Pesti Napló, 1857. február (8. évfolyam, 2114-2136. szám)

1857-02-26 / 2134. szám

46—2134. 8-dik évf­folyam. Szerkesztő szállása : Uri-utcza 3-dik szám. Szerkesztési iroda: Egyetem-ut-za 2-dik szám, 1-ső emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő, s­érmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal, Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körü­lti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Csütörtök, febr. 26. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre..................6 frt p. p. FI’ /l­io .® hasábos petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. Bé-1411 aetmenyek ^*.*Jc*'lyegdiij külön lopkr.Magán vita 6hasábos petit soröpkr­, Vidékre, postán: Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. PEST, febr. 26. A tiszaszabályozási társulatok közgyűlése. II. A társulatok tanácskozmánya, mint közelebb érin­tők, elhatározta, hogy mindenek előtt egyenes segé­lyért folyamodnak a magas kormányhoz. Ha azon­ban fontos államnézetek e segélynyújtást meg nem engednék , ez esetben a kötendő kölcsönre nézve kedvező feltételeket igyekeznek kieszközölni. Kérik mindenek előtt a kölcsönegyezség könnyítése s a tő­kepénzesek megnyugtatása végett kimondatni, hogy az állam jótállása a kölcsönzési munkálatra és külö­nösen a kamat biztosítására is terjesztessék ki. Kérik továbbá, méltóztassék Ő cs. k. Apostoli Fölsége a kölcsönzési ügy vezetésével megbízandó központi pénztár tartaléktőkéjét bizonyos észlettel megala­pítani. Az 1856-os rendelet, melyről közelebbi czikkünk­­ben szóltunk, az eddig legfelsőbb helyről adott elő­legezéseket azért rendeli a már mentesített területek után visszafizettetni, hogy valamig a szabályozási munka be nem lesz végezve, hasonló előlegezési czé­­lokra lehessen azokat fordítani. Ennek folytán kérik a társulatok,hogy az időnként befolyó előlegezési ősz­ieteket a kölcsöntörlesztés könnyítésére használhas­sák, s az egész pénzügyi munkálat bevégezte után oly alapot képezzenek azokból, melyből a gátfentartási és felügyeleti költségek egy részét fedezhessék. Azonban a kölcsönzési munkálat nem jöhet hamar létre, s a kötendő kölcsönből sem nyerhetnek azon­nal pénzt a társulatok. Hogy ez időközben föl ne akadjanak a tiszai munkák , kérik a társulatok a magas kormányt, méltóztassék pártfogása által vala­mely hitelintézetnél, a szükséghez képest, némi elő­legezést eszközölni. A­mint a kölcsön megköttetik : természetesen központi kölcsönpénztárt kell fölállítani, mely a magas kormányzóság felügyelete s a társu­latok ellenőrzése alatt álland. E pénztár lesz köz­vetítő a társulatok és a kölcsönző közt, s kezeli a társulatok kölcsönre vonatkozó ügyeit. E pénztár czélszerű rendezése iránt a közelebbi czikkünkben megnevezett felhatalmazottak terjesztenek javasla­tot a társulatok összehívandó tanácskozmánya elé. A központi pénztár igazgatását e szerint a közös tanácskozmány állapítja meg. Annyit azonban alkal­masint mondhatunk, hogy e pénztár igazgatását va­lószínűleg három tagból álló igazgató bizottmány viendi, képviselvén az egyes társulatokat a hitelező­­veli viszonyukban, s teljesítvén, a kölcsönterv szerint, a kamat- és törlesztési fizetéseket. Ez igazgató bizott­mány ehhez képest minden társulat részére különös tartozási és követelési könyvet vezet; a kölcsönille­­tékből folyóvá teszi a választmány által vé­leménye­­z­ett s felsőbb helyen jóváhagyott öszletet; ügyel a k­­amat- és törlesztési illetékek pontos fizetésére ; a tartaléktőkét időközileg biztos módon jövedelmez­ted ; végre havonkint sommás kimutatást nyújt be a kormányzóságnak s évenkint minden egyes társulat számára részletes számadást állít össze s a társula­tok megh­atalmazottainak tanácskozmánya előtt szá­mol az összes ügyvitelről. Mi az egyes társulatok teendőit a kölcsönre nézve illeti : meg kell jegyeznünk, hogy a társulati választ­mányok októbeli összejövetelük alkalmával kijelölik a jövő munkaévben szükséges észletet, s a jóváha­gyás megnyerése után, ez ősziét folyóvá tétele végett értesítik a központi kölcsönpénztárt. Ugyanekkor a kamat és törlesztési járulékokat is kivetik az egyes birtokokra a hozzájárulási kulcs és kölcsönföltételek értelme szerint, s a kamat és törlesztési illetékeket félévenkint előre követelik. Érintők közelebbi czik­­künkben, hogy az 1856-ki legfelsőbb rendelet 51. §-a a közigazgatási után­behajtást is elrendeli. Ehhez képest a társulati választmányok a késedelmes fize­tők névsorát, a hátralevő járulékok kitételével tarto­zik kézbesíteni az illető politikai hatóságnak. Végre, a t­rsulatok oly pénztári és számviteli kezelést tar­toznak behozni, mely minden egyes birtokos tarto­zási és törlesztési viszonyait világosan kimutatja, hogy a fölvilágosítást kérő érdekeltek kielégítő és megnyugtató választ nyerhessenek mindenkor. Íme azon főbb pontok, melyekben a tiszaszabá­­lyozási társulatok pesti tanácskozmánya közelebb megállapodott. Jelentésünk ez­úttal eddig terjed.Közelebb e fontos tárgyra még visszatérünk. Jelentésünket azonban be nem fejezhetjük a nélkül, hogy az összes érdekeltség érzületének kifejezéséül is meg ne említsük a többi ér­demes között L­ó­n­y­a­y Menyhértet, kinek buzgó rész­véte egyik fő garantiája volt a vállalat sikerének s ki a kölcsönterv kidolgozásában legfőbb részt vett. A magyar olvasó közönség emlékezik még, tudjuk, Lónyay jeles nemzetgazdászati művéről ; hisszük, hogy tevékenysége ez uj terem­ érvényesítésével iro­dalmunk nemzetgazdászati ágában is fogunk talál­kozni. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Polemikus levelek. (Erdélyi Jánosnak.) I. (Folytatás.) Pest febr. 18. Az etnikai tudományokban már több a forma joga. A történetirás épen úgy művészet ma is, mint volt a ré­gieknél. Klio most is közel áll Melpomenehez. Való­ban a történetíróban sok oly tulajdonságnak kell meglennie, melyek a dráma- vagy regényköltő saját­jai. De költő-e a történetíró ? Bizonyára nem. Sokkal kevesebb és sokkal több. A költő szabadon, eszményi fölfogással alakítja az élet eseményeit s igy a hatás több eszközével rendelkezik, a történetíró szorosan, a legcsekélyebb részletig tényekhez van kötve, felfo­gása korlátoltabb, hatása gyöngébb, de annyiban ko­molyabb, a mennyiben megtörtént eseményeket be­szél el és úgy a mint megtörténtek. Már Polyk kije­lölte azon különbségeket, melyek a költőt a történet­írótól elválasztják. Jele, hogy a régiek is helyesen fogták föl a történetirást és mégis mű­vészetkép gya­korolták, a kettő közt ellenmondást nem találva. Nincs is. A történetírás művészete nem a történet­nyomozás és ítészet mellőzése a képzelem kicsapon­gása­ és a nyelv bájaiért. Ki rajzolni akar valamely korszakot, ismerni és megbírálni tartozik minden kut­­forrást és adatot a lehető teljességben. De ez még nem elég, noha sok. A történetnyomozás és ítészet be­cses dolog, nagy érdem, nélküle nincs történetírás, de azért még magában nem az. Az összehalmozott és megbírált anyagot alakítni kell, életet lehelni belé. Ez a történetírás, mi nagyrészt a forma művészete, s itt a pont, hol szükség van a költő sajátságaira. A történetírónak értenie kell az elbeszélés epikai folya­mát és élénk plastikáját, tudnia a jellemfestés és csoportosítás titkait; éreznie a részek arányát s mindazt, mi háttérbe maradhat vagy kiemelkedhetik; megkisérlenie minden eszközt, mi a compositio kike­­rekítésére vezet; úgy leírnia a nyelvet, hogy eltalál­hatta a történetírás nyelvét, mely nem a költészeté, de szintén oly ritka, talán ritkább, mint emez. Nehéz művészet ez. Nem csoda, hogy oly ritkán sikerül s épen azért annyian támadják meg. Azonban azért, mert némelyek regényírókká lesznek, midőn törté­netet írnak, még egy irodalom sem mondott le a for­ma jogairól a történetírásban. A könnyelmű törté­netíró forma nélkül sem lesz lelkiismeretes, a­ki pe­dig más formát erőszakol a történetre, mint a mi Heti, formai érdemre sem tehet szert. Ezt kell meg­támadni, nem a forma jogát, a mint hogy teszi is nem egy kitűnő ítész, különösen a francziáknál, hol a formának legtöbb kinövése mutatkozik. Né­melyek hajlandók azt is állítani, hogy a forma sok­­kép ellensége a tárgyilagosságnak is. A forma em­berei — igy szólnak — könnyen ragadtatnak esz­ményítésre, a szép erős érzéke megcsal bármily éles észt s megveszteget bármily fegyelmezett képzelmet: egy egy tény az élénk színezés által egészen más je­lentőséget nyer, mint a­mi illeti; egy egy jellem, a­mint plastikailag kiemelkedik , önkénytelenül meg­billenti az igazság mérlegét, s a compositio, a vég­­hatás ereje kedveli a csalás­okat. A képzelem ki­csapongásait épen úgy nem lehet védeni, mint az analysis tévedéseit. E két örvény minden izót fenye­get s nem egyet sodor magával. De mindenekelőtt az a kérdés : mit értünk tárgyilagosság alatt. Az a tárgyilagosság, mely tartózkodik megbélyegezni a bűnt és dicsőitni az erényt, mert igazságtalanságot követhet el, mely a csalásmok miatti félelmében nem igyekszik néppontokat találni, melyekből megítéljen valamely korszakot, mely az eszményiesség túlsá­­gait úgy igyekszik kerülni, hogy a kételyek tömke­legébe téved s az érzület határzatlanságába keresi a történetírói pártatlanságot, bizonyára nem tárgyila­gosság és mindenesetre kártékony. A történetírónak elvégre is határzott érzülettel kell bírnia és mennie, itélőbirónak tolván fel magát, megnyugtatni olvasóit. E nélkül a tárgyilagosság puszta tagadás s ha ezt tűzi ki a történetirás czélul, nem tudom , hogyan érdemli meg azon czimeket, melyekkel az újabb és régibb korban egykép megtisztelték. A tárgyilagosságnak nem a forma ellensége, hanem valami egyéb. Az, hogy sok történetiró a küzdő hatalmak udvaroncza, pártok nézpontjából ítél, a történetírás szűz muzáját néha kéjhölgygyé aljasitja vagy a legjobb esetben, akkor ir történetet, mikor még lehetlen. Mégis az ily művek sincsenek minden becs nélkül; mert tények, vélemények­ és szenvedélyeket fejezvén ki, melyek a kor küzdelmeit vezérlik, s adatokul szolgálnak az eljövendő történetirónak, ki mindig csak akkor ké­pes megjelenni, midőn bizonyos kornak bevégzett­­sége mutatkozik s ez nem a szereplő egyéniségek ha­lálával kezdődik, hanem mikor az általok képviselt eszmék küzdelme határzott viszonyokat teremtett s s mintegy elhasználta magát. Ilyesmit lehet válaszolni azoknak is, kik a bölcsé­­szi és politikai tudományok irodalmi formáit hasonló ellenvetésekkel ostromolják, noha a forma joga itt jóval kevesebb, mint a történetírásban. Miért pél­dául Voltaire és Rousseau tévedéseit csak félig med­dig is oly geniális irodalmi formáikban keresni,midőn­­ azok leginkább a korban rejlenek. E tudományokra mindig Hatnak a kor szenvedései és vágyai. Nem vonhatják ki magukat alóluk, bármint akarják, ön­kényt szószólóikká válnak vagy önkénytelenül ural­­muk alá vetik magukat. Még minden nagy bölcsész kora vágyainak szolgált és szen­edéseit akarta meg­gyógyítani. E szenvedések és vágyak pedig változ­nak az idők kényszerűsége és az emberiség fejlődése szerint. Ezért a tudományok egész alapjokig folyto­nos zendüléseknek vannak kitéve és fejlődésekben nem is egyebek, mint a kor eszméinek öszpontosított és erélyes kifejezései s igy egyszersmind a koréi té­vedéseik is, melyeket igazában csak egy későbbi kor fedezhet föl. Nincs miért hát e miatt feladni a forma jogát, sőt bizonyos tekintetben lehetlen is. Az esz­mék rendezése és fejlesztése már magában némi mű­vészettel jár. Ezeknek oly feszültségben kell tarta­niok figyelmünket, oly folytonosságban haladniuk, mint a drámában a cselekvénynek , csak hogy itt a hős sorsa, amott pedig a vezéreszme kifejlése hat re­ánk. Másfelől a tudományokban sok ismeret csak úgy lesz valódi ismeretté, ha erős és határzott érzü­letté válik, mire nagy mértékben foly be a kedély és képzelem. Az író nem mulaszthatja el ezeket is igénybe venni, a­meddig megengedi a tudomány méltósága, s erre egyik leghathatósb eszköz a for­ma. Csak egy irodalomtörténetet kell kezünkbe vennünk avagy csak napjaink jelenségeire figyel­nünk, hogy mindezt igazolva találjuk. Az angol és franczia irodalom nem egy bámulatos irodalmi for­mát mutat föl, sőt a német irodaom sincs ezek biá­­val. A németek az újabb időben épen kezdik elvetni azon nyelvet, melyre, mint a világon egyedül bölcsé­­szire, annyira büszkék voltak s melyet megtanuld! majdnem oly nehéz volt, mint magát a tudományt! Mindez természetesen áll a széptanra nézve is és még inkább az ítészetre, mely a legközelebbi érintkezés­ben áll a közönséggel. Másfelől csalódik, ki azt hiszi, hogy az ítészetre elég az értelem analysise s nincs szükség az érzés élénksége­ és a képzelem erejére Valamely műnek egészben felfogását mindig az érzés és képzelem segítik elő. E nélkül az értelem analy­sise épen oly hamis lesz, mint ha az ítész a fegyelme­zetlen érzés és képzelem nyugtalanságának enged át magát. E két elemből dolgozik az ítész, e két elemre hat, mit egyrészt a forma által eszközöl. Az ítészet irodalmi formái az ítészek jelleme és czél­jai szerint kü­lönbözők.Két nagy osztályt lehet köztől megkülönböztetni, bármily különböző irányúak , tehetségűek legyenek is egyenként. Ha az élet osz­tályozását fogadnék el, epések és epetlenek, unalma­sak és mulatságosak czímeivel kellene őket megtisz­telnünk. E jellemzésben van valami igaz is. Az utób­­­biaknak nagy fogékonyságuk van, melyet elfogulat­lanságnak szoktak nevezni és sok jóakaratjuk, mely legtöbbször, mint kegyelet, részvét és hazafiság tűnik fel. Mindez nem gunyor. Az ily­etészek között van­nak igen tiszteletreméltó egyéniségek is, kik mindig jótékonyan hatnak, s bizonyos időben talán egyedül lehetségesek. Ily idők a meddő, az eszmék­ és küzdel­mekben szegény évek, midőn az ítészet hivatása alig több, mint ébreszteni az irodalmi munkásságot és megnyerni a közönség fogékonyságát. Nekik sok e czélnak megfelelő sajátságuk van. Fogékonyságuk mindenütt talál valamit, a­hol csak valamennyire ta­lálhatni s mozgékonyságuk alkalmazza magát a vi­szonyokhoz. Finom érzékek könnyen fölfedezi a szempontokat, honnan méltányolni lehet és szabad nem kitűnő jelenséget is. Elég szellemdúsak olva­sóikban érdeket gerjeszteni mind bírálataik, mind a bírált művek iránt. Bátorítják a fiatal tehetséget, a nélkül, hogy elszédítenék s gyönyörködnek kísérle­teiben, mert termékenyítőn akarnak reá hatni. Az élteseket tisztelettel emlegetik, mibe nem vegyül hí­zelgés. Nem egyszer hivatkoznak a hazafi érzésre, de mindig tapintattal. Megengednek maguknak sok tisz­tességes nyegleséget, s megrójják a nem tisztességest. Keresik a közönség kegyét, a­nélkül, hogy alája vet­nék magukat, ismerve gyöngéiz uraivá lesznek, mert vezetői akarnak lenni. Nem rendszeresek ugyan, de tudnak mértéket tartani s megőrizni bizonyos állás­pontot. Nem indulnak ki határozott elvekből, de nem zavarunk össze mindent. Ritkán mélyek, de a leg­többször szellemdúsak s mindig elmések. Mozgékony­ságuk bámulatos, kedélyük ingékony, hamar feled­nek, mindig tudnak remélni , szóval szeretetre méltó emberek s óhajtják, hogy ezt mindenki észrevegye. Irodalmi világfiak, journalista ítészek, kik rendesen a lapok tárczáiban uralkodnak. Jótékony hatásuk mind a sajátságokból foly. Mindennap találkozván velök a közönség, megszokja s vezetőjül választja. Tetszik neki, hogy nemtudósokkal van baja, hanem olyanokkal, kik mintegy az ő képviselői. E nemtu­dósok, kik mégis eleget tudnak, elősegítik élvezetét, kellő szempontokat nyújtanak neki, eszmékkel gaz­dagítják, felkeltik és ébrentartják fogékonyságát. Irodalmi formáik rendesen behizelgők, olvastatják magukat. Könnyed élénk nyelven írnak, mely ritkán komoly szépségű, de kellemes és ingerlő. Leginkább azon benyomások viszhangjai, melyeket valamely mű egésze idéz elő, s igy módjukban van, hatni a kedély- és képzeletre.Bonczolgatásssal nem igen baj­lódnak, s igy könnyen kikerekíthetik a formát. Nem terjedelmesek s még kevésbé kimerítők. Jól értik a mű tartalmának olynemű elbeszélését, mely már ma­gában némi bírálat. Szeretnek erős színeket h­asz­­­­nálni. Kedvelik az ellentétet, adomát, epigrammát élt A legújabb pénzügytudom­ány.­ ­Bécs, febr. 23. (Vége.) Párisban néhány nap­pal ezelőtt a színházban ily czimű darabot adtak : „Question d’argent.“ ennek főszemélyében a neve­zett pénzügyművészre gondoltak ráismerni. Minthogy azonban a színpadi pénzügyész gazembert képviselt, ki az Istent és a világot megcsalta, még pedig több­nyíre a börzén, s ki gaztetteiért, a mint illik, igaz­ság szerint és bőven meg is lakolt , ezért M­­­r.é­s ur meg nem tartóztathatá magát, hogy a darab szerző­jéhez (Dumas jun. úrhoz) intézett hosszú levélben ne fejtegesse a valódi üzletember hivatását. E levélben többi közt így szól : „A nemzetek mostanában nagyobbrészt csak ke­reskedés és ipar után élnek ; e kettőnek pedig az a tőke, a mi az életnek a vér, t. i. táp, éltetőszer, a mi nélkül minden megszűnik és meghal. A tőke h ős­anyag, még pedig a legfőbb, legmulhatlanabb, és ezen ősanyagnak — szintúgy mint minden egyéb anyagnak — piaczc­al kell bírnia. A tőkék piacza pedig a börze.“ Ez mind helyén volna — az „ősanyagig,a mire nézve azonban börzeemberrel nem akarunk feleselni. De ha azt halljuk, hogy a tőke után húsz meg több százalékot szedni kamatul csak annyit jelent, mint öt százalék, mert az is, a­ki amazt teszi, az is, a­ki ezt, jövedelméből él, azaz, a­nélkül, hogy dolgoz­nék , h­ogy ezt hatalmas tévedésnek kell nyilat­koztatnunk, már azon oknál fogva, mert senki sem fog 20 százalékot követelni, ha máshol 5 százalékért is adnak pénzt,­­ és megfordítva. Ha már valaki oda jut, hogy mégis 20 százalékot fizet, úgy nyilván­való dolog, hogy rá van szedve a körülmények által, melyeket a kölcsönadó a maga hasznára tudott for­dítani. Ezen rovatot „uzsora“ M­­­r é­s az el nem disputálhatja, ámbár magunk is jobb szeretnék, ha, mint ő, az egész szót eldobhatnék. Az azonban való, hogy az üzérkedés az első fok az associatio lépcsőzetén. Kérdezzük csak Angliától. Mit tett érte az üzérkedés, az associatio, szóval, a felgyújtott tőke? A válasz ez lesz : Megépítettük kikötőinket , utainkat, doltjainkat, csatornáinkat, vaspályáinkat, kiaknáztuk kőszénbányáinkat, s szám­talan hajót küldtünk ki valamennyi tengerre. Anglia az egyesített tőke által hatalmas nemzetté lett, s a continens legtöbb országa fölött politikai, pénzügyi és iparügyi tekintetben túlsu­lyt vívott ki. Mi volt Tyrus?Mi volt Karthago, Genua, Velencze? Így kiált föl itt a financier, szintén a maga túlsúlya ér­zetében. Ezek magukban véve másodrangu városok, de az egyesített tőke mindenhatóságánál fogva, mely­­lyel a világkereskedelem fölött uralkodtak, túlsúly­­lyal biró hatalmak. Ugyane hatalom tehet puszta sivatagokat termékeny s jövedelmező földekké, fo­lyókat hajózhatókká. Mindez természetesen nem történt a nélkül, hogy a mellett az agrotage és üzérkedés árnyoldala nap­fényre jött volna. A baj mindenütt ott volt a jónak kíséretében. Ezt a nagy pénzügyművész megengedi. Mindamellett azonban — őszerinte — a nagy üzér­kedések által szerzett vagyon mégsem egyéb, csak pénzügyi óvatosságnak (!) tartozó s a tett szolgála­tok nagyságához (!!) mér, fizetés ! De még annyira mégsem haladtunk a legújabb pénzügytudományban, hogy azt, a­mit az ember maga előre vesz ki magá­nak, fizetésnek nevezhetnek , mert fizetésadó itt nyilván nincs, csak fizetésvevő. Nálunk is gyakran heves viták tárgyául szolgált már ez új nemű fizetés,­­ azért legközelebbi alkalommal ágyúval szándé­kozunk nekimenni. Tájékozásul: Pest, febr. 25. A napirendet képező politikai kér­dések, t. i. a Dunafejedelemségek Ügye, s az angol­perzsa viszály az utóbbi napokban csak kevéssé fej­lődtek ; most is úgyszólván csak ott vannak, hol egy héttel ezelőtt voltak. A F­e­r­u­k­khán és Cowley 1. közti alkudozások eddigelé szintoly sikeretlenek maradtak, mint a Dunafejedelemségek egyesítése fölött megjelent töméntelen hirlapi fejtegetések. Még a Felső-Örményországban s a Kaszpi tenger mellett történt eseményekről sem érkeztek a múlt héten újabb hiteles tudósítások. A franczia trónbeszéd, a senatus és törvényhozótestület első tárgyalásai mind­eddig még semmi egyenes hatást nem gyakoroltak a külpolitika menetelére, szintúgy a brit parliament­­ben legközelebb előfordult politikai interpellációk is inkább a múltra, mint a jelenre vonatkoztak. Úgy látszik hogy ezen valamennyi nemzetközi ügyvitelben bekövetkezett szünet — mely azonban aligha fog még sokáig tartani — ha nem egé­szen , de részben onnan ered , hogy az ausztriai kabinet politikai állása a többi állam irányá­ban módosulni kezd. Ezen kül állásbeli módosulatot közvetlenül azon módosulatok eredményezik, me­lyek az állam beligazgatásában s rendőrségi rend­szerében történnek. Ennek folytán az egyes súlypon­tok kissé megváltoztatták eddigi helyüket, de Lon­don­ és Párisban, a Tibet és a Néva mellett, Turinban és Berlinben még nem láthatják vi­lágosan, hol fognak e súlypontok megszerződni. Annyi bizonyosnak látszik, hogy azon lényegesen újjá változott helyzet, melyet a bécsi kormány a legfelső kegyelmi tény óta olasz tartományai irányá­ban foglal el, tetemesen kezd befolyni a kormány­nak több külföldi államházi viszonyára is. Míg az által egy részről végkép elenyészett az utolsó, még hátralevő keserű anyag, mely eddig a Nagybritan­­niávali benső viszony alatt netalán lappangott, s igy az ausztriai „entente cordiale“ Angliában Downing­­streeten kívül is népszerűvé lett; azalatt más rész­ről e közbocsánat folytán a kormány s a francziák császára közti viszonyok is lényegesen megváltoz­tak : a Cayennebe és Lam­bussába számkivetettek százai, azon számüzöttek, kik Francziaország legvá­­logatottabb írói — szemközt az Ausztriában már kiadott s legközelebb még várható közbocsánattal — természetesen nem oly látványt nyújtanak, mely kedvező fényben tüntethetné föl a Napoleonidákat. A hitet amaz, a „társadalom megmentése“ végett hozott számtalan ítélet fentartásának vas kénysze­rűsége iránt, az Ausztriában oly széles alapon létesített megkegyelmezések folytán, ellökte ma­gától a franezia bourgeoisie-nak azon része is, mely ama hithez eddig mint megdönthetően axió­mához ragaszkodott; — és ezt nagyon is kezdik már érezni Páriának kormányi körei. Innen magyará­zandó a franczia félhivatalos sajtónak azon bizonyos elkeseredettsége,­­ innen a kabinetek közti kölcsö­nös elhangoltság, a Dunafejedelemségekre vonat­kozó tárgyalások alkalmával; innen azon részked­­vűség, mely koránsem csak onnan ered, hogy a né­zetek a moldva-oláh unió ügyében különválnak, de

Next