Pesti Napló, 1862. július (13. évfolyam, 3715-3741. szám)
1862-07-15 / 3727. szám
~ 161-3727 13 ik évi folyam. Kedd, jul. 16. 1862. e lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó ■ hívata 11 Előfizetési föltételek : Hirdetmények dija : Szerkesztési iroda : a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek terén 7-dik szám földszint. I Vidékr©, postán : Helyben, házhoz hordva : I 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. ...... ~ rrt *-*■fo- 4 -> t8,mi I süsü.' s s £ 11 Bi'J,ea8 "»ag.V6 *-“■ Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ julius-decemberi folyamára Előfizetési ár : julius—decemberi V2 évre 10 frt 50 kr. julius—September! */4 évre 5 frt 25 kr. Az előfizetési dijak közvetlenül a kiadóhivatalhoz intézendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, július 14. 1862. •//. Midőn 1856 elején Orloff tábornok — Sándor czár kedvencze és Oroszország meghatalmazottja a párisi békecongressuson — első hivatalos látogatását tette a franczia császárnál, az utóbbi a legnagyobb pompával és egész udvarától környezve, fogadta a büszke orosz aristocratát. Midőn aztán a kihallgatás bevégeztével Orloff óriási alakja magasra emelt fővel és méltóságteljesen haladt az ajtó felé, Napóleon fölkelt székéről, és látszólag a maga környezetéhez, de úgy, hogy az orosz is hallhatta, ismétlé azt, amit nagybátyja Grőthéről mondott róla : „voilá un hommé! “ (Ez ám a férfi!) Az elégültség mosolyával lépett Orloff az ajtón ki, és ezen mosoly bátran mondható az oroszfranczia barátság első hajnalsugarának. Hatalmas egyének kielégített vagy megsértett hiúsága nagyobb szerepet játszik a történetben, mintsem közönségesen hinnek. Azóta egyre folytak az alkudozások Páris és Pétervár közt, és habár sem tárgyuk, sem eredményük nem volt tudva, mégis egyes jelenségek, milyen a két császár találkozása és a keleti kérdés egyes mozzanatai, azt sejteték, hogy a két udvar közti egyetértés haladóban van. A munka nem volt könnyű, és ha haladott is, de lassan haladott. Az 1859-es háború idején, miként beszélik, egy híres menekültnek, aki valami merész tervet terjesztett Napóleon elé, ez utóbbi fejcsóválva azt mondá : „Még nem állok Oroszországgal úgy, miként önök hiszik.“ Egyebek közt Oroszország lefolyásának tulajdonítják azt is, hogy Napóleon Villafranca mellett megállapodott. Ő okos ember, ki vágyait mérsékli és várni tud. Úgy látszik, türelme nem volt sikertelen. Ratazzi bevallja, hogy Olaszországnak orosz részrőli elismertetését a franczia császárnak köszönhetni, és a „Patrie“ azon újdonsággal lepi meg a világot, hogy Franczia és Oroszország közt a keleti, az olasz és a schlezwigi ügyre nézve teljes egyetértés jött létre. Ez újdonság oly fontos, oly roppant jelentőségű, hogy nem mernénk neki hitelt adni, ha nem volna félhivatalos lap, mely közli, és ha Olaszország elismertetésének ténye nem ruházná fel a valószínűség jellemével. A nevezetes 1815-diki év az európai pentarchia uralmát állapíta meg, de az ugyanakkor létrejött szent szövetség máris e pentarchia felbomlásának magvát rejti magában. Ámbár külsőleg még elég soká állott fenn az öt nagyhatalom kizárólagos befolyása az európai ügyekre, a két nyugati hatalom mindinkább késztetve érezé magát, a szabadelvűség útjai felé fordulni, mig a sainte alliance három tagja szilárdul tarta kezében a legmerevebb conservatisms zászlaját. Ezen antagonisms lappangva bár, de mindig tovább fejlődött, míg az 1853-ban kitört keleti háború a szent szövetséget szétrepeszté, a két nyugati hatalom szövetségét pedig mind inkább megszilárdítá. Azóta e két hatalom — Angol és Francziaország— volt irányadó Európában, míg a többi három csak szenvedőleges szerepet játszott, és történni engedte azt, amit akadályoznia nem lehetett. A felbomlás veszélye bárhányszor fenyegette is e nyugati szövetséget, ez tettleg még mindig fennáll, és, nevezetesen az olasz kérdésben, nagyon is érezhetően érvényesíti magát. Őszintén ragaszkodik-e hozzá III. Napóleon, vagy csak addig akarja-e fenntartani, míg Anglia helyében más szövetséges társat nyert? ez a kérdés, mely évek óta foglalkoztatja az elméket, és mely e peretben — a Patrie legújabb közleménye után — élénkebben, mint valaha, lép elénk. Az események talán nem sokára feleletet adandnak rá, kimutatván: várjon lehetséges-e a két nyugati hatalom egyetértése a franczia - orosz szövetség mellett vagy sem ? Az olasz kérdés szempontjából — lehetséges ezt már most is biztonsággal állíthatni, mert Oroszország — az olasz királyságot elismervén — oly pályára lépett, ahol Angolország is párhuzamosan járhat vele. De lehetséges-e — a schlezwigi ügyet egyelőre mellőzvén — a keleti kérdés szempontjából is! Erre nézve csak gyanúsításról lehet szó mindaddig, míg a franczia-orosz „egyetértés“ természetét közelebbről nem ismerjük. Midőn a Patrie azt állítja, hogy a franczia orosz egyetértés a „keleti keresztények ügyének megvizsgálására és megoldására“ vonatkozik, innen azt kell következtetni , hogy a két hatalom e kérdés „status quo“-jával épen nincs megelégedve, hanem rajta változtatást szándékozik tenni. Anglia pedig, köztudomás szerint, a status quo fenntartása mellett buzog. Itt tehát csakugyan hatalmas ellentét léteznék egyfelől az angol, másfelől a francziaorosz politika közt, mely — elméleti merevségében fogva fel ez ellentétet — öszszekocczanásra vezetne, mihelyt a franczia orosz egyetértés gyakorlati rendszabályok által akarná magát érvényesíteni. Van azonban egy körülmény, mely annyi sulylyal esik a serpenyőbe, hogy ehetetlen azt számba nem venni, és e körülmény az, hogy a küzdelemben nem egyedül a diplomatia részen részt, hanem a török birodalom keresztény népségei is, és ez lényegesen módosítja a dolgot. Ha csupán a hatalmak közti vitáról volna szó, ezt — végsőre kerülvén a doog — e hatalmak erőviszonyai döntenek el. Nem tudjuk, váljon Ausztria erősebb-e, mint Franczia és Oroszország összevéve vagy sem , de a mondottak után ez egymaga még nem dönti el a dolgot. Kelet földje annyira alá van ásva a nemzetiségi mozgalmak által, hogy Angliára nézve e kérdésben csak két lehetőség képzelhető. Ha ő gyöngébb, mint az egyesült Franczia és Oroszország, akkor már a priori is bizonyos, hogy a franczia-orosz tervek keresztül fognak vitetni. De ha erősebb is, ha ő legyőzi mindkét ellenét, mi volna az eredmény? Az első ágyúlövite, mely hatalmat közt változik, jel volna a Balkán félsziget keresztény lakóinak általános fölkelésére; képzelhető-e, hogy Angliának szándékában állhatna ezen szabadulásra törekvő népek ellen is küzdeni ? és ha szándékában volna is, van-e elég ereje a két nagyhatalmon kívül még a fegyvert ragadó rajáhval is szembe szállni? Nem valószínű-e, hogy, míg a három hatalmasság sergei vagy hajói egymás ellen küzdenének, addig a népek akként fogják felforgatni a status quot, hogy Anglia még akkor sem volna képes ezt helyreállítani, ha ellenei felett fényes győzelmet vívandott ki ? Fontoljuk meg higgadtan e kérdéseket, mert megfontolandják azokat kétségenkívül a britt államférfiak is, és e megfontolás utján aligha azon meggyőződésre nem jutnak, hogy: ha a törökországi keresztények szabadulási mozgalma és Franczia s Oroszország hadereje kölcsönösen támogatják egymást, nincs hatalom, mely a status quot fenntartani képes volna ! Angliának pedig nem szokása lidérctek után kapkodni, és a lehetetlenre törekedni. Első igyekvése tehát kétségtelenül az leend, szabatos tudomást szerezni magának a franczia-orosz „egyetértés“ terjedelme és horderejéről. Ha aztán úgy találja, hogy e hatalmak csakugyan komolyan akarják felkarolni a keleti kérdést, és hogy talán még Olaszországra is számolhatnak, akkor nem lehetetlen, hogy a britt politika rögtöni fordulatot tesz, és amennyire lehet, hasznot törekszik húzni oly változásokból, miknek bekövetkezését gátolni nincs hatalmában, más szóval, hogy ő bizonyos föltételek mellett a keleti status quo védelmétől elállani kész. Franczia és Oroszország készsége pedig e feltételek teljesítésében a legvégsőig fog menni, mert Angliának ily — habár csak passiv-csatlakozása, oly nyereség, melyet bármily tetemes áldozattal is alig lehet túl drágán megfizetni. Mondtuk,hogy ezeket egyelőre még csak gyanítás, egyszerű hozzávetésképen lehet állítani, de még ily határozatlan alakban is, úgy hiszszük, az imént előhozottak némi figyelmet érdemelnek azok részéről, kik Anglia „hagyományos“ keleti politikájára, mint valami sziklavárra, építik terveiket, és kik talán kellemetlen csalódástól óvják meg magukat, ha legalább lehetségesnek hiszik, hogy e sziklavár rögtön engedhetne, homokra ültetvén aztán azokat, kik rá építettek! Bécsi dolgok. Bármi fontos híreket közölnek a bécsi lapok az 1863-ai budgetnek a 62-kihez „adalékul“, „summarie“ leendő tárgyalásáról, amely miatt egy ellenséges irányú cseh lap már is azzal gyanúsítja a kormányt, hogy a budget rögtönzött, felületes, a reichsrath tekintélyét veszélyező tárgyalása csak azért sürgettetik, hogy a csehek és lengyelek a budgettel egy sutytyomban keresztül hajtandó banktörvény tárgyalásán se legyenek jelen, s 843 képviselő mellettől szavazattal intéztessenek el mind e nagy kérdések, oly vád, melyet a „Presse“ visszautasít, de úgy, hogy a kormányt kéri,álljon el a 63-as budget tárgyalási szándékától legalább még Erdély meghívása által illetékessé(?)válik a reichsrath ; bármi érdekes továbbá a kormány rögtöni elhatározása, a birodalmat egész területével azonnal, az iparos és kereskedelmi érdekek bővebb meghallgatása és sok nagy közjogi kérdés előleges megfontolása nélkül, azonnal bevinni a német vámszövetségbe: mai czikkelyünk egy oly tárgygyal kénytelen foglalkozni, mely sürgetős voltánál fogva leginkább fölhívja figyelmünket. Ugyanazon perezben, midőn a „Presse“ Erdély meghívását a reichsratba sürgeti: a „P. Lloyd“ tudósítója figyelmeztet bennünket, hogy az erdélyi vasút kérdése Erdély érdekeire nézve nem kedvező fordulatot vett. Az erdélyi vasút kérdése, mind a mi derék collegánk egyik bécsi tudósíója, közel áll a legfelsőbb eldöntéshez. A kereskedelmi miniszter már a napokban megteszi e tárgyban előterjesztését. Financziális körökben azt beszélik, hogy aegutóbbi időkben nagy fordulat történt volna a kormánynak nem annyira nézeteiben , mint inkább szándékaiban. Tudjuk — úgymond a tudósító — hogy a nemzetgazdasági, politikai és stratégiai tekintetek mind a kolozsvár-brassói vonal mellett szóiknak, — több hivatalos, miniszteriális vélemény is a mellett nyilatkozott. E részben máig sem változott semmi, — az okok semmit sem vesztettek erejükből vele — elismervén, hogy az érintett vonalt sürgetik az ország, sőt a birodalom érdekeit sajnálkozással emelik ki, hogy pénzt e vonalra nem kaphatni, s ebből következtetik az arad-vöröstoronyi vonal engedményezése szükségét, melyre a kellő őszietek már megajánlvák. így tehát momentán pénzügyi conjunctura döntene legalább is fél századra a szegény Erdély legfontosabb életkérdése fölött. Kiemelt levelező, hogy azon nagy készség, melylyel az arad-vöröstoronyi vonalra a pénzt megajánlják, épen nem e vonal nagy értékén alapszik, hanem csupán azon körülményen, hogy az angolok, akik a csernavoda-kasztendzsei vonalnak birtokában vannak, érdekekben állónak vélik valamely nagy vonallal jőni kapcsolatba, legkevesebbet sem törődve Erdély érdekével. Az angolok jól tudják, mit tesznek , de várjon az osztrák kereskedelmi minisztériumnak szabad-e az ország magasabb és állandó érdekeit szem elől tévesztenie? Tudjuk, hogy az orsz. Gazd. Egyesület küldöttséget nevezett ki Ő Felségéhez, a kolozsvári vonal érdekében. Ideje sietniök a küldötteknek, nehogy Erdély hosszas évekre elüttessék azon vasúttól, melyhez nem ok nélkül köt annyi reményt. Más szókkal körülbelül ennyiből áll az előttünk fekvő tudósítás. Hasonló értesítést vettünk magunk is. Tehát az egyedüli ok az arad vöröstoronyi vonal mellett az, hogy a másik vonala, melyet a világkereskedés s Erdély, sőt a birodalom érdekei követelnek, nincsen pénz. S miért nincs ? Csak azért, mivel a bécsi tőzsérek egy része a tiszai vasútnál érdekelve lévén, jó ,gschaeftet vél tehetni a csernavoda-kasztendzsei vasút angolaival, s e két érdekelt fél nyomást gyakorol jelenleg a pénzpiaczra. E tisztán azéri érdekű manoeuvret, mely az ország, sőt a birodalom érdekeivel semmit sem törődik, a fejedelem nyilatkozata teheti csupán semmivé. Mihelyt ki lesz mondva, hogy az arad-vöröstoronyi vonalra nem adatik engedély, azonnal vége szakadna azon angol-osztrák tőzséri szövetkezésnek, mely Erdély bőrére alkuszik; a tiszai vasúttársaság kénytelen lenne, ha Aradon túl nem lehet, Nagy- Váradon túl folytatni vonalát, s azonnal lenne pénz, a mennyi kell. S még a jelen viszonyok közt , a bécsi börze nagy moguljainak nyomása mellett is, meg volt-e téve minden az erdélyi társulat részéről , hogy pénzt kapjanak? Alig hiszszük. Eszünk ágában sincs gyanúsítani e társulat bizottságának hazafiságát, de nagyon is szükségesnek, s a jelen körülmények közt a legsürgetőbbnek tartjuk e bizottságot új elemekkel mielőbb felfrisíteni, legalább azon tagokkal, akik a Károlyi György grófnál tartott értekezletből e végett kineveztettek. Nincs vesztegetni való idő! Sietve kell föllépniük mind a Gazd. Egylet küldötteinél , mind az utóbb érintett bizottsági tagoknak! Meg vagyunk győződve, hogy oly fontos ügy eldöntésénél, mint az erdélyi vasút, a függőben levő nagy közjogi kérdések újabb megoldási kísérleteinek küszöbén, azon roppant hatás is tekintetbe fog vétetni, melyet a legfelsőbb határozat e részben Magyar- és Erdélyország népeire szűkségkép gyakorolni fog! Az angolkék könyv“ a római franczia megszállásról. London, jul. 10. A ma megjelent „kékkönyv“a „franczia megszállásról Rómában“, több nevezetes okmányt tartalmaz. A párisi angol követ, Cowley, sürgönyével kezdődik, ki Russel lordot a „Journal des Débats“ azon czikkére figyelmezteti, melyben Róma vegyes, franczia és olasz csapatok általi megszállásáról van szó. Cowleyhez intézett válaszában így szól Russel: „Extrád mart. 14 kéről kelt sürgönyére meg kell jegyeznem, hogy franczia és olaszokból álló vegyes helyőrség Rómában, nem volna a maga helyén. Sokkal jobb lenne, ha a Tiberis balpartján fekvő egész területet az olaszok szállanák meg, és a francziák a Vaticán környkét, Vecchiát és Sz. Péter örökségét a folyam jobb partján foglalnák el. Ha e terv, mint ideiglenes intézkedés, elfogadtatnék: a pápa védve volna; méltósága, mint souverain uralkodóé, elismerve lenne, s idő vártátva a körülmények nyomása, az olasz király és a pápa közt a kibékülést létrehozná. Thouvenel úrnak nem kellene a dolgok mostani fenyegető állása előtt szemet hunyni. E fenyegető helyzet: 1) A franczia kormány az olasz, s különösen a római nép előtt népszerűtlenné lesz. 2) Semmiféle olasz kormány, sem Ricasoi, sem Ratazzi nem bírja a mazzinistákat kellőleg féken tartani, s ezek ennélfogva illetéktelen befolyást nyernek. 3) Minden pillanatban kitörhet a háború, melynek változó szerencséje a császárt kényszeríthetné vagy olaszországi művét feladni, vagy Olaszország függetlenségét, egy nagy és véres háború árán oltalmazni. Távol attól, hogy Francziaország elé akadályokat gördítsen, Nagy Britannia óhajtja az olasz kérdés megoldása keresésében őt gyámolítani.“ Egy későbbi sürgönyben Cowley így tudósít: „Thouvenel úr azt mondja, attól azt, hogy egyik fél sem fogadná el lordságod tervét; hogy a pápa kijelentené: semmiféle ajánlatot meg nem hallgat, mely elvesztett birtokait helyre nem állítja ; mig másfelől az olasz kormány semmi tervet helyben nem hagyna, mely Rómát Olaszország fővárosának el nem ismerné. Ily legszélső két vélemény közt a megoldás lehetetlennek látszik , mert Francziaország meg nem engedhetné, hogy az általa megszállott területre, a pápa beleegyezése nélkül, olasz csapatok vonuljanak. Egyébiránt még azt mondá Thouvenel úr: „hogy kívánhatni tőlünk, hogy mi Rómát és Sz. Péter örökségét Olaszország királyának adjuk? A legtöbb, amit tőlünk kívánhatni, hogy Rómát a római népnek adjuk vissza. Én azt válaszolom, hogy ő felsége kormánya — erről jót állhatok — ily rendezéssel, mely a rómaiakat saját sorsuk urává tenné, meg lenne elégedve.“ Russell erre azt válaszolja: ő soha sem képzelte azt, hogy a pápa az ő tervét kész lenne elfogadni : „Mi jól tudjuk — úgymond — hogy maga Gonzalvi bibornok, az 1815-i bőkezű rendezés ellen, Ferrarát és Commachiot illetőleg panaszt emelt. A pápa kevesebbe nem egyeznék bele, mint Bologna és Ancona visszaadásába. De ezen beleegyezés miatt nem szükség Rómában kérőként fellépni. Exctiád emlékezni fog rá, hogy Bologna városa, mindjárt az osztrákok kivonulása után, a pápának az engedelmességet felmondta. Ez fogna ismét történni, ha a franczia csapatok Rómát elhagynák. Mi az olasz kormány megegyezését illeti, excitád meg fogja jegyezni, hogy ő felsége kormánya e tervet, mint ideiglenes kisegítő eszközt ajánlja. Ha az mint végérvényes megoldás javasoltatnék, kétségkívül bármelyik olasz miniszter gondolkozóba esnék, vagy épen meg is tagadná ahoz hozzájárulni. De hogy vesszük azt, mint ideiglenes kisegítő eszközt, senki nem hiheti, hogy az olasz nép Róma , Velletri, Frosinone és a Tiberis balpartjának a francziák által odahagyását örömmel ne fogadná. Nápoly meg volna elégedve egy oly kormánnyal, melynek székhelye Rómában van, a azon szemrehányás, hogy a turini minisztérium Olaszországot „piemontisírozni“ akarja — magától elesnék.“ Mártius 28-káról Cowley, egy újabb értekezletéről a franczia miniszterrel, így tudósít : „Thouvenel úr mindenféle okokat eléhordott, hogy — mint ő mondá — azon jogokat kimagyarázza, melyekkel a pápa, mint világi uralkodó, még mindig bir, és hogy kimutassa, miszerint az olasz kormány részéről Róma, mint Olaszország fővárosa — és Velencze, mint olasz tartomány ellenében emelt igények, a népjog közönséges értelme szerint átalában nem igazohhatók. (Were totally injustifiable). Én ez okoskodásokba itt mélyebben nem ereszkedem, mivel könnyű dolog volt Thouvenekt meggyőznöm, hogy ez okok a császári kormány előtt semmi sulylyal nem bírtak akkor, midőn a legallók, Umbria és a márkák, midőn Toscana, Nápoly és Sicilia Szardiniához annectáltattak. Csupán futólag említem lordságodnak, mint, sajnálattal kell mondanom, egyik újabb bizonyságát annak, mily kevéssé lehet reméllen, hogy mi, a császári kormány által a pápai kérdésben követni szándékolt politikát discussiók vagy előterjesztések útján módosíthassuk. A megoldás, a külső látszat szerint legalább, a pápára bízatott, s én Olaszországra nézve más biztos politikát nem látok, mint hogy iparkodjék az általa birt tartományok kormányát megszilárdítani, így benső erőhöz jut, kívülről bizalmat gerjeszt és készen lesz minden kedvező alkalmat egysége tökéletesítésére felhasználni, bizonyítván azon közmondás igazságát : az egységben van az erő.“ Egy ápril 2-ról szóló iratban Russel erre megjegyzi: „Thouvenel úr nem beszél többé arról,hogy nehéznek tartaná az olasz kormányt az ő felsége kormánya által ajánlott feltételek elfogadására rábírni. Arról sincs semmi szó, hogy a pápa kényszerít tessék világi hatalmáról lemondani, s mint más uralkodó alattvalója, Olaszországban maradni. Az egész kérdés,váljon a pápa, Romagna, a márkák és Umbria elvesztése után, a francziák által most megszállva tartott egész területet megtartsa, vagy pedig a franczia csapatok, a pápa számára, csupán az. Péter örökségét a Vaticánnal együtt tartsák megszállva ? Félretéve minden különbséget egy protestáns és egy római katholikus uralkodó közt, világos dolog, hogy ily elv, Francziaország vagy Nagy-Brittannia által minden másutt követett elvekkel ellenkezik. Róma idegen terület; a rómaiaknak nem szabad kormányformájukhoz semmit — idegen csapatoknak ellenben mindent lehet mondani. E rendszer magát sohá fenn nem tarthatja; a népjog maximáival, s az olasz nép óhajtásával merőben ellenkezik. Nem óhajtom azonban, hogy excitád e kérdésben polémiába ereszkedjék. De másfelől a franczia kormány ne vesse az olasz kormánynak szemére, hogy a déli tartományok nyugodt állapotban nincsenek, mindaddig, mig a franczia zászló a pápát oly menhely fenntartásában oltalmazza, hol minden rabló főnök menedéket talál, s bandáját a békés tartományokba való betörésre elkészítheti. Ne olvassa fel ön e sürgönyt Thouvenelnek, tartalmát azonban elmondhatja.“ Egy orosz állam Artív véleménye Ausztriáról. A „Süddeutsche Zeitung“ egy orosz anonym publicista legújabban megjelent „Europa kabinetjei s a szövetségek“ czímű röpiratából közöl igen érdekes részleteket az osztrák kormánynak magyarországi politikájára vonatkozólag. A névtelenség leple alá vonult író — mint az kiderült — egy híres orosz államférfiu, ki már 1839-ben rendkívüli sensatiót idézett elő az „Európai „pentarchia“ czímű röpiratával. Huszonhárom évig pihent tolla, midőn most idézzük czimű röpiratában határozottan nyilatkozik Ausztria magyarországi politikájáról, kijelölvén egyszersmind a szerinte egyedül helyes irányt, melyet Ausztriának követni kellene. Az orosz államférfi a következőkben foglalja össze az osztrák magyarországi politika feletti nézeteit. „Az osztrák császári birodalom egy szükségesség, nélkülözhetlen momentum az európai egyensúly rendszerében. Épségének fenntartása a pentarchia jól értett igénye s érdeke. Nincs hatalom, mely eszélyes politikai feladatul tekinthetné ez állam eldarabolását, megerőtlenitését, vagy leigázását. — Ha azonban igy áll a dolog, az európai hatalmaknak jogukban áll kívánni az osztrák kormánytól , hogy hagyja el azon utat, melyen halaladva, összejött hasztalan experimentállással pazarolja el. — Czélszerűtlen experimentális ugyanis 7 millió némettel, az összbirodalmi lakosság egyötödével, a császári álladalmat egy lényegileg német, s németek által igazgatott álladalommá tenni akarni. Ezen törekvés természetszerű, s szükséges volt mindaddig, míg a habsburgiak a német császári koronát viselték, míg a Rajna mellett terjedelmes jószágok birtokosai voltak, s Ausztria nagy missiója, az ozmanlik ellenében az európai polgárisodást megvédeni, a Németországgal való legszorosabb csatlakozást szükségessé tette. Ezen hivatás azonban megszűnt, s Ausztria egyetemes átalakítása az eddigi politika megfelelő megváltoztatását föltételezte. A legjelentékenyebb osztrák államférfiak nem ringatták csalódásba magukat e tárgyban. Gentz 1806. aug. 4 én következőleg irt Müller Jánoshoz : „Egy tervet fogok kidolgozni egy uj osztrák monarchia megalapítására. Bécsnek meg kell szűnni fővárosként szerepelni; a német tartományok mellékes országok s határszéli tartományoknak fognak tekintetni; a kormány székhelye Magyarország szivében fog felüttetni, s ez ország számára egy uj alkotmány fog kidolgoztatni.“ — Bud-Schauenstein 1816-ban mondotta Perthes könyvkereskedőnek: „Ausztria érdeke igényli, hogy a székváros Bécsből Budára tétessék el.“ Az adriai tengertől a fekete tengerig , a Kárpáthoktól a Balkánig egy Magyarország már a nagy Eugens Kaunitz herczegnek is kedvencz eszméje volt. Metternich, Capefigue aztán azon gondolattal jött a bécsi congressusra, hogy Ausztriából egy déli államot fog alakítani. Vergenne és Talleyrand francziák, 1783-s 1805-ben szinte ezen eszmét nyilvánították, s a szerző különnemű közlemények nyomán gyanítja, hogy Schwarzenberg herczeg az 1849. magyar háború alatt a Dunamedencze elfoglalását tűzte ki politikája végczéljául. Az osztrák „Militär Zeitung“ végre következőleg nyilatkozott 1861 február havában: „Ausztria a Dunai állam, életének súlypontja a Duna völgyében fekszik, s a monarchia sorsa, ha kardélre kerül is, a Duna völgyében fog eldöntetni.“