Pesti Napló, 1858. január (9. évfolyam, 2387-2411. szám)

1858-01-22 / 2403. szám

17-2403. 9-dik évffolyam.PESTI NAPLÓ. Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, l-ső, emelet. Szerkesztő szállása: Angol királynő 53. sz. lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: vidékre, postán Évnegyedre .... f1 frt pp. Félévre ...... 11 frt pp. Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . 5 frt pkr. pp» Félévre . . . 9 frt 30 kr. pp. j _i,__ 1 Jjj« i 6 has£b. petitsor 3-szeri hirdetésnél 4 pkr. Bélyegdij Hirdetmenyek uljt • külön 15 pkr. Magán vita 6 hasábos petit sor 6 pkr. 1858. Péntek, jan. 22. PEST, jan. 22. Egy kis lajstromozás nem árt. II. Pest, jan. 21. A „Pesti Napló“ m. é. dec. 1-jén közzétett rövid programmjáról pár szóval szintén megemlékezett egy-két külföldi lap. Mi csupán a berlini „Neue Preusische“ és az ágostai „Allgemeine“ értesítéseit láttuk. E két lapnak Bécsből ugyanis azt írták : mikép a fennczímzett magyar lap új programmja szerint, e lapnak feladata volna: közreműködni, hogy a kiváltságos osztályok előjogai „az emberiség örök s elidegeníthetlen igazaival“ öszhangzásba hozzassanak. A külföldi, ki az ausztriai birodalombeli legújabb átalakulásokat ismeri, ezt olvasva, álmélkodva fogja kérdeni : mily előjogok létezhetnek Magyarországon, miket az emberiség örök s elidegeníthetlen igazaival öszhangzásba kellene még hozni ? S miután ez előjogokat hasztalanul fürkészte, szükségképen azon következtetésre jut, hogy a „Pesti Napló“ vezetői vagy nem tudják, mit akarnak; vagy ha igen, úgy az emberiség amaz örök s elidegeníthetlen igazait talán épen felforgató, socialisticus értelemben veszik. Legalább csak így lehet megmagyaráznunk, mikép folyamodhatott az ágostai lap a gyanúsításhoz, mintha itt a sorok közt még valami más is lappangana; s mikép történhetett, hogy a berlini, különben oly solid lap is azon megjegyzést tette , hogy „mit jelentenek az emberiség emlegetett örök igazai, azt a legközelebbi bécsi és magyarországi események világosan megmutatták.“ Nem tehetjük fel ugyanis, hogy azon berlini urak, kik az említett lapban anynyi dicséretes buzgósággal lelkesednek a kereszténység ügye mellett, az állam alapjait valamely, egyezkedésileg létrejött „socialis contractus“-ban, vagy fegyveres foglalók egyéni akaratjában keresnék. Sőt örömest felteszszük róluk, mikép ők is csak úgy tudják mint mi , hogy Isten, midőn az emberiségre, egyénileg és társadalmilag kötelességeket rótt, egyszersmind azt is akarta , hogy ezen emberiség, egyénileg és társadalmilag bírjon mindazon jogokkal is, mik ama kötelességek hit betöltésére minden időben és minden égalj alatt, nemzet- és nyelvkülönbség nélkül elengedetlenül szükségesek. Aki azt tagadná, annak tagadnia kellene a religiót is , úgyis, a mint azt a józan bölcselkedő természetes ész megismeri, úgy is, a mint azt a megváltó Isten a kereszténységben kinyilatkoztatta. Miután tehát ezt nem tehetjük fel , szükségképen azon gondolatra kell jönnünk, hogy a jó urakat csak a „Pesti Napló“ azon állítólagos programmja , „hogy tudnillik az osztályok előjogainak az emberiség örök s elidegeníthetlen igazaival leendő kiegyeztetését akarja sürgetni,“ hozta tévedésbe. Lássuk már most, mint áll a „Pesti Napló“ e súlyos gyanúsításokkal szemközt. Igaz, a „P. Napló“ ismételve emlegette az emberiség átalános, örök, elidegeníthetlen igazait, azonban koránsem a socialistikus forradalmárok értelmében , hiszen ez esetben miért dicsérte volna azon jeles férfiakat, kik hazánkban pártkülönbség nélkül (meghason-ílás e tekintetben csak a „modorra“ és „módra“ nézve létezett) oda törekedtek, hogy a társadalmi osztályok viszonyait amaz igazságokkal öszhangzásba hozzák , miszerint „a külön léteit az általánossal az igazság alapján kibékítve, lefegyverezzék azon villanyütegeket, melyek villámai épen azért veszedelmesek, mert örökké fejünk felett lebegnek; mert a sértett s épen azért örökké zajló emberi szív gőzfellegeiből keletkeznek ?“ Miért nyilatkozott volna ellene az olyan egyenlősítésnek, mely minden különbséget megszüntetni akarna, miszerint „a társadalmat tatárországi desertummá alakítsa, melynek végtelen fensíkjait az ugyanazon egy társas növények lepik ugyan el, de a melyek épen azért, kizárólag uralkodván, minden más nemesebbnek meghonosulását lehetetlenítik?“ Miért tűzte volna ki feladatául, hogy a fennálló társadalmi osztályokat, milyenek pedig nemcsak Magyarországon, hanem az egész ausztriai birodalomban még mindig léteznek, conserválni kell, és conserválni kell már most nem az által, hogy existentiájukat az emberiség igazaival öszhangzásba hozzuk, ami már megtörtént , hanem, amint a programm világosan mondja, hogy azokat az egymás iránti kölcsönös tiszteletben megerősítsük ? „A pártok, tusaik közepette,“igy nyilatkozik többi közt a „P.N.“ m. é. dec. 4-ki száma a programmra vonatkozó vezérczikkében: — „rendesen szélsőségekre ragadtatnak, s oly elveket és nézeteket használnak fegyverül, melyek egy részről elnyomó, más részről pedig irtó természetűek, így történt, hogy habár nálunk már nem divatoz többé a robot és dézsma; hogy nincs adóvagy közteher-mentesség; hogy mindenkinek megadatott a birtok- és hivatalképesség; hogy a törvényelőtti egyenlőség mindenki számára már biztosíttatott; s így a fennálló társadalmi jogok a természetjogi elvekkel öszhangzásba hozvák : az egykori tusák idejéből ránk szállott némely elvek és nézetek hatása még sem enyészett el. A tusa elnémult, de a közben elvetett mag még mindig csírázik. Az idegenség, melyet oly követelmények szültek, miknek jelenleg már elég van téve, még mindig él, stb. . . . A politikai sajtónak ennélfogva az az egyik fő főfeladata , hogy ezen károsuló hatások kútfejének elejét vegye, vagyis a gondolkozásnak oly irányt adni igyekezzék, mely az emberiségi jogok mellett azon történetieket is, melyek velők nem ellenkeznek, a nemzeti organismusba mélyen, s úgyszólván, lényeges alkatrészekként beoltvák, különben pedig már a százados birtoklás, történeti fény és érdem, valamint azon társadalmi alap által is, melyből keletkeztek, minden kegyeletre méltók, tiszteletben tartsa.“ Mindezt egybevéve, világos : a) hogy mi igenis hiszünk az emberiség jogaiban, amint minden keresztény embernek is hinnie kell; b) hogy mindamellett a külön társadalmi osztályok fennállását nemcsak nem tartjuk ezen jogokba ütköző dolognak, sőt azokat társadalmi és nemzeti szükségként egyenest fenntartandóknak ítéljük; c) hogy e fenntartást, már nem az által akarjuk biztosítani, ha az osztályok jogait az emberiség igazaival öszhangzásba hozzuk, ami már megtörtént , hanem igenis, ha elejét veszszük azon utóhatásoknak, miket az egykori tusák idejében túlbuzgóság, hév és szenvedélyből elszórt egynémely eszmék, elvek és nézetek a nemzet egy részére, azt bizonyos osztályok irányában elfogultsággal, idegenséggel, sőt gyűlölettel megtöltvén, még mindig gyakorolhatnak. Példát kerestek netalán ? Íme : álljon itt a sok felhozható közül csak a következő. Hazánkfiai emlékezni fognak még minden bizonynyal azon fenyegető s büszke kihívásra, melylyel némelyek a reformokat törik-szakad erőszakolták, azt dörgvén az illetők fülébe : „Ha akarjátok általatok és veletek, nélkülötek, sőt ellenetek, ha kell!“ Igaz, e kihívás csak azon reformok keresztülvitelére volt közvetlenül irányozva, melyek az 1848-diki mozgalmak által valósággal létesültek: az elv maga azonban az erőszakos boldogításnak, a többség, a hatalom, vagyis juridicus kifejezéssel élve, az állam mindenhatóságának az elve , melyet épen azon módon használhatnak fel azok is, kik az említett reformokkal meg nem elégedve, a teljes egyenlősítést, a birtok felosztását, stb. vennék czélba. S ily s ehhez hasonló elv, eszme és nézet bizonyára egynél több is találtotik , s a lap, mely mindezek tisztázására, való értékére leszállítására, s ellenükben az igaz társadalmi elveknek felfrissítésére vállalkozott, daczára az emberiség igazaiba való hitének, annyira nem forradalmi, hogy inkább annak ellentéte. A berlini lapnak bécsi levelezője a fenebbi gyanúsítást még azzal tetézi, hogy mintegy rémként felhozza : „az egész nemzetnek, magoknak a katolikusoknak és protestánsoknak is egyesítése“ van czélba véve. Csudálatos egy insinuatio! mintha csakugyan az állana akár az emberiségnek, akár pedig az államnak érdekében, ha valamely nemzet örökös meghasonlásban van! Nincs itt szó egyébről, hanem azon nyíltan bevallott, becsületes, lejális, hazafias egyesítési törekvésről, hogy t. i. az osztályok kölcsönösen tiszteljék egymást,miszerint az igazság és méltányosság alapján kibékülve, s kezet foghassunk egymással mindabban, mit az ország és nemzet törvényes uton és módon eszközlendő fenntartására, szellemi és anyagi jóllétére szükségesnek és hasznosnak tartunk. Csak az imént végeztük be a „műgyűjteményekről“ szóló czikkeinket, melyek IIkában azon módra hívtuk fel honfiaink figyelmét, mi által a kérdéses gyűjteményeket minden megerőltetés nélkül létesíteni lehetne. S vájjon az feküdhetnék-e bárkinek is, ki a miveltség- nek csak némi becset tulajdonit, érdekében, hogy osztályi és felekezeti különbség miatt még egy ily ügyben se egyesüljünk, hanem külön, például aristocratikus és polgári, katholikus és protestáns műcsarnokokat állítsunk ? Mi nem átaljuk bevallani , hogy mi mint nemzet, mi több mint mivelt nemzet akarunk létezni , hiszen ki az, aki meghalni akar, ha mindjárt a hit, holta után a mennyország édes reményével kecsegteti is? S a czélra, hogy létezzünk, mint mivelt nemzet létezzünk, nemzeti erőnknek nem elforgácsolása, hanem ellenkezőleg lehető egyesítése kívántatik : oly sok és nagy dolog az, mire nekünk, hogy ama czélt elérhessük, szükségünk van. Jelszavunk tehát: egyesség és kézfogás egész azon szentélyig, hol a lelkismeret meggyőződése vallásilag választja el azokat, kiknek különben polgárilag örök békében lehet és kell is élniek! Concordia res parvae crescunt, discordia maximae dilabuntur. 1 A MÁRTHA. Irta VALUE V. III. Egy napon Mártha, az anyai háztól meszsze elhagyta magát csábittatni egy lepke által, melyet kergetett ; postakocsi állott meg a liget közelében, hol bokorról bokorra üldözte a fáradhatatlan pillangót. A postakocsis, megállapodván, azt kérdezé Márthától, micsoda irányban kell hajtania, hogy Montbrun aszszony labához érjen. A kis ártatlan, a kocsiút rétszegélyéhez közeledett, hogy a kérdező feleletét annál könnyebben megértse. Alig mondott néhány szót, hogy az, aki a kocsiban bénult, fejét kidugta; a fiatal leány atyját ismerte fel az utasban, kit Páriából eljövetelek óta nem látott. Jóllehet azon érzésben, melyet Montbrun úr iránt érzett, több félelem volt mint hajlandóság, első felindulásában atyjának karjaiba akart omlani, de annak hideg, fürkésző tekintete, azon helyre szögezte le, ahol állott. A postakocsis, kielégítő értesülést nyervén, közé csapott a lovaknak, és Mártha, még mindig mozdulatlanul szemlélte a távozó kocsit, a szerencsétlenség leverő elősejtésével. Midőn haza érkezett, az öreg komornát képéből kikelve találta. — Minthogy ez a, különben igen jeles teremtés, gyöngédsége oldaláról nem igen dicsekhetett, rögtön elmondta Marthának azon bizarr észrevételeket, melyeket saját képzelődése támasztott lelkében a gróf úr váratlan látogatása alkalmából, s beszédét azon vallomással végezte, hogy egy pillanatig hallgatózott a szoba ajtaján, melyben Montbrun úr nejével együtt bezárkózott; hallotta midőn Montbrun asszony igy kiáltott: „Ön engem meg akar ölni, én ezt túl nem élem!“ Midőn Montbrun assz. leánya szobájában megjelent, Marthát omló könyeinek záporában találta. Sokkal inkább fel lévén maga is indulva, hogy sem bánatának okát adhatná, ölébe vette őt, s miután hoszszasan nyomta volna szívéhez, két forró csók közben adta tudtára, hogy még ma este, Párisba kell atyját követnie, hogy bemutassa egyik nagynénjénél, ki élénken kívánja őt ismerni. Mártha élete annyira egygyé volt forrva anyja életével, hogy még csak egy napi elválásra sem tudott volna soha gondolni. Először azt hitte, hogy anyja is kisérendi, s gyermekes örömmel egyezett ez utazási tervbe; de midőn Montbrun asszony értésére adta, hogy egyedül kell mennie, mély kétségbeesés vett erőt rajta. A grófné nyakát átölelte, elborította csókjával, csengett, rimánkodott előtte, hadd maradhasson mellette. Montbrun asszonynak sikerült végre nagy küzködés után, saját fájdalmán erőt venni és leányát megnyugtatni. Azt mondta, hogy elválásuk nem lesz tartós, vigasztalta a viszontlátás örömével, s annyira lecsillapította e gyermeteg lélek nyugtalanságát, hogy Martha sírva ugyan keservesen, de mégis csak felült a postakocsiba, melyen a gróf érkezett. Másnap esti 10 órakor, Moubrun úr leányával együtt, nővére Cérnán báróné termeibe lépett. 1 ' J Cérnán assz. egyike vola azon exszépségeknek, kik számtalan versenytársaik felett, azon ritka előnyben részesültek, hogy ellenállhatlanul kedveseknek találtatnak. A természet egyébiránt is lehetőleg megtett mindent e divatnő szerepéért; szellem, szív és képzelődés árnya, leszámítva azt a kevés hiúságot, mind csak semlegesen volt meg ő nála. Ezenkívül lelkiismeretesen töltötte be szerepkörét. Több mint húsz év alatt, csupán két dolgot vett komolyan az életben, a bókokat és piperét bámulták és ő boldog volt. De a visszavonulás órája ütött végre ő rá nézve is . Cernán báró t. i. azon szeretetreméltó figyelemmel volt iránta, hogy meghalt pont azon a napon, midőn a grófnő kénytelen lett volna bevallani, hogy fogai megsárgultak, hogy vállfűzője nagyon bő, karcsú derekára; és hogy fátyolénak ezüstös szálai kérlelhetlenül meghazudtolják hajfürtjei ébenét. Ez az esemény különösen megédesítette e fontos pillanat keserűségét. Cernán asszonynak pompás indoka volt a nagy világot megaláztatás nélkül odahagyni, azt a világot t. i. mely őt elhagyta, elvonult ház egyik mezei jószágára azon jeles ürügy alatt, hogy ott férjét siratja, miután elég hangosan és világosan kijelentette, hogy nincs szándéka e magányból valaha visszajönni. De semmi sem rémítőbb a világon, mint az örökös tete-átéte egy olyan férj árnyával, kit mig élt, sohasem szerettünk; az unalom csak ha, már felforgatta Cernán assz. hősi elszánását is. A ti-zennyolczadik hó végével a báróné már Párisban volt, még bizonyosan nem tudván, melyik szentnek fogja magát felajánlani, ha nem egyébért is — időtöltésből." Igazán szólva, ő soha sem szerette sem a művészetet, sem a tanulmányt; nem maradt hát egyéb hátra, mint a „kings-charles“ játék, és ájtatosság. Megkísérlette. A játék fárasztotta anélkül, hogy mulattatná; a kegyesnő szerepe még kevésbé volt hálás; sokkal boldogabbnak érezte magát a kanapén egy kedves kis ölebbel babrálva, de e benső szórakozás sem töltötte be azon űrt, mely Cernán aszszony lényében támadt. Nem tudván a magányt megszokni, végre csak ráadta magát, hogy a nagyvilágba visszalép. Amit itt szenvedett, azt nem lehet leírni. Csak egy olyan színésznő adhatna erről helyes fogalmat, kinek a közönség sokáig tömlékezett s egyszerre csak kénytelen a szereplők aljas csoportjába visszalépni. Egy este, hogy egy roppant bálterem zugában ült, tán jobban lenézve mint különben ezt tenni szokták, ez elszigeteltség és szomor kifejtették szemlélődés-tehetségét, mely eddig nála nem mutatkozott. Szemébe tűnt hogy több barátnéja, kik 16—17 éves virító szépségű leánykák anyjai, még mindig úgy feliroztatnak, úgy veszik őket körül, úgy udvarolnak nekik, mint a legszebb napokban. A világosságnak bizonyos nyoma tűnt fel lelkében. Az eszme villant fel benne t.i. hogy az anyaságban van egyéb dolog is a bekötöttségnél és unalomnál. Először gondolt erre életében, s következő nap már itt is fivérének Montbrun grófinak, kivel hosszú idő óta meglehetős hideg viszonyban állott, hogy igen óhajtaná ismerni leányát, s ha Márthának is úgy tetszik, magára vállalja nevelését és örökösévé teszi. (Folytatjuk.) Tájékozás. (Fk.) A franczia császár azon beszédében, melylyel a törvényhozó testület ülésszakát megnyitó, nemcsak a mostaniaknál szabadabb irányú intézményeket nem ígért, hanem még a már létező repressív törvényeket, a már behozott korlátolásokat is elégteleneknek nyilvánítja, s még nagyobb szigor alkalmazására hívja fel a tiszteletre méltó testület közremunkálását. Ezt talán meglepőnek találandják azok, kik a minapi merényletből azon tanulságot következtették, hogy az eddigi szigoron enyhíteni kell. Mi készakarva nem mondtunk ilyesmit, midőn a minap ama bűntényről szóltunk, s még most is hisszük, hogy akik ily olcsó tanácscsal állanak elő, rosz szolgálatot tesznek a szabadság és haladás ügyének. Elnézve attól, hogy a bűn — bűn marad, — akármi czélra követtetik el, az ily tett nemcsak magában véve, hanem eszköznek is mindig rész. Rész eszköz pedig azért, mert, ha sikerül, nem jobb rendet, hanem teljes zavart eredményez, ha pedig nem sikerül. Vagy semmi hatást nem tesz, vagy a szándékolttal épen ellenkezőt. Szilárd elhatározott jellemre épen nem hat, gyöngére, gyávára, félénkre pedig úgy, hogy még gyávábbá, még félénkebbé teszi, s a kis zsarnokból nagyot csinál. A történelem mindkét esetre példákat szolgáltat, melyek sokkal ismeretesebbek, mintsem részletes elősorolásukra szükség lenne. A francziaországihoz hasonló bűntettek tehát az átalános erkölcs és a politika szempontjából egyaránt kárhoztatandók. A „politikai gyilkosság“ kifejezés nemcsak csúnya dolgot jelent, hanem mint kifejezés is is csúnya és értelemnélküli ; azon törekvésnek, mely az államok jólétének fokozására van irányozva, nincs köze oly törekvésekhez, mik „az országok főtámaszát, talpkövét az erényt, az erkölcsöt aláássák.