Pesti Napló, 1863. január (14. évfolyam, 3866-3890. szám)

1863-01-22 / 3882. szám

bujdosásuk, mind haza­tér­tek indokát. A pápa to­vábbá nov. 15-én helybenhagyta a Civita­ Vecchia nagyobbítását illető javaslatot, e város erődei ki­­terjesztése által kétszerte terjedelmesebbé lett. A roma-nápolyi vasút elkészült, a róma-anconai januárban nyittatik meg Ortáig, s a kormány alkuban van egy, Civita-Vecchiát Livornóval összekötendő éjszaki vasút iránt, mely a­ toscanai Meremmákon át lenne vezetve. E tényeket úgy hozza fel a követ, mint bizonyítékokat, hogy a pápai kormány kész az ő korlátolt területén a beligazgatási reformokra. Azonban meglepő, hogy a pápai kormány határozatai oly titokban maradnak a közönség előtt. Nagyobb nyilvános­ság emelné a rendszabályok népszerűségét. December 20-án Latour d’Auvergne köszöni a külügyminiszternek azon utasítását, mely fel­jogosítja, mindaddig nem ereszkedni politikai ki­egyenlítés kényes természetű alkudozásaiba, míg a pápai kormány hajlamait, gondolkodását telje­sebben ki nem ismeri. A­mi a belreformokat illeti, ö, a franczia követ, nem ereszkedett s nem ereszkedik részletekbe a pápai kormánynyal bizonyos meghatározott reformok ajánlásában, csak átalánosan elvileg támogatja azokat.­­ Jelenti egyszersmind, hogy a pápai kormány körleveleket küldött szét a munic­­ális beligaz­­gatás reformját illetőleg. Antonelli bíbornok egy jelentést készít a pápai állam administratív, tör­vénykezési és politikai helyzetére nézve, melyet a párisi nuntius által meg fog küldeni a franczia kormánynak is. E jelentésben föl fog említtetni ezen reform is , valamint az emigránsoknak adandó útlevelek ügye is ; a kereskedelmi és bűn­vádi codexek, melyek közelebbről fognak ki­adatni s a készülőben levő polgári perrendtartás s más javítások. Drouin de Lhuys franczia külügyminiszter értesíti a római követet azon hozzá érkezett hír­­ről, mely szerint a pápai katonaság­­közül 600 ember, nagy részben spanyol és bajor, átlépte a nápolyi határt. Egyenruhául kék kabátot és vö­rös nadrágot kaptak, hogy francziáknak gondol­ják. E hírt Odo Russel angol római követ tudat­ta. Járjon végére a franczia követ Rómában, mi való van e hírben , mert a franczia kor­mány meg nem engedhetné, hogy a fegyverei által garantírozott terü­let oly készületek helyéül szolgál­jon, melyek egy szomszéd tarto­mányban a polgári háborut szitják, s ha igaz volna, hogy ily nemű vállatban a fran­czia egyenruhával visszaélnek, lehetetlen volna a franczia kormánynak türnie. December 27-kén ugyanaz ugyanannak írja, hogy a franczia császár örömmel érte azon jóin­dulatú fogadtatást, melyben követe részesült ő­szentségénél, s meghagyja a követnek, bátorítsa továbbra is a római udvart a reformokban, s fi­gyelmeztesse a viszonyokra és a franczia kor­mányra súlyosodó felelősségre. A franczia kor­mány még nem kapta a pápai kormány azon je­lentését, melyben a reform­tervekre nézve jelen­tést teszen, de nagy érdekkel fogja venni mind­azt, a­mi a római nép helyzetén javít, s a fran­czia kormány vállalta feladatot megkönnyebbíti. A Turinból Sartiges által küldött jelentésből örömmel értesül, hogy ott a helyzet sokkal nyu­­godtabbá jön. Drouin de Lhuys külügyminisz­ter Francziaország római követé­hez. Páris, jan. 1. 1863. — A párisi angol kö­vet a franczia külügyminiszternél járván, lord John Russelnek egy sürgönyét olvasá föl, mely­ben ez följelenti (dénonce) a nápolyi rablóság újabb lábrakapását a pápai határokon. Az angol kormány ezt legnagyobb részben, ha nem a pápai kormány helybenhagyásával, de mindenesetre túlságos toleranciájával történő­nek állítja, holott a pápai kormány sokszor, és nevezetesen 1848-ban, midőn a jelenlegi pápa fölszállíttatott, vegyen részt az Ausztria elleni háborúban,kinyilatkoztató,hogy iszonyodik a vérontástól, s e harcz ellenkezik szelíd és emberszerető természetével. De lehet-e vala­mi kegyetlenebb a polgárháborúnál, és gyűlöle­­tesb a rablóság segítségül használásánál? Sime, épen ezt nem fél bátorítni a pápai kormány sa­ját magatartásával kisebb nagyobb közvetlen­séggel, s annak megszenvedésével, hogy II. Fe­­rencz jelenléte és cselszövényei által buzdítsa a határon túli pártosokat. Végre az angol sürgöny ismét fölemlíti az 500—600 főből álló rablócsa­pat szervezését a pápai területen. Az angol kül­ügyminiszter ezekből folyólag megjegyzi, hogy ha a turini kabinet a pápai kormánynyal rendes viszonyban állana, számadásra vonhatná ezt a népjoggal ennyire ellenkező eljárása miatt, s könnyű is lenne elégtételt szereznie. De ezt nem teheti, a francziák Rómában lévén, s a­nél­kül, hogy a sürgöny határozottan kimondaná, ér­tésünkre adja, hogy a franczia lobogó Rómában léte kissé védi a rablóságot is a pápa oltalmazásá­val együtt. Ezért fordul az angol cabinet egye­nesen a császár kormányához, meg lévén győződve, hogy Francziaországnak csak egy szavába kerülne a rabló­ság mielőbbi megszüntetése. Ez az angol sürgöny tartalma, melyet lord Cowley dec. 26-ikán közlött. A franczia külügyminiszter azt válaszolta, hogy azon tények, melyekre lord Russel épít, maguk is vita tárgyai lehetnek, s legalább is túlzás van az angol miniszter festette rajzban. A nápolyi rablóság nemcsak a római határon van meg, hanem főleg a belsőbb részekben egész Basilicatáig. Szerencsétlenségre a rablóság a nápolyi erkölcsökben és traditiókban van meg ; ez némileg azon tartomány természetében rejlő baj. A­mi a franczia kormányt illeti, csapatai a ró­mai határon mindent elkövetnek a bandák át­­lopódzásának meggátlására, s a csapatok mintha nem annyira a pápa védelmére válnának Ró­mában, hanem inkább rendőri szolgálatra a ha­tárokon. A­mi az 500—600 ember átmenetelét illeti, valószínűtlen. Meg nem történhetett volna ez a nélkül, hogy a római franczia katonai pa­rancsnokság tudomást ne vett volna róla , s e részben a római követtől is felvilágosítást kérenk. Különben e követ e tárgyban már előre is tett előterjesztést mind a pápánál, mind fő államtitkáránál. Lord Cowleynek tud­tára adatott az is , hogy a franczia követ ugyan a tárgyat megemlítő II. Ferencznek is, kitől nem lehetne várni az ügyét támogatók megrovását és defavoyálását; de ez nem ha­bozott kinyilatkoztatni, hogy ő tel­je­s­e­n i­d­e­g­en a­tt­ó­l, a­mi a nápolyi területen foly, s nagyon sajnálja, hogy vannak nyomorultak, kik ne­vével visszaélnek bűnök elköve­tésére. Habár, folytatja Drouin de Lhuys, Ferencz király Rómában léte nincs oly befolyással a ná­polyi rablóságra, minőt az angol kormány tulaj­donít neki, nem titkoló Cowley lord előtt, hogy szerintünk ez sajnálandó már csak annál fogva is, hogy oly magyarázatokra ad alkalmat, melyek sajnosak a pápai kormányra nézve. Óhajtjuk ennélfogva, hogy e fejedelem maga belássa, mily illendő volna a szent­szék iránti kíméletből Ró­mát elhagynia. Már intéztünk és fogunk még intézni hozzá oly figyelmeztetéseket, melyek arra bírhatják; de Anglia, mely a vendégszere­tetet oly nagyban gyakorolja otthon, föl birja fogni, hogy a császár nem használhatja fel mind­azon tekintélyét, melylyel Rómában bir, Ferencz király eltávolítására, ő részben beéri a rábeszé­léssel. Utasíttatik a római követ, hogy az angol követtel tartott ezen értekezlet tartalm­át hasz­nálja föl a pápai kormány buzdítására az Olasz­országot és a déli tartományokat illető bölcs el­határozásaiban. A római franczia nagykövet a franczia külügyminiszterhez, dec. 27. 1862. Jelenti, hogy azon tudósítás, mintha 5—6 száz ember ment volna át a nápolyi ha­táron, nincs tudva senkitől azok előtt, kik oly helyzetben vannak, hogy tudhatnák, miből fel van jogosítva alaptalannak hinni. Különben ma­gában is nagyon valószínűtlen ily tett végre­­hajthatása stb. Hozzá­teszi, hogy e részben a pápai kormány magatartása oly correct, minőt csak kívánni lehet. Ugyanaz ugyanannak, ugyanazon a napról. A római követ a franczia külügyminisztert egy hitelesnek elfogadható értesülésről tudósítja. Az angol kabinet ajánlatot tett a szentszéknek, mely szerint Málta szigetét a pápa rendelkezése alá bocsátja azon esetben, ha, mint An­glia javasolj­a neki, Rómát átenged­­né Olaszországnak. — Nyár folytán O d­o R­u­s e­­ szabadság idejének használatára készül­vén, kihallgatást kért a pápánál. Ezt megnyer­vén, szokása szerint, csakhogy illendőbb módon, Olaszország egységének ügyében szó­lott, melynek sikerültét az ő kormá­nya, úgymond, a legtöbben óhajtja. Azon pillanatban, midőn búcsút vett ő szent­ségétől, s a kabinetnek már küszöbén volt, a szent atya, mintha nem is tulajdonítna fontossá­got szavainak, így szólt hozzá : „Isten áldja önt , édes Russel , ki tudja, nem leszek-e egykor arra kényszerítve, hogy önök vendégszeretetét igénybe vegyem ?“ E szavakra Russel úr mindjárt visszatért a szent atya kabinetébe, s kérdé, ha valóban tart-e a szent atya attól, hogy kénytelen lesz elhagy­nia Rómát, s ez esetben valóban hajlandó lenne-e Angliába menni ? A pápa hamar megnyugtatta Russel urat, s hozzá­téve, hogy nem tudhatja, minő megpróbáltatásokat tart fenn számára a gondviselés, de jelenre nincs semmi aggodalma s teljességgel nem szándéka elhagyni Rómát. Russel Odó úr, ki kétségkívül jelentést ten kor­mányának e beszélgetés felöl, oly fontossá­got tulajdonítván neki, melylyel valóban nem bir, mint mondják, csakha­mar Londonba hivatott telegráf útján. Múlt november hóban Russel Odo­ur vissza­térvén Rómába, Antonelli bíbornokhoz ment s lord J­ohn Russel -nek egy jegyzékét nyúj­totta át, melyben miután az olasz egysé­get és Olaszországnak Rómához való jogát fejtegette, azt tanácsol­ja a pápának, hagyja oda az örök vá­rost. Ez esetben a közép tengeri angol flotta rendelkezése alá adatnék, hogy akár Franczia-, akár Spanyolországba, akár Máltába szállítsa; itt egy palota engedtetnék át neki, melyben sza­badon várhatná be Olaszország nyilatkozatát souverainitása ügyében. Russel Odo­ur e jegyzéket átnyújtván Anto­nelli bibornoknak, felhatalmazó, hogy tetszése szerint használja föl. A bibornok azt felelte, hogy semmire sem akarja használni, mivel a szent atya egyátalában nem szándékszik eltá­vozni Rómából. Sőt, mint mondják, ő eminen­­tiája az egész dolgot nagy titokban akarta tar­tani, nehogy Russel Odo­ur lépése oly fontossá­got nyerjen, minővel nem bir. De a Vaticánban csakhamar megtudták, hog­y maga Russel Odo­ur beszélt e dologról, a római ud­varnál levő egyik külföldi követtel. A dolog ennyiben maradt s Antonelli bíbor­nok bevégzettnek tekintette az incidenst, midőn, mint hallom, Russel Odo ar íjból is bejelentete magát karácsonykor Antonelli l­bornoknál, s értésére adta, hogy lord J. Russ­eltől egy magán­levelet kapott, melyben nagy sajnálatát fejezi ki azon, hogy a pápa jelenleg nem haj­landó elfo­gadni ajánlatát, mert oka van hinni, hogy ő szentsége legközelebbről kénytelen lesz azt igénybe venni. Mint hallom, Antonelli bibornok ez­ú­ttal tartóz­kodott minden felelettől. Három sürgöny tárgyazza Olaszország elis­mertetését Oroszország részéről. — Foglalatjuk tudva van már félév óta. A turini kabinet kife­jezi határozott szándékát, hogy gátolni fogja az olasz félszigeten a forradalmi kisérleteket s min­den oly tényt, mely a két ország közti jó viszony­ra káros lehetne. Következnek ezután azon sürgönyök, melyek Garibaldinak déli Olaszországban tett expedi­­tiójára vonatkoznak. A franczia külügyminiszter, Thouvenel, az egyikben, mely 186­1. július 26-ikán kelt, meg­bízza a turini követet, figyelmeztesse az olasz kormányt azon botrányokra, melyek egy idő óta Isiciliában véghez mennek. Nem szándéka teljes­séggel solidárisnak állítni az olasz kormányt azon beszédek miatt, melyeket maga kétségkívül ép annyira sajnál, mint a franczia kormány. Hogy a franczia kormány bizonyos tekintetben képes megvetni azon insultokat, melyek őt nem bánt­hatják, onnan van, mivel bízik benne, hogy a turini kabinet megérti, hogy az ő méltósága in­kább, mint Francziaországé megkívánja, hogy vége vettessék ez állapotnak,melyet Olaszország iránti érdeklődésből inkább sajnál, mint meg­sértve érzi magát általa. Helyesli az olasz mi­niszterelnöknek a parlamentben tett nyilatkoza­tát, mely szerint Siciliában a maga kormányán kívül mást megtűrni nem fog. Palermo praefect­­jének fölfoghatlan magaviselete alkalomszerűvé tette e nyilatkozatot. Pallavicini beadta lemon­dását. A turini kormánynak igyekeznie kell úgy szervezni Sicilia belkormányzatát, hogy a veszé­lyeztetett biztosság­i tekintélye helyreálljon. Sa­ját erejében s a nép józan eszében fog találni módot, hogy az anarchicus ellenszeg­üléseken diadalmaskodjék. Szereti hinni, hogy azon rend­szabályoknak, melyek a Garibaldiféle bandák­nak Róma elleni támadása esetére tétettek, oly eredményük lesz, minőt Turinban várnak. Az olasz kormány alkalmasint értesült a francziák által a pápai területen tett intézkedésekről, a­mi egy kiszállás vagy bárminemű támadás erélyes visszaverését illeti. Oly esztelen vállalatok alkal­mával, melyeket a franczia kormány kénytelen lesz visszaverni, nem lenne időszerű még csak közbevetőleg is érinteni a ró­m­a­i kérdést. Augustus 11-ikén ugyanaz ugyanahhoz írt sür­gönyében ezt írja : A Garibaldi által oly vakmerően támasztott lázadás az olasz kormánynak örven­detes alkalmul szolgálhat, (ha érzi maga s az öt elismert hatalmak iránti kö­telezettségét), hogy megszabaduljon e forradalmi befolyásoktól; de csak oly feltétel alatt, ha Ga­ribaldi teljesen le fog győzerni,­­ különben, nem habozik kimondani, az olasz trón veszély­ben fog forogni. A mit a turini franczia követ monda e tárgyban Rattazzinak és Durandonak, öszhangzásban van a franczia kormány nézeté­vel s felkéri, hogy egy alkalmat se mulaszszon el, melyben e kormányt az ily szellemben való eljárásra buzdíthatja. Ez okmányokat három más követi, melyek már ismeretesek : u. m. Durando körjegyzéke az aspromontei eseményekről (szept. 20. 1862); Nigra sürgönye oct. 8-ról s Drouyn de Lhuys válasza October 26-ról, végül Sartiges ur egy sürgönye, melyben Pasolininak olasz külügymi­niszterré tettét közli. Sartiges ur dec. 10-diki sürgönyében tudatja a franczia kormánynyal, hogy Ricasoli és barát­­jai a franczia szövetségre nézve teljesen úgy vé­lekednek, mint Rattazzi, s hálásak az Olaszor­szág érdekében tett áldozatokért. Érzik, hogy Francziaország nélkül nem haladhatnak , hogy a császár vissza nem vonhatja csapatjait Rómá­ból, mindaddig, míg mind­két félre nézve becsü­letes megoldás nem fog találtatni. D, Sartiges úr, ismételve ki fogja jelenteni ezután is az olasz kormánynak, hogy a franczia kabinet készséggel fogadana minden oly tervet, mely becsületes megoldására vezethet a római kérdésnek. Sartiges, turini franczia követ, dec. 25-ki sür­gönyében így ír Drouyn de Lhuys külügyérnek . A végleti párt által a római kérdés miatt meg­támadott új miniszterek némely lapban nyilat­koznak. Az „Opinione“-ban olvassuk : „Fran­­cziaország, mely Rómát az olaszoktól megta­gadja és Olaszország között, mely állhatatosan követeli Rómát, egyesség nem jöhet létre.“ Bár e nyilatkozat a császári minisztérium irányában semmire sem kötelez, mégis hordereje felöl Pa­solini urat megkérdeni jónak láttam. Úgy vála­szolt, hogy saját és kortársai véleménye szerint Róma, mindenesetre Olaszország természetes fő­városaa. Ez örökség Cavour hagyományaiból, melyet minden franczia minisztériumnak el kell fogadnia . Durando hasonlólag arra került volna vissza, midőn a császári kabinetnek újabb tár­gyalásokat ajánlott, ha ezek Róma kiadásának alapján történtek volna. A mostani és előbbi ka­binet között csak azon különbség van, hogy utóbbi a császári kabinetnek nem tesz javasla­tot, mert ez a mondott alapot nem fogadja­­. De ön — jegyzem meg Pasolini úrnak — most a valódi non possumus-t mondja ki. Míg mi önöknek kibékülést ajánlunk a római udvarral, nem lenne-e eszélytelenség részükről, kezöket előre megkötni ? Nem nyújthat-e az események folyama ked­vezőbb alkalmat újabb alkudozásokra ? Erre Pasolini úr úgy nyilatkozott, hogy én szavait igen betű szerint értelmezem. A jelenlegi miniszterek — mondá tovább — az események folyamát nagy figyelemmel kísérik, és mihelyt az értekezletek újabb megkezdése lehetővé válik, nem fognak vele késni. Pasolini úr aztán az ön előtt már ismere­tes nézeteket s a többi közt azon indítványt is­métlő, hozzuk vissza csapatainkat Rómából s ez­által adjuk meg a rómaiaknak azon szabadságát, hogy fejedelmüket tetszésük szerint maguk vá­laszthassák, mint ez Francziaországban, Görög­országban s másutt történt. Erre megjegyzem, ha az új nemzetközi jog a megürült trónnak népválasztás útján betöltését megengedi, úgy ez egészen más dolog ott, hol a jogszerű fejedelem még uralkodik, és Európa elbámulna, hogy oly királyság, mint Olaszország, a közjó érde­kében a fejedelem trónvesztését indítványozza. A minisz­ter nyugodtan hallgató megjegyzéseimet oly po­­litika fölött, mely az olasz kabinetet jövőre a császári kabinettel szemben igen nagyon meg­kötné. Tiltakozott az ellen, mintha a mostani kabinet Francziaország irányában valaha hálát­lan lehetne, s biztosított saját és társai nevében, hogy el van határozva a császári kormánynyal tartani és reá támaszkodni. F­a­r­i­n­i a külügy­miniszter barátságáról biztosított : annyi igaz, hogy a miniszterváltozás által a római kérdés megállapodott. Drouyn de Lhuys válaszában Pasoli­ni nézeteit „megnyugtatóknak“ mondja. „Fő dolog most — így szól tovább — hogy se Tu­­rinban, se Rómában elhamarkodott nyilatkoza­tot tenni nem kell, mely a kibékülést meghiúsít­sa. Mint a közlésekből látom, a hangulat Turin­ban megnyugtató; s remény­em, hogy a barát­ságos viszony, melynek fönntartására ön utasítva van, meg fogja győzni az olasz kormányt, hogy a pártok kibékülése és mérséklet szükséges. Közölve van Durando tlk két neveze­­tes jegyzéke is, melyeket a párisi olasz követ­hez intézett ; az első 1862. September 10 én, a második 1862. octob. 8-án kelt, melyek mint tudjuk, annak idejében igen élénk sü­rgönyvál­­tásra adtak alkalmat Páris és Turin közt. E jegyzékek elsejében a tbk, miután röviden érinti Garibaldi szerencsétlen hadjáratát, megjegyzi, hogy „nem kell félreismerni ezen esemény va­lódi értelmét.“ A törvény erőt vett ugyan rajta, de el kell ismerni, hogy az parancsoló szükség­nek volt kifejezése. Az egész nemzet fővárosát kívánja, csak azon kilátásból nem csatlakozott Garibaldihoz, mivel azt hive, hogy a király kor­mánya elég erős lesz, eleget tenni a parlamenttől kapott feladatának. A feladat külsőt válthatott ugyan, de a megoldás sürgetősége hatalmasabbá vált. A hatalmasságok át fogják látni, minő el­lenállhatatlan azon mozgalom, mely az egész nemzetet Róma felé sodorja, s át fogják látni, mekkora erőlködésébe került Itáliának ellenség­ként bánni azzal, ki oly fontos szolgálatokat tett, s oly elv védője volt, mely valamennyi olasz öntudatában él. E győzelem után, melyet némileg önmagán vívott Olaszország, szükségtelen bizo­nyítgatni, hogy ügye az európai rendé. A katho­­likus hatalmak és különösen Francziaország be fogják látni, minő veszélylyel jár, ha Itália és a pápa közt az ellentétesség fentartatik, melynek egyedüli oka a világi hatalom. A dolgok ily ál­lása tovább nem tartható, ennek vége az lehet­ne, hogy­­ó király kormánya végletekbe sodortat­hatnék, melyeknek felelőssége nem csak reánk háramlanék, és a katholicismus érdekeit, vala­mint Európa békéjét komolyan veszélyeztet­ A második jegyzékben, mely oct. 8-án kelt, elmondja Durando, hogy a „Moniteur“-ben közzé tett okmányok, illetőleg azok közzété­tele azt gyaníttatja , hogy a császári kormány belátván, hogy a római kérdést továbbra is füg­gőben hagyni veszélyes, oly megoldást kell létre­hozni, mely mindkét fél igényeivel lehetőleg ösz­­szeférjen. A franczia kormány czélja az volt, hogy a római pápát Itáliával kibékítse, de kér­dés : lehet-e remélni a pápa közelebbi allocutió­­ja, s a „Moniteur“ben közzétett franczia javas­latok visszautasítása után ? Felelet: nem. Elég világosan kitűnt, hogy Róma megszállása nem eszközölte, s nem fogja eszközölni soha sem Itá­liának a pápával, sem a római népnek kormá­nyával kibékülését. Íme tizennégy év óta van Rómában a franczia sereg, s a kívánt reformok közül egyetlen egygyel sem javító alattvalói helyzetét a pápai kormány, a katholikusok lel­kiismerete sokkal háborodottabb, mint valaha. A francziák jelenléte gátolja a rómaiakat, hogy kormányukra békés eszközök által törvényszerű befolyást gyakoroljanak, mint ezt máshol a köz­vélemény tenni szokta. Ezután a nápolyi rablá­sok szitogatását hányja szemére a pápai széknek, melyet a franczia lobogók védelme alatt űz stb. (E jegyzék annak idejében ismertetve volt.) Késmárk, január 10-kmn. A Mi is azok sorába tartozunk, kik azt hi­szik, hogy egyedül országgyűlésünk feliratai s felséges fejedelmünk válaszaiból fejlődhetik a a nemzet oly állása, melyhez majd méltán csatla­­kozhatik a nemzeti kiengesztelődés örömünnepe. Deák Ferencz 1840. évi országgyűlési hires jelentésében a szabad sajtóról szólva, ezeket mondja : „Más alkotmányos nemzeteknél a sza­bad sajtónak vitatásai kifejtenek minden tárgyat, mielőtt a felett a törvényhozás határoz, s m­ikor az köztanácskozás alá kerül, ismerve van a fennforgó kérdésnek minden oldala, tudják a nemzet képviselői a nemzet véleményét és köz­szükségeit s végzéseiket ezekhez alkalmazhatják. A­hol ez így van, nem lehet ott félni attól, hogy valamely eszmének elragadó fényes külseje ve­szélybe döntse a nemzetet, mert a szabad sajtó, melynél a vélemények minden árnyéklatának van képviselője, a felkapott és vitatott eszmék­nek veszélyes részeit tartózkodás nélkül szétbonczolja, mi által a közvélemény fejüik és erősödik. A­hol ez nincs, ott kormány s tör­vény­hozás több nehézségekkel küszködik, az ország egyik vidéke mm ismeri a másik vi­déknek szükségeit s nézeteit, minden törvény­­hatóság csak a maga köréhez képest adhat­ja a maga utasításait, a kormány nem kisérheti gondos figyelemmel a nemzet kifejlődésének ha­ladó lépteit s munkálkodását ezekhez nem irá­nyozhatja. Innen származtak a számtalan csaló­dások, gyakran elhibázott számolások és azon ingatagság, mely irányt s eszközöket mindunta­lan változtatva, ezért soha sem ér, de kárt sokat tehet. Tapasztalás mutatja azt is, hogy minden országgyűlésen hónapok múlnak el, míg a kor­mány a nemzetnek s a nemzet a kormány véle­ményének valóságos állásával tisztán megismer­kedik és ez gyakran, az elveszett időn felül, még keserűségbe is kerül, így Deák. És valóban tekintsünk bár általános, szempon­tokra s más alkotmányos nemzetek példájára, vagy figyelmezzünk saját körülményeinkre, ezen nézeteket most is mindenekben igazolva találjuk. Közvetlen s terjedelmesen ható közvetítő semmi már nem lehet, mint a tör­vény­hozói tárgyak fej­tegetéseivel országgyűlés előtt s alatt foglalatos­kodó hírlapok. Miért nem szólanak tehát? azt kérdik a félhivatalos lapok, miért csak néma vá­gyakat táplálnak keblekben. Erre a „Pesti Napló“ 1860. nov. 21-én 270 szám alatti lapjá­ban eleve már felelt az akkori „Fortschrittnak“, melynek akkori magyar szerkesztőtársa most a „Sürgöny“ bécsi levelezője. Mi is szintem­ nem akarván, a tojások közti tánczhoz nem értünk és azért halgattunk, mert tartózkodás nélkül a felkapott eszmék veszélyes részeit szét nem lánczolhatjuk, mint Deák jelentésében mondva van, addig azonban tényekre vártunk, melyek a mindenünnen , óhaj­tott kiegyezkedésre az utat egyengetnék. És kü­lönös jelenet! Mig egy részről a félhivatalos közlönyök a kiegyenlítés messzeható következé­­teit dús ecsettel szép szavakban festik; másrész­ről tények által van elfojtva keblünkben halka reményünk , mert koczkáztatását látjuk azon vallásos békének, melyet 1790 óta szabad pol­gári institutiónk gyémántjának tekintettünk.Nem elmélkedünk, csak a tényeket szárazon adjuk. Az 1860. május 15-dikén Benedek tábor­nagy és gróf Thun akkori vallásügyi miniszter urakhoz intézett legfelsőbb kézirat első pontjá­ban ő Felsége parancsolni méltóztatott, hogy a pozsonyi és uj­verbászi ágostai hitvallású supe­­rintendentiák fönnállásukban ne háborgattassa­­nak, s a szervezett községek, esperességek és azok hivatalnokai, valamint mindazon szemé­lyek, kik a szervezést előkésziték és előmozdí­­ták, semmikép ne nyugtalanittassanak. A máso­dik pontban a szarvasi superintendentia esperes­­ségeinek szabadságukra hagyatik előbbi kötelé­kük szerint, a pesti s illetőleg az eperjesihez csatlakozni, ehhez képest a sopronyi, eperjesi s pesti superintendentiák egyelőre az előbb fenn­állott dunántúli, tiszai s bányavidéki super­inten­­dentiák határait vehetik föl, a­mennyiben ez utóbbiak határai a pozsonyi és verbászi superin­tendentiák megalakítása által nem módosíttattak. Ezen legfelsőbb kézirat folytán a dunántúli, a tiszai, s miután a verbászi superintendentia köz­ségei sem fogadták el a pátensszerű szervezést, a bányavidéki superintendentia is régi határaik­ban többé nem zavartattak, egyedül a Dunán inneni superintendentiában maradt meg az egy nehány községből álló pozsonyi superintendentia, így találta az 1860. oct. 20 án kelt legfelsőbb diploma az ágost. hitv. protestánsokat. Ó cs. k. a. Felsége báró Yayhoz akkoron intézett legfel­sőbb kéziratában oda nyilatkozni méltóztatott, hogy a magyar államjognak azon ősrégi elve, hogy a törvények hozásának, változtatásának, magyaráztatásának vagy megszüntetésének joga csak a törvényes fejedelem által az országosan összegyűlt törvényes rendekkel közösen gyako­­roltathatik és ezenkívül nem eszközöltethetik, Magyarországban az országgyűlésnek illetékes­ségére nézve ismét hatályba fog lépni. Miután az 1790: 26. t. ez. 4. §-a azt rendeli: ut Canones circa Religionens per Synodos sua­­rum Confessionum suo modo conditi, neque per dicasterialia mandata, nee per Resolutiones Re­­gias possint alterari, a protestánsok az 1859-iki nyílt parancs által okozott sérelemnek teljes or­voslását a hatályba visszalépett törvényhozás­ra, a visszaállított magyar kormányra s az időre bizták. — Vallásos nyugalomban éltek egy évig , mely alatt a magyar kormányszé­­­kek az 1860. május 15-dikén kelt legfelsőbb­­ kézirat nyomán a pozsonyi patentalis supervi- I tendentiát nem hábor­gatták, de meg sem enged­ték, hogy a törvény által biztosított többi, super­intendentiák háborgattassanak. Azonban a po­­zsoni superintendentia, teremtője gr. Thun mi­niszter i úr lelépésével, maga magától bomlásnak eredt. Superintendense Kuzmányi ur a pátens világos rendelete ellen, mely szerint Pozsony­ban laknia kelletett, már 1861. április havában Bécsbe tette át megint lakását és h onnét akarta igazgatni azon nyolcz egyházközségét, melyre egész superintendentiája akkoron már leolvadt. Ugyanazon 1861 év vége felé és 1862-ben az ágost. hitv. autonom egyház viszonyai napról napra kényesbek lettek. Hodzsa lelkész ur, ki­nek egyházközsége nem is a patensszervekhez tartozik, egyházi felsőbbségének az engedelmes­séget felmondotta. Ő és Hurban lelkész úr az autonom egyház ellen agitáltak , s a Dunán inneni egyházkerület superintendensét a nép előtt vallástalansággal vádolták. Az autonom egyház pedig ezen háborgatások ellen törvé­nyes hatósága körében eredmény nélkül intéz­kedett, mig végtére maga a cs. kir. ap. Felsége ebbeli merényeket biztossági vizsgálatra utasí­tani méltóztatta. 1862. dec. 21-én 80772. sz. a. a nm. m. kir. helytartótanács az ág. hitv. superintendentiákat értesítő, miszerint a pátens szerint szervezett és az autonóm egyházközségek közt létező súrló­dások elhárítására nézve minden evang. egyház­­község szintúgy­, ha magát patensszerűleg ren­dezi, valamint ha a pátenstől visszalépni szán­dékszik, az illető egyházi közgyűlésen hozott ebbeli határozatát, előbbi superintendensének egyszerűen tudomására juttatni köteleztetik. Aggodalmak közt azon kérdésre nyilnak aj­kaink, vájjon visszavétetett-e a máj. 15-kén kelt legfelsőbb kézirat ? miután az érintett rendelet nemcsak a Dunán inneni superintendentiához, melynek kebelében egynéhány pátensszerü köz­ségek léteznek, de a többiekhez is intéztetett, a melyekben egy pátensszerü egyház sem létezik és a májusi legfelsőbb kézirat után többé nem is létezhetik. A londoni kiállításnak mutatkozó kövit­kelései. Nagyon érdekes volna tudni mind­azon kö­vetkezéseket, melyek a londoni kiállítás által ha­zánkban márig okoztattak. Igen lekötelezve érez­­ném magamat, ha ez érdemben termesztőink és kereskedőink a nyert és nyerendő megrendelése­ket közölni szíveskednének. Másod , harmad kézből, több rendbeli meg­rendelésről hallottam már, miután azonban ezek csak magán­hírek, nyilvános tudomást róluk nem vehettem. Borainkat illetőleg ezúttal tökéletesen biz­tos forrásból két nevezetes eseményről értesít­hetem az olvasót. , Ezen eseményeknek egyike az, hogy a vesz­prémi püspök ur ő excellentiája jeles somlai bo­rának akójáért, nyolcz font sterling­et, kapott aranyban. A másik eseményt pedig jelzi egy, a mai napon (jan. 17.) hozzám érkezett levélnek tar­tartalma Dióssy Márton, Londonban lakó hazánkfiától. E levélnek kivonata a következő. „Vettem m. hó 22-röl és f. hó 7-kéről szóló becses leveleit. Fő tartalmukra válaszul, őszinte örömmel jelenthetem, miszer­int a forrón óhaj­­tott czélhoz nagy lépésekkel közeledünk. Gróf Z­e­l­i­n­s­z­k­y borküldeménye nagy epo­chát jelent borkereskedésünk történetében, job­ban mondva, genesisében. Ezen küldemény jelentékeny mennyisége és kitűnő minősége, de maga a férfiú bátorsá­ga, ki bizonytalanra, ily tetemes vagyont kocz­­imáztat, magára erőszakolta az angolok figyelmét. Még azok is, kik szavainkra csak fél füllel és tamáskodva hallgattak, érdeket tanúsítanak most. There must be some thing in the matter“ — gondolja az angol s ő nagyra be­csüli a bátorságot, legyen az a kereskedelem vagy a csata mezején. V . . . . urat, kihez a küldemény czimezve volt, jó előre összeköttetésbe hoztam Sellers úrral, és ez utóbbi, a szállító derék gróffal együtt, eré­lyesen eljár most ezen ügyben. Ma reggel (ja­nuár 13), midőn fellers urat utoljára láttam, majdnem bizonyosnak mondotta: egy hatal­mas társaság legközelebbi létre­jötté­t. „Örülhetnek önök odahaza, ha e jó hír való­sul. De örömük nem lehet őszintébb a magamé­nál ! Minden hosszú levelezéseknek , a meny­­nyiség és minőség s a fizetési mód feletti ér­tekezleteknek vége lesz ! Szükségletünket itt helyben fogjuk elláthatni, és ez reánk, itteni borkereskedőkre nézve fontos dolog. Éber figyelemmel kísérem ezen ügy menetét és tudósításaimmal nem fogok késni.“ Eddig a levél. Adja Isten, hogy a jól indulni látszó borügyi fejlődés mielőbb magára vehesse természetes, nagyszerű mértékeit. A vállalkozó derék gróf Z­elinszky­nek pedig, ha válla­lat, a mint jelezve van, sikerül, a haza lesz kö­szönettel adós! K o r i z m­i­c­s. (Gazd. L.) Gazdasági s keresked. tudósítások. — Pest, jan. 21-kén. Derült napfényes idő , egész éjjel erős szélhivar, mely még most sem csendesült teljesen. Gabnaüzletünk valami különös elevennek nem mondható ugyan, azonban mind a helybeli, mind a felső-ausztriai fogyasztók mégis meglehetős érdekeltséget tanúsítottak a búza iránt, mely múlt heti árait teljesen megtartja. A 89 ftos búzát 4 ft 45 krön, a 88 ftost pedig 4 ft 40 krön vet­ték. Zabból a hosszas szünetelés után tegnap 5000 m. bácskai termék adatott el 1 ft 46 krjával. Különfélék. Pest, jan. 21. * Már régebben meg volt említve , hogy Deák Ferencz ünnepelt hazánkfia tiszteletére egy nagyszerű díszes album készül, melynek lét­rehozására az 1861-iki országgyűlés néhány kiváló tagjából bizottmány alakult. Most már azon helyzetben vagyunk,­­ miután a dolog úgyis nem sokára nyilvánosság elé kerülend­ő hogy kijelenthetjük, miszerint e diszkönyv Pos­ner Károly Lajos helybeli derék nagykereske­dőnknél készül, és állítása szerint még sokkal diszesebb és művésziebb kivitelű leend, mint az általa készített két akadémiai diszkönyv, a me­

Next