Pesti Napló, 1856. november (7. évfolyam, 2032-2060. szám)

1856-11-25 / 2055. szám

412-2055. 7-ik évf­folyam. Kedd, nov. 25. Szerkesztési iroda : ■gyetem-utcza 2-ik szám, 1-ső emelet, Szerkesztő szállása : Angol királynőhöz czímzett szálloda, 63-ik szám. A­ lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, p­o­s­t­á­n :­­ Évnegyedre . . . 5 írt p. p.­­ Félévre . . . . 10 frt p. p. I )jy»f] p/fryyypyyyp]^ dl]9. * ^ hasábos petit sor 4 pkr* Bélyegei] külön 10 pkr __________ _'________| _______Magán vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. 1850. Pesten, hízhos hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p.^ Félévre . . . . 8 frt p. p. Előfizetési felhívás 4 FESTI­N4FLB 1856-ik évi november de­cemberi folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt. 20 kr. Budapesten házhozhordással fest. 40 kr Az előfizetések elfogadtatnak minden es. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-utcza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. A Pesti Napló kiadó­hivatala ............ PEST, nov. 25. Hogy rendezzük a munkát? A Meg ne ijedjen az olvasó, hogy oly kér­dést tű­zünk ki elmélkedésünk tárgyául, mely ro­kon hangzásúnak látszik lenni a politikai utópiák azon nemével, mely Fourier, Proudhon, Blan­qui­s czimboráinak ábrándkóros lelkét foglalatoskod­­tatá. Mi az emberi társadalom öszleges életrej­le­mének sem titkait feszegetni, sem ezekhez kul­csot találni nem akarunk. Igénytelen nézeteink mérlegébe csupán e szűk, de kedves hazaföld ér­dekeit vetettük azon gyakorlati s fönnálló viszo­nyok szerint, melyek egyes, s bár parányi nem­zetcsaládok társadalmi viszonyaiban nem kisebb mérvű perfectibilitást hirdetnek, mint mindazon föllengő elméletek, melyeknek kevés e mostani emberiség s szűk e holdalatti földgolyó. Azt akarjuk mondani, hogy mi, gondolata vévén a munkának s munkaerőnek részint hiányát, részint aránytalanságát hazánkban, s mint előbbi czik­­künkben is kifejték — meggyőződvén arról, mi­szerint e bajon máskép nem segíthetünk, mint ha a munkát s munkaerőt önerejűleg s saját nemzeti érdekünkben rendezzük : s­czél- és korszerű dolognak véljük a tárgy körül is egy pár eszmét kicserélni. Ha csak egy futó pillanatot vetünk is a nép­­gazdászati elméleteknek a közvéleményre talál­ható nyilvánulásaira, észre kell vennünk, hogy azon nézetnek, miszerint a nem gyümölcsöző s csupán fényűzési czikkekre kiszórt pénz is hasz­not hajt a közre, mivel munkát ébreszt s munkát jutalmaz, s nem kisebb számú párthívei talál­koznak mint annak, hogy a nemzetek javát mivel sem lehet inkább előmozdítani mint ezzel, hahogy mennél több munkát teremtünk a nép foglalkozása s keresete könnyebbsége végett. Innét vonja ki egy hires franczia publicista — Saint Chamans — azon bizarr nézetet, hogy még Londonnak leégése is nagy haszon volt a közjóra nézve,mert ujabbani fölépítése sok munkát igényelvén, száz­ezereknek életmódját megkönnyebbitette. Természetes átlát­nunk, hogy mindezen nézetek egy részről az em­beri gondolkodásnak szélsőségeiből más részről a saját helyi népviszonyok nyomásaiból származnak. Mert valamint azon nézet, hogy a munka biztosít­tassák, v úgy az, hogy a fényűzés előmozdíttas­­sék , csak bizonyos népnek, s a sokasági viszony igényeinél fogva szolgálhat gyógytapaszául; áta­­lános elvet azonban oly nemzetekre nézve, hol oly társalmi kórjelenségek, mint például Franczia és Németországban vagy Angliában mutatkoznak, — nincsenek — nem foglalnak magukban. Ha­zánkban például nem az a baj, mintha sok lévén a munkás kéz — nem bírnánk elég foglalatossá­got nyújtani, sőt ellenkezőleg: a munkás kéz, a munkaerő nagyon is kevés, és a­mi van, szintén nagyon is el van foglalva. Ervül inkább azt állíthatnók föl tehát, hogy­ a nemzeteknek nem egyetemes, hanem speciális gyógyszerre van szükségük, s hogy ily országra nézve, mint Magyarország, a mezőgazdaság­i termelésbeni előhaladás titka abban áll, ha a költ­­ségtelen természetőröket előnyösen föl tudja hasz­nálni. A földmivelő ugyanis mennél inkább kö­rülbástyázza magát a természetőrök szolgálatával, annál többet termelhet csak hasonló munkaerővel is, annál kevesebbet kell fordítnia gazdasági be­fektetésekre, annál jutányosabban adhat el minden terméket, könnyebben versenyezhet s fáradalmai­nak jutalma biztosabb. A mezőgazdászatbani tudo­mányos képzettség s a gépészet például, napjaink­ban már oly tényezőkké váltanak, melyek a ter­melést nemcsak megkönnyebbítik, hanem rendkí­vüli fokra is képesek emelni, s igy a versenyt, a forgalmat s piaczot saját maguk részére biztosí­tani. Innét természetesen az következik, hogy oly ország, mint a miénk, hol az emberi munkaerő sem elégséges, hol a gazdasági gépek alkalma­zása minél gyérebb, hol a közlekedés kellő esz­közei nagyobbára hiányzanak. f okvetlenül hátra kell maradnia mindenben, s épen nem csodálhatni, ha a versenyt az előrehaladtabb s reánk ezernyi ezer utak s módok által ható szomszéd népekkel, ki nem állhatjuk. Tehát pótoljuk ki az emberi munkarő hiányát a természeterő szolgálatával, a tudománynyal és a gazdasági gépek segélyével! Mert ime , Aristo­teles azon mondatának, hogy mihelyest a véső és a kalapács önmaguk dolgozni fognak, nem lesz többé szükség rabszolgákra s ebben áll, valódi magyarázata, — ez századunk utmutatása. Jól tudjuk mi azt, hogy ezen elv nem minden magyar gazda magán­viszonyaira alkalmazható, mert nem minden magyar gazda van oly ál­lapotban, hogy a drága gépek segélyével gaz­­dálkodhassék, é­s tudjuk azt is, hogy a gé­pek alkalmazása leginkább csak nagy birtokok s terjedtebb mezőgazdászaiban biztos sikerű. A­­zonban szabadjon egy kis arányt fölállítanunk hazánk birtokos osztályaira nézve. Mi ugyan­is úgy tudjuk , hogy Magyarországban igen sok nagyszerű uradalom létezik, — s tudjuk, hogy középosztályunkban találkoznak földbirtokosok, kik 500 holdnyi földbirtoktól 10,000 holdnyi mű­velhető tenátumokkal is rendelkezhetnek; — van­nak végre ugyancsak a középosztályból polgár­társaink, kik 100-tól 500 köblösnyi jószágokkal bírnak. Mit gondolunk, hogy kellene e háromféle osztályzat irányában az általunk fölállított elvet alkalmazni? Vájjon nehéz-e annak alkalmazása avagy hogy rendezhetnék a munkát? . . . Fölösleges bizonyítgatnunk, hogy az első és második osztály önerejéből is követheti — s kö­veti is — tanácsunkat; a harmadik osztály volna tehát, melyet leginkább és méltán érdekelhet föl­tett kérdésünk megoldása, — szükség, hogy a jelen viszonyok közt tájékozzunk. Ezen harmadik osztálynak igen sajátságos ál­lása van hazánkban. Értelmisége s meleg hon­­szereteténél fogva csaknem irányadónak mond­hatnék a közvéleményben. S mert, minthogy anyagi habár nem fényes, de a politikai morál függetlenségét mégis eléggé biztositositó hely­­­ezetnek örvend,— ez az osztály az,melyre a tár­sadalmi s politikai változásoknak minden benyo­mása legérzékenyebben hat, — ez az , melynek tétele­s érzülete legszorosb összefüggésben áll a viszonyok átalakulásával. A megszűnt hűbériség­nek következései, melyek a munkaerőt tőle elvo­­nák, szintén ezen osztály existentiájában mutat­koznak legfájdalmasabb vonásokban,— s a pénz­hiány, mely Magyarországban annyira érezhető — szintén ezen osztályt tartja lenyűgözve legin­kább. Ennek tehát hiába ajánlanék a munkaerő megszerzésének, s egy jövedelmezőbb gazdászati ipar olyszerű módjait s eszközeit, melyek pénz­zel járnak, — ha egyszersmind pénzforrást, vagy oly — ennek helyét pótló módot nem jelölünk ki, mi által magát mielőbb rendbeszedhesse. Még pedig a földhitelbankok, nagyobbszerű kölcsön­intézetek s a gazdagabb takarékpénztárak segély­zése véleményünk szerint is még sokáig a jámbor óhajtások sorába fog tartani, nem látszik előttünk más biztosabb, közelebbi s nemzetiesb mód, mint a polgári kölcsönös hitel. De hogy értjük ezt? — kérdezik olvasóink. Értjük ez alatt azt , hogy ha például valamely ily kisebb magyar földbirtokos gazdasági viszo­nyait korunk jelen és saját szükségei szerint rendezni akarja, s az országos hitel hiánya miatt kölcsönhöz nem juthat, — szövetkezzék egy má­sikkal ; ha ez sem elég , szövetkezzék kettővel vagy hárommal egyetemleges (solidaris) kötele­zettségre, — s mi hisszük, hogy nemcsak bár­melyik gépgyárnál, de tőkepénzesnél is fog hitelre találni. Ezen szövetkezés a polgári k­ö­l­csö­nös hitel alapján, mely szerint nemcsak egyik bir­tokos kezeskedik a másikért, hanem a bizto­sítékul fölajánlott birtoköszlet a kölcsönösszegért LA RISTORI, kritikai s életí­rási vonások. (Olaszból.) V. Tragicai lángész. Azt mondák azon időszakban, hogy egy kóla, csak is egy kóla hiányzik, hogy teljes legyen a drámai reper­tórium egész hanglétrája, úgy a mint azt a művészet változásai, s a fokonkint haladó tökélyesü­lés összeálli­­ták. A drámán kívül, mely az ifjuság egész hevével virít jelenleg, a vígjátékon kívül, mely vén mint a világ, még is mindig serdülő korban van mint az, létez még a szo­­morujáték is ; a szomorujáték, az­az inkább isteni mint emberi neme a poesisnak, mely a hősi korokat, az em­berek közé vegyülő isteneket állítja élénkbe, s a mely a szinpad világi pompáit a lehanyatlott cultusok vallásos szertartásaival egyesíti. Francziaországon kívül csak még Olaszhon, a hajdani műveltségnek ezen elsőszülött leánya bir vala, s bir most is classical szinműtárral, a­ melyben Alfierié a legdicsőbb név. Ennek a sokaság által oda oda hagyogatott szinműtárnak meg vannak az ő hagyomá­nyos rendezései **­ jelmezi, játszási, szavalási modora, s azon színészek mellett kik az előbb, mostaniasabb ***) művek tolmácslására adták magokat, volt akkor Olasz­honban komoly, lelkiismeretes színészek egész osztálya, mely magát a tragoedia múzsájának szentelte, s a mely, ha nem is kirekesztőleg, legalább kitűnő előszeretettel ábrázolta azon királyokat, királynőket, hősnőket és fél isteneket, kikkel Alfieri egy saját nyelvet, egy hangzatos, élesen hatályos és költői nyelvet beszéltetett, melyről azt mondanád, hogy Michelangiolo vésője faragta. Ristori is akará egykor viselni a Mirra nevet, melyet majd oly híressé váló teendő; felakará öltözni ő is a s peplumot, a stólát, nyomkodni az Agamemnon palotája­­ és az Augustus udvara mozaikjait. De ki adhatott neki leczkét, neki, a kit egész Olaszhon egy szóval, egy gon­*) Olasz szerzőnk e nyilatkozványa hosszas és fontos vi­tatkozás tárgya lehetne ; különben bizonyos, még pe­dig nagyon elterjedt fogalmakra van építve, s ha eze­ket helyeseljük, akkor mit sem lehet ellene mondani. **) „In die Scene setzen“ mint a bevett kifejezés ne­vezi. ***) „Pia viventi, pia attaali.“ aolattal első színésznőjének ismert? Melyik mester, me­lyik képzelte volna magát eléggé belátónak, eléggé je­lesnek, hogy egy oly tanítvány beavathasson a classical szavalás titkaiba, hogy meg bírja tanulni mikép gesti­­culáljon, mikép öltözködjék Elettra, Antigone vagy Vir­ginia ? Élt akkor egy vén színésznő, ki szoros viszony­ban állott a maga idejében az olasz poesis és irodalom néhány legkitűnőbb férjfiával; az olasz színügy siralmas állapotánál fogva kényszerülve volt azon társaságokhoz szegődni, melyeket az esetlegesség gyűjt össze, melyek lépteit az esetlegesség kormányozza, s a­melyeket több-­­ nyire az igazgatók becsületlensége szélesztvén el, min­den éven újabban alakulnak különnemű elemek harmó­­niátlan tömegévé.*) Meg megjelent olykor amaz ember­­feletti szerepekben, melyek nincsenek ugyan meglepő hatással a tömegre, de még­is magasra felül emelék mindennapi körünkön. A közönség eljárt meghallgatni s megtapsolni őt, mint megtapsolnának egy csillagot le­mentében, vagy egy múlt időszakbeli nagy személyt haj­dani nagyságáért, s hanyatlott, de még mindig tündöklő dicsőségiért. Ez az agg művésznő, az olasz színpad Mile, George a, Carolina Infernari. Ez tanácsié Ri­­storinak, hogy szentelje komolyan a tragoediának ma­gát, ő mondá neki Mirra és Mária Stuartot illetőleg. — Te királynő lessz!— mint Marchioninak kelle ezt neki mondani a vígjátékra s drámára nézve. Ristori már tett volt Rómában egy kísérletet Mirrá­­val, mely oly kevéssé elégíté ki őt, hogy meges­küdt, hogy soha többé rá se gondol Ciniro leányára. És itt szükséges megmondanunk, hogy a körülmények teljes­séggel nem voltak kedvezők ama kísérletre. Ristori vi­­selés volt akkor, Roma pedig már egy köztársaságot szült vala, mely bár rövid, de annál viharosabb éltet élt. Mit növelhetett Alfieri múzsája a színpadon, midőn nép­szerűbb tragoediákat játsztak s komolyabban folytatták az utczán? Mi több, egészen más foglalkozások vevék igénybe a fiatal szerelmespár gondjait, mint a színhá­ziak. A francziák megszállották Romát. A színésznő iz­­galmas nevé alakult át, és sietett ápolni a sebeseket nem aggódva azon, várjon a győzök vagy győzöttek pártjá­hoz tartozik-e : hiszem is, hogy egy napon virágbokréta gyanánt egy franczia bomba bukkana be a fiatal pár szo­báiba. Hogy vesződnék az ember akkor a színházzal s a tragoediával, mikor koszorú helyett bomba repdes s a haldoklók s sebesültek jajgatásai váltják fel egy békés és értelmes hallgatóság bravóit; midőn végtére a pol­gárháború lobogtatja fáklyáját bennt s ellenség ágyuzza kívülről a hazát? Csak ezen rettenetes görcsvonaglások megszűntével, u. m. 1850-ben kezdé meg újra Ristori előadásai rendes folyamát. Ez időtájban szövetkezett a Carolina Internarival, s engedve tanácsának, kezdé egészen új tűzzel tanulni a Mirra szerepét. Internari, hogy méltókép gyámolítsa iparkodását, a Cechi szerepét elvállaló. Láttuk mivé vált a Mirra teremtett alakja a mint Ristori tolmácsolja , lá­­tandjuk nemsokára azon uj alakokban, melyekre Alfieri Ottaviájában, Rosmondájában és Antigonéjában, mikép lehet a jelen életét, tüzét szenvedélyét párositni a múlt­nak ama képzelődési teremtményeivel. Szükséges e elbeszélni Ristori utaztat Francziaor­­szágba? A hírlapok eleget szóltak róla s nem hallgatták el a bizodalmatlanság s kételkedés némi nemét is, mely a nagy színésznőt első felléptekor fogadá, de a mely a legélénkebb lelkesültségnek s nagylelkű vendégszeretet­nek ad a haladéktalanul helyet, melylyel Páris csak az ér­demest ajándékozza meg­ Ristorinak , tegnap csak az olasz közönség előtt ismert neve, ma már Európa minden zugában viszhangzik, a­hol művészetről, színházról, poe­­sisról beszélnek az emberek, mialatt egy mindenkire nézt szerencsés egyezkedés francziává honosítja őt min­den év egy negyedéig; és más, talán a francziánál gaz­dagabb, de a művészet és szinügy istene által kevésbé kegyelt nemzetek irigylik tőle e kincset*) és sietnek megszerezni dollárok és guineák halmaival. Mi mon­dani merjük nekik, hogy az ilynemű kincset nem az utoljára s többet ígérőnek adják el. Ristori nem tartozik ama vándormadarak közé, melyek ott szállanak meg, a hol mohó étvágyak tárgya az arany és ezüst cseng .**) Ő mindig hű marad Olaszhonhoz, hol legelébb látott vilá­got, hol szülemre dicsősége legelőször terjeszte ki szár­nyait, és fogadott hona , Francziaországhoz , mely, vall­ *) Kinek ne jutna eszébe a mi Kántornénk? S ime itt is az árnyékoldalon állunk. Internari Carolina egy Ristorival dicsekedhetik, mint tanitványnyal; nálunk ki akart Kántornétól tanulni? **) Faxit deus! F. *) Ez Ristori angol és némethoni utai előtt vala irva még tavai. Egyébaránt nem tudja Fordító, vájjon „fajunk“ magáénak ismeri-e azon bünhödést, hogy mialatt más nemzetek Ristorinak birtokát irigylették Franczia- és Olaszhontól, addig mi — már legyen akárki az a m­i — talentumát irigy­­­ettük Ristoritól. Egyébaránt most módja van a közönségnek érdemileg ítélni ama nem tudom nevetséges-e vagy szomoritó Gyulai-Jókay féle per felett!­ juk meg egyedül állított egy oly lángészhez méltó talajt lábai alá. VI. Parisban. Még elevenen jut eszünkbe Ristorinak s derekas tár­sainak a „Theátre Italienne“ben adott első játékestéje. Néhány színházi lap félénken jelentgette a nagy színész­nőt s a nagy hírlapok beérték azzal, hogy egy pár ajánló szerény szót szóltak a „Theatre Frangais“ s „Palais Royal“ programmjai közepette Silvio Pellico­s tolmács­lói mellett. Csak két hírlap, egyik az, a mely a Jules Janin tárczaczikkeivel hizlalja dicsőségét s a másik kirekesztőleg irodalmi, ezek, mondjuk tárgyalták külön czikkekben a Ristori nevet, s a nagy művésznő igenis szerény férje elhalványuló arczczal vévé kezébe a két tárczát. Elrémült azon túl kora híren, azon szózatokon, melyek a journalisták közönyös sérgéből emelkedtek ki. Közöljük e vonást, mivel becsületökre válik a Capra­­nica márkgróf ész- és szívbeli adományainak. Azonban az első estre zsúfolva jön a színház emberrel; termé­szetes, hogy a Parisban levő olaszság, melynek számát az iparműtárlat látogatói nagyon szaporiták, mint egy ember tódult látni, vagy inkább újra látni azt a ki tra­gicai palástja redőiben egy kis darabkát hozott a távul hazából, annak dicsőségéből és poesisából. Nem marad­tak volna ki a világért a franczia kritikusok, kicsinyek és nagyok és az az egész megkülönböztetett és jellem­­zetes arczulatu sokaság, az első eladások ama változat­lan közönsége, omiatt megkóstolni a drámai művészet új gyümölcsét s ítéletet mondani az olasz repertórium­ról s színészekről. A közvárakozás, az egyetemes tür­­hellenség közepette felgördül a kárpit, és a szárd ki­rály színészei kezdik szavalni Silvio Pellico tragoediája pompás, hangzatos és zeneszerű verseit. Kezdetben mély hallgatás, majd élénk bravúk törtek ki a költőt illetők, ki oly szép verseket intéző Dáliához, Istenek s nagy emberek anyjához, hősök hamvával gyúrt s emlé­keikkel boritott ama földhöz. Végre megjelenők Fran­cesca da Rimini. Megjelenők Ristori személyében; beszélt szerelemről, kötelességről, hűségről, gyermek­kori emlékekről azzal az édes nyájas szózattal, azzal a kedvesen izgatott hanglejtéssel, azzal az érzékenység­gel, melyet csak a szív adhat, s a megbűvölt közönség megszűnt lélekzeni, hogy hallhassa, hogy érthesse, hogy el ne veszessen egyetlenegyet is azon balzsamozott szavak közül, melyeket mohón ittak be elbámult fülei. Majd az idillt, az elegiát, a fájdalom énekét az igazi tragoedia válta fel rohamaival, düheivel, mert ha meg-

Next