Pesti Napló, 1861. február (12. évfolyam, 3293-3315. szám)

1861-02-01 / 3293. szám

kori archaeologiában világszerte el vannak ismerve és hogy azon senki nem kételkedik, a ki az elmúlt tiz évben megjelent az e tudományt tárgyaló könyve­ket olvasta, végre bebizonyitom, hogy már a közép­kor is „opus frangilenumnak“ nevezte a csúcsíves stylt. E styl tehát nem német hanem eredet franczia styl. Francziaországból a kez­deményezés országából származik mely ország majd­nem mindég barátsá­gos indulattal volt irántunk. E styl továbbá nem szerzetesi vagy kolostori styl, a mint némelyek hirde­tik. Ugyancsak érintett második előadásomban be­bizonyiton, hogy e styl ki­mivelését egy­részt az éj­szaki franczia városoknak a XII. században történt fölszabadulása, más­részt azt akkori építészetnek a kolostori szerfölött szigorú szabályok alóli fölmen­tése eszközlé; mert e styl épen akkor indul virágzás­nak, midőn az építészet a szerzetesek kezéből a lai­kus mester kezébe ment át. E styl tehát kétszeresen a szabadság stylj­ének nevezhető, ama sza­badságénak, melyet a mesterek magok a chartresi csarnokban jelképeztek, személyesitése alá a Liber­tás szót írván, mely szobor és aláírás még ma is ere­deti helyén látható. E styl továbbá, nem mint többen hamisan hirdetik, csupán empirikas styl. Harmadik előadásomban bebizonyítom, hogy ily logikai következetesség, ily okszerű kimivelése az arányoknak, idomoknak és szerkezetnek, ily okszerű kifejlődések az alapel­vekből és alakokból, ily szigorú tudományos rend­szerezés semmi más stylben nem fordul elő, csu­pán csak a franczia stylben. Daczára annak, e stylt ecclecticismussal vádolták, hoz­záadván, hogy az ecclecticismus a mű­vészetekben káros hatással bír. E káros hatást el kell ismerni azon művészetekben, melyek majd nem egészen a teremtő lángésztől függenek, de az építészet a ta­pasztalás művészete lévén, ily szemrehányást nem érdemel, de legkevésbbé érdemel a franczia styl, mert ez az idegent, a megelőzőt, soha sem vette föl egyszerűen, hanem mindég csak akkor, ha módosítás által saját vérévé vált; e módosítás pedig mindig a legmélyebb, legművészibb tapintattal és érzettel pá­­rosult legértelmesebb tanulmányozás eredménye volt E­stylben épültek valaha valamennyi tudományos intézetek, miknek példányai a még ma is fönálló oxfordi és cambridgei collegek. A­ki ezeket látta, igen jól képzelheti magának akadémiánkat e styl­ben, míg az athéni akadémiának, mint épületnek eszméje, alap nélkül marad. Nem kell továbbá elfelejtenünk, hogy nemzeti tör­ténetünk fénykorai karöltve járnak a csúcsíves styl­lel. A mongolok pusztítása után újra fölébredő ha­zánkban IV. Béla és családja a franczia építészetet, honosstá nálunk; a XIV. században Róbert Károly Visegrád várát csúcsíves stylben építét e stylt használ­ta Lajos és végre Mátyás, budai várában. A XVI-ik század kezdetén nemzeti öltönyünk e­styl szellemében megállapodik, mit a magyarok, ki­ket Burgmeier, Miksa császár diszmenetében lerajzol, tanuln­án­­k. Itt még nem találkozunk a szűk és test­hez tapadó ruhával, mely csak a XVII. és XVIII. században jött divatba, s mely ellen a népnek bör­­szürbundája és gatyája óvást tesznek. Burgmeier magyarjainak bő köntösei csúcsíves stylű virágok­kal díszesítvék, csatokkal, övekkel és gombokkal tartatnak össze, a fövegek közt ráismerhetni a ka­­nászkalapra és prémes sapkára. Museumunkban szintén magyar díszítményekkel találkozunk, melyek e stylnek köszönik eredetöket, s melyek ma is gombok övék stb. mintájául joggal szolgálnak. Volt idő, mikor, mint ma e minták után kés­zitett diszitményt, csúcsíves stylbe épített házakat kívántunk; ez ízlés 15 év előtt uralkodott. Azóta igaz, nem keveset kontárkodtak nálunk e stylben; de ha ezen kontárkodás vissza­ijeszt bennünket, miért nem ijedünk meg más építő modorokban tett kontárkodástól ? Hisz itten a „me­­mentomozik“ még sokkal számosabbak. Legyen tehát palotánk föladata, ha­zánkban oly mintát állítani föl, mely a kü­lfödi művészet és tudomány szí­n­é­n álljon. De ha mintát akarunk fölállítani, természetes, hogy meglevő épületek holt utánzásától óvakodnunk és oda kell fordulnunk, a­hol a föltalálás, a teremtés nemcsak lehet, de valószínű is, azaz oly stylhez, mely nem mint az antikizáló modorok, a megszokott és min­dennapi körül forog , hanem minden adott alka­lommal valóságos új épület-egyéniségeket szokott teremteni. Ily­styl már eredetiségével is eredeti­ségre szólít föl , sőt arra kényszerít. A roppant számmal fönnálló régi csúcs­íves épületek másolatai, melyeket a legutolsó évtized közzétett, kétségen kí­vül helyezik, hogy itt kimeríthetlen kincsre találtunk, melyet a képzelő tehetség, a művészet és a tudomány vég nélkül fölhasználhat. E kiadások apáink művei ismeretét egyúttal annyira vitték, hogy e téren biztos léptekkel járhatunk és tiszta belátással működhe­tünk, de másrészt is e kiadások a külföldön átaláno­­san megkedveltették a csúcs­íves stylt. Angliában ezen előszeretet még régibb és annyira uralkodó, hogy az angolok a parlament házuk építése előtt készített költségvetés alkalmával nem ijedtek vissza a nálunk hihetlennek tetsző 8 millió font sterlingnyi összegtől. Franczia és Németországban a régi csúcs­ives dómokat, templomokat, várakat és városházakat nemcsak re­staurálják, hanem kiépítik, sőt újakat emelnek e styl­ben. Míg mai nap a római vagy a renaisance épüle­teit csak fölületesen tekintik, mivel ez nem más, mint a megszokottnak és mindenütt láthatónak ismétlése, czélirányosnak tartják a középkori stylben emelt épü­leteket egyenkint tanulmányozni, mivel itt minden lépten ujjal, eredetivel találkozunk, mely, midőn a mester képzelő tehetségéről ad tanulságot, saját phan­­tasiánkat is fölébreszti. ^[Képzeljünk épitő helyünkön az átalelleni épülethez hasonló házat, mely közönséges bérháztól csak osz­lopcsarnokával különbözik, miről nem tudhatni, hogy jutott az attól tökéletesen különböző épület elébe. Nem leend-e mindenki följogosítva kérdezni, mi ok­ból ismételtük ezen, már magában is semmi eredeti­séggel nem bíró építményt? E kérdést, ha sok pesti lakos nem tenné is, mert az építészi divathoz hozzá­szokunk, mint a semmi logikai okon alapuló ruha-di­vathoz, e kérdést teendi mindenesetre minden művé­szi tapintattal bíró vidéki és idegen. Ily kevés fejtö­réssel járó épületekkel a múlt évek megajándékoz­tak, de ha ma is ily mód után törekednénk, csak sa­ját szegénységünket árulnók el. Vegyük föl az anti­kizáló modor második jobb esetét, oly csarnok-hom­lokzatot, mint a Louvree Párisban, mihez távolról de igen távolról hasonlít megyeházunk oszlopos csarnoka. A Louvrée homlokzatának meg van érdeme, de azon hibája is, hogy oszlopai két eme­letén keresztül emelkedvén, az ezen emeleteket elválasztó párkányát, mintegy átvágja az oszlopo­kat; másrészt a csarnok a mögöttük lévő terme­két homályosakká teszi, úgy, hogy ablakaik ez a­dalon mindig be vannak rekesztve. Egyébiránt is a Louvreről nem szólhatunk, mert hogy ily oszlo­pokat és azokkal öszhangzatban levő épületet állít­hassunk, arra pénzerőnk távolról sem elegendő. For­duljunk tehát a harmadik esethez, képzeljünk kisebb osztopzatot minden emeleten s akkor a teremek és szobák homályosítása minden emeleten fog uralkodni Nem marad tehát egyéb hátra, mint a negyedik eset azaz, a falból kinyúló féloszlop és akkor nemcsak öszhangzatban lesz épületünk környékével t. i. a Dunasor számos házaival, de azonkívül még e házak kegyteli ismétlése is leend. Pedig oszlop nélkül alig képzelhetni antikizáló épületet, mert az oszlop az antik építészetnek főfő tagja. Henszlmann Imre. — Bécsből írják: „Biztos hír szerint a pénzügymi­niszter innsbrucki kereskedő Boscarelli pénzügyi tervét tanácskozás alá vette. Ezen terv egy 400 — 500 millióig terjedő hazafias ezüst-k­ölc­sönt hoz javaslatba Befizetésül elfogadtatnék mindennemű arany és ezüstből készült tárgy. A kölcsön az államadósságnak a banknak­ törlesztésére, s a bank érczkészletének növelésére for­díttatnék, hogy vele az érczpénz fizetéseket meg lehessen kezdeni. Boscarelli azt hiszi, hogy a tulajdonosok saját érdekükben sietni fognak ezüstjeiket a haza oltárára hozni, s elvárja, hogy a főpapság és gazdag kolostorok pénzügyi műtétei nagy erejükhöz képest támogatand­ják. Még a kisebb birtokosok részvétét is remélte Bes­carelli. A közlő pedig megjegyzi, hogy Ausztriában a kisebb birtokosoktól kényszer útján sem lehetne fél mil­liónál többet összegyűjteni s hogy a birodalom minden templomai és kolostorai összes arany és ezüstértéke nem haladja meg a 20 milliót, a gazdagoknak is igen kevés érempénzök van, arany- és ezüsteszközeik pedig a mun­kabecse és a rajtuk levő drágakövek által annyira érté­kesek, hogy a kölcsön nem sokat nyerne velők s nagyon sokba is kerülne. Egyébiránt, hogy mit várhatni a gaz­dagok hazafiságától, a bankválasztmány közelebbi ülése megmutatta. Megyei élet. Komárom vármegye f. hó 28-án nevezetes bizott­mányi közgyűlést tartott, mely e lapok olvasói előtt annál érdekesebb lesz, mivel híven viszhangozza az egész megye közvéleményét, alyelvekre nézve, melyek­ről nem kételkedünk, hogy az egész ország mint ed­dig, úgy ezután is a legnagyobb egyetértéssel fog nyilatkozni. Sárközy József, szeretett első alispánunk rövid beszéddel megnyitván az ülést, fölolvastatott a tanács­kozmlány főtárgya, a jan. 16-ki kir. leirat. A fölolva­sás befejeztével Konkoly Thege Dénes ur, megyénk kitűnő kapacitásainak egyike emelt szót Röviden érintve az oct. 20-ki manifestumot „a Bach­­féle bukott bureaukratikus rendszer zárokmányát,“ áttért azon viszony fejtegetésére, mely Magyarország és Austria közt 836 év óta fönnáll. Kiemelte a kor­mány és nép, valamint a népek egymás közt létező bizalmatlanságát, melynek egyik fő okául azon kö­rülményt tulajdonítá, hogy a kormány mintegy ha­gyományosan, minden nehéz körülmények közt nem nemzetek bizalmára, hanem a szuronyokra tá­maszkodott, s ily módon, mindig annak ellen­kezőjét érte el, mit elérni akart, úgy annyira hogy a nemzetnek azon szomorú tapasztalatra kel­lett jutnia, hogy „csak akkor lehetünk erősek, midőn a kormány gyönge.“ Másik fő oka a bizalmatlanság­nak a terhes adói, melyek sohasem a haza jólétének emelésére, hanem mindig csak azon nyers erő neve­lsére fordittattak, mi más oldalt oly roszul és czél­­szerűtlenül alkalmaztatott. De a bizalmat még h­elyre lehet állítani s ennek egyetlen módja az 1848. évi szentesített törvények rögtöni visszahelyezése, fele­lős kormány fölállítása s jövőben is csupán oly tör­vények alkotása, „hogy a király a hazának csak ba­rátja lehessen.“ Végül a kir. leiratra áttérve, annak pontjait taglalgatta és tarthatlanságukat bebizonyít­ván, a szerkesztendő föliratban törvényes á­lásunk­­közi szilárd ragaszkodásunkat kívánja kinyilatkoz­tatni. A második szónok főt, Rendek József gutai es­peres úr szintén az országunk és Ausztria közt fönn­álló viszonyt fejtegette. Magyarország nem föltétle­nül, sőt igenis határozottan körülírt föltételek mellett csatlakozott Ausztriával, de a föltételek ismételt es­zük daczára is, a legtöbb esetben nem teljesí­tettek. Magyarország jogos igényei nem vétettek tekintetbe, holott Magyarország az egész osztrák államcsoport­egnagyobb és legh­atalmasabb tagja, mely nélkül Ausztriát, mint hatalmasságot,­képzelni is képtelenség. A fejedelem csak saját érdekeit és nagyságát mozdíta­ná elő, ha a nagy hadvezér, savoyai Eugen tanácsát is követve, Budára jönne lakni és mindenekelőtt m­a­­gyar király kívánna lenni. A szónok továbbá ünnepélyes óvást tesz és protestál Hartig gróf azon állítása, ellen, hogy Magyarország meghódított or­szág. Óvását a történelemhez föllebbezi. Nemcsak h­ogy Magyarország volt mindig Ausztriának egyet­len megoltalmazója, de sőt egyszer mégis hódította azt. Mária Therézia ellenségei is csupán a német tar­tományokat akarták maguk közt fö­osztani s Ma­gyarország függetlenségét mindig elismerték. Az in­gerültség, mely most — nem tagadhatni — általá­nosan forrong Magyarországban, legnagyobb rész­ben az ily gyanúsítások és alattomos bujtogatások által szittatik. Tiltassanak le és fojtassanak el Bécs­ben ezen ármánykodások, és az ingerültség nagy részben le fog csillapodni. Komárommegye a legna­gyobb lovagiassággal járt el az idegen hivatalnokok iránt. A kir. leirat egyes pontjaira áttérvén, az első­­ pontra nézve megjegyzi, hogy ha a menekültek, egyébiránt a kormány által is igazságosnak elismert ügyben izgatnak, ehhez semmi közünk, bocsáttassa­nak haza, majd aztán megszűnik az izgatás. A má­sodik pontra nézve : az adót nem azért nem fizetik, mintha a megyék azt letiltották volna, hanem, mert oly túlságos fokra csigáztatott föl, hogy fizetése csaknem lehetlen volt. Különben is a néhai kormány az adót évnegyedenkint előre szokván beszedni, a megyék szervezése óta be nem fizetett hátralék nem valami nagy lehet. Az 1848-as törvények a ki­rályt úgy kötelezik, mint az országot, azon egy­olda­­lúlag változtatni nem lehet, s így a leiratnak ide vo­natkozó pontjára egyebet nem is felelhetünk. Bizo­­dalom a kormány és nemzet közt, csupán sz­étesített törvényeink teljes visszahelyezésével lehetséges, ad­dig is tisztelettel tudomásul vesszük a kir. leiratot Csapó Pál úr egy hosszabb és mély alaposság­gal szorgalmazott beszédben föliratot indítványoz, melybe a többi közt fölvétetni kívánja, hogy az 1848- diki törvények a nemnemes osztály fölszabadításán kívül semmi újat sem tartalmaznak, s csupán a hazai belügyek helyesebb kezelésére vannak irányozva. Midőn 1848-at kérjük,nem kérünk egyebet,mint összes törvényhozásunk eredményét s azon jogalapot melyen a birodalom 300 éven át fönállt. Fölvetetni kívánja to­vábbá, hogy am. nemzet ezredéves jogainak alapjától el nem válhat, a jogokat elveheti egy időre tőlünk az erőszak, de arról lemondani nem fogunk soha. Ezek­nek alapján megkérni óhajtja ő cs. k. felségét, hogy midőn a földitt 1790. 3. t. ez. azon rendeletét igénybe veszi, mely az örökösödő magyar király iránt ország­­lása kezdetétől számítandó hat holnap alatt megtör­ténni kellő koronázása előtt is biztosítja az engedel­mességet, méltóztatnék ugyanazon­­ czikk ama részét is kegyelmesen tekintetbe venni, mely egyszersmind a fejedelmet is a törvények megtartására kötelezi. A következő szónok : Fit­tler Gyula úr szintén föliratot óhajt intéztetni ő cs. k. felségéhez és néhány pontban fölolvassa azon kiváltatokat, melyeket abba fölvétetni óhajt Különös kiemelendőnek tartja, hogy a nemzet a mostani kormányrendszert törvénytelen­nek tartván, tovább az annak élére állított férfiakban sem bízhatik, miután ők nem igényelhetnek több bi­zalmat, mint mennyit tetteikkel igazolnak; úgy de ők a nemzet megnyugtatására 3 holnap alatt sem­mit se tettek, de sőt mintegy kiszámítva, a folytonos octrogrozások által mintegy az utat egyengették arra, hogy minden következetlenség nélkül, 1860. oct. 20-áról oct. 19-ére visszamenni lehessen ; sőt ezen legfelsőbb leirat s az uj kölcsön érdekében kibocsá­tott rendelet ellenjegyzésével a nemzet ellen egyene­sen vétkeztek P­e­r­c­z­e­l László egy rövid de tartalmas és nagy tetszéssel fogadott beszédben szintén a bizalmatlan­ságot óhajtja kifejezni a föliratban. Tiszt. Saág­hy Vendel érsekbéli lelkész azon megjegyzést teszi, hogy törvényünk adózást parancsol, de az 1848-iki törvény pénzügyminisztert is rendel, kinek azt lefizessük, vájjon nem jó lenne-e megkérni a Felségét, hogy nevezze ki azon embert, kinek, mint pénzügyőrnek, az adót átadhassuk. Fölemlíti továbbá a legújabb köl­csönt is, melyről megütközve tapasztalta, hogy báró Vay Miklós ő exója által is ellenjegyeztetett. Fittler Dezső urad. Gigész nem akarja a bizal­matlanságot kifejeztetni a föliratban, hanem az esz­­tergommegyei fölirat modorát és szellemét ajánlja. Ördódy Kálmán általánosságban tartott föliratot indítványoz, mert szerinte, ha sérelmeinket részletezni akarnék, legjobb volna a „Corpus jurist“ recepisse mellett Bécsbe felküldeni, hogy tanulják meg. Ki­nyilatkoztatni kívánja, hogy erő ellenében tudtunk tűrni és tudunk várni is, de különben alkotmányos jogainkból egy t­apodtat sem engedünk. Végül az or­szággyűlést az 1848-as törvény határozata szerint Pesten kívánja összehivatni. Föld­váry Kálmán nem akar föliratot. Konkoly Thege Dénes Földváry indítványához csatlakozik s még most nem akar föliratot. G­h­y­c­z­y Kálmán a jelen helyzetet kezdvén fejte­getni, azon nézetét fejezi ki, hogy csalatkoznak azok, kik azt hiszik, hogy az átalakulás munkája b­e lenne fejezve; a nagy küzdelem, a szellemi harcz még csak ezután következik. A kin­viszonyok nagy befolyást gyakorolhatnak ugyan az eseményekre, de törvényhatóságnak azokon indulni nem lehet. A kor­mány irányában győzni csak úgy lehet, ha a törvé­nyesség teréről le nem lépünk, jogainkból nem en­­dü­nk, de többet sem követelünk. Csak azon jogo­kat tarthatjuk meg, melyeket gyakorlunk s mások által gyakoroltatni nem engedünk. A föliratot ő is pártolja, először azért, mert nem akarja hogy határo­zatainkat csak a jegyzőkönyv lapjaira írjuk, hanem hogy ki is mondjuk a mit határoztunk ; m­ásodszor, mert ha elfogadtuk a fejedelemtől alkotmányos jogaink gyakorlatának megkezdhetését, akkor ural­kodói jogát nem lehet megtagadnunk, hanem a tett­­eges állást kell figyelembe vennünk. Kívánja, hogy a fölirat szilárd és határozott, de e mellett illedelmes hangon legyen szerkesztve, „suavit in modo, fortis in re", mert a kir. leiratban azon figyelmeztetés van, hogy óvakodjunk olyat elkövetni, mi az országgyűlés elhalasztását vonhatnám iga után, e tekintetben tehát vigyáznunk kell, hogy a netaláni felelősség semmi esetre se reánk, hanem a kormányra káramoljék. Egyébiránt a gyűlése­n elmondott számos indítvány közül a föliratba fölvétetni óhajtja, hogy az ország­­gyűlés Pestre hivassák össsze. Hogy ő­felsége nem állíthatott vissza mást, mint a régi alkotmányt, egész terjedelmében. A menekültekre nézve megjegyzen­dőnek tartja, hogy azért választottuk őket bizottmá­ny­­tagokká, mert meg vagyunk győződve, hogy haza­­jöhetésök össze van kötve alkotmányunk visszanye­résével, s mi nem akarjuk nélkülözni annak idejé­ben tanácsukat. A törvénykezési pontra nézve kifejtetni akarja, hogy ez nemcsak jog, hanem egyúttal kötelesség is, melynek teljesítésével tar­tozunk. Az adót törvényeink ellenzik s igy mi a leirat e tekintetbeni kivánatát nem teljesíthetjük. I ezen utóbbi pontokat nem részletezve, csupán ál­talánosságban akarja érintetni. Végül hozzátétetni kívánja, hogy épen törvényeink iránti tiszteletből ragaszkodunk az 1848-iki törvényekhez, melyeknek visszaállíttatása az egyedüli mód a nemzeteket meg­nyugtatni. Állíttassanak tehát azok vissza még az országgyűlés előtt, s ha netalán némi módosítások volnának szükségesek, ezeket csupán az országgyű­lés teheti. A Magyarország s a­ többi tartományok közti viszony csupán Magyarország független állam­­életének biztosítása által állandósíttathatik. Sár­közy József első alispán Ghyczy indítványához csat­lakozva, nem akarja a bizalmatlanságot nyíltan kife­jezni, hanem úgy vélné czélszerű­nek kifejteni ezen eszmét, hogy az uralkodó, valamint a kormány, csak a törvényesség teljes helyreállításával számolhat a nemzet bizalmára. S ezzel e rendkívül érdekes debatte befejeztetett. A föliratot annak idejében rögtön közlendem e lapok t. olvasóival. —r.— Városi ügyek. Az ország ősi fővárosa Buda, ma tartá meg az 1848-ki törvények alapján rég óhajtott tisztujitását Reggeli 9 órakor a főplébánia templomában tartott isteni tisztelet után az országház nagy teremébe vo­nult a nagy számú választók serege, hol Ráth Péter választási elnök úr következőleg nyitá meg a tiszt­újító ülést: „Polgártársaim ! A tisztújítás küszöbén állunk, elér­tük azon várva várt napot, melyen alkotmányos ésetü­nk és polgári szabadságunk egyik főkincsét, a szabad vá­lasztás jogát gyakorolni és érvényesíteni fogjuk. De ezen joggal kötelesség is van összekötve, melyet teljesítenünk kell, ha akarjuk, hogy a választás eredmé­nye szeretett anyavárosunk boldogságára szolgáljon. Ezen kötelesség pedig abban áll, hogy mi, mellőzve minden magán­érdeket, félretéve minden szenvedélyes­séget, minden személyeskedést csak a közjót és e város javát és boldogságát szemünk előtt tartva, azon szent czél elérésére törekedjünk. Mint vallásos nemzet hűt fiai, a templomban voltunk, a mindenhatót megkérendők, miszerint áldását árassza reánk és adjon erőt arra, hogy emberi gyarlóság, önzés és hiúságtól­­- a­mennyire lehet — mentve, józan ész és tiszta szív sugallata által vezéreltetve, a mai napra ki­tűzött szent­szélt, saját és az egész városi lakosság üd­vére és boldogságára, sikeresen elérhessük! és ez­által édes hazánk várakozásának is tökéletesen megfeleljünk ! Polgártársaim ! Ha a választói rendeknél szétágazan­­dunk is véleményben és a választás eredménye általáno­san megnyugtató és kibékítő nem lenne, vegyük azt egy részt, mint gyarló emberek művét, mely tökéletes soha sem lehet, másrészt, mint a választók többségének kifo­lyását, melynek minden alkotmányos polgár hódolni tar­tozik. Isten áldása lebegjen fölöttünk és vezéreljen e mai fontos munkában! Éljen a haza ! Mire volt h. polgármester Paulovits László úr rövi­den elbúcsúzván a közönségtől, saját és a többi vá­lasztás alá eső tisztviselő­k nevében hivataláról le­mondott, ezután következett a polgármesteri állomásra a golyó általi szavazás, melynek eredménye jön, hogy Feley Ede és Paulovits László kijelöltek közöl, Feley Ede 1092 szavazattal 362 ellenében polgár­­mesterré megálasztatott. Ez alatt az újonnan választott polgármestert ba­­rátjai és tisztelői egy díszes fogatú kocsiban két nem­zeti zászlóval földiszitve, szűnni nem akaró örönszi­­valgások között kisérék föl az országnáz zsúfolá­sig telt nagy termébe, hol megjelenésén a harsány éljenzésekben nyilatkozó lelkesedés legmagasb fok­ra emelkedett, végre megszűnvén az általános öröm és őszinte kitörése, e nök úr a határozat kimondása után az uj polgármester urat fölhivá a törvényes eskü letételére . Az eskü letétel után Feley Ede polgármester úr következőleg szólt az egybegyű­lt közönséghez: „Tisztelt Polgártársaim! A minő mély hálaérzetem azon határtalan bizalomért, melylyel e városnak első tisztévé megválasztottak, oly mély, de mélyebb más részről azon meggyőződésem, mi­kép e megválasztásomnak, ha nem is egyedüli, de leg­főbb oka azon rendületlen hitem, minélfogva a közelebb lefolyt 11 sötét év alatt soha, de soha egy perczig sem adtam föl azon reményt, hogy Magyarország legitim jo­gait, alkotmányos állását visszaszerzendi s leküzdendi mindazokat, kik megsemmisítésére esküdtek össze ; ezen hit, és az, hogy a hit után cselekedni, szenvedni, tűrni, nélkülözni mertem, ez választott meg ma. Igaz, hogy nem egyszer búsulva törődtem azon, mikép e főváros lakosságának többsége e hitemet nem osztja, de hibáztam, és most, midőn látom, hogy e főváros ne­mes lelkű lakói komolyan el vannak határozva, hogy Bu­da ne csak geográfiai emlékezetnél fogva, de a szó teljes és szigorú értelmében legyen Magyarországnak magyar fő­városa, kész vagyok azon nehéz állást elvállalni, mit reám ruházni méltóztattak. Uraim! az én erőm gyönge, de támogassanak önök annyi elhatározott jóakarattal, mint a mennyi igaz és jó szándékot én hordok szivemben s mi meg fogunk felelni a haza várakozásának, meg polgári kötelességünknek.­­ A mi jövő állásomat illeti, főelvei­met röviden el fogom sorolni. Én a város jogainak s ér­dekeinek hiv­ője akarok és fogok lenni, a tanácskozmá­­nyokat a törvények értelmében részrehajlatlanul s mér­­sékeltséggel fogom vezetni; a többségnek uraim­ a tör­vény szabta módon magát nyilvánította többségnek, föltétlenül akarok és fogok hódolni, s igy a hozott határo­zatokat mind magam pontosan fogom végrehajtani, mind pedig őrködni, hogy mások által is végrehajtassanak; végre egyesek baján mindenkor a legnagyobb készséggel akarok s ha lehet, fogok segíteni. Éljen a haza!“ Ezen meghaló szavak után, melyeket többszörös élyen kitörések szakasztanak félbe, a közönség az örömnap ünnepeltét ezer meg ezer hangon nyilatkozó lelkesedéssel üdvözlé. Erre következett a főbíró és főkapitányi állomá­­sokral sza­vzás , melynél Bajcsy Károly 765 szava­zattal 121 ellenében főbíróul, Áldássy Antal pedig 715 szavazattal 68 ellenében főkapitányul megválasz­tatott, kik mindketten szinte élénk szavakkal tolmá­­csolák forró hálájukat a közönségnek irántuk tanúsí­tott bizalmáért. 4 órakor befejeztetvén az ülés, annak folytatása holnapi 9 órára tűzetett ki. Esre az ifjúság dalárdája kíséretében a polgárság fáklyás menettel tisztelé meg a főváros első tisztvise­lőjét, s a „Szózat“ és „Hymnus“ lélekemelő elzen­­gése után egy alkalmi szavaslatban kifejtvén össze­jövetele czélját, az erre válaszoló polgármester úr lelkes, a szomorú múltat, mely a nemzetre és az ország fővárosára is annyi gyászt hozott, de a melyre

Next