Pesti Napló, 1856. november (7. évfolyam, 2032-2060. szám)

1856-11-19 / 2049. szám

zött vallásos közösséget alapított, miért kötésekor vallásos megszentelésben részeltetett, honnan a házasság római meghatározásának valódi értelme azon szavakban: consortium omnis vitae, divini et humani juris communica­tio.___ Hasonlóan tudjuk a történetekből, mikép az ős­német és szláv népeknél is már a keresz­ténység előtt vallásos és ünnepélyes szertartású intézetet képeze a házasság.2) — Hogy pedig a kereszténység legelső éveiben átalános volt a hit a házasság vallásos jelleme iránt, mint Eich­or­n, May, Böhmer bizonyítják, igen természetes volt. Csak későbbi századokban kezdett az ellenvé­lemény mutatkozni; a legelső nyomait a 12-dik században találhatván fel, midőn némely sekták a házassági ügyet az egyház törvényhozása s ha­tósága alól kivonni igyekeztek. De nagyobb ha­tályú kifejlődése csak a világeseményt képező, reformativ korára vihető vissza, midőn már nyíl­tan kezdett hirdettetni azon­ban , hogy a házasság nem számítható a szentségek közé, hogy az pusz­tán polgárjogi s politikai szerződvényt képez, és hogy az egyház az ú. n. felbontó akadályok meg­alapítására nincs jogosítva. Ámbár bebizonyított tény az, hogy Luther a házasságot nem akarta végkép világi intézetté alakítani, sem azt magasz­­tos­ jelentőségétől megfosztani, azt a családi élet s erkölcsi világrend alapjául tekintvén. 3) E tan kifejlődésének bevégzése s tökélye a 18-dik századba esik. Azon uj tanok, melyek e század eseményei, s azokat megelőző szellemi mozgalmak folytán az állam s egyház közti vi­szonyról terjedeztek; azon törekvés, hogy az állam az egyháztól mindenben függetlenné tétes­sék; továbbá az egyház törvényhozó hatalmának visszaéléseitőli félelem, valamint azon óhajtás, hogy oly házassági jog alapitassék, mely az ál­lamban minden hitfelekezetre alkalmazható le­gyen, azt eredményezték, hogy a házasság, elsza­kítva a nép minden vallásos érzelmeitől, meg­fosztva a hitnek a kebelre éltetőleg s megnyug­tatóig ható fénysugaraitól — pusztán polgárjogi viszonynak és szerződésnek nyilvánitatott. Minthogy e törekvések legmerészebben s leg­­sikerdúsabban Francziaországban nyilvánultak, a házasság szerződési tana is itt fejlődő ki a tör­vényhozás útján leghatározottabban. Itt az 1791- 2) Mitterinaier : Grundsätze des gem. deutschen Privatrechts II. B. §. 374. *) Az, mit C­o­c­h­l­a­u­s 1545-ben megjelent és „Mis­cellanea in causis R­e­l­i­g­i­o­n­i­s“ czimű mun­kájában mond Lutherról : „Vociferor et clamo, causas matrimoniales non ad me, sed ad saecularem potestarem referri debere. Nemo enim­ negare potest matrimonium esse­rem externam, et saecularem, sicut vestem, cibum, domum, arcam ac saeculari potestati subjectam“ és az mit Seckendorf a reformatio történetében mond róla : Hoc ex Lutheri dictis apparet ejus judicio causas matrimoniales necessario ad forum ecclesiasticum non pertinere, sed in Principum et magistratuum potestate essem, valamint több mások állításaik is Luthernek e tárgy körüli nézeteiről. Luther nyilatkozatai egyes he­lyeinek összefüggés nélküli kiszaggatásából részint egyes szavak téves felfogásából eredtek. Mitter­maier: Privatrecht II. 285. W­e­­­s­k­e : Rechtslexi­­con III. 531. Eichorn, Richter stb. stb. Azért is a protestantismus nem tekinti a házasságot puszta polgári ténynek; nem ismeri azt el szentségnek, de elismeri annak isteni rendeltetését és természeti szent jellegét. (Walter : Kirchenrecht 519 lap) mint ezt az augsburgi hitvallomás 23. ez. világosan kifejezi ezzel : nachdem die Schrift klar meldet, der ehe­liche Stand sei von Gott dem Herrn ein­­g­e­s­e­t­z­t, um Unzucht zu vermeiden. diki alkotmány világosan kimondván , hogy a törvény a házasságot egyedül csak polgár­jogi szerződésnek tekinti, (tit. II. art. 7.) — ez elv a házasság magasztos méltósága és szentsége ellenében odáig terjesztetett , mi­kép a házasoknak a későbbi konventi törvé­nyek teljes szabadságot adtak kötelékeket tet­szésük szerint épen úgy feloldhatni mint a kö­zönséges társulati szerződvényeket * *), és ez alap­elvet megtartó a Code is, mely a társaság érvé­nyére egyedül csak a polgári törvények által ki­jelölt feltételeket szükségeli.­­ És ezen elv a porosz, rajnai tartományok, belgiumi, hollandi törvények által is elfogadtatott különböző idő­szakokban. Midőn e czikkek tárgyául kizárólag az új há­zassági törvényünk alapelveinek kijelölését és nem megvitatását is tűztem ki, természetes, mikép kö­rükön túl esik annak vizsgálata, hogy az érintett két tan közöl melyik üdvösebb a családi boldog­ság előmozdítására, az erkölcsiség magvainak a családi tűzhely melegénél való kifejtésére, a há­zassági kihágások s visszaélések gátlására, a sza­badsággal karöltve járó egyéniség biztosítására, és az emberiség minden tekintetbeni haladására Miután azonban e két tan történeti kifejlődését egy pár adatban s rövid vonalrajzban érintem, kell, hogy némely adatokat s tényeket is megem­lítsek, melyek az imént érintett kérdésre vonat­koznak ugyan, de a melyek egyszersmind a tör­téneti kifejlődésnek is kifolyásai s eredményei, így azt nevezetesen, miszerint a katholikus fogalom szerinti házasságot nem lehet mindenben, vég­részletekig a polgárjogi házasság ellenébe ál­lítani. Mert ha az utóbbinak fő lényege a felek közti szerződés, az elsőnél is ugyanaz képezi az alapot, miután a katholikus egyházban a kanonisták egyhangúlag elismerték minden időben,­ hogy a házasság szerződés által jön létre, s hogy lényegét a házasok viszonos megegyezése s ennek kinyi­latkoztatása képezi, miben áll a szerződés lényege is. Abban tehát, mi az egyéni szabadság biztosítá­sára leglényegesebb, mindkettő megegyez. Míg másrészt minden egyház s hitfelekezet ré­széről közeledést tapasztalhatni azon tan felé, hogy a házasság ne tekintessék pusztán polgárjogi in­tézetnek, miután azt maguk a protestánsok is val­lásos, istenileg rendelt társulatnak tekintik. Ezt mutatja Anglia törvényhozása is, mely a házasság lényegére az újabb idők óta az egyházi kihirdetést, egyházbani összeadatást s az egyház könyveibe való bejegyeztetést is megkívánja.6) Ha pedig a házasság a nép vallásos érzelmein s meggyőződésén alapszik akkor csak az oly tör­vényhozás számíthat e téren kellő sikerre s biztos alapokra, mely ugyanazon hittel s érzelmekkel öszhangzásban áll. Érdekes tényül szolgál az is, miszerint a házas­ságnak polgárjogi intézetté alakítása által nem érettek et mindazon czélok, melyek azáltal eléret­ni czéloztattak. Egy ily czél volt különösen, hogy *) 1792. tept. 20; 8. Niv. II.; 4. Flor. II.; 24. Vend. III.; 15. Therm. HL. törvények szerint. 5) I?y VI. Pius 1789 jul. 11. körlevelében nyíltan mondja : Matrimonium est contractus naturális divino jure institutus. így XIV. Benedek : matrimorium etsi contractus civilis sit, est tarnen a Christo dno ele­vatum ad dignitatem sacramenti. Igy Devoti Institut, Canon, munkájában : Materia sacramenti matrimonii non civilis séd ipse est contractus naturális stb. stb. 6) Georg IV. C. 76. törvény alapján.— Mig­­­u­r­h­e­s­­senben az 1853-ks törvényhozás a polgári házassá­got a keresztények között végkép megszüntette, a házassági ügyre nézve ugyanazon törvények alá jöhessenek az államnak minden polgárai, hogy igy ezek közt az összeolvadás, s a kormányzás­ban az öszhangzás tökéletesb legyen. És ezáltal ismét az is czéloztatott, hogy az összeütközések s peres viszályok is kevesedjenek. Ez volt p. o. fötörekvés Francziaországban. És mikép­pen az elérve? A polgárjog mellett a házasságok körül megmaradt, habár csak a lelkiismeretek tekinteté­ből s csak az egyház irányában is — a kath. egy­házi jog is, miáltal igen számos összeütközésekre nyílt alkalom,­­ mint ezt ez évből tanúsítja egy nevezetessé lett házassági viszály, az ismeretes Pescatore féle per — minek alapját egyedül az egyházi és polgári jog közti összeütközés ké­­pezé. Ezeket szem előtt tartva képesek lehetünk részrehajlatlanabbul az ausztriai uj házassági jog elveit minden oldalról megítélhetni. Az főelvéül azt fogadta el , hogy a házas­ság szentségnek tekintessék — úgy mint azt a kath. egyházi jog rendeli. Ezzel előbbi magyar házassági jogunktól semmi eltérés sem történt, miután hazánkban előbb is az egyházi jog képezé a katholikusok há­zasságának jogforrását, a házasság tehát mindig szentségnek tekintetvén, s abban a polgári törvény- s hozás el nem lévén különözve az egyházi tör­­­­vényhozástól. De azon elv, mely ezentúl az összes házassági törvények körében irányadóul szolgáland a ka­­tholikusoknál, nincs az általános ausztriai polgári törvénykönyv házassági jogával sem oly ellentét­ben, mint közönségesen szokott állitatni. Nem pe­dig azért, mivel azon codex nem nevezi ugyan a házasságot szentségnek , hanem csak szerző­désnek (44. §.) de azon mégsem különzé el azt egészen a polgárok vallásos meggyőződésétől és hitüktől s nem alakított abból sohasem tisztán pol­gárjogi szerződést, mint téve azt a franczia tör­vényhozás. Bizonyítják ezt azon kellékek, melye­ket a házasság lényegére mint szükségbeli felté­teleket kivált meg u. m. az, hogy a kihirdetésnek a lelkész által az egyházi gyülekezet előtt kell történni (70—71. §.) s az, hogy az egybekelés­nek, vagyis a házassági összekötésbe való viszo­nyos beleegyezés nyilvánítása nem történhete a közigazgatási polgári hivatalnok előtt, mint Frank­­honban , hanem egyedül csak a jegyesek lelkésze előtt (75. §.) a házassági anyakönyveket is az egyház vezetése s kezelése alá bízván (80. §.) De mig e szabályok minden keresztény hitfeleke­­zetekre kiterjesztetnek — elkülönözve még egy szabály állíttatott fel a katholikusok részére, mely szabály világosan kijelöli azon irányt és szellemet, melyből az ausztriai polgári codex a kath. házas­ságot kívánta tekintetni. A 111. §. ugyanis vilá­gosan kimondotta, hogy a katholikusok kö­zött a házasság köteléke csak a ha­lál által bontható fel teljesen, tehát hogy az feloldhatatlan, mint azt a kath. egyházi jog is tanítja, e jelleg pedig az, mely a házasságnak egyedül szentségi felfogásából folyik ki, s mely a polgárjogi szerződéstől egészen idegen. És ez mutatja, mikép az új házassági jog a fő­­elvben semmi lényeges újat nem állított fel, sem szívem még ifjú volt; valóban tudva , hogy csupán va­gyonos leány segíthet ki a sárból, oly dühösen tettem itt a szépet, mint valaha. Többet megkísértettem mint — egynéhányat — és sajátságos tény az, a­melyet soha meg nem bírtam magyarázni, hogy a­mily sikerültek valának lépteim az élemedett nők körül, szintoly kevéssé valék szerencsés a fiataloknál. No de „a ki nem mer, sem veszt se nyer“*), én hát csak hajtottam, hajtottam s utoljára annyira nyomába jutottam valami Miss Cloppernek egy meglehetős gazdag hajóriteráns leányának, hogy alig hiszem, hogy elutasít­hatott volna. A bátyja, Clopper kapitány, sorezredben volt, és segített rajtam a­mint kitett tőle, esküvel állttá, hogy igen derék ficzkó vagyok. Sok kedvezéssel lévén irántam Clopper, eltökélem magamban, hogy ebédre hívom, mit e részbeni elveim minden áldozata nélkül tehetek; mert lám, Dobble ven­dégfogadóban lakott — s minthogy ő a számláit mind az apjának küldte, tétovázás nélkül használtam az asz­talát. A közteremben ebédeltünk; Dobble is elhozta egy ismerősét s igy parti karét csináltunk, mint a franczia mondja. Néhány hajós tiszt egy szomszéd asztalnál ha­sonló foglalkozásban volt. No­s , én nem kíméltem a bort sem magamtól sem pajtásaimtól, s iddogálás közben hova tovább beszéde­sebbek és közlekedőbbek lettünk. Mindenik beszélt vi­téz tetteiről a csatamezőn vagy a hölgyek közt, mint tisztek szoktak ebéd után. Clopper tudtára adá bizodal­­masan a társaságnak, mint óhajtja ő, hogy elvegyem a testvérét s fogadni mert, hogy én a legderekabb legény vagyok a világon. Dobble zászlótartó mellette szavazott . „De vigyáz­zon magára Miss Clopper“ azt mondja, mert Stubbs ha­mis ficzkó, a­mint vettem észre, Isten tudja hány hiar­sonja volt már, s jegybe járt, nem tudom hány nővel.“ „Ugyan úgy, “ mond Clopper, „Nosza Stubbs, be­­­széld el kalandaidat.“ „Éh!“ mondok szerénykedve, „bizony semmi sincs, mit beszéljek el; szerelmes voltam, pajtás, — ki nem ! volt­ — és túl adtak rajtam — kin nem?“ Clopper káromkodva állttá, hogy agyon lövi húgát, ha valaha úgy bánnék velem. „Emlegesd csak Miss Cruttyt neki“, monda Dobble; he! he! Stubbs megadta neki, meg ő! az nem adott túl rajta, fogadom.“ „Igazán Dobble, az igen sok, nem volna szabad ne­veket emlegetni; tény az, hogy az a leány iszonyatos szerelmes volt belém és pénzes — hatszáz­ezer forintja, becsületemre. No’s, már minden renden volt, midőn meg­érkezik Londonból, — egy rokona.“ No­s, hát talán meggátolta a házasságot.“ „Hogy meggátolta ? — de meg ám, elhiszem, hogy meg, de nem abban az értelemben, a melyben ti képze­litek; a két szemét adta volna érette s még azonfelül százezer forintot, ha elveszem a leányt, de nem kellett.“ „S ugyan az ég szerelmiért, mi okból?“ „Uraim, nagybátyja csizmadia volt. A világért sem aljasítottam volna oda magamat, hogy abba a családba házasodjam.“ „Tudnivaló hogy nem“, azt mondja Dobble, az nem lehetett, világos. No de most már beszélj arról a másik leányról is, Waters Marsról.“ „Csitt, Dobble, csitt! nem látod, hogy az az egyik hajótiszt ide fordult, s meghallott. Édes barátom, Clop­per, az egész dolog gyermekség volt.“ „Jó, de már csak hadd halljuk“, monda Clopper, „hadd halljuk, nem mondom meg a húgomnak ne félj“, és kezét az orrához vitte és szörnyűséges ravasz képet váltott. „Semmi afféle, Clopper — ő nem — becsületemre, kis Bob Stubbs nem feslett ember, az egész történet igen egyszerű. Apámnak tudod, van egy kis jószágocs­­kája, csak egynéhány száz hold, Stoffensgiggleben, úgy e bolondos név ? Ebattát! az a tengerész úr megint ide mereszti a szemét — (rettenetes­séges képet váltottam, a­mint én is vissza meresztem a szememet s hangos szóval, mintha nem törődném rajta, folytatom) — nohát s abban a Stoffensquiggleben lakott egy leány, Miss Wa­­t­ters, egy vidéki hitvány patikás unoka buga! hát az anyám kegyébe vette a leányt, hazánk járatta, s kényez­tette. Mindketten fiatalok valánk — és — és — a leány belém szeretett, az való. Kénytelen valók elutasítni némi igen tüzes közeledéseit hazam , és gavalléri be­csületemre mondom, ennyiből áll az egész történet, a­melyről Dobble oly nagy zajt üt. Épen a­mint végzem a mondókámat, azon veszem észre, hogy orron fogtak s egy harsány szózat kiáltja: „Mr. Stubbs, ön hmnezfut, hazug, gazem­ber — s fogja azért, hogy egy ártatlan hölgy nevét me­­résztette sárba keverni.“ Megfordultam a hogy tudtam, mert az a zsivány ki­­ránczigált volt a székemből, s ime látok egy hat lábnyi magas, nagy tengeri szörnyeteget, a ki engem a legi­­­letlenebb módon ütött, vert, lökdösött arczban, oldalban s más nem nevezendő helyen is. „Hazug ez, uraim, és gazember; a csizmadia csaláson érte s unokahuga ko­sarat adott neki. Miss Waters el vala jegyezve vele gyermekkora óta, s ő oda hagyta a csizmadia húgáért, mivel ő gazdagabb volt“ — és ekkor egy kártyát dugva a kabát gallérom és nyakkendőm közé a nyakszirtomba az undorító barom még egyet szabott a hátamra s kimene a teremből pajtásaival. Dobble felsegített, s kivévén a kártyát a nyakamból, olvasó: Waters kapitány. Clopper egy pohár vizet tölte nekem és suga: „Ha ez igaz, rémséges gaz­ember vagy Stubbs, s Waters kapitány után velem kell megverekedned,é­s ezzel kiúszott a szobából Csak egy út volt előttem. A kapitánynak egy rövid fitymáló jegyzéket küldök, melyben megmondani neki, hogy oly alávaló emberrel semmi közöm. A­mi Cloppert illeti, nem méltóztattam számbavenni észrevételét , ha­nem hogy megmeneküljek ezen hitvány aljas emberek al­kalmatlan társaságától, eltökélöm, hogy betöltöm rég rej­tegetett óhajtásomat, egy kis utat teszek. Szabadságidőt­­ kértem magamnak s még azonosen eltávozom. Kép-­­­zelhetni, hogy felsült az a baromi Waters, midőn másnap­­ valóban a szállásomra jött, s látta hogy hegyen völgyön túl vagyok, ha ! ha ! Ezen kalandom után jót valók lakva torkig a katonai élettel — legalább az ezredembeli élet­tel, a­hol a lisztek, oly nagy vala megfoghatlan előitéle­­tek irántam, teljességgel nem akartak velem társalkodni. Craw ezredes tudtomra oda ezt levelében, melyet úgy bántam a mint érdemlelte. — ts sohasem érintettem azóta azt az egész dolgot és sohasem beszéltem egyetlen egy emberrel is azóta a North Bungay ezredből. Magyar könyvészet. 645. Magyar nyelvészet. Szerkeszti Hunfalvy Pál. II. évfolyam. Pesten, Eggenberger Ferdinand bizo­­mányában. 1856. Nyomatik Emich Gusztávnál. 8-rét. Má­sodik füzet 81—160 lap. 646. A gerinczes állatok természetrajza. A gymnasiusi iskolák használatára, irta B­á­n­d­i János tanár stb. kapható, Schön Jakab könyvkereskedésében, Baján, Pesten, nyomatott Lukács Lászlónál. 1852. 8 rét. 49­1. 647. Imák s énekek, melyek a rom. kath. elemi tanuló ifjúság lelki épülésére összeszedettek és kiadattak Déghy József, Gömöry Mihály, Kovács Antal és Rózay György tanítók által. Kecskeméten. 1856. Nyomatott Szi­­lády Károlynál. 12-rét. 58­1. 648. Útmutatás a keresztyén vallás előadására a hel­­vécziai vallástételt követők értelme szerint. Készíttetett a tiszántúli superintendentia föliszteletü consistoriuma ren­deléséből az alsó iskolák számára. Első darab. Debre­­czenben, 1856. a város könyvnyomdájában. 8rét. 143­1. 649. Az énekművészet elemei. Röviden és érthe­tően előadva s különös tekintettel a magyar koronaországi elemi iskolákra irta Wimmer József Ede a hangművészet­­nek az elemi főiskolánál nyilvános rendes tanára és kar­nagy a városi plébánia templomnál Pécsett. Pesten, 1856. Emich Gusztáv könyvnyomdája. 4rét. 36 I. 7) És a mi számos pereket idézett elő. M­a h­u­­-Tableau dé la constitution politique de la monarchie francaise Paris 1830. Lafe'rrie re : Histoire du droit francai« vol. II. Zacliariä : Das französische Civilrecht, 3. B. §. 450. előbbi házassági jogunkra nézve, sem a többi ausztriai koronarészek irányában. SZOKOLAY ISTVÁN: JUSSTE­MPLÓ. Pest, nov. 19. A magyar akadémia nov. 17-ki ülésé­ben a titoknok olvasta föl Szalay István reform, lelkész észrevételeit az egyezményes philosophiáról e czim alatt: egy kő az egyezményes bölcselem templomához.Ér­tekezett különösen az ismeret kút-és okfejérel határáról; elmondta nézeteit a philosophiai módszerek és rendszerek fölött; s végre a logikai törvények kijavítását vagy inkább megtoldását tartván szükségesnek, azonsági és ellenmon­­dási elvhez még egy harmadikat adott, mely igy hangzik : egység a különbözőségben és különbözőség az egységben. Egyáltalában értekező nem annyira követ hordott a Heté­­nyi- Szontagh-féle egyezményes bölcselemhez (melynek talán csak nevét és czélját helyesli), mint inkább a Szon­­tagh által rakott alapokat bontogatta s uj alapokra igyek­vők azt fektetni. Megtámadta mindjárt Szontagh való­eszményi kiindulási pontját, melyből, úgymond, az következnék, hogy a mi eszményi, nem való és viszont, holott a nem-én az é­n­­­ben szintúgy megvan, mint az énen kívül; az ismeret határául az öntudatot állitá, a hol minden ismeret kezdődik; s a dogmatismust védelme alá fogta, mindenik módszert elégtelennek mondván a má­sik nélkül. Megannyi lényeges eltérés Szontagh nézeteitől, melyeknek megvitatása nem a mi dolgunk , valamint bő­vebb fejtegetése sem tartozik a nagy közönség elé. Az illetők megtalálják az academia közlönyében, hova fölvenni a bölcselmi osztályt ez ülésben egyedül képviselő Hor­váth Czirill úr méltónak találta.„Oly tárgyak vannak ez értekezésben megpendítve, fejtegetve — úgymond a bölcs­elmi osztály nevezett rendes tagja — melyekkel eddig embereink nem foglalkoztak.“ S mi, a­nélkül, hogy az ér­tekezés bírálatába bocsátkoznánk, azt adjuk Horváth Czi­rill úr illetékes bírálatához, hogy értekezőben önálló, gondolkodó főt nyert irodalmunk, a­ki legelvontabb dol­gokról is, nagy könnyűséggel, szabatosan és igen érthe­­tőleg tudja magát kifejezni. Mindenesetre nagy írói érdem. Az értekezés tudományos becséről ítéljenek a szakférfiak. Úgy tudjuk, Szontagh úr szintén eladja annak idején el­lenészrevételeit. —Tegnapi számunkban szóltunk azon kalamitás felől, mi­nélfogva egy idő óta a nemzeti színpadon izlésrontó, szel­lemtelen, trágár népszínművek kerekednek fel elriasztására a jobbsziéeű közönségnek s elkedvetlenítésére azoknak, kik élvezetdús előadások reményében bérlenek páholyokat, zártszékeket. Ily alkalmakkor aztán az ítészet méltán fe­leletre vonja az igazgatóságot e czél- és méltóságellenes eljárásért, a nem szépnek, nem jónak ily bitor jogáért s feleletre vonja a drámabíráló választmányt, de nem min­dig méltán. Mert ha a nem jutalom-előadásul választott mű csakugyan silány, a mint hogy ily mű a bíráló választmány által is több fogadtatott el, méltán érheti a választmányt katholás s igazolva talál­juk azon óhajtást, hogy minden elfogadott darab mel­lett az elfogadó választmányi tagok nevei is említessenek meg; de ha a jutalom előadásul választott eredeti mű­, mint p. o. a „Szalmaözvegy,“ „10,000 fit“ stb. rész, fe­leletre a bíráló választmány mindaddig nem vonható, míg színházunknál azon helytelen, azon hibás szabály fog fen­­tartartatni, hogy a jutalmazandó színész és színésznő tet­szése szerint választhat színművet, a­nélkül, hogy az a bíráló választmány elé terjesztetnék. Ez esetben a felelős­ség terhe csak az igazgatóságot illeti, főleg oly színház­nál, mint a mienk, hol a pénzügyi kezelés, az artistikai érdekek könnyebb kezelhetősége tekintetéből az intenda­­túrától elválasztatott, hol tehát a műigazgató könnyebben ügyelhet fel az intézet szellemi ügyeire. Az igazgatóság, mely a jutalmazottak ízlésére, tapintatára, mint látjuk nem támaszkodhatik, szigorú felügyelettel tartozik lenni a jutalom-előadással választott darabok irányában, s mi­után ily művek a drámabíráló választmányhoz nem kerülnek , a közönség , a jó ízlés s önmaga iránti tekintetekből az ily mn szigorú bírája tartozik lenni. Ennélfogva, ha az ily jutalmi­ művek a bíráló vá­lasztmány elé nem kerülnek, olvassa el elébb azokat az igazgató, különben mindegyre oly művek fognak adatni, melyek, hogy a nemzeti színpadon adathattak, egyedül azon téves rendszernek tulajdoníthatjuk, hogy a jutalma­­zottak korlátlanul, feltétlenül választhattak darabot. És itt, és e baj egyik okáról ismét azon másik bajt, azon szintén hibás, s a nemzeti színház méltóságával m­eg nem e­gyeztet­

Next