Pesti Napló, 1857. február (8. évfolyam, 2114-2136. szám)

1857-02-25 / 2133. szám

megérdemelné a részletes tanulmányozást s egy szakavatott toll általi hű és kritikus leiratást. „Hajdan“ és „most!“ — mily keserédes me­rengésekre, mily búskomoly gondolatokra keltő két kis szócska : mennyi emlék, mennyi remény, minő csü­ggedése a férfikebelnek, minő kényszerítő ösztöne a még ifjú életerőnek! — E jószág hajdani bir­tokosa , ki most szerény visszavonultságban él, — vagyona nagyobb részét a közügynek szentelő, oly nemes önmegtagadással, mely számolást, szű­k­­keblüséget nem tűrt. Hogy akkor közügy­nek tar­tatott e vagy ama megyei párt gyözedelme, az, hi­szem, nem az ő hibája, az a „hajdan“ rovására jön. — S íme, eljött a „mostani kor“ embere, a bankár, ki jóhiszemű szerzeménye egy részét az általa kedvelt Magyarország áldott tévéin óhaj­ta állandósítani s csendes , de folytonosan munká­lódó tevékenységgel, nyugodtan élvezni , s a vé­letlen ide hozá,­a még adót nem fizetett egykori ma­gyar földesúr ezen nem épen áldott tereire, hanem, bizonynyal, kitűnő terére az értelmiséggel űzött, s tetemes pénzerővel rendelkező, magasabb gaz­­d­á­s­z­a­t eszközléseinek, melyek a beruházás kamat­jain felül azt az adót is beteremtik. Minthogy a régi bölcs azon mondatát : „loquere puer, ut te noscam, a gazdászatra alkalmazva, leghe­lyesebben igy fordíthatni : mond meg barátom, men­nyit trágyázol, s azonnal megmondom, mit tartok gazdaságodról; tehát e gazdaság általános jellemzé­sére is elég legyen megjegyeznem, hogy területe egy ötöde kap trágyát, s legközelebb egy negyede fog kapni. Hogy ily eredmény csak egy nagyszerű szeszgyár segítségével érhető el, mondanom szinte felesleges. S hogy ezen gyár, mely évenként csak két hónapig szokott szünetelni, s 300 napon át, naponta mintegy 20 akó szeszt a világforgalomnak, s 400 akó moslékot saját termelő és vonó erejének — a gazdaság számos barmainak — szolgáltatott, most nemsokára, a szeszfőzési rendes időszak kellő közepében, üzletét félbeszakítandja, nem tudván az accise­s leszálloti ár között többé némi arányt ki­gondolni, s hogy ezáltal a kincstár csak hevenyében mintegy 2000 pftot fog veszíteni. — az, bizonyára, oly körülmény,mely az illető financzhatóságok s a stá­tusgazda figyelmét a legnagyobb mértékben felhívja. A szesz fő­zésről szólván, mellesleg, lehetet­len sajnálkozásomat eltitkolni azon rendkívüli k­ö­­z­ö­n­y, majdnem megvetés felett, mely hazai gaz­­dászati iparunk ezen egyik legfontosabb ága iránt, s épen a „nagyobb gazdaságok“ érdekeire szá­mított „Gazd. Lapok“ hasábjain, évről évre, vé­gig vonul, s mély hallgatásban nyilvánul. A­mi már a g­u­á­n­ó­t illeti, Stöckhardt szerint az nem tartozik, mint sokan hinnék, az „izgató szere­k“hez, melyek a föld termő részecskéit fel­oldván gyors tevékenységre ösztönzik de egyúttal ki is szívják, s aztán, mint p. o. a gypszről s mészről már példabeszéddé vált, „gazdag szülőknek koldus gyermekeket“ nevelnek, hanem való­ságos „tápláló szer“,mely mint a dajka emlője a csecsemőnek, közvetlen oda nyújtja a növénynek azon elemeket,melyekből élnie, képeződnie kell, s az által, hogy rögtön hat, kedvező körülmények közt, a reá fordított költséget azonnal visszafizeti. A Bálványoson, a szárazsága által ki­tűnő s igy nem kedvező 1855f1. évben tett kí­sérletek eredménye, kivonatban a következő: Búza föld­­­hold, 2 mázsa, ő­s­z­s­z­e 1 alászántott, guanóval adott 24 keresztet 6 kévét; a 3/4 p.mérő,­­183/8 p.mérő (akkori ár szerint) 4 pfrttal = 73 frt 30 kr.p. 1712 font szalma mázsája 20 p. kr. 5 „ 42 „ 79 frt 12 kr.p. Trágya nélkül termett ugyan 1 holdon 17 kér. 8 k., de ez csak Va p.mérővel fizetett,= 83/4 p.mérő á 4 frt 35 ft. 1233 font szalma 4 „ 6 kr.p. 39 ft. 6 kr.p. gyat látja bármely tudományos kérdésben elszigetel­ten, a tudományos érintkezési pontok nélkül,­­ még nem emelkedett valódi tudományos szempontra. A jelen esetben azonban nem csupán egy tudomá­nyos elv eldöntéséről volt szó. Azon kérdés merült fel, hogy a nyelvtani osztály múlt évi megállapodása az egyszerű c ügyében köte­lező legyen-e a többi osztályokra nézve is? Így for­­mulázták Brassai és Venczel­lev. tagok ama czikkem élére kitűzött kérdést: egyszerű c-vel nyom­tassák e az academia munkálatait, vagy cz-vel? Most egyik osztály viszonya jött szóba a másikhoz. Az egyes osztályok, mondanak, csak véleményt mondhatnak, de törvényt nem szabhatnak , s mit mondana a közönség, jegyzé meg az elnök (báró Eötvös József), ha azt tapasztalná, hogy az aca­demia oly helyesírást alapított meg, melyet tagjai­nak legnagyobb része nem követ? E szempontból maga az osztály is beleegyezett, hogy a fenforgó kérdést közös ülésben döntsék el. Alaptalan azon félelem, mintha ez­által az osz­tály önállósága lenne megtámadva. Nálunk az osz­tályok nincsenek oly szorosan elkü­lönözve, mint a franczia „Institut“ben. S tekintve azon félszegséget, mely hajdan egyedül a humanismus karjaiba vetette magát, míg most csupán reál irányokat, úgynevezett „exact“ tudományokat sürget : helyeselnünk kell, hogy academiánk külön osztályai figyelemmel kisé­rik egymás munkálkodását. Egyik tudomány a má­sikba szögellik. S ha a jelen esetben mégis volná­nak a nyelvtani osztályban, a­kik nem helyeslik, hogy oly kérdésben, mely az összes osztályok mun­kálatainak nyomtatására vonatkozik, a közös ülésre történik hivatkozás, s jól teszik, ha megboszulják magukat, s mindig felszólalnak, valahányszor a tör­téneti osztály „régészet“-ről beszél, s a philoso­­phusok „kötelmet“ írnak vagy „egély“t emle­getnek, a­mi jelenthet „Himmelskunde“t, jelentheti az égimádó népek ősvallását, csak azt nem, hogy hittan (keresztyén értelemben) vagy religio.» CSENGERY ANTAL: Különbség egy holdnál 40 frt 6 kr.p. Ebből levonva 2 m.guano árát 1 lofttal=22 „ — „ marad tiszta nyereségül: 18 frt 6 kr.p. Ugyanitt 1 mázsa guano csak 20 kér. 4 kr. ered­ményezvén, itt a tiszta haszon csak 15 frt 8 krra ütött ki. Egy másik dűlőn 2­­­2 mázsányi őszi guano­zás hol­danként 17 frt 5 krt. Egy másik dűlőn 1 */4 m. őszi s 1­­4 mázsával ta­vasszal behintve, összesen 2’0 mázsa guano csak 6 ft 15 krt. Egy másik dűlőn 1 % m. őszi guanozás pedig 9 frt 13 kr. tiszta hasznot mutatott. Ellenben egy másik dűlőn, az ősszel nem alá­szántott hanem csak f e 1 ü 1 h in t e 11 2­, 2 mázsa guano az istállói trágyával meghordott föld termésé­hez hasonlítva, holdanként 8 frt .i kr. pp. veszte­séget okozott, mely veszteségből azonban, az is­tállói trágya produkálása s kihordása, — ez pedig mind nem ingyen van, — hogy leszámitassék, méltányos volna. Viszont egy más földben a számítás 21/2 mázsa guano után holdanként 21 frt 13 krt, s még egy má­sikban 20 frt 6 kr. p. nyereséget mutat. Összesen búzára felhasználtatott 337­2 mázsa guano, mely 162 holdba 3712 pft beruházását igényli; de ezen beruházást,­­ a felülhintésnél, valószínűleg a szárazság miatt, tapasztalt kár teljes beszámításá­val is, — 1695 pftnyi tiszta haszonnal jutalmazó, mi mellett még tudomásul veendő, hogy a guano erejé­nek 2 .s-dát tüstént felhasználja ugyan; de o-da még a 2-dik s 3-dik évre megmarad a föld javára. Azonban a mostani olcsóbb gabonaárak, midőn a búzát csak 3 pfttal számíthatjuk, egészen máskép alakítják ama tabellát s a nyereséget oly kétessé teszik, hogy a számító tulajdonos ez üz­let folytatásával az idénre fenh­agyott, annál inkább, mert a nyereség az árpánál csekélyebb volt, s a rozsnál, — a­mi figyelemre méltó — már a múlt évben is, ellenkezőre fordult, t. i. 2—5 pft veszteségre holdanként. Nem szabad mellőznöm azon nagyszerű csalá­sokat sem, melyeknek a gazda ez áruczikk vásár­lásánál kitéve van ; de a melyek ellen S­­­ö­c­k­­­hard­tból, — kit minden gazdatársamnak jó lélek­kel ajánlhatok, — kellőleg felfegyverkezhetik.**) Mi ugyan, — magyar gazdák, — tán legutolsók leszünk, kik Peru eme drága kincsét, mely ottan még 500 millió mázsányi tömegben van a szorgalmas gazdák számára felhalmozva, s melyből a kis Szász­ország évenkint 30,000 mázsát emészt fel, — kellő­leg javakra fordíthatják; de méltánylásunkat a kez­deményezőktől nem vonhatjuk meg, habár az első kísérletek még nem egészen kielégíthetőknek mondhatók is. Becsesebb az uj világ ezen adománya, mint ama nemes érczkészletek, melyeket a hajdan hatalmas anyaország egykor onnan kiaknázott, midőn uralko­dói még büszkén mondhatók, hogy birodalmak ha­táriról a nap nem száll le soha. — Ez idők elmúl­tak ! Spanyolország szegény lett, mert nem arany és ezüst ad értelmiséget, hanem ez te­remt aranyat és ezüstöt s többet még mint a mivel ez felér. — Isten önnel! ***­ ZICHY ANTAL: A londoni gyapjukereskedés 1856-ban. London, febr. 19. (E r­e­d. 1 e v . 1.) *** Engedve tisztelt szerkesztő úr fölszólitásának, hogy koronként tudósítsam a P. N. olvasóit ezen világ­kereskedelmi központ mozgalmairól: ezennel megkez­dem közléseimet — Nagybritannia gyapjukeres­­kedéséről a lefolyt évben. Ezen közlés, hiszem, kö­zelről érdekelheti magyar hazánk számos gyapjuter­­melőjét is. Ha tekintetbe veszszük, hogy az ausz­triai birodalom összes juhának fele, t. i. 16 millió darab magában Magyar­ **) Chemische Feldpredigten. — És : Guanobüchlein. ***) A viszontalálkozásig. Sierk. Polemikus levelek. (Erdélyi Jánosnak.) Pest febr. 18. Néhány megjegyzést akarok tenni azon becses czikkekre, melyeket ön „Egy századnegyed a ma­gyar szépirodalomban“ és „Arany kisebb költemé­nyei“ czimek alatt e lapokban közre bocsátott. Tu­lajdonkép nem bírálni szándékszom önt, hanem vé­deni magam. Ön e czikkeiben nem egyszer rójja meg­­tészi eljárásomat, mit lehetlen szó nélkül hagynom. E megrovásokra felelek hát, nem ugyan a maga ide­jében, de talán nem egészen későn. Most is csak há­rom pontra szorítkozom, mint olyanokra, melyek kü­lönös figyelmet érdemelnek. Tehát polémia ! Úgy van polémia és miért ne ? Miért hallgassunk azon írókra, kik haszontalannak nevezik a polémiát s maguk ele­get polemizálnak minden haszon nélkül ? Miért kí­méljük amaz olvasókat, kik unják a polémiát, mert csak puszta torzsalkodásnak tudják képzelni? A polémia, ha valóban polémia, igen tisztességes és szükséges dolog — legalább ilyesmit tanít az irodal­mak története. Méltassuk figyelemre ez értelmezést, még akkor is, ha nem fogadnak el. 1. Ön gúnyosan emlegeti némely ítésztársait, kik bí­rálataikkal felül akarják haladni szépségben a köl­tőt, prózáikkal a verset; hibáztatja az oly eljárást, mely nincs eléggé indokolva, hogy bírálat legyen, mégis követeli, hogy ne nézessék csupa miélv gya­nánt ; sajnálkozik a tartalom elhanyagolásán a forma kedvéért, mely ön szerint ítészetünkben túlnyomó­­ságra kezd emelkedni.*) Mindez általánosságban, név említése nélkül van ugyan mondva, azonban legyen szabad az egész c­élzást magamra venni, úgy hiszem, nem követek el szerénytelenséget. E vád a legsúlyosb, mely í­észt érhet. Ki a próza és költői nyelv közti különbséget nem érti, minden egyebet irhat, csak jó prózát nem, ki bírálataiban nem ítéleteket indokol, elveket fejt ki, jellemezni törekszik, hanem csak ragyogni, el­­mélkedni, gyönyörködtetni akar, lehet igen mulatsá­gos és szellemdús ember, de sohasem jó ítész. Mégis e modor meglehetős sikernek örvend. Heine és Berne, ha nem is épen ennek, de ehez valami hasonlónak köszönhették nagy részt hatásukat. De Heine rend­kívüli tehetség volt, lyrainak gúnyolt prózája olyan, mely a Göthejével vetélkedik­­ s minden frivolitása mellett néha több eszmét ébreszt, mint a széptan sok tudós tanára. Börne a tömeg nemzeti és erkölcsi ér­zésére kívánt hatni, nem annyira bírálatokat irt, mint bírálataiban nemzete tétlenségét és pedánssá­­gát ostorozta s ez neki tulajdonkép az erős oldala, míg az itészi aránylag sokkal gyöngébb. Mindkettő helyzete kivételes volt, mely a kor viszonyaiban lel mentséget. Az nem az ő hibájuk, ha a „Fiatal Né­metország“ rendszeres tanná emelte azt, mi egy át­meneti korszak kínos vergődése volt. Utánzóik ter­mészetesen mindent elrontottak. Divatba jött a próza és költészet bizonyos bizarr vegyülete, s nem a tárgy­ról, hanem a tárgy körül beszélni, a legkülönösb néz­­pontokból, ingerlő rendetlenségben, a genialitás bé­lyege jen. A legtöbb német tárczaíró máig sem mu­laszt el semmit, hogy lehető gyermekes legyen, mi­dőn komoly, s lehető unalmas, ha gyönyörködtetni akar. E tekintetben épen nem lehet őket a francziák­­hoz hasonlítani, kik e modort kellemes fecsegéssé alkották, melynek, ha nem akar több lenni, mint a mi, meg van a maga becse. Azonban a komoly ítészet, melynek tiszta tárgya alapos feldolgozásában elve­ket fejteni ki vagy alkalmazni, kénytelen elvetni e modort, különben korcsszülötteket állít elő. Ily korcsszülöttek-e bírálataim, nem vizsgálom. Bár szi­lárdan ragaszkodom elveimhez, de formáimat még ak­kor sem volna kedvem védeni ha valóban megérdemel­nék. Mit védeni akarok, mit védenem kell, az a formá­nak, mint formának joga, melyet ön, ha nem is ta­gadni, de annyiban megvetni látszik, a­mennyiben, midőn bizonyos részmodort megró, a forma mellett egyetlen árva szót sem emel, s így mellőzhetőnek tartja. Ön megrovása rokon azon vádakkal, me­lyeket nálunk az újabb időben a tudomány nép­szerűsítése, a dilettantismus phraseologiája ellen szok­tak emelni, a legtöbbször nem ok nélkül, de mindig elég félszegen. Ideje vizsgálni, mi igaz s mi nem e vádakban. Minden szoros­ értelemben vett irodalmi mű alá van vetve a formának. Ez a mű a könyvet a műtől, a tudóst az írótól megkülönbözteti, a nélkül, hogy elválasztaná. A görög és latin irodalom kitünően hó­dolt az elvnek, mi igen természetes volt, kivált a gö­rögöknél, kik annyira öszhangzón fejlő­dtek s hol an­nyi minden elősegíté a formák cultusát.Náluk nemcsak a művészetnek voltak muzái, hanem a tudománynak is. Melpomene és Klio, Erato és Urania egymás mellett foglaltak helyet. A történetíró és bölcsész természe­tesnek találta épen úgy hatni a forma bájaival, mint a tartalom erejével. A forma az, miben az újabb iro­dalmak oly kétségesen vetekednek a régiekkel. Ezt még azon túlbuzgók sem tagadhatják, kik oly örö­mest dobnák tűzbe az egész görög és latin irodal­mat, mint politikai és vallásos tévedéseink egyik kútforrását. A régi irodalmak e tökélye sohasem veszti el varázsát, s a lélek mindig örömest száll vissza e korba, hol eszmény és való oly testvériesen ölelkeztek s a kedély naiv egysége annyi szép for­mát teremtett. A keresztyén korszak természetesen összetörte e formákat. Oly vallás, mely a materialis­­mus karjaiból ragadta ki a mármár rothadó emberi­séget s első mozzanataiban annyira spirituális volt, egyelőre nem igen kedvezhetett sem a művészetek­nek, sem az irodalmi szép formáknak. Idő kellett, míg a keresztyén szellem új hódítmányaival, mint művészet és irodalom, kristályosodhatott. E küzdel­mek napjaiban nem egyszer vándorolt a keresztyén író és művész a régi műveltség kincseihez, leginkább formákat tanulmányozni, mi termékenyítőn hatott, a­nélkül, hogy a keresztyén szellem lényegének, sőt formai eredetiségének is ártott volna. Michel­angelo, Raphael, Dante, Shakespeare, a keresztyén szellem ez óriás gyermekei, nem egyszer táplálkoztak a po­gány kor maradványain, melyek ellen most némi keresztes háború indul. Azonban e művészet és tu­domány ama testvériessége, mely szerint a tudomány művészet volt, többé sem lehető , sem szükségesnek nem mutatkozott. A muzákat elűzték a rideg tudósok s azok csak a távol kékjéből vetettek reájok egy egy mosolyt vagy koszorút. A tudományok óriás kiterje­dése lehetlenné tette a formai kerekdedséget s az erős kutató szellem sokkal büszkébb és korlátlanabb lön, hogy sem a gratiáknak is hódoljon, mig a mun­kafelosztás, melyen az újabb tudományosság nagy­sága s talán egyoldalúsága is alapszik, még nehe­ z) Lásd Pesti Napló aug. 31. 1856» Tárcza. országban van; hogy továbbá az ausztriai biro­dalombeli gyapjutermelésben, mely évenkint 600,000 mázsára rúg, Magyarország szintén feles, hogy végül külföldre, éjszak felé úgyszólván kizárólag csak ma­gyar gyapjú szállíttatik (még­pedig 200,000 mázsa), akkor meggyőződünk, mily fontos hazánkra nézve a juhtenyésztés, és a gyapjú nemesítése. Magyarország még távol van attól, hogy ausztráliai vagy egyéb tengerentúli gyapjú leszorítsa az európai vásárpiac­ról, vagy itt csak háttérbe is szorítsa, sőt Magyarország kivitele még tetemesen nagyobbulhat, s gyapjúnknak mégis jó ára marad. Való, hogy jobb v­olna, ha gyapjúnkat egyúttal hazánkban lehetne föl is dolgozni, és nyert gyapjú helyett aztán gyapjú­­czikkeket külföldre szállítani. Mert bizonyos, hogy a gyapjúczikkeknek is jó vására akadna. Egyelőre azonban nem így lévén, érjük be addig is azon 20 millió fttal, mely összeg körülbelül kivitelünket kép­viseli, s melyet nem épen csekélynek kell tekinte­nünk, ha meggondoljuk, hogy egyetlen terményünk­ből kerül. Jellemző az angol gyapjúkereskedésre, hogy taval a bevitel tetemesen nagyobbodott (15,402,506 font), a kivitel ellenben, szintén nem csekély mértékben, fogyott (6,650,562 font). A kivitel kétharmada gyar­mati, egy harmada angolországi volt. Ez arány hom­lokegyenest ellenkezik az előbbeni évek arányával, a­midőn ugyanis a bevitel lassan kint fogyott, és a kivitel nőtt. És most mégis, 1857-nek elején, a gyap­­júkészletek mind a piaczokon mind a gyárosok rak­táraiban sokkal csekélyebb mennyiséget tesznek, mint ma egy éve , s aránylag az árak is nagyobbak. Nagybritannia 1­856-ban 22 millió fttal több gyap­jút fogyasztott, mint 1855-ben, nem számítva az an­gol termelés netáni növekedténél fogva jelenleg még meglevő készleteket. A „board of trade“ kiviteli táb­lázatai ezt eléggé megbizonyítják. Szóval bebizo­nyul, hogy a fogyasztás túlszárnyalta a termelést, jóllehet ez utóbbi óriásilag növekedett. Az 1856-diki év gazdag volt eseményekben, me­lyek más körülmények közt igen hátrányosan hatot­tak volna a gyapjúczikkre. Drága pénz, az oroszszal viselt háború s az élelmi­szerek drágasága minda­mellett — elég csodálatosan — épen az ellenkezőt eredményezték : a gyapjú­üzlet legfényesebb volt, midőn a pénzhiány legérezhetőbbé tön; a háború pe­dig kedvezett a hadi czélokra szükségelt közönsége­sebb gyapjú-fajták fogyasztásának. A gyapjú-üzlet sajátságos meneteléről jó képet nyújthatnak az árverések, melyek tavai Lon­donban tartottak.­­ A február 14-dikétől mártius 7-dikeig tartott árverésen 49,872 ball fordult elő (1855-ben csak 41,613 ball volt), még pe­dig : 25,427 b. ausztráliai , 17,642 b. fokföldi, 3169 b. keletindiai és 3634 b. idegen. Ez árverésen az ausztráliai posztógyapju 3—4, szint oda való kár­tolt gyapjú 4—5, a fokföldi gyapjú 2—2—3%, a bőrgyapju pedig 2—3 font sterlinggel haladta meg a múlt évi megfelelő árverés legmagasb árait. A disconto akkor 7 százalékot tett, az élelmi­szerek drágák voltak, a háború még nem érte véget,­­ de jótékonyan hatott az üzletre a franczia kormány ál­tal kevéssel azelőtt megrendelt vámleszállítás. Fő­vevő a külföldiek közt Francziaország volt. Ugyan­akkor a keletindiai s egyéb alsó fajták is 12—1 fttal megdrágultak. A máj. 8-dikától jun. 4-dikéig tartott árverésen 57,117 b. fordult elő (1­835-ben csak 52,484), még pedig : 43,589 b. ausztráliai, 7942 b. fokföldi, 1921 b. keletindiai és 3665 b. idegen. Ekkor is az ausz­tráliai gyapjú még 1—2, a fokföldi 2—3, a bőr­gyapjú pedig 1 fonttal haladá meg a multévi meg­felelő árverés árait, de az árverés közepe táján (máj. 19-dikén) az árak visszaszálltak a multévi fo­kokra, s csak a fokföldi gyapjú maradt 1—1113 font­tal drágább, mint tavai. A disconto máj. 23-dikán 7-ről 6 százalékra, máj. 30-dikán pedig 5 százalékra szállott alá, s az árak mégsem emelkedtek többé. A keletindiai s egyéb alsó fajták szintén 12—1 fttal alászálltak. Ájul. 17-dikétől aug. 25-dikéig tartott árverésen 86,655 h. fordult elő (1855 ben csak 83,383). Ekkor az ausztráliai gyapjú ismét 1—2 fttal alászállt, s igy maradt mindaddig, míg körülbelül a készlet fele (37,000 be.) elfogyott; ekkor aztán, a vevők szapo­rodván, az ár emelkedett, de zárlatkor mégis csak újra leszállt. Ezen árverés közben a disconto 41, 2 százalékra szállott, és jó aratásra volt kilátás. A kivitel ellenben Amerikába és a gyarmatokba na­gyon lanyha volt. A keletindiai s egyéb közönséges fajták általában 12 fttal haladták meg a május-júniusi árfokot. A nov. 6-dikától nov. 29-dikéig tartott árverésen 62,086 h. fordult elő (1855-ben ellenben volt 68,605). Ekkor az ausztráliai gyapjú 2Va—3, a fokföldi pedig 1—1­/2 fonttal lett drágábbá, mint az aug.-septemberi árverés végén. A disconto oct. 1-jén 4%-ről 5, utóbb ismét 6, sőt 7 százalékra szállott. A helyett azonban biztosítva volt a gabona-aratás, a gyapjú kivitele pe­dig Amerikába szintén újra emelkedésnek indult. Csekélyebb fajta gyapjúnak a béke folytán nem igen volt ára. Ez utolsó árverés óta folyvást növekedő mér­tékben keresnek minden fa­j­t­a gy­a­p­j­u­t, kiváltképen p­e­d­ig a k­ár­t­o 1t és a kö­­zépfinom p­o­s­z­t­ó gy­apj­u­t. S épen ez utóbbi­ban leginkább érezni fogyatkozást. E fogyatkozás folytán oly következtetésekre jutunk, melyek meg­érdemlik, hogy azokat mind a gyapjutermelő, mind a gyapjugyáros figyelembe vegye. (Ezekről legkö­zelebb.) A legújabb pénzügytudomány.­ ­ B­é­c­s, febr. 23. E napokban bizonyos pénzügyi nagyság — talán az első a világon — pro domo szó­lalt föl, és fölszólalása az Üzletvilágban roppant visz­­hangot keltett. Nem a személyt akarjuk itt kiemelni, csak a tárgyat, mely fenforog, s nézeteinket részre­­hajlatlanul terjesztjük elő Mires urnak — mert ez a nagy férfiú dobta a villanyos szikrát az eddig oly folytonosan folyó pénzbe — nézetei mellett vagy el­lenében. Előbb azonban tisztába kell hoznunk e ki­fejezés fogalmát : „pénzügyész“, miután ezt mindig csak állami czélokkal hozták kapcsolatba, a pénz­ügytudományt pedig azon mesterségnek nézték, mely az eszközöket az államczélok elérésére előteremti. Egy Rothschildot rendszerint nem tartottak pénz­­ügyésznek, sőt inkább — körülbelül mint a csoda­orvos a gyógyászatban — úgy tűnt az föl, mint a pénzügytudomány nyegléje. A legújabb korból azonban megtanultuk, hogy e nemes tudományban minden tanfolyam, vizsgálat, tudori és tanári oklevél semmirevaló és érvénytelen; sőt, hogy a­hány „vezérfonal“ és „alapvonalak“ van­nak, legfeljebb csak oly hivatalnokot állíthatnak elő, a­­ki a már meglevőt kezeli. A haladások azonban egy tudománynak tulajdonához sem tartoznak; a haladások azon lángeszű eszmékből származnak, melyek nem ragaszkodva semmi szakaszhoz vagy fejezethez, saját magukból fejlődnek, melyek már támadásukban is sokkal nagyobb dimensiókban nő­nek ki, mint a minőket a szűk kabátba szorult tudo­mány szab ki, s melyek hatásukkal a legmerészebb várakozásokat is túlszárnyalják. Ausztriának pénzügyi újjáalakítása — ha ez álta­lában keresztülvitetnék — azon kikerülhetlen fölté­telt eredményez­, hogy a pénzügytudomány régi tan­székét egészen föl kellett forgatni s helyébe egészen újdonoj alapú épületet emelni. Már az alapkő letéte­lekor is kitűnt, hogy pénz nélküli pénzügyész nem sokra megy az építéssel, sőt, hogy még az alapkövet sem lehet letenni — a tőkének associatiója nélkül. Nem akartunk sokáig kutatni a „végszó“ után. A tőke associatiója, melyről az elmélet már régóta, bár nagyon zűrzavarosan beszélt, képezi az alapföltétet, mely mellett tömör, tartós pénzü­gyépületet lehet építeni, mely minden viharral daczolni képes. Az associatio azonban, mely a tőkét mindenünnen ma­gához vonja, följogosítja a részvevőket, hogy maguk részéről szintén pénzügyészekül lépjenek föl s áhta­

Next