Pesti Napló, 1862. november (13. évfolyam, 3818-3842. szám)

1862-11-21 / 3834. szám

268-3834 13-ik évi folyam. Péntek, nov. 21.1862. Szerkesztési iroda : fersnasijk tere 7-ik szám , l-*8 emelet. B lap ”a6ll®“rkr2a5fi Szend8?llemfay K 1 a d­ó • h I v a t a 11 Előfizetési föltételek : ferenesiek térin 7-dik szám földe eint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva ■ Birmentetlen levelek csak rsmért kezektől fo- A Up ^ rését ilető k­dllemények (el­adetási pénz , kiadta, körüli félévre . . . . 10 frt 60 to. a. .. ____________________garatnak el.________________________ panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. _______________Évnegyedre ... 6 frt 86 to. a. é. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ajto. Bélyegdij külön 30 ajto. Magnnvita 6 hasábos petit-sor 16 ajto. •PEST, november 20.1862. A földhitelintézet alakitó köz­gyűlése. Ma délben kezdetett meg a köztelken a magyar földhitelintézet alakitó közgyű­lése, nagyszámú alapító tag jelenlétében. Az ülést Dessewffy Emil gróf nyitotta meg, azon kijelentéssel, hogy „egy általá­nos szükségnek vél eleget tenni, midőn in­dítványozza : válaszszon az alakitó köz­gyűlés egy elnököt. Szóló azt h­szi, hogy közhelyesléssel fog találkozni, ha az el­nökség vezetésére gr. Majláth György ő exciáját ajánlja.“ Közhelyesléssel fogadtatott. Indítványozza továbbá szóló, hogy ezen ülés jegyzőkönyve vitelére, s egyszers­mind a szervezési ügy bevégeztéig, a tit­kári teendők ideiglenes ellátására, a föld­hitelintézet ügye körül magának eddig is érdemeket szerzett Csengery Antal­ur keressék föl. Ez indítvány is közhelyesléssel fogad­tatott. Ezen gyűlési előleges formalitások után Dessewffy gróf mindenekelőtt meghallga­­tandónak véli azon küldöttség jelentését, mely a sept. 22-ki közgyűlés megbízásá­ból gróf Nádasdy Lipót elnöklete alatt Ő Felsége előtt tolmácsolta a földhitelin­tézet ügye körül érdeklettek köszönetét. Gróf Nádasdy Lipót írásban nyújtja be a választmány jelentését, melyben, a kül­döttséget vezető gróf beszéde­s Ő Felsé­gének erre adott, s a lapok által már an­nak idején közlött légi­ válasza egész ter­jedelemben bennfoglaltatott. A gyűlés, az elnöki kijelentés szavaival élve, hálás ér­zelemmel s örvendetes tudomásul fogadta a legi­ választ. Ürményi József úr indítványára a már megalakult földhitelintézeti közgyűlés a Magyar Országos Gazdasági Egyesületet értesítendi”megalakulásáról, s hálás kö­szönetét is tudatni fogja tapasztalt párto­lásáért. Dessewffy gr. ismét szót emelve, vissza­tér a sept. 22-ei közgyűlés határozatának Accidie, a előadja, hogy----11.0: szerint az 1 millió biztosítási alaptőke nem­csak hogy fedezve van, hanem felül van haladva. A befizetett ősziét 152,400 ftra megy. Bizto­s jele a földhitelintézet ügye iránt ápolt országos érdekeltségnek. Ezek után a jelen volt alapító tagok névsora constatáltatott egy bizottmány által. Továbbá a tagoknak és i­degbizottak­­nak az alapítók nyomtatott névsora ki­osztatott, kiegészíttetvén e névsor Hajós József, Fröhlich Frigyes és Kund Vincze urak neveivel, kik a nyomtatott névsorból kimaradtak. Almásy Pál úr Stankovánszky Imre urat is bejelentő alapító tagnak. Elfo­gadták. Most azon kérdés került szőnyegre, mely hivatalok töltessenek be a jelen közgyű­lés által. Elhatároztatott, hogy az elnöki és jog­­tanácsosi állomások. Az igazgatók válasz­tása későbbi gyűlésre halasztatott. Almásy Pál kiemelvén a titkári állo­más fontosságát, ennek is a közgyűlés ál­tal leendő betöltését indítványozá. Ez nagy vitára adott alkalmat. Voltak a­kik a titkári állomást alárendelt segédszemélyzeti állásnak tekintették, s ennek folytán az alapszabályok azon pontja alá esőnek lárták ez állomás be­töltését, mely a segédszemélyzetnek, az igazgatóság előterjesztése folytán, az el­nökség által leendő kinevezte­tését rendeli. E nézetben voltak báró Barkóczy, ki az egész titkári állomást haszontalannak mondá, gróf Dessewffy Emil, báró Wenk­­heim Béla, gróf Cziráky János és mások. Ennek ellenében Almásy Pál, Tisza Kálmán, Lónyay Menyhért, Gorove Ist­ván, Podmaniczky Frigyes és többen a titkári állomás fontosságát vitatták. Ki­emelték, hogy itt sajátlag oly hivatalról van szó, melyre nézve az alapszabály hallgat, a mely hiánynak rendbehozása az ügyrendtől várandó. Hogy az igazga­tóság által betöltendő hivatalok közé ez nem tartozhatik, azzal igazolták, mivel a titkár több esetben — mint a kölcsönért folyamodók sorozatát megállapító iktató­könyv, jegyzőkönyv és scontrolt által — épen az igazgatóknak ellenőre, s azt csak nem lehet kívánni, hogy az ellenőr az el­lenőrzött által neveztessék ki. Továbbá a titkár jegyzője a felügyelő bizottságnak mely az igazgatók fölött áll. Hogyan kí­vánhatni, hogy a felügyelő bizottság toll­­vivője, kinek talán az igazgatók ellenében hozandó határozatot kell föltennie, az igazgatóság választottja legyen ? Ugyanez áll a közgyűlésekről. A titkár azon köz­pont, hova befolynak, honnan szétágaz­nak s végzések alakjában ismét összefoly­nak az intézet minden ügyei. Szellemi kapocs az igazgató, felügyelő bizotts­ági és közgyűlések közt. Csengery An­tal ezek fölött — kiemelvén, hogy nem pro domo saa beszélt, miután hivatalt az intézetben vállalni nem akar — más hitelintézetekre, különösen a gallicziai­­ra is hivatkozott, a­melynél a főtitkár szintén egyike a legfontosabb tényezők­nek, mely a kezelő administrativ mellett, azon némileg kívül áll, mint ellenére né­mely elnöki eljárásoknak is. A sok vitának az lett vége, hogy e kér­dés eldöntése Lónyay Menyhért és gróf Széchen Antal közvetítő indítványai elle­nében, melyek szintén több felől pártol­­tattak, akkorra halasztatott, midőn a tit­kári hatáskör az ügyrendben meg lesz határozva. Ez elhalasztó indítványt gróf Pálffy József tette, pártolta gr. Majláth ő exc. és Csengery Antal, ez utóbbi különö­sen kijelentvén, hogy csak e gyűlésre vállalta el a tollvitelt, azontúl csak mint magán tagja a négyes bizottságnak, ajánlotta fel közreműködését a szervezési munkálatok ■előkészítésében. Neki, mint megjegyző, elég jutalom az alapítók ed­digi bizalma, mely lehetővé tette, hogy e nagy fontosságú és jövendő­ hazai inté­zet létrehozása körül neki is jutott némi csekély szerep. Az elnököket, jogi tanácsost és felügyelő bizottságot holnap tizenegy órakor vá­lasztják. REVICZKY SZEVER: Bécsi dolgok. Az 1863-diki financz-választmány ab­ban fáradozik jelenleg, hogyan lehetne a kormánytól lealkudni bizonyos „pauscha­­lét“ az ez évre eléje terjesztett katonai budgetből. A hadsereg létszáma 476,299 főből áll, 66,365 lóval és 1652 darab másféle ál­lattal. E létszám fenntartására kíván a had­ügyminiszter úr vagy, mivel ezen összegből 7,732,000 ftot a hadsereg saját (végvidékbeli) jöve­delmeiből fedez, megelégszik 111,068,000 fttal, vagy hogy a fent kitett összegből 92,000,000 ft ordinariumnak, 26,800,000 ft pedig extraordinariumnak tekintessék. Jóllehet, a most­ kivánt összeg kevesebb annál, a­mit a reichsrath az 1862-dik évre megszavazott volt, s a financz­ választ­­mány nem is késik elismerni a hadügy­minisztérium által eszközlött reductiókban a megtakarításra való dicséretes törek­vést, mindazáltal úgy találja, hogy e tö­rekvés még nem felel meg a kívánt czél­­nak. Nevezetesen azt fedezi fel a financz­a választmány, hogy az 1862-diki költség­­vetés ordináriumában a 92,000,000 for­int szükségletet, 8 millió fo­rintnál többel vette magasabbra azért, mert nem volt beavatva mindazon tételekbe, melyeknek se kellett volna vonatniok; a­mi pedig az extra­ordináriumot illeti, az Olaszor­szág irányában helyesnek ismert politika megengedné, hogy a birodalom délnyu­gati részeiben lévő hadak létszáma még 30,000 emberrel lejebb szállíttatnék. Mindemellett a financzbizottmány több­sége tartózkodott számokban is kifejezni az uni „pauschalét“, melynek leengedése az 1863-iki hadi budgetből óhajtásának megfelelne. Giskra ur a lealkuvandó milliók számát „in bianco“ hagyta, Tschabuschnigg úr pedig a pénzügymi­nisztert szól­ta fel, tenne maga oly indít­ványt, mely a kívánt összeget némileg lejebb szállítaná. Valamivel határozottab­ban léptek fel Szabel, Schindler és Wiser képviselő urak. Az első öt, a másod­i hat, a harmadik tizenöt millió leszállítást kívánt. És mit mondtak mindezekre a minisz­ter urak ? A bécsi lapok nem mind egyformán adják elő ő excjaik nyilatkozataikat. Mi ezúttal az „Ostd. Post“ után indulunk. Gróf Degenfeld hadügyminiszter bizto­sít mindenkit, hogy nála a becsületes akarat és a megfeszített munka a budget lejebb szállítására nem hiányzik. Ámde oly hadsereg jó karban tartása, melynek előforduló albummal harczkész­­nek kell lenni, béke idején is gondos apólást kí­ván. Ha valaki például azért, hogy nagy megta­karításokat eszközöljön, mint korábbi években történt, a szükséges beszerzéseket stb. el akarná hagyni, akkor jobb semmi hadsereget nem tar­tani. Csalódás azt hinni, mintha egy századot még a legnagyobb béke idején is 60­ emberre lehetne leszállítani. Egy közlegénynek három év kell, hogy jóravaló katona legy­en belőle. E kér­dést Poroszországban, tudjuk, az utóbbi időkben sokszor ostromolták , ámde Poroszország sze­rencsésebb helyzetben van, ott, meglehet, két év is elég, mert az egész hadsereg egy nyelven be­szél. Az osztrák hadseregnél ellenben, mely any­nyiféle nemzetiségekből áll, a közlegénynek a három évi szolgálatidőre szüksége van. Rechberg gróf: Európa viszonyai egy­általában nem olyanok, hogy az osztrák hadse­reget teljesen békelábra lehetne állítani. Egyik nagyhatalom sem kezdhet egyoldalulag a lefegy­­verkezéshez, míg a másik fel van fegyverkezve. Még minden európai állam fegyverkezik. Szar­dínia minden erejét megfeszíti, hogy a jövő ta­­vaszszal 400,000 embere legyen talpon .­­ Ausztria helyzete javult ugyan, mert már nem áll elszigetelten, azonban a politikai láthatár még mindig el van borulva. A keleti ügyek, me­lyeket a görög felkelés megint előtérbe tolt, — Garibaldi kiáltványa — oda mutatnak, hogy Ausztriának résen kell lennie. Schmerling lovag állammi­niszter , O excia határozottan mellette van minden megta­karításnak. Az államéletet a legfényesebb had­sereg sem elégítheti ki egyedül, még ha az fényes tetteket hajt­ja végre. Az állam belsólété­­nek megalapítása okvetlenül megkívánja a finan­­czia hasonló jó lábon létét. Azonban, ha a mos­tani hadsereg létszámának fenntartása mellet Ausztria becsületét és külbiztosságát több előtte szóló kiemelte : szónok is kénytelen Ausztria belviszonyaira mutatni, s kiemelni, hogy Ausztria a vegyes nemzetiségek és sokféle nemzeti izgatottságok mellett, nem dislocálhatja ám a maga hadseregét úgy, mint Francziaország, oda, a­hová neki tetszik. Tekintettel kell lenni a belrendre is. Schm­­ur végül a lengyel királyságban mutatkozó nyugtalan mozgalmak­ra utal. Ezen miniszteri nyilatkozatokat minde­­nik bécsi lap a maga módja szerint com­­mentálja. Lássunk egyet. A „Vaterland“ teljesen egyetért Rechberg gróffal a kí­vülről fenyegető veszélyekre nézve, s ugyanazért meri következtetni, hogy a „Donau Ztung“ azon optimista czikkét, mely az olasz kérdést Dronyn de Lluys legújabb jegyzéke által veszélyes jellemé­ből már kivetkőztetve látja — nem a kül­ügyminiszter úr inspirálta. Hanem azt már szomorú dolognak mondja a „Vater­land“, hogy az államminiszter úr a had­seregnek békelábat meghaladó létszámát nemcsa­k a kül-, hanem a belkérdésekre nézve is szükségesnek tartja. Hát a financzválasztmányban mire dőlt aztán a dolog ? A határozat más napra jön halasztva, azonban valami meglepőt akkorra se váljon a nyájas olvasó, mert _ • x j j • t_ 1JL.—* — a«iv^ sincs élére állítva. A görög ügy. A „France“ e czim alatt : „Alfred her­czeg görög trónra jelöltetése“, egy külön czikket közöl, mely rövid távirati kivonatban már ismer­tetve volt,­­ mely itt következik , Londonból vett tudósításaink nyomán írhat­juk, hogy Alfred angol herczeg, Victoria király­nő második fiának görög királylyá jelöltetését, melylyel az angol kormány eleinte felhagyott, most újra komolyan elővette. A meghatározott terv szerint a britt kormány, hogy e jelöltség sikerét biztosítsa, beleegyeznek, hogy a róniai szigetek képviselőket küldjenek az athenei parlamentbe, s részét képezzék a gö­rög királyságnak, azon feltétel alatt, hogy Anglia véduralma alatt megmaradjanak, s külön alkot­mányuk legyen, mely autonómiájukat biztosítsa. A király megmaradna előbbi vallásán, de es­küt tenne, hogy a görögöt az állam vallásának ismeri el. Alfred herczeg született 1844-ben aug. 6-ikán. Az apja által tett intézkedéseknél fogva a saxen­­coburg gothai trónkövetkezés van biztosítva szá­mára. Ez öröklés harmadik öcscsére, Arthur herczegre szállana, ki született 1850-ben, május 1-sej­én. Nem tudjuk, e terv egész elszántsággal fog e végig vitetni, s várjon fog-e sikerülni; de tudjuk, hogy az angol kormány komolyan czélba vette, s angol megbizottak járják be e czélra Görögor­szág minden vidékét, kik Leuchtenberg herczeg jelöltetése ellen s Alfred herczege mel­let izgatnak. A „France“ így végzi czikkét : Európa nem hunyhat szemet mindezekre , mert egy angol herczegnek Görögország trónjára jutása annyi, mint a keletet kizárólag angol érde­keknek áldozni fel. Ausztriához intézett dán­ jegyzék. Koppenhága, nov. 6. A közelebb múlt aug. végén a Jagerin által nekem kézbesített emlékiratban a császári ka­binet azokat a követeléseket, melyeket az aug. 22-diki porosz sürgöny tartalmazott, nem akarta formulázni a nélkül, hogy egyszersmind az oko­kat is ne közlené, melyekkel e követeléseket tá­mogatni vélte. A királyi kormány ebben újabb igazolását találja azon meggyőződésének, hogy a császári udvarnak teljességgel nincs szándéka követeléseiben odább menni, mint a meny­ire az 1851-diki értekezletek által feljogosítottnak tartja magát; és a midőn én mellékletben meg­küldöm Rechberg gróf­­ excellentiájával, közlés végett részletes, s meggyőződésem szerint hű előadását azon értekezleteknek, ez nemcsak azért történik, mert szükségesnek tartom, hogy a királyi kormánynak azon értekezletekről­ né­zetei, melyek gyakran oly helytelenül értelm­ez­­tettek, egyszer valahára tisztán kimondassanak, hanem azon őszinte reményben is, hogy az osz­trák császári kormány következtetéseit módosí­­tandja, miután az előzményeket újabb megfon­tolás alá veendi. A császári emlékirat egy tanácscsal végződik, melyről itt különösen meg kell emlékeznem.­ ­ Ugyanis es Schleswig és Holstein­ Hall, dán külügyminiszter jegyzé­ke Ausztria és Poroszország sür­gönyeire a schleswig-holsteini ügyben. A alábbi sürgöny a berlini és bécsi dán kö­vethez van intézve, a dán „Departemenstiden­­deben“ jelent meg, s az „O.“ fordítása szerint így hangzik : A porosz kir. kormány f. évi aug. 22-dikéről szóló sürgönyéből megláthatta ön, hogy a porosz kabinet, a­helyett, hogy a holsteini és lauenburgi herczegségek szövetséggyűlési határozatokon ala­l.,U dlO...TM/­.— juj­lasba ereszkedett volna, inkább azon föladást tűzte ki magának, hogy oly alkotmányos intéz­ményeket és belső közigazgatási intézkedéseket támadjon meg, melyek kizárólag a német szö­vetséghez nem tartozó birodalmi részek számára léteznek ; ez eljárása igazolására pedig az 1851 —52-ki tárgyalásokra hivatkozik. Mi azt hisszük, hogy a holstein-lauenburgi kérdés minél hamarább történendő megoldása valamennyi érdekelt félre nézve annyira fontos, hogy tartózkodni kellene azt újabb, vele szük­ségkép kapcsolatban nem álló kérdések fölállítá­sa által még inkább bonyolítani. Meg is mutat­tuk már, s itt ismételni tartozunk, hogy a kizáró­lag szövetségi jogügynek tartott tárgy összeke­verése már, tisztán nemzetközi jellemű tárgygyal, mit maga a porosz jegyzék is elismer, messze­­ható következtetéseket von maga után , mert azon nem lehet kételkedni, hogy a szövet­ségi jogon alapuló formák valamely vita alatti kérdés tárgyalására nem alkalmazhatók, mihelyt e kér­dés más nemzetközi kérdéssel való egyesítése által szövetségjogi alapját feladja. Bár ez okoknál fogva folyton fenn kell tarta­nom azt, hogy a jelen tárgyalásoknak nem sza­bad oly térről letérni, mely számukra már az ál­tal is ki van jelölve, hogy korábbi szövetség­­gyűlési határozokhoz támaszkodnak, melyek 1858. febr. Ildikétől 1861. febr. 7-dikéig ki­zárólag Holstein és Lauenburggal foglalkoztak, a­nélkül, hogy csak szóval is említenék a mo­narchiának a német szövetséghez nem tartozó részeit ; mégis úgy vélekedem, hogy szemben a királyi kormánynak, bár igazságtalanul tett szemrehányással, mint ha ez nem elég nyíltság­gal és világossággal nyilatkozott volna a köztünk és a német szövetség közt fennforgó vitatárgyak fölött, s úgy vélekedem, hogy a különféle oko­kat, melyekkel német részről állításaikat tá­mogatni akarják, czélszerű le iz tüzetesen fej­tegetnem. Ön ennélfogva a mellékletben terjedelmes, s mint remélem, pontos rajzát találja az 1851— 1852-diki tárgyalások tartalmának. E rajzot a k. porosz jegyzékkel egyúttal közlött cs. kir. osz­trák emlékirathoz is csatolhattuk, mert abban a közös követelések indokolásai foglalvák, s hogy fölösleges ismétléseket kikerüljek, arra kérem önt, tessék a külügyi miniszter­­ excjával má­solatát közölni. Ez okmányból meg fogja a mi­niszter úr látni, hogy a főtétel, melyben a kir. porosz kormány e tárgyalások tartalmát össze­foglalhatni véli, már magában sem elég találó, s a következtetések, melyeket belő nemcsak a bolstein lauenburgi herczegségek, hanem a mo­narchia többi, a német szövetséghez nem tartozó részeire is ki akartak vonni, korán sincsenek indokolva. Midőn továbbá a kir. porosz sürgöny az említett tárgyalások szellemére vonatko­zik, s czéljukat úgy határozza meg, hogy a korábbi közigazgatási összeköttetést Schleswig és Holstein között valami hasonlóval kell ki­pótolni, azt hiszem , hogy most már meg­győző világossággal ki fog tűnni, hogy e tár­gyalások valódi szelleme a király felségi jogai­nak fenntartása, valamint elismert czéljuk az volt, hogy a szerencsétlen viszálkodás minden megújulását megelőzze az által, hogy a német szövetség jogai Holstein-Lauenburgra megerősít­­t­ettek, sőt ki is terjesztettek, míg viszont Schles­wigre nézve nem engedményképen, hanem tény­leg és jogilag indokoltnak ismertetett el, hogy e herczegség nem lehet a német szövetség fejt­ge­­£ tésének és tárgyalásának tárgya, a Holsteinnak nem lehet több joga viszonya közösségére és egységére a két herczegségben, mint a­mennyi a király által engedményezett nem politikai intéz­mények által már meg volt adva. A kérdés különben sokkal nagyobb, semhogy néhány, többé kevésbbé világos kifejezés magya­rázata által diplomatiai levelezésben el lehetne dönteni. Mert mégis csak legbensőbb lényege valamely független államnak, hogy alkotmányát és közigazgatását,külön élete legfontosabb föltéteit saját fölfogása és szükséglete szerint rendezze be. S mi az, a­mit jelenleg a dán királytól köve­­lni merészkednek? Nem csekélyebb, mint az, hogy az ország fennálló alkotmányát halomra döntse, ide­iglenes alkotmányt oo­rogáljon, s végre új rendet helyezzen kilátásba, melynek tartalmát és kelet­kezési módját megszabhatni vélik. Mindezt pedig nem csupán a holstein-lauenburgi herczegségek számára követelik, melyekben a király főuralma a szövetségi gyűlés illetékessége által korlátolva van, bár ez — legalább vele szemben — messze túl van terjesztve azon határokon, melyeknek magát aláveté, midőn önként lépett e „souverain fejedelmek nemzetközi szövetségébe“, hanem a birodalom oly részeire is követelik, melyek Né­metországgal semmi összeköttetésben nincsenek. De hogyan és mikor adta föl a dán állam azon jogait, melyekkel, mint az, európai államrend­szer független tagja bir ? És mikor és hogyan szerzett© Németország azon jogot, hogy min­den önálló államéletet a dán monarchiában meg­rontson. Hiszen maga a kir. porosz kormány is kinyilatkoztató 1823-ban , hogyha német szö­vetség bármi gondolható befolyása Schlcswigr© ki van zárva, mivel e herczegség nem tartozik a német szövetségi országokhoz, s ennélfogva a bund befolyásán kivül fekszik.“ S a­mint a szö­vetségi gyűlés akkor csatlakozott e nézethez, úgy az sem az 1846. sept. 17-diki, sem az 1852. jul. 29-ki határozatokban, sem végre azon hatá­rozatok egész hossza sorában, mely az 1858. febr. 11 ével kezdődik, szóval sem emliti e bi­rodalom nem német országrészeit. Most pedig végkép mellőzve a jogi kérdést — miféle rend az, melyet az aug. 22 i sürgöny ránk akar tukmálni ? Más országok tapasztalata bizonyítja, hogy néha — még békés időkben is, és külbeavatko­­zás nélkül— nehézséggel járhat a költségvetés­nek egy, az egész birodalmat képviselő gyüleke­zet általi megszavaztatása. Hogyan lehet oly al­kotmány lehetőségében hinni, mely szerint az állam közigazgatására szükséges pénz, négy, egy­mástól tökéletesen független és külön országrészt képviselő gyülekezet egyetértő határozata által állítható elő ? Mikép volna a közös intézmények bárminemű fejlődése csak gondolható is, ha négy egész különbözően szervezett oly képviselettől­­..?OC7 —*-a---------» —y^cseköttetés nél­­kül az ellenkező különbségek félszeg kifejtésére volnának utalva ? Ez valóban csalhatatlan esz­köz volna a legtömörebb egység, annál inkább pedig oly monarchia szétrombolására, melynek egyes részei, bár részint nemzeti, részint törté­nelmi és anyagi természetű kötelékek által ösz­­szefüzve, utóbbi időben, fájdalom, mégis belvi­­szályok és külbefolyások által eléggé szét vannak választva s egymástól elidegenitve. Ily rend min­den államra, kétszeresen pedig a dán birodalom­ra nézve, első­sorban fejetlenséget eredményezne, végső és elmaradhatlan eredmény­kép pedig fel­oszlását okozná. Ezzel fejezem be a megjegyzéseket, melyekre az aug. 22-diki Bürgöny tartalma és alakja kény­­szerített. Midőn most azon kérdésre térek át,mely egyedül képes e tárgyalásnak jogosultságát és gyakorlati fölhasználás lehetőségét kölcsönözni, néhány szóval e kérdés fejlődési menetét akarom constatálni. 1851-ben, midőn a királyi kormány azon ko­moly feladást tűzte ki magának, hogy a biroda­lomban uj rendet alakítson, mely az előbbinél inkább képes biztosítani az állam belbékéjét , egyúttal kielégítheti az alkotmányos intézmé­nyek utáni vágyat, lehetőnek hitte a holsteini és lauenburgi herczegségeket is e szervezetbe be­foglalhatni. A kormány azonban nem titkolá ma­ga előtt ily kísérlet veszélyeit, és tökéletesen felis­merte,hogy ez csak két esetben sikerülhet,melyek ennélfogva az 1851 diki levelezésben világosan formuláztattak. 1851. dec. 6-ki dán jegyzékben egyrészt az volt mondva, hogy „a király által ne­talán hozandó határozat alapját azon soha föl nem adott remény képezi, hogy hatalmas meginga­tás nyomása alatt tévútra vezetett alattvalóinak túlnyomó része nemcsak külsőleg, hanem ko­rábbi lojalitásuk újra­ébredése értelmében tér­tek vissza kötelességeikhez, s hogy az elmúlt évek drágán megvásárlott tapasztalása helyt en­gedett a viszonyok előítélet nélküli és higgadt felfogásának.­ Másrészt a dán kormány azon vi­lágos nyilatkozatot intézte a két német udvar­hoz, hogy „az ily közös alkotmány lehetősége, s átalában államai közigazgatása, mint összes mo­narchiáé, csak úgy létesíthető, ha azon kötelezett­ségek, melyeket a király, mint a német szövet­ség tagja, elvállalt, továbbra ki nem terjesztet­nek, és a két német herczegség fölötti souverai­­nitása jobban nem lesz korlátozva és szorítva, mint azt a jelet, a dán király által elfogadott szövetségi törvényhozás, kívánja, s hogy végre a német szövetségi gyűlés bárminemű illetékes­ség megállapításáról Schleswig dán koronaország irányában mondjon le.“ Csak miután erre azon határozott válasz érkezett, hogy a­mint valami egyezkedés létrejö, „természetesen minden, jö­vendőben netalán támadható tévedés Dánia a a német szövetség között, kizárólag a Bund alap­törvénye szerinti illetékességen felül fogna ma­radni“, — csak akkor fogott a királyi kormány művéhez. A föltevések közöl azonban, fájdalom, egy sem teljesült. A holsteini rendi gyűlés, ahelyett, hogy az észalkotmányhoz csatlakozott volna, melynek „egyetértését a szövetség törvényeivel és jogaival“ maga a szövetségi gyűlés is elis­merte, formaszerűen kimondá, hogy „az egyes, a monarchiához csatolt országok önállósága össze nem egyeztethető egy közös képviselet alakítá­séval valami közös orgánumban“, h­ogy előre pálcsát tört minden kísérlet fölött, mely az el­szakadt összes köteléket ismét összefűzhette volna. A­mi pedig a német szövetséget illeti, is­a­k közigazgatási tekintetben­ egyesítését oly eszközül tekinti, mely szint oly hathatós leend­ő herczegségek népének megnyugtatására, mint a­mennyire most, miután a trónöröklés az egész birodalmat illetőleg egy európai elismerés által biztosítva van, a birodalom épségére nézve legkisebb veszélyes se jár. Bármily nagy fontos­ságot tulajdonít is a királyi kormány egy oly véghatározatnak, mely által a dán korona oszt­hatatlansága iránti minden kétely elenyészik, mind a mellett felelősséget nem vállalhatna ma­gára, ha tettei által a separatisticus hajlamoknak táplálékot nyújtana, valamint meggyőződése szerint egy ily egyesítésben se megnyug­atási, se kielégítési eszközt nem lát a nép azon részé­re, mely, fájdalom, nem mondott le felforgatási reményeiről. És midőn a királyi kormánynak a német szövetség követelésére Holstein önállását illetőleg engednie kellett, annál inkább termé­szetesnek látszik, hogy a birodalom részei közt ezáltal meglazult összeköttetés lehető következ­ményei oly módon távolíttassanak el, hogy ez utóbbi vonzereje, részeinek szorosabb csatlako­zása által növeltessék. Schleswig és Holsteinnak egyesítése mindenesetre tetemesen növelné a veszélyt, hogy a dán monarchiától­ elidegenedés és más politikai combinatiokra törekvés kapjon lábra. Ez okokból nem követheti ugyan a királyi kormány az adott tanácsot, de mind­a mellett el­ismeri, hogy e tanácsot is a császári kormány­nak a dán monarchia kifejlődése és fennállása iránti jó akarat teljes érdeke sugallotta. És épen ez érdek remélteti velem, hogy Rechberg gróf a fenn előadottaknak jelentőségét méltányol­ni fogja, és azt az ő számára tiszta és meggyőző világításba állítani, más hasonló viszonyokkali összehasonlítás, sokkal inkább képes leeni, mint azt az én rövid megjegyzéseim tehetik. Midőn önt kérem, hogy a kb. kir. külügymi­niszter úrnak e sürgönyt felolvasni, s­z exénál ebből és mellékletéből másolatot hagyni méltóz­­tassék, kiváló tisztelettel maradok Hall.

Next