Pesti Napló, 1857. november (8. évfolyam, 2338-2362. szám)
1857-11-21 / 2355. szám
dec. 1-ső napján 1845. ezen társulat „dobi“ nevezettel forma szerint alakult és mart. 21-én 1846. Miskolczon gyűlést tartván, Gencsy József ur itten panaszolta, hogy a borsodiakat ő mint az odavaló társulat elnöke szinte ide hívta volna a dobi társulattá leendő egybeolvadásokat czélozván, de azok meg nem jelentek ; így tehát ő maga fölhagyván velük, e társulatba maga belép. Ezt megelőzőleg már ezen év elején Gencsy úr a pesti nagygyűlésen mint borsodi elnök volt jelen, tehát külön egyesület létezett és ezt akarta a szabályozást lelkesen óhajtó és előmozdítani kívánó Gencsy úr a dobi társulattal egyesíteni. Hogy ez egyesítés később sem történt, bizonyítja a dobi társulatnak Debreczenben 1846. aug. 2-án, Dobon 22-én és Polgáron 24-én tartott gyűlései, jegyzőkönyve, mivel aug. 2-án a társulat az egyesítést a tiszaszabályozási központi bizottmánynak hagyta fel, a központi bizottmány pedig, hogy a jobbparton csak a dob-szederkényi átmetszés melletti munkákat kívánta eszközlésbe vétetni, mutatja az 1846. aug 24-én létrejött kölcsönbiztosító szerződés, melyet ismét csak b. Vay Lajos és Gencsy József urak írtak alá. Hogy más munkát sem nem tervezett, sem nem akart azon időben a közlekedési biztosság s a M. K. H. tanács és a központi bizottmány, mutatják a Tiszavölgy könyvének A. alatt kapcsolt mellékletének 13-ik, 14-ik lapjai, hol a műtani elvekről létetvén jelentés a munkasorozatban a dob-szederkényi átmetszés és a körüli töltés létezik legelső teendőnek. — 1847-ben ápril 12-éről 182. sz. a. kelt rendeletében is a központi bizottmány a dobi balparti töltést a tokaj-ladányi jobbparti töltéssel sorozta legelőbb végrehajtandónak. 1850-ben végre a magas kormány a Tiszaszabályozás kivitelét különösen az átmetszéseket magának vévén az 1850. jul. 18-áról kiadott felsőbb k. határozmányok és kezelési szabályok értelmében alsó-szabolcsi névvel, mely nevezet már 1847-ben felvétetett. 1851. oct. 27-kén újólag alakult e társulat, de sem akkor, sem azóta soha a jobbpártiak e társulat gyűlésében vagy ügyi munka vitelénél meg nem jelentek, jóllehet a társulatnak sokszor sok komoly teendői voltak, melyek közül a Tiszaszabályozás életét sokakor csak lelkesült áldozatokkal lehetett és kellett fentartani. Mikor voltak tehát a borsodiak, általában a jobbpartiak az alsószabolcsi társulat tagjai ? Sóba ! 1845- ben, 1846-ban felhivattak belépni, de vonakodtak, 1847-ben és a következő időkben pedig maga a felsőbbség intézkedett úgy s az ügyvitel alól is felül is vett oly irányt, hogy belépésök e társulatba szükséges sem lett, a fentebbiek bizonyítják. Oly csekély jelentőségűnek nézte a volt közlekedési országos biztosság gr. Széchenyi s a központi bizottmány a jobbparti ártért s az ottani bajt az árvizektől, hogy azt teljesen mellőzvén, csupán a dob-csegei és a taktaközi töltés létesítésére irányozta munkásságát, az 1850-ben alakult tiszaszabályozási cs. kir. központi bizottmány is hagyta, sőt előmozdította az alsószabolcsi társulatot külön egyletté alakulni s ennek balparti és taktaközi terveit helybenhagyta, a magas minisztérium meg is erősítette, hellandáltattak is a töltések anélkül, hogy a jobbpártiak érdekei e társulat érdekeihez számíttattak volna. Ekkér bízvást visszautasíthatja magától az alsószabolcsi társulat az önzés és szűkkeblűség vádját, mintha szűkkeblű számításból kirekesztette volna a jobbpartiakat. A fentebbi históriai adatok bizonyítják, hogy azok hozzája sem tartoztak, így ki sem rekesztethettek, így vissza sem kebeleztethetnek. Nemcsak szűkkeblű nem volt e szerint Alsószabolcs és hazafiatlan , de sőt bátorkodunk állítani, hogy munkás tevékenységével, mely a borsodi jobbpartiaknak oly igen ellenökre volt, hazafiai kötelességét is lelkesen végezte ezen társulat és az államnak nagy hasznot tett. Ugyanis : Avagy nem első teendő volt-e megmenteni egy 400,000 holdat magában foglaló térséget , melyet ezelőtt minden évben árviz borított el, nem előbb való volt-e itten a balparti töltést felépíteni, mely annyi ezrek birtokát s oly sok város és helységek lakóit és pusztáit biztosítja? Legyen ez megjegyezve azoknak, kik a dolgot nem ismerve, Alsószabolcsot netalán a borsodi agitatio után oly színben ítélnék , mint a szerint állíttatik, hogy önzésből őket vízbe fulasztani akarja. Nem vízbe fulasztani akarja Alsó-Szabolcs a tópartiakat, hanem a túlpartnál sokkal nagyobb érdekeltséget megmenteni. Egyszerre nem menekedhetik mind a két part, kell tehát, hogy a sokkal nagyobb, drágább biztosíttassák legelőbb. A balparton magának Debreczen városnak, magának az egri főkáptalannak vagy Karczag városnak, sőt egyenkint külön Nádudvar, Nánás városoknak is több árterük van, mint az összes jobbpártnak, itt tehát drágább s nagyobb érdekek voltak előbb biztosítandók. Ezek általában és a múltról s az eddigi munkálatokról és ügyvitelről megjegyeztetvén, ami a dolog jelen állását illeti. Úgy vegyük tehát a dolgot , amint van, hogy t. i. a jobbparti érdekeltség nem visszakebeleztetését követelheti, hanem követeli, hogy az uj szervezet iránt 1856-diki October 9-én kiadott rendelet 11. és következő §§-ai értelmében az átellenes balpart véle egy uj egyletbe forrjon össze. — Erre határozni, erre válaszolni most az alsószabolcsi társulatnak fő feladata, és ez tulajdonképeni célja ezen előterjesztésnek. Tehát vizsgáljuk előbb : ezen §§-ok egyenes kötelezést, és feltétel nélkül foglalnak-e magukban ? cs épen azt rendelik-e, hogy a jobbpárti érdekeltség értelmezi ? Hogy a 11 ik, 12-ik §§-ban világosan rendelik a consortiumok alakítását, a 13-ik §. világosan mondja, hogy mint vízépítészeti egész egyik parti érdekeltség nem tekintethetik, ha növekedő veszély esetében az átellenes part eltöltésezése is szükségeltetik — mindez igaz! De a mellett, hogy ily esetben az egy egyletbe összeállás kötelezettségként kimondatik, azon alternatíva is létezik, hogy vagy a két parti érdekeltségnek egymástól kölcsönös függésben kell lennie, sőt még ezen czikk után még az is mondatik, hogy ha pedig a túlpart ártére oly jelentéktelen, hogy megfelelő költséget, fáradságot nem jutalmaz, akkor az innenső érdekeltség kisajátításképp tartozik kárpótlást adni, ismét a 13-ik §-ban pedig még egészen helyzetünkre illőleg kötelességül tétetik, hogy a most fentálló egyletekre tekintettel kell lenni. Ha ezen §§-ok magukban foglalják a borsodi vagy jobbparti követelés egész alapját, valójában ugyanezen §§-okban felleli Alsó Szabólcs is öszves védelmét. Ugyanis. Lehet-e ignorálni, mint nemlétezőt tekinteni az alsó-szabolcsi társulatot jelen testülete és állása szerént? 11 éves szorgalommal, kitűzéssel a viszontagságos időkben személyek, érdekeik, vagyonuk, pénzük kockáztatásával azért működtek-e, azért erőltették magukat önkéntes tetemes megadóztatásokkal, hogy 11 év után, egy eddig félrevonult szomszéd, anélkül, hogy holdanként csak 10ért is fizetne, rögtön az ő megmentésére kötelezze ezen egész más érdekű érdekeltséget? Hát azon terhes szerződés, mely ezen alsó-szabolcsi társulat s a vállalkozó közt köttetett, megszűnik ? Já e társulat gazdálkodási számításai új részvényesek betolulásával, kik legelőbb is költséget és munkát követelnek, megzavartatnak ? Az Alsó-szabolcsi társulat, a bécsi hitelintézetnek, a magas kormánynak, vállalkozónak tartozik, hát a passivumok iránt felelősséget hogy viseljen, ha midőn dolgait, költség-s vetéseit rendbehozta, egy egészen rendezetlen idegen érdek járul hozzá terheléséül ? Valójában ezen helyzetét a dolognak a magas kormány méltányolni fogja és nem fogja a dolgot oda erőltetni, hogy így az oly nagy ártért hosszú töltésvonallal mentesített, az államgazdászatnak, a vaspályavonalaknak Püspök-Ladánynál és Tokajnál a cs. kir. kincstárnak oly hasznos szolgálatot tett alsó-szabolcsi társulat tartozásai letisztázásában uj teherrel való nyomatással akadályoztassák. Ez annál kevésbé lehetséges, mivel mint fentebb előadatott, az alsó-szabolcsi társulat mostani állása, úgy ahogy van, a a magas kormány, s ennek arra rendelt orgánumai, az országos közlekedési biztosság, később a cs. k. kpti bízottmány, a magas minisztérium helyben hagyásával és megerősítésével alakult így, és munkatervei, munkái onnan eredtek és helybenhagyattak, onnan collaudatio útján többnyire már meg is erősítettek. A borsodi vagyis jobbparti érdekeltség követelése tehát oly formán igazíttathatik el, ha ugyan valósággal és komolyan biztosítani kívánják maguknak szomszédaink a szabályozás jótékonyságát, hogy egy osztályba vagy folyamszakaszba egy osztálymérnökség technicus működési körébe, de külön egyletbe a jobbpart alakuljon, külön a balpart, a mint az egész Tisza hosszában külön egyletekbe tartoznak a külön két parti érdekeltségek. A mint Alsó-Szabolcscsal átellenben van Borsod, várjon nem épen ugyanazon helyzetben van-e Bereggel Felső Szabolcsnak egy része ? Felső Szabolcscsal a Bodrogköz, Hevessel a jászkiséri, a Törökszentmiklósi és a csongrádi különböző stb. egyletek ? — És csupán az annyi tevékenységet kifejtett alsó-szabolcsi társulatra nehezedjék egy oly elv alkalmazása, mely érvényben nem volt, mikor ez vállalatához fogott, és amely következésen keresztül vive, vagy pedig kezdetben alkalmazva, minden társulati működést, és így az öszves szabályozást lehetlenné tette volna? A balpartról csak Dobtól kezdve szorul a víz a jobbpartra, nem szorul-e ugyanazon víz is oda, melyet Felső Szabolcs s Bereg balfelől eltöltéseztek ? Valójában ha netalán Alsó Szabolcs ellen itt valaki nagyon igazságos akar lenni, a summum jus mellett summa injuria lesz belőle, mert a kellő mértékben felfogott legigazabb elv is képtelenségig vezet, ha szélsőségig vezet, ha szélsőségig vitetik. Vizsgáljuk, mi lenne abból, ha Alsó-Szabolcs Borsoddal egyesittetnék ? (Vége köv.)mányai nyomán , mi annyival figyelemreméltóbb, mert eddig politikai czikkeiben kevés rokonszenvvel látszik viseltetni nemzetünk iránt. Azonban a publicista és műbíró Schmidt annyiban két különböző egyéniség, amennyiben mind tehetségénél, mind tanulmányainál, mind helyzeténél fogva csak ez utóbbi minőségben van igazán helyén s lenne még akkor is, ha bizonyos előítéletek nem tennék elfogulttá. „Azon szakadatlan és kölcsönös irodalmi forgalomban, — mond Schmidt — melyben a germán és román népek állanak egymáshoz, az oly nemzetek költői és műbiái, melyek e körbe nincsenek fölvéve, sajátságos helyzetet foglalnak el. A lengyel és magyar költő bármennyire igyekezzék alakjait a nemzeti életből metszeni ki, nem őrizheti meg magát a miveltebb külföld befolyásától. Majd mindig német, franczia és angol költőktől vesz lendületet s úgyszólván ezek ébresztik föl benne azon öntudatot, hogy ő is festő. S részesüljön bár hazájában a legnagyobb elismerésben, mégis oly kellemetlenül kell éreznie, hogy a vett kölcsönt nem fizethette vissza s miveltsége és ízlése előképeinél nem tudott elég becsületet szerezni nemzetének. A magyarra nézve ez érzés még nyomasztóbb, mint a szlávra, mert ez utóbbi nagyobb közönséghez szól , a külföldön is mindig talál valakit, aki nyelvét érteni és műveit méltányolni képes. Ellenben a magyar nyelvet e csekély számú nemzeten kívül senki sem érti egész Európában. Azonban a magyarok az újabb időben erős és jogos öntudatra emelkedtek. Bár a forradalom keserű gyümölcsöt termett számukra, de fényes múltjuk és erélyes szellemük, bárminő körülmények között is el nem enyészhető kincsökül marad. Aztán azon ritka szerencsében részesültek, hogy a legnagyobb izgatottság idején , midőn minden erőt a legforrongóbb küzdelem emésztett, oly költészet virágzott föl náluk, mely, épen oly nemzeti lévén, mint áthatott az általános műveltség elemeitől, képessé vált merészen sorompóba lépni a kifejlettebb nemzetek termékeivel.“ Daczára e méltánylatnak, lehetetlen elnyomnunk néhány megjegyzést. Schmidt, amint látszik, sokkal csekélyebb számúaknak hisz bennünket, mint ahogy valóban vagyunk. Alkalmasint oly statistikai munkákat forgathatott, melyek az ellen- szenvet tudatlansággal egyesítik, azt pedig még sejteni sem látszik, hogy a magyar nemzetiség erejét nem annyira a tisztán faj szerinti szám alkotja, mint inkább azon szellend fensőség és történeti fejlődés, melyek e haza némely népfaját részint belénk olvaszták, részint hozzánk kötik. Az igaz, hogy nyelvünket haza határain kivül kevesen értik, de mi azt nem tartjuk épen oly természetesnek, mint Schmidt. Irodalmunknak egy pár oly ága is van, melyeket a külföld tudósainak saját érdekekben is ismerniük kellene. Ilyen különösen a magyar történet és nyelvészet. Ámaz első eredeti forrásokból merítve sok szégyenteljes botlástól őrizné meg a külföldi tudóst, különösen a németet, kinek nemzeti története oly szoros kapcsolatban van a magyarral; emez pedig az altaji nyelvek kérdésében nem egy döntő súlyú felvilágosítást nyújthatna. — Azon befolyást, melyet a külföld költészetünkre gyakorol, sem tartjuk annyira balhelyzetnek, mint Schmidt. Ez többé kevésbé közös minden irodalommal. A keresztyén civilisatio óta az irodalmak szoros solidaritásban vannak egymással, szorosabban, mint az államok. S ha a franczia költészet hatott az angolra, az angol a francziára, ha a német e kettőtől vette első lendületeit anélkül, hogy a kölcsönt illő mértékben fizette volna vissza, nem tudjuk, miért képezné épen csak a magyar kivételt. Bizonyos hatás elfogadása még nem utánzás, sőt gyakran az eredeti fejlés esz, köze s mi épen oly nagy szerencsétlenségnek tartanék, ha a magyar költő elől el lennének zárva az ó és új irodalmak, mint ha újra neki esnénk a német költészet utánzásának, noha azt soha sem utánoztuk oly hévvel, mint egykor a németek a francziát. Abban sincs igaza Schmidtnek, hogy költészetünk a forradalom napjaiban virágzott volna föl. Az már Petőfi előtt is szép virágzásnak indult, a legújabb idő virága sem egyedül Petőfi, sőt magának Petőfinek legvirágzóbb korszaka sem esik a forradalom napjaira. E bevezetést Kertbeny bírálata követi, s miután Schmidt azon megjegyzést teszi, hogy bár ez újabb gyűjteményeiben egyes művek nagy haladást tanúsítanak, a legtöbb mégis olyan, hogy a legmérsékeltebb igények mellett is véletlen sok kívánnivalót hagy fen, így folytatja : „Mindazáltal Kertbeny úr köszönetünket érdemli, hogy oly költővel ismertetett meg bennünket, ki nemcsak hazai, de az európai irodalomban is maradandó helyet fog elfoglalni. Dalaiban annyi hév és erő , „mi reánk nézve legtöbb“ annyi ép egészégesség, hogy néha kisértetbe jövünk irigykedni a magyarokra. A fordító hoszszu életrajzi fejtegetésében, melyet saját érdekében jó lett volna kihagynia, összehasonlítja őt több külföldi költővel, például Bérangerrel, Heinével, sőt Byronnal is. Igaz, Petőfi néha emlékeztet e költőkre, látszik, hogy szorgalmasan olvasgatta őket, de ezen kölcsönzött hangok nem lényegesek és Petőfi épen azért kedves előttünk, mert valami idegent és eredetit nyújt. Ő valódi szülötte a magyar népnek és szeretetreméltó s egyszersmind erős kedélye oly képeket és érzéseket tükröz vissza, melyek csak a magyar pusztákon teremhetnek, de a melyeket azért minden ember megérthet, mert a tiszta természetet tartalmazzák. A vele született és zajos magyar kedvcsapongás s erejének érzete gyakran hegykévé teszik ugyan, de ez ifjú elevenség égföld távolságra van azon blassztságtól, mely Heinenál, fájdalom, oly gyakran sérti a jobb érzést. S miután a magyarokat, kiken ezelőtt, kivált Bécsben, nevettek (?), most utolsó szerencsétlenségek óta, hajlandók vagyunk a byroni hősök alakjában képzelni a világfájdalom kifejezésével homlokukon, érdekesnek tartjuk a Petőfi útmutatása szerint egy valódi magyart vezetni olvasóink elé.“ Itt idézi Schmidt a „Rég veri már a magyart a teremtő“ czímű dalt, e következő megjegyzés kíséretében: „íme a valódi magyar! Ha roszul megy is a dolga, félre csapja kalapját, tombol, int a czigányoknak s a legelevenebb életnedv érzetében feledi baját, gondjait, sőt még arra is kedvet kap, hogy magát vndoran kigunyolja, például a „komormogorva férfiú volt Orbán“ kezdetű dalban.“ A legjelesb kritikus is nagy tévedéseknek van kitéve az oly költő megítélésében, akit csak féligmeddig sikerült fordításokból ismer, s nem egyszer von hamisnál hamisabb következtetést, hanem tanulta az illető nemzet történeti és társadalmi viszonyait. Schmidtnek becsületére válik, hogy Petőfit néhány — habár csak általános — vonásban oly sikerülten jellemzé s nem csodálkozhatni, hogy nemzeti jellemünket kissé hibásan ítéli meg. A mi úgynevezett sirvavigadásunk, mélyebb, mint ahogy ő felfogta. Mi legzajosb vigalmainkban sem feledjük őseinktől öröklött búnkat és gondjainkat. Bánatunk ugyan nem német sentimentalismus se nem angol melancholia, mert folyvást küzd bennünk az életkedv és büszkeség, de örömünket épen mély bánatunk teszi zajossá, kitörővé, sőt néha bizarrá. Ily pillanatokban soha sem szoktuk magunkat kigúnyolni s legkevésbé vidáman , azért az olyan Orbán-féle daloknak semmi közük a nemzeties sírvavigadáshoz. Schmidt tévedése onnan ered, hogy ama széd dal, mely e sajátságos hangulatunkat olyűn fejezi ki, a fordításban nagyrészt elveszett s igy érthetlenné lett előtte némely finom árnyalat. „Az élet e vidám, gond nélküli felfogásánál fogva — mond folytatólag Schmidt — a magyar nem gén hajlandó ábrándra és érzelgésre, sőt kedve telik benne, ha a divatos sentimentalismusnak fricskát adhat. Ezt bizonyítja Petőfi : „Elegia a holdhoz“ czímű költeménye is. E költeményt, mely Heine vakmerő iróniáitól ép és természetes humora által oly előnyösen különbözik, nem ajánlhatjuk eléggé sok költőnknek, kik örökké kenetes hangulataiban egészen elfeledték a tréfát.“ E költeményt, melyet a magyar közönség alig ismerhet, miután Petőfi összes költeményeinek második része még nem jelent meg, a következő helyes kritikával veszszük. „Néhány sort kihagytunk e költeményből, mert a költő kiesik bennök szerepéből , a többi versszakok hegykeségével éles ellentétben, a holdat egész komolysággal úgy beszélteti, mintha az igen jól meg tudná különböztetni a jó és rosz költőket. — Ily pedánsságra a legjobb költőknél is találunk. Magától értődik, hogy Petőfi meleg és fogékony kedélye a természet benyomásainak épen oly nyitva, mint minden más emberi érzés mozzanatainak. Hogy a hold szépségét igen jól tudja méltányolni, mutatja a „Heves i róna“ czímű költeménye, melyben egyébiránt a gondolatok formáit képzelődésünknek kissé pótolni kell. Habár az újdonság és eredetiség ingere nagyobb humoros költeményeiben, mindazáltal komoly dalai is bensőségre és kedélymélységre mutatnak, ez különösen szerelmi dalaiban tűnik föl, melyek egész létekből vannak írva s a szív legfinomabb mozzanatait is visszatükrözik.“ A mit még ezután mond Schmidt, leginkább egy kis rövid életrajz s őszinte sajnálat Petőfi kora halálán. Czikkét Gyulai szavaival zárja be, melyek Petőfi egyéniségére vonatkoznak s az egyéni jogát a lyrában határozzák meg. A szolnokdebreczeni vasútvonal megnyitása, nov. 19-én. Ma felavattuk Debreczent a polgárisodásnak a vasút vaskoronájával. Mától fogva úgy áll, mint az ipar, kereskedés és forgalom világitó tornya kelet felé, mint egyik hatalmas gabnapiacza,rak- és szállító helye déli és északi Magyarországnak. A szép, a költői Hortobágy kövér legelőjével, szapora termő búzaföldjével, ama példánygazdaságul szolgáló tanyák, fatermelő cserjék és buja növényzetű kaszállók, nincsenek többé a sámsoni homok és a Tisza iszapos vágásai közé szorítva, vas kézzel emeli ki majd az ipar lomha természetéből e máris haladásnak indult várost, mely a tiszai Magyarország szíve, s mintegy azért látszik Magyarország térképén is bal felől helyezve lenni, mivel a szív bal felül fekszik. Sokan lesznek bizonyosan, kik azt fogják tőlem kérdeni, hová devalváltatnak mindezen remények, ha egyszer a nagyváradi vonal — mint ezt jövő tavaszra várják — készen lesz ? Debreczen mindig élénk forgalmi központ marad nemcsak a miskolczkassai vasútvonallal való egyenes kapcsolatánál fogva, nemcsak a szathmári vonallal való érintkezése által, de mert Debreczen roppant terjedelmű határán annyit termeszt, hogyha a vasúti közlekedés által most gyorsabb lélekzetvételhez nem jut, saját zsírjában sül meg. Csak néhány hetet kell várnunk, és meg fogjuk látni, mint nyomja le a debreczeni piacz, úgy a vele szomszédos mint a szolnoki és pesti piaczokat, miben csak nekünk fogyasztóknak lesz hasznunk, de haszna lesz magának a termelésnek is, mert a verseny soha kárt nem szülhet. Fagyuja, zsírja, szappana, gabinája, szarvas és hízó marhája Debreczennek oly felesleg bőséggel van, hogy versenyző megjelenése távoleső piacokon is, egészen új, szokatlan és áldásos jelenségkép tűnik fel. A tapasztalás lesz bizonyságom, hogy úgy van. Ezenkívül Debreczennek még az az előnye is van, hogy a kassai vonal, melytől forgalmának nagyobb lendületét várja, a magas kormány által már engedélyeztetett s igy kilátása nyílik, hogy vasutjával sokáig meg nem reked s igy nem egyedül a pesti irányban kell csak forgalmat terelni. De távol legyen tőlünk e nagy napon, midőn egyik leggazdagabb és leglelkesebb népü alföldi város a civilisationak végkép megnyeretett, féltékenységgerjesztő párhuzamokkal rontani azon határtalan örömet, melyet a nagy Kunság és vitéz hajdúság az első tiszai mozdony látásán érezett. Egész mai utunk élő bizonysága volt e határtalan lelkesedésnek. Reggelig nyolcz órakor indult ki az első tiszai vonat a pesti indóházból ő cs. k. fensége Albrecht főherczeg főkormányzó és fényes kíséretével. A tiszai társulat kényelmes és díszes vagonjaiban még díszesebb nevű hazafiak és idegen méltóságok foglaltak helyet. Ott lehetett látni Toggenburg lovag, kereskedelmi miniszter ő exollját, Ürményi Józsefet, gr. Andrássy Manót, Apponyi György, Walstein grófokat, Zsedenyit, Lónyait, ő cs. k. fensége Albrecht félig fényes katonai és polgári kíséretét, a bécsi journalistica néhány kiváló egyéneit, a pesti lapok képviselőit stb. Monoron néhány perczig megállapodtunk. Czegléden a tanács derék polgármestere vezetése alatt, a megyefőnökség és közbirtokosság kivont karddal tisztelegve s egy század vasas zenekarral várt bennünket. A vagonok elé kiszálltunkkor zöld zsámolyszékek alkalmaztattak, ily delicatesseig kiterjeszkedett a vasutigazgatóság figyelme. Abonynál is időztünk néhány perczet. Szolnokban, hová valamivel 11 után érkeztünk, taraczkok zúgása, zene és a számtalanul összesereglett nép éljen kiáltásai mellett, ízletes villás reggeli várt s mi iparkodtunk magunk is a jóféle egri,somlai és tokaji de még champagneiből is „lelkes éljenek“-et hörpenteni; mondhatjuk, hogy velünk együtt a nagyobb rész ezt cselekedte a csípős hidegnek miatta. — Itt jött élőnkbe az első tiszai mozdony felbokrétázva és töméntelen lobogók szárnyán repülve. (A mely mozdony eddig hozott,az a franczia társaságé volt). E pillanattól kezdve egész Debreczenig ovativ és diadalmenet volt utunk. A nép mintegy ösztönszerűleg látszott érezni,hogy nem csupán az érkező vonatot üdvözli taraczklövések és viharos éljeneivel, de üdvözli és éljenzi azon jövendőt, mely a könnyebb és gyorsabb forgalom által terménykereskedésére, és culturai érintkezésére vár. A szolnoki 170 öles ideiglenes fahid innenső végén (nyolcz év múlva lesz készen csak a kőhíd) a vonat megállapodott, a hid két oldalán állomásozó tiszai gőzös ágyudurrogásai között. A cs. k. Fensége a Tisza partjához leszállt s megtekintette az óriás fahíd imposant alkatát. Most kitárult előttünk a szép kengyeli puszta, nem volt sem halma sem erdeje csak jó földje meg egy solo mozdony baktatott Magyar könyvészet. 560. Budapesti szemle. Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. Második füzet. Pest, 1857. Herz János nyomdájában. Nagy 8-rét. 322 lap és 10 lap könyvészet. (Előfizetési dij félévre 6 pírt, egész évre 10 pírt). 561. Sárospataki füzetek. Protestáns és tudományos folyóirat. Egyház és nevelés tudomány és irodalom körében. Kiadják Hegedűs László alsózempléni esperes. Szeremlei Gábor hittanár. Szerkeszti Erdélyi János, bölcsészet és nevelés tanára, a m. t. társ. tagja, 1857—8. Második félév. I. Sárospatak. A ref. főiskola betűivel. Nagy Madrét 584. lap.