Pesti Napló, 1861. május (12. évfolyam, 3366-3389. szám)

1861-05-28 / 3387. szám

121—3387. 12-ik évf­­olyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo­gadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva, félévre .... 10 írt 50 kr. a. é. Évnegyedre . . . 5 írt 25 kr. a. é. 1881. Kedd, máj. 28. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Magánvita 4 hasábos petit-sor 25 ujkr. PEST, május 21. Eöld­beszéd gróf Teleki L. fölött. Olvasta Lukács Móricz május 27-kén F­jdalmas és nehéz feladat áll előttem, mi­­előtt a tisztelt akadémia megbízásából, de saját fels..­m ösztönét is követve, gyászbeszédet aka­rok mondani elhunyt tagtársunk, gróf Teleki Lá­szló fölött. A súlyos csapás, mely e férfiú ha­lála al az egész hazát és ennek minden egyes polgárát érte, kettős sulylyal nehezedett reám, kit a mindnyájunk által gyászolt halotthoz, első gyermek korunktól halála napjáig, közel negyven évig, az élet minden változásain ke­resztül változatlanul és szakadatlanul tartott barátság csatolt. Kimúlta hézagot hagyott lel­kemben, mely egészen be nem tölthető többé soha; a golyó, mely nemes szivét átfúrta, fájó sebet ejtett az enyémen is. Multis ille bonís flebilis occidit, Nulli flebilior quam mihi! Bátran mondom, Teleki Lászlónak sok baráti és számtalan tisztelői voltak e házban, s e ha­zán kívül, de nálamnál régibb és bivebb barátja nem. Voltak, kik meggyőződéseikben, törekvé­sükben és mnkásságukban talán még közelebb állottak hozzá mint én, de alig volt ki előtt ne­mes szivének titkosabb redői inkább zárva let­tek volna. Tessék bár kérkedésnek ezt elne­vezni , e jogot tőlem senki el nem veheti. Ha szerénytelenségnek vetetnék e barátságunk meg­­e­mlitése, mert elhunyt barátom a napnak ünne­pelt hőse, a nemzetnek bálványozott kedven­­cze volt, kiben a néphit az imént megváltót üd­vözölt és most vértanút sirat, s mert fény köréből netalán egy kis sugár eshetnék a középszerűség homályába mely engemet környez; szabadjon arra hivatkoznom, hogy e barátságot oly idő­ben sem titkoltam el, midőn bevallása ve­széllyel járt, s jó lelkiismerettel mondhatom, hogy hive maradnék akkor is, ha bálványozás helyett üldözés vagy rágalom tárgya lenne. De épen ezen közöttünk létezett szoros baráti viszony, mely indokul szolgált, hogy az aka­­démiának annyi jelesebb tagjai közül én jelöl­­tetem ki e gyászos alkalomra szónokul, nem tesz-e bár­ki másnál képtelenebbé, hogy fel­adatomnak méltóképen megfelelhessek? A csa­pás, mely en­gemet mint honpolgárt és mint ba­rátot, tehát kétszeresen ért; nem fogja-e, kivált a fájdalom első rohamában teljesen eltompítani különben is csekély szónoki tehetségemet? Várni pedig, míg a minden fájdalmat enyhítő idő meghozza mindnyájunknak, és különösen nekem a lélek nyugalmát, az elme elfogulatlan­ságát, azért nem tanácsos, mert megjöhet ismét, talán hamarább mint hinnők, hazánkra az ön­kény uralma, melynek va­skeze ajkainkat befog­ván és a szabad szót elnémítván, nagy férfialak­nak nyilvános méltánylását nemcsak eltilthatja, de anyagilag lehetetlenné is teheti. Kétséges helyzetünk tehát int: Carpe dium, quam minimum c r­e d u r­e p o s t erei Más részről pedig azon előnyt is, melyet az éré hosszú során át fennállott bizodalmas vi­­son­yunk nyújtani látszik, miszerint az, mi éle­­t­be­n és halálában mások előtt rejtély, előttem nem az, lehet-e, szabad-e, felhasználnom? Itt-e a b­olgo s most van-e ideje fölrebbenteni a leplet, mely e nemes szívnek sebeit takarta ? Belső érzésem azt mondja hogy nem, habár e dicső lélek titkos küzdelmeinek és szenvedése­in­ek ismerete, a köztiszteletet és szeretetet i­r­ánta csak nevelné. S el fogom-e találni a hangot melyen az el­hunytról szólanom ülik, kit érdemei mellett rendkívüli körülmények a nép bálványává emel­tek, kiről minden felöl magasztaló és dicsőítő szózatok hangzanak felénk? Igyekezzem-e ezek­kel versenyezni dicsérő by­per­kolákban rajtok még túltenni ? Ettől egy neme a szeméremnek tart vissza, mely épen a köztünk létezett barát­ságnál fogva a dicséretben bizonyos mértékét követe­i a szerénységnek. Könnyebb feladat, legalább nekem, egy félreismert vagy rágalma­zott barátnak védelmére kelni, mint a magasz­talok é­s bálványozók bhorusába vegyülni, s azt még tulkiáltani. Ha pedig a barátság által pa­rancsolt szerénység határai közt maradva, ke­rülöm az apotheosis tulságait, nem fog-e előadá­som színtelennek, fagyosnak, sőt barátságtalan­nak is tetszeni azok előtt, kik a rhetorika csil­­gó phrasisait többre becsülik a szívnek meleg,­­ egyszerűbb szavainál ? E nehézségek lebegnek előttem, midőn e nagy h­alottnak, körünkben oly sokáig fájdalmasan eskü­szött, és most közülünk végképen kiraga­dott tagtársunknak, az akadémia részéről és ne­vében a kegyelet adóját leróni készülök. De más részről épen a feladat nehézsége, a tárgy nagysága bátorít, mert úgy hiszem elnézésre számíthatok, ha annak teljesen megfelelni képes­em leszek. Teleki érdemei nagyobbak, fagyo­­bbak, emléke mélyebb gyökeret vert honfi- i­­gai millióinak szivében, hogy sem a szónok í,­t dicsőítésére szorulna. Azon önkénytelen fel­jajdulás, mely halálának hírére a nemzet kép­viselőinek szivéből kitört, meghatóbb emlékbe­széd volt, mint valaha ember felett monda­tott. Azon sik­ csend és néma fájdalom, mel­- lyel a népnek százezres koporsóját kísérték, jo­­­gosabban szólt a legfényesebb szónoklatnál. A nit Tetekiről halála óta mondottak és írtak,­­ még ezentúl írni és mondani fognak, csak gyöngébb vagy erősebb viszhangjai amaz or­szágos feljajdulásnak, csak egy egy sóhaja a roppant közfájdalomnak. Ezek el fognak hang­zani, az én gyenge szavaim leghamarabb, de Teleki neve és emléke élni fog, míg e hazában a tiszta, önzéstelen, áldozatkész hazafiság tisz­telet tárgya lesz. Ha e múlandó életen túl az el­költözött léleknek tudomása marad arról, mi az elhagyott földön történik, a dicsőült a közrész­­vétnes, szeretetnek és hódolatnak nagyobbszerű és fényesebb nyilvánításai mellett, szívesen veendi oly régi barátjának habár gyenge búcsú szavát is, kinek hűségében és őszinteségében soha egy perczig sem kétkedett, habár az élet keserű tapasztalásai és gyakori csalódások két-­kedővé, néha gyan­akodóvá tették is mások irá­nyában. Véleményeink és utaink néha eltér­tek egy­mástól, de ez meg nem ingatta kölcsönös bizodalmunkat, mert mindegyikünk tudta hogy az élet válságos perczeiben egymásra biztosan számolhatunk. E búcsú szót nem kívánom, mert szükségtelen, igen hosszúra nyújtani. Teleki László nem tar­tozott azon emberek közé, kiknek élete és mű­ködése a dolgozó­szoba árnyékában folyik le, kiknek hangyaszerü szorgalmát, búvárkodását, munkásságát részletes fejtegetések által kel napfényre hozni s a világgal megismertetni. Ő ragyogó szerepét a közélet verőfényes pályáján játszotta el, a világ láttára és annak zajos tapsai közt; az általa kiérdemelt babérkoszorú, melyet a közelismerés koporsójára tűzött, már halála előtt is diszité halántékait. Az ő neve a történe­lem sajátjává lett, alakja nagyobb hogysem egy akadémiai emlékbeszéd keretébe férne. Nem is lehet feladatom ez alkalommal életi­atát adni. Külső életét, politikai működését ismeri elhaza, ismeri a világ, hiszen ennek köszöni nagyobb részt azon mondhatni példátlan népszerűséget, mely őt életében környezé a még sírjába is ki­sérte. A mennyire lehetnek és kétségen kívül ’■annak is politikai tevékenységére vonatkozó ismeretlenebb és titkosabb adatok, azokról bő­vebb tudomása van azon férfiaknak, kik vele folytonosan egy téren és egy irányban működ­tek. De egyáltalában nem lenne itt helye, sem most ideje, azokat a világ előtt kizárni. Politikai tevékenységének egyes szálai átszövődtek ha­zánk újabbkori történetein, s ezektől különválva nem tárgyalhattak. A népek sorsára befolyást gyakorolt férfiak élete a történetírás tárgya. A küzdelem, melynek Teleki egyik legvitézebb előharczora volt, még le nem foly, de még nyug­­ponthoz sem ért­ A csata, melyben a hős elvér­zett, még e perezben hevesen folyt, s habár jel­leme minden ké­ségen felül áll, s annak tisztasá­gát még ellenei is elismerni kénytelenek, mi, kik e küzdelembe többé kevesebbé mindnyájan be csodortattunk, Telekinek mint államférfiunak illetékes és részrehajlatlan bírái még most nem lehetünk. — Benső életének viszontagságai pe­dig, szivének rejtettebb örömei és gyötrelmei, reményei és csalódásai, melyeket talán jobban ismerek másoknál, nem a közönség elé valók. A kedélyi élet szentélyét takaró fátyolt lerántani a kegyelet érzése tiltja. Kimúlt tagtársunk beszédem tárgya csak két szempontból lehet: mint író és mint j­ell­em. Nem sok magában, de sokat nyom mit Te­leki László írói munkásságának köszönünk. Ő ugyanis csak egy költői művei „A Kegyencz“ czimü tragoediával gazdagította a magyar irodal­mat, mely egyetlen mű­ve azonban költői tehet­ségét, alakító erejét és eszmegazdagságát fénye­sen tanúsítja, melyből megítélhetjük, hogy mennyit várhatott volna költészetünk, különö­sen drámai irodalmunk e hatalmas szellemtől, ha a költészet pályáján tovább halad, ha min­den idejét, figyelmét és tevékenységét a haza és szabadság szent ügye, a politika nem veszi igénybe. Nem vagyok oly hangulatban, s bizo­nyosan tisztelt hallgatóim sem várják tőlem, hogy e sok tekintetben jeles drámai műnek, mely ezelőtt mintegy húsz évvel került először színpadra és sajtó útján is közzététetett, kri­tikai és eszthetikai bonczolgatásába ereszked­jem. Ez egy művel helyet foglalt Teleki László az első rendű drámaírók sorában, s reá teljesen illenek e szavak: ex ungue leonem. Biztos kézzel és velős színekkel festett jellemek, élő alakok, nem elmosó­dott halvány képek, lépnek e tragoediá­­ban a néző és olvasó elébe, a szenvedélyek dúló harcza drámai elevenséggel folyik le szemeink előtt, a cselekvény ügyesen motivált fejlődése, a helyes compositio, az erőteljes, de nem dagá­lyos, költői de keresetlen nyelv, a színpadi ha­tásnak inkább ösztönszerű, mint gyakorlatból merített ismerete és felhasználása , a fiatal kezdőkret, ezen első és fájdalom, utolsó művé­ben, már is mint a drámai alakítás mesterét mutatta fe­l a meglepett műértőnek. Még hiá­nyai is a költői erő túláradásnak kifolyásai, és emlékeztetnek Schiller ifjúkori vagy Shakes­peare némely gyengébb , vagy helyesebben szólva nagyon is erődös darabjainak kinövé­seire. Meglepő találkozás, hogy két legjelesebb drámaírónk, Katona József és Teleky László, mindegyik csak egy művel ajándékozta öreg irodalmunkat. De minő ellentét az okok­ban, melyeknek e költői elmék meddőségét tu­lajdoníthatni ! Katoná­ban a közönség, a kri­tika és az irodalmi tekintélyek ignorálása, kö­zönyössége, szűk életviszonyok, korlátolt em­ber- és világismeret, talán a kenyérkereset gond­jai is élték el, nem annyira a költői tehetséget, mint inkább az ösztönt és kedvet irodalmi mun­kásságra. Nem ismerve, nem méltatva tengő­dött egy kis városi alárendelt hivatalban, s mi­dőn később, halála után, Bánk bánja figyelmet kezdett gerjeszteni, alig tudta valaki hog­y szer­zője ki volt, él ő még vagy meghalt ? Kinek most harmincz évvel halála után az új nemze­dék szobrot emel, annak sírját nehezen talál­ták fel kortársai a kecskeméti kis temetőben. Teleki Lászlót fényes historai név, társa­dalmi magas állás, családi traditiók, a „nob­lesse oblige“ elve, hazánk vészteljes viszo­nyai s ezekből folyó honfiúi kötelesség a politi­kai pályára helyezték, melyen a haza ügyére döntő befolyást gyakorolt és olykor az európai politika gépezetébe is erős kézzel benyúlt. Ne­vét ismerte és tisztelte a bel- és külföld, rajta egy nemzet reménye csüggött, közfigyelem ki­sérte minden tettét, leste minden szavát. Az államférfiú, a diplomata, a pártvezér háttérbe szorította a költőt s midőn koporsóját százezrek kisérték, alig emlékezett meg egy kettő arról, hogy benne nemcsak nagy hazafit, de nagy köl­tőt is temetünk. Katonában a szer fele­ti ár­nyék, Telekiben a túlságos napfény fonnyasz­totta el a költészet virágát. A kegyencz, mint mondám, Telekinek egyet­len költői műve, mely napvilágot látott. Első if­júságából, úgy­szólván gyermek korából, emlé­kezem ugyan még egyéb költészeti kísérleteire is, nevezetesen néhány verses regékre Kisfa­ludy Sándor modorában, de ezek közönség elé nem kerültek s hihetőleg már régen a kandalló tűjében hamvadtak el. Az évek hosszú sora folyván le azóta hogy e kői,tői zsengéket élet­­em felolvasta, nem bízhatom eléggé sem emlé­kezetemben, sem gyermeki ítélő tehetségemben, hogy sem azoknak költői becséről mai nap ité­etet mondani mernék. Em­lékezem továbbá ké­sőbbi, de a Kegyenczet jóval megelőzött idők­től egy nagy históriai drámának vázlatára s néhány kidolgozott j leneteire, melynek tárgya I kupának harcza volt Szent István ellen, a ma­gyar ősvallás és szokások küzdelme, a keresz­­yénség és idegen befolyás ellen. Ez csak terv­eis vázlat maradt s mint ilyen is elveszett, ha emlékezetem nem csal és akkori itéletem­­ben bizhatom, drámai irodalmunk nagy vesz­teségére. De elhunyt tagtársunknak irói munkássága nem szoritkozott az említettekre. Száműzetésé­nek szomorú korszakában sem szűnt meg tol­­ával is a haza érdekében működni. Röpiratok­­­3D, hirlapi czikkekben,franczia és angol nyel­ven, az idegen kormányoknak benyújtott erű okiratokban iparkodott hazánk ügy­ét európai jelentőségre emelni. E munkássága nem maradt siker nélkül. Hazánk viszonyai, közjogi állása, törekvéseink jogszerűsége, alkotmányunk és törvényeink szelleme, ismeretlenek, sőt félre­ismertek valának e haza határain kívül, midőn Teleki, politikai küldetésben külföldre érkezett, hol utóbb, mint száműzött, tizenkét évet töl­tött. Ellenségeinknek sikerült rágalom, tények elferdítése, álnok ráfogások által nemzetünk ügyét az európai közvélemény előtt népszerűt­­lenné tenni. Miveletlen, tudatlan barbároknak, más népek és nemzetiségek zsarnok elnyomói­nak, nem a sz­ab­adsághoz, hanem elavult elő­jogokhoz ragaszkodóknak festettek bennünket, s miután Degerandt halála óta nem­ volt kül­földi barátunk, a­ki mellettünk kellő tárgyis­merettel szót emelt volna, elhitették a külföld népeivel és kormányaival, hogy alkotmányunk felforgatása, az osztrák monarchiába beleol­­vasztásunk, nemzetiségünk eltörlése és némete­sítésünk, a civilizáció és humanitás érdekében történik, hogy mindez már bevégzett tény, a nép elégedett és boldog a német kormány alatt, csak néhány konok olygarcha és aristokrata morog és zsémbeskedik; hogy az ország új, ez előtt ismeretlen felvirágzásnak indul a centra­lizáló kormány üdvös befolyása alatt, sat. Te­leki folytonos, ernyedetlen tevékenysége és irói munkássága, néhány száműzött társai közre­­munkálásával eloszlatá az ellenünk táplált elő­ítéletet, az idegen népeket és kormányokat fel­­világosítá a dolgok valódi helyzetéről, a közö­nyösséget és ellenszenvet irányunkban meleg részvéttel és rokonszenvvel váltotta fel, s ügyünknek erkölcsi támogatást eszközlött ki. Minden egyes czikke nemcsak jeles publicis­­tikai dolgozat, de hazafias tett is vala, mely egy-egy lépéssel közelebb vitt­ közös délünk­höz, elkobzott törvényes jogaink visszaszerzé­séhez, írói munkásságához számíthatni némileg ter­jedelmes és sok felé ágazó levelezéseit is. A ki Kszinczynak gróf Dessewffy Józseffel és több barátaival váltott leveleit, és hogy külföldi pél­dát is említsek, a francziák közt Voltai­r és Rousseau, a németek közt Goethe, Humboldt, Rabéi körének levelezéseit ismeri, melyek sajtó híján közzé tétettek, (az ó­kor klassikus íróinak Cicerónak, Plinius epistoláiról nem is szólok) a ki a fentebb emeitett sok köte­­kre terjedő leveleket olvasta, tudja, mily nagy kin­csét zárja magába a levélirodalom a terméke­nyítő eszméknek, a becses és fontos történelmi adatoknak, az érdekes jellemvonásoknak, az ügyes és finom stylistikai formáknak. A nagy elmék magánlevelei annál érdekesebbek, mert a pillanat hangulatának kifolyásai leplezetle­nül vagy házias pongyolában mutatják fel az író lelkületét, melyet egyéb, a községnek szánt munkákban többé kevesbbé hatásra számított jelmezben szemlélhetünk csak. Teleki L. az évek hosszú során levelezésben állott sok külföldi jeles férfiakkal, szellemdús nőkkel, száműzött társaival, a hazában maradt barátaival. E leve­lezések, idejének nagy részét vették igénybe, melyet más­különben szorosan vett irodalmi munkásságnak szentelhetett volna. Tömérdek mély gondolatot, államtani eszmét, eredeti ötle­tet, finom észrevételt, találós életet foglalhat­nak magukban számtalan levelei, ha azok után ítélek, melyeket magam, kivált számkivetésének ideje alatt, elhunyt barátomtól vettem. Hány érdekes kötetre szolgáltatna anyagot a levele­zés, ha egybegyűjtése s kiadása lehető vagy időszerű volna! Ez alkalommal csak egy kö­rülményt akarok említeni, mely elhunyt bará­tom jellemére, tapintatára, gyöngédségére új fényt áraszt. Ő, ki saját személyére nézve félel­met és óvatosságot nem ismert, ki minden percz­­ben kész volt életét vagy személyes szabadsá­gát koczkára tenni, a túlságig óvatos, mondhat­ni félénk volt, midőn valamely barátjának vagy bárki másnak élete vagy biztossága forgott kér­désben. Sok évig szakadatlanul és sűrűn folyt levelezésünk alatt, soha egy perc­ig nem feled­kezett meg a különben oly szórakozottnak is­mert férfiú arról, hogy a kihez leveleit intést egy gyanakodó és kémlelődő kormány Damocles­­kardja alatt él és mozog. Noha elméje szünte­len az elnyomott haza ügyeivel és szenvedései­vel foglalkozott, hozzám a számkivetésből irt számos leveleiben egy szó, egy vonatkozás sem foglaltatik, mely a hadi törvényszékek, befoga­­tások és kivégzések ama gyászos korszakában a levél vevőjét bajba keverték vagy keverhet­ték volna. Ily apró jelentékteleneknek látszó vonások festik leghívebben az ember jellemét. Minő mestere volt Teleky László az írásnak, s különösen a levélírásnak, m­egitélhetni azon levelekből is, melyek legújabban folytak kia­padhatatlan tollából és elméjéből, s melyek kö­zöl nehány a hírlapok által is közzé tétetett. Válaszait értem a hazai törvényh­atóságok üd­vözlő leveleire, melyekkel ezek, a habár akarata ellen és idő előtt visszatért hazafit­sokban meg­tisztelték. Nem tulajdonítok ezeknek kelleténél nagyobb fontosságot és becset, de annyit mond­hatni, hogy nehéz föladat volt és rendkívül ügyes tollat és találékony elmét kivánt egy és ugyan­azon tárgyban annyi levelet írni, s mindegyik­be az alaphang megtartása mellett uj meg uj eszméket és fordulatokat szőni, s hogy a föladat rendkívüli tapintattal és szerencsével oldatott meg a szóban levő válaszokban. — Azon be­­sz­éd töredéket, melyen életének utolsó éjjelén, talán néhány perczczel halála elő­­, képzelhetni teh­át mily földuit kedély állapotban dolgozott, s melynek fonala életével együtt szakadt meg, melybe annyi hazafias fájdalmat és nemes ha­ragot öntött, mindnyájan könnyes szemekkel, fájdalmas kegyelettel olvastuk, mint politikai végrendeletét egy hi hazafinak. Erről többet szólanom szükségtelen. Mindezeket csak azért mondottam el, hogy túlzásnak ne látszassák vagy baráti elfogult­­ságnak és részre hajlásnak, ha azt állítom, hogy Teleki László mindazon tulajdonokkal bőmértékben bírt, melyek a nagy szót képezik, a ha állása és hazánk válságos viszonyai­­t a politikai pályára nem szorítják és állam­férfiúvá nem avatják, kétségtelenül elsőrendű íróvá fej­lődött volna; hogy tehát méltó tagja volt e tu­dományos és irodalmi intézetnek s noha irodal­munk csak egyetlen művet mutathat fel tőle, nemzetünk s az akadémia benne nagy írói te­hetséget vesztettek el. Teleki Lászlóról mint íróról szólottam , még néhány szót róla mint emberről, mint jel­lemről. De mit mondhatnék e tekintetben róla, mit előttem már mások ismételve el nem mondottak, mi általánosan elismerve nem volna ? Nemcsak baráti, de tőle távolabb állók is sőt az egész nemzet és haza, ismerték és tisztelték benne a tiszta és szilárd hazafiságot, a becsület dolgában nemcsak mások, de maga iránt még inkább szigorú lovagiasságot, a nemes emberbaráti szí­vet, tántorithatlan és áldozatkész hűséget bará­tai, nyíltságát, határozottságát, bátorságát, de minden nemtelen fegyvertől irtózását ellenségei irányában. Roppant népszerűsége, azon általá­nos tisztelet, mely őt e hazában s e hazán kívül környezte, melyet elenségei sem mertek tőle megtagadni, nem csupán szellemi, talán még inkább erkölcsi tulajdonainak volt eredménye és méltó jutalma. Teleki László nem csak ha­talmas szellem volt de nagy jellem is, szilárd mint a gránit, tiszta mint a kristály. Az erkölcsi kötelmek, az erények lényege egy s ugyanaz minden időben és minden népnél De vannak mégis az emberiség történelmében korszakok, melyek e tekintetben egymástól kü­lönböző típussal bírnak, melyekben a nagy embereket kiválólag egy vagy más erénynek magas fokra emelkedése jellemzi s teszi köztisz­telet tárgyává. A különböző korszakoknak nem csak uralkodó eszméi, de uralkodó erényei is voltak. Az ókorban, különösen Spártában és Ró­mában tántoríthatatlan hazaszeretet , m­iden önérdeknek és tekintetnek a hazáért kész fel­áldozása, szok­ás megvetése a halálnak, szenve­désnek, semmibevétele a bülfénynek, kénye­lemnek, anyagi élvezetnek, szigori kötelesség­érzet, hajthatatlan szilárdsága római „v­i­r­t­u­s“ mely szóban azonosítva vannak az erény és fér­fiasság fogalmai, e tulajdonok jelemezték a nagy férfiút. A középkorban a becsület szeplőtlen­­sége, az adott szónak szentül tartása, merész bátorság, mely nemcsak daczolni tud a ve­­szélylyel, de azt mintegy játéknak tekinti, a nőnem iránti gyöngédség és hódolatos udva­riasság, a gyámoltalanok védelme a hatalmasok ellen, képez­ik a lovagias jellem eszményét, me­lyet azon korban is hihetőleg ritkábban muta­tott fel az élet, mint a költészet. A jelenkor nagy embereinek kiváló eré­nye a humanitás s a­mi ebből folyik, elismeré­se az emberi jogoknak mindenkiben, tekintet nélkül a születésre, társadalmi állásra, nemze­tiségre, vallásra,­­ méltányosság, igazságérzet, türelem, buzgólkodás a szabadság és egyenlő­ség nagy elvei mellett. Az egymástól annyira távol eső korszakok­ban uralkodott, hogy ne mondjam divatos eré­nyek, Teleki László jellemében egyesítve valá­nak. Római lélek, minőt a köztársaság leg­szebb idejében találunk , mely magát s min­den személyes érdeket teljes önmegtagadással a hazának rendeli alá, lovagiasság e szó legne­mesebb értelmében, és az egész emberiséget átölelő philanthropia, mely nála nem lágy érzelgősségnek hanem erős meggyőződés­nek, szilárd elveknek és mély igazságérzetnek volt kifolyása. Még hibái és tévedései is, mert halandó ember létére hibáktól és tévedésektől egé­ren ment­ő sem lehetett, ezen erényeknek olykor a túlságig felfokozásából eredtek. Ilyennek ismertük Teleki Lászlót mindnyájan, kik hozzá közelebb állottunk, ilyen volt egész életében, ilyen még halálában is. Halá­lnak indokai, ha mások előtt rejtélyé­nek, előttem nem azok. Ismertem e nemes lélek küzdelmeit melyek halálát megelőzték és okoz­ták. Nem fogja tőlem kívánni senki, hogy reve­­látiókkal álljak a közönség elé, de annyit mondhatok, hogy valamint egész élete a haza­fias tetteknek boszú lánczsorát képezte, úgy halá­la is legalább az ő hite szerint hazafi tett volt. Azt hitte ugyanis, vagy képzelte inkább, hogy a fennforgó körülmények közt, halála üdvösebb a hazára mint élete. Mikép sodortatott e gyá­szos illissio törvényébe, annak fejtegetése nem ide tartozik. Ez volt Teleki Lászlónak legna­gyobb tévedése és hibája, melyet szintén mint előbb madám, csak erényeinek tulfeszítése szült. Ő nagy és nemes volt még tévedéseiben is. Noha szándékom nincs ez­úttal e gyászeset­nek indokolásába bocsátkozni, mulaszthatlan baráti kötelességemnek ismerem, olly ráfogás ellen határozottan tiltakozni, mely elhunyt ba­rátomnak jellemén, becsületén, emlékén csor­bát ejthetne. Az állíttatott ugyanis néhány kül­földi lapban, és bámulatomra hazánkban is irt­ott hívőkre talált, hogy Teleki László szaba­don bocsáttatása alkalmával ígéretet tett, me­lyet utóbb poli­ikai fő­lépésének modora és iránya á­tal megszegvén, innen eredő magával meghasonlása miatt vetett véget életének. Ezt a történtekről­ biztos tudomásom alapján hatá­rozottan tagadom. Ha nem volnának is hiteles adataim, ismer­vén Teleki Lászlót, mind őt hosszas barátsá­gunk folytán megismerni alkalmam volt, hittel merném erősíteni, hogy ő szavát soha életében meg nem szegte, azt megszegni képes nem volt. De vannak adataim, melyeknek hitelességét e bir­ködölei sem vonhatják kétségbe. Telekinek szabadon bocsáttatása három fel­tételhez­ köttetett: 1-or hogy az osztrák monarchiából el ne tá­vozzék; 2-or hogy összeköttetéseit az osztrák kormány külföldi ellenségeivel félbeszakítsa; 3-or hogy politikai működéstől ideig óráig tartózkodjék. Elfogadván a szabadon bocsátta­­tást, elfogadta az ahh­oz kötött feltételeket is. Egyéb ígéretet rém tett, nem is kívántak tőle. E tekintetben nem szít­ség elhunyt barátom szóbeli közleményeire vagy levelére hivatkoz­nom, de hivatkozom a bécsi hivatalos újság­nak a tényt ekképen const­ vtk­ozó közlemény­ére. Kiszabadulása után is Teleki László nem te­kintette magát megkegyelmezett, amnestiált bűnösnek, hanem becsület szavára ideiglene­sen szabadon bocsátott hadi vagy status fo­golynak ; kész is lett voln­’, első intésre bármely perezben a börtönbe önként visszatér­ni, s az illetők előtt ez értelemben nyilatkozott is. Feltételes szabadlábra állítását nem félelem­ből fogadtad, melyet nem ismert, h­anem­ ezért, mert azt hitte, hogy e föltételek korlátai között is a haza ügyének inkább szolgálhat, mint bör­tönben. Az általa elfogadott föltételeket halála órá­jáig hiven teljesítette. Az elsőre néz­ve semmi kétség nem lehet. A második tölté­­st sem szegte meg, ha nem tudnák is mindnyájan, kik­et kö­zelebbről ismertük, hogy szava őt erősebben kötötte a bilincsnél, kérdem, mi indoka lehe­tett volna azt megszegnie ? Ő tisztában volt ma­gával politikai elvei, meggyőződése és czéljaira nézve, bízott saját ítéletéh­­ségében , ismerte a bel- és külföldi viszonyokat, s ennélfogva nem szorult,senkinek utasítására. Habár a ma­gánéletben szívesen hallgatta meg , sőt kérte is barátainak tanácsát, politikai téren öná­ló volt a makacsságig, nem baj­ott másnak tanácsára, ha ez saját nézeteivel nem találkozott, és csak meggyőződésének és lelkiismeretének sugalla­tát követte. Mi a harmadik föltételt illeti, az alkotmányos politikai működését megszorító ideig óráig kifejezés értelmezését ő magának tartotta fen­n, s azt három hónap lefolyása után az országgy­ű­­lés megnyíltával lejártnak tekintette, de le­jártnak tekintették azok is, kik e föltételt elébe szabták, mert az országgyű­lés felső házába ki­rályi levél által meghivatott. Ha szabad­ ágá­ban állott, adott szavával nem ellenkezett, al­kotmányos jogait a felsőházban gyakorolnia, miért nem a képviselőházban is, hova öt válasz­tóinak osztatlan bizodalma helyezte ? Vagy talán politikai föllépésének tárja és modora által szedte volna meg adott szavát? Mihelyt a politikai pálya előtte megnyílt, ő az alkotmányosság és törvény korlátai közt szaba­don követhette azon irányt, csakis azt követ­hette becsülettel, melyet elvei és meggyőződése elébe szabtak. Ő soha senkin­k nem ígérte, hogy elveiről és meggyőződéseiről, vágyairól és re­ményeiről­­mon­d, ily ígéretet nem is kívánt tőle senki. Ő készebb lett volna évekig szívni a börtön dohos levegőjét, készebb száz halállal múlt­­ ki, hogysem ily föltételre reá álljon. Bár­miné lett volna tehát politikájának iránya, e te­kintetben szószegést nem követhetett el, mert ez iránt szavát nem adta. De miben különbözött Telekinek és úgyneve­zett pártjának iránya a mérsékelt pártnak mon­dott képviselőkétől? Olvastuk utólsó beszéd­ö­­redékét, s ebben politikai programmját. Fájda­lom, harag és elkeseredés szól belőle, de utó­végre is a törvényes alaphoz ragaszkodik, a tör­vényes állapot helyreállítását, követe­i­t is, mint Deák Ferencz és társai. Én egyátaljában tagadom hogy a magyar nemzeti­en és a képvi­selő­házban pártok létezzenek. Hol a lényegre nézve az alap és czél iránt köz az egy­etértés, csak a forma és modor körül van némi különb­ség, ott lehetnek vélemény árnyéklatok de pár­tok nincsennek. De a forma körű­­ vélemény kü­lönbség is csak onnan ered, hogy a képviselő­­háznak egyik fele még lehetőnek tartja az ural­kodó hatalomnak törvényes útra térítését, míg a másik fél, az eddigi tapasztalások után, e re­ményről végképen lemondott. E tények egyszerű elsorolásával, úgy hiszem, kétségtelenné tettem, hogy azon ráfogás, misze­rint Teleki László szavát szegte volna meg, alacsony rágalom. Ezzel tartoztam emlékének, becsületének, mely előtte becsesebb volt az élet­nél. Ajkai elnémultak örökre, karjai mereve­­nek és tehetetlenek. Mig élt, min­denkinek a ki becsületét bántotta, megtudott felelni szóval, tollal, fegyverrel; most barátaira háramlik ezen szent kötelesség­, kivált reám, kit különösen megbízott, hogy halála esetére becsülete felett őrködjem és azt, a mennyire tőlem kitelik, min­den rágalomtól megóvjam. E megbízást szent végrendeletnek tekintem, melynek hű végrehaj­­hajtója kívánok lenni. És most Isten veled dicsőült barátom ! Nyu­godjál békével annyi hányattatás, annyi küzde­lem, annyi szenvedés után! Mi kik életben ma­radtunk, talán még nehéz küzdelmeket, vésztel­jes napokat várhatunk, de azért el nem csüge­­dünk. Példát tanít — ha magyarnak ezt tanulni kellene — a hazáért működni a hazáért szenved­­s ha kell, a hazáért meg is halni. Isten veled ! Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése Május 27-én, A legközelebbi ülés jegyzőkönyvének felolvasásá­nál, a jegyzőkönyv egyetlen kitételén már élénkebb vita keletkezett, midőn Deák Ferencz felhozván, hogy a háznak jelenleg fontosabb teendői lévén, sem hogy egy szócskának értelme fölött vitázzon, oly kitételt ajánlott, mely a kérdést teljesen meg is oldá. Az elnök ezután jelentést tevén az időköz­ben beérkezett iratokról, a ház a napi­rendre tér át. Széchenyi Dénes gr. rövid de jeles beszédet mondott a felirat mellett, melyet őis lapunk, holnap egész terjedelmében közölni fog. Károlyi Ede gr. megjegyzi, hogy minden

Next