Pesti Napló, 1856. szeptember (7. évfolyam, 1972-2000. szám)

1856-09-11 / 1981. szám

398-1981. 5-ik évf folyam. Szerkesztési iroda : Egyetero-utcza 2-ik szám , 1-ső emelet. Szerkesztő szállása : Angol királynőhez czímzett szélloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények dilA • ® hanékos petit sor 4 pkr. Bélyegdij külön 10 pkr ________________________ ______Magín vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. 18S6. Csütörtök, sept. 11. Előfizetési feltételek: Vidékre, posUn : Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. Festen, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. Előfizetési felhívás­­ PESTI NAPLÓ 1856-ik évi October—de­cemberi folyamára. Vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhozhordással 4 frt. Az előfizetések elfogadhatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-utcza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. Pesti Napló kiadó­hivatala PEST, sept. 11. Magyar földmivelési hitelegylet. Alighogy a hazát e minden tekintetben fölötte érdeklő nemzeti vállalat körüli nemes mozgal­makról hirt nyertünk, igyekeztünk azonnal bővebb s alaposabb értesülés végett magunkat személyes érintkezésbe tenni azon köztiszteletü honfival, ki a fölnevezett hitelegyletnek ideiglenes megala­­kulása körül nemcsak fáradhatatlan erélylyel buzgakodik, hanem annak érdekeit addig is, mig véglegesen megalakulhat, s legfelsőbb helyre be­nyújtott előrajza s alapszabályai szentesítést nyer­hetnek, képviseli, s az előintézkedések tekinteté­ben a felelőséget magára vállalta. E köztiszteletü s mindnyájunk hálás elismeré­sére jogosan számolható hazafi Andrásy Manó gróf, ki a kérdéses ügy szorgalmazása végett ép e pillanatban is Bécsben van. Fölkérvén a tisztelt gróf urat, szíveskednék nekünk e nemzeti intézet szerkezetéről s közhasznú czéljáról közelebbi fel­világosítást nyújtani, becses nyilatkozatából e te­kintetben a következőket vettük ki. A magyar földmivelési hitelegylet föladata , az adott viszonyok közt Magyarországnak különösen földmivelését s a terménybőség értékesítését, a­­ munkaerő jobb hasznosítása, a chemikai, me­chanikai és technikai erők alkalmalmazása által hathatósan előmozdítani, s ezt a magyar földbir­tokra nyert és biztosított hitel segítségével lehe­tővé tenni. E végből, minthogy az intézet alap­ját a hazafias közremunkáláson kívül csakis pénz és pedig nagy mennyiségű pénz vetheti meg, a tisztelt gróf és a vállalat más lelkes előmozdítói, mindenekelőtt összeköttetésbe léptek a külföld több jó nevű bankárával, és­pedig már eddig is oly kívánatos sikerrel, hogy a szükséglendő pénz­­mennyiség, főleg néhány boroszlói bankár által már meg is lenne ajánlva. Hanem, mint mon­­dá, ezen pénzösszeg csupán azon föltét alatt válhatik rendelkezhetővé, ha a tervezett egy­let mielőbb életbe lépene. A bankár urak ime nyilatkozványa egy részről a legbiztosabb remény örömével tölté el a nemes grófnak lelkét, más részről megkettőztető tevékenységét. Legott országunk közszeretetü kormányzójának , császári kir. Fensége Albrecht Főherczegnek párt­­fogolását igyekezett a vállalat számára megnyerni, s 0 cs. kir. fensége nemcsak méltánylattal fogadta a hazafias törekvést, hanem ez iránti előszerete­tének oly magas jeleit is tanusstá, melyekben a közhasznú czél megvalósulásának biztos kezessé­gét szemlélhetni. 0 cs. kir. Apostoli Felsé­gének Esztergomban létekor átnyujtatván az engedélyt szorgalmazó folyamodvány, miután a trón zsámolyán is kedvező auspiciumokkal talál­kozott , most az, a hozzácsatolt alapszabályok föl­sőbb átvizsgálása végett az illető minisztériumok­nál tárgyaltatik. A méltóságos gróf megígérte, hogy mihelyest Bécsből visszatér, szives lesz ez intézet bővebb megismertetéséhez adatokat nyújtani,­­sőt annak népszerűsítése végett a hírlapok utján maga is gyakrabban nyilatkozni. Minthogy e nemzeti vállalat annyira fontos és életbevágó, hogy lehetlen, miszerint minden ha­zafit egyaránt ne érdekeljen , addig is, míg annak alapszabályai­ s belszerkezetével közelebbről meg­ismertethetjük az olvasó­közönséget, ime közöljük a B. Hírlap tegnapi száma után az engedélyt szor­galmazó folyamodványhoz mellékelt emlékirat szövegének fővonásait. Az alapítók mindenek előtt Magyarországnak termé­szetiekben­ bővelkedésére hivatkoznak, mely ez orszá­got az állat-, növény- és á­sványország legjelesebb ter­ményeinek tárházává teszi. Másrészről azonban azt sem tagadhatni, miszerint e kincsek — kevés kivétellel — még koránsem zsákmányoltattak ki kellő mértékben, s hogy ennek egyik fő oka a személyes és reál­hitel hiá­nya volt, míg ismét — legalább részben — a kevésbbé biztos jogviszonyok következményének mondható. Miu­tán azonban a magas kormány intézkedései folytán e vi­szonyok már most megszilárdultak, „adva van azon alap is, melyen a nyert és biztosított hitel segítségével a va­lódi civilisatio építményét felállíthatni s a földmivelést a terménybőség értékesítése, a munkaerő jobb hasznosí­tása s a chemikai, mechanikai és technikai erők egy­­szerrei alkalmazása által hathatósan előmozdíthatni. Ennek gyors eszközlésére s a végre, hogy Magyar­­ország e tekintetben a többi koronaországokkal lépést tarthasson, rendkívüli eszköz alkalmazandó, melyet a jelenleg oly hatalmas társulati szellem nyújt. Az alapítók elősorolják azután ama nehézségeket, mik­kel a földbirtoknak birkóznia kell, ha kölcsönre van szüksége, főleg mióta a tőke mind az iparvállalatok felé gravitál s mely nehézségeknek azon mértékben gyara­podtok kell, a melyben a vállalkozási szellem az ipar terén folyvást táguló körben nyilvánítja üdvös, de egy­oldalú tevékenységét. Nemcsak az ausztriai, hanem a külföldi jelzálog-ban­kok is, melyek kizárólag a földbirtok számára állanak fel, máris nagy nehezen bírnak rendeltetésüknek meg­felelni, mivel alig tudnak már rendelkezhető tőkére szert tenni. Mindezen intézetek egymásután vagy pan­gásba jutnak, vagy alapos reformnak kénytelenek magu­kat alávetni, hogy „mintegy közvetítést eszközöljenek a jelenkornak azon törekvése, mely a tőke mozgósítására van irányozva, és azon feltételek közt, mik alatt a föld­birtokos több évre pénzt kölcsön venni képes.“ Ez okból a „magyarországi földmivelési hitelegylet“ alapítói szükségesnek tartották, nem a régi elve­ken alapuló , elavult szerkezetű földhitel­­­bankot indítványozni, hanem egyletüknek már eredetileg is oly alakot kivánnak adni, miként ezt a korviszonyok igénylik és miként szint annyira az ország földbirtoká­nak, mint az összes magyarországi földmivelésnek a szót szélest és magast értelmébe véve) érdeke meg­kívánja. A programm most szemlét tart a már létező vagy lé­tesülőben levő intézetek, nevezetesen a nemzeti bank jelzálogi szakmánya, a hitelintézet, s az alakuló „Ausz­tria“ (ingatlansági társulat) felett, s azon eredményhez jut, miszerint mindezen intézetek részint már irányuk­nál, részint pedig azon oknál fogva, miszerint tevékeny­ségüket az összes birodalomra terjesztik ki , nem al­kalmasak arra, hogy Magyarország ebbeli külön szük­ségének megfeleljenek s egyszerre mind az ipart és ke­reskedelmet, mind pedig a földmivelést is gyámolitsák. udiuncin tuiui van a luiuimburnauii szorult pénzviszonyai közt a reá nézve aránylag legke­­vesbbé nyomasztó módon segíttessék , hanem hogy eszköz is nyujtassék neki birtokát megfelelő miveltetés által annyival értékesebbé tenni, hogy ezen növekedő értékből az adósságok lerovalhassanak s a birtok végre adósság nélkül maradjon tulajdonosának kezei közt. Mindezeknél fontosabb pedig épen Magyarországra néz­ve ilyféle hitelintézet életbeléptetése, mely amaz átalá­­nos feladat mellett az ország külön és sajátszerű viszo­nyait is szemmel tartja, „mely a miveletlenül heverő föl­deket termékenyekké teszi, a bányászatnak élénk lendü­letet ad, a terjedelmes erdőségek kincseit értékesíti, s mindezen czélokra kisebb részvénytársulatok létrejöttét lehetségessé teszi, miként ezt a bécsi hitelintézet a vas­­útvállalatok irányában tévé, végre pedig új, hathatós munkaerőt von az országba.“ Eddigelé minden figyelem magyarországi vasutak lé­tesítésére fordíttatott, de mi sem történt arra, hogy az ezen vasutak építésére szükséges érez, fa stb. magában az országban termeltessék, s hogy e tekintetben a kül­földtől függetlenekké tegyük magunkat, s mi sem tör­tént arra, hogy a készülő vasutaknak néhány év múlva még más szállítandóik is legyenek, mint az első nyers termények, melyek úgyszólván a felszínen hevernek. Az alapítók e szerint oly férfiakkal szövetkeztek, kik az országot és társadalmi állásuk, tapasztalásaik, hitelük és szaktudományuknál fogva, azon eszközöket is isme­rik, mik által a társulat czélja elérhető... Az uj hitelegy­let alapítói főczéljukat sohasem tévesztendik el szem elöl s minden gonddal azon lesznek, hogy az egyes rész­vényesek előnyei sohase járjanak a nagy közön­ség ez intézethez irányzott méltányos követeléseknek rö­vidségével. A részvényesek osztaléka csak azon mértékben fog növekedni,melyben az egész országra háramlandó haszon is gyarapo­dik.“ A­hol pedig szükség van reá, ott idegen munkások behívásáról is fog az egylet gondoskodni, hogy se tőké­ben, se munkaerőben ne legyen hiány s hogy az ország anyagi jólléte e két tényező közremunkálása által hatal­masan emelkedjék. , Ilynemű hitelintézet — ezek az emlékirat végsorai — mely a tőkék versenyzése elvére , s egységes veze­tésre van alapítva, ne legyen többé jámbor kivonat a bi­rodalom legnagyobb koronaországában; neki okvetlenül külön hitelintézetre van szüksége, hogy aztán a többi kül­földi hitelintézetek s egyes tőkepénzesek bizalommal he­lyezzék el pénzöket oly országban, hol a tőke versenyzése által a föld bősége következtében becsületes és sikeres te­vékenységre van tér, a­nélkül, hogy a nyereményt puszta részvényszédelgésben kellene keresni . . . Valameddig Magyarországnak ily intézete nincsen, mely értel­miség és tőke dolgában egyaránt gazdagon van dotálva, mindaddig a vasutak is csak csekély hasznot fognak hajtani, mert a földbirtok nyomasztó adósság- A GYÖNGYÖS HÖLGY IRTA IFJ. Domas Sándor. FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA I. J. (Folytatás. *) MÁSODIK KÖTET. XX. A salonban lépteket lehetett hallani. — A hivatott személy mindjárt itt lesz, mondá a her­­czeg. Még van idő, avagy csakugyan bejöjjön ? — Igen uram; én mindenre el vagyok határozva. — Anna megtörlötte szemeit, és büszkén fölemelte fejét. — Jól megfontolta ön, mit cselekszik ? — Igen uram. És mivel ön akarja, tanú előtt fogom megbizonyítani, hogy én nem követhetem önt. — Hogyan ? — Megmondom az igazat. — Mit? — Akárminő bátor ön a becstelenség mezején, van olyan dolog, mit nem fogadhat ön el, ha csak nem a legnyomorultabb teremtmény. — Mi az ? — Hadd lépjen be azon ember, meg fogja ön hallani. — Talán jobb lenne, ha előbb megmondaná ön ne­kem, ez megkímélné önt, hogy ne használjon oly esz­közöket, melyek annyival lealázóbbak önre nézve, mert sikerök sem lesz. — Azt nem hiszem. — Tudom én azt, miről ön azt hiszi, hogy nincs tu­domásom arról. — Úgy tudja azt is, hogy gyűlölöm önt ? — Igen asszonyom, már régen tudom. — Hogy önt megvetem ? — Azt is. — Hogy mást szeretek ? — Ki szerencsétlenségre nincs jelen az ön védel­mére. *­ Lásd „Pesti Napló* 1980. számát. — Hogy ezen ember szeretem? folytatá a herczegné, kinek a herczeg hideg vére annyira növelte izgatottsá­gát, hogy oly vallomást tegyen, mint oly hölgytől mint ő, hallatlan. — Azt is tudom. — Akkor még csak egyet kell önnek tudnia. — Mi az. A herczegné pillanatig habozott. Szemérme és mél­tósága fellázadt szerelme ezen végső kísérlete ellen. Jakabnak tett esküjére kellett visszaemlékeznie, s azon meggyőződéssel kellett bírnia, hogy teljes vallomásával együtt jár szabadsága, hogy ezen vallomást tehesse még oly embernek is, kit megvetett, s kinek a legnagyobb érdeke volt azt titokban tartani, s ekkor is igy kiáltott fel : „Tehát mindent akar ön tudni ?“ és ezen szavak által az utolsó lépést kísérletté meg visszafelé, alkal­mat adván ellenfelének is a hátrálásra. — Igen, mondá a herczeg nyugodtan. — No tehát, mondá a herczegné, s igy szólva ösztön­­szerüleg behunyta szemeit, mint az örvénybe ugró em­ber, no tehát, uram, én anya leendek. Át fogja ön látni, hogy ily tény folytán minden összeköttetésnek meg kell közöttünk szakadni. — Csak az a baj asszonyom, hogy egy nehézség van. — Minő nehézség ? — Én nem hiszek önnek. — Ön nem hiszen! kiáltott fel a herczegné rettenettel. — Nem. Anna rendkívül meg volt lepve ezen nyugodt nyilat­kozat által, ez tanúsította, mily hajthatlan a herczeg akarata. A herczegné utolsó fegyverét is felhasználta, erkölcsileg le volt fegyverezve már, s ellensége még előtte állott, szintoly sebzetlenül s még erősebben mint előbb. De még sem akarta magát a herczegné megadni, s folytatá : —• Hogyan mernék én ily dolgot mondani, ha nem volna igaz ? — Sőt hogyan merné ön mondani, ha igaz volna? téve hozzá a herczeg szelíd és megbocsátó kifejezéssel; helyzetében akármit képes volna ön állítani, csakhogy szabadulhasson. Ez csak fortély, semmi más. S az ön fortélya nem sikerült, menjünk. — S ha az idő meg fogja mutatni, hogy nem ha­zudtam ? — Az más lesz. — Mit fog ön tenni ? — Még nem tudom. — Szabadon fog ön engem bocsátni ? — Meglehet. — Ha csak el nem akarja ön fogadni ezen gyermeket. — A­mi legjobb lenne. — Vagy meg nem akarja ölni. — Az az én dolgom. Ezen hajthatlan és gúnyos hidegvérűség ellenében előbb-utóbb egyszerű hölgy természetébe kellett Anná­nak visszaesni őszinteségében; azon gyöngeségéből kellett a segédeszközöket vennie, melyeket tehetlen ereje megtagadott, s lassan kint fejét elveszítve, miután vitatkozott, kérni kezdett, miután fenyegetett, síráshoz fogott, s ekkér hasztalan könyekben, legyőzni könnyű ellenállásban olvasztotta fal azon csekély erélyt, bátor­ságot és elhatározottságot, mely még benne megmaradt. Ekkor halk koczogás hallatszott az ajtón. — Nem! nem! kiáltott a herczegné, zokogásban törve ki, s kezébe rejtvén fejét pamlagra esve; nem! nem ! én nem fogok elutazni! A herczeg felnyitotta az ajtót. — Egyedül hagyom önt a herczegnével, mondá nyu­godtan a rendörbiztosnak , legyen szives ön vele minél hamarabb megértetni helyzetét. Midőn Anna egyedül volt a rendörbiztossal fölemelte fejét, és szemeit megtörölve, igy szólott : — Mit akarnak velem ? A rendőrbiztos kétségtelenül inkább szeretett volna valamely tolvajt vagy gyilkost elfogni, mint ily szép fia­tal nemes fajú, nemes nevű, nemes szivü hölgy ellen ke­­gyetlenkedni, ki zokogással vegyült s félő, könyörgő hangon azt kérdezte tőle : „Mit akarnak velem ?“ S nem terjeszkedvén ki a jelenet okára a biztos csillapí­tani kezdte a herczegnét, s azután felolvasta előtte a tör­vényszéki elnök rendeletét. Előadta neki a törvény vilá­gos, határozott, minden vitatkozáson felül álló, rideg ér­telmét. Igyekezett őt meggyőzni, a lehető legatyaibb módon beszélt neki, egyszersmind mindig meg is je­gyezvén, hogy ellenállnia mindenesetre lehetlenség, s ha végre a herczeg őt fel fogja szólítani, ő kénytelen lesz a legszigorúbb eszközökhez is nyúlni. Ekkor mint a gyermek, ki megengesztelni véli mes­terét, ha mindent igazán meg­vall, az egészet elbeszélte a herczegné a biztosnak, s kérte, hogy pártfogolja őt, s akadályozza meg elutazását. Elmondta neki, hogy szereti Jakabot, hogy még egyszer óhajtaná őt látni; nem an­nyira férjét vádolta, mint csak saját fájdalmáról beszélt; csupán más napig kivánt Párisban maradni; előadta, hogy atyjának rövid időn meg kell érkezni; kijelentette a rendőrbiztosnak, ki e részben semmit sem tehetett, hogy kész kolostorba is menni, visszavonulni a világtól, ha huszonnégy órai szabadságot engednek neki; a leg­­meghatóbb szavakkal élt, összetett kezekkel könyürgött, mindazon magasztos szívből folyó tulságot elkövette, melyekre a hölgyek, midőn szerelmükön kívül többé semmi egyébre sem emlékeznek, s midőn attól, a kit sze­retnek, el akarják választani, elkövetni képesek. (Folytatjuk.) —s~a«at»! HAD­ TUDOMÁNY , IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Két halálra keresettnek szózata. Haljunk meg! ámde haljanak velünk Meg mind­azok, kik érdemlik ... B. B. testvérpár. Fájdalom, igy fizet a világ! Ki gondolta volna, hogy ily kevés kegyelet létezzék az ősi hagyományok iránt! Miután a magyar nemzetet jó és mostoha sorsában nem­zedékről nemzedékre híven követtük, miután az ország­­i megyegyűléseken, színpadokon, tanodákban annyiszor hangoztatták nevünket (mert ugyan hányszor nem hal­lottuk az országos rendektől : „bennünket a hon­szeretet lelkesít?“ ; hányszor nem a megyegyüléseken: „a törvény b­e­n­n­ü­n­k­e­t nemeseket adóra nem köte­lez ?“; hányszor nem mondotta a tanár hajczibálva és orrpeczkelve tanítványinak : „megtanutlak bennete­ket nebulók!“?); miután ezenfelül Dávid zsoltáriban, Jeremiás siralmaiban, Kempis Tamásban, Mikes Kelemen­ben s a hazai irók minden munkáiban maradandó nyomun­kat hagytuk, s a nép nyelvén, sőt a szerelmesek nyelvén is (mert nem mondották-e ezek s mondják mindennap akárhányszor egymásnak : „bennünket csak a halá választhat el“) mostanig hervadhatlan életnek örültünk miután tehát minden kor- és osztálybeli magyarnak hű­ségesen szolgáltunk, a nélkül hogy csak egy is jórava­­lóságunkat kétségbe vonta volna; miután imigy Matu­zsálemnél is idősb korra vergődtünk s természetes utol eddig meg nem halhatunk : ime most erőszakosan akar­ják eloltani életünk lámpáját. Támadt egy magyar ember, sőt több mint ember, mert neve Ángy­a­l. Ez aranyokkal agitált ellenünk; azt akarja, hogy mi, mint Quasimodók, monstrumok csodabogarak, nyomorék zabgyerekek, kik nem becsü­letes nominativustól, hanem csak amolyan gézengúz vo­­cativustól származtunk, törlesztetnénk ki az élők sorából; ez a nép közt birságpénzszedéssel s igy mintegy terrorig

Next