Pesti Napló, 1857. november (8. évfolyam, 2338-2362. szám)

1857-11-08 / 2344. szám

256—2344. 8-dik évf­folyam. Szerkesztő szállása: Uri­ntesa 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. K­i­a­d­ó­­­h­i­v­a­t­a­l: Egyetem-utcda, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Vasárnap, nov. 8. Előfizetési feltételek: Festen, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre...................6 frt p. p. Tj*­j 1 /Trűk­ hasábos petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. Ré­mraetmenyek tlljd­ .lyegdíj f­ülön 10pkr.lfa|in vita 6h«»ibog petit sor 5pkr Szerkesztési iroda: Egyetem-utcaa 2-dik szám, 1-ső emelet, Vidékre, pest in Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. PEST , nov. 8. Tájékozás. (FK) E napokban Európa három országá­ban miniszterkrízisnek voltunk tanúi : Török­országban, Spanyolországban és Belgiumban; e három birodalom történetesen egyszersmind három különböző kormányrendszernek is kép­viselője . Törökországban a legmerevebb abso­­lutismus uralkodik . Spanyolország kormány­­rendszere mixtum compositum az absolutismus és alkotmányosságból, a kéz Jakabé, de a hang­osaué, a forma alkotmányos, de a lényeg ab­­solutisticus, végre Belgium a tiszta alkotmá­nyosság hazája. A három miniszterkrízis igen érdekes ösz­­szehasonlításokra ad alkalmat. Egy török di­plomata , ki egyszersmind miniszter, megbu­kik s magányba vonul, bukása után a helyzet se nem jobb, se nem roszabb, mind annak előtte. Törökországnak a külhatalmaktóli függősége nem növekedik, mert az már le­hetetlen, de fügetlensége sem, nincs ok, az uj kabinettel megelégedni, de azért ez egy hajszálnyival sem roszabb a réginél. Egyszer­re a­zultán meglátogatja a megbukott minisz­tert s néhány nap múlva nagyvezírré nevezi ki. A muzulmánok fejeket csóválják s miután egy ideig feltázott szájjal — a csodálkozás közönséges nyilvánulásával — álltak, tova ballagnak; két óra múlva már senki sem szól a nap eseményéről s ha külföldi követségek nem volnának Szambulban, a birodalom hatá­rain túl alig tudna valaki a krízisről. A nép régen tudja, hogy ő mindig a megvertek­­hez tartozik, bárki legyen is győztes: e gondolat minden politikai öntudatot megöl, a közügyek iránti érdek elvesz, a nép semmi­féle politikai elv mellett nem lelkesül s ha egy két régi hagyomány nem volna, ha szükség esetén a vallási fanatismusba nem lehetne ka­paszkodni, a kormány sohasem volna képes e lusta tömeget mozgásba hozni. Ezek a török kormányrendszer következményei s hogy ennek gátjai erőszakosan át nem töretnek, azt csak annak közönhetni, hogy ama rendszer a nép miveltségi fokával a legszebb öszh­angzásban áll. A kormányrendszer körüli változások te­hát Törökországban látható és a népbe is hatoló küzdelmek nélkül történ­nek. Spanyolországban másként áll a dolog; az uralkodó akarat­a ott is egyedül döntős irányt­­adó, ámbár alkotmányos formák mögé rejtőzik. Még Narvaez is, midőn a kormány élére lé­pett, nem merte e formákat végképen mellőz­ni, még az ország némely szabadságait is el­­ akarta ismerni, hanem azokat nem kész al­kotmányból, hanem az ország saját fejlődésé­ből származtatni, azaz a népet ezen szabad­ság számára nevelni. E törekvés hajótörést szenvedett, először, mert az ily terv foganato­sítására mélhatlanul szükséges egység a minisztériumban nem létezett és másodszor, mert a legmagasb körökben semmiféle szabadságot nem akartak, még a természet­szerűen fejlődőt sem. A királyné Bravo Mu­­rillohoz fordult, ki a moderációkhoz tarto­zik ugyan, de mégis aránylag legköze­lebb áll az absolutismushoz ; a szemfény­vesztést általa legjobban vélték folytathat­ni, azaz alkotmányos külszín alatt absolu­­tisticus módon kormányozni. A combinátió nem sikerült s most nem maradt egyéb hátra, mint december 2-ik-féle államcsint merényelni, ha — erre elegendő bátorság lett volna. Ha­nem ez n­e­m volt, az absolutisticus párt azt mondván : aut Caesar aut nihil, nem akart pactálni s igy — elég furcsa játéka a történet­nek — a tulreactionar törekvésekből féligmed­­dig szabadelvű minisztériumot látunk kelet­kezni. Az őszinteség hiánya szülte ezen mon­­struosus eredményt s mi­csoda, ha mindenki azt hiszi, miszerint ily korcsszülött h­osszu­­életű nem lehet. Az absolutisták megijednek ezen eredménytől, a szabadabb elvűek pedig nemsokára meg fognak győződni a qui pro quoról, azaz, hogy tulajdonképen nem őket akarták trónra juttatni; az ország folytonos izgatottságban marad, mely minden párt so­rain átrezeg. A kormány körüli változások te­hát itt küzdelemmel járnak, de az ár­mány és szenvedély rendetlen és nemtelen küzdelmével! Belgiumban az ország felétől az utolsó pol­gárig mindenki az alkotmányosság elvétől van áthatva; pártok ott is vannak, mindegyik a maga jelszava körül gyülekezik s az ellenfél ellen küzd,— de alkotmányellenes párt nincs! Az alkotmányosság ott nem czégér, hanem valóság, a népszuverainitás nem puszta szó, hanem vérrel hússal bíró fogalom. A for­ma nem lépett a lényeg helyébe; a miniszté­rium alkotmányos államokban lelép, ha a kam­rákban kisebbségben marad, mert az alkot­mány a kamrákat tartja a nép akaratra forma­szerű kifejezésének. A belga minisztériumak ennél fogva most nem volna oka lelépni, mert a legújabb választások nem parlamenti, hanem községi választások voltak; a mi­nisztérium, ha egyedül a formához ragasz­kodik, ignorálhatta volna e választások jelle­mét, mely azt tanúsíta, hogy az ellenzék több rokonszenvre talál az országban, mint a kor­mány, de nem ignorálta, mert hatalmát csak addig tartja jogszerűnek, míg azt a nemzet többségének akarat­ából bírja; mihelyt ez többé nem mondható, a kormánynak változnia kell. E változások tehát itt is küzdelemmel folynak, de a férfias meggyőződés, az érett politikai öntudat, nemes küz­delmével. Az olvasó maga fogja megítélhetni, melyike e három országnak leginkább irigylésre méltó. Bizonyos oldalról szánakozó, ha nem gú­nyos mosolylyal néznek le azokra, kik az alkotmányos kis Belgium helyzete mellett ra­jongnak ; mások egyenes eretnekséget látnak ebben. Ugyanez történt azokkal is, kik elő­ször állították, hogy a nap áll s a föld mozog; e hit terjesztőit tűzzel vassal pusztították; mág­lya s kinpad vala jutalmuk s ezren meg ezren ujjongva látták vérezni ezen áldozatokat, kik a jövendő nemzedékek felvilágosultságába vet­vén hiteket, reményeket — még a lángok kö­zepette se tudtak egyebet mondani, mint — „e par se mueve“ (azért is mozog!) TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Külirodalmi szemle. Desshichte der französischen Literatur seit der Revolution 1789. Von Julian Schmidt. 1. 2. Lief. Leipzig. L. Herbig. 1857. I. thy. Szóltunk annak idején Schmidt Julián német irodalom történetéről, mely két év alatt három kia­dást ért. E ritka sikert a mű érdemének csak mellé­kes jeléül tekintsük bár : az irodalom kegyelői előtt constatirozott dolog, hogy Schmidt Julián Németor­szág jelenkori leggeniálisabb hralomtörténésze. — ő német tudományosság mellett franczia szellemmel bir, mely amazt ízletessé teszi; s képzelődés melegé­vel annyi józan észt köt egybe, mely nélkül­­ a reáliskola feje nem lehetne. Jelentékenysége ellen­zékének támadásaiból is kitűnik. Minden, mi né­met iralmi története ellen alaposan fölhozatott, egy­két lényegtelen adathibából állott, mig fényes tulaj­donságai a vitából még fényesebben derültek ki. Az előttünk fekvő franczia irodalmi történetben szerzőnek ugyanazon jeles tulajdonaira s hibáira is­merünk. A főeszmék fölállítása, melyekre osztályoz­ható a félszázad szellemi törekvéseinek soknemű ágazata, nem igaztalan, de az egyesek alárendelése e főeszmék alá, néha önkényes. A mű szerkezete kissé laza; mintha egyes szakaszok önállólag, egy egészrel tekintet nélkül dolgoztattak volna ki, s csak azután soroltattak be egy később fogalmazott rámá­ba. De ezen egyes részletek vagy ha tetszik töredé­kek annyi szellemmel s gonddal dolgozvák ki; — az egyes írók jellemzése oly találó, vagy­ legalább oly elmés; az egyes művek bírálata, habár néha subjectiv is, annyi jeles észrevételt tartalmaz; s egészben véve annyi elevenséggel bir, s annyi öngon­dolkodásra ébreszt, miszerint az ő tolla által az ira­­lomtörténészet, mely eddig tanulmány volt, elbájoló olvasmánynyá lön. Magából értetődik, hogy ily tulajdonok nélkül nagy merészség leendett egy német írótól, a franczia irodalom történetébe fogni; és ha német író erre egyátalán, Schmidt Julián kiválólag birt hivatással. Mint mondák, ő német tudománynyal franczia szelle­met köt egybe; a szellemet nem egyedül „esprit“ értelmében véve, hanem értjük azon hajlékony s fo­gékony franczia szellemet, mely oly könnyen veszi föl magába a kívüle állót s idegent. Schmidt német nemzeti érzelemmel bir, s a német nemzet érdekeiért­­ buzog; de nem bir azon lipcsei csata utáni „franzo­­senfresser“ nemzeti érzelemmel, mely jó ideig oly szivesen s egyedül szivesen látott, egyedül loyális hazafiság volt a német cabinetek szemében; s mely­be még e mai napig is sok liberálisnak tartott jour­­nalista, kiválólag és tudós philister helyezi a német patriotismust. — S. J. épen eléggé szereti a franczia nemzetet, hogy jeles tulajdonait fölismerje, s szelle­mi életének sajátságaiba mélyedni tudjon. Pedig ez az első tulajdon, melylyel bírnia kell, ki más nemzet irodalmi történetét, szellemi életét megírni s meg­ítélni akarja. Az előttünk fekvő első kötet (VIII. 474­­.) három könyvre van osztva. Az első könyv fölirata : a for­radalom. A másodiké :az egyház helyreál­lítása. A harmadiké : közvetítés kísér­letei. Mielőtt szerző a forradalmi irodalom, s forradalmi írókra térne, rövid vonásokban adja képét a forra­dalom előtti, különösen a 18-dik század második fe­lébéli irodalomnak, — mintegy éreztetni akarva az irodalomban s az irodalom által a közelgő politikai s társadalmi mozgalom fejlődését, menetét. Ezen elő­szavából látszik, hogy szorgalmasan tanulmányozá Toqueville „L’ancien regime et la revolution“-ját, mi semmi esetre se válik szégyenére különbeni ter­jedelme, olvasottsága, s eredetisége mellett. Azon fejezeteket, mik e kötet könyveit képezik, s miknek eszményi kifejezése, czime ellen nem aka­runk egyelőre ellenvetést tenni, szerző nem tárgyalja időszerinti rendben vagy szabályossággal. — így a forradalmi korszak alatt Parny és Desaugiers mellett találjuk Berangert, ki a császárság alatt kez­dett írni, s csak a restauratio alatt jutott írói ér­vényre, mint a júliusi dynastia alatt fénykorába. — A forradalmi szinkrók közt találjuk S­c r i­b­e t, mert nem Victor Hugót is? így leljük Chateaubri­­andt-t „az egyház restauratioja“ czíme alatt, de Maistre mellett, nem messze Veuilletől, — holott Chateubriandt valamint Montalembert is, ki szintén e fejezet alatt áll — egyszerű fogalmunk szerint sokkal inkább illett volna — a közvetí­tőkhöz, mely kitétel magában az egyház és a mai kor eszméi közti közvetítést jelentené; mi csakugyan jellemzi mind a kettőt; így aristocratico-monarchicus irányban Chateau- I briandt, és még szabadelmükben Montalembert, de­mokratikus irányban pedig közvetített Lamm­­n­a i­s. — De nem közvetít V e u i 1 1 o t; ha ez tehát a II-dik fejezetbe illik, az egyház restauratiója által jellemzett korba s irányba nem illenek oda a nevezettek. — Miután pedig a közvetítők közt találjuk a genfi iskolát, Stael asszonyt, Constant Benjámint, és az eclectikus bölcsészeket — annak megítélését, mennyiben igazolt e fejezet elnevezése, akkorra hagyjuk, midőn szemlénkben idáig érendünk. Egyáltalán nem lehet elég biztossággal megítélni, megállnak-e azon főeszmék, mik alá szerző tárgyát osztályozó, míg további munkájából ki nem derül a többi vezéreszme. E kötet fölosztása azon nézetre ve­zet, hogy szerző egyelőre az egyház irányában­ vi­szonyokat, s irodalmi mozgalmakat fogta föl. Ámbár a bemutatott írók közt sok van, ki egyházi ügyekkel érintkezésbe se jött, vagy kinek egyházellenessége legfőlebb abban állott, hogy nem volt egyházias. El­lenben sokan kimaradtak, mint a pamphletista Jean Paul Courier, ki az egyházellenesek közt foglal­hatna helyet. E nézetünket, hogy szerző e kötetben az egyházi szempontot fogja föl, némileg igazolja, szerző azon kiindulási eszméje, hogy a forradalom a vallási fana­­tismus egy neme volt. „Kitörése egy a fanatismusig fokozott vallásnak, melynek alapnézeteit Féleurópa osztá.“ Mint e kötetben az egyházi, úgy meglehet a második kötetben a politikai mozgalom szerint cso­­portosítandja szerző a szellemi tevékenység baj­nokait. Azonban nyugodtan várjuk be a folytatást, s ve­gyük azt, mit eddig nyújtott szemle alá; annyi szép lelhető ebben, hogy olvasónk szívesen veendi töre­dékeit. □ md), vagyis G Va-szerte nagyobb magánál Nagybri­­tanniánál (5750 □ mfld). A benszülött kormánynyal bíró, de függésben levő államok mintegy 100 □ mód­del felülhaladják Franc­iaország, Németalföld, Belgi­um, Szardinia és a pyrennei félsziget összes területét (22,687 □ mfld). Egész India pedig nagyobb kiter­jedésű egész Európa (182,288 □ mfld) egy harma­dánál. Népessége sűrűségét illetőleg sem múlják felül az európai államok, sőt az északnyugati tartományok népessebbek Belgiumnál is, Európa legnépessebb or­szágánál , s csak kevés kerületben van oly gyér né­pesség, mint európai Oroszországban. A független Cholpore is mérkőzik lakosai számára nézve a szász királysággal. Legnépessebbek pedig Indiában is a brit birtokok ; az újabb szerzeményeken (Pegu, Te­­nasserim) kívül elöl áll Bengal, aztán következik Madras végre Bombay, míg a függő államok közt a Madras praesidenségben levők a legnépessebbek. Egy általában minél szorossabb viszonyban állanak az ind államok a brit kormányhoz, annál siírű­bb né­­pességek. A segélyszövetségben levő államokban 2267, az adómentes védállamokban 1553 s a függet­len államokban, Dholporet kivéve, 754 és 212 lakos esik egy □ mildre. Természeti viszonyoktól van ez egy részben, de a rendezettebb kormányzás jótékony hatását sem lehet el nem ismerni. A franczia és por­tugál birtokok nagy népessége végtére onnan van, mivel többnyire csekély vidéki területtel biró na­gyobb városokból állanak, s így ugyanazon viszo­nyok alá jönek, mint Bréma, Hamburg s más szabad városok. A városok népességét illetőleg nagyon hiányosak az adatok. Legbiztossabbak az északnyugati tarto­mányok városaiban az 1853-iki összeírások, más­honnan csak hozzávető becslésekkel birunk 1848-ból sőt régibb időkről. Íme a 10,000 lakosnál népesebb városok *) jegyzéke Thorton szerint **). *) Az ind városok neveinek megértésére tudnunk kell, hogy pur, poore vagy pore, mely szótagban an­nyi város neve végződik, váro­s­t jelent. Például Nag­­pore a kígyók városa. Abad és patam szintén v­á­­r­o­s­t jelent, így Hyderabad , Hyder városaSeringa­­patam — Seringa (egy ind. isten) városa; Allahabad — Allah (isten) városa, hol a brahmiok főiskolája és bucsúhely van. **) Mellőzzük. P. N. szerk. A „Krentzzeitung“ oroszellenes czikke. Nincs nevezetes!) azon modornál, melyben a „N. Pr. Ztg.“ az utóbbi időben szembetű­nőleg gyakran, s csak legközelebb is újólag több czikkben Oroszor­szágról nyilatkozik. A régi baráttal való elégítletlen­­ség nem leplezi többé magát, a részkedvliség szinte megmagyarázhatlanul heves. A mostani Oroszorszá­got rögtön fölébredt „ipar“-szelleme miatt, mely vas­­utakra, bankalapitványokra, sőt még a személybeli jobbágyságra is ki akar hatni, e különben nagyon jól szerkesztett lap, ugyanazon hévvel szidja, a mely hévvel még minap, ugyanezen dolog miatt, magasz­taló. Szemb­e veti Oroszországnak, hogy a vallásos­sággal csak czifrálkodik s legkevésbbé sem törődik egészséges fejlődéssel, csak oda törekszik, hogy anyagi erőit öregbítse, ezután kifelé fordulandó,­­ épen mint Francziaország. E hasonlatosságot a neve­zett lap nagy komolysággal árnyalgatja : a két csá­szárságnak, úgymond, mindinkább hasonlóbbá kell lenni egymáshoz ; sőt azt is állítja, hogy a szövetség közöttük most már nem csupán az uralkodók szeszé­lyén, de azon politikai és társadalmi rokonszenven fog alapulni, melylyel a két nép egymás iránt visel­tetik, — úgy hogy az olvasó szinte megsajnálja a francziát. A „N. Pr. Ztg.“ tehát elszántsággal kezdi az orosz sajtónak visszaszolgálni a keserű leczkéket, melyeket ez majd két év óta neki tartott volt. A ke­serűségek orosz részről oly szembetl­nőleg, t. i. a ke­leti háború vége felé kezdődtek, hogy kutforrások iránt alig lehet kétség. Részint a fölötti boszuságból származtak, hogy a „N. Pr. Ztg.“ által oly gyakorta ígért porosz segély utoljára is elmaradt, részint on­nan, hogy az orosz országiak jobbnak látták más barátok, nem olyanok után nézni, a­kiktől csak frá­zisokban kaptak segítséget, — az új barátot pedig (t. i. Francziaországot) meg akarák győzni, hogy Sz. Pétervárott koránsem törődnek úgy, mint másutt szo­kás, holmi legitimitási frázisokkal. Bizonyosan ez volt fő oka, hogy az orosz lapok mindjárt a háború után oly irgalmatlanul nekimentek a szent szövet­séghez még folyvást ragaszkodóknak, a­mígnem a „N.Pr. Ztg.“, miután ezt sokáig türelmesen szen­vedte, most végre szintén a halottakhoz tette át a szent szövetséget, és pedig koránsem azon szabály szerint, hogy a halottakról csak jót szabad mondani. A lap bizonyosan jól érzi, hogy a párt, melyet szol­gál, egyik főtámaszát elvesztő; föladata tehát ez új időben, mely annyira mennyire különbözik a régitől, ismét ágyat vetni magának. Arra nem igen számol, hogy szemrehányásaival az orosz kormányt terveitől elhajlítsa : azon hang, melyben az orosz kormányról beszél, csak azt jelenti, hogy egy és más változandó — Poroszországban csak úgy mint másutt. De lássuk az illető és „Eine russisch-fran­zösische Allianz“ feliratú czikkek III-dikát, mely főleg a jelen viszonyok közt igen tanulságos. „Szívesen hallgatunk azon mégis sajátszerű körül­ményről, hogy a kreuzzeitungi párt — mely a keleti háborúban a szabadelvűek állítása szerint „Európá­ban az egyetlen nem oroszellenes emberi osztály“ volt, hogy mai nap épen ezen párt és ennek elvei ké­pezik az orosz sajtó megtámadásainak fő czélpontját, hallgatunk azon figyelemreméltó jelenségről, hogy az európai politikának megoldást kívánó fontos elv­­kérdéseiben — azokban is, hol Német- és Poroszor­szág lényegesen érdekelték — hogy az olasz, a ro­mán, a slezingholsteini kérdésben Orosz- és Fran­cziaország egymással, mint látszik, egyetértenek. „Semmi esetre sem akarjuk ezzel azt mondani, hogy már Stuttgartban véd- és dac­-szövetség kötte­tett s a háború maholnap kiüt. Eddigelé semmi egye­bet nem látunk, csak a „diplomatiai háborút,“ me­lyet mindjárt a keleti háború végén meg is jósolunk. E diplomatiai háború azonban vajjma más-e, vagy le­het-e más, mint Európa fenálló hatalmassági viszo­nyainak, melyeket a keleti háború nem birt alapo­san és tartósan megingatni, alkudozások és szövetsé­gek általi megváltoztatását s igy a keleti háború folytatásának, vagyis, mint az angol sajtó már akkor nevező, „a legközelebbi háborúnak“ szélesebb a biz­tosabb alap­ szerzését czélzó kísérlet ? „De naivnál naivabb még, hogy a helyzet eddigi határozatlanságát, a kísérletek s érintkezések ide­stova ingadozását, a nagyhatalmak ideig­ való békés hajlamait s foglalkozásait, a belü­gyekben tett refor­mokat s összefoglalásokat, sőt még a szórványosan előfordult seregcsökkentéseket is a tartós béke mind megannyi jelenségei s biztosítékaiul kiáltozzák ! Szintoly szellemdús volna, a­ki azt mondani, hogy India és népei. (A „Budapesti szemle“ következő füzetéből. (Folytatás.) Ez áttekintés szerint a brit birtok Indiában oly nagy, mint Ausztria, Poroszország, Németalföld, Belgium, Francziaország és a pyrennei félsziget összesen (38700

Next