Pesti Napló, 1863. március (14. évfolyam, 3914-3938. szám)
1863-03-19 / 3929. szám
felajánlásával a minden felől várva várt vállalatot támogatni, s így a megye érdekével párosult közjólétet előmozdítani. A statistikai adatok be fogják bizonyítani, hogy a szabadka-vukovári irány Bács megye érdeke szempontjából a legjobb, így hát legyen szabad, különösen a Szabadkán megtartandó értekezlet figyelmét ez irányra nézve a nyilvánosság terén előlegesen is felhívni. M. Román lapszemle. Dunafejedelemségek. Bukarest. A kamara mártius 6-án tartott ülése alkalmával Katargiu Laszkar alelnöknek a fejedelem irányában tanúsított illetlen magatartását egyhangúlag kárhoztatta , azonban Brankovánnak mottóját, melyben azt igazolni igyekezett, elvetette. A kormány által kért 50 millió frank kölcsön — mond értesítő — ma a kamara által figyelembe vétetett, annak rendeltetése leend az előbbi 4 millió kölcsön törlesztése, valamint egy hitelbank létesítése ; az ezt illető előmunkálatok kidolgozása végett egy bizottmány neveztetett ki. A három havi országgyűlési ülésszak - - mond továbbá — befejezettnek nyilváníttatott. A főbejárok s ultraliberálisok, úgymond, f. hó 7-kén a minisztériumot interpelláltak, s a budgetek megszavazhatása czime alatt az ülésszak meghoszszabbítására ösztönözték; erre alminiszter, hivatkozva a conventió 17-dik t. czikkére, melyben az ülések tartása csak három havi időszakra van kiszabva, azon egyenes felelettel válaszolt, hogy a kamara, mely rendkívüli eljárás folytán ugyancsak rendkívüli ülésekre egy hónappal előbb volt összehíva, tisztán csak a budgetek kérdését eldöntendő, miután idejét csupán üres discussiókkal töltő, és négy hónapok folyama alatt egyedül két minisztérium költségvetését s egy törvényt szavazott meg, az ülések meghosszabbítását el nem fogadhatja. (y) Országbírói értekezlet. Az országbírói értekezlet f. hó 16-diki ülésén tartott beszédeket elég érdekeseknek tartjuk egész terjedelemben közölni. Megjegyezzük, hogy tegnapi számunkban az országbíró őnmltgának bezáró beszédét, annak fontossága miatt közöltük már előre, bárha az az alább közlendő beszédek s azon végzés után mondatott el, melynek értelmében az országbíró ő excja egy jogtudósokból álló értekezletet fog összeállítani, mely a kormány elé terjesztendő azon tervezet kidolgozásával foglalkozand, hogyan lehessen a magyar törvények alkalmazásával a lehető legnagyobb szigort egyesíteni s a váltóadósságok behajtását hamis vagyonátiatások kijátszása ellen biztosítani. A beszédet úgy közöljük, amint ezek egymás után mondattak. A tegnap közlött beszédek után Kiss András, váltófeltörvényszéki elnök emelt szót. Az első előadás, mint hallottuk, általánosan volt tartva, és némiképen védbeszéd volt azon lépésre vonatkozólag, melyet a kereskedelmi testület tett, t. i., hogy ideigl, mélyen ható rendelkezésért folyamodni kívánt. Az előadásnak két része van, melynek egyike a törvényt magát, a másika pedig a törvénykezési eljárást, és e közben a kellő szigor hiányát illeti. Már ami a törvényt illeti : én annak védője egyátalában nem akarok lenni, és készséggel meg akarom engedni, hogy a magyar törvény az időközben keletkezett szükségeknek talán nem felel meg, úgy, mint a német, de ebből még azon következtetést nem tudom vonni, hogy törvényhozáson kívül ez létesüljön, és még csak részletesen sem, annál kevésbé általánosságban. Hogy a haza törvénye, mely a legközelebbi időben ismét behozatott, csak úgy átalában elvettessék, és egy másik helyettesíttessék, azt a törvényhozás megteheti, és vannak törvényhozások, melyek ezt megtették, de csak kivételes esetek ezek, a legtöbb esetben az életben levő törvény hiányait puhatolják ki, kijavítva megtartják, és nem vetik egészben félre. Felhozatott itt az is, hogy Angolországban, de Magyarországban is ideiglenes intézkedések történtek országgyűlésen kívül. Ezt is elismerem, de akkor más körülmények voltak, és Angolországot illetőleg ott felelős a kormány az országnak azért, mit határoz. Most egészen más körülmények vannak, most az országnak általános meggyőződése, hogy ilyen petrogban oly tényezők vesznek részt, melyek irányában féltékenységgel van az ország. E féltékenységet kímélni kell, ennek ellenében még a kormánynak is nehéz ideiglenes rendelkezéseket tenni, ha ezek különben átalában és nagyon indokolva volnának is. Egyes osztályoknak, egyes polgároknak azonban ezért folyamodni, őszintén kimondom, hogy a hazafias érzelemmel sem egyezik meg, amennyiben ez sok tekintetben anyagi áldozatokat igényel. De nem tudom ezt megegyeztetni a fejedelem iránti hódolattal, engedelmességgel és kímélettel sem, mert Felséges urunk sok jeleit adta annak, hogy amennyire csak lehet, nem kedvesen tesz ily lépést, mert meg akarja a nemzetet nyugtatni, és valahányszor ily lépést tesz, hozzá teszi azt „a jövő országgyűlésig“, ezzel elismervén, miszerint az elintézés az országgyűlést illeti, s hogy ennek jogaiba vágni nem kíván, ha csak kényszerűség nem forog fenn. — Ha tehát ilyen törvényhozási kivételes intézkedés szorgalmaztatik, annak igen erősen indokoltnak kell lennie, én pedig nem találok a magyar törvényben oly pontot, melyre nézve addig legalább ne lehetne segíteni, míg a törvényhozás be nem következik. De hogy lássuk, hogy hol van tehát az, min nem lehet segíteni, nem elég általános okokat, egyes eseteket előhozni, hanem fel kell hozni a törvénynek egyes pontjait, melyekből a baj állítólagosan keletkezett és ellene tenni azon törvény pontjának intézkedéseit, mely behozatni kívántatik, miszerint lássuk, nem csalódás-e, hogy azon törvények által oly üdvös következéseket várunk, melyek igazolhatnának ilyen lépést. Indítványom tehát az volna, hogy azok, kik folyamodtak, és ez elutasíthatlan kérelmem, jelöljék ki a törvények mindazon pntjait, melyekből a baj keletkezett, és jelöljék ki azon pontját a kijelölt törvénynek, mely azon pont-nak megfelel, és akkor látni fogjuk, hogy sok esetben nem is a törvény oka abajnak, hanem egyrészt a hitelező maga, mert nem eléggéóvatos, a hitelezőnek pedig annak kell lenni. Ha a törvény egyszer kimondja azt, mit kell tenni a hitelezőnek és ő azt elhanyagolja, kárát maga magának tulajdonítsa. Oka lehet a bajnak a törvény hibás felfogása és alkalmazása, vagy a bírói hiányos eljárás, mi az említett előadásnak második része. Ami ezt illeti, természetesen erre nem adrog kell, erre nem kell más, mint azon hatóságokhoz fordulni, honnan segítséget várhatni, és nem lehet az üdvös eredmény iránt kétkedni, valamint fel is hozatott, az előadásban az, hogy a kancellár körunga rendelvénye máris oly jó sikerrel van. Én nem akarom az eljárást védeni, és ha ott rejlik a baj oka, hiszem, segíttetni fog azon kormányf után anélkül, hogy ez a törvényhozásba vágjon, mert a bíró függ a kormánytól, és az utasítást fog adni. Ami magát a törvényt illeti : erre nézve vélekedésem az, mit mondottam. Az első előadásból azt vettem ki, miszerint a kereskedőtestület azon feltétel alatt, ha a személyfogság megadatnék, megnyugvással lenne. Ez a törvények sorában elő fog kerülni és akkor lehet hozzászólni. De szóljunk a törvény többi hiányaihoz is, és hol lehet segíteni, ott segíteni fogunk, és ezt lehet Magyarországban annyival inkább, mert a bíróságok, nevezetesen a Kúria, némiképen törvényhozási hatalommal van felruházva, jogosítva lévén törvényt pótló deciziókat alkotni, és úgy vagyok meggyőződve, hogy ha jelenleg, ezen különös körülmények között itt bizonyos elvek kimondatnak, bárha ezek kötelezők nem lennének, a bíróságok által mégis el fognak fogadtatni s akkor a bajon segítve lesz és pedig oly mérvben, hogy oly nagy bajok többé elé nem állhatnak. Mi az egyes eseteket illeti, amik felhozattak, azokra nézve azt mondhatom, hogy nincs törvényhozás, mely alatt ilyenek nem fordulhatnak elő. Magamnak is volt e tekintetben szomorú tapasztalásom a lefolyt 10 év alatt, melyről nem mondhatom, hogy a törvény okozta volna, és mégis nagy kárt szenvedtem. Más volt ennek az oka, de ezen okok egész Európában és míg emberek lesznek, elő fognak fordulni. Röviden tehát véleményem az, hogy pontonkint méltóztassanak a törvényeket előterjeszteni, miszerint pontonkint ott, hol az hatalmunk körét felül nem múlja, a bajon segíthessünk. Lichtenstein József Miskolcz város kereskedelmi karának képviselője: Az országbíró önmég kegyes fölhívását, hogy saját érdekeinket képviselhessük, Miskolcz kereskedelmi testülete köszönettel vette s örömmel ragadta meg az alkalmat, bajait, panaszait híven előadni, és nekem, mint a k. testület kiküldöttjének, fájdalommal ugyan, de ki kell jelentenem, hogy a bal vidékünkön bizony nagy és igen súlyos, mert hogy többet ne említsek,nálunk 20 ily vétkes átiratási eljárás történt, anélkül, hogy az átíók bűnhődtek volna, és hogy pontos fizetésre vidékünkön már nem is számíthatni. Ezen nehéz helyzet könnyebbítését, javítását mi tehát legforróbban kívánjuk és óhajtjuk, de egyszersmind azt is, hogy amennyiben lehet, ez úgy történjék és úgy orvosoltassék, hogy hazánk alkotmányos jogai ez által ne sértetnének meg (Éljenzés). E tekintetben azonban kinyilatkoztatom, miszerint ez iránti félelmem némileg megszűnt, mert mint tapasztalom, azon tisztelt urak, kik a kereskedelmi testületet képviselik, eltértek azon kezdetben felvett elvtől, hogy magyar váltótörvénykönyvünk kiküszöböltessék, és azt óhajtják — melybe magam is beleegyezem — hogy magyar váltótörvénykönyvünk szerinti eljárás némileg szigorítassék, és a bíróságok felelősökké tétessenek és tőlük erélyesebb eljárás követeltessék. Ez nézetem szerint törvénykönyvünk által is elévethetnék. Magam is egyetértek azon urakkal, kik a személyfogság hozzáadását üdvös hatásúnak hiszik, és óhajtom, hogy ez keresztül menjen, de abba, hogy a személy fogság úgy, mint volt, hozassák be, Miskolcz város kereskedősége nem egyezhetik be. Ed Tivadar, a pozsonyi kereskedelmi testület képviselője : Van szerencsém az előttem szólónak Miskolcz nevében tett véleményét a pozsonyi kereskedői testület nevében adni elő. Bennünket is mélyen sajtol azon calamitás, mely az egész kereskedelemre nyomaszkodik ; orvoslást azonban alkotmányos úton kívánunk. Csupán azért esedezünk, hogy ha lehetséges, egynéhány ideiglenes törvényrendszabály léptettessék életbe, melyek a legnagyobb bajt legalább elhárítandják, mivel nézetem szerint itt az a főbaj, hogy a vagyonátruházásoknál előforduló hamis eljárás büntelen hagyatik. Ha ezen a bajon segíteni lehetne, azt hiszem, hogy megtörtént azon legcélszerűbb lépés, mi a jelen viszonyok közt történhetett. Schönhoffer Károly, kassai kereskedő, ismétli az előtte szóllók véleményeit. Én úgy vagyok meggyőződve, monda a kassai kereskedői testület képviselője, hogy minden vágyunk az, miszerint semmi törvény-petrog se történjék, hanem maradjunk meg a törvényes s alkotmányos útón. Általánosan ismeretes dolog, hogy az adósok részéről ép úgy történtek visszaélések, mint a végrehajtó bírói hatalom részéről, s ha lehetséges lenne fennálló váltótörvényeinket alkotmányos úton megváltoztatni s módosítani, indítványozom, hogy ez haladéktalanul történjék meg. Szalló azt véli, hogy amennyiben a törvénykezési eljárásban előforduló visszaélésekért a felelősség nagy része a bírói kart is illeti, igen czélszerű lenne a bírói kart az egész országban szaporítani, mert az eddigi bírói erők igenis meg vannak oszolva. Müller P. sopronyi kereskedő szerint a mondottakból az tűnik ki, hogy a bírák nem felelnek meg tisztüknek, s hogy a törvény sem kielégítő. Szalló nem akar a törvényhozás teendőibe avatkozni, csupán a legsürgősebb bajon akar segíteni. Nézete szerint egyik ilyen igen sürgős óvszer lenne, ha nem is a feltétlen, de mégis megállapított váltófogság. Hengelsmüller Mihály pozsonyi váltótörvényszéki elnök: Nem akarok bocsátkozni taglalásába törvényeinken kívül azon okoknak, melyek talán kereskedésünkre károsan hatnak. A kérdés előttem az, váljon jelenlegi hitelbeli törvénykezésünk olyan-e, hogy azon nem alaptalan, hanem talán igenis alapos panaszok okát azoknak kellene tulajdonítani. Eddig hallottam a váltófogság hiányát említeni és mellékesen nem itt ugyan, hanem a hírlapokban a fizetési meghagyásokat, de minthogy ezek második helyen szerepelnek, maradok a váltófogságánál. Megvallom, hogyha jogosítva érezném magamat, ha törvényhozó lennék, a váltófogságot nálunk is be kellene hozni, nem úgy, mint az az átalános váltórendszabályban állapíttatik meg, mert ez nem szól kiviteli módjáról, hanem csak felállítja az elvet és maga az értekezlet Nürnbergben az egyes német státusok jogaihoz hagyta a kiviteli módot, amely Németországban különfélekép alkalmaztatik és Ausztriában úgy, hogy a hitelező jogosítva van azonnal, minden vagyon mellőzésével, a személyhez nyúlni, sőt biztosítólag is letartóztathatja az adósnak személyét. Hiszen megvallom, ha tiszta kereskedői üzletekből történnek a váltókérdések , akkor a legnagyobb szigor szükséges, de nálunk Magyarországban nemcsak kereskedői, hanem más hitelbeli kérdések is forognak fenn, és itt talán a személyfogsághoz nyúlni, ha az illetőnek elegendő vagyona van a hitelező kielégítésére, csak hogy azt azonnal el nem adhatja, oly szigor volna, mely a mi viszonyainkkal nem volna megegyeztethető. De jelenleg egyedül a kereskedő urakról van szó, és előre bocsátva, hogy azon értelemben nem kívánom alkalmaztatni, mint az Ausztriában van, mégis czélszerűnek tartom alkalmaztatását ott, hol a végrehajtás megkísértetvén, gyanú maradt fenn, hogy vagyon eltitkoltatott, vagy másokra színtett követelések, vagy azok nélkül átruháztatott. E tekintetben hallottam kereskedők részéről, hogy itt kívánnak, ha lehet és hol lehet alkalmaztatni, és én is azt itt üdvösnek tartom, hanem azt is csak törvényhozás útján lehet, és vájjon a viszonyok olyanok-e, hogy a nélkül tanácsos-e , azon kétkedem, és magam is azon véleményben vagyok, hogy Werbőczy kisegít egy ideig, mely szerint, ha személyvégrehajtás alkalmával más vagyon nem volt — az oda ítéltetett. Ezt nálunk mostani viszonyainknál fogva nem tartom főkérdésnek. Említetett, hogy szintett váltókkal, szintett biztosításokkal, szinlett végrehajtásokkal, szinlett vagyoni átruházásokkal oly visszaélések történnek, hogy a valódi hitelező, mintegy tömegnélküli csődöt talál, vagy sem csődöt, sem vagyont, hanem idegen firmát, sokszor az asszonyét. Mit csinál ? Már ez maga, szintett váltóköveteléseket használni, hogy a valódi hitelező kijátszassék, nem egyéb, mint a legvastagabb csalárdság, ez pedig bűntett, ezt büntetni kell, és én ebben nagyobb sanctiót találok, mint a személyfogságban, ha törvényeinkben olyan valamit találunk, mi talán ezen feneként elharapódzó betegségnek — demoralisatiónak nem akarom nevezni — elejét venné. Ha ez áll, hogy ezt a mi törvényeink is csalárdságnak keresztelik, akkor talán magában a törvényben is találunk biztosítást, mely el fog ijeszteni, mert ha ez csalárdságnak kereszteltetik, inkább fognak elijesztetni, mint a személyfogság által, mely magát a hitelezőt is kifárasztja. Csődtörvényünk hamissággal párosultnak nyilvánítja a csődöt ott, hol szintett követelésekkel valaki magát exequáltatja, és hozzáteszi, hogy ezen hamisság kimondassák a csőd befejezésével, és csak akkor a csődbiró által adassék a criminal-birónak. Ezt így alkalmazva, nem jutnak czélhoz, mert a tapasztalás azt mutatja, hogy ha csak az első hónapokban nyer a csaló időt, ki más kezébe játszotta át vagyonát, valódi hitelezőit kifárasztja, kik inkább fogadják el a 20—25%-et és akkor vége van a csőditéletnek is, és a bűntettnek. De azt hiszem a törvényt úgy is lehetne magyarázni , ne csak a csődper végével, de annak kezdetével is alkalmaztassák mindazokra, kik ilyen csalárdságot követnek el. Az illető hitelező feljelentésére járjon el a tiszti ügyész nemcsak a szinteg adós, de a szinleg hitelező, mint orgazda ellen is, nemcsak hogy megbüntettessenek, hanem hogy, miután minden bűnnek következménye a kártalanítás, ítéltessenek a kártalanításra. Ha ez így fog alkalmaztatni, azt hiszem, a legnagyobb bajon segítve lesz a drog nélkül is. (Folytatjuk.) Lengyelországi események. Az orosz kormánynak pártja sohasem volt Lengyelországban, mióta azon országot inkább nyomorgatja, mint kormányozza. Most már alig van embere, értvén oly embert, ki az országban némi tekintélylyel, sőt a társadalomban valami jellemmel dicsekedhetnék. Említettük az államtanács lemondását. Tagjai közül olyanok is felmondták az idegennek a szolgálatot, kikről az orosz azt hitte, hogy pénzzel, ranggal és az engedmények szemfényvesztő ígéreteivel megvásárolhatók. Legroszabbul esett, mint mondják, Fe- 1inszki érsek lemondása az államtanácsosságról. A nagyherczeg oly boszus volt a lemondás átvételekor, hogy hátat fordított neki szó nélkül — ellenben a lengyel népnél kétségtelenül visszanyeri becsültetését és népszerűségét. Az érsek lelépésénél sokkal fontosabb, hogy az egész lengyel aristocratia a fölkeléshez csatlakozott. A Czartomszkyk, Szapiehák,Zamoyszkik stb. a nemzeti zászlók alá sietnek, részint személy szerint, részint erkölcsi támogatás által. A száműzött Zamoyszki, mint Varsóban beszélik, már át is vette a lengyel nemzetnek a franczia udvarnál való képviselését. És különös! Minél kevésbbé van pártja a lengyelek közt, az orosz kormány annál több jogot tart rájuk, hogy zsarolja és dúlja. Mert — így vélekedik — ha szabadabb intézményeket ad neki, a lengyel első dolga lesz :háborút üzenni az orosznak. Históriai, szerződésbeli, vagy bárminemű jogait ismeri el ennélfogva a lengyel nemzetnek. A lengyel legalább történeti, szerződési, emberi jogok védelmére ragad fegyvert. Az orosz pedig — megtagadván a históriai, szerződési jogot — hivatkozhatik-e bármi névvel nevezendő más jogra? Igen, azon természeti jogra, melynek erejénél fogva a nagyobbik hal elnyeli a kisebbiket. Legalább ezen morálnál egyebet el nem lehet vonni Gortschakoff herczeg egy körsürgönyéből, melyet (az „Indépendance“ bécsi levelezője szerint) ez az európai hatalmak felvilágosítására küldött szót. Gortschakoff azt mondja, hogy az eddigi tapasztalás megtaníta az orosz kormányt, hogy nem adhat oly terjedelmű engedményeket a lengyeleknek, minőket „nemzeti Institutiók“ alatt értenek, melyek önálló hadseregre és financziára is kiterjednek. I. Sándor czár lengyel alkotmányát különben is maguk a lengyelek tépték szét 1831-ki végzéseikkel. Oroszország tehát nem köteleztetik visszatérni a ma chartára. S ha tenni akarna is engedményeket, a mostani körülmények közt nem hajtaná végre , mert a lengyel nemesség egészen forradalmi irányú, s még Podolia nemesei is, mely pedig az 1815-iki intézményeknek részére nem volt, a Lengyelországhoz való csatoltatást kérte. Ez tetemes annexiókat vont maga után Orosz-, Poroszország és Ausztria területeinek rovására. Ha már béke idején is ily tendentiák nyilatkoznak, nyílt háborúra kerülne a dolog, mihelyt Lengyelországnak katonasága és financziája lenne. Lengyelország ekkor nem petitiót, hanem háborúüzenetet küldene Sz. Pétervárra, s nem kérné, hanem visszafoglalná egykori tartományait. E barbár őszinteségű hivatkozás a merőben jogalap nélküli önérdekre, szép reminiscentia az előbbi reactionarius időkre! Csakhogy a múlt előidézésére a reactiónak nagy embere nincs többé Miklós czár halála óta, ennek nincs Paskievicse, ki a hadi eszközökön kívül a legalattomosabb és demoralizálóbb cselszövények mestere volt. Azon vak eszköz is, melyet az orosz hadseregében birt, épen krízisen megy keresztül. Kezd az orosz katona nem engedelmeskedni, kezdi átlépni a fenyíték határait. Igaz, hogy e szabadságérzet a maga módja szerint nyilatkozik, s mint a vadaknál a rabszolgai meghunyászkodás, egyszerre féktelenségbe megy által, de annyi bizonyos, hogy az oroszoknak nem elég biztos holt eszköze többé a hadsereg. Az eddigi példákon kívül elég legyen felhozni azt, amit Varsóból írnak, hogy Luchovszki orosz tábornok jelentést ten Constantin nagyherczegnek, hogy a mostani hangulat mellett, mely a hadseregben uralkodik, lehetetlen vele háborút folytatni. Levelező jót áll e hit valóságáról. — Mint Varsóból írják, Constantin nagyherczeg személyesen indul a radomi kerületbe, Langiewicz serege ellen vezetni a működéseket. — A csatatérekről semmi fontosabb hír. A lengyel ügy a franczia Bénulásban. Szombaton, mártius 14-dikén, valahára felolvasta Larabitur a lengyel ügyben beadott petitiók feletti jelentését. Napoleon hg jelen volt az ülésen. Larabit úr előszámlálja az ez ügyben a senatushoz érkezett petitiókat. Az első, 38. sz. a., 29 lengyel menekülttel aláírva, még a felkelés előtt érkezett senatushoz. A menekültek emlékezetbe hozzák, mily szolgálatokat tett Lengyelország Francziaországnak és a civilizált Európának ; felemlítik, hogy a lengyel vére a franczia katonáéval vegyült volt, s kérik Francziaországot, segítse Legyelországnak bilincseit lerázni. — A második, 219. sz. a., egy lengyel kereskedőtől való Mamers-böl (Sarthe) Ez Francziaország tétlensége ellen panaszkodik. — Ot petitio ugyanazonos tartalommal, 1537 párisi munkástól, leginkább nyomdászoktól és betűöntőktől van aláírva. Ez magasztalólag szól egy martyr nemzet hősies küzdelmeiről; felindulását fejezi ki az orosz katonák által férfiakon, nőkön és gyermekeken elkövetett mészárlások felett, s azt mondja, hogy miután a poroszok segítik az oroszokat, a francziáknak kötelessége a lengyelek segítségére menni. A kérelmezők felindulása annyira megy,hogy háborút kívánnak; azt mondják, az ország kész minden áldozatra; az 1863-iki Francziaországtól több erélyt követelnek, mint 1830-ban és 1848-ban mutatott, s nem törődve a szerződésekkel, Lengyelország helyreállítását óhajtják, területének teljes épségében. Egy petitio — mond Larabitur — tegnap érkezett Napoleonvilleből (Chorbiban). — Alá van írva 32 kérelmezőtől, kik legnagyobb részben papok vagy tanítók. Ezek tiltakoznak Lengyelország első feldarabolása ellen, s azt mondják, a bretagnei lakók úgy is, mint katonák, úgy is, mint katholikusok, készek védeni a jogot egy nagy igazságtalanság ellen. Ez is anynyi — teszi hozzá Larabit úr — mint háborút kívánni. „A senatus — mond a jelentés — nem vehet magára ily felelősséget. Tudja, hogy a franczia tűz nemeslelkűleg vetné magát szükség esetében a háború koczkajátékába, hogy a nemes lengyel nemzetet segítse, de óhajtása odamegy ki, hogy Lengyelország úgy vétessék pártfogás alá (protégée), hogy Európát egy általános háború minden szerencsétlenségének ki ne tegye.“ A harczias jellemű petitiók után a jelentés a szelidebbeket sorolja elő. Az első ezek közül 31 párisi lakostól van aláírva, kik közt vannak fametszők, építészek, kereskedők és birtokosok. Ezek leginkább azon vallásos érzületre hivatkoznak, mely Franczia- és Lengyelországot öszszekapcsolja ; a legnagyobb bizalmat fejezik ki a kormány és a senatus iránt; nem akarnak a politikai kérdésekbe elegyedni, csupán mint katholikusok és mint keresztyének emelik fel szavukat az emberiség, a civilisatio és a vallásbeli testvériség nevében. Hasonló értelemben szól egy második petitió, aláírva 12 párisi lakos által. Legszabatosabban szól ezek közt egy harmadik, 344. számmal jelölve, melyet a jelentés a senatus különös figyelmébe ajánl. Aláírta ezt a franczia akadémiának több tagja, több kitűnő egyházi férfiú, két volt miniszter a legutóbbi kormány idejéből, s a volt kamrák és nemzetgyűlések több tagja. Ezekhez csatlakozik egy hajdani elhunyt francziaországi pair fia. Ezen kérelmezők emlékezetbe hozzák Francziaország hagyományos ragaszkodását Lengyelországhoz, melyet a nagyság és balszerencse napjaiban gyakorta pecsételtek meg a fegyveres bajtársság és a közösen tűrt kemény megpróbáltatások. Fájlaljuk a szerencsétlenségeket , melyek nem szűnnek meg nehezedni egy hős nemzetre, mely korszakonként kétségbeesésbe taszíttatik; felindulva kelnek ki a tömeges kivégzések, a városok földig rontása, felgyújtása és kifosztása ellen; a történelemben fennmaradandó bámulattal emelik ki, hogy egy város lakói felszóllíttatván, küldjék ki a nőket és gyermekeket, a lakosság ezt felelte : „Ebben az országban a nők férjeikkel vesznek el, s a gyermekek szüleik közelében adják ki lelküket“ (hatás). A kérelmezők fejtegetik a szerződéseket, melyek nemzeti képviseletet s nemzeti intézményeket ígértek Lengyelországnak, s az igazságra, a politikára, az emberiségre, s a jövő biztosságára hivatkozva, azok teljesítését kívánják. A petitiók ilyetén előszámlálása után következik a jelentés érdemleges része. „Lengyelország felosztása — mond Larabit úr — oly tény, melyet a történelem elitélt. XV. Lajos vénségére esik az, s a franczia diplomatia szerencsétlen hanyatlásának korából való. E felosztást maga Mária Terézia osztrák császárné is kárhoztatta, s bajok forrása volt az az európai politikában. Ereje és nagysága napjaiban Francziaország soha se engedte volna azt meg, s felelősség nem hárul a miatt rá.“ Larabit úr a felelősséget az osztozkodó államok mostani uralkodóira se akarja hárítani, mindazáltal különbséget tesz a mód közt, melylyel a három hatalom jelenleg országok Austriát megdicséri a szabadelvű ösvényért, melyre tért; azt mondja, hogy e hatalom Galliczia autonómiáját és törvényeit tiszteletben tartja, sőt jelenben még bizonyos rokonszenvet is mutat az üldözött lengyelekhez , különösen megdicséri pedig azért, hogy a be nem avatkozási elvet elfogadja. — Poroszországról is hasonlót mond Larabit úr, kivévén hogy a február 8-diki egyezménynyel eltérni látszott a be nem avatkozás ösvényéről, de reménye, hogy az a Poroszország érzülete meg a diplomiai előterjesztések már jobb útra térítették. Ami Oroszországot illeti, ez a varsói herczegség annexióját csupán azon feltétel alatt nyerte meg 1815-ben, hogy annak autonómiáját, nemzeti képviselettel és intézményekkel együtt meghagyja. Azonban a czár ígéretei feledésbe mentek ; 1830-ban és 1831-ben rettentő forradalom ütött ki, s Miklós czár huszonöt éven át makacs keménységgel azt vette fejébe, hogy a lengyelekkel, mint lázadókkal bánjék, s huszonöt éven keresztül, úgy látszik, politikája azon volt, hogy elvegye vallásukat, nyelveket és nemzetiségeket. II. Sándor czár, a helyzetet jobban belátva, s mérsékeltebb érzelmektől áthatva, engedményeket ígért ugyan, de ezek oly lassúk, oly csekélyek, hogy a lengyelek elveszték bizalmukat, s a kétségbeesésbe taszíttattak. Tavaly fegyvertelenül gyűltek egybe imádkozni, s mészárlások mentek véghez az egyházak körül, sőt az oltárok zsámolyánál is. A kibékülés nehezebbé vált, mint valaha, ily rendszer alatt. Az assimilatio nem történt meg még az orosz birodalomhoz majd egy századdal ezelőtt egyesített tartományokra nézve sem, mert a felkelés, úgy látszik, gyorsan elterjedt Lithvániában. Az oroszok és lengyelek közötti százados ellenszenven kívül Larabit az jelen felkelés okát az ujonczozásban keresi, melyet egy angol miniszter nem conscriptionak, hanem proscriptionak nevezett. „Francziaországban — úgymond — teljes egyenlőség uralkodik a hadsereg ujonczozására nézve minden család, minden véleményárnyalat közt, egyedül a sorshúzás a maga teljes őszinteségében jelöli ki az ujonczokat, akik a törvényszabta idő alatt hadseregünkben szolgálni tartoznak. Ellenben Oroszországban, a lengyel tartományokban, alárendelt hivatalnokok jelölik ki, kényök kedvök szerint, mely fiatalokat vigyen el az ujonczozás, tudtok nélkül, erőszakkal, még pedig sokszor éjjel fogdossák el azon ifjakat, kik hazájukat leginkább szeretik, az ifjakat, kik vallásukhoz leginkább ragaszkodnak, s különösen azokat, akiket a Lengyelországért mondott közimákhoz csatlakozni láttak. „És mi czélra ragadják így ki őket munkálkodásaikból, családaik köréből? Talán, hogy egy nemzeti hadseregbe sorozzák, talán, hogy a haza törvényeit védjék? Nem azért, hanem, hogy meg lehet, örökre számkivessék őket a legtávolabb eső tájakra, melyeket a civilizált Európa alig ismer ; sokszor azért, hogy Szibéria legkeményebb kínzásának tegyék ki őket. „Csoda-e, hogy a lengyel fiatalok igy fenyegetetve, s erőszakkal ekként elragadtatva, megszöknek ily kegyetlen ujonczozás elől, s erdőkbe és mocsárokba menekülnek, hogy megszabaduljanak, s azután csakhamar egyesülnek, hogy megvédjék magukat az üldöző orosz katonáktól, a kik egyre lövik őket?“ Miután Larabit úr a lengyel forradalmat ilyeténkép igazolta, s Francziaországról még gyanúját is elháríta annak, mintha ez utóbbi a lengyeleket a felkelésre izgatta volna, az egyik tárcanélküli minisztertől vett értesítés folytán elmondta, hogy a franczia kormány Oroszországnak ismételve tett baráti előterjesztéseket, s hogy a február 8-diki egyezménynél fogva még kifejezettebb magatartásra érezvén magát jogosítottnak, Angliánál és Ausztriánál azt hozta javaslatba, hogy együtt tegyenek lépést a berlini kabinetnél. A britt kabinet nem fogadta el az ajánlatot, azonban a külön közlések megtörténtek, s a jelentés hiszi, hogy a február 8-diki egyezménynek nem lesz semmi eredménye. A jelentés a miniszterre bízza a felvilágosításokat az így megkezdett alkudozások részleteiről . Larabit úr csupán azt constatálja, hogy a császári kormány, mint mindig, ez alkalommal is iparkodott összeegyeztetni a “népek legitim vágyait a szerződések iránti tisztelettel. Larabit úr jelentése nagy bizalmatlanságot fejez ki Anglia iránt, melynek meetingjei és sajtója nem tartózkodnak háborúra ingerelni Európát, míg az ország kormánya még eddig a közös diplomatiai fellépésre se engedte magát bírni , egyszersmind azon reményt fejezvén ki, hogy Sándor czár kormányát, mely orosz alattvalóira nézve épen egy igen szabadelvű munkában van, a dolgok hatalma, az európai civilisatió érzése okvetlenül nagylelkűbb politikára hiradják Lengyelország iránt. Hogy a franczia kormány mire határozta magát, azt nem lehet kivenni a jelentésből, mely így végződik : „Senki nem kételkedhetik m. Napóleon élénk rokonszenvéről a lengyelek iránt; ezen nemes ügy a legélénkebb érdekeltséget ébreszti a senatusban is, ahol annyira dicsőséges visszaemlékezés őriztetik meg lelkiismeretesen. De a fejedelem, akire Francziaország a maga sorsát bízta, nem azok közé tartozik, akinek erélyét ösztönözni szükség volna. Nem egyszer mutattam meg,hogy ő nem riad vissza, ha kell, egy igazságos és szükséges háborútól; ott van a krimi és az olaszországi hadjárat annak bebizonyítására. Legyenek önök bizalommal, senator urak, kormányunk szilárd és lejális politikája iránt. „Röviden összefoglalva : azon petitiók, melyek önöktől háborút kívánnak, nem czéloznának kevesebbre, mint egy franczia keresztes hadjáratra Lengyelország visszaállítása végett. Mint politikai testület, a senatus nem csatlakozhatik ily kívánatokhoz. Ami a diplomatiai cselekvést illeti, melyet más petitiók kívánnak : a bizottmány előtt ki volt, s önök előtt ki lesz mutatva, hogy a császári kormány nemes kezdeménynyel lépett fel e részben, és hogy folyvást gyakorolja azt azon mértékben, mely ilyetén alkudozásokkal és a fennálló szerződésekkel megfér. „Ily helyzetben, s a megnyílt alkudozásokkal szemközt, önök első bizottsága, felvilágosítva a vett közlések által, s meggyőződve, hogy a császár kormánya megtesz és meg fog tenni mindent, ami igazságos, lehető, és politikailag teendő Lengyelország ügyére nézve , úgy vélekedik, hogy a petitiók áttétele a miniszterekhez sem nem szükséges, sem igazolva nincs, ennek következtében nagy többséggel azt indítványozza a senatusnak, bízza magát a császár bölcseségére, s térjen napirendre.“ A tárgyalás keddre, márt. 17-re tűzetett ki. Még csak azt jegyezzük meg, hogy a kormány a sárga könyvhöz toldalékul kiadta mindazon sürgönyöket, melyek a második császárságnak a lengyel ügyben követett eddigi politikáját jel-