Pesti Napló, 1857. február (8. évfolyam, 2114-2136. szám)
1857-02-26 / 2134. szám
46—2134. 8-dik évffolyam. Szerkesztő szállása : Uri-utcza 3-dik szám. Szerkesztési iroda: Egyetem-ut-za 2-dik szám, 1-ső emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő, sérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal, Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Csütörtök, febr. 26. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre..................6 frt p. p. FI’ /lio .® hasábos petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. Bé-1411 aetmenyek ^*.*Jc*'lyegdiij külön lopkr.Magán vita 6hasábos petit soröpkr, Vidékre, postán: Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. PEST, febr. 26. A tiszaszabályozási társulatok közgyűlése. II. A társulatok tanácskozmánya, mint közelebb érintők, elhatározta, hogy mindenek előtt egyenes segélyért folyamodnak a magas kormányhoz. Ha azonban fontos államnézetek e segélynyújtást meg nem engednék , ez esetben a kötendő kölcsönre nézve kedvező feltételeket igyekeznek kieszközölni. Kérik mindenek előtt a kölcsönegyezség könnyítése s a tőkepénzesek megnyugtatása végett kimondatni, hogy az állam jótállása a kölcsönzési munkálatra és különösen a kamat biztosítására is terjesztessék ki. Kérik továbbá, méltóztassék Ő cs. k. Apostoli Fölsége a kölcsönzési ügy vezetésével megbízandó központi pénztár tartaléktőkéjét bizonyos észlettel megalapítani. Az 1856-os rendelet, melyről közelebbi czikkünkben szóltunk, az eddig legfelsőbb helyről adott előlegezéseket azért rendeli a már mentesített területek után visszafizettetni, hogy valamig a szabályozási munka be nem lesz végezve, hasonló előlegezési czélokra lehessen azokat fordítani. Ennek folytán kérik a társulatok,hogy az időnként befolyó előlegezési őszieteket a kölcsöntörlesztés könnyítésére használhassák, s az egész pénzügyi munkálat bevégezte után oly alapot képezzenek azokból, melyből a gátfentartási és felügyeleti költségek egy részét fedezhessék. Azonban a kölcsönzési munkálat nem jöhet hamar létre, s a kötendő kölcsönből sem nyerhetnek azonnal pénzt a társulatok. Hogy ez időközben föl ne akadjanak a tiszai munkák , kérik a társulatok a magas kormányt, méltóztassék pártfogása által valamely hitelintézetnél, a szükséghez képest, némi előlegezést eszközölni. Amint a kölcsön megköttetik : természetesen központi kölcsönpénztárt kell fölállítani, mely a magas kormányzóság felügyelete s a társulatok ellenőrzése alatt álland. E pénztár lesz közvetítő a társulatok és a kölcsönző közt, s kezeli a társulatok kölcsönre vonatkozó ügyeit. E pénztár czélszerű rendezése iránt a közelebbi czikkünkben megnevezett felhatalmazottak terjesztenek javaslatot a társulatok összehívandó tanácskozmánya elé. A központi pénztár igazgatását e szerint a közös tanácskozmány állapítja meg. Annyit azonban alkalmasint mondhatunk, hogy e pénztár igazgatását valószínűleg három tagból álló igazgató bizottmány viendi, képviselvén az egyes társulatokat a hitelezőveli viszonyukban, s teljesítvén, a kölcsönterv szerint, a kamat- és törlesztési fizetéseket. Ez igazgató bizottmány ehhez képest minden társulat részére különös tartozási és követelési könyvet vezet; a kölcsönilletékből folyóvá teszi a választmány által véleményezett s felsőbb helyen jóváhagyott öszletet; ügyel a kamat- és törlesztési illetékek pontos fizetésére ; a tartaléktőkét időközileg biztos módon jövedelmezted ; végre havonkint sommás kimutatást nyújt be a kormányzóságnak s évenkint minden egyes társulat számára részletes számadást állít össze s a társulatok meghatalmazottainak tanácskozmánya előtt számol az összes ügyvitelről. Mi az egyes társulatok teendőit a kölcsönre nézve illeti : meg kell jegyeznünk, hogy a társulati választmányok októbeli összejövetelük alkalmával kijelölik a jövő munkaévben szükséges észletet, s a jóváhagyás megnyerése után, ez ősziét folyóvá tétele végett értesítik a központi kölcsönpénztárt. Ugyanekkor a kamat és törlesztési járulékokat is kivetik az egyes birtokokra a hozzájárulási kulcs és kölcsönföltételek értelme szerint, s a kamat és törlesztési illetékeket félévenkint előre követelik. Érintők közelebbi czikkünkben, hogy az 1856-ki legfelsőbb rendelet 51. §-a a közigazgatási utánbehajtást is elrendeli. Ehhez képest a társulati választmányok a késedelmes fizetők névsorát, a hátralevő járulékok kitételével tartozik kézbesíteni az illető politikai hatóságnak. Végre, a trsulatok oly pénztári és számviteli kezelést tartoznak behozni, mely minden egyes birtokos tartozási és törlesztési viszonyait világosan kimutatja, hogy a fölvilágosítást kérő érdekeltek kielégítő és megnyugtató választ nyerhessenek mindenkor. Íme azon főbb pontok, melyekben a tiszaszabályozási társulatok pesti tanácskozmánya közelebb megállapodott. Jelentésünk ezúttal eddig terjed.Közelebb e fontos tárgyra még visszatérünk. Jelentésünket azonban be nem fejezhetjük a nélkül, hogy az összes érdekeltség érzületének kifejezéséül is meg ne említsük a többi érdemes között Lónyay Menyhértet, kinek buzgó részvéte egyik fő garantiája volt a vállalat sikerének s ki a kölcsönterv kidolgozásában legfőbb részt vett. A magyar olvasó közönség emlékezik még, tudjuk, Lónyay jeles nemzetgazdászati művéről ; hisszük, hogy tevékenysége ez uj terem érvényesítésével irodalmunk nemzetgazdászati ágában is fogunk találkozni. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Polemikus levelek. (Erdélyi Jánosnak.) I. (Folytatás.) Pest febr. 18. Az etnikai tudományokban már több a forma joga. A történetirás épen úgy művészet ma is, mint volt a régieknél. Klio most is közel áll Melpomenehez. Valóban a történetíróban sok oly tulajdonságnak kell meglennie, melyek a dráma- vagy regényköltő sajátjai. De költő-e a történetíró ? Bizonyára nem. Sokkal kevesebb és sokkal több. A költő szabadon, eszményi fölfogással alakítja az élet eseményeit s igy a hatás több eszközével rendelkezik, a történetíró szorosan, a legcsekélyebb részletig tényekhez van kötve, felfogása korlátoltabb, hatása gyöngébb, de annyiban komolyabb, a mennyiben megtörtént eseményeket beszél el és úgy a mint megtörténtek. Már Polyk kijelölte azon különbségeket, melyek a költőt a történetírótól elválasztják. Jele, hogy a régiek is helyesen fogták föl a történetirást és mégis művészetkép gyakorolták, a kettő közt ellenmondást nem találva. Nincs is. A történetírás művészete nem a történetnyomozás és ítészet mellőzése a képzelem kicsapongása és a nyelv bájaiért. Ki rajzolni akar valamely korszakot, ismerni és megbírálni tartozik minden kutforrást és adatot a lehető teljességben. De ez még nem elég, noha sok. A történetnyomozás és ítészet becses dolog, nagy érdem, nélküle nincs történetírás, de azért még magában nem az. Az összehalmozott és megbírált anyagot alakítni kell, életet lehelni belé. Ez a történetírás, mi nagyrészt a forma művészete, s itt a pont, hol szükség van a költő sajátságaira. A történetírónak értenie kell az elbeszélés epikai folyamát és élénk plastikáját, tudnia a jellemfestés és csoportosítás titkait; éreznie a részek arányát s mindazt, mi háttérbe maradhat vagy kiemelkedhetik; megkisérlenie minden eszközt, mi a compositio kikerekítésére vezet; úgy leírnia a nyelvet, hogy eltalálhatta a történetírás nyelvét, mely nem a költészeté, de szintén oly ritka, talán ritkább, mint emez. Nehéz művészet ez. Nem csoda, hogy oly ritkán sikerül s épen azért annyian támadják meg. Azonban azért, mert némelyek regényírókká lesznek, midőn történetet írnak, még egy irodalom sem mondott le a forma jogairól a történetírásban. A könnyelmű történetíró forma nélkül sem lesz lelkiismeretes, aki pedig más formát erőszakol a történetre, mint a mi Heti, formai érdemre sem tehet szert. Ezt kell megtámadni, nem a forma jogát, a mint hogy teszi is nem egy kitűnő ítész, különösen a francziáknál, hol a formának legtöbb kinövése mutatkozik. Némelyek hajlandók azt is állítani, hogy a forma sokkép ellensége a tárgyilagosságnak is. A forma emberei — igy szólnak — könnyen ragadtatnak eszményítésre, a szép erős érzéke megcsal bármily éles észt s megveszteget bármily fegyelmezett képzelmet: egy egy tény az élénk színezés által egészen más jelentőséget nyer, mint ami illeti; egy egy jellem, amint plastikailag kiemelkedik , önkénytelenül megbillenti az igazság mérlegét, s a compositio, a véghatás ereje kedveli a csalásokat. A képzelem kicsapongásait épen úgy nem lehet védeni, mint az analysis tévedéseit. E két örvény minden izót fenyeget s nem egyet sodor magával. De mindenekelőtt az a kérdés : mit értünk tárgyilagosság alatt. Az a tárgyilagosság, mely tartózkodik megbélyegezni a bűnt és dicsőitni az erényt, mert igazságtalanságot követhet el, mely a csalásmok miatti félelmében nem igyekszik néppontokat találni, melyekből megítéljen valamely korszakot, mely az eszményiesség túlságait úgy igyekszik kerülni, hogy a kételyek tömkelegébe téved s az érzület határzatlanságába keresi a történetírói pártatlanságot, bizonyára nem tárgyilagosság és mindenesetre kártékony. A történetírónak elvégre is határzott érzülettel kell bírnia és mennie, itélőbirónak tolván fel magát, megnyugtatni olvasóit. E nélkül a tárgyilagosság puszta tagadás s ha ezt tűzi ki a történetirás czélul, nem tudom , hogyan érdemli meg azon czimeket, melyekkel az újabb és régibb korban egykép megtisztelték. A tárgyilagosságnak nem a forma ellensége, hanem valami egyéb. Az, hogy sok történetiró a küzdő hatalmak udvaroncza, pártok nézpontjából ítél, a történetírás szűz muzáját néha kéjhölgygyé aljasitja vagy a legjobb esetben, akkor ir történetet, mikor még lehetlen. Mégis az ily művek sincsenek minden becs nélkül; mert tények, vélemények és szenvedélyeket fejezvén ki, melyek a kor küzdelmeit vezérlik, s adatokul szolgálnak az eljövendő történetirónak, ki mindig csak akkor képes megjelenni, midőn bizonyos kornak bevégzettsége mutatkozik s ez nem a szereplő egyéniségek halálával kezdődik, hanem mikor az általok képviselt eszmék küzdelme határzott viszonyokat teremtett s s mintegy elhasználta magát. Ilyesmit lehet válaszolni azoknak is, kik a bölcsészi és politikai tudományok irodalmi formáit hasonló ellenvetésekkel ostromolják, noha a forma joga itt jóval kevesebb, mint a történetírásban. Miért például Voltaire és Rousseau tévedéseit csak félig meddig is oly geniális irodalmi formáikban keresni,midőn azok leginkább a korban rejlenek. E tudományokra mindig Hatnak a kor szenvedései és vágyai. Nem vonhatják ki magukat alóluk, bármint akarják, önkényt szószólóikká válnak vagy önkénytelenül uralmuk alá vetik magukat. Még minden nagy bölcsész kora vágyainak szolgált és szenedéseit akarta meggyógyítani. E szenvedések és vágyak pedig változnak az idők kényszerűsége és az emberiség fejlődése szerint. Ezért a tudományok egész alapjokig folytonos zendüléseknek vannak kitéve és fejlődésekben nem is egyebek, mint a kor eszméinek öszpontosított és erélyes kifejezései s igy egyszersmind a koréi tévedéseik is, melyeket igazában csak egy későbbi kor fedezhet föl. Nincs miért hát e miatt feladni a forma jogát, sőt bizonyos tekintetben lehetlen is. Az eszmék rendezése és fejlesztése már magában némi művészettel jár. Ezeknek oly feszültségben kell tartaniok figyelmünket, oly folytonosságban haladniuk, mint a drámában a cselekvénynek , csak hogy itt a hős sorsa, amott pedig a vezéreszme kifejlése hat reánk. Másfelől a tudományokban sok ismeret csak úgy lesz valódi ismeretté, ha erős és határzott érzületté válik, mire nagy mértékben foly be a kedély és képzelem. Az író nem mulaszthatja el ezeket is igénybe venni, ameddig megengedi a tudomány méltósága, s erre egyik leghathatósb eszköz a forma. Csak egy irodalomtörténetet kell kezünkbe vennünk avagy csak napjaink jelenségeire figyelnünk, hogy mindezt igazolva találjuk. Az angol és franczia irodalom nem egy bámulatos irodalmi formát mutat föl, sőt a német irodaom sincs ezek biával. A németek az újabb időben épen kezdik elvetni azon nyelvet, melyre, mint a világon egyedül bölcsészire, annyira büszkék voltak s melyet megtanuld! majdnem oly nehéz volt, mint magát a tudományt! Mindez természetesen áll a széptanra nézve is és még inkább az ítészetre, mely a legközelebbi érintkezésben áll a közönséggel. Másfelől csalódik, ki azt hiszi, hogy az ítészetre elég az értelem analysise s nincs szükség az érzés élénksége és a képzelem erejére Valamely műnek egészben felfogását mindig az érzés és képzelem segítik elő. E nélkül az értelem analysise épen oly hamis lesz, mint ha az ítész a fegyelmezetlen érzés és képzelem nyugtalanságának enged át magát. E két elemből dolgozik az ítész, e két elemre hat, mit egyrészt a forma által eszközöl. Az ítészet irodalmi formái az ítészek jelleme és czéljai szerint különbözők.Két nagy osztályt lehet köztől megkülönböztetni, bármily különböző irányúak , tehetségűek legyenek is egyenként. Ha az élet osztályozását fogadnék el, epések és epetlenek, unalmasak és mulatságosak czímeivel kellene őket megtisztelnünk. E jellemzésben van valami igaz is. Az utóbbiaknak nagy fogékonyságuk van, melyet elfogulatlanságnak szoktak nevezni és sok jóakaratjuk, mely legtöbbször, mint kegyelet, részvét és hazafiság tűnik fel. Mindez nem gunyor. Az ilyetészek között vannak igen tiszteletreméltó egyéniségek is, kik mindig jótékonyan hatnak, s bizonyos időben talán egyedül lehetségesek. Ily idők a meddő, az eszmék és küzdelmekben szegény évek, midőn az ítészet hivatása alig több, mint ébreszteni az irodalmi munkásságot és megnyerni a közönség fogékonyságát. Nekik sok e czélnak megfelelő sajátságuk van. Fogékonyságuk mindenütt talál valamit, ahol csak valamennyire találhatni s mozgékonyságuk alkalmazza magát a viszonyokhoz. Finom érzékek könnyen fölfedezi a szempontokat, honnan méltányolni lehet és szabad nem kitűnő jelenséget is. Elég szellemdúsak olvasóikban érdeket gerjeszteni mind bírálataik, mind a bírált művek iránt. Bátorítják a fiatal tehetséget, a nélkül, hogy elszédítenék s gyönyörködnek kísérleteiben, mert termékenyítőn akarnak reá hatni. Az élteseket tisztelettel emlegetik, mibe nem vegyül hízelgés. Nem egyszer hivatkoznak a hazafi érzésre, de mindig tapintattal. Megengednek maguknak sok tisztességes nyegleséget, s megrójják a nem tisztességest. Keresik a közönség kegyét, anélkül, hogy alája vetnék magukat, ismerve gyöngéiz uraivá lesznek, mert vezetői akarnak lenni. Nem rendszeresek ugyan, de tudnak mértéket tartani s megőrizni bizonyos álláspontot. Nem indulnak ki határozott elvekből, de nem zavarunk össze mindent. Ritkán mélyek, de a legtöbbször szellemdúsak s mindig elmések. Mozgékonyságuk bámulatos, kedélyük ingékony, hamar felednek, mindig tudnak remélni , szóval szeretetre méltó emberek s óhajtják, hogy ezt mindenki észrevegye. Irodalmi világfiak, journalista ítészek, kik rendesen a lapok tárczáiban uralkodnak. Jótékony hatásuk mind a sajátságokból foly. Mindennap találkozván velök a közönség, megszokja s vezetőjül választja. Tetszik neki, hogy nemtudósokkal van baja, hanem olyanokkal, kik mintegy az ő képviselői. E nemtudósok, kik mégis eleget tudnak, elősegítik élvezetét, kellő szempontokat nyújtanak neki, eszmékkel gazdagítják, felkeltik és ébrentartják fogékonyságát. Irodalmi formáik rendesen behizelgők, olvastatják magukat. Könnyed élénk nyelven írnak, mely ritkán komoly szépségű, de kellemes és ingerlő. Leginkább azon benyomások viszhangjai, melyeket valamely mű egésze idéz elő, s igy módjukban van, hatni a kedély- és képzeletre.Bonczolgatásssal nem igen bajlódnak, s igy könnyen kikerekíthetik a formát. Nem terjedelmesek s még kevésbé kimerítők. Jól értik a mű tartalmának olynemű elbeszélését, mely már magában némi bírálat. Szeretnek erős színeket használni. Kedvelik az ellentétet, adomát, epigrammát élt A legújabb pénzügytudomány. Bécs, febr. 23. (Vége.) Párisban néhány nappal ezelőtt a színházban ily czimű darabot adtak : „Question d’argent.“ ennek főszemélyében a nevezett pénzügyművészre gondoltak ráismerni. Minthogy azonban a színpadi pénzügyész gazembert képviselt, ki az Istent és a világot megcsalta, még pedig többnyíre a börzén, s ki gaztetteiért, a mint illik, igazság szerint és bőven meg is lakolt , ezért Mr.és ur meg nem tartóztathatá magát, hogy a darab szerzőjéhez (Dumas jun. úrhoz) intézett hosszú levélben ne fejtegesse a valódi üzletember hivatását. E levélben többi közt így szól : „A nemzetek mostanában nagyobbrészt csak kereskedés és ipar után élnek ; e kettőnek pedig az a tőke, a mi az életnek a vér, t. i. táp, éltetőszer, a mi nélkül minden megszűnik és meghal. A tőke h ősanyag, még pedig a legfőbb, legmulhatlanabb, és ezen ősanyagnak — szintúgy mint minden egyéb anyagnak — piaczcal kell bírnia. A tőkék piacza pedig a börze.“ Ez mind helyén volna — az „ősanyagig,a mire nézve azonban börzeemberrel nem akarunk feleselni. De ha azt halljuk, hogy a tőke után húsz meg több százalékot szedni kamatul csak annyit jelent, mint öt százalék, mert az is, aki amazt teszi, az is, aki ezt, jövedelméből él, azaz, anélkül, hogy dolgoznék , hogy ezt hatalmas tévedésnek kell nyilatkoztatnunk, már azon oknál fogva, mert senki sem fog 20 százalékot követelni, ha máshol 5 százalékért is adnak pénzt, és megfordítva. Ha már valaki oda jut, hogy mégis 20 százalékot fizet, úgy nyilvánvaló dolog, hogy rá van szedve a körülmények által, melyeket a kölcsönadó a maga hasznára tudott fordítani. Ezen rovatot „uzsora“ Mr és az el nem disputálhatja, ámbár magunk is jobb szeretnék, ha, mint ő, az egész szót eldobhatnék. Az azonban való, hogy az üzérkedés az első fok az associatio lépcsőzetén. Kérdezzük csak Angliától. Mit tett érte az üzérkedés, az associatio, szóval, a felgyújtott tőke? A válasz ez lesz : Megépítettük kikötőinket , utainkat, doltjainkat, csatornáinkat, vaspályáinkat, kiaknáztuk kőszénbányáinkat, s számtalan hajót küldtünk ki valamennyi tengerre. Anglia az egyesített tőke által hatalmas nemzetté lett, s a continens legtöbb országa fölött politikai, pénzügyi és iparügyi tekintetben túlsulyt vívott ki. Mi volt Tyrus?Mi volt Karthago, Genua, Velencze? Így kiált föl itt a financier, szintén a maga túlsúlya érzetében. Ezek magukban véve másodrangu városok, de az egyesített tőke mindenhatóságánál fogva, melylyel a világkereskedelem fölött uralkodtak, túlsúlylyal biró hatalmak. Ugyane hatalom tehet puszta sivatagokat termékeny s jövedelmező földekké, folyókat hajózhatókká. Mindez természetesen nem történt a nélkül, hogy a mellett az agrotage és üzérkedés árnyoldala napfényre jött volna. A baj mindenütt ott volt a jónak kíséretében. Ezt a nagy pénzügyművész megengedi. Mindamellett azonban — őszerinte — a nagy üzérkedések által szerzett vagyon mégsem egyéb, csak pénzügyi óvatosságnak (!) tartozó s a tett szolgálatok nagyságához (!!) mér, fizetés ! De még annyira mégsem haladtunk a legújabb pénzügytudományban, hogy azt, amit az ember maga előre vesz ki magának, fizetésnek nevezhetnek , mert fizetésadó itt nyilván nincs, csak fizetésvevő. Nálunk is gyakran heves viták tárgyául szolgált már ez új nemű fizetés, azért legközelebbi alkalommal ágyúval szándékozunk nekimenni. Tájékozásul: Pest, febr. 25. A napirendet képező politikai kérdések, t. i. a Dunafejedelemségek Ügye, s az angolperzsa viszály az utóbbi napokban csak kevéssé fejlődtek ; most is úgyszólván csak ott vannak, hol egy héttel ezelőtt voltak. A Ferukkhán és Cowley 1. közti alkudozások eddigelé szintoly sikeretlenek maradtak, mint a Dunafejedelemségek egyesítése fölött megjelent töméntelen hirlapi fejtegetések. Még a Felső-Örményországban s a Kaszpi tenger mellett történt eseményekről sem érkeztek a múlt héten újabb hiteles tudósítások. A franczia trónbeszéd, a senatus és törvényhozótestület első tárgyalásai mindeddig még semmi egyenes hatást nem gyakoroltak a külpolitika menetelére, szintúgy a brit parliamentben legközelebb előfordult politikai interpellációk is inkább a múltra, mint a jelenre vonatkoztak. Úgy látszik hogy ezen valamennyi nemzetközi ügyvitelben bekövetkezett szünet — mely azonban aligha fog még sokáig tartani — ha nem egészen , de részben onnan ered , hogy az ausztriai kabinet politikai állása a többi állam irányában módosulni kezd. Ezen kül állásbeli módosulatot közvetlenül azon módosulatok eredményezik, melyek az állam beligazgatásában s rendőrségi rendszerében történnek. Ennek folytán az egyes súlypontok kissé megváltoztatták eddigi helyüket, de London és Párisban, a Tibet és a Néva mellett, Turinban és Berlinben még nem láthatják világosan, hol fognak e súlypontok megszerződni. Annyi bizonyosnak látszik, hogy azon lényegesen újjá változott helyzet, melyet a bécsi kormány a legfelső kegyelmi tény óta olasz tartományai irányában foglal el, tetemesen kezd befolyni a kormánynak több külföldi államházi viszonyára is. Míg az által egy részről végkép elenyészett az utolsó, még hátralevő keserű anyag, mely eddig a Nagybritanniávali benső viszony alatt netalán lappangott, s igy az ausztriai „entente cordiale“ Angliában Downingstreeten kívül is népszerűvé lett; azalatt más részről e közbocsánat folytán a kormány s a francziák császára közti viszonyok is lényegesen megváltoztak : a Cayennebe és Lambussába számkivetettek százai, azon számüzöttek, kik Francziaország legválogatottabb írói — szemközt az Ausztriában már kiadott s legközelebb még várható közbocsánattal — természetesen nem oly látványt nyújtanak, mely kedvező fényben tüntethetné föl a Napoleonidákat. A hitet amaz, a „társadalom megmentése“ végett hozott számtalan ítélet fentartásának vas kényszerűsége iránt, az Ausztriában oly széles alapon létesített megkegyelmezések folytán, ellökte magától a franezia bourgeoisie-nak azon része is, mely ama hithez eddig mint megdönthetően axiómához ragaszkodott; — és ezt nagyon is kezdik már érezni Páriának kormányi körei. Innen magyarázandó a franczia félhivatalos sajtónak azon bizonyos elkeseredettsége, innen a kabinetek közti kölcsönös elhangoltság, a Dunafejedelemségekre vonatkozó tárgyalások alkalmával; innen azon részkedvűség, mely koránsem csak onnan ered, hogy a nézetek a moldva-oláh unió ügyében különválnak, de