Pesti Napló, 1857. november (8. évfolyam, 2338-2362. szám)

1857-11-21 / 2355. szám

dec. 1-ső napján 1845. ezen társulat „dobi“ nevezet­tel forma szerint alakult és mart. 21-én 1846. Mis­­kolczon gyűlést tartván, Gencsy József ur itten pa­naszolta, hogy a borsodiakat ő mint az odavaló tár­sulat elnöke szinte ide hívta volna a dobi társulattá leendő egybeolvadásokat czélozván, de azok meg nem jelentek ; így tehát ő maga fölhagyván velük, e társulatba maga belép. Ezt megelőzőleg már ezen év elején Gencsy úr a pesti nagy­gyűlésen mint borsodi elnök volt jelen, tehát külön egyesület létezett és ezt akarta a szabályozást lelkesen óhajtó és előmozdí­­tani kívánó Gencsy úr a dobi társulattal egyesíteni. Hogy ez egyesítés később sem történt, bizonyítja a dobi társulatnak Debreczenben 1846. aug. 2-án, Do­bon 22-én és Polgáron 24-én tartott gyűlései, jegy­zőkönyve, mivel aug. 2-án a társulat az egyesítést a tiszaszabályozási központi bizottmánynak hagyta fel, a központi bizottmány pedig, hogy a jobbparton csak a dob-szederkényi átmetszés melletti munkákat kívánta eszközlésbe vétetni, mutatja az 1846. aug 24-én létrejött kölcsönbiztosító szerződés, melyet is­mét csak b. Vay Lajos és Gencsy József urak írtak alá. Hogy más munkát sem nem tervezett, sem nem akart azon időben a közlekedési biztosság s a M. K. H. tanács és a központi bizottmány, mutatják a T­i­­szavölgy könyvének A. alatt kapcsolt mellékle­tének 13-ik, 14-ik lapjai, hol a műtani elvekről létet­vén jelentés a munkasorozatban a dob-szederkényi átmetszés és a körüli töltés létezik legelső teendőnek. — 1847-ben ápril 12-éről 182. sz. a. kelt rendeleté­ben is a központi bizottmány a dobi balparti töltést a tokaj-ladányi jobbparti töltéssel sorozta legelőbb végrehajtandónak. 1850-ben végre a magas kormány a Tiszaszabályozás kivitelét különösen az átmetszé­seket magának vévén az 1850. jul. 18-áról kiadott felsőbb k. határozmányok és kezelési szabályok ér­telmében alsó-szabolcsi névvel, mely nevezet már 1847-ben felvétetett. 1851. oct. 27-kén újólag alakult e társulat, de sem akkor, sem azóta soha a jobbpártiak e társulat gyűlésében vagy ügy­i mun­ka vitelénél meg nem jelentek, jóllehet a társulatnak sokszor sok komoly teendői voltak, melyek közül a Tiszaszabályozás életét sokakor csak lelkesült áldo­zatokkal lehetett és kellett fentartani. Mikor voltak tehát a borsodiak, általában a jobb­partiak az alsószabolcsi társulat tagjai ? Sóba ! 1845- ben, 1846-ban felhivattak belépni, de vonakodtak, 1847-ben és a következő időkben pedig maga a felsőbbség intézkedett úgy s az ügyvitel alól is felül is vett oly irányt, hogy belépésök e tár­sulatba szükséges sem lett, a fentebbiek bizonyítják. Oly csekély jelentőségűnek nézte a volt közlekedési országos biztosság gr. Széchenyi s a központi bizott­mány a jobbparti ártért s az ottani bajt az árvizek­től, hogy azt teljesen mellőzvén, csupán a dob-csegei és a taktaközi töltés létesítésére irányozta munkás­ságát, az 1850-ben alakult tiszaszabályozási cs. kir. központi bizottmány is hagyta, sőt előmozdította az alsószabolcsi társulatot külön egyletté alakulni s en­nek balparti és taktaközi terveit hely­benhagyta, a magas minisztérium meg is erősítette, hellandál­tattak is a töl­tések a­nélkül, hogy a jobbpártiak ér­dekei e társulat érdekeihez számíttat­tak volna. Ekkér bízvást visszautasíthatja magától az alsó­szabolcsi társulat az önzés és szűkkeblűség vádját, mintha szűkkeblű számításból kirekesztette volna a jobbpartiakat. A fentebbi históriai adatok bizonyít­ják, hogy azok hozzája sem tartoztak, így ki sem rekesztethettek, így vissza sem kebe­­leztethetnek. Nemcsak szűkkeblű nem volt e szerint Alsószabolcs és hazafiatlan , de sőt bátorko­­­­dunk állítani, hogy munkás tevékenységével, mely a­­ borsodi jobbpartiaknak oly igen ellenökre volt, ha­­zafiai kötelességét is lelkesen végezte ezen társulat és az államnak nagy hasznot tett. Ugyanis : Avagy nem első teendő volt-e megmenteni egy 400,000 hol­dat magában foglaló térséget , melyet ezelőtt minden évben árviz borított el, nem előbb való volt-e itten a balparti töltést felépíteni, mely annyi ezrek birtokát s oly sok város és helységek lakóit és pusztáit biz­tosítja? Legyen ez megjegyezve azoknak, kik a dol­got nem ismerve, Alsószabolcsot netalán a borsodi agitatio után oly színben ítélnék , mint a szerint ál­­líttatik, hogy önzésből őket vízbe fulasztani akarja. Nem vízbe fulasztani akarja Alsó-Szabolcs a tó­partiakat, hanem a túlpartnál sokkal nagyobb érde­keltséget megmenteni. Egyszerre nem menekedhetik mind a két part, kell tehát, hogy a sokkal nagyobb, drágább biztosíttassák legelőbb. A balparton magá­nak Debreczen városnak, magának az egri főkápta­lannak vagy Karczag városnak, sőt egyenkint külön Nádudvar, Nánás városoknak is több árterük van, mint az összes jobbpártnak, itt tehát drágább s na­gyobb érdekek voltak előbb­ biztosítandók. Ezek általában és a múltról s az eddigi munkála­tokról és ügyvitelről megjegyeztetvén, a­mi a dolog jelen állását illeti. Úgy vegyük tehát a dol­got , a­mint van, hogy t. i. a jobbparti érdekelt­ség nem visszakebeleztetését követelheti, hanem követeli, hogy az uj szervezet iránt 1856-diki Octo­ber 9-én kiadott rendelet 11. és következő §§-ai ér­telmében az átellenes balpart véle egy uj egyletbe forrjon össze. — Erre határozni, erre vála­szolni most az alsószabolcsi társulat­nak fő feladata, és ez tulajdonképeni c­élja ezen előterjesztésnek. Tehát vizsgáljuk előbb : ezen §§-ok egyenes kötelezést, és feltétel nélkül foglal­nak-e magukban ? cs épen azt rendelik-e, hogy a jobb­párti érdekeltség értelmezi ? Hogy a 11 ik, 12-ik §§-ban világosan rendelik a consortiumok alakítását, a 13-ik §. világosan mondja, hogy mint vízépítészeti egész egyik parti érdekelt­ség nem tekintethetik, ha növekedő veszély esetében az átellenes part eltöltésezése is szükségeltetik — mind­ez igaz! De a mellett, hogy ily esetben az egy egyletbe összeállás kötelezettségként kimondatik, azon alternatíva is létezik, hogy vagy a két parti ér­dekeltségnek egymástól kölcsönös függésben kell lennie, sőt még ezen czikk után még az is mondatik, hogy ha pedig a túlpart ártére oly jelentéktelen, hogy megfelelő költséget, fáradságot nem jutalmaz, akkor az innenső érdekeltség kisajátításképp tarto­zik kárpótlást adni, ismét a 13-ik §-ban pedig még egészen helyzetünkre illőleg kötelességül tétetik, hogy a most fentálló egyletekre tekintettel kell lenni. Ha ezen §§-ok magukban foglalják a borsodi vagy jobbparti követelés egész alapját, valójában ugyane­zen §§-okban felleli Alsó Szabólcs is öszves védel­mét. Ugyanis. Lehet-e ignorálni, mint nemlétezőt te­kinteni az alsó-szabolcsi társulatot jelen testülete és állása szerént? 11 éves szorgalommal, kitűzéssel a viszontagságos időkben személyek, érdekeik, vagyo­nuk, pénzük koc­káztatásával azért működtek-e, azért erőltették magukat önkéntes tetemes megadóz­tatásokkal, hogy 11 év után, egy eddig félrevonult szomszéd, a­nélkül, hogy holdanként csak 10­ért is fizetne, rögtön az ő megmentésére kötelezze ezen egész más érdekű­ érdekeltséget? Hát azon terhes szerződés, mely ezen alsó-szabolcsi tár­sulat s a vállalkozó közt köttetett, megszűnik ? Já e társulat gazdálkodási számításai új részvénye­sek betolulásával, kik legelőbb is költséget és mun­kát követelnek, megzavartatnak ? Az Alsó-sza­bolcsi társulat, a bécsi hitel­intézetnek, a magas kormány­nak, vállalkozónak tartozik, hát a passivumok iránt felelősséget hogy viseljen, ha midőn dolgait, költség-s vetéseit rendbehozta, egy egészen rendezetlen idegen­­ érdek járul hozzá terheléséül ? Valójában ezen hely­zetét a dolognak a magas kormány méltányolni fogja és nem fogja a dolgot oda erőltetni, hogy így az oly nagy ártért hosszú töltésvonallal mentesített, az állam­gazdászatnak, a vaspályavonalaknak Püs­­pök-Ladánynál és Tokajnál a cs. kir. kincstárnak oly hasznos szolgálatot tett alsó-szabolcsi társulat tartozásai letisztázásában uj teherrel való nyomatás­sal akadályoztassák. Ez annál kevésbé lehetséges, mivel mint fentebb előadatott, az alsó-szabolcsi tár­sulat mostani állása, úgy a­hogy van, a a magas kormány, s ennek arra rendelt orgánumai, az országos közlekedési biztosság, később a cs. k. kpti bízott­mány, a magas minisztérium helyben hagyásával és megerősítésével alakult így, és mun­ka­tervei, munkái onnan eredtek és helybenhagyattak, onnan collaudatio útján többnyire már meg is erősítettek. A borsodi vagy­is jobbparti érdekeltség követelése tehát oly formán igazíttathatik el, ha ugyan valóság­gal és komolyan biztosítani kívánják maguknak szom­szédaink a szabályozás jótékonyságát, hogy egy osz­tályba vagy folyam­szakaszba egy osztálymérnök­ség technicus működési körébe, de külön egyletbe a jobbpart alakuljon, külön a balpart, a mint az egész Tisza hosszában külön egyletekbe tartoznak a külön két parti érdekeltségek. A mint Alsó-Szabolcscsal átellenben van Borsod, várjon nem épen ugyanazon helyzetben van-e Bereggel Felső Szabolcsnak egy része ? Felső Szab­olcscsal a Bodrogköz, Hevessel a jászkiséri, a Törökszentmiklósi és a csongrádi kü­lönböző stb. egyletek ? — És csupán az annyi tevé­kenységet kifejtett alsó-szabolcsi társulatra nehe­zedjék egy oly elv alkalmazása, mely érvényben nem volt, mikor ez vállalatához fogott, és a­mely kö­vetkezésen keresztül vive, vagy pedig kezdetben al­kalmazva, minden társulati működést, és így az ösz­ves szabályozást lehetlenné tette volna? A balpart­ról csak Dobtól kezdve szorul a víz a jobbpartra, nem szorul-e ugyanazon víz is oda, melyet Felső Sza­bolcs s Bereg balfelől eltöltéseztek ? Valójában ha netalán Alsó Szabolcs ellen itt valaki nagyon igaz­ságos akar lenni, a summum jus mellett summa in­juria lesz belőle, mert a kellő mértékben felfogott legigazabb elv is képtelenségig vezet, ha szélsőségig vezet, ha szélsőségig vitetik. Vizsgáljuk, mi lenne abból, ha Alsó-Szabolcs Bor­­soddal egyesittetnék ? (Vége köv.)­mányai nyomán , mi annyival figyelemreméltóbb, mert eddig politikai czikkeiben kevés rokonszenvvel látszik viseltetni nemzetünk iránt. Azonban a publi­cista és műbíró Schmidt annyiban két különböző egyéniség, a­mennyiben mind tehetségénél, mind ta­nulmányainál, mind helyzeténél fogva csak ez utóbbi minőségben van igazán helyén s lenne még akkor is, ha bizonyos előítéletek nem tennék elfogulttá. „Azon szakadatlan és kölcsönös irodalmi forga­lomban, — mond Schmidt — melyben a germán és román népek állanak egymáshoz, az oly nemzetek költői és műbi­ái, melyek e körbe nincsenek fölvéve, sajátságos helyzetet foglalnak el. A lengyel és ma­gyar költő bármennyire igyekezzék alakjait a nem­zeti életből metszeni ki, nem őrizheti meg magát a miveltebb külföld befolyásától. Majd mindig német, franczia és angol költőktől vesz lendületet s úgy­szól­ván ezek ébresztik föl benne azon öntudatot, hogy ő is festő. S részesüljön bár hazájában a legnagyobb elismerésben, mégis oly kellemetlenül kell éreznie, hogy a vett kölcsönt nem fizethette vissza s mivelt­­sége és ízlése előképeinél nem tudott elég becsületet szerezni nemzetének. A magyarra nézve ez érzés még nyomasztóbb, mint a szlávra, mert ez utóbbi nagyobb közönséghez szól , a külföldön is mindig talál vala­kit, a­ki nyelvét érteni és műveit méltányolni képes. Ellenben a magyar nyelvet e csekély számú nemze­ten kívül senki sem érti egész Európában. Azonban a magyarok az újabb időben erős és jogos öntudatra emelkedtek. Bár a forradalom keserű gyümölcsöt ter­mett számukra, de fényes múltjuk és erélyes szelle­mük, bárminő körülmények között is el nem enyész­hető kincsökül marad. Aztán azon ritka szerencsé­ben részesültek, hogy a legnagyobb izgatottság ide­jén , midőn minden erőt a legforrongóbb küzdelem emésztett, oly költészet virágzott föl náluk, mely, épen oly nemzeti lévén, mint áthatott az általános műveltség elemeitől, képessé vált merészen sorom­póba lépni a kifejlettebb nemzetek termékeivel.“ Daczára e méltánylatnak, lehetetlen elnyomnunk néhány megjegyzést. Schmidt, a­mint látszik, sokkal csekélyebb számúaknak hisz bennünket, mint a­hogy valóban vagyunk. Alkalmasint oly statistikai munkákat forgathatott, melyek az ellen- szenvet tudatlansággal egyesítik, azt pedig még sejteni sem látszik, hogy a magyar nemzetiség erejét nem annyira a tisztán faj szerinti szám alkotja, mint inkább azon szellend fensőség és törté­neti fejlődés, melyek e haza némely népfaját részint belénk olvaszták, részint hozzánk kötik. Az igaz, hogy nyelvünket­­ haza határain kivül kevesen ér­tik, de mi azt nem tartjuk épen oly természetesnek, mint Schmidt. Irodalmunknak egy pár oly ága is van, melyeket a külföld tudósainak saját érdekekben is ismerniük kellene. Ilyen különösen a magyar tör­ténet és nyelvészet. Ámaz első eredeti forrásokból merítve sok szégyenteljes botlástól őrizné meg a kül­földi tudóst, különösen a németet, kinek nemzeti tör­ténete oly szoros kapcsolatban van a magyarral; emez pedig az altaji nyelvek kérdésében nem egy döntő súlyú felvilágosítást nyújthatna. — Azon be­folyást, melyet a külföld költészetünkre gyakorol, sem tartjuk annyira balhelyzetnek, mint Schmidt. Ez többé kevésbé közös minden irodalommal. A ke­resztyén civilisatio óta az irodalmak szoros solidari­­tásban vannak egymással, szorosabban, mint az álla­mok. S ha a franczia költészet hatott az angolra, az angol a francziára, ha a német e kettőtől vette első lendületeit a­nélkül, hogy a kölcsönt illő mértékben fizette volna vissza, nem tudjuk, miért képezné épen csak a magyar kivételt. Bizonyos hatás elfogadása még nem utánzás, sőt gyakran az eredeti fejlés esz­, köze s mi épen oly nagy szerencsétlenségnek tarta­nék, ha a magyar költő elől el lennének zárva az ó és új irodalmak, mint ha újra neki esnénk a német költészet utánzásának, noha azt soha sem utánoz­tuk oly hévvel, mint egykor a németek a francziát. Abban sincs igaza Schmidtnek, hogy költészetünk a forradalom napjaiban virágzott volna föl. Az már Pe­tőfi előtt is szép virágzásnak indult, a legújabb idő virága sem egyedül Petőfi, sőt magának Petőfinek legvirágzóbb korszaka sem esik a forradalom nap­jaira. E bevezetést Kertbeny bírálata követi, s miután Schmidt azon megjegyzést teszi, hogy bár ez újabb gyűjteményeiben egyes művek nagy haladást tanú­sítanak, a legtöbb mégis olyan, hogy a legmérsékel­tebb igények mellett is véletlen sok kívánnivalót hagy fen, így folytatja : „Mindazáltal Kertbeny úr köszönetünket érdemli, hogy oly költővel ismertetett meg bennünket, k­i nemcsak hazai, de az európai irodalom­ban is maradandó helyet fog elfog­lalni. Dalaiban annyi hév és erő , „mi reánk nézve legtöbb“ annyi ép eg­ész­ég­es­ség, hogy néha kisértetbe jövünk irigykedni a magyarokra. A for­dító hoszszu életrajzi fejtegetésében, melyet saját ér­dekében jó lett volna kihagynia, összehasonlítja őt több külföldi költővel, például Bérangerrel, Heiné­vel, sőt Byronnal is. Igaz, Petőfi néha emlékeztet e költőkre, látszik, hogy szorgalmasan olvasgatta őket, de ezen kölcsönzött hangok nem lényegesek és Petőfi épen azért kedves előttünk, mert valami idegent és eredetit nyújt. Ő valódi szülötte a magyar népnek és szeretetreméltó s egyszersmind erős kedélye oly ké­peket és érzéseket tükröz vissza, melyek csak a ma­gyar pusztákon teremhetnek, de a melyeket azért minden ember megérthet, mert a tiszta természe­tet tartalmazzák. A vele született és zajos ma­gyar kedvcsapongás s erejének érzete gyakran hegykévé teszik ugyan, de ez ifjú elevenség égföld távolságra van azon blassztságtól, mely Heinenál, fájdalom, oly gyakran sérti a jobb érzést. S miután a magyarokat, kiken ezelőtt, kivált Bécsben, nevet­tek (?), most utolsó szerencsétlenségek óta, hajlan­dók vagyunk a byroni hősök alakjában képzelni a világfájdalom kifejezésével homlokukon, érdekesnek tartjuk a Petőfi útmutatása szerint egy valódi ma­gyart vezetni olvasóink elé.“ Itt idézi Schmidt a „Rég veri már a ma­gyart a teremtő“ czímű dalt, e következő meg­jegyzés kíséretében: „íme a valódi magyar! Ha roszul megy is a dolga, félre csapja kalapját, tombol, int a czigányoknak s a legelevenebb életnedv érzetében feledi baját, gond­jait, sőt még arra is kedvet kap, hogy magát vndo­­ran kigunyolja, például a „komormogorva fér­­fiú volt Or­bán“ kezdetű dalban.“ A legjelesb kritikus is nagy tévedéseknek van ki­téve az oly költő megítélésében, a­kit csak félig­­meddig sikerült fordításokból ismer, s nem egy­szer von hamisnál hamisabb következtetést, ha­nem tanulta az illető nemzet történeti és társa­dalmi viszonyait. Schmidtnek becsületére válik, hogy Petőfit néhány — habár csak általános — vo­násban oly sikerülten jellemzé s nem csodálkozhat­ni, hogy nemzeti jellemünket kissé hibásan ítéli meg. A mi úgynevezett sirvavigadásunk, mélyebb, mint a­hogy ő felfogta. Mi legzajosb vigalmainkban sem feledjük őseinktől öröklött búnkat és gondjain­kat. Bánatunk ugyan nem német sentimentalismus se nem angol melancholia, mert folyvást küzd ben­nünk az életkedv és büszkeség, de örömünket épen mély bánatunk teszi zajossá, kitörővé, sőt néha bi­­zarrá. Ily pillanatokban soha sem szoktuk magun­kat kigúnyolni s legkevésbé vidáman , azért az olyan Orbán-féle daloknak semmi közük a nemzeties sír­­vavigadáshoz. Schmidt tévedése onnan ered, hogy ama széd dal, mely e sajátságos hangulatunkat oly­­űn fejezi ki, a fordításban nagyrészt elveszett s igy érthetlenné lett előtte némely finom árnyalat. „Az élet e vidám, gond nélküli felfogásánál fogva — mond folytatólag Schmidt — a magyar nem gén hajlandó ábrándra és érzelgésre, sőt kedve telik benne, ha a divatos sentimentalismusnak fricskát adhat. Ezt bizonyítja Petőfi : „El­egia a hold­hoz“ czímű költeménye is. E költeményt, mely Heine vakmerő iróniáitól ép és természetes humora által oly előnyösen különbözik, nem ajánlhatjuk eléggé sok költőnknek, kik örökké kenetes hangula­taiban egészen elfeledték a tréfát.“ E költeményt, melyet a magyar közönség alig ismerhet, miután Petőfi összes költeményeinek má­sodik része még nem jelent meg, a következő helyes kritikával veszszük.­­ „Néhány sort kihagytunk e költeményből, mert a költő kiesik bennök szerepéből , a többi versszakok hegykeségével éles ellentétben, a holdat egész ko­molysággal úgy beszélteti, mintha az igen jól meg tudná különböztetni a jó és rosz költőket. — Ily pe­­dánsságra a legjobb költőknél is találunk. Magától értődik, hogy Petőfi meleg és fogékony kedélye a ter­mészet benyomásainak épen oly nyitva, mint minden más emberi érzés mozzanatainak. Hogy a hold szép­ségét igen jól tudja méltányolni, mutatja a „H­e­v­e­s i róna“ czímű költeménye, melyben egyébiránt a gon­dolatok formáit képzelődésünknek kissé pótolni kell. Habár az újdonság és eredetiség ingere nagyobb hu­moros költeményeiben, mindazáltal komoly dalai is bensőségre és kedélymélységre mutatnak, ez külö­nösen szerelmi dalaiban tűnik föl, melyek egész lé­tekből vannak írva s a szív legfinomabb mozzanatait is visszatükrözik.“ A mit még ezután mond Schmidt, leginkább egy kis rövid életrajz s őszinte sajnálat Petőfi kora halá­lán. Czikkét Gyulai szavaival zárja be, melyek Pe­tőfi egyéniségére vonatkoznak s az egyéni jogát a lyrában határozzák meg. A szolnokdebreczeni vasútvonal meg­nyitása, nov. 19-én. Ma felavattuk Debreczen­t a polgárisodásnak a vasút vaskoronájával. Mától fogva úgy áll, mint az ipar, kereskedés és forgalom világitó tornya kelet felé, mint egyik hatalmas gabnapiacza,rak- és szál­lító helye déli és északi Magyarországnak. A szép, a költői Hortobágy kövér legelőjével, szapora­ ter­mő búzaföldjével, ama példánygazdaságul szolgáló tanyák, fatermelő cserjék és buja növényzetű ka­­szállók, nincsenek többé a sámsoni homok és a Tisza iszapos vágásai közé szorítva, vas kézzel emeli ki majd az ipar lomha természetéből e máris haladás­nak indult várost, mely a tiszai Magyarország szíve, s mintegy azért látszik Magyarország térképén is bal felől helyezve lenni, mivel a szív bal felül fekszik. Sokan lesznek bizonyosan, kik azt fogják tőlem kér­deni, hová devalváltatnak mindezen remények, ha egyszer a nagyváradi vonal — mint ezt jövő ta­vaszra várják — készen lesz ? Debreczen mindig élénk forgalmi központ marad nemcsak a miskolcz­­kassai vasútvonallal való egyenes kapcsolatánál fogva, nemcsak a szathmári vonallal való érintke­zése által, de mert Debreczen roppant terjedelmű határán annyit termeszt, hogyha a vasúti közlekedés által most gyorsabb lélekzetvételhez nem jut, saját zsírjában sül meg. Csak néhány hetet kell várnunk, és meg fogjuk látni, mint nyomja le a debreczeni piacz, úgy a vele szomszédos mint a szolnoki és pesti piaczokat, miben csak nekünk fogyasztók­nak lesz hasznunk, de haszna lesz magának a termelésnek is, mert a verseny soha kárt nem szülhet. Fagyuja, zsírja, szappana, gabinája, szarvas és hízó marhája Debreczennek oly felesleg bőséggel van, hogy versenyző megjelenése távoleső piac­okon is, egészen új, szokatlan és áldásos jelenségkép tű­nik fel. A tapasztalás lesz bizonyságom, hogy úgy van. Ezenkívül Debreczennek még az az előnye is van, hogy a kassai vonal, melytől forgalmának na­gyobb lendületét várja, a magas kormány által már engedélyeztetett s igy kilátása nyílik, hogy vasut­­jával sokáig meg nem reked s igy nem egyedül a pesti irányban kell csak forgalmat terelni. De távol legyen tőlünk e nagy napon, midőn egyik leggazdagabb és leglelkesebb népü alföldi város a civ­ilisationak végkép megnyeretett, féltékenységger­jesztő párhuzamokkal rontani azon határtalan örö­met, melyet a nagy Kunság és vitéz hajdúság az első tiszai mozdony látásán érezett. Egész mai utunk élő bizonysága volt e határtalan lelkesedésnek. Reggeli­g nyolcz órakor indult ki az első tiszai vo­nat a pesti indóházból ő cs. k. fensége Albrecht főherczeg főkormányzó és fényes kíséretével. A ti­szai társulat kényelmes és díszes vagonjaiban még díszesebb nevű hazafiak és idegen méltóságok fog­laltak helyet. Ott lehetett látni Toggenburg lo­vag, kereskedelmi miniszter ő exollját, Ürményi Jó­zsefet, gr. Andrássy Manót, Apponyi György, Wal­­stein grófokat, Zsedenyit, Lónyait, ő cs. k. fensége Albrecht félig fényes katonai és polgári kíséretét, a bécsi journalistica néhány kiváló egyéneit, a pesti lapok képviselőit stb. Monoron néhány perczig meg­állapodtunk. Czegléden a tanács derék polgármes­tere vezetése alatt, a megyefőnökség és közbirtokos­ság kivont karddal tisztelegve s egy század vasas zenekarral várt bennünket. A vagonok elé kiszáll­tunkkor zöld zsámolyszékek alkalmaztattak, ily delicatesseig kiterjeszkedett a vasutigazgatóság fi­gyelme. Abonynál is időztünk néhány perczet. Szol­nokban, hová valamivel 11 után érkeztünk, taracz­­kok zúgása, zene és a számtalanul összesereglett nép éljen kiáltásai mellett, ízletes villás reggeli várt s mi iparkodtunk magunk is a jóféle egri,somlai és tokaji de még champagneiből is „lelkes éljenek“-et hör­­penteni; mondhatjuk, hogy velünk együtt a nagyobb rész ezt cselekedte a csípős hidegnek miatta. — Itt jött élőnkbe az első tiszai mozdony felbokrétázva és töméntelen lobogók szárnyán repülve. (A mely mozdony eddig hozott,az a franczia társaságé volt). E pillanattól kezdve egész Debreczenig ovativ és diadal­menet volt utunk. A nép mintegy ösztönszerű­leg lát­szott érezni,hogy nem csupán az érkező vonatot üdvözli taraczklövések és viharos éljeneivel, de üdvözli és él­­jenzi azon jövendőt, mely a könnyebb és gyorsabb for­­galom által terménykereskedésére, és culturai érint­kezésére vár. A szolnoki 170 öles ideiglenes fahid innenső végén (nyolcz év múlva lesz készen csak a kőhíd) a vonat megállapodott, a hid két oldalán ál­lomásozó tiszai gőzös ágyudurrogásai között. A cs. k. Fensége a Tisza partjához leszállt s megtekintette az óriás fahíd imposant alkatát. Most kitárult előt­tünk a szép kengyeli puszta, nem volt sem halma sem erdeje csak jó földje meg egy solo mozdony baktatott Magyar könyvészet. 560. Budapesti szemle. Szerkeszti és kiadja Csen­­gery Antal. Második füzet. Pest, 1857. Herz János nyomdájában. Nagy 8-rét. 322 lap és 10 lap köny­vészet. (Előfizetési dij félévre 6 pírt, egész évre 10 pírt). 561. Sárospataki füzetek. Protestáns és tudomá­nyos folyóirat. Egyház és nevelés tudomány és irodalom körében. Kiadják Hegedűs László alsózempléni espe­res. Szeremlei Gábor hittanár. Szerkeszti Erdélyi János, bölcsészet és nevelés tanára, a m. t. társ. tagja, 1857—8. Második félév. I. Sárospatak. A ref. főiskola betűivel. Nagy M­adrét 584. lap.

Next