pedig másodszor is egyet súgva: ők csak saját egyé­­niségöket, s jéghideg keblük óriás telét rajzolják, s minthogy mindezt szeretnék másra ruházni, nagy áhitattal elmondják , hogy ők nem, a világért sem,­­­hanem más valaki,... a zalai közönség .... Ennyit Orsina emléke, mindig csak az üldözött. Egy rögeszme volt úgy velőmre szegezve, hogy őt még látnom kell ez életben, ha él, vagy, bár élet s halál között, elhuny­táról bizonyos adatokat szereznem. Egy reggelen egy ma­gyar baka állt ort a hosszi­ folyosón, melyre szolgált az én börtönöm ajtaja is. Nagyon kevés erőbe került a hirtelen börtönökké alakított szobáknak az egyiké­ről — hol raboskodtam — a zárt lefeszíteni, s né­hány szót váltva örömmel, tovább iramlottam a kétes szerencsére bízva magamat. A nagy kapunáli kettős őrhelyen már puska volt mellemnek szegezve : vagy megadni magamat, vagy meghalni. — Élet! vagy halál! gondolom — ez mindegy; s az őr kezéből kicsavartam fegyverét, s a szurony élével mély ha­sítást tettem a fegyverbe markolt feketeképű olasz keblén. Az olasz földre hanyatlott, s mire a szeren­csétlen fegyvert elhajítani akarnám, már előlhátul kemény karok közt találtam magamat. Utolsó remé­nyemet is eljátszottam , gondolom magamban, s az előbbi űrnél még sötétebb lyukba dobanak be. Egy borzasztó éj ismét elvánszorgott kínaira fölött. Reggel öröm jelenté, hogy a tegnap megtámadott őr az éjjel nagy kínvonaglások között meghalt, s mára újabb szigorú vizsgálat van személyem ellen rendelve. A kemény vizsgálat meg is történt, mint gyilkos ismét belökettem szobám élébe. A vértettek nem fe­­nyítették lelkemet, mert hisz szabadulásomért — Orsináért tettem, s ő érte bár­mit tenni is, tán nem vétek az Istenek előtt... Ily vigasztaló lámpája égett a hitnek keblemen... A halált nyugodtan vártam, csak még Orsinát ez életben egyszer láthatni, egy biztató sugár tört volna is be börtönöm ajtaján!... oh de hisz úgy el valók most zárva a világtól, hogy még az imádság sem férhetett hozzám... Szüleim!... szeretőm!... a fényes boldogság! -------mind elhagytak, s az én vas életem még most sem kopott el a viszontagságok annyi irtó óráiban... ezen nevetséges üstökösökről, s most áttérek me­gyénk jelen állására. .Ha van e honban tisztviselő, kinek hazája boldo­­gitása szivén fekszik, s ki a kormány rendeleteinek végrehajtásában igazi hazafiúi erélylyel működik, úgy ez bizonyosan a mi szeretve tisztelt megyei fő­nökünk Bogyay Lajos úr. (3 atyja e megyének, hoz­zá őszinte bizalommal járul szegény, mint gazdag. Igazságszeretete, minden párt és tekinteten fölül emelkedettsége valódi jótékony meteor e sokat szen­vedett megye látkörén. Volt idő, midőn elvesztését rettegtük , de már most itt maradván , újra örvend­hetünk. Áldás kisérje pályáján! Megyei tisztviselőségünkről közigazgatási úgy, mint törvénykezési tekintetben csak dicséretest mondhatok, ez fölemlítve talán azon igen furcsa körülményt, miszerint — kivált székhelyünkön — maguk a közhivatalokban álló egyéniségek vitatko­­zási tárgya gyakorta az : a közigazgatásiak-e elsők rangra, vagy a törvénykezésiek ?.. Mire vezet, s másutt is így van ez ? Nagy sensatiot okozott nálunk, megyénknek az új szervezet alkalmával másod­osztályba lett he­lyeztetése. E megye ugyanis — melynek hat járása közöl a legkisebbik 13% □ midén legalább 32,000 lelket számit, s a helységek száma némelyikben a százat meghaladja, s hol a járási kiterjedés 15 fi midig, a népesség 41,000-ig, s a helységszám 123- ig halad, a pusztákat ide nem értve, — másod ran­gú megyének van iktatva, mig kerületünkbeli né­mely megyék járásviszonyai ehez nem is mérhetők, és első ranguak ! Mi tehát itt az ok ? mi vétetett ala­pul ? ez foglalkoztat mindnyunkat, s bár okát nem tudjuk, nem láthatjuk, fájdalmas érzettel kénytele­­níttetünk megnyugodni a felsőbb határozatokban. A nyirbálás mestersége szinte nagyon meghono­­sul nálunk. Hogy Muraköz a forradalom utáni áta­lakuláskor elszakasztatott tőlünk, tudja a magyar világ,­­ már ez fájt lelkünknek, s most egyetlen büszkeségünk Balaton-Füred vidéke — néhány­­ mfdnyi terület — fog Veszprém megyébe kebelez­­tetni. Nem akarunk az államigazgatás kerekei közé nyúlni, de ismerve a kérdéses vidék lel­deletét, bát­ran állítjuk, hogy a felső-eörsi lakos inkább fog, mint zalamegyei, a 2/2 állomásnyi Tapolczára, mint a­z órányira fekvő Veszprémbe, mint veszprém me­­gyei menni ügyei végett, mert keblében szent a Za­la név. Utóbbi felsőbb rendelet szerint a kérdéses helységek véleményadásra vannak felhíva aziránt, hova kívánnak inkább tartozni, é­s ez reményt nyújtana a még lehető megmentés iránt, ha más ol­dalról rendező leiratokban az ügy , mint már befe­jezett , nem állíttatnék elő. Az ujonczozás, 1. megyei főnökünk elnöklete alatt, a legnagyobb rendben ment véghez. Népösszeírási adatok szerint 85% [s­ midre terjedő megyénkben az összes népesség 219,541 ; ebből ma­gyar 187,729, — vandal 14,615, — zsidó 8,605, — német 3,713,­­— horvát 4,692,­­— czigány 123, — szláv 64 s e szerint a magyarság, hasonlatlanul felülhaladja bármelyik nemzetiséget. Az uralkodó marhavész jelei mindinkább tüne­­deznek. Utonállás és rablások gyakori esetek, azonban az ezek elleni intézkedések naponkint erélyesebben tűn­nek föl; hiszszük, e kóborlók hurokra kerülvén, ér­demlett sutalmukat elnyerendik. Folyó hó 26-án a helybeli „Arany-bárány“ ven­déglő teremében tánczvigalom fog tartatni. A kiál­lítási költség részvényesek által fedeztetik. A részvé­nyekből fennmaradó s belépti jegyekből bejöendő ös­szeg a forradalom által ínségre jutott losoncziak föl­­segélésére fog elküldetni. A viszontalálkozásig, kedves olvasó, f1) V. J. C) Úgy hisszük e viszontalálkozást és oly szívesen elvárja, a t. olvasó , mint a Szerk. IV. Börtönóráim Comoban. Hogy szenvedésim s nyomorainak rovásán hány vonás van, s mennyi még az üres hely halálomig,— miért előszámlálnám ? Hiszen, ha minden perezét le akarnám írni életemnek, ki varrna elég papirt nap­lómba ? ... Annyi lenne a fájdalom egy halomban, hogy félvilág gyönyörvidékére árnyékot vethetne, s ily árnyékban ki tekintene a még pislogó életmécs felé ? ... Azért édes naplóm te se facsard még na­gyobb végletekre a lelket!.. . Minek minden sötét­be a világosság tanúnyilával lődözni ? ... Elég annyi, hogy Massából eljövök élve , pokoli kínokat kiállni, türelmet s erőt nem adtak a haragos istenek. Menny és pokol, — mi nagy különbség! Igen! elhagytuk Massát. Öngyilkos lenni nem aka­­rok, — tehát ismét szép halálra szántam magamat. Újra csatáztunk. Két csatát ki is bírtam még jobb karommal. Egy őrnagyot szúrtam keresztül... El­fogattam. S most tömlöczben ülök, elkeseredve, se­gély , irgalom nélkül. Sötétben, sötét gondolatokkal, mint a gyilkos lélek az öntudat szakíthatatlan lán­­czán... Három na­pot töltök már el sötét szobámban. Mindig Még most is élek, mint egy hosszú, kínos életre bün­tetett, kinek , habár pokolba jutna is, édes leen­ne egy pohárból inni a sárga halállal. Mindent vesztettem, mi drágát, édeset csak adhat az élet, s ennyinek elvesztése fölött laborként emel­kedik megunt életem, melyet örömest odadnék egy elhangzott irgalomszóért, csak öngyilkosnak ne kell­jen lennem , melytől borzadok, megfagy eremben a vér, s ha kezembe adnák is a gyilkot, eldobnám, nem azért, hogy a haláltól reszkessek, hanem hogy más vegye azt fel, szívembe merítni, mely még annyi kínzó perczek izzó füzében kővé válni nem tudott. Ez mégis sok !... Életem hagyták meg, hogy a körülmények bábjátéka legyen, hogy legyen egy végóra, mely az utolsó pillanatokban mindent kifizes­sen, miért még rám a gyötrelmek fogat vicsorítanak, hogy legyen egy magában el nem alvó szikra, melyet a zsarnoknak életfagylaló lehelete elfúhasson... Mi kínos az élet annyi veszteség fölött!... Mi ré­mítő még a holnapi napra is számítani, midőn többé csak legkisebb boldogságra jogot tartani őrült gon­dolat, bolond agynak ábrándos rémképe... Bevárni az éjszakát, melyet imádsággal szórnék tele, csak sötét lepedőjével rám szakadna!... Éjszakát látni... nappal is éjszakát, csillag, holdsugár, madárhangok, légrezgés nélkül... Szünetlenül tartó sötét árt, mely­ben csak egy fényes bogara sem ragyog az eltemetett múlt gyötrelem sírjának... Ez borzasztó !... élve eltemetve lenni... távol a lég illatos csókjától, a sugárjátéktól, mindentől, mi az életet fentartja. Egy lánczon lenni a feketearczú gondolatokkal!... Midőn aludni akarnék, gondolatim rázzák a lánczot, s midőn gondolatim akarnának elszunyadni, én zörgetem azt. ... igy nincs pihenés soha ! soha !... A gondolatok egyre véreznek, a­nélkül, hogy megélnének ... gép­szerű , hosszú szenvedés ! ... Ki állítja meg, vagy zúzza szét e gépkerekeket ? Vége köv.

Next