Pesti Napló, 1858. január (9. évfolyam, 2387-2411. szám)

1858-01-29 / 2409. szám

23—2409. 9-dik évf folyam.PESTI NAPLÓ. Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, 1-gő emelet. Szerkesztő szállása Angol királynő' 53. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési Vidékre, postán Évnegyedre . . . . 6 frt pp. Félévre . . . . . . 11 firt pp. feltételek: , Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . 5 frt p kr. pp. Félévre.......................... m pp.­­ Félévre . . . 9 frt 30 kr. pp. Um­litmanirnkr Min • ® hasáb, petit sor 3-szori hirdetésnél 4 pkr. Bélyegdij Dll Ud­illo UjfClV Ülje • külön 15 pkr. Magán vita 6 hasábos petit sor 6 pkr. 1858. Péntek, jan. 29. Előfizetés nyittatik PESTI NAPLÓ 2 és 5 havi folyamára, úgymint : Vidékre postán küldve Február és martius hónapokra 4 frt. Február — Junius hónapokra 0 frt. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. PEST, jan. 29. Az egyházi javak urbérkárpótlása. I. Maholnap szerencsések leszünk elmond­hatni, hogy hazánk agrár­viszonyainak jogi kiegyenlítése betetőzéshez ér. Mert különösen a­mi a földtehermentesítésnek a legfőbb hata­lom által vezetett műttételeit illeti, nem csak folytonos munkásságban látjuk, mindezek kö­zegeit, hanem naponkint olvashatunk oly ren­deleteket, melyek az e téreni végmegoldást tárgyazzák immár, s biztos kilátást nyújtanak arra, hogy a jogi s birtokviszonyokat annyira zsibbasztó hűbéri kapcsolatoknak ha nem min­den kövét is, legalább nehezebbjeit kevés idő múlva leemelve érezhetjük. Ily rendeletnek kell a folyó év január első napjáról kell azon legmagasb intézkedést is tekintenünk, mely a magyar-, horvát- s tótor­szági, valamint a szerbvajdasági és temesi bán­sági egyházjavakra nézve az 1853. márt. 2-ki nyiltparancs értelmében (b. tr. 1. 39, 40, 42. sz.) kitudott, s az úrbérkárpótlás megállapítá­sára közzétett legfelsőbb utasítást is tekinte­nünk , mely, mivel hogy általában nem csak az egyházi testületek, hanem az egyházi ja­vak által közelebbről érdekelt egyéniségek s alapítványok végleges kielégítéséről intézke­dik, méltónak tartjuk ezen intézkedés lényegét s modalitásait főbb pontjaiban megismertetni. Első az, a­mi e legutóbbi rendeletben mint­egy elvül mondatik ki, hogy az 1854-diki pa­tens határozványai, melyek által a kitudott úrbéri és tizedkárpótlásnak a jogosítottak szá­mára eszközlendő lehető gyors kiszolgáltatása szabályoztatik, az egyházi javakra is alkal­mazandók. Összevetvén azonban e két, irány­adásul szolgáló rendeletek határozványait, szükség észrevennünk, hogy amaz előbbinek­­ alkalmazása a kárpótlás kiszolgáltatásánál, csupán elvileg értelmezendő; mert miként alább látandjuk, az eljárás módozataira nézve, a jelen utóbbi rendeletben lényeges változtatá­sok foglaltatnak. Az 1854. január 16-dikáról kelt cs. k. nyiltparancs csak annyiban veendő t. i. alapul, mennyiben már ott kimonda­tik, hogy az egyházi javak szintén része­­sülendnek kárpótlásban, é­s hogy miként a most idézett nyílt parancs 19-dikl­u-sá­­ban olvassuk : „a lejárt kárpótlási járadék, (a javadalom élvezetében történt változás mi­att netalánt kiegyenlítések föntartása mellett) a jelenlegi haszonélvezőnek; a további folyó kárpótlás pedig, maga a papi javada­lom részére, a földtehermentesítési pénz­alapnál utalványozandó.“ Sajátlag az itt ki­mondott elv az, mely az 1854-diki nyiltpa­­rancsból szorosan megtartandó; mert a mi a kárpótlás kiszolgáltatásának módját, vagy a kárpótlási tőkék kirendelését illeti, az e körüli eljárásban az egyházi javakra nézve, a régitől egészen elütő, s lényegesen különböző eljárás rendeltetik. Az mondatik, ugyanis a f. év január első napjától kelt császári rendelet­ben , az egyházi javak után járó úrbérkárpót­lás tekintetében, a kárpótlási tőkének bíróság általi kirendelése meg nem engedtetik (2. §.).“ Az mondatik továbbá az 1854. jan. 16-diki cs. k. nyiltparancs 15- dik §-sában : „a földtehermentesitési bizott­mány által kitudott kárpótlási követeléseknek a földtehermentesitési pénzalaphoz utalása, vagy a) maga az országos földtehermentesítési bizottmánytól közvetlenül, vagy b) a bírói határozatok alapján a földtehermentesítési p­énz a­l­ap igazgatósága által eszközlendő.“ Mit tesz ez, s mily értelemben kell azt ven­nünk, hogy ezen határozat daczára, az egy­házi javak után járó kárpótlási tőkének, a bíróság általi kirendelése meg nem engedtetik ? Avagy, mit kell a bíróság általi kirendelés alatt értenünk ? Öszletezvén a földtehermente­­sités foganatosítására vonatkozó eredeti utasí­tásokat (nevezetesen az 1853. dec. hó 9 diké­­ről kelt miniszteri utasítás 43—54. s az 1854. január 16-diki cs. k. nyilt parancs határozvá­nyait), azt kell szükségkép tekintetbe ven­nünk, hogy azokban a kárpótlás kirendelése, főleg az egykori földesurak s volt jobbágyok közötti, másrészt pedig azon fenforgó adóssági jogviszonyok szerint szabályoztatott, melyek­nél fogva valamely összetes földesurasági, de különben adósságokkal terhelt s urbéliséget vesztett jószágra is kárpótlás volt igényelhető. Az eljárás rendszerében tehát, különösen a jo­gi biztosíték s a törvényesen támasztható igé­nyek tekinteténél fogva (melyek nálunk, leg­inkább az általános betáblázások alapján ke­letkezhettek), két fő mozzanatot kellő szük­ségkép szem előtt tartani a törvényhozói hata­lomnak. Az egyik nevezetesen az volt, hogy minden úrbéri veszteség kárpótoltassék; másik pedig az, hogy az urbériséget vesztett jószá­gok kárpótlása, ha netalán ezen kárpótlás iránt is valami jogigény fordulna elő, azok ré­szére biztosíttathassék, kik a jogérvényes föl­­számítások, tárgyalására hivatalból megbízott ] [ bíróságok előtt követeléseiket igazolták. Ily kárpótlások kirendelésére a megyei törvény­székek voltak, s vannak fölhatalmazva (1854. jan. 14-diki ny. p. 22. §.), s az ezek előtt tör­tént igazolás, és ezen bíróságok határozatin kívül, egyetlen hitelező sem fordulhatott s for­dulhat kárpótlásért, a földtehermentesítési or­szágos bizottmányhoz. (32. §.) A bírósági ki­rendelések alatt pedig értenünk kell a kár­mentesített jószág jövedelmérei is vonatkozha­tó azon adósságok iránti törvényes bejelentést és eljárást, melyeknek fizetési határideje már lejárt, vagy a bejelentés perczéig fölmondható volt. Már most hát, hogy a legújabb rendelet má­sodik §-sát megérthessük, az a fő kérdés : ter­helhetik-e ily lejárt vagy tüstént fölmondható adósságok, az egyházi javakat, s ha igen, van-e azokra nézve a bírói kirendelésnek tör­vényes oka ? Ezen kérdésre csupán az egyházi javak érvényben álló jogozatainak, ha isme­rete nyújthat megoldást. S erre nézve, mi csak ismételjük, hogy miután hazánk törvényei sze­rint az egyházi javakat sem elzálogosítani, sem elidegeníteni (1567 : 31, 9-ik, 11,13-ik §-os), sem a maga lényegében bármi módon megcsor­­bitani nem szabad (1559: 51. §.­­); — s mi­után végre a jelen időkben, különösen pedig az 1854. jan. 16-ki nyiltparancs 23-dik §-sa szerint a kárpótlást már 1854. márczius első napjától kezdve nem tekintethetik, az ingatlan jószág tartozékának, — az ezentökékrei bírói utalásnak, vagy kirendelésnek sem lehet többé jogi alapja. Miután tehát ezen törvényes alap megszűnt, s így a kárpótlási tőkék az egyházi javadalmak alapvagyonának annyira elválaszt­­hatlan alkatrészeivé váltak, hogy azok többé semmiféle magánigény vagy adóssági követe­lés kielégítéséül nem szolgálhatnak, nagyon természetes, hogy az ily kárpótlási tőkék bí­róság általi kirendelése sem engedtetik meg. MÉSZÁROS KÁROLY: TUDOMÁNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A barbárok pusztításairól Rómában. Kik a Csengery által kiadott „Történelmi ta­nulmányokat olvasták, jól ismerik Ampére „Ró­mai történetét Rómában.“ E hírneves tudós és utazó tovább is folytatja, a hely­színén tett régiségtani vizs­gálatok nyomán, Róma történetét. A „Revue des deux Mondes“ egyik, a múlt év végén megjelen füzetében az utolsó római hősig, Belizárig jutott. Rómának a gothok által történt elfoglalása emlékeiről szól. Míg Csengery előbbi munkáját folytatná, érdekesnek tart­juk Ampére czikkéből egy mutatványt tenni közzé, melyben e nagy búvár és kitűnő író a népvándorlás „barbárjait egy súlyos vád alól menti ki. Sokan hi­szik, hogy Róma halhatatlan emlékeit a népvándor­lás „vad népei“ rombolták össze. Ampere ezt előíté­letnek, tévedésnek tartja. „Belizár után, úgymond, Narses eunuch látszott egyedüli embernek a birodalomban. Ő védte Hadria­nus császár mausoleumát a barbárok ellen, mely már akkor lett azzá a mi mindig volt, s a mi mai napig­­lan: Róma fellegvára. A görög védcsapatok, a táma­dókra dobálták ki a szobrokat, melyek Hadrianus síremlékét ékesítették. E szobrok közt volt a hajdan­­kori művészet egy remeke, a Barberini-Faun, mely ma a müncheni nevezetes glyphtotéka dísze. Ezúttal nem a góthok, hanem a görögök voltak a barbárok,­­va­lamint annakelőtte nem Alarik volt az, ki a még akkor Theodosius bezárt templomaiban meg volt érezszob­­rokat újra önteté, hanem a rómaiak, hogy életök váltságdíját lefizethessék. A barbárokat méltatlanul vádolták. Túlzottan­­ adták elő az általuk okozott károkat; nekik tulajdo­nítják közönségesen a szobrok és emlékek lerombo­lását. A barbároknak semmi örömük sem telt a szob­rok összetörésében vagy újra öntésében. Hogy a ca­­pitoliumi Venust egy falban, a rombolástól való féle­lem miatt, eldugva találták, onnan van, mivel inkább a keresztyének buzgóságától, semmint a barbá­rok dühétől féltették. Az el nem dugott szobrokat azon kegyelet nélküli szenvedély csonkíttatja meg, melyet ma is mindennap, a teljes civilisatio daczára tapasztalhatni Rómában. Minden utazó szeret a pom­pás szobrokból egyegy újat egyegy fület vinni el em­lékül. A szobrok megcsonkításában azon előítélet is szerepet játszhatott, mely általánosan el volt terjedve, hogy t. i. a szobrok igéző szemmel bírnak. A­ki azokra néz, szerencsétlenség éri. Ez ellen legbiztosabb óv­szer, úgy hitték, a megcsonkítás. VII-i. Sándor ide­jében, egy paraszt a föld alatt mozaik alakokat ta­lált. Egy lelkész szavára elhitte, hogy ez alakok ör­dögök, s szétrombolta. A pápának értésére esett s a parasztot gályákra küldte. De VII. Sándor igen szi­gorú volt, mert a mozaikok széttörése nem volt oly nagy hiba, mint Marcus Aurelius ivének lerombol­­tatása. A­mi az épületeket illeti, a barbároknak nem volt sem idejök, sem kedvök sem eszközük ledöntésökre. Miért is döntötték volna le? A barbár szót, mely eleinte sem többet, sem kevesebbet nem jelentett, mint hogy az a nép, melyre e nevet ruházzák, sem gö­rög, sem római, — épen ennek nyomán roszul értel­mezte az utókor. Néha úgy festik a barbárokat, mint ördögök táborát, kik egész dühös gyűlölettel rontottak a civilisatiora; — pedig ebből semmi sem igaz. A barbárok nem voltak erős ellenszenvvel el­telve a római civilisatio ellen; nagy részök régi idők-­ től fogva érintkezésben volt a rómaiakkal. Gyakran szolgáltak a birodalom harczi soraiban, s inkább le­telepedő helyet kereső népek, mint kóbor vadak vol­tak. Mivel ki vagy miveltetni szándékoztak egy új ha­zát. A mi több, a hunnokat kivéve, csaknem minde­­nik keresztyén volt. Igaz, hogy a nagyobb rész az arianismust vallotta, de ugyan e hiten volt több római császár. Az arianus Alarik gótjai sokkal jobban meg­kímélték Roma templomait, mint később az V-ik Ká­roly császár katonái. Nagyon igazságtalan volt agót és vandal nevet ez „emlékeket romboló“ névvel azonosítni. A gótok, kik mindazon népek közt, melyek a római birodal­mat megtámadták, a legmiveltebbek s a civilisatióra legtöbb fogékonysággal bírtak, nem tudni, mi joggal­­lettek a barbarismus képviselőivé. A hegyes ivó épí­tészet, melyet nem ők találtak fel, egy időben csak azért vettetett meg, mivel barbár építészetnek tarta­tott — különösen a művészetek újjászületése (re­naissance) korában. A vandálok sem voltak oly vadak, minőknek fes­tik; — s korunkban némely európai kormány és egyes ember sokkal több rombolást követ el a régi emlékeken, sem hogy a vandalisms szó a nevezett népre igazságos volna. Se a gótoknak se a vandaloknak nem volt idejök sokat pusztitni. — Totilát kivéve, a többi csak keresztül vonult Román. Alarik egy krónikás szerint csak hat, egy másik szerint csak három nap mula­tott benne. Ez alatt oly keveset rombolt, hogy Orosus szerint, ki, igaz, kedvezett a barbároknak, ezt írá : „Habár ez esemény közelebbről ment véghez .... azt hinné az ember, semmi sem történt, nihil factum.“ Tudjuk, hogy Alarik kirabolta Sallust kertjeit s megrongálta a colliseumot, de csak néhány épületet­­ gyujtatott fel, a­mint Orosus mondja : „facto ali­­quantarum aedium incendio.“ Gens Erik két hétig ra­bolt Rómában , de a pápa kieszközölte tőle, hogy ne gyújtogasson; már pedig csak a gyújtogatás tehetett nagy kárt az emlékekben. A rablás kiterjeszkedhetett a pénzre, drága kövekre, becses edényekre, — de a templomokat el nem vihette. — Egy orvos, kit egy elménet azzal gúnyolt, hogy sok embert öl meg, igy felelt: „nem oly könnyű az embert megölni, mint hi­szik.“ Még sokkal inkább áll, hogy oly nép, mely a civi­­lisatióban kevéssé haladt előre, nem oly könnyen rombolhatja le, mint hiszik, az oly szilárdul épült emlékeket, minek a római épületek voltak. Hogy le­het hinni a gótokról és vandálokról, hogy előre fel­tett szándékkal s csak azért jöttek volna, hogy a rendkívül erős mészszel összeragasztott köveket szét­feszítsék, minden haszon nélkül, s az oszlopokat el­­fürészeljék, melyeket semmire sem tudtak használni. A régi épületek lerombolása csak akkor folyhat nagy­ban, midőn új épületeket akarván felállítni, a régiek anyagára szükség van. A lerontás az újra­építés ked­véért szokott történni. A barbárok nem romboltak, épen azért mivel barbárok voltak s nem akartak épitni. A régi Roma akkor enyészett el­, mikor új Romát építette. Sajátságos, de természetes, hogy az újjászületési korszak semmisítette meg a hajdankort. Nagyon elterjedt vélemény, mintha a barbárok sok becses tárgyat vezettek volna a Tiberisbe. Többször indítványozták, hogy e folyót más mederbe kellene vezetni e becses tárgyak feltalálása végett. Lehet, hogy sokat találnának a folyó medrében a szobrok s edények közöl, de nem lehet föltenni, hogy a barbá­rok tették volna e munkát. Csak a legellenségesebb szándék tétezhetné ezt, de mint már mondatott, a Államszerződés. Ausztria,Francziaország,Nagybritan­­ni­a, Poroszország, Oroszország, Szárdi­­nia és az ottomán Kapu között 1857. jan. 19. (Köttetett Párisban.)­­ Felségeik stb. megfontolván, hogy az 1856. mart. 30-ki párisi szerződés 20 ik czikkének végrehajtásá­val megbízott határszabályzó bizottmány munkálatait befejezte s azon szándékban, hogy az e­z. évi jan. 6-ki jegyzőkönyv határozataihoz képest a közös megálla­podással e czikkelyen tett változtatások, valamint hogy a kigyósziget s a Duna-delta iránt hozott s azon jegyzőkönyvben foglalt határozatok szerződés által szentesítessenek , e czélból meghatalmazottaikul ki­nevezték és pedig : stb. Kik, miután meghatalmazó levelüket kölcsönösen közlék s azokat kellőeknek találták a következő czikkek felett állapodtak meg : I. czikk. A határvonal Orosz- és Törökország közt Bessarábiában a határszabályzó biztosok által Kisschenenben 1857. márt. 30. készített helyirati térkép szerint határoztatik­­meg, mely térkép a jelen szerződéshez, annak aláíratása után, mellékeltetik. II. sz. A szerződő hatalmak rendelik, hogy a Duna különböző ágai közt, torkolatánál találtató s e folyam Deltáját képző szigetek az 1857. jan. 6-ki jegyző­könyvhöz mellékelt térkép szerint, a helyett, hogy mint a párisi szerződés 21-ik czikke implicite megál­lapít, a moldvai fejedelemséggel köttetnék egybe, ismét a magas kapu közvetlen souverainitása alá ke­rülnek, melyhez azok az előtt is tartoztak. III. ez. Miután az 1856. mart. 30-ai szerződés, va­lamint az Orosz- és Törökország közt elébb kötött szerződések a kigyó-szigetet hallgatással mellőzik és miután a magas szerződő felek elismerik, hogy az emlitett sziget a Duna-delta függelékéül tekintendő, igy annak hozzávalósága a megelőző czikk határoza­tai értelmében szabályoztatik. IV. c. A tengeri kereskedés általános érdekében, kötelezi magát a magas kapu, hogy a kigyószigeten világitó tornyot állitani oly czélból, hogy a Dunára és az odessai kikötőbe rendelt hajók biztosíttassanak. Az 1856. mart. 30-ai szerződés 17-ik czikke által ki­küldött partbizottmány, melynek czélja a folyam tor­kolatok s a tenger határos részeinek hajókázhatósá­­gát biztositani, az érintett világitó torony rendes szol­gálata felett is felügyelend. V. ez. A jelen szerződés meg fog erősittetni, s a megerősítések 4 hét alatt s ha lehet hamarább Páris­ban ki fognak cseréltetni. Melynek bizonyságára stb. így történt Párisban, jun. 19-én a kegyelem 1857- dik évében. Aláirva: Hübner. Walewski. Cow­ley. Hatzfeld. Kisseleff. Villlamarina. Mehemed-Dj­emil. Statistikai adatok Szolnok megyéből. Statistikai száraz adatok minden commentár nélkül is, az egybehasonlító elmélkedések érdekes következ­tetésekre adnak alkalmat, így megyénk legnépesb két községét a 28,000 lakosú Mező-Túrt, mely népszám­­ból 15,000 református, és a 13,000 egészen katholikus lakosú Szolnokot vegyük például. M. Túron, a refor­mátusok közt született a múlt 1857. évben 791 gyer­mek, 40-nel több fi, mint leány, köztök 64 törvénytelen ágyból, meghalt 611, tehát a szaporodás 180. Háza­sodott 140 pár. — Szolnokon született 1856-ban 780; 1857-ben 855; idei több­lett: 75 iker volt 1856-ban 10; 1857-ben 13; meghalt 1856-ban 595; 1857-ben 726; idei többlet: 131, mely a m. é. augusztus havá­ban 140 gyermeket elragadó himlő­s vérhasnak ro­vandó föl; mindamellett a szaporodás: 129; még a cholerajárványról emlékezetes, 1855-ben is, midőn az ország több vidékein a halálozási esetek a szüle­tésieket fölülmúlták Szolnok 120-al szaporodott; az idei szülöttek közt törvénytelen 39. Házasodott 1856. 132, 1857. 176 pár; tehát 44-vel több lakodalom volt az idén, mint tavai; nem tudom a páros élet rövid mámora után a közelgő katonaállítás alkalmával a lakodalmak közöl nem fogja-e siratni egynémelyik párja elvesztését. Túron 18, Szolnokon 15 lélekre esik egy születés; ottan 12, itt 22 gyermekre egy törvénytelen szülött ; amott 20, itt 17 lélekre jön egy halálozás, amott 107 itt 73 lélekre egy há­zasság. A házassági számarány ily mennyiség­ben mint Szolnokon egyebütt aligha mutatkozik. A tíz év ótai hadajonczozási rendszer a kora házassá­gokat megakasztotta. A fiatal­ember a sok katonai szalmaözvegy példáján okulva 20 évi hadköteles ko­ra előtt nősülni mostanában óvatos. — De térjünk a commentatióra. — Túr népe tulnyomólag földműves, szolnoki napszámos, a vasutak, sóhordás, tiszai mun­kálatoknál ott könnyedén pénzt s élelmet keres; ezért-e vagy mi okból az egyébként dologtalan nők feltünőleg szaporák, úgy hogy annyi példán — ám­bár bizony meddő nők itt is találkoznak, mindamel­lett — némely hires fürdők helyett a gyermekágya­s

Next