Pesti Napló, 1864. március (15. évfolyam, 4212-4237. szám)

1864-03-26 / 4234. szám

71—4234 15. évf folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek terek 7-dik szám, 1-ső emelet. (TVBDHHHMHBM) E lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó­hivatal. Előfizetési feltételek : a szerkesztőséghez intézendő. .. . . . , . . , Ferencziek terén, 7-dik szám, földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva : Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz­, kiadása körüli Félévre . . . i . 10 frt 60 kr o. é. __________________fogadtatnak el.________________________ panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Évnegyedre. ... 5 frt 26 kr o. é. 1864. Szombat, martius 26. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 6 hasábos* petit-sor 26 uj kr. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ ápril.júniusi évnegyedek folyamára. Előfizetési ár 5 frt 25 kr. Aj„Pesti Napló“ kiadóhivatala. Pest, mart. 25. 1864 Bárhol fogózkodjunk a magas politika főkérdéseibe, s bármily oldalról akarjuk is azt — feladatunk szerint fejtegetni, le­­hetlen, hogy a conferentiát kikerülhes­sük. Egy hónapon át ezen thema fáraszt­ja a szemlészt, s lehető , hogy untatja az olvasót is; feleljenek érte a viszonyok, melyek a dán földön vívott csatázások iránti érdekeltségből, vagy elfogultság­ból, az eseményeket majd általában meg­­akaszták, s míg innét csak átszűrve szi­vároghat egy és más a közönség tudo­mására, másrészről a kevés is oly száraz, oly értelmetlen, s annyira önmagának el­lentmondó, hogy csak begyakorlott türe­lem tarthatja együtt a szálakat, melyek­re a folytonos habozás, a majdnem kibon­­tako­zhatlan bizonytalanság háborítólag szokott hatni. Az „Indep.“ hírei szerint Anglia javas­latát : „semmi fegyverszünet, semmi elő­­leges programm,“ úgy Bécsben, mint Berlinben elfogadták, s ezen hozzájárulás alapján a frankfurti britt követ már ki is jelentette, hogy az értekezlet lehető leg­rövidebb idő alatt Londonban összehi­­vatik. Minthogy a bécsi és berlini udvarok a fent érintett javaslathoz hozzájárulásukat kijelenték, nem maradhatott kívül a so­ron Fran­­cziaország sem, főleg most, midőn Miksa főherczeg a mexicói császári ko­rona elvállalására oly készségesen vállal­kozván, ez által Napóleon császárt egy oly teher alól oldá fel, mely kormányát, ha tovább folytattatnék, már-már teljes népszerűtlenséggel fenyegeté. Más oldalról pedig, s különösen né­mely bécsi lapok úgy értesülnek, hogy Anglia legújabb javaslatának semmivel sincs jobb sorsa, mint volt előzőinek, s igy valószínű, hogy míg a csatatéren el­döntő fait accompli nem álland szem­ben Európával , addig tanácskozásról, akár megbeszélt alappal, akár e nélkül­­ gondolni is felesleges. Nem tartozván a sugalmazott, vagy magukat par excellence jól értesülteknek tartó közlönyök közé, nem kívánunk itt okoskodásokkal közbe lépni, melyek a két ellenkező állítás egyike vagy má­sika mellé vitassák az igazságot. Hálátlan munka lenne ez is, mint annyi más, mely szalmát csépel kalász helyett. Némi tájékozásul mégis hivatkozni akarunk Osborne interpellátiójára az angol alsóházban, mely a miniszterel­nökhöz e kérdést intézi: ha várjon a her­­czegségek hajlandók-e az 1852-ki lon­doni szer­ződést aláírni ? A miniszterelnök kitérőleg válaszolt. Ezen herczegségek területe most csatatér, s így nagy bajba kerülne a népséget egy ily fontos jelen­tőségű kérdés iránti nyilatkozásra felszó­lítani. Más oldalról hírlik, hogy a németor­szági középállamok diplomatiája, azon esetre, ha Dánia és a harc­oló nagyha­talmak közt sikerülne fegyverszünetet hozni létre, javasolnák úgy Schleswig­­nek, mint Holsteinnak is, a hadakozó felek általi teljes kiüríttetését, s azután a lakos­ság felszólítását arra, hogy távol minden nyomástól, szabad meggyőződése szerint nyilatkozzék : Németország része akar-e lenni, vagy IX. Keresztély király tar­tományaihoz csatlakozni. Erős szagát hordozza ez a suffrage universelnek, bajos e hinni , hogy a középállamok diplomatiája ily nagy általánosságban, s ily szabad kézzel akarná annak áldá­saiban épen a herczegségeket részel­tetni, melyekről fennhangon álliták, s ezért történt a beavatkozás is, hogy Né­metország kiegészítő részeit teszik. Eltekintve egyébiránt eme tervtől, mely tán a legújabb franczia iskolába belé sze­relmesedett politikus elfogultságából szár­mazhatott, hogy kiindulási pontunkhoz térjünk vissza, kevés kilátást látunk arra, hogy ama conferentia, mely a fennforgó viszály elintézésére szándékoltatok össze­hivatni, illetékes tagjait csakugyan mi­előbb egy koszorúban szemlélhesse, s ha igen, ezen összejövetelnek meg legyen amaz eredménye is, mely általa ezélet-­­ tátik. Híveink csak azt mondják, hogy Miksa főherczeg párisi látogatása óta a párisi és bécsi kabinetek közt az entente cor­­diale megszilárdult, de e hírek nem mondják, hogy a tuilleriák kormánya elállott volna a dán-német kérdés viszo­nyait illetőleg akár attól, hogy eddigi figyelő állását odahagyva, a zöld asztal mellé lépjen, hogy ott a békebíró szere­pét játsza, akár attól, hogy a sokszor indítványozott conferentia tervét elfo­gadja ama feltétel nélkül, melyet eddig, mint sine qua non-t hangoztatott, vagyis, hogy ama zöld asztalnál a német szövetség, mint a fennforgó kérdésben első­rendű érdekelt fél, képviselve ne legyen. Feltéve, hogy a franczia kormány az angol tervhez hozzájárult, az előzmények szerint eme hozzájárulást csak a most érintett fenntartás, vagy inkább feltétel mellett érthetjük, s ha úgy lenne, itt még mindig megoldatlan a kérdés, hajlandó-e a német szövetség részt venni egy con­­ferentiában, melynek ugyan nem lenne előlegesen megállapított hasisa, de mely­nek részesei legnagyobb részben azok lennének, kik az 1852-ks szerződést alá­írták, s kik — a mai megváltozott viszo­nyok közt is — kevés hajlandóságot mu­tatnak másként gondolkodni a herczeg­ségek politikai felosztásáról, mint gon­dolkodtak tizenhárom évvel ez­előtt. Bécsi dolgok.­ ­ Az alsó ausztriai ipar­egyesület a kereskedelmi minisztérium vezetőjének, báró Kalchbergnek egy véleményt nyújtott be az 1863. novemberi ausztriai vám-árszabály ter­véről. Báró Kalchberg a véleményt benyújtó kül­döttséghez egy beszédet tartott, mely, mint hiva­talos nyilatkozat, figyelmet érdemel. Szerinte a kormány nem hagyta még el azt az álláspontot, melyet az 1862. július 10-iki ja­vaslatában elfoglalt. A mostani prágai egyezkedés utolsó kísérlet, hogy a kormány ama javaslat alapján czélt ér­jen. E lépésnek, meg­lehet, nem lesz sikere , de ez mit sem változtat sem Ausztria kereskedelmi politikáján, sem az ebben vele egyetértő déli és közép­német államokhoz való viszonyán. A­u­s­z­­tria nem fog egyezkedni a porosz­­franczia szerződés alapján. E rész­ben hasztalanok voltak az aggodalmak. A kor­mány még nem határozta magát semmire, s nem is fogja, míg a prágai küldetés eredménye tud­va nem lesz. Azon esetben, ha a missió sikeretlen marad, az eshetőségek így foglalhatók össze: Ha a ber­lini vámértekezlet nem idéz majd elő oly ki­egyezést, minőt Poroszország óhajt, Ausztria július 10 iki javaslata, s a hozzá mellékelt vám­árak mellett marad, s ahhoz ragaszkodik bár­mely egyes állam vagy állam­csoporttal szem­ben, mely hajlandó lenne vele amaz alapon al­kudozni. Ha eme hajlam nem mutatkoznék, s a német vámegylet átalakítása a porosz-franczia szerző­dés alapján létesülne, akkor az ausztriai kor­mány a vámtörvényhozás reformját belügyi úton hajtaná végre, mi azonban nem zárja ki most sem, valamint nem zárta ki 1853-ban is, a más államokkal, s nevezetesen Németországgal való vámszerződéseket. Ez­által lehetséges lesz, a­nélkül, hogy Ausz­tria megkötőszerződésekbe bocsátkoznék, aprán­ként alább szállítni a vámátszabás tételeit, s ez­által közeledni a szomszéd államok vámrend­szeréhez. Mert nem lehet ma csalódás­ban egy iparos is, ki a viszonyokat , a vas­u­t­akk­al b­e­h­ál­ó­zo­tt Európát szemügyre veszi, hogy a Colbert ide­­jebeli szigorú védvám-rendszer és nemzetgazdasági e­l­z­ár­k­o­zo­tt­s­ág hosszasan fenn nem tartható. Korunk kereskedelmi-politikai feladata, s az európai állapotok követelménye ma, hogy az amalgamizálás műtéte telhető kímélettel menjen végbe. Némely oldalról — folytatja le. Kalchberg — szemére veték Ausztriának 1862. jul. 10-ki ja­vaslatait. De mi kényszeritette rá ? A porosz­­franczia szerződés, nem pedig valamely elmélet különös szeretete. Eme szerződés két veszély­­lyel fenyegeti Ausztriát: egyik nemzetgazdasá­­gi, s abban áll, hogy szomszédunkban a szabad kereskedés lépvén életbe, ha önkényt ka­put nem nyitunk neki magunk is, a csempészet kap lábra. Másik a politi­kai veszély:ki leszünk szorítva Német­országból, melyhez tartozni Ausztriának joga és szüksége van. E veszélyek elhárításának megkísérlése kötelessége volt a kormánynak. E veszélyek ma is megvannak, s azért a kísér­lettel fel nem hagy. A napnak sokat pengetett és sokszor félrema­gyarázott szavai: szabadkereskedés, védvám, magas és alacsony árszabású védelem. Szóló nem örömest beszél theoremákról, midőn meg­határozott esetekről van szó, de itt elkerülhet­len, hogy a kormány álláspontját megjelölje. Ausztriának egy, minden oldalról élénk állam­gazdasági kifejlésre van szüksége. Emez élet erei ezerfélék, s ezerfélekép fonódnak egymás­ba. Tudatlanság vagy elbizakodás lenne, hogy ki akarjuk jelölni az utakat, melyeket a forga­lomnak választania kell. Ennyiben a sza­badkereskedés embere vagyok, fő­­kép a belső forgalmat illetőleg. De a külfölddel való kereskedésről van szó, s iparunk tényleges állapotáról. A külső kereskedést illetőleg, nem élünk Col­­bert korában. Európa politikailag és kereske­delmileg mindinkább egy államrendszerré tö­rekszik átalakulni. Megszűnt államconglomera­­tum lenni, mert az államok ma oly közel álla­nak egymáshoz, hogy hajdan alig állottak oly közel ugyanazon egy állam tartományai. Há­romszorosan áll ez Németországgal való viszo­nyainkra. De eme czélhoz vezető úton nem he­lyes, hogy az egyik állam csak adjon, a másik csak elfogadjon, az egyik csak veszítsen, míg a másik csak nyer. Ezért a politika méltányos egyenlőséget kíván a szerződésekben, minek a porosz-franczia szerződés épen az ellenkezője. Továbbá egy másik alapelv, hogy a­mi állam­­gazdaságilag létezik, gazdaságilag nem kell nagy okok nélkül tönkre tenni, s ebben áll ha­tára és czélja a védrendszernek, hanem csak védőleg kell lassanként átvezetni egészségesebb állapotokra. A védelem mértékére és módjára nézve egyes esetek határoznak.­­ A szabad kereskedők azt állítják, hogy az iparost a ver­seny sarkalja, s akkor szedi össze magát, mi­dőn mármár szájáig van a vízben. Ez megle­het, csakhogy nem kell belefutni engedni az iparost. Ezért mondom: ha a fennállóban van egyátalán életerő, védelemben kell részesíteni. Egy elhibázott üzlet, egy visszásan folyta­tott kereset, egy reális alapok nélküli vállalat nem követelheti, hogy a fogyasztók zsebéből nyerjen subventiót. De áll az is, hogy a vám nem adja meg egy üzletnek az életrevalóságot, szilárdabb alapra van annak szüksége. Szóló kijelenti, hogy ezen álláspontból fogja bírálni a hozzáküldendő jelentéseket. Ha azt kérdik, minő kimenetele lesz a vám­­krizisnek, szóló azt feleli : Ha el nem érjük is a czélt, melyre most is, mint 1862. jul. 10 kén tö­rekszü­nk, hogy végre Németország államgazda­­ságilag egyesittessék a most kezdett után, van egy másik ut is, nem messze ettől, mely nem sokára nyitva fog állani, s ez vámrendszerünk­nek szabadelmű­ és óvatos reformja; mert köz­tünk és Németország közt a vámsorompók el­korhadtak,­­ elesnek akár szerződések, akár törvényhozás utján. Pest, mart. 25. 1864. A szab. dunagőzhajózási tár­sulat legközelebb elhatároz­a, hogy a pécsi kőszénbányáiból a pesti piaczra szállított kőszenének árát egy mázsa után 6 krral fogja csökkenteni s ezen határozat folytán a nevezett társulat köz­ponti kőszénraktárában, a kőszén má­zsája tényleg olcsóbban kapható. A nagy fogyasztó közönség csak meg­elégedéssel fogadhatta a dunagőzhajózási társulat ezen intézkedését, mely a pesti kőszenek concurrentiáját élénkítvén, fő­leg a közönség várakozásának és olcsó­sági igényeinek felelt meg. Én magam is — azon meggyőződésből indulva ki, hogy a concurrentiának mindig meg­van a maga jó hatása és előnye a közönség­re, helyesnek és czélszerűnek tartom a nevezett társulat árcsökkentési intézke­dését. Nem így a pesti „Lloyd“, mely egy meglepőleg naiv czikkben (folyó hó 24-iki számában) fájlalja, hogy a du­nagőzhajózási társulat ezen új intéz­kedése lehetetlenné teszi a pécsi magán kőszénbányabirtokosokra nézve a pesti piac­on való versenyt, s azt kivánja a társulattól, hogy szállítsa le oly­annyira a pécs-mohácsi vaspályán a kőszén fuva­­rát, hogy a pécsi magán bányatulajdono­sok is versenyezhessenek a társulattal. Mintha csak azt mondaná: a pécsi magán­­bányabirtokosok szeretnék kőszeneiket a pesti piaczon eladni, de ti, társulat, oly olcsón adjátok a ti kőszeneteket, hogy veletek nem versenyezhetnek a pécsi magán-bányatulajdonosok, ha csak le nem mondotok előnyeitekről, s oly fuvar­díjért nem szállítjátok a magán­birtoko­sok kőszenét, mint a­hogy ők kívánják. — A „Lloyd“ azután még a kormány beavatkozását is felhívja, s ta­lán mindezt azért, hogy az egyik con­­currens azt mondhassa a másiknak: Ote tai, que je m’ y mets! Lódulj odébb, hadd álljak a helyedre! Megbocsát a Lloyd, de mi elámul­­tunk ezen a naivságon, főleg azért, mert azzal az üzleti téren találkozuk, hol egyik concurrensnek nem lehet előnyöket kol­dulni a másiktól a­nélkül, hogy önerőt­lenségének jelét ne adja. Hogy az idézett naivság még inkább szembetűnjék , röviden elmondjuk a do­log mibenlétét. A dunagőzhajózási társulat körülbelől egy évtizeddel ezelőtt Pécs városától, a városi határban szétterjedő gazdag kő­széntelepek egy részét megvette, hogy az üzletet olcsón szerzett tüzelőanyaggal jö­vedelmezőbbé tegye.­­ Hogy a társulat üzleti belátással hajta végre e vételt, on­nan is kiderült, hogy nem sokára engedély­ért folyamodott, egy kőszénvaspályával kötni össze a mohácsi dunai állomást pécsi kőszénbányáival, kijelentvén, hogy a­mennyiben ezen pálya csakis a kő­­szénszállítás czéljából építtetnék, zaras­­sék ki a vaspályaforgalomból a rendes személy és málhaszállítási kötelezettség, mint a­melyek köztudomásúlag nagyon fel szokták szöktetni az üzleti kiadá­sokat. A kormány megadta ugyan az enge­délyt — de a személy és rendes málha­­szállításra való kötelezettséggel. — A társulat a tetemes diffenzia daczára csak­hamar átadta az ily feltétel alatt kiépí­tett pályavonalt a közforgalomnak. A társulat belátván, hogy például mily hasznokat lát az államvaspályatársaság az oraviczai és más, tulajdonát képező, s nagy mértékben kiaknázás alá vett kő­szénbányákból, s hogy például a Nord­­bahn-actták zsiros osztalékai leginkább a kőszénszállításból kerülnek ki, igyekezett pécsi kőszénbányáiban a kiaknázási üzle­tet oly fokra emelni, hogy ne csak saját tüzelési szükségeit fedezhesse, hanem idővel a saját pályáján és eszközeivel a pesti piaczra szállított tulajdon kőszené­ből jövedelmet is lásson. — Mi természe­tesebb és érthetőbb, mint e tiszta üzleti calculus ? Az első években, a pécsi bányák meg­nyitása után, a dunagőzhajózási társulat maga vette igénybe kőszénbányás termé­keit — s ha ez időben magas volt is a kőszén szállítási bére, ez nem igen ká­rosított senkit, mert Pesten még nem volt állandó piacza a pécsi kőszénnek. A pécsi magán-kőszénbirtokosok lát­ván, hogy a társulattal versenyezniük kellene, egy vaspályát terveztek Pécs­től Kanizsáig, hogy így kőszeneknek ol­csó, s tőlök függő eszközök által szerez­zenek jövedelmes piac­ot. E vaspálya­terv is — mint sok testvére — a papíron maradt, s az egész tervezésnek az lett egyedüli gyakorlati haszna, hogy a du­nagőzhajózási társulat ,ügyesen felhasz­nálván az intradominium előnyeit, a ver­senykedv ellensúlyozása végett maga tett concessiót, tizennégy krajczárra szál­lítván egy mázsa kőszén szállításbérét Pécstől Mohácsig. Nem mondhatnám, hogy rendkívül olcsó lenne e szállítás, de ha tekintetbe ve­szem a hazai vaspályák árudíjjegyzékeit, ha visszaemlékezem azon, még jobbadán ma is orvosolatlan sérelemre, melyet a pesti iparkamara 1862. nov. 29-ki felterjeszté­sében az államvaspálya kőszénszállitá­­sára nézve felhozott; ha átnézem a hazai pályák kőszénszállitási dijtételeit — a pécs-mohácsi pályán a kőszén fuvardijat nem mondhatom magasnak, sőt méltá­nyosnak tartom azt, mert én soha sem állhatok el a fogyasztó közönség ver­senyzést igénylő álláspontjától azon pont­ra, melyen a pécsi m­agán-bányabirtoko­sok érdekei lelnek kielégítést. — Törek­vésem nem a magán — de közérdekek védelme. Volt alkalmunk a múlt év nyarán egy egész javaslatot bocsátani közre a bel­földi pályák áruszállítási jegyzékeinek reformja iránt, s azon meggyőződésre jutottunk, hogy a déli-, tiszai- és állam­­vaspályatársaságok szállítási díjtételei a legfontosabb terményeinkre és iparké­­szítményeinkre nézve sokkal inkább igény­­lik a tariffa­reformot, mint egy oly külön álló díjtétel, melynek leszállításából csak a dunagőzhajózási társulat kárával látna némi hasznot egypár magán-bányabir­­tokos. Én ép oly kevéssé kívánok a dunagőz­hajózási társulat mellett prókátoroskodni, mint merőben magán­érdekek ellen szól­­lalni fel. — Védem a nagy fogyasztó közönség ügyét, melyre nézve igen kö­­zönyös az, hogy­ kinek fizeti a kőszén­ árát, de rendkívül fontos az, hogy mennyit fizet, s hol kaphatja olcsóbban. Már­pedig ha a dunagőzhajózási társu­lat a két év óta Pesten fennálló központi kőszénraktárából most t1 krajczárral ol­csóbban adja a kőszenet, mely idestova fővárosunk főtüzelőanyaga lehet, s ha saját p­á­l­y­áj­á­n, melyet önköltségén építtetett, nem adja meg versenytársának azon feltételeket, melyek alatt önmaga áll, ebben bizony az üzletvilág egy em­bere sem ütközhetik meg, mert a verseny természete hozza magával, hogy a ver­senyzők, midőn egymás ellen küzdenek, üzleti szempontból nem kötelesek ideális kiméletre. Ki győzött,­eszélylyel, tőkék­kel, kitartással, erélylyel? az mindegy , mert nyer a nagy közönség! Naivnak tartom azért a „Lloyd“-nak a dunagőzhajózási társulat kőszénszállítási ügyében kormányi beavatkozás­­r­a hivatkozó felfogását, és pedig azért, mert remélem, hogy a „Lloyd“ nem akart a pécsi magán-bányabirtokosok mel­­lett védbeszédet írni. — Naivnak tartom különösen azon felhívást, hogy a duna­­gőzhajózási társulat szállítsa a magán kőszenet Pécstől Mohácsig 8 krajczáron s hogy önmaga alatt vágva a fát, adja fel azon előnyét, melyet a tulajdonát ké­pező pécs-mohácsi bánya és vaspálya biz­tosítanak számára. Ezt én nem tartanám igazságos osz­tálynak. — Előttünk a nagy­közönség érdeke lévén az irányadó , nem sokat törődünk azzal, hogy hívják az eladót — de azonkívül zsebbejáró dolognak tekint­jük, hogy mennyiért adja áruját, s a­hol olcsón vehetünk, nem fog eszünkbe jut­ni azony versenytárs, ki, mert drágáb­ban adja áruját, nem sok hasznot lát be üzletéből. A dunagőzhajózási társulat pedig mél­tán felhozhatja azon ellenüket is, hogy személy és rendes málhaszállítással is kelljen a pécs-mohácsi vonalon foglal­koznia, a már­is szaporodott üzleti kiadá­sok hova nőnének meg, ha még a kőszén tekintetében is önmaga mondana le bevé­tele főforrásáról? — önmaga ellen idéz­vén fel nagy concurrentiát ? Legyünk tehát méltányosak — nem­csak az egyik, hanem a másik felé is — s a jelszó a versenyzés terén mindig a fogyasztó nagy közönség érdeke legyen. REVICZKY SZEVER.­­ Az „Austria“ heti­lapban, mely a kereskedelmi minisztérium közlönye, ezt olvassuk a vámreform kérdése tárgyában . A cs. k. kereskedelmi és épgazdászati mi­nisztérium múlt évi dec. 9-diki kibocsátványa által felhíva a kereskedelmi- és iparkamarákat, valamint a gazdasági egyleteket és társulatokat az egész államban, hogy véleményes jelentést adjanak be az Ausztria s a német vámegylet közt egyesítendő közös kül vám-díjszabály iránti javaslat tárgyában. A díjszabály szövege e czér­ből közöltésért a nevezett testületekkel, a­me­lyek azt közbe-közbe igen mélyen ható vizs­gálódás alá vették. Miután ezen tanácskozás folyama alatt sok szakértő meghallgatása volt szükséges, nem oldá meg minden kereskedelmi kamara e feladatot, s a véleményes jelentések beadására kitűzött határidő, mely február végén járt le, március 21-ig hosszabbíttatott meg. Ámbár — miként már mondok — a tárgya­lások még nincsenek befejezve, s épen a legki­tűnőbb iparterületeket képviselő kamarák je­lentései hiányoznak, mégis érdekelni fogja a kö­zönséget, megtudni: az eddig befolyt jelentések miként nyilatkoznak e tárgyban. Megjegyzendő, hogy a javaslat mellett vagy ellen szóló nyilatkozatok épen nem tekinthetők oly szavazás tényezői gyanánt, melynél minden szavazó hasonló súlylyal bir. E kérdésnél — miként nekünk látszik, —nem annyira a szava­zatok szááma vétetik tekintetbe, mint inkább az érdekek nagysága, melyeket a szavazók képvi­selnek, s az indokok súlya, melyet azok né­­zetek mellett a mérlegbe dobnak. A gazdászat érdekében az alsó ausztriai, silé­­ziai, salzburgi, stájerországi, karintiai, krajnai és görzi gazdasági egyesületek, s az Ennsen fö­lüli gazdasági egylet,s a birodalmi erdőszegylet, végre a hegyaljai borászati társulat központi választmánya adták be jelentéseiket­­.­Ezek átalánvéve kedvezőleg nyilatkoznak a díjszabály s az 1862. julius 10-diki előterjeszté­sek mellett, s csak a birodalmi erdőszegylet, meg a karintiai gazdasági társulat nyilvánított ellenükben aggodalmakat. Ezt azonban úgy értendő, a­mint a nyilatko­zatok egészben vett benyomásáról lehet ítélni, miután el egyrészről óhajtások és megjegyz­sek fordulnak elő, melyek egyes díjszabály-tétel megváltoztatására czéloznak, míg másrészről azon előnyök sem titkoltatnak el, melyek a né­­metszámegylettel­ szorosabb kötelékből származ­nának. A bécsi cs. k. gazdasági egylet minden rend­szabályban, mely a forgalom szabadságára s egy nagy eladási­ terület megnyitására vezet, oly eszközt pillant meg, melynek elmaradhatlan következése a falusi­ gazdák jólétének előmozdí­tása leend. A vámegylethezi csatlakozás tehát az alsó-ausztriai gazdák élénk óhajtása, s az

Next