Pesti Napló, 1861. május (12. évfolyam, 3366-3389. szám)
1861-05-01 / 3366. szám
űek Önök, mikép 49-ben ő is halálra volt ítélve. Midőn az új épületben Ítéletét fölolvasák, minden képviselő megrendült, minden arcz elborult, minden szembe titkos könycseppek lopóztak, mintha mondták volna baráti: „vegyétek el életünket! csak e tisztes öreget kíméljétek!“ I) . ő férfiasan, határozottan állt az első sorban. E pillanatban volt valami rajt a czédrusból, s ide lehet alkalmazni a költő ama megrendítő verseit: Ki az, ki végsőnek maradt A harminczból, ki ő, Hogy mindegyikkel társhalált Halhasson a dicső? Másnap hajnalban megérkezett a kegyelem. De hajnalig, mennyi aggály, mennyi rém, mennyi bizonytalanság, s csalatkozom-e akkor, ha azt mondom, hogy Palóczy nem most halt meg először, hanem e nap — ez alkony és hajnal közt. De bizonyosan meghalt ő Világosnál is — és ez volt rá a legfájóbb halál — azaz a pllanatban, midőn Magyarország élni megszűnt annyira, hogy nem csalatkozom ismét, ha azt mondom, mikép a halál a k.i harmadnap előtt történt, nem volt más mint koszorúja ama soknemű halálnak, mit 12 éven át a házával együtt szenved. Ezt azért hozom föl, hogy Palóczy halálában halni tanuljunk. Vájjon mikép munkált, ezt elmondták ma mások. Ő mindent tudott, mert mindent tanult. Az Ő működése hasonlít egy szerény hegyi forráshoz, mely majd szemünk előtt fut, majd hátunk megött csörgedez. Vájjon mért maradoz el t néha? mert mélyebb medret ás, mint többi társa; vájjon hová tart? mindig a közfolyamba, melynek gyöngyeit bizonyosan ő is nem egygyel neveli. Ezt tiszt,képy azért hozom föl, hogy Palóczy életében munkálni tanuljunk. Mit mondjak még? Vigaszul azt akarom mondani, hogy én az ő örök elköltözésébe nem hiszek. Vegyünk föl egy magot. Nemde hetekig, hónapokig fekszik láttatlan a földgyomrában, mi azt hisszük, elrohadt, megsemmisült, míg végre egy szép nap, kidugja fejét a földből és a magot meglátjuk a virág alakjában. E mag, tiszt, gyűl, nem egyéb mint Magyarország. Erről is sokan azt hivék, hogy meghalt, hogy megszűnt örökre élni. Pedig csalódás csak azért látszott tetszhalottnak, mert új életre gyűjtött erőt; csak azért nem dobogott szive, mert benne tőr volt. A tőrt kivettük, a sebek gyógyulnak s Magyarhon nemcsak hogy él, hanem megifjult, megerősbült, Európát betölti nevével. Igen! midőn Francziaországba érkeztem, alig merték említeni nevünket, ma azt kérdezik: mit akar Magyarország? Megmondom. Élni akar. De van élet és élet, van lassú, haldokló élet, raint a lámpáé, mely minden perczben kialvással fenyeget, élet, hol vagy a mécs, vagy az olaj hibázik, vagy mind a kettő; — és van szabad, független élet, mint a hullámé a tengerben — a végtelen tengerben. Ily életet akarunk mi. És midőn Magyarország ily dicső élet elé né Palóczy akkor ne élne? Én ezt nem hihetem. Igen él ő, mint a mag; él ő a mi jegyzőkönyvünkben ; él ő a mi szíveinkben , mint nemtő él ő a mi sorainkban ! Még egy nót. Valamint munkás élete épületes volt, úgy keresztény halála is tanúságos. Utolsó perczeiben, mielőtt megáldotta volna Ghiczit, a mi tisztelt elnökünket, Kubinyit és Vadnait, egy örökséget akart hagyni a képviselőháznak, és ez örökség egy szó: „Egyetértés!“ Azért, ha valaha, mit nem hiszek, a pártviszály vngyala lépne közénk, emlékezzünk P. utolsó perczeire , emlékezzünk e koporsóra, melynek fedele alól e szó hangzik füleinkbe: „Egyetértés!“ És ez Palóczy végrendelete! Vidd most tiszt, küldöttség e drága hamvakat Borsod felé; vidd gyengéden, mint valamely ereklyét, vidd ima és reménysugarak közt. De azonban ne vidd el egészen, hadd itt köztünk a szellemet, Palóczyt a hazafit, a polgárt, törényhozót, útmutatót, hadd itt a nemzőt! Mondd Borsodnak, mikép a képviselőház nemzeti incset küld neki! Vigyétek őt a mi koszorúink, a mi áldásaink között! Ti boldogok, tovább fogjátok őt bírni; mi, árvák, közelebbről fogjuk őt látni. De mielőtt megindulnátok, ne feledjétek el kiszakítani egy lapját a képviselőház jegyzőkönyvének, mely így szól: „Palóczy a haza hálájára érdemes!“ Hadd vegye le útján mindenütt lövegét a földműves. Ha a koporsó sötét, e nemzeti felirat közt, melynél ragyogóbbat a történet könyvében nem ismerek, a zokogó Borsod nem fogja látni, nem fogja észrevenni a koporsót. Áldás Palóczy emlékezetére! Isten veletek, drága, dicső hamvak! Egy pesti levél a „Moniteur“ ban. A „Moniteur universel“-nek Pestről április 25-ről a többi közt ezeket írják a magyar országgyűlésről „A diéta oly lassan megy keresztül tagjai verificálásán, hogy mindenki láthatja, hogy előre kicsinált terv szerint jár el. Még huszonkét kérdéses választás megvizsgálása van hátra, s így a hónap vége itt lesz, mielőtt az országgyűlés a vélsz felirat tárgyalásába kezdhetne. Nem szándolom ezen halasztást rászalni, amely minden más körülmények közt felette sajnálandó lenne, de amelyért jelenleg azok, akik az országgyűlés munkálkodását intézik, dicséretet érdemelnek, miután a mérsékelt párt minden erejét felhasználja arra, hogy a válaszfeliratnak többséget szerezzen. A vitatkozások mind e pont körül forognak, és az egyetértés hiánya az, mely eddig a kérdésnek a szószékre vitelét gátolta. Ma azon vélemény terjedt el, hogy jobb lesz bevárni a bécsi Reichsrath megnyitását, miután a trónbeszéd vethet talán némi világot azon ösvényre, melyre az országgyűlés lépni készül; azonban mások a halasztást más szempontból tekintik, úgy gondolkozván, hogy ha a magyar országgyűlés, be nem várva a bécsi eseményeket, a császárhoz feliratot küldene, e lépés, mely a mérsékelt párt győzelmének eredménye leendene, ő felségét arra fogná bírni, hogy Magyarországnak engedményeket tegyen. Ellenben ha a magyar országgyűlés a Reichsrath megnyitását várja, ő felsége német tanácsosai meglehet beleszúrják a trónbeszédbe e szavakat: „a birodalom egysége“, mely kifejezés Magyarországban valamennyi pártot arra fogna kényszeríteni, hogy a bécsi kormány irányában határozott ellenzésben maradjanak egyesülve.“ Ugyancsak a „Moniteur“ az afféle távirati sürgönyökre, aminőket a Dráva mellől kap, hogy t. i. a horvát országgyűlés Magyarország irányában Souverainnak nyilvánítja magát, azt jegyzi meg, hogy az ily elforgácsolási törekvések előadandó alkalommal csak azon centrálisaib érdekeknek tesznek hasznot, melyeknek a bécsi kabinet annyira utána vetette magát. Az erdélyi Unió érdekében. *) Midőn a méltó báró urat, mint a honi közvélemény egyik tekintélyes közlönyének vezetőjét arról értesitni szerencsés voltam, hogy erdélyi Unió czitt kis munkám van készülőben, s ennek közrebocsátására nézve barátságos tanácsát kértem, e szándékomat helyeselni, s nekem a kiadást nemcsak tanácsolni, de arra buzditni s felszólitni is szives volt. A mélt. báró ur két házának fia, mind kettőnek javára munkál, mind kettő becsülését birja. Mint ilyennek, van szerencsém a máit báró urnak, sajtó alól kikerült s mindkét hon érdekében itt kis munkámat ajánlani, annak egyszersmind egy példányát tiszteletem , hálás köszönetem bizonyságául ide mellékelni. Nem politikai röpirat ez, de históriai monographia, mely az erdélyi Unió százados történelmi múltját 1741-től 1848 ig egyszerűen, s lehető diplomatikai hitelességgel rajzolja. A mélt. báró ur becses lapjában közelebbről is épen oly alaposan, mint hazafi meleg érzéssel előadta az unió jogi és politikai oldalát. Én, ha szabad mondani, azt, mit a méltó báró úr állított, a történelemből bizonyítottam be; a jogi és törvényes okokhoz a historicum argumentumot csatoltam. Nincs közügy vagy kérdés, mely nagyobb és ünnepélyesebb országos szentesítéssel bírna, mint az unió; a két hon már 1790—91-ben azt egy értelemmel akarta, kimondta, elvégezte. S az unió mégis létre nem jött, mert mint országbíró gr. Zichy Károly ur ő extrlja a mart. 10-én 1791 ben tartott országos ülésben mondotta, azon tárgyak között maradott, „a melyekben Ő Felségének meghatározott végezése tökéletesen nem egyez az ország kívánságaival.“ Az unió legelébb 1741-ben, mint Magyarország kivonata, kapcsolatban a partiumi kérdéssel merült fel; 1790—91-ben mindkét ország közólhajtása s végzéseként nyilvánult; az alkotmányos élet szunnyadásával feledékenységbe ment, s viszont az alkotmányos élet felébredésével az 1825—27-beli emlékezetes országgyűlésen megint előtérbe lép, ott látjuk a Partium és Unió ügyét, mint az ország kettős előleges sérelmét és kivonatát. S mivel „az ő Felsége meghatározott végezése „újra“ nem egyezett az ország kívánságaival“, a mondott sérelemből a két haza között sajnos versengés és per keletkezett, mígnem 1848 ban a két haza az uniót másodszor kimondotta, elvégezte, s az most már fejedelmi szentesítés folytán, törvény lett. Az unió történelme nagyszerű és tanulságos alkotmányos küzdelem képét mutatja, s az, kivált az 1790—1-beli kort tekintve, érdekes reminiscentia is. A mélt. báró urat kis munkám szives pártolására kérem, mennyiben azt arra érdemesnek itélendi. A t. ez. olvasó közönség fogadja tőlem, a nemzet irodalom, különösen a történészet egyik utolsó napszámosától, bár gyenge erővel, de hazafi tiszta szándékkal irt monographiámat, annak bizonyságául, hogy az unióbőn pártolt ügyének némi szolgálatot tenni, fő óhajtásom. Reméltem , Kio szellemét és irányát abban újra feltalálja. Vajha a mélt. báró ur ítélete jogositna engem azt mondani, a mit ifj. Plinius ötét levelei kiadására felhívó barátjának irt: „Superest ut nec te consilii nec me poenitent obsequit.“ Budán apr. 29. 1861. A mélt. báró és szerk. ur hazafi őszinte tisztelője Szilágyi Ferencz, magyar akadem. lev. tag. Felhívás! Az 1860. october 20-iki legmagasabb diplomában, és az 1861. január 16-án kelt legmagasabb királyi leiratban határozottan kijelentetett, miszerint minden fennálló adónem változatlanul megmarad és befizetendő. Jóllehet a magyar királyi helytartótanács az adótartozásbeli kötelezettség pontos teljesítését minden alkalommal sürgette, s jóllehet a megyék többsége kimondotta, hogy az adófizetés akadályoztatni nem fog, mégis az említett, az adófizetésre vonatkozó legmagasabb és magas meghagyásoknak és felszólításoknak eddig kellő sikere nem volt. Az állam azonban bevételi forrásait továbbra nem nélkülözheti. F. é. mártius 7-én, 3058. sz. a. kelt kegyelmes királyi leirat alapján, és miután a magyar királyi helytartótanács 1861. mártius 26-kán 11,797. sz. alatt kelt nyilatkozata szerint, minden megyének és szabad királyi városnak tudtul adta, miszerint a megyei hatóságoknak és szolgabirói hivataloknak az adókivetés és behajtás körül volt eddigi hatásköre kivételesen és további intézkedésig a cs. k. kerületi pénzügyigazgatóságokra ruháztatott át, a cs. k. kerületi pénzügyigazgatóságok most már ezen fölhívásnak a hírlapokban leendő közzététele napjától számítandó nyolcz nap elfolytával azon községekbe, melyek a legnagyobb adóösszeggel hátralékban vannak, különös bizottmányokat fognak küldeni, melyeknek feladata a községben adókötelezetteket felvilágosítani, az adókötelezettség teljesítésére jó módon felszólítani, a befizetett adóösszegeket átvenni és az állami pénztáraknak átszolgáltatni. Újra felszólíttatik azért minden adókötelezett, miszerint ezen adótartozása és más hátralékban maradt közvetett adója befizetésére nyújtott alkalmat annál inkább pontosan használja fel, mivel azon esetben, ha ezen jó módon a felhívás is siker nélkül maradna, szigorúbb módokhoz kellene folyamodni, és a bonok adó *) Az „Unió“ czímű röpirat tisztelt szerzőjének a P. Napló szerkesztőjéhez intézett levelét csak azért tesszük közzé, mert a röpiratnak, mely épen most jelent meg, tartalmát és irányit közli. Mihelyt magát a kis — de úgy hisszük tartalomdús — munkát elolvassuk, rövid bírálatát adni el nem mulasztandjuk. Szerk. hátralékosokra nézve kellemetlen következményű intézkedések fognának alkalmaztatni. Sopronban, april hó 24-kén 1861. A soproni cs. kir. pénzügyigazgatósági osztálytól. (Sürgöny.) Hegyes élet. Hajdúkerület. H.-Böszörmény, apr. 23. Folyó hó 13-án végződött, f. hó 8-án megnyílt közgyűlése a Hajdúkerületnek, most említett napon szép számmal összeseregelvén a hat város képviselői, a tisztviselők, szóval azok, kiket az 1847/1 . XXVI. t. sz. a közgyűlésbeni részvételre följogosít, elnök főkapitányunk Sillye Gábor következő szavakkal nyitotta meg a közgyűlést : „Fogadja az közgyűlés őszinte köszönetemet és üdvözletemet azon buzgó részvétért, hogy ezen első alkalmat, midőn alkotmányos életünk sorompójába lépünk, küzdeni a közjóért, házi és családi ügyeik félretételével is kívánta fölhasználni arra, hogy kerületünket — a többi megyék példájára — visszavezesse azon útra, melyen mindig becsülést és tiszteletet aratott, a szeretett haza törvényes jogainak visszaszerzésére, szabadságának megszilárdítására, s jólétének fölvirágoztatására. A hajdú nép neve arany betűkkel van fölírva a magyar nemzet történelmében, a hajdú nép mindig készen állott a nemzet alkotmányának védelmére, valahányszor meg volt az támadva; a hajdú nép nemcsak a polgári, hanem a lelkiismeret , a vallás szabadságáért is küzdött: ott vannak a bécsi, Jinczi s egyéb békekötések, ott van az ország 1848-diki alkotmánya, melynek védelmében a hajdunép fiai közül aránylag legtöbben vérzettek el a hazában; ott van a legközelebb lefolyt gyászos 12 év, mely alatt nemhogy kioltotta volna a zsarnokság vaskeze lángoló honszeretetét, hanem még fokozta azt. Legyen tehát a hajdúnép hű most is dicső múltjához: szeresse önzéstelenül önmagát, szeresse testvéreit, szeresse a szabadságot, s azt legyen kész védelmezni is; és szeresse mindenek fölött a hazát, és ha kell, azért tudjon meghalni is. Dicső fajnak dicső az ivadéka is; azért hiszem és remélem , hogy a hajdúk ezen válságos korszakban, midőn arról van szó, hogy éljen-e a nemzet, vagy örökre a semmiségbe merüljön, méltók fognak lenni őseikhez. Hagyjunk fel tehát uraim a viszálkodással, ha netalán ezen indulat dúlna kebleinkben , s különösen óvakodjunk a rágalmazástól, mert aki a haza jelen válságos körülményei közt nem az egyetértést prédikálja, hanem a visszavonás lelkét akarja köztünk széthinteni, arról biztosan elmondhatjuk, hogy az önérdekei előmozdításán kívül, a haza romlását akarja. Tekintetes kerület! Én az életnek sok megpróbáltatásán mentem keresztül, volt idő, midőn sok méltatlanságot kellett szenvednem, de én a vett méltatlankodásokért soha sem kívántam elégtételt venni magamnak, s nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy bár nekem sok ellenségem volt, én nem voltam senkinek ellensége ; egész életemben mindig az igazságnak hódoltam, és a törvényt tiszteltem, s az összes emberiség iránt viseltetett jó indulatom mellett egy főczél felé törekedtem: Ferenczél, a hajdúnép jóléte és boldogsága. S mondjon reám átkot minden egyes tagja a hajdú népnek, hogyha részakarat nélkül bírálva múltamat és jelenemet, csak egyetlen egy vonást, egy lépést talál egész életem folyamában, mely most kimondott nézeteimmel ellenkezésben volna. Én ezen kerület azon tagjai iránt, kik polgári állásuknál vagy értelmiségüknél fogva felettem vagy mellettem állottak, a kelő tisztelet és elismerés adóját soha sem tagadtam meg; míg ezen nemes kerület legkisebb, legszegényebb tagjához is valódi szeretettel, minden számítás nélkül közeledtem : ilyen voltam a múltban, ilyen vagyok jelenleg, s ilyen fogok lenni jövőben is mindazok iránt, kik a törvényt tisztelik és az igazságot tűzték működésök alapjául. Ily érzelemtől áthatva, szeretett kis kerületünk, s a közös nagy haza szent nevében fölhívom minden tagját ezenek. közgyűlésnek , hogy félretéve minden személyes érdeket, gyűlölséget, vagy bármiféle indulatot, egyesüljünk a haza szent szerelmében, s egyesített erővel munkáljuk a közjót; s ha így teszünk, Isten meg fogja áldani működéseinket, és mi a legnagyobb magyar, a halhatatlan Széchenyi gyászos halálának évfordulati napján fölemelt fővel mondhatjuk el a nagy férfiú jeligéjét: ha Isten velünk, ki ellenünk!“ Minthogy a közgyűlés megnyitását megelőzőleg a kerületi tisztikar a közgyűlési tagokkal és a böszörményi elöljárósággal egyesülten Isten házába ment, hogy a nagy Széchenyi gyászos halálának évfordulati napján, leróvhassa testületileg a megboldogult emlékezete iránt tartozott kegyelet adóját: ezen körülményre vonatkozólag elnök főkapitányunk következőleg folytatta beszédét: „Épen hazánk nagy halottjának, a nemzet emlékezetében halhatatlan nagy férfiúnak jeligéjét idézvén, nem mulaszthatom el, hogy most, midőn néhány percz előtt Isten házából jöttünk, hol a nagy hazafi emlékezetének róttunk le a kegyelet adóját, föl ne hívjam a t. közgyűlést egy hiány kipótlására, mely hogy eddig meg nem történt, nem nekünk, hanem a körülményeknek tulajdonítható, jelesül, hogy nyilatkozzék e t. kerület testületileg, mit eddig nem tehetett, azon nagy veszteség fölött, mely a nemzetet, az egész hazát gr. Széchenyi István halálával érte. Tek. kerület a költő szavai szerint: „Vész kelt, s egy nemzet fénykintő napja leszállott, s szálltán komor és felhője borong a nyomára.“ Ezen felhőt, mely hazánk fölött összetornyosodott, a nagy Széchenyi oszlotta el, ö nekie köszönjük, hogy most tudományos akadémiánk van, ö neki, hogy irodalmunk oly jelentékeny tekintélyre vergődött, az ő lángeszének műve a dunagőzhajózás, a vasutak, a lánczsid és minden nagyszerű, amit hazánk jelenleg fölmutathat : rójjuk le tehát a halhatatlan emlékezetű férfiú iránt mi is hazafias tartozásunkat azáltal, hogy iktassuk jegyzőkönyvünkbe érzelmeinket örök emlékezetül utódainknak a nagy csapás fölött, mely hazánkat gr. Széchenyi István halálával érte. Mutassuk föl gyermekeinknek a megdicsőült erényeit, hogy azok azokat talizmánként hordozhassák sziveikben, hogy teljesüljön be a koporsójából is világosságot hintő nagy halottnak ama mondata: Magyarország lesz ! Áldás és béke lengjen gr. Széchenyi István sirhalma fölött! Adja Isten, hogy hazánk legyen !“ Az előrebocsátottak után elnök főkapitányunk kikérte a közgyűlés figyelmét a hosszabb ideig tartandó közgyűlés egész folyamára, hogy annál biztosabban lehessen előrehaladni, mit azáltal kívánt megkönnyíteni, hogy a tanácskozás alá kerülendő hason tartalmú tárgyakat öszszecsoportosította. Mielőtt azonban tárgyalás alá kerülnének a szőnyegen fekvő iratok, jónak és czélszerűnek látná, ha a I. kerület nyilatkoznék , hogy minő alapot kiván kitűzni működési irányául, amely ezen hatóság minden tettein véres fonalként húzódjék keresztül. A saját részéről nagyon óhajtaná, ha a t. közgyűlés ezen alapul Magyarország második bulla aureáját, az 1848-i törvényeket fogadná el, s kijelentené , hogy minden működéseiben azokat tartja irányadókat s azoktó egy hajszálnyira sem kiván eltérni. Elnök főkapitánynak ezen megnyitó beszéde hangos tetszésnyilvánítással fogadtatván, mindenekelőtt határozatba ment, hogy a nemzet nagy halottja, gr. Széchenyi István özvegyének és derék fiainak külön gyászemlékiratban fogja tudtára adni a kerület a nagy veszteség fölötti érzelmeit. Azután áttért a tanácskozás a f. é. jan. 16-án kelt leiratra, a ezzel kapcsolatban az ezen leiratra vonatkozó megyei levelezésekre, végzésekre és fölírásokra, és végre a febr. 26-i császári nyilatkozványra, s ezekkel összeköttetésben visszatérvén még az 1860. oct. 20 diki diploma tárgyalására is , ezen fejedelmi nyilatkozványokra nézve a Hajdúkerület a következő végzésben nyilatkoztatta érzelmeit: „Midőn a Hajdúkerület az 1860. évi October 20-án kelt legfelsőbb elhatározás folytán, a közelmúltban fájdalmasan tűrt jogkívüli állapotából, melyben nemcsak önállóságától, de nevétől is megfosztva és széttépve, a szó valódi értelmében megsemmisíttetett, politicai s törvénykezési önigazgatásának törvényes helyhatósági jogaiba múlt évi dec. 13 án visszahelyeztetve, az alkotmányos élet színvonalára lépett, ezen átalakulásának legelső peretében , bekövetkezendő önszervezkedése irányául az 1848-i törvényeket jelölte ki. E lévén jelenben is, midőn az önhibáján kívül ennyire késett szervezés után első alkalma nyílott politicai irányának nyilvánítására, a kiindulási pont, hazafias kötelességének ismeri újból is kimondani , hogy intézkedése csak a magyar országgyűlések által hozott s királyi esküvel szentesített régibb, különösen pedig az 1848 i alaptörvényekhez fogja alkalmaztatni, és hogy az 1848-i törvényekből, helyhatóságilag egy vonalnyit sem adhat föl, mert a törvények változtatása,vagy módosítása az 1635 :18, 1715 : 2, 1796 : 10, 12, ősi törvények által, egyedül a törvényhozó alkotmányos hatalomnak van fönntartva. S e szempontból indulva ki, a fejedelmi jóindulat némileg megnyugtató jeléül tekinté amaz oct. 20 i elhatározást,mert abban a„pragmatica senctio“ kétoldalú kötelezettségét s jogait látta beismerteknek, és remény támadt keblében az iránt, hogy a Felség a lefolyt gyászos évek alatt szerzett tapasztalás után önkényt belátva alkotmányellenes kormányának veszélyes irányát, a béke olajágával nyujtandja jobbját Magyarországnak, hogy a megingatott s elnyomott, de a mondott alapszerződéssel erkölcsileg s közjogilag egyiránt biztosítva volt és alkotmány, az átszenvedett bonyodalom romjaiból hova hamarább kiemeltethessék. Azonban a folyó 1861. évi jan. 16-ról kibocsátott leirat csak aggodalmat és fájdalmat hozott a reményrem mert teljes megnyugtatás helyett. Dér volt ez, mely a tavasz virágbimbóit meghervasztá, mert beláthatóvá tön, hogy a Felség emlegetett jóindulata szándékának hátterében, kormányjának öszpontosrtó iránya, mint a magyar és alkotmány függetlenségét folytonosan fenyegető sötét borulat éli, a mennyiben a kiengesztelődés óhajtva várt olajága helyett erő hatalom mutattatott föl a nemzetnek. A délután fagy következett be folyó év febr. 26-án, mely leforrázta a bizalomnak rejlő bimbóit és a nemzet reményét, a nyár gyümölcse iránt. Igen a február 26 -i császári nyilatkozvány volt azon fagy, mely meghitte a szivek melegét is, és tetőfokra emelte a hazafias kebel fájdalmát, mert azon manifestum, a birodalmi tanács fölállítása, és Magyarországra is kiterjesztése által, az ország önálló törvényhozási jogára és függetlenségére — az 1790 : 10. törvényczikk megszegésével — alkotmányosság színe alatt már nyilván fölemeli a halálos bárdot. Ezt ekképen érezve , helyén látja e kerület jelenben önigazolásául, a jövő kornak pedig emlékül, politikai irányát közjogi tekintetben leplezetlenül nyilvánítani a következőkben . Minden állam jóllétének egyedüli sarkkövéül tekinti a törvények kölcsönös tisztelését, szentül megtartását, és az uralkodó s alattvalók között megingathatlan alapra csak ez által fektethető kölcsönös bizalmat és szeretetet. A törvénynek bármely részről való megszegése bonyodalmat, rázkódást idéz elő, s hazánk történelmi lapjain úgy egyik, mint a másiknak, számos fény és sötét képeivel találkozunk Azonban mellőzve a múltakat, nem említve a Bocskai, Bethlen és Rákócziak korában szinte a törvények meg nem tartása miatti kényszerűségből támadt s a kir. széket és hazát egyiránt veszélylyel fenyegetett fegyveres fölkeléseket sem, melyeknek jogosságát a bekövetkezett bécsi, nikolsburgi, linczi és szathmári békekötésekkel világ előtt igazolta a történelem, és csak a foyó évi jan. 16 leiratban fölemlített 1848. évi rázkódásra tekintve vissza, ki kell azon szomorú igazságot mondani, hogy ennek is egyedüli oka, a törvényes király és a nemzet kölcsönös egyezésével hozott és szentesített törvények megsemmisítésére a cs. kormány által irányzott s a fegyer általi megoldás után is időről időre kitüntetett törekvésekben található föl. Ezért volt fölszitva titkos kezek által 1848- ban a nemzetiségek féltékenységének tüze, s ezért van az a gyászosan lefolyt évtized után is ingerelve a helyett, hogy miután az 1848 i események által a küzdelem terére kizaklatott nemzet megaláztatása befejezve jön, a fejedelem jóindulatú szándékának , mely a jan. 16-ki leiratban nyilván kimondatik, a cs. kormány által itt és alkalom nyittatott volna , hogy azon kormány nézete szerint hibázott nemzetet, a közte és ő Felsége dicső elődei között fennállott, a törvényhozó alkotmányos hatalom által soha el nem törlött pragmatica sanctio kötelmeinek és az 1790. 10. és 12. t.cz. kívánalmának eleget téve, a törvényesség, bizalom és szeretet terére maga visszavezérelhesse. Ha e történhetik: vájjon ontatott volna-e ki annyi ártatlan vér? vájjon az elszegényedés kínjait éreznék-e most a teherviseléssel elzsibbasztott s összeroskasztott alattvalók ? Vájjon nem lett volna-e a fejedelem nyugodalma tartós a népszeretet karjain! s trónja erős, baja más, megingathatatlan ? Igen! Erre a történelem, ő Felsége dicső előd Mária Terézia királyné életképére mutatva, tiszen tanúbizonyságot. Ilyen érzelemtől áthatva a Hajdúkerület, mit most már alkotmányosan szervezett hatóság híven történelmi múltjához, mely az 1606 ba keletkezett bécsi békekötésen kívül még számos adatot mutathat fel annak bizonyságán hogy ezen kerület mindannyiszor felszólalt, valamennyiszer az ország törvényei meg volta sértve, s áthatva hazánk történelméből merít el azon meggyőződésétől, hogy az uralkodóház és a nemzet közti kölcsönös bizalom mindi csak akkor lett megingatva, amikor a törvények tiszteletétől és megtartásától eltért a kormány — a január 16 ki leirat pontjaira következőkben nyilatkozik, jelesül: Az 1-ső pontra, mivel hűtlenekül és felségsértekül az 1723. 9,1790—1756. t.cz. értelmében csakis azok tekintendők , kik hazai törvényei szerint, hazai törvényes és illetékes birák által mint ilyenek elitéltettek, kijelenté, hogy felségsértőkül a birodalom határain kívül tartózkod honfiakat nem ismeri; annálfogva, ha vannal törvényhatóságok,melyek bizottmányukba olyanokat is tagokul netalán elválasztottak, a haza törvények értelmében azon választásukért megrovást nem vonhattak magukra. A 2-dikra, mely szerint az adóbehajtások megakadályozására, s új adókivetésre irányzott kísérletek betiltatnak, kijelenti, hogy az adóbehajtás és kivetés ellen semminemű gátti határozatot nem hozott, mert jogkivüli állapotában nem is hozhatott; de magáévá téves testvérmegyék e tárgybani nézetét, oly adónak mely az 1741. 8., 1790-1. 19., 1825 - 74. tez ellenére vettetett ki, behajtásában eszközüt szolgálni nem fog; sem a törvényhozó alkotmányos hatalom mellőzésével megszabandó utadi kivetésére, segédkezet nyújtani nem fog, a hon árulás bűnének súlyát magára vonni ne akarván. Ami a beligazgatás költségeire elkerülhetetlenül szükséges házi pénztárnak a törvényes kormány utólagos jóváhagyása reményében előállítását illeti, mivel ez az 1537. 25., 1715. 57. sz. értelmében a helyhatósági jogok közé tartozik, az e részbeni intézkedések tételére a törvényhatóságokat jogosítottaknak ismeri a kerület is. A 3. pontra, mely az igazságügyre vonatkozik mivel a helyhatósági bíróságok semmi törvénynyel sem töröltettek el, az idegen rendszer bíróságainak pedig Magyarország népe saját honában alávetve semmi törvénynyel nincsen, azonkívül az igazságszolgáltatást a napi szükség s a törvényenkivüli helyzetben magát felüthető fejetlenségnek meggátlása követeli: nemcsak el nem ismeri e kerület, hogy a magát ne talán már e részben is alkotmányos joga gyakorlatába behelyezett bármely hatóság bűnnel volna bélyegezhető, sőt magára nézve a hasonló eljárást égető szükségnek tekintvén, tényleg is intézkedni fog. Végre A 4-ik pont által függésbe helyezni rendelt 1848-ki törvények foganatosításának a törvényhozói hatalmon kívüli felfüggesztésében újabb sérelmet talál, s azt épen azon törvényeket megszentesítő királyi oklevélbe ütközőnek nyilvánítja. Végre A febr. 26-ki manifestumra fentebb kijelentett meggyőződése folytán nem késik e helyen nyilvánítani, hogy mindenkit, ki a birodalmi tanács iránti czél kivitelére akár mint választó, akár mint választott bármit tenni, abban megjelenni, vagy arra segédkezet nyújtani elég könnyelmű vagy vakmerő lenne, azt ezen kerület is honárulás bűnével bélyegzendi, és alkotmányos állásából folyó elmulaszthatlan kötelességének ismerendi.“ Ezen végzését a kerület az ország minden törvényhatóságaival tudatni, s ennek alapján ő felségéhez — habár már utólagosan is — egy fölirást rendelt fölterjeszteni. Történtek még fölterjesztések az erdélyi unió, Fiume ostromállapot alól leendő felszabadítása, Asbóth és Pertics katonai erőhatalommal történt elfogattatások, s a „Ludovicea“ épület eredeti rendeltetésére leendő visszavezetése tárgyában. A belügyekre vonatkozólag következő megállapodások történtek: a kerületház kijavítása elrendeltetett; a tisztviselők fizetése akként szabályoztatok, hogy az 1848 ki fizetésekre az agio fizettetik reá; egyedül a csendbiztosi fizetés, mely 1848-ban 100 pft volt, emeltetett 800 frtra a. é., és pandúrjaié 300 ftra. Az ezen szükséglet fedezésére kivetett házi adó nov. 1-jő napjáig 22,000 fton alig megy felül. Érdekes itt fölemlíteni, hogy a múlt rendszer alatt csak maga Böszörmény egy évről 75,000 írttal volt terhelve, míg most az új adóból 6000 ftt esik reá. Továbbá küldöttség neveztetett a volt megyei törvényszékektől, kiküldött bíróságoktól, az árvabizottmányoktól és adóhivataloktól az ügyiratok átvételére. Küldöttség neveztetett a vámospércsi számadások megvizsgálására a megelőzött évekből; az e tárgyban beadott folyamodásból kitűnik, hogy a volt csász. kir. szolgabirák idejében a város földbirtokai elidegenittettek, s a város mintegy 40,000 frtig károsodott a nélkül, hogy valaha egy betű számadást is látott volna. Az elnökség által a fizetéses törvénykezési táblabirák csekély száma miatt a tiszteletbeliek kinevezése is indítványoztatván, ezen indítvány nemcsak helyesléssel fogadtatott, hanem a közgyűlés egyhangú kívánsága folytán ezen czímmel az ország jelesebb férfiai is megtiszteltettek, s ezen megtiszteltetéssel az illetők a hajdú díszpolgárság jogával is felékesittettek. A kerület kebelén kívüliek következők : Asboth Lajos, Ballagi Mór, Balogh Péter, Bartakovics Béla, Bónis Sámuel, Csengery Antal, Csanády Sándor, Csernovits Péter, Csányi Dániel, Dessewffy Emil gróf, if. Degenfeld Gusztáv gróf, Deák Ferencz, Eötvös József báró, Gönczy Pál, Hajdú Lajos, Horváth Károly, Horváth Miklós, Klapka György, Kléh István, Kossuth Lajos, Kemény Zsigmond báró, Klauzál Gábor, Kiss Lajos, Korizmics László, Kovács Gyula, Lónyay Gábor, Lónyay Menyhért, Jozipovics Antal, Lonovics József, Morócz István, Márton Lajos, Molnár György, if. Majláth György, Mikó Imre gróf, PopoviCS Vazul, Pompéry János, Pulszky Ferencz, Révész Imre, Révész Bálint, Rottenbiller Lipót, Szalay László, Szathmáry Lajos, Széchenyi Béla gr., Széchenyi Ödön gr., Teleky László gróf, Tisza Kálmán, Tóth Mihály, Török Pál, Jókay Mór, Vay Miklós báró, Tury Sámuel, Varga Ferencz. Fálk Miksa a kerület tiszteletbeli főjegyzőjéül választatott el. Végre a kebelbeliek közül a leköszönt Szabó