Pesti Napló, 1856. november (7. évfolyam, 2032-2060. szám)
1856-11-25 / 2055. szám
412-2055. 7-ik évffolyam. Kedd, nov. 25. Szerkesztési iroda : ■gyetem-utcza 2-ik szám, 1-ső emelet, Szerkesztő szállása : Angol királynőhöz czímzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán : Évnegyedre . . . 5 írt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. I )jy»f] p/fryyypyyyp]^ dl]9. * ^ hasábos petit sor 4 pkr* Bélyegei] külön 10 pkr __________ _'________| _______Magán vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. 1850. Pesten, hízhos hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p.^ Félévre . . . . 8 frt p. p. Előfizetési felhívás 4 FESTIN4FLB 1856-ik évi november decemberi folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt. 20 kr. Budapesten házhozhordással fest. 40 kr Az előfizetések elfogadtatnak minden es. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-utcza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. A Pesti Napló kiadóhivatala ............ PEST, nov. 25. Hogy rendezzük a munkát? A Meg ne ijedjen az olvasó, hogy oly kérdést tűzünk ki elmélkedésünk tárgyául, mely rokon hangzásúnak látszik lenni a politikai utópiák azon nemével, mely Fourier, Proudhon, Blanquis czimboráinak ábrándkóros lelkét foglalatoskodtatá. Mi az emberi társadalom öszleges életrejlemének sem titkait feszegetni, sem ezekhez kulcsot találni nem akarunk. Igénytelen nézeteink mérlegébe csupán e szűk, de kedves hazaföld érdekeit vetettük azon gyakorlati s fönnálló viszonyok szerint, melyek egyes, s bár parányi nemzetcsaládok társadalmi viszonyaiban nem kisebb mérvű perfectibilitást hirdetnek, mint mindazon föllengő elméletek, melyeknek kevés e mostani emberiség s szűk e holdalatti földgolyó. Azt akarjuk mondani, hogy mi, gondolata vévén a munkának s munkaerőnek részint hiányát, részint aránytalanságát hazánkban, s mint előbbi czikkünkben is kifejték — meggyőződvén arról, miszerint e bajon máskép nem segíthetünk, mint ha a munkát s munkaerőt önerejűleg s saját nemzeti érdekünkben rendezzük : sczél- és korszerű dolognak véljük a tárgy körül is egy pár eszmét kicserélni. Ha csak egy futó pillanatot vetünk is a népgazdászati elméleteknek a közvéleményre található nyilvánulásaira, észre kell vennünk, hogy azon nézetnek, miszerint a nem gyümölcsöző s csupán fényűzési czikkekre kiszórt pénz is hasznot hajt a közre, mivel munkát ébreszt s munkát jutalmaz, s nem kisebb számú párthívei találkoznak mint annak, hogy a nemzetek javát mivel sem lehet inkább előmozdítani mint ezzel, hahogy mennél több munkát teremtünk a nép foglalkozása s keresete könnyebbsége végett. Innét vonja ki egy hires franczia publicista — Saint Chamans — azon bizarr nézetet, hogy még Londonnak leégése is nagy haszon volt a közjóra nézve,mert ujabbani fölépítése sok munkát igényelvén, százezereknek életmódját megkönnyebbitette. Természetes átlátnunk, hogy mindezen nézetek egy részről az emberi gondolkodásnak szélsőségeiből más részről a saját helyi népviszonyok nyomásaiból származnak. Mert valamint azon nézet, hogy a munka biztosíttassák, v úgy az, hogy a fényűzés előmozdíttassék , csak bizonyos népnek, s a sokasági viszony igényeinél fogva szolgálhat gyógytapaszául; átalános elvet azonban oly nemzetekre nézve, hol oly társalmi kórjelenségek, mint például Franczia és Németországban vagy Angliában mutatkoznak, — nincsenek — nem foglalnak magukban. Hazánkban például nem az a baj, mintha sok lévén a munkás kéz — nem bírnánk elég foglalatosságot nyújtani, sőt ellenkezőleg: a munkás kéz, a munkaerő nagyon is kevés, és ami van, szintén nagyon is el van foglalva. Ervül inkább azt állíthatnók föl tehát, hogy a nemzeteknek nem egyetemes, hanem speciális gyógyszerre van szükségük, s hogy ily országra nézve, mint Magyarország, a mezőgazdasági termelésbeni előhaladás titka abban áll, ha a költségtelen természetőröket előnyösen föl tudja használni. A földmivelő ugyanis mennél inkább körülbástyázza magát a természetőrök szolgálatával, annál többet termelhet csak hasonló munkaerővel is, annál kevesebbet kell fordítnia gazdasági befektetésekre, annál jutányosabban adhat el minden terméket, könnyebben versenyezhet s fáradalmainak jutalma biztosabb. A mezőgazdászatbani tudományos képzettség s a gépészet például, napjainkban már oly tényezőkké váltanak, melyek a termelést nemcsak megkönnyebbítik, hanem rendkívüli fokra is képesek emelni, s igy a versenyt, a forgalmat s piaczot saját maguk részére biztosítani. Innét természetesen az következik, hogy oly ország, mint a miénk, hol az emberi munkaerő sem elégséges, hol a gazdasági gépek alkalmazása minél gyérebb, hol a közlekedés kellő eszközei nagyobbára hiányzanak. f okvetlenül hátra kell maradnia mindenben, s épen nem csodálhatni, ha a versenyt az előrehaladtabb s reánk ezernyi ezer utak s módok által ható szomszéd népekkel, ki nem állhatjuk. Tehát pótoljuk ki az emberi munkarő hiányát a természeterő szolgálatával, a tudománynyal és a gazdasági gépek segélyével! Mert ime , Aristoteles azon mondatának, hogy mihelyest a véső és a kalapács önmaguk dolgozni fognak, nem lesz többé szükség rabszolgákra s ebben áll, valódi magyarázata, — ez századunk utmutatása. Jól tudjuk mi azt, hogy ezen elv nem minden magyar gazda magánviszonyaira alkalmazható, mert nem minden magyar gazda van oly állapotban, hogy a drága gépek segélyével gazdálkodhassék, és tudjuk azt is, hogy a gépek alkalmazása leginkább csak nagy birtokok s terjedtebb mezőgazdászaiban biztos sikerű. Azonban szabadjon egy kis arányt fölállítanunk hazánk birtokos osztályaira nézve. Mi ugyanis úgy tudjuk , hogy Magyarországban igen sok nagyszerű uradalom létezik, — s tudjuk, hogy középosztályunkban találkoznak földbirtokosok, kik 500 holdnyi földbirtoktól 10,000 holdnyi művelhető tenátumokkal is rendelkezhetnek; — vannak végre ugyancsak a középosztályból polgártársaink, kik 100-tól 500 köblösnyi jószágokkal bírnak. Mit gondolunk, hogy kellene e háromféle osztályzat irányában az általunk fölállított elvet alkalmazni? Vájjon nehéz-e annak alkalmazása avagy hogy rendezhetnék a munkát? . . . Fölösleges bizonyítgatnunk, hogy az első és második osztály önerejéből is követheti — s követi is — tanácsunkat; a harmadik osztály volna tehát, melyet leginkább és méltán érdekelhet föltett kérdésünk megoldása, — szükség, hogy a jelen viszonyok közt tájékozzunk. Ezen harmadik osztálynak igen sajátságos állása van hazánkban. Értelmisége s meleg honszereteténél fogva csaknem irányadónak mondhatnék a közvéleményben. S mert, minthogy anyagi habár nem fényes, de a politikai morál függetlenségét mégis eléggé biztositositó helyezetnek örvend,— ez az osztály az,melyre a társadalmi s politikai változásoknak minden benyomása legérzékenyebben hat, — ez az , melynek tételes érzülete legszorosb összefüggésben áll a viszonyok átalakulásával. A megszűnt hűbériségnek következései, melyek a munkaerőt tőle elvonák, szintén ezen osztály existentiájában mutatkoznak legfájdalmasabb vonásokban,— s a pénzhiány, mely Magyarországban annyira érezhető — szintén ezen osztályt tartja lenyűgözve leginkább. Ennek tehát hiába ajánlanék a munkaerő megszerzésének, s egy jövedelmezőbb gazdászati ipar olyszerű módjait s eszközeit, melyek pénzzel járnak, — ha egyszersmind pénzforrást, vagy oly — ennek helyét pótló módot nem jelölünk ki, mi által magát mielőbb rendbeszedhesse. Még pedig a földhitelbankok, nagyobbszerű kölcsönintézetek s a gazdagabb takarékpénztárak segélyzése véleményünk szerint is még sokáig a jámbor óhajtások sorába fog tartani, nem látszik előttünk más biztosabb, közelebbi s nemzetiesb mód, mint a polgári kölcsönös hitel. De hogy értjük ezt? — kérdezik olvasóink. Értjük ez alatt azt , hogy ha például valamely ily kisebb magyar földbirtokos gazdasági viszonyait korunk jelen és saját szükségei szerint rendezni akarja, s az országos hitel hiánya miatt kölcsönhöz nem juthat, — szövetkezzék egy másikkal ; ha ez sem elég , szövetkezzék kettővel vagy hárommal egyetemleges (solidaris) kötelezettségre, — s mi hisszük, hogy nemcsak bármelyik gépgyárnál, de tőkepénzesnél is fog hitelre találni. Ezen szövetkezés a polgári kölcsönös hitel alapján, mely szerint nemcsak egyik birtokos kezeskedik a másikért, hanem a biztosítékul fölajánlott birtoköszlet a kölcsönösszegért LA RISTORI, kritikai s életírási vonások. (Olaszból.) V. Tragicai lángész. Azt mondák azon időszakban, hogy egy kóla, csak is egy kóla hiányzik, hogy teljes legyen a drámai repertórium egész hanglétrája, úgy a mint azt a művészet változásai, s a fokonkint haladó tökélyesülés összeálliták. A drámán kívül, mely az ifjuság egész hevével virít jelenleg, a vígjátékon kívül, mely vén mint a világ, még is mindig serdülő korban van mint az, létez még a szomorujáték is ; a szomorujáték, azaz inkább isteni mint emberi neme a poesisnak, mely a hősi korokat, az emberek közé vegyülő isteneket állítja élénkbe, s a mely a szinpad világi pompáit a lehanyatlott cultusok vallásos szertartásaival egyesíti. Francziaországon kívül csak még Olaszhon, a hajdani műveltségnek ezen elsőszülött leánya bir vala, s bir most is classical szinműtárral, a melyben Alfierié a legdicsőbb név. Ennek a sokaság által oda oda hagyogatott szinműtárnak meg vannak az ő hagyományos rendezései ** jelmezi, játszási, szavalási modora, s azon színészek mellett kik az előbb, mostaniasabb ***) művek tolmácslására adták magokat, volt akkor Olaszhonban komoly, lelkiismeretes színészek egész osztálya, mely magát a tragoedia múzsájának szentelte, s a mely, ha nem is kirekesztőleg, legalább kitűnő előszeretettel ábrázolta azon királyokat, királynőket, hősnőket és fél isteneket, kikkel Alfieri egy saját nyelvet, egy hangzatos, élesen hatályos és költői nyelvet beszéltetett, melyről azt mondanád, hogy Michelangiolo vésője faragta. Ristori is akará egykor viselni a Mirra nevet, melyet majd oly híressé váló teendő; felakará öltözni ő is a s peplumot, a stólát, nyomkodni az Agamemnon palotája és az Augustus udvara mozaikjait. De ki adhatott neki leczkét, neki, a kit egész Olaszhon egy szóval, egy gon*) Olasz szerzőnk e nyilatkozványa hosszas és fontos vitatkozás tárgya lehetne ; különben bizonyos, még pedig nagyon elterjedt fogalmakra van építve, s ha ezeket helyeseljük, akkor mit sem lehet ellene mondani. **) „In die Scene setzen“ mint a bevett kifejezés nevezi. ***) „Pia viventi, pia attaali.“ aolattal első színésznőjének ismert? Melyik mester, melyik képzelte volna magát eléggé belátónak, eléggé jelesnek, hogy egy oly tanítvány beavathasson a classical szavalás titkaiba, hogy meg bírja tanulni mikép gesticuláljon, mikép öltözködjék Elettra, Antigone vagy Virginia ? Élt akkor egy vén színésznő, ki szoros viszonyban állott a maga idejében az olasz poesis és irodalom néhány legkitűnőbb férjfiával; az olasz színügy siralmas állapotánál fogva kényszerülve volt azon társaságokhoz szegődni, melyeket az esetlegesség gyűjt össze, melyek lépteit az esetlegesség kormányozza, s amelyeket több- nyire az igazgatók becsületlensége szélesztvén el, minden éven újabban alakulnak különnemű elemek harmóniátlan tömegévé.*) Meg megjelent olykor amaz emberfeletti szerepekben, melyek nincsenek ugyan meglepő hatással a tömegre, de mégis magasra felül emelék mindennapi körünkön. A közönség eljárt meghallgatni s megtapsolni őt, mint megtapsolnának egy csillagot lementében, vagy egy múlt időszakbeli nagy személyt hajdani nagyságáért, s hanyatlott, de még mindig tündöklő dicsőségiért. Ez az agg művésznő, az olasz színpad Mile, George a, Carolina Infernari. Ez tanácsié Ristorinak, hogy szentelje komolyan a tragoediának magát, ő mondá neki Mirra és Mária Stuartot illetőleg. — Te királynő lessz!— mint Marchioninak kelle ezt neki mondani a vígjátékra s drámára nézve. Ristori már tett volt Rómában egy kísérletet Mirrával, mely oly kevéssé elégíté ki őt, hogy megesküdt, hogy soha többé rá se gondol Ciniro leányára. És itt szükséges megmondanunk, hogy a körülmények teljességgel nem voltak kedvezők ama kísérletre. Ristori viselés volt akkor, Roma pedig már egy köztársaságot szült vala, mely bár rövid, de annál viharosabb éltet élt. Mit növelhetett Alfieri múzsája a színpadon, midőn népszerűbb tragoediákat játsztak s komolyabban folytatták az utczán? Mi több, egészen más foglalkozások vevék igénybe a fiatal szerelmespár gondjait, mint a színháziak. A francziák megszállották Romát. A színésznő izgalmas nevé alakult át, és sietett ápolni a sebeseket nem aggódva azon, várjon a győzök vagy győzöttek pártjához tartozik-e : hiszem is, hogy egy napon virágbokréta gyanánt egy franczia bomba bukkana be a fiatal pár szobáiba. Hogy vesződnék az ember akkor a színházzal s a tragoediával, mikor koszorú helyett bomba repdes s a haldoklók s sebesültek jajgatásai váltják fel egy békés és értelmes hallgatóság bravóit; midőn végtére a polgárháború lobogtatja fáklyáját bennt s ellenség ágyuzza kívülről a hazát? Csak ezen rettenetes görcsvonaglások megszűntével, u. m. 1850-ben kezdé meg újra Ristori előadásai rendes folyamát. Ez időtájban szövetkezett a Carolina Internarival, s engedve tanácsának, kezdé egészen új tűzzel tanulni a Mirra szerepét. Internari, hogy méltókép gyámolítsa iparkodását, a Cechi szerepét elvállaló. Láttuk mivé vált a Mirra teremtett alakja a mint Ristori tolmácsolja , látandjuk nemsokára azon uj alakokban, melyekre Alfieri Ottaviájában, Rosmondájában és Antigonéjában, mikép lehet a jelen életét, tüzét szenvedélyét párositni a múltnak ama képzelődési teremtményeivel. Szükséges e elbeszélni Ristori utaztat Francziaországba? A hírlapok eleget szóltak róla s nem hallgatták el a bizodalmatlanság s kételkedés némi nemét is, mely a nagy színésznőt első felléptekor fogadá, de a mely a legélénkebb lelkesültségnek s nagylelkű vendégszeretetnek ad a haladéktalanul helyet, melylyel Páris csak az érdemest ajándékozza meg Ristorinak , tegnap csak az olasz közönség előtt ismert neve, ma már Európa minden zugában viszhangzik, ahol művészetről, színházról, poesisról beszélnek az emberek, mialatt egy mindenkire nézt szerencsés egyezkedés francziává honosítja őt minden év egy negyedéig; és más, talán a francziánál gazdagabb, de a művészet és szinügy istene által kevésbé kegyelt nemzetek irigylik tőle e kincset*) és sietnek megszerezni dollárok és guineák halmaival. Mi mondani merjük nekik, hogy az ilynemű kincset nem az utoljára s többet ígérőnek adják el. Ristori nem tartozik ama vándormadarak közé, melyek ott szállanak meg, a hol mohó étvágyak tárgya az arany és ezüst cseng .**) Ő mindig hű marad Olaszhonhoz, hol legelébb látott világot, hol szülemre dicsősége legelőször terjeszte ki szárnyait, és fogadott hona , Francziaországhoz , mely, vall *) Kinek ne jutna eszébe a mi Kántornénk? S ime itt is az árnyékoldalon állunk. Internari Carolina egy Ristorival dicsekedhetik, mint tanitványnyal; nálunk ki akart Kántornétól tanulni? **) Faxit deus! F. *) Ez Ristori angol és némethoni utai előtt vala irva még tavai. Egyébaránt nem tudja Fordító, vájjon „fajunk“ magáénak ismeri-e azon bünhödést, hogy mialatt más nemzetek Ristorinak birtokát irigylették Franczia- és Olaszhontól, addig mi — már legyen akárki az a mi — talentumát irigyettük Ristoritól. Egyébaránt most módja van a közönségnek érdemileg ítélni ama nem tudom nevetséges-e vagy szomoritó Gyulai-Jókay féle per felett! juk meg egyedül állított egy oly lángészhez méltó talajt lábai alá. VI. Parisban. Még elevenen jut eszünkbe Ristorinak s derekas társainak a „Theátre Italienne“ben adott első játékestéje. Néhány színházi lap félénken jelentgette a nagy színésznőt s a nagy hírlapok beérték azzal, hogy egy pár ajánló szerény szót szóltak a „Theatre Frangais“ s „Palais Royal“ programmjai közepette Silvio Pellicos tolmácslói mellett. Csak két hírlap, egyik az, a mely a Jules Janin tárczaczikkeivel hizlalja dicsőségét s a másik kirekesztőleg irodalmi, ezek, mondjuk tárgyalták külön czikkekben a Ristori nevet, s a nagy művésznő igenis szerény férje elhalványuló arczczal vévé kezébe a két tárczát. Elrémült azon túl kora híren, azon szózatokon, melyek a journalisták közönyös sérgéből emelkedtek ki. Közöljük e vonást, mivel becsületökre válik a Capranica márkgróf ész- és szívbeli adományainak. Azonban az első estre zsúfolva jön a színház emberrel; természetes, hogy a Parisban levő olaszság, melynek számát az iparműtárlat látogatói nagyon szaporiták, mint egy ember tódult látni, vagy inkább újra látni azt a ki tragicai palástja redőiben egy kis darabkát hozott a távul hazából, annak dicsőségéből és poesisából. Nem maradtak volna ki a világért a franczia kritikusok, kicsinyek és nagyok és az az egész megkülönböztetett és jellemzetes arczulatu sokaság, az első eladások ama változatlan közönsége, omiatt megkóstolni a drámai művészet új gyümölcsét s ítéletet mondani az olasz repertóriumról s színészekről. A közvárakozás, az egyetemes türhellenség közepette felgördül a kárpit, és a szárd király színészei kezdik szavalni Silvio Pellico tragoediája pompás, hangzatos és zeneszerű verseit. Kezdetben mély hallgatás, majd élénk bravúk törtek ki a költőt illetők, ki oly szép verseket intéző Dáliához, Istenek s nagy emberek anyjához, hősök hamvával gyúrt s emlékeikkel boritott ama földhöz. Végre megjelenők Francesca da Rimini. Megjelenők Ristori személyében; beszélt szerelemről, kötelességről, hűségről, gyermekkori emlékekről azzal az édes nyájas szózattal, azzal a kedvesen izgatott hanglejtéssel, azzal az érzékenységgel, melyet csak a szív adhat, s a megbűvölt közönség megszűnt lélekzeni, hogy hallhassa, hogy érthesse, hogy el ne veszessen egyetlenegyet is azon balzsamozott szavak közül, melyeket mohón ittak be elbámult fülei. Majd az idillt, az elegiát, a fájdalom énekét az igazi tragoedia válta fel rohamaival, düheivel, mert ha meg-