Pesti Napló, 1862. november (13. évfolyam, 3818-3842. szám)
1862-11-25 / 3837. szám
271- 3837 13 ik évi folyam. Kedd, nov. 25.1862. Szerkesztési iroda : Kírenerjk tere 7-ik szám , 1-ső emelet. E lap szellemi részét illeti minden költemény* a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadói hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása közöli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva s Félévre . . . . 10 írt 60 kr. a. é. Évnegyedre . . . 6 írt 86 kr. a. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 cjks. Bélyegdij külön 30 njkr. Magán vita 6 hasábos petit-sor 26 njkr. PEST , november 24 1862. A bécsi centralista lapok a „P. Naplót“ olyvást buzdítják a kiegyenlítés irántiyilatkozatokra, s még sem szólanak az mnesíiáról. Pedig akik a november 19-kigfelsőbb kegyelmi tényt tanácsolták, a sbékülés előkészítésében több lélektani bölcseséggel jártak el, mint azok tehetők, kik a függő nagy kérdések megoldáára az erkölcsi kényszert, sőt tán még ló erőszakolást is, czélszerű eszköznekekintenék. A szavakaal sok visszaélés történt már, minden kétségen kívül a legbotrányosabb akkor, midőn alájuk idegen értelem csempésztetett, Így például, lehet azt, aki akaratunkra hajlani nem akar, kellemetlen vagy veszélyes helyzetekbe sodorni, lehet elhallgatatni, a védelem eszközeitől megfosztani, lefegyverezni, hódolatra kényszeríteni; — és aztán, midőn czért értünk, azon állapotot, melyet előidéznünk sikerült, történt legyen bár az egyéneken vagy nemzeteken, nevezhetjük elnyomásnak, sőt békének is mert hiszen temetőben szintén béke van , — de a szavakkal visszaélés nélkül bizonyára nem nevezhetjük kibékítésnek, s annál kevésbbé kiegyezkedésnek. Ausztria ellenségei és barátai egyaránt érzik, mekkora fontosságú mind a birodalom belviszonyaira, mind pedig nagyhatalmi helyzetére nézve, a Magyarországgal kiegyezkedés. Ámde a kiegyezkedés a felek szabad hozzájárulását feltételezi, s csak úgy lehet hasznos, ha a kedélyek megnyugtatásával jár. E nélkül nincs erkölcsi értéke, s nem szerzi meg a hatalomnak sem azon erőt, sem azon kezességeket amelyekért létesítése óhajtva jön és valódi becscsel birhat. Mi a kibékítés művét nem a paragraphok mennyisége, de a kedélyek megnyugtatásának mértéke szerint tarthatjuk csak sikerült és állandó vívmánynak. S midőn naponkint látjuk, hogy a jogos kötelezettségeket is mily negéddel szakítják szét azon politikai elméletek, melyek a népek hosszas békétlenkedése nélkül soha felszínre sem kerültek volna : nem merünk a betűk iránt akkora bizodalommal viseltetni, hogy a kedélyek megnyerésének körén kívül keressünk vagy helyeseljünk megoldásokat. A bécsi centralisták nagy súlyt fektetnek az erélyre, s a minisztériumot ismét oly tevékenységre kezdik nógatni, mely sérelmeinket szaporítaná, hogy aztán az egyezkedésre hajlandóbbakká tegyen. — Emlékeztetjük őket Bach báróa , a Kronlund alkotás nagy mesterére, s kérdjük, ha az erély, mely hasonló empyricus eszközökre támaszkodik, elegendő kezessége volna az erkölcsi sükernek : mit gondolnak, mai napon az örök városban ülne-e az „erélyes“ báró ? Pedig a római követ akkori eljárásában több logikát látunk, mint a centralisták mai napi tanácsaiban , mert absolutismust ráparancsolni, sőt ráerőszakolni lehet valakire, de erőszakolt alkotmányosság ellenmondást foglal magában, s nem egyéb az, mint az absolutismusnak roszul palástolt formája. Ami pedig a megpuhítást illeti,itt egy parabola jut eszünkbe a szélről és a napról, melyek egyszer versenyre keltek a fölött, melyikük képes egy tetőtől talpig felső ruhájába burkolt emberrel letétetni köpenyegét. A szél egész erejével neki rugaszkodott, hogy lesodorja a köpenyeget, de az utas annál szorosabban keltte azt maga köré. A nap ellenben nyájasan sütni kezdett, s a fölmelegedett utas önkényt letévő köpenyét. Fiat applicatio! Nem vonjuk kétségbe, hogy Magyarországban valamint mindig volt , úgy most is van hajlam a becsületetes kiegyenlítésre, de azt is tapasztalásból tudjuk, hogy e hajlam ahoz képest nyilatkozott élénkebben vagy halványabban mindig, a mint a bizalom hévmérője feljebb vagy lejebb szállott. Oly módon, mint a centralista lapok eljárnak , a bizalmat megnyerni nem lehet, s aki a magyarországi hangulatot ismeri, minden látnoki tehetség nélkül megjósolhatja, hogy ha az ő általuk oly meggondolatlanul sürgetett erély formája alatt netalán az ország integritása támadtatnék meg ismét , akkor a megnyugtató kiegyenlítésnek még reménye is semmivé tétetnék — mégpedig hosszú időre. KEMÉNY ZSIGMOND: állják az országgyűlések a birodalmi tanács fülébe oly pillanatban, midőn az utóbbi testület teendőinek legfontosabb részével foglalkozik, azon részszel, mely a legnagyobb nyugalmat, a legérettebb megfontolást, a leghiggadtabb, legalaposabb vitatást igényelné. Az adó majdnem megannyi közvetlen és közvetett nemének fölemelése forog szóban, és a kapus máris hallhatóan csörömpöl a kulcsokkal, hogy hazamenésre intse az urakat, miként a vendéglős a rendőrségi óra megérkeztekor az elkésett vendégeket. Innen azon szomorú kénytelenség ered, hogy igen fontos dolgokat úgyszólván „röptiben“ kell eldönteni, vagy azon veszélynek tenni ki magát, hogy — kifogyván az időből — e sorsban utóbb talán még fontosabb tárgyakat kellene részesíteni. Más körülmények közt egy nagyon közel fekvő kérdést intéznénk azon urakhoz, kik a szellemi felsőbbség hangján panaszkodtak egykoron a magyar országgyűlés tétlenségéről, de a viszonyok nem kedveznek ily szóváltásnak, és így csak külön tárgyunkra kell szorítkoznunk. A birodalmi tanács utolsó üléseit a bélyeg- és illetéktörvény vette igénybe, melynek tételeire lényeges módosítás,vagy — szabatosan szólva — tetemes, fölebb emelés vár. Bármint vélekedjünk is a birodalmianács jogilagos állásáról, annyi bizonyos, hogy tevékenységének imént említett része — legalább bizonyos ideig — hazánkra nézve is közvetlen fontosságú, mert a fölemelt bélyeg- és illetéktételek bennünket csakúgy fognak terhelni, mint bárki mást. A pénzügyminiszter ezt egyenesen ki is jelentette, nemcsak azon pontnál, mely az országbírói értekezletnek bélyegügyekre vonatkozó határozmányait megszünteti, hanem azon utólagos nyilatkozatában is, mely szerint a magyar földhitelbank fizetési utalványai ugyanazon bélyegnek alávetendők, mint a bécsi hitelintézet vagy a trieszti kereskedelmi bank utalványai. Sokat lehetne szólni a felett, váljon jogosult-e a birodalmi tanács oly határozmányok megszüntetésére, melyeket ő Felsége szentesített; továbbá azt lehetne kérdezni, miképen alkalmazzák majd az osztrák polgári törvény szerint idomított bélyegtörvényt az ettől eltérő magyar polgári peres eljárásra, és nem kell-e attól tartani, hogy a magyar hatóságok számtalan esetben hézagosnak találandják e törvényt, és hogy aztán a hézagokat önkényes interpretáló által kellene kitölteni — vagy a kincstár, vagy a magánfél hátrányára, hanem ehhez szaklapjaink majd hozzá fognak szólni — mi csak néhány átalános megjegyzésre szorítkoztnk. Ezek közt az első azon aránytalan mértékre vonatkozik, melyben a nálunk azelőtt teljesen ismeretlen bélyegadó egy évtized alatt fölemeltetett. Az ádandó (fixe) bélyegtételek átlagosan megkétszeresedtek. Midőn a bélyeg nálunk behozatott — hogy csak a legsűrűbben előforduló tételeket érintsük — bizonyos okmányokra 15 és 30 pengő krajczárnyi bélyegdij rovatott. Behozatván aztán az uj osztrák érték a 15 régi krajczárból (=26 uj kr) lett 30 uj kr, és 30 pengő krajczárból (=50 U* uj kr) lett 60 uj krajczár. Aztán 1859-ben feltaláltatván a Kriegszuschlag, a 30 uj krajczárból lett 36 uj kr és a 60 krból 72 uj kr. A pénzügyminiszter legújabb javaslata szerint a 36 krajezár 50 re, a 72 pedig 1 forintra emeltetik. Tehát a régi 15 krajezár (V( forint) helyébe lépen( 50 kr (*/2 forint), és a régi 30 kr (V* fi) helyébe egy forint! Hasonló arányban fog emelkedni a percentuális illetékek nagy része, nevezetesen oly vagyontól, mely, mint péld. az egyházaké, vasuttársulatoké, csak nagy ritkán szólt egyik kézből a másikba átmenni. Itt azon furcsa érv hallatszott, hogy ezen adónem teljesen jogosult, mert míg péld. a magánosnak vagyona átlagosan 10—15 év alatt más birtokos kezére jut, az egyházak, társulatok stb. javai sok évtizeden, sőt talán századokon át maradnak ugyanazon testület birtokában, hogytehát ily esetekben az állam elveszti azon vagyonátviteli illetéket, melyet a magánvagyon átruházásából szokott leűzni. Elnézünk azon elv vitatásától, várjon a tőkevagyon képezheti e a megadóztatás tárgyát, midőn az e vagyonból húzott jövedelemre amúgy is adó van vetve, hanem ettől elnézve sem tartjuk helyesnek azon állítást, miszerint a fent említett vagyon birtokosa nem változik, és hogy ez veszteség az államra nézve, főleg miután az új bélyegtörvény bárminemű évi jövedelem megszerzésére külön illetéket ró. Ha tehát például kanonok neveztetik ki — a szokott jövedelmi adón kívül — az új tisztség átvállalásakor a nyert évi illetmények szerint számítandó per centuális illetéket kell fizetnie; a dolog tehát úgy tekintendő, mintha az egyházi vagyon azon része, mely az ő jövedelmét hajtja, reá szállt volna; méltányos-e aztán az egyház ezen vagyonrészétől még külön „illeték-aequivalens“et is követelni? Egy vasúti társulat vagyonát a részvények képviselik; a részvények példahalálozás esetén csak úgy változtatják birtokosukat, mint bármely más neme a vagyonnak, és ezen átruházás a vagyonátviteli illeték alá esik, mi igazolja itt még külön aequivalens követelését? Aztán még a közlekedési intézetek által kiadott menetjegyeket is a bélyegadó alá vonják, a mi tudtunkra, sehol Európában nincs behozva. Vájjon kit akarnak ez által megadóztatni ? A vasúti vállalatot ? De hisz ettől amúgy is húzzák a percentuális illetéket, és részvényeit azonkívül bélyeg alá vetik. Végre pedig biztosak lehetünk arról, miszerint a jegyek bélyegdíját nem a társulat viselendi, hanem az utasokat fogja vele terhelni. Márpedig van-e akár csak jogszíne annak, hogy valakit adóra köteleznek azért, mert utazik, azaz egy közintézetnek amúgy is megadóztatott jövedelmét szaporítja ?! Végre micsoda logika van abban, hogy aki társaskocsin megy Palotára, az adómentes, aki pedig gőzkocsin megy, az bélyegdíj fizetésére köteleztetik ? Azonban száz ilynemű kérdésre is csak egy a válasz : az államnak pénzre van szüksége, és így venni kell azt, ahol csak lehet. Hanem épen ebben a „lehet“ben van a dolog bibéje , mert ezalatt nem anyagi, hanem úgyszólván jogias és nemzetgazdászati lehetséget kell érteni. Az államnak nem szabad mindenünnen pénz venni, ahol van, hanem csak onnan, ahol jogczim létezik, melynél fogva az egyénre áldozatot róhatni a közjó kedvéért,és ahol a pillanatnyi financzai előny nem jár sokkal súlyosb nemzetgazdászati hátránynyal. Hanem persze ily tekintetek kellő meglatolására idő kell és nyugalom; azonkívül pedig az összes érdekeltek képviseltetése, megannyi feltétel, melynek létezésével a mostani birodalmi tanács nem dicsekedhetik. Legokosabb tette a testületnek az, hogy az új bélyegtörvényt csak egyetlen évre szavazta meg. Pest, november 24-én. (Fk.) „Ote toi, que je m’y mets“, —lódulj, hogy helyedbe léphessek! Ezt ki Bécsi dolgod. A reichsrab berekesztésének határideje már igen közel, s még mennyi fontos ügy vár elintézésre. Csak a 63-as költségvetést, az adók fölemelését s a bankügy elintézését említjük. A hírlapok többnyire nem helyeslőleg nyilatkoznak arról is, ami naponként történik, így, midőn a forgalmat és közlekedést az utazási jegyek megadóztatásával terhelik; a „Wiener Kaufmannshalle“ egybeállításokat tesz az utazási jegyek árára nézve, melyekből kitetszik, hogy az osztrák birodalomban most is legköltségesebb az utazás. Északi Németországban egy harmadik osztályú jegy ára egy mértföldre 15 kr*, déli Németországon 11 71 kr, mi Ausztriában 18 kr. Kitetszik ebből is, hogy Ausztriában a személyszáltási díj 20 százalékkal drágább, mint északi, s 57 százalékkal drágább, mint déli Németországban. Hozzátehetjük, hogy 80 százalékkal drágább, mint Belgiumban. Szükségtelen mondanunk, hogy e körülmény is befoly a forgalom akadályozására s a termelés drágábbá tételére. A „ World“, mint látjuk, hasonló egybeállításokkal kimutató nem iség, hogy a föld sehol sincs annyira terhelve, mint az osztrák birodalomban már jelenleg is. A „Morgen Post“ s más lapok, a bélyeg s más díjakra vonatkozólag, érintik, mi drága az igazságszolgáltatás. A „Presse“ most az ellen szólal föl, hogy a modenai herczeg hadserege is az ausztriai birodalom kincstárából tartozik. Némely külföldi lapok végre a kamatszelvényi adót támadják meg, mely által az osztrák állampapírok külföldi birtokosai megadóztatnak. A „Morgen Post“ ezen és más egyéb szózatokkal szemközt, melyek a reichsrath működését bírálják, azt hiszi, érezni látszik a követek háza, hogy a közvetett és egyenes adók fölemelésével nem végezheti be működését, s hacsak a választók azon vádjának nem akarja magát kitenni, hogy csak új terheket rótt a népre, anélkül, hogy új szabadságokat szerzett volna annak — amit az absolutismus is megtehetett volna, — hátralevő kevés idejét fölhasználja arra, hogy legalább oly törvényt igyekszik létrehozni, mely az egyesületi jogot biztosítja. Hogy erre váltig szükség van , hoszszasan kifejti a „M. P.“ Az osztrák birodalomban most csak kereskedelmi, iparvállalati és jótékony egyletek vannak, azokat sem támogatja erős közszellem. Hogy ez máskép van más országokban, neki is Angliára, csak Németország némely államára hivatkozik az idéztükt lap , megemlíti a munkások Lipcsében tartandó nagygyűlését stb. Meglátjuk, mennyiben teljesülnek a „M. Post“ reményei. Az ellenzéki lapok több reményt kötnek a nemsokára összülő országgyűlések működéséhez. A „Wanderer“ reménye, hogy nemcsak azért hívják össze ez országgyűléseket, mivel a törvény úgy rendeli, hanem a rendszab másfélévi ülésezése után ezeknek is engednek annyi időt, hogy az illető országok nélkülözhetlen szükségeiről tanácskozhassanak, miután első összejövetelük úgyis csak a reichsratok választására volt szorítva. Miután minden koronaország szükségei kapcsolatban lehetnek oly tárgyakkal is, melyek közös ügyeknek mondhatók, reményű a „Wanderer“, hogy ily esetekben az országgyűlések petitiókkal fognak járulni a koronához, így a szabad sajtó, egyesületi jog ügyében, s — amit a reichsrath elmulasztott tenni — kifejezendik Ő Felsége előtt forró kívonatukat : bár mielőbb megtörténnék a „birodalom másik felével“ a rég óhajtott kiegyezkedés (aminek kezdeményezése úgy is a legfelsőbb akarattól függ.) Hasonló reményekkel tekintett nem rég a „Waterland“ is az országgyűlések elé. Most azonban némi aggodalom szállta meg egy közelebbi választás alkalmával. „Megint egy tanulságos részlet alkotmányos életünkből!“ — így kiált föl: „Egy országgyűlési képviselő választásánál Krumau, Hohenfurt és Kaplisz városok részéről (Csehországban) von Grüner cs. k. Kreishauptmann legyőzte ifj herczeg Schwarzenberg Adolf urat 44 szavazatnyi többséggel 353 szavazat közöl.“ A „Bohemia“ s más centr*alista lapok ebben demoisstratiót látnak az „octoberi párt“ (sic!) ellen s a „februári alkotmány“ mellett, s a democratia győzelmét a feudalizmus, az aristocratia fölött. A „Vaterland“ ezek ellenében csak a bureaucratia győzelmét látja. „Az újabb választásoknál, úgymond, majd mindenütt a „Bezirks- és Kreisvorsteberekre stb. esett a választás. A rejtély kulcsa abban van, hogy a hivatalnokok mindig több jártasságot szereznek azon választási mechanismus kezelésében, mely annál nagyobb befolyást enged a hivatalnokoknak, minél inkább el van látva azon cautélákkal, melyek — mint p. o. az indirect választás, magas census, az adófizetés szerint képzett választó testületek stb. — hibásan tartatnak „conservativ“ intézkedéseknek. Oly tévedés, melyet a conservativ párt több évtizedig vallo, de amelytől más államokban hosszas alkotmányos tapasztalat után már elállott.“ Fontosnak tartja e körülményt kiemelni a „Waterland.“ Az úgynevezett „Dämpfer“-ek csak a bureaucratia és plutocratia érdekeinek tesznek szolgálatot. Tanulságos példát nyújt e részben Francziaország. ,,A napóleoni választási rendszer mindezen elővigyázati szabályokat fölvette és szélsőig vitte; ez az oka, hogy a törvényhozó testület úgy van összeállítva, mint miniszter úr parancsolja, s a préfet-k és souspréfet-k és mairek rendelik. Pillanatra igen kényelmes és kellenes mód, nagyon alkalmas még a jóhiszemű conservativeket is megcsalni. (mint a porosz conservativekkel is történt), de valósággal nincs rendszer, mely a valódi conservativ elveken nagyobb sebeket ütne, mint ez. Ugyanazon gépezet, mely Perigny és Fould uraknak engedelmeskedik, szintoly engedelmes szolgája lesz egy Ledru Rollinnak vagy Jules Favrenek, ha hatalomra jutnak.“ Úgy hiszik, Vaterlandi, e rendszert nem helyeselhetik a monarchiai kormányforma állandó érdekeinek szóvivői, nekik független elemeket kell óhajtaniok a törvényhozásba. A bureaucraticus elem túlnyomósága a képviselő testületben nagyon kétélű fegyver stb. Az engedelmes kormányhivatalokból álló törvényhozást a theratismus humbugjának nevezi a „Waterland“, és alkotmányos bábjátéknak. Az amnestiáról végre nyilatkozik egy centralista lap , a „Presse.“ Nem hiszi, hogy ez kivételes szabály maradjon, melylyel csupán a magyarokat akarják jutalmazni az alkotmány elleni izgatásért. Minő jóakarat Magyarország irányában! A „Wanderer“ általában utal a kormánylapok hallgatagságára e tárgyban. Kiemeli, hogy az amnestia 200, részint elitélt, részint nyomozás alatt álló egyénre van kiterjesztve, s megjegyzi , hogy Ő Felsége oly kegyelmi tényt mivelt, mely a reichsrathban befolyásos részről erkölcsileg lehetetlennek mondatott. „Jele — mond hozzáadólag az idéztük lap — hogy a fejedelem oly szózatokra is hallgat, amelyeket nem hallhatni a Schottenthor előtti házban.“ A „Botschafter“ most már oly dolgokat közöl Pestről,melyeket maga is kételkedve ír le. Ilyen a „Vorberathungs- Versammlung der Deákseben Partei“ a pesti casinóban, mely — egyéb határozatok mellett — egy valóban különös miniszteri combinatiót hozott létre. Azt hiszszük, álmodta ezt a „ Botschafter“ levelezője, s most maga sincs tisztában a felől, hallotta-e vagy pedig álmodta. Jobb kútfőket keressen a bécsi collega, mint a minőkből pesti hireit meríti! Az alföldi vasút a létesülés küszöbén. Alig néhány hete, hogy az alföldi vasút eszméjét Trefort Ágoston úr e lapokban megpendítette, s én, az általam akkor még szerkesztett „Magyarország“-ban felkaroltam , s ime, már tegnap az alföld népes és gazdag községei, pénz - és birtok-aristocraták, itt tanácskoztak a fővárosban, annak minél előbb létesítése felől. Mi nemcsak azt mutatja kézzelfoghatóan, hogy az eszme, az indítvány korszerűes helyes, de annak ily rövid idő alatti megélése kétségen kívül helyezi azt is, miszerint e vasút az érdeklett vidékek rég érzett szüksége, s csak rá kellett mutatni a gyógyszerre, melynek már nevére is ébred az üdülés, a pezsgőbb élet után sóvárgó alföld. A gyűlést, mely az alföldi vasút ügyében tegnap a köztelken tartatott, amint tudom, nem hotta össze senki. Annyi volt, mondva csak, hogy ott e tárgyban az elmúlt napon tanácskozmány lesz. Mégis, Váradtól a Dunáig húzott vonalban eső községek közül Szalonta, Sarkad, Gyula, B. Csaba, Orosháza, Szarvas, T. Komlós, Makó, Szentes, Holdmező-Vásárhely, Szeged, Szabadka, Baja, Zombor városok nagyszámú küldötteit láttuk a teremben, s köztük a pénzvilág és birtokaristocratia tagjai közül oly férfiakat, mint gróf Károlyi György, b. Eötvös József, báró Wenckheim Béla, gróf Dessewffy Emil, Majláth György, Fröhlich Frigyes, gróf Károlyi Sándor, gróf Haller Sándor*, Koppély Frigyes, gróf Zichy Ferencz, Hollán Ernő, gróf Szapáry Antal, Érkövy Adolf, gróf Batthyányi Géza, Lévay Henrik, gróf Wenckheim Rudolf és többek. Báró Wenckheim Béla emelt először szót, s figyelmeztetvén a jelen voltakat, hogy a tanácsozás vezetésére mindenekelőtt elnököt szükség választani; ajánlatára gr. Károlyi György ur ő excja, ki annyi szerencsésen létesült hazai vállalatnak állott és áll jelenleg is élén, hogy már nevéhez látszik kötve lenni a siker, egyhangú felkiáltással elnöknek választatott. Ezután alálirt szólttatott fel a jegyzőkönyv vezetésére. S ezzel a tanácskozás alaki kívánalmának elég lévén téve. Trefort Ágoston úr röviden előterjeszté a tanácskozás alá veendő ügy genesisét, kifejtő tervének czélszerű és szükséges voltát, annak az érdeklett vidékekre és átalában nemzetgazdászati fontosságát, s végül a tanácskozmány feladatára térve, a következő indítványt terjesztette elő: A Nagy-Váradról induló s Bihar, Békés, Csongrád s Bács megyéken keresztül a Dunáig vezetendő vaspálya építésének előkészítésére alakíttassék egy, Pesten székelő, állandó bizottmány, mely az elnökségen kívül 16 tagból álljon. E bizottmány oda utcsitandó: 1- szer, hogy tegye magát összeköttetésbe az érdekelt vidékeken ez ügy előmozdítására már létező bizottmányokkal, s ahol pedig ily vidéki bizottmányok még nem léteznek, hasson arra, hogy alakíttassanak, s azokkal kezet fogva, gyűjtsön adatokat az illető vidékek termeléséről s forgalmáról, s ez ügyet tanulmányozza s tanulmányoztassa. 2- szor. Sajtó utján hasson, hogy az ország e pálya hasznosságáról, szükségességéről s országos érdekű voltáról győződjék meg. 3- szor. Idős körülmények szerint tegye magát érintkezésbe külföldi tőkepénzesekkel, hogy maga idején e pálya kiépi-