Pesti Napló, 1855. október (6. évfolyam, 1667-1693. szám)

1855-10-25 / 1688. szám

105-1688. 6-ik évi folyam. Szerkesztési iroda:­­ Szerkesztő szállása: Angst királynőbe* czimzett szik­ed», 63-ik sírm. gyetem-nte*» 2-ik szíta, 1­­8 emelet, A Up szellemi részét illeti mindem közlemény » szerkesztőséghez intézendő. Eécmen­tetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1855. Csütörtök, oct. 25. Előfizetés föltételei: Pesten , k i s k * z h o r d r ». Évnegyedre . . . . 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 „ „ HU/tűtméTlVPK­ Hulíj • 5 hasábos petit eor 4 p. kr. Bélyegdíj, külön, 10 p. kr. Hirdetményen ujja. Magén vita 5 hasábos pitit eor 5 p. kr. Vidékre, postsa: Évnegyedre . . . . 5 fr. p. p. Fílírre.............................10 „ . PEST, oct. 25. Távirati magán­­tudósitások. Feladatott Bécsben : oct. 25. d. e. 10 óra 35 p. Érkezett Pestre: „ „ „ „ 11 óra 22 p. A „Wiener Zig“ imezt közli: Pro­­kés eh b. internantinssá lett; R­e­c­h­­berg gr. szövetséggyülési követ. London, oct. 24. Simpson visz­­szahivatott; Codrington tábornok hihetőleg utódja. A közelebbi távirati sürgöny, mely az oczakoffi erőd légberöpítését hirdeti, jelentékeny, s nem csoda, ha a párisi közönséget is fölvillanyozta. Valamint az egyik oldalról Kinburn, úgy a má­sikról Oczakoff uralkodott a Dnieperbe, és így a Bugbai bemenetel fölött is. Most a szövetsége­sek Dél-Oroszország két legnagyobb forgalmi üteme torkolatainak birtokában vannak. Ez­által Odessa kereskedelmi tevékenysége igen súlyos csapást szenved, és ha ez állapot még hosszabb ideig is tart, annak következményei sokkal érez­hetőbbek leendnek, mint ha ama város még oly irtózatos bombázás által lepetett volna meg. De a szövetségesek nem fognak egyedül erre szorít­kozni, mivel a távirati sürgönyök új erősítések út­ban létét jelentik, könnyen elfogadható, hogy had­­operátióikat még nagyobb mértékben is kiterjesz­­tendik. A legközelebbi csapás valószínűleg Cher­­sont vagy Nikolajeffet fogja érni. Pélissier nyugodtan viseli magát egy oly erős állásban, hogy minden még oly kétségbeesett támadással is bátran szembeszállhat, és ez állását aligha elhagyandja. Az oroszok hadserege mint­egy ide van lánczolva, s az erősítéseknek, melyek Krimiába küldettek , arra kell fordittatniok , hogy az ellenséget második positiójában Eupato­­ria mellett figyelemmel tartsák s Perekopot meg­őrizzék, melynek háta mögött már is angolok és francziák működnek; a Bug és Dnieper partjain egy harmadik hadseregre van szükség. A szövet­ségesek flottái az operatiók súlypontját minden pillanatban máshelyűvé tehetik, és így az ellen­ség erejét kifáraszthatják és szétforgácsolhatják. Ezenkívül szállításait is fenyegetik, s igen való­színű, hogy Pélissier semmi támadást sem in­­tézend, hanem bevárja: váljon az éhség kikerge­­tendi-e az oroszokat Krimiából. Miért is legkö­zelebb hallhatjuk, hogy a szövetségesek Chersont, melynek nagy kikötője van, s melytől egy út ve­zet Aleschkin keresztül Perekopba, megtámadják és a Dnieper mentiben állást foglalnak. A Bug fe­löl az oroszok semmi élelmi­szert sem kaphat­nak, mert a Dnieper torkolata, melybe a Bug öm­lik , az ellenség hatalmában van ; az azovi tenger el van zárva s itt egy bárka sem csuszha­­tik keresztül. Krimiát tökéletesen el akarják szi­getelni. A mostani operatiók tehát a legnagyobb fontosságúak, és sikerülések esetére kétségbevon­­hatlanul a félsziget kiürítését vonandják maguk után. Krimia sorsa fölött alig lehet kétség. Az már ez idő szerint a nyugati hatalmaké, mint zálog, vagy mint teljes hódítmány. És mi fog később történni? A hadviseleti conjuncturák nem szoktak bizto­sabbak lenni, mint a diplomatiai tanácskozatok me­nete és eredményei fölötti jóslatok. Gyakran egy véletlen körülmény, melyet senki előre nem láthatott, nagyobb súlyt vet a teendők mérlegébe, mint az előre fölszámított érdekek minden védvei. De ha a dolgok rendes menetekben maradnak; ha Európa oly esetlegességek elibe nem néz, me­lyek a nyugati hatalmak figyelmét és haderejét más czélok, más eszközök választása felé fognák irányozni; ha a hadviselő feleknek a megbomlott súlyegyen visszaállításán, s Oroszország meggyen­gítésén túlterjeszkedniök nem kell: akkor, úgy hisszük, kevésbbé válik fontossá a Pruthon túl nagy sergeket működtetni, s Besszarábiát tenni egy új hadjárat alapjává. Az almai és inkermanni győztesek, Szebaszto­­pol s egész Krimia meghódítói, valószínűleg a túli kaukazi orosz birtokok ellen fognak csapást intézni. Ötvenezer ember Omer pasa sergeivel egye­sülve elégséges leend Tiflisből diktálni békét azon büszke hatalomnak, mely néhány évvel előbb Kon­stantinápoly urának és Ázsia polgárosítójának kép­zelte magát a gondviselés által kijelölve.­­ Becs, oct. 24. (Tájékozás.) Figyelmes hirlapolvasók előtt bizonyosan feltűnt azon körül­mény, hogy a nagyobb külföldi bankok sorban fölemelik a discontót (az angol bank rövid idő alatt kétszer, úgy hogy ezen intézet, mely hajdan 3 — 3% %-es escomptirozott, most 7%-ot vesz), a bécsi bank ellenben még folyvást 1%-es escomp­­teja mellett marad. Minthogy azonban a külföldi bankok viszonyai sokkal szilárdabbak s rendezet­tebbek mint a miénkéi, az ember majdnem azon véleményre vetemedik, hogy a magas kamatláb kedvező, alacsony pedig kedvezőtlen pénz­viszonyoknak tanúsága. Ezen absurdumot, miként mondjuk, a most szemünk előtt levő g­y­a­k­o­r­l­a­­t­i példából következtetnek, mig az elmélet épen az ellenkezőt tanítja, t. i. azt, hogy ott ahol a pénz­nek bővében vannak s ez könnyen kapható, ára is (és az escompte nem egyéb mint a pénz ára) mindig alacsonyabb, mint ott, hol a pénz ritka és így drágább is. Már most a gyakorlatnak tanain induljunk-e, vagy az elméletét kövessük?... Ez utóbbinak nem lévén értéke, ha a gyakorlattal ellenkezik, csak­ugyan hajlandók volnánk a gyakorlatból követ­keztetett tételt helyesnek mondani, ha­­ a ta­pasztalás alapjául szolgáló gyakorlati példa csak­ugyan a viszonyok hű kifejezése s azok­nak természetszerű eredménye. A külföldi bankok kamat­fölemelésére nézve ez bátran mondható; a pénz — egyik múltkori leve­lünkben fejtegetett okoknál fogva — most min­denütt ritka s igy drága is. Ha tehát az angol bank valamely váltóra pénzt előlegezvén, ezt azelőtt 3—4 p/‘_ért tette, most méltán vesz 6—7%-ot; a kamatláb ez esetben egyenes arányban áll azon nehézséghez, melylyel a készpénz előteremthető. A fentebb említett gyakorlati példa egyik ré­sze tehát helyes. Az összehasonlítás s az innen következtetett pénzügyi elv pedig csak akkor lehetne helyes, ha a példa másik része is az, t. i. ha a bécsi bank eljárása, miszerint az escompteot nem emeli felebb, szintén magukból a körülményekből fo­lyó, nem pedig egy nagy hiba eredménye lenne ! Pedig csakugyan­az! Minden gyermek tudja, miszerint a bank igaz­gatói, sőt váltócensorainak nagyobb része is a gazdag bankárok közé tartozik, kiknek a váltóes­­comptírozás egyik fő bevételforrása. Ők jelenleg rendesen legalább is 10—12 % vesznek, s ha a kisebb házaktól ily áron vett váltókat a lejárás­napjáig tározájukban tartják , ama 10—12 % nem igen magas kamatláb, mert ily esetben a magok pénzét adják oda s a pénz, miként mond­tuk, most drága. — De a bankárok nagyobb része nem tartja magánál e váltókat, hanem a bank­nak eladja, mely csak 4 %-nyi escompteot húz le? ugy hogy 6—8 o/0 a bankár zsebében marad; már pedig ezen 6—8 % magában véve nem igen nyereség ugyan, hanem az imént emlitett esetben, midőn a bankár a váltóra adott pénzt egy órával későbben a banktól visszakapja, tehát semmi tőkétől 6 —8%-ot húz, e kamatláb végtelen nagy!*) Minthogy bankáraink nyeresége tehát a „kü­­lönzék“-ben (differentia) áll, mely az ő m­agán­­escomptelábuk s a banké közt fenforog érdekük­ben áll, a magok kamatlábát minél magasabbra emelni, a bankét pedig (melyre mint igazgatók természetesen befolyással lehetnek) minél ala­csonyabb fokon tartsa. A mi bankunk alacsony escomptejába tehát nem az általános viszonyok, hanem a befolyással bíró bankárok érdekének eredménye és égbekiáltó hiba,mert a bank 4%-os escompteja a bankon kívül naponként előforduló 12 —15, vagy még magasabb percentnyi escomp­­teval kirívó ellentétet képez. Igen kívánatos lenne tehát, hogy a bank es­­compteját fölebb emelje, ha attól nem kellene tartani, hogy aztán a bankár, ki, mint mondjuk, a különzéket nyeri, magán-escompteját szint annyi­val fölebb emelendi, mint a bank a magáét, ha ő *) Minthogy olvasóink közt itt-ott egy szigorú mathema­­tikus is lehetne, ennek kedvéért fentebbi állításunkat szigorúan mathematice is bebizonyítjuk. Ha a tőke­i­t, az összes kamat­o­k, az ide­­­i, akkor a kamatláb vagy percent 2= p a következő ismeretes egyenlet szerint ta­lálható : p, = k. 100/t. i., hanem a fentebbi példánkban a t­ö k e t = 0; s igy t. i. = 0; tehát p = k. 10%, már­pedig k. 10% =■ po s igy p = ao, azaz a kamat­láb ilyféle ügyletnél véghetlenül nagy........Bo­csánatot a tréfáért, hanem a bizonyítás azért áll! A NŐK PARADICSOMA. Franczia regény. F é­v­a 1 után fordította G e­r­ő. NEGYEDIK KÖNYV. Sulpice orvos. (Folytatás. *) XIII. A bunkó. Solange oly sáppadt volt, hogy az ember márvány­­szobornak gondolhatta volna. Galleran Robert is oda volt. Beszélni akart volna, és nem bírt. A fesz oly nagy­­ön Solangera nézve, hogy távozás által igyekezett at­tól menekedni. Robert visszatartóztato­tt egy pillantás­sal, mely híven festi bánata mélységét. — Lesz bátorságom, kisasszony, szólt megtört hang­gal : legyen ön izgalmas, és ne távozzék! Solange ismét leült. E perezben cseléd jött a terembe azon üzenettel, hogy Irén magához kéreti Galleran urat. Robert fölkelt. — Kisasszony, úgymond fenhangon és úgy, hogy az egész társaság meghallja . Kisasszony, én vallomást akartam tenni, de nincs hozzá bátorságom .... Hanem azt mondják, az írás többet ér a szónál. Én írtam egy levelet, melylyel tehet ön úgy, a mint akarni fogja .... Szíveskedjék azt elfogadni .... Az egyetlen kegyelem, miért esedezem, az, hogy csak holnap reggel bontsa fel. Akkor már nem leszek Párisban, mert elutazom Fran­­cziaországból. Solange elvette a levelet. Mindnyájok kíváncsisága rendkívül fel volt ingerelve. Robert köszöntött a társaságnak, aztán visszatért So­­langehoz s tiszteletteljesen megcsókolá kezét. — Isten áldja meg önt, kisasszony! úgymond , Isten önnel örökre! Kiment. A csarnokban Irén várakozott reá. — Kész ön ? kérdé Irén. — Készen vagyok, válaszolt Galleran. — Fél ön a haláltól ? Galleran elmosolyodott. — Azaz, hogy .... folytatá Iréné habozva és azon naivsággal, mely csak nagy megindulások sajátja : fér­jem azt mondja, hogy önt megölik ott. — Induljunk! szólt Galleran előre menve. Én teljesí­tettem utolsó kötelességemet. Solange átvette a levelet, mely vádamat foglalja magában. *­ Lásd F. Napló 1687-dik számát. Alant kocsi várt reájok. Irén ezen rendeletet adá a kocsisnak : — Az Aranycsepp-utczába. Mindketten hallgatva ültek a kocsiban. Csak midőn kiértek a sorompón, szólalt meg Galleran : — Martroy az udvarias ember.... Solange boldog lesz.... Ne szóljon vele soha rólam! Az Aranycsepp-utcza sarkán Roblot és Toto Gicquel várakoztak. Irén megállata a kocsit. Roblot a kocsi ajtajához jött. — A morgott és a nagy Rostán már ott vannak, úgy­mond , s még más valaki is van velük, a­kit nem isme­rek, ... fiatal ember. — És férjem ? — Ő is ott van. — Régóta ? — Egy percre. — Hányan vannak benn? kérdezé ismét Irén. Roblot vállat vonított. — Osztogattam az ötfrankosokat, úgymond, de mind­nyájan elmentek. Irén jobbját Galleran jobbjára téve, s az utóbbi azon­nal kiugrott a hintóból. — Vezessen! szólt Roblothoz. — Isten etalmazza önt! mormolá Irén áléivá. Finom, poreső hullott. Az utczán senkit sem lehet­ látni. A kocsi lassan haladt Galleran és Roblot után. Toto Gicquel, reszketve és dideregve , a hintó után czammogott. Irén látta még Gallerant belépni a sötét sikátorba. Galleran a kapu küszöbéről még egyszer búcsút intett feléje. Két perez múltával Roblot ismét kijött a sikátorból. Újra két perez múltával a mély csendnek közepette kettős durranás hallatszott : két pisztoly durranása, me­lyek csaknem egyszerre süttettek el. Az Aranycsepp-utczában a lakosok itt-ott felnyiták ablakaikat. A fasorok felöl susogás hallszott. De Bis­touri apó intézetében senki, semmi meg sem moccsant. A hintóban Irén csaknem holtan rogyott össze. * * Menjünk azon szobába, hol Nieul a rongy­ágyon lá­zában izzadott. Valami ócska takarót dobtak rá. Ágya nagyon hasonlított azon nyomor ágyakhoz, minőket a Saint-Marceau tized minden padlás­szobáiban találhatni. A Montagne-Sainte-Geneviéve környékén ritkák a nyo­­szolyák, s én egykor magam szemével láttam két öre­get, férfit és nőt, kik az 1847-diki nagy télen egészen meztelenül hamuzsákokba bújtak. Nyomor tekintetében, mely Párisban uralkodik, a legmerészebb képzete sem tudna nagyobbat kigondolni, mint a való. Nieul hörgött a rongyokon. Nagyon beteg volt. Be­esett arczának megvolt azon félreismerhetlen kifeje­zése, mely az utolsó sóhaj közeledtét szokta jelenteni. Asztrea marquisnő a szoba másik oldalán ült egy zsá­molyon. Illatos üvegét tartotta orra alá. Mellette állt Touril János, pálinkás üveggel kezében. Derekasan töltögetett a nagy Rostannak, ki már alig birt lábán megállani. A marquisnő és a nagy Rostán minden neszre felfi­gyeltek, mely az udvarról hallatszék. — Legyenek nyugton, az ördögbe! szólt Bistouri apó. Még legalább is egy negyed óráig kell várnunk, és Grignotte, ki az utczai kapu előtt őrködik, előre fog minket tudósítani. A nagy Rostán felhajtotta poharát, s a­mint birt, föl­­egyenesedék. Bistouri apó félrebb vezeté a marquisnőt, kérdezvén tőle : Miért hozta ön­magával azt a Fernandot? — Hogy az ő nyakába is tánczot akaszszak, válaszolt Asztrea : szükség, hogy ő is czimboránk legyen. — Ez itt önt illeti, szőtt ismét az öreg, papírt , tollat és tintát húzván ki zsebéből. — Mi ez ? kérdé a marquisnő. — Ez az én millióm, galambom.... írja alá a kötelez­vényt ez összegről, vagy ha nem, úgy semmi sem lesz a dologból. Asztrea elvette tőle a papírt, s letérdelt a zsámoly elé, mely neki most asztalul szolgált. Megírta a kötelez­vényt ugy, a mint az öreg neki tollába mondá, s aláje­gyezte nevét. Az öreg előbb szorgos figyelemmel vizsgálá meg az iratot, aztán átkarolta a margisnőt , midőn ez épen fölkelt térdeléséből. A nagy Rostán ezalatt újra megtölte poharát. — Uram, szólt hozzá Bistouri apó, sokat sem kell eb­ből inni. . . Maradjunk józanok, és siessünk... íme, ez itt az ön helye. S ezzel a szekrény mögötti falmélyedésre mutatott. Ez pedig az ön fegyvere, téve hozzá, kezébe nyom­ván a szélpisztolyt, a lámpát ide teszszük,a túlsó oldalra Nieul ágya mellé. Midőn az orvos belép, a lámpa világa rá fog esni, ön pedig homályban marad.... Mihelyest belép, Nieul egy nagyot fog sóhajtani, ebben már meg­egyeztünk. Az orvos egyenesen az ágy felé fog tartani. Ön csak arra vigyázzon, hogy jól czélba vegye, a többi­ről én felelek. A nagy Rostán jobbra balra forgatta kezében a pisz­tolyt. — Hát megöli ez az embert ? kérdezé kételkedve. Bistouri apó elémutatá a deszkát mely a falhoz volt támasztva. — Nézze itt hatását­ úgymond, s a két lyukra mu­tatott. A nagy Rostán félrelökte a deszkát, mondván : — Jól van. Az öreg pedig folytatá : — A csapóajtó balra van nyitva, a­mint az ember az udvarból a szobába lép. Mihelyt ön megtette a lövést, czipelje oda az orvost és tolja be a pinczébe. — Fernand segíteni fog önnek, téve hozzá a mar­­quisne elrémítő nyugodtsággal. Fernand a másik szobában maradt volt, ott, hol az imént Grignotte és az öreg Touril párbeszédét hallók, ott, honnan Grignotte azon lyukat vájta volt magának, hogy megláthassa, mi történik a pinczében. Hogy Fernand miféle utasításokat kapott a nagy mo­­stanra nézve, azt már tudjuk. Nieul nyögve fordult meg fekhelyén. — Még nem kell nyögnöd! szólt Bistouri apó. Tedd el ezt akkorra, mikor szükség lesz rá. — Itt van! itt van! jelenté Grignotte, ördögi kis ké­pét bedugván az ajtón. — No csak, hamar! mond Bistouri apó, kézen fogva a marquisnőt. Az utóbbi a nagy Rostanra pillantott, a ki reszketett. — Nesze még egy pohárral! szólt a marquisnő, s maga tölte meg újra Ferencz poharát. Ferencz megitta ez utolsó, roppant adagot is. Azután a marquisnő a mélyedésbe tolta őt, mely neki állomásául valt kitűzve. — Bátorság! mondá Asztrea. — Inkább tiz emberrel szeretnék verekedni a pusz­tán ! dünnyögött a nagy Rostán. — Touril János a marquisnőt elhúzta maga után. Midőn a marquisnő az első szobán keresztül ment, megérinté Fernand kezét, ki deszkák között volt elbúj­tatva. Ekkor így szólt Fernandhoz is: — Bátorság! Bistouri apó pedig kérdezé: — Hát ez nem jön velünk ? — Nem, válaszolt a marquisnő, csak siessünk! Bistouri apó Fernandra nézett. Ez inkább halott volt, mint eleven. Bistouri apó pártfogói modorban intett neki fejével. Ezután kinyitá a csapóajtót. Ekkor már hallani lehetett Sulpice lépteit a folyosó felől. A marquisnő és Touril János lementek a lépcsőzeten, s a csapóajtót nyitva hagyták maguk után. — Csak mindig az én kis kópém maradsz te, szólt a vén kuruzsló s raegsimogató Asztrea állat, te egy csa­pással kettőt akarsz ütni, s ennek a szép szőkének is bi­zonyosan lesz itt valami dolga. Asztrea nem felelt. Nagy figyelemmel hallgatott min­den neszre. — Szinte azt mondaná az ember, hogy az orvos nincs egyedül, szólott végre, midőn kettőzött figyelemmel halgató a már egészen közellevő lépteket. 1

Next