Pesti Napló, 1857. október (8. évfolyam, 2311-2337. szám)

1857-10-25 / 2332. szám

244-2332. 8-dik évi folyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása : Uri-utcza 3-dik szám. Egy­etem-utcza 2-dik szám, 1 ső emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. I­tt: latmiilii „i ,1 ■" ,6 hasábos petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. B#­| tliraem­enyeit Qlja..|YBt^^ kü­lön IQfkr.Mi^tn vlt» 6h»81boa petit nor5pkr Kiadó­­hivatal: Egyetem­ utasa, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi rész­ét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadást, körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Vasárnap, oct. 25 Előfizettes feltételek: Vidékre, postán Évnegyedre 1 . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. Festen, asznos Hordva, Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre..............................fi írt B. B. PEST, oct. 25. Tájékozás (Fk) Régen nem szóltunk e helyen az indiai eseményekről, a fölkelési mozgalom részleteit e lapok külföldi rovatja elég terjedelmesen kö­zölte, lényeges fordulat pedig nem igen adta elő magát. Hanem most úgy látszik, beállt egy ilyen fordulat, mégpedig olyan, mely Angliára nézve határozottan kedvező, úgy hogy a láza­dás végképeni elnyomatása igen valószínűvé vált. Ezen reményt szabad kifejezni, a­nélkül, hogy az inspirált angol lapoknak vérmes kilátá­saiban osztoznánk. A félhivatalos és hivatalos sajtónak ily esetekben kötelessége, egy ki­csinyt túlozni, — habent sua fata libelli! — A franczia „Moniteur“ e napokban azt jelenté ugyan, hogy az eddig oly csendes bombayi el­nökség benszülött csapatjai közt is némi nyug­talanság mutatkozik, hanem e hir sehonnan sincs megerősitve s így — netaláni visszaesé­sek lehetőségét nem tagadva — mégis való­színűnek mondható, hogy a seappy-lázadás utolsó órája hatalmasan közeledik. Kevéssel a lázadás kitörése után azt mond­tuk, miszerint annak minél gyorsabb elnyo­mása Anglia feladatának legsürgetőbb ugyan, de mégis csekélyebb része; ma, miután az ese­mények némi világosságot vetettek a lázadás eredetére, hozzátehetjük, hogy a feladat egye­dül ezen részének megoldása, annyi mint semmi és hogy a perezre leterített forradalom nemsokára újult erővel emelné fel fejét, ha Londonban ily megújulásnak idejekorán elejét nem veszik. Olvasóink tudják — s megvalljuk, hogy egy ideig magunk is hittük — miszerint Oroszországnak keze ez ügy körül nem egé­szen tiszta. E hiedelem úgy hisszük könnyen menthető; az indiai lázadás Oroszországra nézve annyira apropós jött, hogy — ha az Úristen egyenesen kérdezte volna a czártól, hogy mit kiván — ennél hasznosabbat s job­bat nem kívánhatott volna. Anglia, mely Eu­rópában Oroszország legkonokabb ellene volt s az orosz diplomatia minden törekvéseit oly állhatatosan s ügyesen ellensúlyozta, Anglia ezen indiai lázadás által oly alaposan megbé­­ní­tatott, hogy Európában már csak passiv szerepet játszhatott és akarva nem akarva kénytelen volt, a „laisser aller“ és „laisser faire“ elvét elfogadni. Hanem miután az In­diától nyugatra fekvő területek, Afghanisztán, Belucsisztán, Bokhara stb., mikhez Oroszor­szág sokkal könnyebben férhetett, az alatto­mos izgatás semmi nyomát nem mutatják. Oroszország ez ügybeni részessége habár nem lehetlennek, de eddigelé legalább indokolat­lannak látszik. Az indiai lázadás csirája tán a keleti hábo­rúban keresendő s ez annyival nagyobb való­színűséggel bír, miután napról napra világo­sabbá válik az, hogy a mohammedán elem benne főszerepet játszik. A keleti háború ki­menetelét még Európában is Törökországnak Oroszország feletti győzelmének, tehát a mo­­h­ammedanizmus egy keresztény állam feletti diadalának hirdették; ha ezt Európa keresz­tény államai — saját érdekök ellenére — vallották , mennyivel könnyebben verhetett gyökeret ily hiedelem Ázsia fanaticus muzul­­mánjai közt, kik úgyis csak kénytelenségből hajoltak a keresztény uralom alá. E keresz­tény uralkodó történetesen Anglia volt, mely — mit Ázsiában is jól tudtak — a szárazföldi háborúban oly kevéssé imponáló szerepet ját­szott; tehát mi természetesebb annál, minthogy a mohammedanizmus állítólagos diadalától felhevült, az angolok szárazföldöni alárendelt­sége által neki bátorított ázsiai mohammedá­­nok is e perczet alkalmasnak vélték a felsza­badulásnak legalább megkisértésére s hogy e kísérlet közben mindinkább neki bátorodtak, miután az első lépéseket fényes siker koro­názta s Anglia ellenállása — vagy könnyel­műségből vagy anyagi erő hiányából vagy mind a két okból — semmi arányban nem állt a megtámadás hevességéhez! Vannak, kik az indiai lázadást a haldokló és közel vesztét érző mohammedán világ utolsó erőfellobbanásának tartják. Utolsó vagy nem utolsó, — az mindegy; a jövendölést bé­késebb időre kell hagyni; az erőfellobbanás maga oly roppant, hogy a tüzet csak lassan­­kint lehetene majd eloltani s e tekintetben minden józan politikus azon nézetben van, hogy Indiát szorosabban kell az anyaország­hoz kötni s azon „médiumot“, melyet a kelet­indiai társaság képez, végképen elhárítani. Kell, hogy India megszűnjék áru lenni, me­lyet Anglia vásárolt és tetszése szerint ismét eladott; vásárolta a belföldi fejedelmektől, ki­ket egymásután pensionált és valami erősség­be internált s eladta azon kereskedelmi társa­ságnak, melynek természetesen egyedüli gond­ja az volt, hogy minél több jövedelmet zsarol­jon ki belőle. Pedig a mai időben nemzetekkel nem lehet csereberélni, még a legvadabbakkal sem. A megvásárolt Indiát most meg kell hó­dítani, meghódítani nemcsak katonai erővel, hanem ildomos rendszabályok által is, melyek az angol kormánynak a nép rokonszenvét szer­zik meg. Azon hódítás, mely egyedül anyagi erőn alapul, kevéssé biztos; jó egy hatalma­sabb anyagi erő, mely amazt halomra dönti s vége a hódításnak, a nép rokonszenve azon­ban nem irtható ki egyhamar a kebelből; a katonai erő összehordja s egymás felé rakja az egyes köveket, a szeretet azon vakolat, mely azokat voltaképen egymáshoz forrasztja. Hire járt, hogy Victoria királynő India csá­­szárnőjévé fogja magát kikiáltatni; kívánjuk, hogy e hir valósuljon s hogy a fejedelemnő a szó teljes értelmében n l­e­á­n­y országnak anyja legyen. A dolog sür­getőbb, mintsem látszanék, mert itt ott máris roszul palástolt kárörömmel utal­nak Anglia erejének elégtelenségére s ha Oroszország a fölkelést nem szította is, még­sem kezeskednénk arról, hogy azt, miután már meg van, nem fogja saját érdekében felhasz­nálni akarni. Az „Éjszaki méh“ e tekintetben épen most nagy jelentőségű czikkel áll elő, melyben erőtetett kímélettel, de azért elég érthetően sorolja elő Angliának bűnlajstromát s végre igen meglepő következtetést von : „Megengedhető-e — igy szól — hogy ezen roppant terjedelmű, millióktól lakott s a föld és ipar minden terményével bővelkedő biroda­lom a civilisatio és a kereskedelemre nézve elveszszen és csak azért elláthatlan anarchia állapotába sülyedjen, mivel Anglia — Indiá­­bani hatalmának ujjászülésére nincs elegendő ereje? ... De a­mire Anglia nem képes, arra képes lehet Európa. Angliának kizáró­lagos uralma helyett Indiában egy európai protectorátusnak kellene helyet foglalni.“ Ez érthetően van szólva! Reánk nézve mindegy az, k­i menti meg ama roppant területet a civilisativ és kereskedelem számá­ra, véleményünk szerint Anglia még mindig képes, e feladatot egymaga is megoldani, rajta áll ezt tettleg bebizonyítani; ha nem teszi, ak­kor maga magát okozza, ha mások tódulnak azon helyre, melyet ő maga betölteni nem képes! TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Tárczalevelek Bécsből. b­y. Oct. 20. Két jubilaeum esik e hóra; a lipcsei csata 44 évi, s W­i­­­d tenorista 50 éves jubilaeuma. Melyik ad magas röptű lelkeknek szebb eszmékre anyagot, nehéz elhatározni. Annyi bizonyos, hogy a lipcsei „népek csatá“-ja egy rövid általános mámor után mindig szűkebb s kizárólagos körben ünnepel­tetik ; a németek reményei eloszoltak a lipcsei ágyú­­füsttel, mely tulajdonképi oka volt, hogy nem láttak tovább az orruknál, s azt hitték, egyedül a Nagy Na­poleon oka az ő kicsiny voltuknak, szakadozottságuk s egyéb bajainak. Mi szelíd hajlamainknál fogva egy nagy, hallhatatlan, sajnos ismeretlen költőnkkel éne­kelve : „Más tekintse a csatának vérben forgó mezejét. „Inkább csak Cecíliámnak csókolom puha kezét,“ fordulunk a tenorok Napóleonjához, ki hat évvel a lipcsei csata előtt már énekelt, s ma, 44 év múlva a lipcsei csata után szintén énekel, túlteve a hadi Napóleonon, ki csak néhány évig terrorizálta Európát, míg ő ötven évig tenorizálta az egész élő­világot. A nevezetes ember ötven éves jubileu­mára hangversenyt rendez, melyben hetven éves lé­tére énekelni fog, tenort énekelni, mely ugyan ma már csak a romokat illető kegyelettel, de végre mégis meghallgatható. Nem is az a főnevezetesség e tenor­ban, hogy még hangja van, mint egy asszonyság mi­nap mondá, hanem nevezetes az, hogy­­ pénze van. Wild vagyonos ember, kinek utósó hangversenye nem koldulás, hanem ellenkezőleg a koldusok javára jövedelmezend. Egyébiránt ma már a tenorok is hó­dolva e kor szellemének philisterekké lőnek, mint egyáltalán az írók, művészek és színészek. A „gé­nié“ régi fogalma divatból kiment. Ma már nem tartja senki a költő, színész, művész genialitása nél­­külözhetlen jelének , hogy kocsmában s bűnbar­­langokban hever, s a becstelenségig könnyelmű­­ és garázda. A gennek ezen kora rég lejárt; a becste­lenség némi részét hagyományul hagyta maga után, melylyel a közönség előítélete még mindig bélye­gezve véli ezen osztályokat. A genieskedés ezen ko­rát ki­szégyenlje? a művészek, színészek, írók? Ko­rántsem. A genieskedés korát — a közönség részvét­lensége, miveletlensége okozá. A miveltség terjedé­sével terjedt az érdek a szellemi élvezetek iránt; ter­jedt az olvasók, a színházlátogatók, műbecsülők tö­mege , s csak ekkor kezdett javulni, biztosabbá válni azon szánandó válogatottak sorsa, kiknek Isten te­hetséget adott, szellemi élvezeteket nyújt­hatni. Mióta a művésznek, színésznek, írónak csak­nem rendes, biztos, gyakori esetben tisztességes, sőt kivételkép nagy jövedelme van : mióta tehát akarma jön megismerkedni a comforttal, — s mióta tudja, hogy takarékosság s rendszeretet mellett mivelz em­berhez illő módon élhet — azóta takarékos, rendsze­rető. Hol kezdje a vándorszínész, ki azt se tudja hány napot tölthet egy helyben, s hányadát fogja meg­kapni az igazgatója által ígért fizetésnek? és mikor? hol kezdje a takarékosságot, a fölosztást és rendet? Hát ha aztán semmit se kap, s üldözőbe veszik pin­­czérek, vargák és szabók ? az ilyen helytelen hely­zet ellen vagy főbelövés, vagy — az élet humo­­ristikus fölfogása egyedüli gyógyszerek; ezek közt kell választani. Az e fajta emberek több kevesebb szellemmel bírva, és a philosophiához is szagolva, mert rendesen a rideg mathesis examenje elöl szöktek át a múzsákhoz, képességgel bírnak a szellem ama magaslatára emelkedni, melyet humor­nak nevezünk, s mely magyarra fordítva körülbelül „kutyába se verést“ jelent. A philosophia ezen nemét senki se választja önszántából; rendesen viszás keserű események, ismételt csalódások, s a nem boldogulhatás öntudatábani lemondás kény­szerítő ereje viszi reá az embert, s ámbár e philosophia némi kelleme­s kényelmessége ta­­gadhatlan , mégis adeptusaira is csak elmondha­tó, hogy a szükségből erényt csinálnak. Aus der I Noth eine Tugend. A „semmibe se vevés“ eme philo­sophiájának az a legroszabb oldala, miszerint köny­­nyen a túlságba viszen ; az élet humoristája a logi­kai egymás utánnál fogna, s pedig igen gyorsan ér el azon pontra, hol a becsületet is semmibe se vesszük. De e sikamlós átmenet is nagyrészt menthető ; kit a sors üldözni meg nem szün, az humorát fokozni kény­telen ; hogy ezt bizonyos humorok segélyével elér­hetni, már Johnston vegytani leveleiből tudjuk. De a szeszes nedvek nagyobb mennyiségétől a kedély nedélye lassankint szeszélyességgé fajul; szeszély pedig nem csak pillanatnyi delirium, hanem jellem­­telenség is. Voilà tout — mondaná Houdin­er, a párisi bűvész. Einek az utóbbi tétel kissé merényelt­­nek , nagyon is homályosnak tetszenék, utasítjuk épen a nevezett bűvészhez, magyarázat végett. De elég a tréfa. Mondok, hogy az írók, színészek, művészek, mióta sorsuk javult, philisterekké lőnek, mint egy garázda könnyelmű ifjú solid férfivá válik egy jól kiütött házasság által; philisterek a szó leg­­fönségesebb értelmében, t. i. kik gyémánt gyűrűt s ing­gombot hordanak, ha valaki által megvendégeltetnek azt köteles adókint elfogadják, de maguk se gazdag se szegénynek egy garast se adnak. Azt se kell hinni, hogy most már az irodalom s művészet proletárai meg­szűnnek lenni; ezek lesznek, a­míg csak lustaság és hivatástévesztés napi­renden maradnak. Mind­ezzel még koránt se tagadók a Bor- vagy Schiller-féle nyugdíj életbiztosító intézetek nemes é­s szükséges voltát. Művészeti törekvéseink közül kiemelendő, hogy ezután a művészetek académiája is, mely a közokta­tási minisztérium hatásköre alatt áll, fog állandó műtárlatot rendezni. E szerint Bécsben három mű­­tárlat leend­ő kettő állandó; az említett, és az „ausz­triai mű­egyleté; a régi műegyleté évenkénti. E két utóbbi mért nem egyesül , nem elvi, hanem egyedül személyi viszonyokon fordul meg; bármit mondjon is az illető egyletek programmja. A festészet e szép kilátásaival nem tart lépést az építészet; épül ugyan s erélyesen a fogadalmi egy­ház, mely dísze leend az új városrésznek; a szent István tornya, s egyházának ékes rovátkái is kija­víttatnak ; épül a tőzsde is, mely nagyszerű lehetne, ha, mint csaknem minden nagyszerű épület Bécsben, egy szűk utczába s házak közé nem lenne szorítva; épül továbbá a városon keresztül félmérföld hosszá­ban kanyargó nevezetes vasútvonal, mely a város közepén összeköti a nyugati s éjszaki vaspályák in­­dóházait; épül egy tömeg lakház is az új gyarma­ton, melynek „Új-Bécs“ neve, de ezzel mindent el­mondtunk. A hitelintézet sokat emlegetett „palotája“ építése megakadt; rosz nyelvek szerint hiányzik a nervus rerum e bukásos időben; mások szerint az uj épületterv, mely a három pályadijazott 8 jutalmazott, s utólagosan kivihetlennek kisült sületlen terv el­­mellőzésével, foganatba vétetett, s melynek alapja is részben le van téve — nem nyerte meg a hatóság építési engedélyét, ennélfogva megakadt. — Az érin­tett lakházépítés eddig a lakbérszükséget nem is enyhité; ki is bányászszák a speculánsok ; például egy bútortőzsér bebutoroz rozzant jószággal egy la­kot; te épen mint százannyian lakot keressz minden áron ; ha megveszed jó pénzen a tőzsér lakában levő rozzant mobiliákat — megkapod. Ez is speculatio. Azonban a lakbérdrágaság egyrészt megmagyaráz­ható. Egy házi ur ismerőm méltányos bér mellett adja ki lakásait; maga is a házban lakik, s lakásá­tól a kibéreltek bérdijával arányos fassiót teszen. — Azonban kijö a városi adóbizottmány, úgy találja, hogy lakod bérét igen alant vallottad be; 250 frt kevés ily lakásért; 400 ra kell tenni! Természetes, hogy a rád rótt 150 frtot mint tökétleni veszteséged a ház bérlakóira fölosztod — azaz fölrúgtatod a bé­reket. Jövő évben ismét kijö a bizottmány; ismét aránytalanságot lát a te lakod s lakóid bére közt; ismét fölrugtatnak, te ismét lakóidra hengerited a surplust, és e műtét minden évben ismételtetik. Az eredmény világos. Jó hogy házam nincs — gondolom magamb­an e panaszok hallatára. Gazdasági gyakorlatok. I. A birtokos és termelő osztály érdekeinek képvi­­seltetése, a szerkesztő program­jához képest, szintén e lapok köréhez tartozván , egykét gazdasági kérdést akarok e téren megvitatni. De a felvett tárgyakról nem szándékom oly kiterjedten szólani, mint ezt a gazdasági lap teheti, mert a politikai lap, mely az intenzív gazdálkodás előnyeiről szólhat s buzoghat a mellett, nem bocsátkozhatik e téren a részletezés­ vagy elemezésbe, legfeljebb felvilágosító példák elbeszélése és adatok elszámlálása által utal­hat a bővebb kútfőkre vagy gyakorlati térre Bevezetéssil legyen elég ennyi, s most vegyünk bonczkés alá némely oly kérdést, melyek a gazda­ságra nézve érdekesekül tűnnek fel, előre is felkér­vén a szives olvasót, hogy ne higyje a közlőt oly orthodox conservativnek, ki a jót a régi iránti pietás­­ból próbálni sem akarja. A gépláz és újítási roham. Hazánkban a gazdászat pár évtized óta kezd az in­­tenzivitás terén haladni. Régebben a ló-, marha-, sertés-, későbben ezzel a juhtenyésztés képezte a törekvések czélpontját. A ju­hászatban hazánk igen szépen haladott, sőt azt hi­­szük állíthatni, miszerint kitűnőt gazdasági tekintet­ben eddig elő legtöbbet a juhászat köréből bírunk fel­mutatni. A gazdaság ezen ága ma oly tekintélyes lá­bon áll honunkban, miszerint bárki nyáját erősíteni, nemesíteni, finomítani kívánja, azt honi juhászatok­­ból is igen mérsékelt költséggel teheti. Továbbá e tekintetben azon kitűnő előnyben is részesülünk elő­deink felett, miszerint az acclimatisatio netaláns ne­hézségeit leküzdve találjuk, szabadon választhatván kiki magáéhoz hasonló tájról, kívánsága szerint való tenyészállatokat. A jégtörők, kik Spanyol-, Szász-, Franczia- sat. országokból kénytelenítettek szerezni egyes juhokat, ezreket áldoztak, míg mi most a leg­­czélszerűbben kezelt honi juhászatokból vásárolhatjuk meg azon díszpéldányok jeles ivadékait, nem is an­­­­nyi forinton, mennyi aranyat ők egykor érettek adtak. A juhászat már előre haladott volt, sőt statistikai kimutatások szerint hanyatlani kezdett, midőn ké­sőbb mintegy pár évtizeddel ezelőtt jött a földmive­­lés körüli reformok szükségessége előtérbe, s még később a beruházások öszvehasonlításából eredőleg a gépek használata. A földmivelés rendszereinek átalakításához a ju­­hászatok nemesítésének terjedésétől egészen eltérő modorban úgyszólván ostrommal estünk neki. Pár év óta valódi újítási roham és gépláz lepte meg gazdáinkat készületien , puszta szó után, vagy né­hány bennünket lenéző, német gazdászati röpirat számtani kimutatásain lelkesülve reformlázba es­tünk. A folyamatban álló külfödi műveit gazdásza­­tokból hirdetett eredményt elegendő bizonyítékul vette mindenki, s nem tekinte az alapra, derűre bo­rúra gépeket szerzett be, s csakhamar bele­unt „ki­­ábrándult a theoria csalképeiből“ , egyre a másik után kimondá az anathemát, ho g rész, hogy czélszerűtlen, hogy jobban ment a gazdál­kodás more pátria, kevesebb jövedelem de fél annyi­nál kevesebb volt a kiadás, most megfordítva temér­dek a kiadás, alig marad jövedelem. Bármi ellentét-teljesnek láthassák is állításunk, a dolog igy áll. Az újítási vágy körülményeinkhez mérve lázzá, rohammá fajult, s maga gazdasági iro­dalmunk is részben elsodortatá magát, ajánlván min­dent, mi útjába esett; kérésért foglalkozott az apli­­catio tanával, buzdított, lelkesített s ma már óva, sze­lídítve, figyelmeztetve kell eljárnia, hogy gátat vessen az áradatnak, mely a csökönös maradisággal azonos eredményt szülne. Az uj tanok hirdetésénél a régi állapotot fenállá­­sát elfelednünk nem szabad, nehogy építsünk oly alapra, mely az épület alatt meginog s többnyire romba dől s eltemeti sok időre fáradozásaink ked­velt reményeit. Legtöbb gazdánk, kik a régi slendrián modorból kiemelkedni óhajtanak, a reformálás fokozatait át­ugorva, nem az alapnál kezdik, az építést — erős instructio és trágya — hanem gépeket vásárol, me­lyek beszerzésénél ismét nem terv szerint az alapon történik a kezdés, hanem többnyire az erszény vagy abstract a vélemény határoz. Ebből természetesen a következés nem lehet egyéb czéltévesztésnél, mire azután következik a boszankodás, lehangoltság, a theóriák általán­os megvetése, az irodalmi érte­kezéseknek „impracticus elmefiíttatás“ czímmel való megtisztelése. Az áldozatokkal történt beruházások, melyek tőkéstől, kamatostul ott vesztek, az erőt zsib­­basztják, sok esetben ki is merítették­ VISONTAI.

Next