Pesti Napló, 1855. szeptember (6. évfolyam, 1643-1666. szám)

1855-09-11 / 1650. szám

GS—1650. 6-ik évi folyam. Szerkesztési iroda: ar­­ utcia 5-ik szám, 3 ik emelet, 15-ik szám. Szerkesztő szállása: Angol királynőhez czimzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét élete minden közlemény a szerkesztőséghez Intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. _________________________ Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza, 2-ikszám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1855. Szerda, sept. II. Előfizetés föltételei: Pesten, házhoz hordva; Évnegyedre . . . . 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 . . Hirdetmények Himi * 5 hgsíbos petit sor 4 p. kr. Bályogdíj, külön, 10 p. kr. — J J • Magán viza 5 hksábos petit sor 5 p. kr. Vidékre, postán: Évnegyedre . . . . 5 fr. p. p. Félévra..........................10 . . ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS. A PESTI NAPLÓ September—decemb. négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt 40 kr. Budapesten házhoz hordással , 5 frt 20 kr. Valamint vidékre September hóra is elfogadtatik 1 frt 40 krral. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában , egyetem-tteza 2-ik szám takarékpénztár épület lső emeleten. Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, sppt. 11. Elégis az úrbéri kármentesítési köte­lezvényekről. Az úrbéri kármentesítési kötelezvényeknek a hitelezők általi kényszerített elfogadása még min­dig napi kérdés, mely nyugtalanságban tartja a ke­délyeket. A bíróságok, melyek az előforduló egyes ese­tekben­ az ország különböző részeiben ítélnek, ma­guk sincsenek teljesen tisztában a kétes pontok iránt, melyeket ekkorig sem a legfőbb törvény­szék, sem a magas minisztérium határozó szava el nem döntött. A hitelezők kénytelenek készpénz helyett tete­mes értékcsökkenés alá eső papirosokat fogadni el, a­mit természetesen csak vonakodva tesznek.­­ Sok adós használva az alkalmat, azon kelle­metlen alternatívába teszi hitelezőit, hogy : vagy úrbéri papírokkal fizettessék ki magokat, s igy az egykor jó aranyban, ezüstben kölcsönzött száz he­lyett nemcsak 70-et kapjanak azt eladott úrbéri papirosok árában, hanem ezen 70-et ismét olyan bankópénzben kapják, mely szinte cursus alá esik, s igy kölcsönzött tőkéjüknek csaknem felét veszít­sék, — vagy pedig arra álljanak, hogy az ekkorig húzott 6 százalék helyett 5-el elégedjenek meg, s tőkéiket bizonyos évekre, miként az t. i. adósaik pénzügyi viszonyai javasolják, ezeknél meghagyni ígérjék, s e szerencsétlen tőkéket, miket 1848 óta a törvény tett felmondhatlanokká, most ők magok kössék le, Isten tudja, mit mindent koczkáztatva ki fogná igazságosnak találni, hogy a hitelező vagyonának egy részét ekként veszítse el? De hát az adós földbirtokos, kit az 1848-diki törvényhozási villámcsapás különben is bénnává sújtott, ki különben is a legkedvezőtlenebb viszo­nyok közt vergődik, — ez legyen e ismét felál­dozva? — úrbéri veszteségének különben is sze­gény kárpótlását, — a veszett fejszének úgyszól­ván csak nyelét, — ez kapja-e olyan papírban, melyet terhei letisztázására ne fordíthasson? Mivé lesz így a kárpótlás, mely a nemzeti becsület véd­­pajzsa alá van helyezve? Kétség kívül legjobb volna, ha a kárpótlást jó közpénzben lehetne fizetni, s mind a földbirtokos, mind ennek jólelkű hitelezője teljesen kielégítet­­hetnének; de miután ezt a viszonyok nem engedik; miután az állam pénzügyi helyzete úrbéri papiro­sok kibocsátását tette szükségessé, ezen papírok pedig az egyéb állampapírok természetével bír­ván, s értékfolyam alá esvén, teljes név szerinti értékükben e peretben nem realizálhatók; miután végre az államtól józanon senki sem kívánhatja, hogy az önmaga által kibocsátott papirosok hitelét önmaga csökkentse az által, hogy azoknak név sze­rinti teljes értékben elfogadtatásától elálljon : va­lakinek, — már vagy az adós érbéliségvesztett­­nek, vagy a hitelezőnek — okvetlenül szenvedni kell az innét származó veszteséget. Ki legyen hát a vesztes e két osztály közöl? A földesur-e, ki már külön is erősen futtatott? kinek teljes kármentesítés igértetett, és pedig a nemzeti közbecsület védpajzsa alá helyezett s tör­vénybe igtatott ígéret szentségével? A hitelező-e, ki 1848 óta különben is a mora­torium békéiba verve, mozdulatlanul, és sok eset­ben roppant károkat szenvedve, epedve nézett a perez után, mely békesürésének lánczait feloldoz­za, s öt vagyonának urává tegye? Sokan, kiket a jog terén is egyéb tekintetek vezérelnek, ha nyíltan ki nem mondják is, de fü­lébe súgják az embernek, hogy, ha választani kell, mégis csak több tekintetet s kíméletet érdemel a magyar földbirtokos, vérünknek ezen zomán­­cza, mint a hitelező, kinek neve sok esetben egy a szívtelen, lelketlen uzsoráséval? De, szerény véleményünk szerint, midőn jogi szempontokról van szó, eféle tekinteteknek nem szabad mérlegbe vettetni. Már említettük, h­ogy az 1848-iki törvény, mely a hűbéri viszonyok maradványait megszüntette, nem a hitelező s adós, hanem a földes­úr és volt job­bágya, az aristocratia és nép közötti viszonyt sújtot­ta; villámai azon jogokat érték, melyek ha történeti alapon nyugodtak is,de természeteknél s eredetüknél fogva olyanok, melyeket soha senki sem mondhat oly szilárdaknak, mint a hitelezőnek jogát adása ellenében; ha tehát ezen forrásból bárminemű veszteség keletkezik, annak csakugyan az elenyé­szett hűbéri természetű jogok tulajdonosát kell inkább sújtani, mint a hitelezőt, kinek ezen vesz­tett jogokhoz semmi köze . Mit tehet arról a hitelező, ki pénzét X. földesurnak kölcsönözte, hogy X. földesurnak ősei a hűbéri korban oly jo­gokat szereztek, melyek a tizenkilenczedik század közepén tarthatlanoknak találtattak , melyeknek megszüntetését a kor szelleme, a fejlettebb nem­­zetgazdászat, a „szabad földet“ kathekismusa első pontjai közé számító közjó igényei követelték? És azután mondhatni e általánosságban, hogy ezen hitelezők mindnyájan azon szívtelen uzsorá­sok, kik gondatlan aristocratiánkat, — mint mon­dani szokás — zsebre rakták? — Vannak­ kétség­­kivül a nagy seregben, mely a magyar földbirto­kosság infrascriptusait szekrényében tartogatja, — ezen vámpyrfajból is vannak szívtelen Shylokok, kik semmi kíméletet nem érdemelnek, kik a törvé­­vény szigorú vesszejét érdemelnék inkább, ha már fel volna találva a mód, mely szerint a törvény ily jó madarakhoz férhet , — de vannak ismét legjobb hiszemü, legbecsületesebb hitelezők is , és pedig többnyire azon osztályban, mely az 1854 január 16-iki pátens szerint legroszabbúl van helyeztet­ve, t. i. a be nem táblázottak osztályában. Hány derék uradalmi tisztviselő, gazdatiszt sat. rakta le izzadt homlokkal keresett forintjait, melyek most talán özvegyeik s árváik egyetlen vagyonát képezik, bizalomteljes megnyugvással urának pénz­tárába? —­s épen ezen becsületes emberek voltak azok, kik kegyeletből, tiszteletből, szerénység, függő viszonyuknál fogva, hitelezéseiket soha be nem tábláztatták,mig ellenben az uzsorásfélék két­ségkívül lehető legjobban gondoskodtak saját biz­tosi­tásukról! —És most e jámborok veszítsék-e el izzadva szerzett vagyonkárok nagy részét ? Ily körülmények közt, ha már a legf. nyiltpa­­rancs rendeletei a hitelezőkre nézve mostoha ér­telemben magyaráztatnának is — mint ekkorig, tudtunkra, valóban így történt — legalább a mél­tányosság azt kívánja azok részéről, kiknek a törvény kedvez, hogy hitelezőik közt különbséget tegyenek, s a jóhiszemű becsületes hitelezőket ne akarják kifizetni úrbéri papirosokkal, melyek elég jók az uzsorásoknak , a mennyiben nyakukba nyomhatók. A mely adósok az említett s hasonló körülményekre semmi tekintettel nem lennének , azok valóban nem érdemelnék a törvény jóságát, s a bíróságok kedvező magyarázatát, sőt méltók lennének szívtelen s hálátlan zaklatók czimére. Ilyeknek ellenében azután nem vehetni rész né­ven, hogy a védelemre szorított felek mindent el­követnek, hogy a pátens szavaiból a nekik ked­vező értelmet kicsavarhassák. — Az pedig ta­­gadhatlan, hogy az okoskodásnak térmezeje van, s hogy a törvény­ magyarázó legmagasb hatóságok az alsóbb bíróságoknak ekkorig a hitelezők részére kedvező nézeteit más irányba vezethetik. TÓTH LŐRINCZ: A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F é­v­a 1 után fordította­­ e­r­ő. NEGYEDIK KÖNYV. Sulpice orvos (Folytatás. *) VIII. Chiffon kaczérkodása. Fernand ezalatt azon körhöz csatlakozott, melyet Irén, Antonia és Chiffon képezének. Irén és Antonia hí­meztek, Chiffon nem hozott volt magával munkát. Nem tudni, hogyan történt. A középső asztalon volt egy szép nagy album. Fernand és Chiffon oda mentek a metszvényeket nézni. Az albumban Walter Scott nő­alakjainak képzelmi arczképei voltak. Ott volt Rebeka, a zsidó hölgy, a büszke, erős, bús ; ott Alice Lee, fiatal­ságában s szépségében ragyogva ; ott a merész Ver­non Diána; ott Magnus leányai Minna és Brenda Troil; ott Lyle Anikó, a hárfás angyal, ki Allan­ Mac­­Aulay szomorú tébolyát enyhíti; ott a zöld­ köpeny, ki áthalad a redgauntleti költői ködön; ott Flóra, Mac-Ivor, Man­­nering Julia ; ott a kedves Robsart Emmi, szerelemtől ragyogva ; ott Bellenden Edith, megzavarodva és bánva, hogy a tarfejű puritánnak elsőséget adott a nemes és lovagias Evandale fölött; ott a fogoly pórleány a fogoly királynővel, Deaus Effie és Stuart Mária; ott a perthi kedves leányka, a Fehér­ hölgy, a lammermoori meny­asszony, s mit tudom én, még hány bája?Jó alak, melye­ket az öreg skót regényíró lángelméje teremt­ett elő.... Fernand azt mondá Chiffonnak, hogy mindezen bájos *) Lásd Napló 1649. sz. 1 fők között egynek sincs meg azon imádandó mosolya, mint neki. Jó ég! Szegény Chiffon e nyilatkozatban semmi ro­­szat nem talált. Sőt oldalvást Fernandot is megnézte, s kénytelenek vagyunk bevallani, hogy őt csinosnak találá. Ha máskép vélekszik vóla, rosz ízlést tanúsított volna. Hajh! De Loriot képe óvástevőleg közbelépett. No, hanem Loriot képe nőruhában tűnt fel. Nem volt meg neki sem azon testhez illő, csinos kabátja, sem szőke kis bajsza. Loriot ezalatt ott lenn, a kapu előtt, átázottan di­­dergett! Ez a Loriot nem tudott ám úgy beszélni, mint Fer­nand­er. Emlékeztek-e még? Udvariassága annyira ment, hogy így is szólt Chiffonhoz: — Te sem vagy szebb nálam, Chiffonka! Nem tagadhatni a dolgot. Rostán Mari kisasszony igen jól mulatott Scott nőinek nézdelésében. . . . Mihelyt Irén és Antonia magukra maradtak, Irén így szólott : — Ön nem is kérdezte tőlem, hogy van Martroy lovag ? — Láttam őt, válaszolt Antonia , ő mindig csak So­­langeról beszélt. . . . Ugye Irén, az ember nagyon nyu­­godtnak és boldognak érezheti magát a zárdában? Sensitive ugyanakkor azt mondá : — Ez esemény egész egy színmű tárgyát rejti ma­gában. . . Nekem úgy rémlik, hogy a mi Fernandunk kicsit udvarolgatott is annak a kisaszonynyá öltözködött parasztfiúnak. — Most már a másiknak udvarol, téve hozzá Morges grófné. — De hol marad a marquis ? kérdé Morges gróf. — Az most iszik, válaszolt Sensitive : ennek az em­bernek részegségében van valami nem tudom miféle bus költőiség. . ._. — Fernand udvarol az egész világnak, szólalt meg ismét Morges grófnő , ön pedig, uram, ön mindenben költőiséget fedez fel, még a jegyzői okmányokban is. Mindenkinek megvan a maga bohósága. Sensitive azonnal fárasztó értekezésbe fogott, mely­­lyel bebizonyitá, hogy valósággal mindenben van köl­tészet, és hogy minden a költészetben van. Ez érteke­zésében több csinos dolgot is alkalmazott, mik mind az ő sajátságai, többek közt a malom kerepelését, az édes lóher illatát s az alkotó színezési lángelméjét, kinek oly jó ízlése volt, hogy búzavirágot tett a búza közé. A palota második emeletén Touril János és a mar­­quisnő értekeztek egymással, ez utóbbinak magányszo­bájában. A vén kuruzsló, mint rendesen, most is kö­zönyt tettetett , hanem arczán mindamellett izgultság látszott. — Itt nem egészen kényelmesen lehet értekezni, mondá e pillanatban. Mindig attól tartok, lelkem, hogy e pompás falaknak fülök van. Kivette vas szemüvegét a tokból. — Gazdag kelme ! mormogó , pompás padlat! szép aranyozás !... Mindez méregdrága lehetett. — Itt csak oly bátorságban vagyunk, mint önnél vol­nánk, öreg János! mondá Asztrea, az öregnek elöbbeni szavaira felelvén. — Az meglehet, meglehet! viszonzá a rongyszedők királya.... Csakhogy én itt nem érzem magamat ké­nyelmesen. . . . Itt nem is merném önt tegezni, mar­­quisne asszonyság. . . . Már tízszer ajkamon volt a régi barátságos megszólítás: „morgott,“ — és nincs szivem, hogy kimondjam. — Az felesleges úgyis, öreg János! i ff f tfZ^ ..r__i — Nem épen.... Mikor az ember tartózkodik, roszul megy a társalgás. — Nem is azért vagyunk most együtt, hogy a kan­dalló mellett erről vagy arról csevegjünk. ..Megmondtam önnek a tiszta igazságot: nagyon is sokáig késlekedün­k. — Ez az ön hibája, válaszolt Bistouri: ön huzakodott, ön nem akart velünk tartani, mikor kenyértörésre került volna. . . . — Hibáztam. . . . Most már mindenre el vagyok tö­kélve. (Folytatjuk.) TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A történetírásról- V. R­anke. III- A németekben, mint láttuk, hiányzik ama gyors és biztos alakitó tehetség, mely az angol és franczia íróknak oly kiváló jelleme. Jelesb műbiráik maguk elis­merik ezt. Smith Julian is megjegyzé a minap, hogy a német szellem könnyen elmerül tudós részletekbe és szellemdús paradoxonokba, s hogy a szertelen alapos­ságra és teljességre törekvés s az elsietett bevégzésteli félelem is idomtalanná teszi a német tudományosságot. „Hamar megítéljük, mond a Grenzboten tudós szerkesz­tője, hamar megítéljük a franczia történetírók modorát, s távol is legyen tőlünk könnyelműségek és regényes­­ségek, de a történetíró föladata, a nemzet eszmekörét tágítni, s a tudomány csak művészi alakban válik köz­­kincscsé. Németországban a tudós csak a tudósoknak ir.“­Egyedül Ranke-t emeltük ki a nyomozó történetírók közöl. S a franczia kritika méltányló szavait is idéztük, midőn jelességeit soroltuk elő. Ma, árnyoldalairól szól- l*csi, sept. 11. Európa figyelme ismét Olasz­országra van függesztve. Itália szép egén — mint költőileg mondani szokták — fekete fellegek tor­nyosulnak. Ezen fellegek villanyos anyagot rejt­hetnek, mondják a napi politika oraculumai. Olasz­országgal egyébiránt úgy vagyunk, mint a pásztor gyermekek a mesebeli farkassal. Eddig mindig ijesztgettek, a vihar kitörését jövendölvén, s mi leghidegebb vérrel registráltuk napi krónikánk sorába a rettegők nézeteit. Ma épen nincs több okunk , mint ezelőtt, alaposabb aggodalmakra; mindazáltal olvasóink érdekében vélünk csele­kedni, ha azon pártokat, melyek az olasz félszige­ten valami döntő szerep játszására látszanak hi­vatva lenni, közelebbről megismertetjük. Ezzel, azt hisszük, a journalista napi kötelességét teljesíti. És e tekintetben figyelmünket megragadó, s elég alaposnak tetszett előttünk a „Ha­mb. Cor­r “ palermói -i­ levelezőjének aug. 27-iki levele. Úgy látszik, hogy levelező ment minden részrehajlás­tól, s közlése valósággal több becseset bír, mint sok más levelező egyoldalú, szobában szedett ta­pasztalatokra épített tudósítása. Levelező így ír : „Ha a szic­iliai királyságban egy komoly véres kata­sztrófának bekövetkezése napról napra késik, ennek oka részint a muratisták és mazzinisták közti új meghason­­lás, részint a tömegek gyávasága, részint a nápolyi ud­varnak megváltozott politikai állása Nyugat irányában. E tekintetben némi közelebbi fölvilágosítást adhatunk. Mikép már előbbi tudósításainkban említettük, a mura­­listák és mazzinisták közt szövetség jött létre, melynek erejénél fogva mindkét párt a tervezett forradalom be­végzéséig közös együttműködésre kötelezte magát. A kormány elleni harcz megkezdésének határidejéül aug. hó utolsó fele tűzetett ki Azonban mennél inkább köze­ledett ez időszak,minden egyes pártvezérei annál buz­góbban törekedtek különleges irányukat a fölkelés álta­lános jelszavául tűzni ki, s egy csoport kiküldött cmis­­sarius által a nép között a jelszónak proselyiákat nyerni. A pályázás elkezdődött; a mazzinisták tiszszavái az el­keseredett népségnél hatalmasb viszharigra­nzoláltu­k, mint a muralisták mérsékelt beszédei, annál inkáb­b, mi­vel ez utóbbiak kevésbé az egész Olaszországra, mint egyedül a két Szicziliára vonatkoztak, mi a szigeti szi­cíliaiaknak, kik többé vagy kevésbé nem igen barátsá­gos érzülettel viseltetnek a tengerszoroson túli szomszé­daik iránt, nem épen tetszett A muratisták, hogy a mazzinista propagandát paralyzálják, július utolsó felé­ben állítólag maga Murat­hg mint trónkövetelő által a szic­iliaiakhoz bocsátott nyilatkozványt hoztak forga­lomba. Ez eszköz használt : M­urat partja a híveket egymásra nyerte. Ekkor augustus kezdetén M a z z i n­i­­és Saffi-nak Londonból kelt nyilatkozványa érkezik meg, mely lángoló, radikál hangjáért sok proselytát csi­nált és a muratistákhoz pártoltak nagy részét visszahó­dító a mazzinismusra. Minthogy ezen nyilatkozvány Murá­t­hy és pártja ellen kevésbbé elismerő, de annál hevesebb kifejezésektől égett, köztudommásra jutása he­ves jelenetet idézett elő a két párt főnökei közt, n­­ a­z­ is végződött, hogy a szövetség többé nem létezőnek nyil­váníttatok. Ezen körülményt fölhasználták az úgyneve­zett szabadelvűek, hogy mindkét párttól elszakadjanak s egy saját szövetséggé alakuljanak, mely részéről h­ason­­lókép emissariusokat külde ki, saját gyű­ldekei alakítótt, s „Dalia“ népéhez egy kiáltványt bocsátott ki. „Moral“ proclamatioja — Sziczilia jelen helyz­ete fölötti megelőző vizsgálódások után az egykori Joachim király kormá­nyának dicső napjaira utal,s bátorítja a szicziliaiakat,hogy természet­ellenes lethargiajokból ébredjenek, a des­­polismus jármát rázzák le, s a jövendőt az egykori bol­dog m­últhoz az által tegyék hasonlóvá, hogy a két ki­rályság népe Joachim fiát kiáltsa királylyá. E mellett nem egyenes, elhálózott módon, Francziaország segít­sége kilátásba helyeztetik. — M a z z i­n­i nyilatkozványa valószínűleg arra van számítva , hogy a tömegeket részére megnyerje. Ez nem szól egyedül egy államról, egy néptörzsről, hanem az egész olasz nemzetről, az olas­z nemzethez, mely serkenjen fül álmából, s emlékezzék azon merész tettekre, melyeket végrehajtott, mikor fején a tricolore lengett A muratisták ekkor h­asonlókép lendü­letet akartak adni a dolognak, de csak azért, hogy egy kevésbé képes herczegnek országot szerezzenek, hogy egy dyuask­át megbuktassanak s ennek romjain mást alakítsanak, mely párthiveit­ a nép költségén tisztelet- és hivatalokkal jutalmazandja, mely némi szabadságot

Next