Pesti Napló, 1862. július (13. évfolyam, 3715-3741. szám)
1862-07-01 / 3715. szám
149-3715 13 ik évffolyam Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám , 1 -s 5 emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva . Félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Kedd, jul. 1,1863. ■ ■■■ — III jlll II ■ — Hirdetmények díja: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. Előfizetési felhívás :PESTI NAPLÓ “ julius-decemberi folyamára Előfizetési ár : julius—decemberi évre 10 frt 50 kr. ulius—September! ’/4 évre 5 frt 25 kr. Az előfizetési dijak közvetlenül a kiadóhivatalhoz intézendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, Június 30. 1802. látszó Kovács Lajos és Zichy Antal programmjáról. Ismeretes dolog, hogy az octoberi diploma által nyújtott önkormányzásból a februári alkotmány, ügyes formulázás állás, tetemes részt vett el. S vájjon ez csak történetből ütött-e igy ki, vagy pedig magyarázata mélyebben fekszik ? Ha Kovács Lajos és Zichy Antal az 1848-ki prágai, bécsi és magyar forradalmak után, sőt még ez utóbbiknak folyama alatt megállapított osztrák politika irány eszméjét vizsgálatra érdemesnek tartották — mit róluk, mint kitűnő miveltséggel biró férfiakról, fölteszünk— akkor nem kellene csudálkozniok, hogy négy hónapi időköz is már elég volt az octoberi diplomának, mely különben sem volt bevégzett műs, centralisticusabb alakba öltöztetésére. A kitörő békétlenségek alkalmával, s még annál inkább, ha azok forradalmi szint öltenek, átalános szokása a kormányoknak az elégületlen hangulatot, nem az okok elhárításával, hanem az autonomiás formák meggyöngítésével és a szigorral orvosolni, s ezért jegyezték meg még az ókor classicus írói is,hogy libertas nimia libertate perit; de azt viszont a világtörténészet tanúságul írta be lapjaiba, hogy a békétlenségek orvoslásának e divatos neme aránylag hamar meríti ki az államok életerejét, sőt gyakran elmondhatni róla, hogy per or medicina malo, roszabb a gyógyszer, mint maga a nyavalya. Schwarzenberg herczeg, ki a legválságosabb perczekben vette át az osztrák kormányt, merész jelleménél fogva nem elégedhetett meg a közönséges eszközökkel, s fölhasználva azon beolvasztási törekvést, mely a bécsi országgyűlésen már nyilvánult, szakított az egész régi Ausztriával, melynek fő jellemvonása a dualismus volt, s a mely ezen aegis alatt Törökország óriás erejét összezúzta, — a spanyol örökösödési háború szerencsétlen kimenetele által nem aláztatott meg, — a Habsburg-család leányágának trónra jutását fél Európa ellenében kivívta, — Ildik Friedrich lángeszét a népek összetartásával csaknem paralysálta, s hogy a legcsodálatosabb megpróbáltatások közt is kimerithetlen szívósságát bebizonyítsa, a világtörténelem legnagyobb óriásának, I. Napóleonnak egymást fölváltó nagy csatái által legyőzetve, tartományai nevezetes részétől megfosztatva, a rajnai szövetség alakulása miatt a római császárság koronájától elejtetve, mégis össze tudta szedni erejét, s iszonyú szerencsétlenségében, mert népeire támaszkodhatott, Európa hatalmasságai közt, minthogy jövendőjében rendületlenül bíztak, ha szövetségesekre talált , kiknek élére állva , megsemmisité Napoleon hatalmát és trónját, s a bécsi congressus után több mint nagyhatalmi, csaknem szabályzó szerepet játszott Európa szárazföldén. Schwarzenberg herczeg, mint említettük, szakított az általunk röviden jellemzett régi Ausztriával, s proclamatiójában az egységes Ausztriát hirdette ki, s hogy e szakítás nem az absolutizmus kedvéért, hanem egyenesen a magyar alkotmány miatt történt, azt elég fényesen bebizonyította az olmützi octrogrozás, az úgynevezett martiusi birodalmi alkotmány, mely a herczeg műve volt, s nem csak liberális , de democratikus iránynyal is bőven el volt látva. A forradalmat általános provisorium váltotta föl, lényegesen azon czélból, hogy a martiusi chartára a kedélyek előkészíttessenek , az összeolvasztási mű háborútlanul űzessék , s Magyarország az általános szabadság elérhetése végett hajlandóvá tétessék a birodalmi f alkotmányba lépésre. Illetékes helyről tudjuk, hogy e törekvés foganatosítására négy év elégséges határidőnek tekintetett. Az eredmény nem felelt meg a várakozásnak, s nem adott kilátást a jövendőre. S ekkor mi történt? A kormány elvesztette reményét a martiusi charta keresztülvitele iránt, de nem ingattaték meg az egységesség elvének Ausztriát megifjító varázsa iránt. Továbbra is hitte tehát, hogy a monarchia az összeolvasztás ügyfolyama által nyerend új és új erőket, s csak ezentúl válik igazi nagyhatalommá, ámbár a történészet szerint mindig valóságos nagyhatalom volt. E meggyőződésének hódolva, természetes volt, hogy csak az eszközökön változtatott s nem az élén. Behozta az absolutizmust az egység könnyebb kivitele végett. S amit Bach rendszerének nevezünk, az, a mi nézetünk szerint, soha sem volt végezés, csak sikeresebbnek képzelt ezköz az egységességre, ami viszont csalhatatlan módnak tekintetett a roppant külbefolyásra, az igazi nagyhatalmi helyzetre. Czélunkon kívül esik az October 20-ka előtti évek történetét vázolni. De az igazságnak tartozunk annak bevallásával, hogy ha valaki az elérhetetlent megközelíteni képes lett volna, e dicsőség Bach bárót illetné, s az ő bukása csak a nehézségekről, nem pedig ügyességének hiányáról tanúskodik. Az olasz háború és villafrancai előleges béke, arról győzték meg Ausztriát, amiről sem II. Frigyes, sem I. Napóleon diadalai — igen természetes oknál fogva — nem győzhették meg, hogy valami nagy hibának kell lenni a rendszerben, s emiatt fönntarthatlan. Az oktoberi napok e tétovázást jelölik ki az iránt: várjon az egységesség szigorú elvében, vagy az absolutizmusban keresendő-e a hiba? Azonban a sikertelen múltért, s a föltornyosult nehézségekért mindkettőre látszott hárítva lenni a felelősség , de egyikre sem oly határozottan, hogy elítéltetésnek vetethessék. Mi most a pártokat sem igazolni, sem kárhoztatni nem szándékozunk. Csak azt jegyezzük meg, hogy négy hónap elég volt új phasisba vinni a kérdést, s az olmützi nézpontokat emelni túlsúlyra, természetesen a democraticus zamatu martiusi alkotmány reclamatiója nélkül. Február 26-ra az absolutismussal, legalább elvben, szakított, s e szakítás a miniszteri felelősség kimondása által most már teljessé és bevégzetté lön. Nem hiszszük ugyan, hogy a reichsrathi intézmény útján Ausztriában az alkotmányosság elévetni és megoltalmaztatni fog; de elvitathatlan tény, miként az intenzio határozottan az, ha mégis az absolutismus találna felülkerekedni ; ennek oka a Schwarzenberg herczeg által kitűzött czélt legyőzhetlen nehézségeiben keresendő. A februári alkotmány t. i. bár nem democraticus, az olmützi octrogrozás czélját, az összeolvasztást, törekszik, az olmützi eszközzel , az alkotmányossággal elérni, s noha a tapasztalásokon okulva, a centralisatiót, kivált Magyarország irányában, az autonómia bizonyos mértéke, s a függetlenség bizonyos foka által mérsékelni akarta, szervezetében fekszik, a dualizmus elleni tiltakozáson kívül, még a vissza nem tartható törekvés is, a legszigorúbb központosítás felé. Okát röviden érinthetjük. Ha a februári alkotmányban ez foglaltatnék : a birodalom közös ügyei, jelesen a pénzügy, hadügy, a kereskedés és közlekedés, egy külön testületre bízatnak, mely feladatát alkotmányos formák szerint teljesíti; ellenben a törvényhozás többi kérdései Magyarországon a magyar országgyűlésnél meghagyatnak, a Lajthán túl pedig részint közös, részint tartományi országgyűlésekben intéztetnek, — akkor a február 26-diki mű a birodalmi egység nevében ugyanazt az áldozatot, jogainknak ugyanazon megrövidítését követelte volna tőlünk,amit most követel; de legalább maga a forma által kitűzte volna azon határt, melyen túl nem haladhat az összeolvasztásban. Ellenben, midőn a birodalom közösügyeit is zuschlagként a reichsrathnak nevezett Lajthán túli parlamentre ruházta, s minket arra utasít, hogy ott szóljunk a centrális ügyekhez, akkor mindent megten arra, hogy a magyar országgyűlés hatásköre csak ideiglenesnek , csak anomáliának tűnjék föl, mely tulajdonkép csupán magukat túlélt viszonyoknak adott előjog, s mely épen azért, mert csak előjog, eltüretik ma, de megváltoztatható holnap, vagy a legelső kedvező alkalommal. Régi dolog, hogy az eszmék utolsó consequentiáikat keresik. S miután február 26-ka szerint a reichsrath, a miatt, mit mi rövidség kedvéért zuschlagnak neveztünk, valóságos parlamentnek tűnik fel; ellenben a mi diétánk csak tartományi gyűlésnek, épen ezért más sorsa alig lehetne, mint az, hogy rövid tengés után föláldoztassék, mert oly intézmény, mely a parlament hatáskörén, létezésének anomáliája által, csorbát ejt. Ime,a planum inclinatum,melyen február 26-ra legördülni fogna az olmützi alkotmányhoz, a teljes összeolvasztás elméletéhez. S vájjon úgy találja-e Kovács Lajos és Zichy Antal, hogy a birodalmi tanács mostani többsége nincs áthatva épen azon eszméktől, melyek a februári alkotmány jellemét alkotják? Vájjon tud-e példát idézni, midőn e többség hajlott volna enyhébb praxisra ? Segítsék emlékező tehetségünket, mert nekünk egy eset sem jut eszünkbe. Ellenben azt tudjuk, hogy a szűkebb reichsrath, melynek illetékessége az adómegajánlásra nem terjed ki, a budgetet revideálta, noha a februári alkotmány az octrogrozást tényleg kizárja , s noha a februári alkotmányon változtatás csak úgy történhetnék, ha a teljes reichsrath kétharmada változtatást akar. Tudjuk, hogy a miniszteri felelősség oly interpellációkra is nyújt alkalmakat, melyek február 26-ka szerint sem tartoznak a reichsrath körébe. Tudjuk, hogy azon idő alatt, míg Kovács Lajos és Zichy Antal reánk, magyarokra, rótták az egyezkedés kötelességét, Schmerling államminiszter a reichsrath „bravúitól“ félbeszakíttatva nyilatkoztatá ki, hogy óhajtja a kibékülést, a februári alkotmány épségben tartása mellett. Tudjuk, miként Kovács Lajos és Zichy Antal programmját a „Donau Zeitung“ azzal üdvözli, hogy csináljon csak a magyar országgyűlés terveket a kiegyenlítésre, és küldje föl revistó végett a Reichsrathhoz. Minden időnek meg van saját postulátusa, s a mi ma hasznos, holnap vagy holnapután természetét megváltoztathatja. Mi a körülmények egyetemes fölfogásából indulván ki, a tervkészítés s asotját elérkezettnek nem látjuk, s ragaszkodunk törvényeinkhez, nemcsak múltúnkért, de a jövendő végett is. Ha valaki programmot készít a reichsrathba menetelre, azt — bár nem pártoljuk ■ — értjük, sőt különböző indokait is fölfoghatjuk. Az egyik például, a reichsrathba azért menne, mert hiszi, hogy a birodalmi egység alkotmányos uton kivihető és hasznos. A másik szeretné a magyarok megjelenését a relibsratban, mert e szavazatöszlet a mely párthoz csatlakoznék, annak szerezne győzedelmet, s igy a situatio fölött uralkodásra vezetne. A harmadik tán azért kivánná megjelenésünket, mert ott a centralisatio helyébe a nemzetiségi érdekeket és a decentralisatiot igtathatnak. A negyedik tán absurdumra akarja vezetni a reichsrathot, és megbuktatni. Az ötödik, ki a cselekvés pártjához tartozik — mert ilyen is képzelhető — éppen a reichsrathot tarthatja czéljaira alkalmas térnek; mert onnan, mint központból, jobban kezeltethetnék az izgatás. Szóval, mi értjük az oly programmokat, melyek a februári alkotmány mellé nyilatkoznak, s értjük nemcsak azon esetben, ha a jobboldal, a centrum, a baloldal készíti, de még akkor is, ha a hazánkban képzelhető legszélsőbb árnyalat tagja indítványozná. De Kovács Lajos és Zichy Antal programmját, melynek semmi gyakorlati eredménye nem lehet, miután minket magyarokat, csak egész átalánosságban buzdít formulázásokra, egyedül akkor tudnák érteni, ha akár a reichsrath ús odrogozás elébe nézne, akár pedig készséget tanúsítana saját magát átalakítani. Mi most ily törekvés nyomait nem veszszük észre, s így az egész programmot időn kívülinek, vagy időelőttinek tartjuk.. Szavaink szigorúak lehettek a Programm ellenében, de az azt aláíró egyének iránti vonzalmunk a régi maradt, s noha őket ellenfeleinknek tekintjük, nem hiszszük a politikai nézetkülönbséget arra jogosítottnak, hogy a személyes rokonszenv közé korlátokat emelhessen. KEMÉNY ZSIGMOND: Bécsi dolgok. Aki a régi classicusok vagy Shakespeare és Dante commentátorait valaha forgatta, bizonyosan nem egyszer tapasztalta, mint igyekeznek a commentátorok olykor a legvilágosabb helyeket is homályba borítni. Hasonló sors érte az államminiszter közelebbi nyilatkozatát a magyar ügyben. Nem mondhatni ugyan, hogy ő excra beszéde a classicus beszédek közé tartozik , de azon érdemet egy félhivatalos commentator semfogja eltagadhatni, hogy igen is világos, határozott. Ragaszkodás a februári alkotmánynak ha nem is betűjéhez — mint az „Oesterreichische Zig“ figyelmeztet bennünket — hanem lényegéhez, s kibékítésre törekvés ezen alapon: ime a beszéd velős kivonatban, nemcsak a mi fölfogásunk, hanem az „Oesterreichische Zig“ szerint is. „Hogy Magyarország 10 vagy TOO képviselővel veszen-e részt a reichsrathban, alárendelt kérdés, csak hogy részt vegyen!“ Ez a fődolog az idéztük bécsi lap szerint, így értettük mi is Schmerling ur beszédét. S ime ellőnek a a hivatalos és félhivatalos commentatorok, s figyelmeztetnek bennünket, hogy nem ezen részére a beszédnek, — melyet a reichsrath többsége megtapsolt, — kell helyeznünk a súlyt, — hanem a hangra, s azon sorokra, melyek engesztelődésről, kibékítési törekvésről szóljanak. Azt kellene hinnünk, hogy a félhivatalos lapoknak mindegy, bármely alapon történjék a kiengesztelés! Pedig dehogy mindegy! Ám olvassuk a „Donau Zeitungot!“ „Az államminiszter úrnak a követek háza tegnapelőtti ülésében tett s Magyarországra vonatkozó nyilatkoza a legőszintébb kiengesztelődés mellett a szükséges szilárdságot , erőt is tartalmazó. Magyarország különböző pártjai lássák belőle, mikép a császári kormánynak épen nincs szándékában az észalkotmányt feláldozni, hogy azonban annak terén, állva minden lehető és megengedhető engedményekre kész s örömmel el van határozva. Nem hiányzandnak Magyarországban a felszólalások — egyet már hallottunk — melyek a februári alkotmányhozi ragaszkodásnak és a kibékülésnek össze nem egyeztethetőségét fogják állítani és bizonyítni , de mi azon meggyőződésben élünk, mikép ily aggodalmak nem a dolog természetéből, nem a valódi érdekek s viszonyok mélyéből, hanem csak túlfeszített formalistikus felfogásokból erednek. Ha Ausztriában s Magyarországban vannak közös érdekek, ha azok közös tárgyalásának szüksége fennáll, ezen tárgyalás formája is feltalálható lesz. Ha elismerik Magyarországban, miszerint a birdalom katonai-, kereskedelmi-, pénz- és külügyei vezetésének egy kézben kell egyesítve lennie , meg fog találtatni az eszköz is, hogy azon ügyek a Lajthán innen is túli jognézetek megsértése nélkül rendeztessenek. Semmi se akadályozna például egy legközelebbi magyar országgyűlést, hogy elfogadható javaslatokat formulázzon, és semmi se fogná visszatartóztatni az Erdély megkérdeztetése után illetékessé lett birodalmi tanácsot, hogy azokat elfogadja, amennyiben oly módosítások javasoltatnának, melyek annak beleegyezését követelik. Ha aztán a két parlament kiindulási pontja különböző volna is, mindamellett épen oly kívánatos, mint lehetséges, mikép a valódi egyesülés pontjában mindketten találkozzanak. De föltétlenül minden attól függ, hogy tőlünk semmi helytelent, semmi lehetetlent ne kérjenek, valamint mi se gondolunk arra, hogy Magyarországtól oly dolgokat követeljünk, melyek becsületével és életföltételével meg nem férnek. Csak a jóakarat kölcsönössége győzend le biztosan minden formális nehézséget. A kiegyezés őszinte óhajtása mindazokat, kik ez ügyben részesek, arra határozand, hogy figyelmüket legalább kizárólag ne fordítsák a formális differenciákra, hanem inkább a kézzelfogható érdekekre. Mindkét résznek tetszése szerint van és nincs igaza, ha a sikeretlen formalizmus terét nem hagyják el ; azonban az elmélet tere örökké sötét marad, míg az élet egyedüli zöld fája az életteljes érdekek elismerésében s ápolásában áll.“ Így nyilatkozik a „Donau-Zeitung,“ az államminiszter félhivatalos közlönye. Elég két pontot kiemelnünk bele, hogy Kránya felől teljesen eligazodjunk. Kimondja a félhivatalos lap, hogy csak az „észalkotmány terén kész a kormány engedményekre,“s a februári alkotmányhoz ragaszkodásra veti a súlyt. Tőlünk csak azon csekélység (!) kívántatik: ismerjük el, hogy a birodalom katonai, kereskedelmi, pénz- és külügyei vezetésének egy kézben kell egyesitve lennie, s felszólittatunk, hogy magunk formulázzunk ez alapokon elfogadható javaslatokat! Ez esetben aztán megígéri a „Don. Ztung,“ hogy a magyar országgyűlésnek az érintett alapon tett formulázásait majd superrevideálja az a közben Erdély megkérdezése után illetékessé lett birodalmi tanács, s ha elfogadhatóknak találja, szentesíteni fogja. Ugyan, kérdjük, hol van itt nyoma is a közeledésnek ? Mivel kívántak kevesebbet a múlt országgyűléstől ? S Erdély előleges elszakasztása a magyar koronától, és beolvasztása a birodalmi tanácsba, mely rendszabály-e, mely a kiegyezés óhajtott munkáját előmozdítja? S Erdély képviseltesse a birodalmi tanácsban csakugyan illetékessé teendi-e a birodalmi tanácsot, hogy Magyarország sorsa fölött határozzon? Magyarország gyűlése ez ideig csak fejedelmével, mint a törvényhozás másik illető részével, értekezett országos ügyei fölött. S most a birodalmi tanács szentesítése alá terjeszsze törvényjavaslatait? De nem folytatjuk észrevételeinket. Azt hisszük, e néhány sor is elég, kimutatni — amit a „Wanderer“ is megjegyez — hogy a „Donau Ztung“ czikkében, melyről szólunk, csak a hang Jákób szava, de a kezek most is Ezsau kazei. De legyen elég a dolog lényegéről. A részleteket illetőleg közöljük a „Wanderer“ következő megjegyzéseit. A „Donauftung“ — mond a W. — határozottan föllép azon eszme ellen, mintha a februári alkotmányhoz ragaszkodást nem lehetne megegyeztetni a kibéküléssel : mind az által tagadhatlanul vannak egyes helyek a hivatalos lap czikkében, melyek arra látszanak mutatni, hogy a nevezett lap eddigi merev nézeteit csakugyan módosítja. Azt mondja többek közt, hogy a közös tárgyak elismerésével a közös tárgyalás formája is föl lesz található. Ami csak feltalálható — mond a W. — még nem létezik a febr. 26 ki tágasabb reichsratliban. Nevezetes vallomás a „Don. Ziung“ részéről. A mi az „Erdély megkérdezését“ illető helyre vonatkozik, mellőzi a „Wand.“, nehogy zavarba hozza a „Don. Zigot.“ oly pillanatban, midőn a febr. 26 iki alaptörvény változtatása lehetőségét meg látszik engedni, de — úgymond folytatólag a „Wand.“ — nem hallgathatni el, hogy a jelen esetben — midőn a magyar alkotmány megváltoztatásáról van szó — nem a magyar országgyűlésnek van kérni valója a kormánytól, hanem a kormánynak az országgyűléstől, s a kormány királyi előterjesztések alakjában szokta előterjeszteni kívánatait, minélfogva, mielőtt országgyűlési határozatokról lehetne szó, a kormány dolga „elfogadható“ javaslatokat terjeszteni a jövő magyar országgyűlés elé. Megjegyzendő továbbá, hogy a „Don. Zrg“ szerint eddig Magyarország ragaszkodása alkotmányához „meddő formalismus“ volt, s febr. 26-ka volt az egyedüli „reale.“ Most elismeri a félhivatalos lap, hogy: „mindkét résznek tetszése szerint van és nincs igaza, ha a sikeretlen formalismus terét el nem hagyják.“ Ki hitte volna — mond a „W.“ — egy hóval ezelőtt, hogy Magyarországnak is igaza lehessen a „Donau Zeitung“ szerint, vagy febr. 26-kának merev pártolói valamiben tévedhessenek ? Azt tanácsolja végül a „Donau Ztung“ a magyaroknak, ne kívánjanak lehetetlent. A „Wanderer“ megfordítva ugyan a figyelmeztetést intézi a „Donau Zeitung“ párthiveihez. Magyar cezaki vasút. (Vége.) Az eddig mondottakból kitetszett, hogy a szepesi pálya 9,88 mfldel hosszabb és 3,700,000 fttal drágább, mint a sárosi, hogy a két vonal műtani nehézségei közt különbség nincsen, hogy a sárosi pálya fenntartása 10% drágább, s hogy végre a szepesi pálya vidéki forgalma négyszer nagyobb, mint a sárosié, melyből az olaszi szárny legfeljebb 10 m/c-et biztosit a tárczavölgyi pályának, mig az abós-eperjesi szárny a sárosi forgalom 75°/0-jét a hernádvölgyi pályára tereli át. Ezek mind oly szempontok, mik a vállalkozó a közvetve a kamatot biztosító ország erszényét egyenesen érdeklik. De az országra nézve még egy magasabb tekintet forog fenn ily alternatív vonal mérlegelésében, s ez azon kérdés: melyik vonal van hivatva, hogy a hazának egy természetszerű fontos iparágát fenntartsa, kifejtse és virágzásba hozza, s a jelen tényezőkön kívül fényes jövendőt is vessen az elhatározás mérlegébe. Erről hadd szabadjon befejezésül szólanom. Ha tisztelt barátom e felföldön széttekint, ha e rengeteg erdőket, e terméketlen, alig három magot adó földet a mind a mellette sűrű lakosságot, e sok városkát, ez arányos jólétet és művelődést szemléli, nemde önkéntelenül is azon kérdést intézi magához, hogy van az, hogy mi, a mostoha végvidék lakói, sokkal jobban érezzük magunkat, mint az Erdélyig lenyúló hegylánca egyéb határvidékeinek lakossága, hogy erdőink dús jövedelemnek forrásai, hogy gazdasági termékeink népes vásárokon jó áron elkelnek, hogy egy-egy boldföld ára imitt amott egész 4 - 500 ftra megy, hogy soványabb földeinket 2—3-or annyiért adhatjuk bérbe, mint a dús tiszavidék birtokosai canaan földeiket, s hogy bérlőink még is gazdagodnak, hogy korcsmáinkban élénk pénzforgalom és fogyasztás létezik, hogy a kamatláb, ha jó hitelünk van, csak 6%.