Pesti Napló, 1857. október (8. évfolyam, 2311-2337. szám)
1857-10-25 / 2332. szám
244-2332. 8-dik évi folyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása : Uri-utcza 3-dik szám. Egyetem-utcza 2-dik szám, 1 ső emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Itt: latmiilii „i ,1 ■" ,6 hasábos petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. B#| tliraemenyeit Qlja..|YBt^^ külön IQfkr.Mi^tn vlt» 6h»81boa petit nor5pkr Kiadóhivatal: Egyetem utasa, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadást, körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Vasárnap, oct. 25 Előfizettes feltételek: Vidékre, postán Évnegyedre 1 . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. Festen, asznos Hordva, Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre..............................fi írt B. B. PEST, oct. 25. Tájékozás (Fk) Régen nem szóltunk e helyen az indiai eseményekről, a fölkelési mozgalom részleteit e lapok külföldi rovatja elég terjedelmesen közölte, lényeges fordulat pedig nem igen adta elő magát. Hanem most úgy látszik, beállt egy ilyen fordulat, mégpedig olyan, mely Angliára nézve határozottan kedvező, úgy hogy a lázadás végképeni elnyomatása igen valószínűvé vált. Ezen reményt szabad kifejezni, anélkül, hogy az inspirált angol lapoknak vérmes kilátásaiban osztoznánk. A félhivatalos és hivatalos sajtónak ily esetekben kötelessége, egy kicsinyt túlozni, — habent sua fata libelli! — A franczia „Moniteur“ e napokban azt jelenté ugyan, hogy az eddig oly csendes bombayi elnökség benszülött csapatjai közt is némi nyugtalanság mutatkozik, hanem e hir sehonnan sincs megerősitve s így — netaláni visszaesések lehetőségét nem tagadva — mégis valószínűnek mondható, hogy a seappy-lázadás utolsó órája hatalmasan közeledik. Kevéssel a lázadás kitörése után azt mondtuk, miszerint annak minél gyorsabb elnyomása Anglia feladatának legsürgetőbb ugyan, de mégis csekélyebb része; ma, miután az események némi világosságot vetettek a lázadás eredetére, hozzátehetjük, hogy a feladat egyedül ezen részének megoldása, annyi mint semmi és hogy a perezre leterített forradalom nemsokára újult erővel emelné fel fejét, ha Londonban ily megújulásnak idejekorán elejét nem veszik. Olvasóink tudják — s megvalljuk, hogy egy ideig magunk is hittük — miszerint Oroszországnak keze ez ügy körül nem egészen tiszta. E hiedelem úgy hisszük könnyen menthető; az indiai lázadás Oroszországra nézve annyira apropós jött, hogy — ha az Úristen egyenesen kérdezte volna a czártól, hogy mit kiván — ennél hasznosabbat s jobbat nem kívánhatott volna. Anglia, mely Európában Oroszország legkonokabb ellene volt s az orosz diplomatia minden törekvéseit oly állhatatosan s ügyesen ellensúlyozta, Anglia ezen indiai lázadás által oly alaposan megbénítatott, hogy Európában már csak passiv szerepet játszhatott és akarva nem akarva kénytelen volt, a „laisser aller“ és „laisser faire“ elvét elfogadni. Hanem miután az Indiától nyugatra fekvő területek, Afghanisztán, Belucsisztán, Bokhara stb., mikhez Oroszország sokkal könnyebben férhetett, az alattomos izgatás semmi nyomát nem mutatják. Oroszország ez ügybeni részessége habár nem lehetlennek, de eddigelé legalább indokolatlannak látszik. Az indiai lázadás csirája tán a keleti háborúban keresendő s ez annyival nagyobb valószínűséggel bír, miután napról napra világosabbá válik az, hogy a mohammedán elem benne főszerepet játszik. A keleti háború kimenetelét még Európában is Törökországnak Oroszország feletti győzelmének, tehát a mohammedanizmus egy keresztény állam feletti diadalának hirdették; ha ezt Európa keresztény államai — saját érdekök ellenére — vallották , mennyivel könnyebben verhetett gyökeret ily hiedelem Ázsia fanaticus muzulmánjai közt, kik úgyis csak kénytelenségből hajoltak a keresztény uralom alá. E keresztény uralkodó történetesen Anglia volt, mely — mit Ázsiában is jól tudtak — a szárazföldi háborúban oly kevéssé imponáló szerepet játszott; tehát mi természetesebb annál, minthogy a mohammedanizmus állítólagos diadalától felhevült, az angolok szárazföldöni alárendeltsége által neki bátorított ázsiai mohammedánok is e perczet alkalmasnak vélték a felszabadulásnak legalább megkisértésére s hogy e kísérlet közben mindinkább neki bátorodtak, miután az első lépéseket fényes siker koronázta s Anglia ellenállása — vagy könnyelműségből vagy anyagi erő hiányából vagy mind a két okból — semmi arányban nem állt a megtámadás hevességéhez! Vannak, kik az indiai lázadást a haldokló és közel vesztét érző mohammedán világ utolsó erőfellobbanásának tartják. Utolsó vagy nem utolsó, — az mindegy; a jövendölést békésebb időre kell hagyni; az erőfellobbanás maga oly roppant, hogy a tüzet csak lassankint lehetene majd eloltani s e tekintetben minden józan politikus azon nézetben van, hogy Indiát szorosabban kell az anyaországhoz kötni s azon „médiumot“, melyet a keletindiai társaság képez, végképen elhárítani. Kell, hogy India megszűnjék áru lenni, melyet Anglia vásárolt és tetszése szerint ismét eladott; vásárolta a belföldi fejedelmektől, kiket egymásután pensionált és valami erősségbe internált s eladta azon kereskedelmi társaságnak, melynek természetesen egyedüli gondja az volt, hogy minél több jövedelmet zsaroljon ki belőle. Pedig a mai időben nemzetekkel nem lehet csereberélni, még a legvadabbakkal sem. A megvásárolt Indiát most meg kell hódítani, meghódítani nemcsak katonai erővel, hanem ildomos rendszabályok által is, melyek az angol kormánynak a nép rokonszenvét szerzik meg. Azon hódítás, mely egyedül anyagi erőn alapul, kevéssé biztos; jó egy hatalmasabb anyagi erő, mely amazt halomra dönti s vége a hódításnak, a nép rokonszenve azonban nem irtható ki egyhamar a kebelből; a katonai erő összehordja s egymás felé rakja az egyes köveket, a szeretet azon vakolat, mely azokat voltaképen egymáshoz forrasztja. Hire járt, hogy Victoria királynő India császárnőjévé fogja magát kikiáltatni; kívánjuk, hogy e hir valósuljon s hogy a fejedelemnő a szó teljes értelmében n leány országnak anyja legyen. A dolog sürgetőbb, mintsem látszanék, mert itt ott máris roszul palástolt kárörömmel utalnak Anglia erejének elégtelenségére s ha Oroszország a fölkelést nem szította is, mégsem kezeskednénk arról, hogy azt, miután már meg van, nem fogja saját érdekében felhasználni akarni. Az „Éjszaki méh“ e tekintetben épen most nagy jelentőségű czikkel áll elő, melyben erőtetett kímélettel, de azért elég érthetően sorolja elő Angliának bűnlajstromát s végre igen meglepő következtetést von : „Megengedhető-e — igy szól — hogy ezen roppant terjedelmű, millióktól lakott s a föld és ipar minden terményével bővelkedő birodalom a civilisatio és a kereskedelemre nézve elveszszen és csak azért elláthatlan anarchia állapotába sülyedjen, mivel Anglia — Indiábani hatalmának ujjászülésére nincs elegendő ereje? ... De amire Anglia nem képes, arra képes lehet Európa. Angliának kizárólagos uralma helyett Indiában egy európai protectorátusnak kellene helyet foglalni.“ Ez érthetően van szólva! Reánk nézve mindegy az, ki menti meg ama roppant területet a civilisativ és kereskedelem számára, véleményünk szerint Anglia még mindig képes, e feladatot egymaga is megoldani, rajta áll ezt tettleg bebizonyítani; ha nem teszi, akkor maga magát okozza, ha mások tódulnak azon helyre, melyet ő maga betölteni nem képes! TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Tárczalevelek Bécsből. by. Oct. 20. Két jubilaeum esik e hóra; a lipcsei csata 44 évi, s Wid tenorista 50 éves jubilaeuma. Melyik ad magas röptű lelkeknek szebb eszmékre anyagot, nehéz elhatározni. Annyi bizonyos, hogy a lipcsei „népek csatá“-ja egy rövid általános mámor után mindig szűkebb s kizárólagos körben ünnepeltetik ; a németek reményei eloszoltak a lipcsei ágyúfüsttel, mely tulajdonképi oka volt, hogy nem láttak tovább az orruknál, s azt hitték, egyedül a Nagy Napoleon oka az ő kicsiny voltuknak, szakadozottságuk s egyéb bajainak. Mi szelíd hajlamainknál fogva egy nagy, hallhatatlan, sajnos ismeretlen költőnkkel énekelve : „Más tekintse a csatának vérben forgó mezejét. „Inkább csak Cecíliámnak csókolom puha kezét,“ fordulunk a tenorok Napóleonjához, ki hat évvel a lipcsei csata előtt már énekelt, s ma, 44 év múlva a lipcsei csata után szintén énekel, túlteve a hadi Napóleonon, ki csak néhány évig terrorizálta Európát, míg ő ötven évig tenorizálta az egész élővilágot. A nevezetes ember ötven éves jubileumára hangversenyt rendez, melyben hetven éves létére énekelni fog, tenort énekelni, mely ugyan ma már csak a romokat illető kegyelettel, de végre mégis meghallgatható. Nem is az a főnevezetesség e tenorban, hogy még hangja van, mint egy asszonyság minap mondá, hanem nevezetes az, hogy pénze van. Wild vagyonos ember, kinek utósó hangversenye nem koldulás, hanem ellenkezőleg a koldusok javára jövedelmezend. Egyébiránt ma már a tenorok is hódolva e kor szellemének philisterekké lőnek, mint egyáltalán az írók, művészek és színészek. A „génié“ régi fogalma divatból kiment. Ma már nem tartja senki a költő, színész, művész genialitása nélkülözhetlen jelének , hogy kocsmában s bűnbarlangokban hever, s a becstelenségig könnyelmű és garázda. A gennek ezen kora rég lejárt; a becstelenség némi részét hagyományul hagyta maga után, melylyel a közönség előítélete még mindig bélyegezve véli ezen osztályokat. A genieskedés ezen korát kiszégyenlje? a művészek, színészek, írók? Korántsem. A genieskedés korát — a közönség részvétlensége, miveletlensége okozá. A miveltség terjedésével terjedt az érdek a szellemi élvezetek iránt; terjedt az olvasók, a színházlátogatók, műbecsülők tömege , s csak ekkor kezdett javulni, biztosabbá válni azon szánandó válogatottak sorsa, kiknek Isten tehetséget adott, szellemi élvezeteket nyújthatni. Mióta a művésznek, színésznek, írónak csaknem rendes, biztos, gyakori esetben tisztességes, sőt kivételkép nagy jövedelme van : mióta tehát akarma jön megismerkedni a comforttal, — s mióta tudja, hogy takarékosság s rendszeretet mellett mivelz emberhez illő módon élhet — azóta takarékos, rendszerető. Hol kezdje a vándorszínész, ki azt se tudja hány napot tölthet egy helyben, s hányadát fogja megkapni az igazgatója által ígért fizetésnek? és mikor? hol kezdje a takarékosságot, a fölosztást és rendet? Hát ha aztán semmit se kap, s üldözőbe veszik pinczérek, vargák és szabók ? az ilyen helytelen helyzet ellen vagy főbelövés, vagy — az élet humoristikus fölfogása egyedüli gyógyszerek; ezek közt kell választani. Az e fajta emberek több kevesebb szellemmel bírva, és a philosophiához is szagolva, mert rendesen a rideg mathesis examenje elöl szöktek át a múzsákhoz, képességgel bírnak a szellem ama magaslatára emelkedni, melyet humornak nevezünk, s mely magyarra fordítva körülbelül „kutyába se verést“ jelent. A philosophia ezen nemét senki se választja önszántából; rendesen viszás keserű események, ismételt csalódások, s a nem boldogulhatás öntudatábani lemondás kényszerítő ereje viszi reá az embert, s ámbár e philosophia némi kellemes kényelmessége tagadhatlan , mégis adeptusaira is csak elmondható, hogy a szükségből erényt csinálnak. Aus der I Noth eine Tugend. A „semmibe se vevés“ eme philosophiájának az a legroszabb oldala, miszerint könynyen a túlságba viszen ; az élet humoristája a logikai egymás utánnál fogna, s pedig igen gyorsan ér el azon pontra, hol a becsületet is semmibe se vesszük. De e sikamlós átmenet is nagyrészt menthető ; kit a sors üldözni meg nem szün, az humorát fokozni kénytelen ; hogy ezt bizonyos humorok segélyével elérhetni, már Johnston vegytani leveleiből tudjuk. De a szeszes nedvek nagyobb mennyiségétől a kedély nedélye lassankint szeszélyességgé fajul; szeszély pedig nem csak pillanatnyi delirium, hanem jellemtelenség is. Voilà tout — mondaná Houdiner, a párisi bűvész. Einek az utóbbi tétel kissé merényeltnek , nagyon is homályosnak tetszenék, utasítjuk épen a nevezett bűvészhez, magyarázat végett. De elég a tréfa. Mondok, hogy az írók, színészek, művészek, mióta sorsuk javult, philisterekké lőnek, mint egy garázda könnyelmű ifjú solid férfivá válik egy jól kiütött házasság által; philisterek a szó legfönségesebb értelmében, t. i. kik gyémánt gyűrűt s inggombot hordanak, ha valaki által megvendégeltetnek azt köteles adókint elfogadják, de maguk se gazdag se szegénynek egy garast se adnak. Azt se kell hinni, hogy most már az irodalom s művészet proletárai megszűnnek lenni; ezek lesznek, amíg csak lustaság és hivatástévesztés napirenden maradnak. Mindezzel még koránt se tagadók a Bor- vagy Schiller-féle nyugdíj életbiztosító intézetek nemes és szükséges voltát. Művészeti törekvéseink közül kiemelendő, hogy ezután a művészetek académiája is, mely a közoktatási minisztérium hatásköre alatt áll, fog állandó műtárlatot rendezni. E szerint Bécsben három műtárlat leendő kettő állandó; az említett, és az „ausztriai műegyleté; a régi műegyleté évenkénti. E két utóbbi mért nem egyesül , nem elvi, hanem egyedül személyi viszonyokon fordul meg; bármit mondjon is az illető egyletek programmja. A festészet e szép kilátásaival nem tart lépést az építészet; épül ugyan s erélyesen a fogadalmi egyház, mely dísze leend az új városrésznek; a szent István tornya, s egyházának ékes rovátkái is kijavíttatnak ; épül a tőzsde is, mely nagyszerű lehetne, ha, mint csaknem minden nagyszerű épület Bécsben, egy szűk utczába s házak közé nem lenne szorítva; épül továbbá a városon keresztül félmérföld hosszában kanyargó nevezetes vasútvonal, mely a város közepén összeköti a nyugati s éjszaki vaspályák indóházait; épül egy tömeg lakház is az új gyarmaton, melynek „Új-Bécs“ neve, de ezzel mindent elmondtunk. A hitelintézet sokat emlegetett „palotája“ építése megakadt; rosz nyelvek szerint hiányzik a nervus rerum e bukásos időben; mások szerint az uj épületterv, mely a három pályadijazott 8 jutalmazott, s utólagosan kivihetlennek kisült sületlen terv elmellőzésével, foganatba vétetett, s melynek alapja is részben le van téve — nem nyerte meg a hatóság építési engedélyét, ennélfogva megakadt. — Az érintett lakházépítés eddig a lakbérszükséget nem is enyhité; ki is bányászszák a speculánsok ; például egy bútortőzsér bebutoroz rozzant jószággal egy lakot; te épen mint százannyian lakot keressz minden áron ; ha megveszed jó pénzen a tőzsér lakában levő rozzant mobiliákat — megkapod. Ez is speculatio. Azonban a lakbérdrágaság egyrészt megmagyarázható. Egy házi ur ismerőm méltányos bér mellett adja ki lakásait; maga is a házban lakik, s lakásától a kibéreltek bérdijával arányos fassiót teszen. — Azonban kijö a városi adóbizottmány, úgy találja, hogy lakod bérét igen alant vallottad be; 250 frt kevés ily lakásért; 400 ra kell tenni! Természetes, hogy a rád rótt 150 frtot mint tökétleni veszteséged a ház bérlakóira fölosztod — azaz fölrúgtatod a béreket. Jövő évben ismét kijö a bizottmány; ismét aránytalanságot lát a te lakod s lakóid bére közt; ismét fölrugtatnak, te ismét lakóidra hengerited a surplust, és e műtét minden évben ismételtetik. Az eredmény világos. Jó hogy házam nincs — gondolom magamban e panaszok hallatára. Gazdasági gyakorlatok. I. A birtokos és termelő osztály érdekeinek képviseltetése, a szerkesztő programjához képest, szintén e lapok köréhez tartozván , egykét gazdasági kérdést akarok e téren megvitatni. De a felvett tárgyakról nem szándékom oly kiterjedten szólani, mint ezt a gazdasági lap teheti, mert a politikai lap, mely az intenzív gazdálkodás előnyeiről szólhat s buzoghat a mellett, nem bocsátkozhatik e téren a részletezés vagy elemezésbe, legfeljebb felvilágosító példák elbeszélése és adatok elszámlálása által utalhat a bővebb kútfőkre vagy gyakorlati térre Bevezetéssil legyen elég ennyi, s most vegyünk bonczkés alá némely oly kérdést, melyek a gazdaságra nézve érdekesekül tűnnek fel, előre is felkérvén a szives olvasót, hogy ne higyje a közlőt oly orthodox conservativnek, ki a jót a régi iránti pietásból próbálni sem akarja. A gépláz és újítási roham. Hazánkban a gazdászat pár évtized óta kezd az intenzivitás terén haladni. Régebben a ló-, marha-, sertés-, későbben ezzel a juhtenyésztés képezte a törekvések czélpontját. A juhászatban hazánk igen szépen haladott, sőt azt hiszük állíthatni, miszerint kitűnőt gazdasági tekintetben eddig elő legtöbbet a juhászat köréből bírunk felmutatni. A gazdaság ezen ága ma oly tekintélyes lábon áll honunkban, miszerint bárki nyáját erősíteni, nemesíteni, finomítani kívánja, azt honi juhászatokból is igen mérsékelt költséggel teheti. Továbbá e tekintetben azon kitűnő előnyben is részesülünk elődeink felett, miszerint az acclimatisatio netaláns nehézségeit leküzdve találjuk, szabadon választhatván kiki magáéhoz hasonló tájról, kívánsága szerint való tenyészállatokat. A jégtörők, kik Spanyol-, Szász-, Franczia- sat. országokból kénytelenítettek szerezni egyes juhokat, ezreket áldoztak, míg mi most a legczélszerűbben kezelt honi juhászatokból vásárolhatjuk meg azon díszpéldányok jeles ivadékait, nem is annyi forinton, mennyi aranyat ők egykor érettek adtak. A juhászat már előre haladott volt, sőt statistikai kimutatások szerint hanyatlani kezdett, midőn később mintegy pár évtizeddel ezelőtt jött a földmivelés körüli reformok szükségessége előtérbe, s még később a beruházások öszvehasonlításából eredőleg a gépek használata. A földmivelés rendszereinek átalakításához a juhászatok nemesítésének terjedésétől egészen eltérő modorban úgyszólván ostrommal estünk neki. Pár év óta valódi újítási roham és gépláz lepte meg gazdáinkat készületien , puszta szó után, vagy néhány bennünket lenéző, német gazdászati röpirat számtani kimutatásain lelkesülve reformlázba estünk. A folyamatban álló külfödi műveit gazdászatokból hirdetett eredményt elegendő bizonyítékul vette mindenki, s nem tekinte az alapra, derűre borúra gépeket szerzett be, s csakhamar beleunt „kiábrándult a theoria csalképeiből“ , egyre a másik után kimondá az anathemát, ho g rész, hogy czélszerűtlen, hogy jobban ment a gazdálkodás more pátria, kevesebb jövedelem de fél annyinál kevesebb volt a kiadás, most megfordítva temérdek a kiadás, alig marad jövedelem. Bármi ellentét-teljesnek láthassák is állításunk, a dolog igy áll. Az újítási vágy körülményeinkhez mérve lázzá, rohammá fajult, s maga gazdasági irodalmunk is részben elsodortatá magát, ajánlván mindent, mi útjába esett; kérésért foglalkozott az aplicatio tanával, buzdított, lelkesített s ma már óva, szelídítve, figyelmeztetve kell eljárnia, hogy gátat vessen az áradatnak, mely a csökönös maradisággal azonos eredményt szülne. Az uj tanok hirdetésénél a régi állapotot fenállását elfelednünk nem szabad, nehogy építsünk oly alapra, mely az épület alatt meginog s többnyire romba dől s eltemeti sok időre fáradozásaink kedvelt reményeit. Legtöbb gazdánk, kik a régi slendrián modorból kiemelkedni óhajtanak, a reformálás fokozatait átugorva, nem az alapnál kezdik, az építést — erős instructio és trágya — hanem gépeket vásárol, melyek beszerzésénél ismét nem terv szerint az alapon történik a kezdés, hanem többnyire az erszény vagy abstract a vélemény határoz. Ebből természetesen a következés nem lehet egyéb czéltévesztésnél, mire azután következik a boszankodás, lehangoltság, a theóriák általános megvetése, az irodalmi értekezéseknek „impracticus elmefiíttatás“ czímmel való megtisztelése. Az áldozatokkal történt beruházások, melyek tőkéstől, kamatostul ott vesztek, az erőt zsibbasztják, sok esetben ki is merítették VISONTAI.