Pesti Napló, 1864. március (15. évfolyam, 4212-4237. szám)
1864-03-26 / 4234. szám
71—4234 15. évf folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek terek 7-dik szám, 1-ső emelet. (TVBDHHHMHBM) E lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadóhivatal. Előfizetési feltételek : a szerkesztőséghez intézendő. .. . . . , . . , Ferencziek terén, 7-dik szám, földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva : Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli Félévre . . . i . 10 frt 60 kr o. é. __________________fogadtatnak el.________________________ panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Évnegyedre. ... 5 frt 26 kr o. é. 1864. Szombat, martius 26. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 6 hasábos* petit-sor 26 uj kr. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ ápril.júniusi évnegyedek folyamára. Előfizetési ár 5 frt 25 kr. Aj„Pesti Napló“ kiadóhivatala. Pest, mart. 25. 1864 Bárhol fogózkodjunk a magas politika főkérdéseibe, s bármily oldalról akarjuk is azt — feladatunk szerint fejtegetni, lehetlen, hogy a conferentiát kikerülhessük. Egy hónapon át ezen thema fárasztja a szemlészt, s lehető , hogy untatja az olvasót is; feleljenek érte a viszonyok, melyek a dán földön vívott csatázások iránti érdekeltségből, vagy elfogultságból, az eseményeket majd általában megakaszták, s míg innét csak átszűrve szivároghat egy és más a közönség tudomására, másrészről a kevés is oly száraz, oly értelmetlen, s annyira önmagának ellentmondó, hogy csak begyakorlott türelem tarthatja együtt a szálakat, melyekre a folytonos habozás, a majdnem kibontakozhatlan bizonytalanság háborítólag szokott hatni. Az „Indep.“ hírei szerint Anglia javaslatát : „semmi fegyverszünet, semmi előleges programm,“ úgy Bécsben, mint Berlinben elfogadták, s ezen hozzájárulás alapján a frankfurti britt követ már ki is jelentette, hogy az értekezlet lehető legrövidebb idő alatt Londonban összehivatik. Minthogy a bécsi és berlini udvarok a fent érintett javaslathoz hozzájárulásukat kijelenték, nem maradhatott kívül a soron Francziaország sem, főleg most, midőn Miksa főherczeg a mexicói császári korona elvállalására oly készségesen vállalkozván, ez által Napóleon császárt egy oly teher alól oldá fel, mely kormányát, ha tovább folytattatnék, már-már teljes népszerűtlenséggel fenyegeté. Más oldalról pedig, s különösen némely bécsi lapok úgy értesülnek, hogy Anglia legújabb javaslatának semmivel sincs jobb sorsa, mint volt előzőinek, s igy valószínű, hogy míg a csatatéren eldöntő fait accompli nem álland szemben Európával , addig tanácskozásról, akár megbeszélt alappal, akár e nélkül gondolni is felesleges. Nem tartozván a sugalmazott, vagy magukat par excellence jól értesülteknek tartó közlönyök közé, nem kívánunk itt okoskodásokkal közbe lépni, melyek a két ellenkező állítás egyike vagy másika mellé vitassák az igazságot. Hálátlan munka lenne ez is, mint annyi más, mely szalmát csépel kalász helyett. Némi tájékozásul mégis hivatkozni akarunk Osborne interpellátiójára az angol alsóházban, mely a miniszterelnökhöz e kérdést intézi: ha várjon a herczegségek hajlandók-e az 1852-ki londoni szerződést aláírni ? A miniszterelnök kitérőleg válaszolt. Ezen herczegségek területe most csatatér, s így nagy bajba kerülne a népséget egy ily fontos jelentőségű kérdés iránti nyilatkozásra felszólítani. Más oldalról hírlik, hogy a németországi középállamok diplomatiája, azon esetre, ha Dánia és a harcoló nagyhatalmak közt sikerülne fegyverszünetet hozni létre, javasolnák úgy Schleswignek, mint Holsteinnak is, a hadakozó felek általi teljes kiüríttetését, s azután a lakosság felszólítását arra, hogy távol minden nyomástól, szabad meggyőződése szerint nyilatkozzék : Németország része akar-e lenni, vagy IX. Keresztély király tartományaihoz csatlakozni. Erős szagát hordozza ez a suffrage universelnek, bajos e hinni , hogy a középállamok diplomatiája ily nagy általánosságban, s ily szabad kézzel akarná annak áldásaiban épen a herczegségeket részeltetni, melyekről fennhangon álliták, s ezért történt a beavatkozás is, hogy Németország kiegészítő részeit teszik. Eltekintve egyébiránt eme tervtől, mely tán a legújabb franczia iskolába belé szerelmesedett politikus elfogultságából származhatott, hogy kiindulási pontunkhoz térjünk vissza, kevés kilátást látunk arra, hogy ama conferentia, mely a fennforgó viszály elintézésére szándékoltatok összehivatni, illetékes tagjait csakugyan mielőbb egy koszorúban szemlélhesse, s ha igen, ezen összejövetelnek meg legyen amaz eredménye is, mely általa ezélet- tátik. Híveink csak azt mondják, hogy Miksa főherczeg párisi látogatása óta a párisi és bécsi kabinetek közt az entente cordiale megszilárdult, de e hírek nem mondják, hogy a tuilleriák kormánya elállott volna a dán-német kérdés viszonyait illetőleg akár attól, hogy eddigi figyelő állását odahagyva, a zöld asztal mellé lépjen, hogy ott a békebíró szerepét játsza, akár attól, hogy a sokszor indítványozott conferentia tervét elfogadja ama feltétel nélkül, melyet eddig, mint sine qua non-t hangoztatott, vagyis, hogy ama zöld asztalnál a német szövetség, mint a fennforgó kérdésben elsőrendű érdekelt fél, képviselve ne legyen. Feltéve, hogy a franczia kormány az angol tervhez hozzájárult, az előzmények szerint eme hozzájárulást csak a most érintett fenntartás, vagy inkább feltétel mellett érthetjük, s ha úgy lenne, itt még mindig megoldatlan a kérdés, hajlandó-e a német szövetség részt venni egy conferentiában, melynek ugyan nem lenne előlegesen megállapított hasisa, de melynek részesei legnagyobb részben azok lennének, kik az 1852-ks szerződést aláírták, s kik — a mai megváltozott viszonyok közt is — kevés hajlandóságot mutatnak másként gondolkodni a herczegségek politikai felosztásáról, mint gondolkodtak tizenhárom évvel ezelőtt. Bécsi dolgok. Az alsó ausztriai iparegyesület a kereskedelmi minisztérium vezetőjének, báró Kalchbergnek egy véleményt nyújtott be az 1863. novemberi ausztriai vám-árszabály tervéről. Báró Kalchberg a véleményt benyújtó küldöttséghez egy beszédet tartott, mely, mint hivatalos nyilatkozat, figyelmet érdemel. Szerinte a kormány nem hagyta még el azt az álláspontot, melyet az 1862. július 10-iki javaslatában elfoglalt. A mostani prágai egyezkedés utolsó kísérlet, hogy a kormány ama javaslat alapján czélt érjen. E lépésnek, meglehet, nem lesz sikere , de ez mit sem változtat sem Ausztria kereskedelmi politikáján, sem az ebben vele egyetértő déli és középnémet államokhoz való viszonyán. Ausztria nem fog egyezkedni a poroszfranczia szerződés alapján. E részben hasztalanok voltak az aggodalmak. A kormány még nem határozta magát semmire, s nem is fogja, míg a prágai küldetés eredménye tudva nem lesz. Azon esetben, ha a missió sikeretlen marad, az eshetőségek így foglalhatók össze: Ha a berlini vámértekezlet nem idéz majd elő oly kiegyezést, minőt Poroszország óhajt, Ausztria július 10 iki javaslata, s a hozzá mellékelt vámárak mellett marad, s ahhoz ragaszkodik bármely egyes állam vagy államcsoporttal szemben, mely hajlandó lenne vele amaz alapon alkudozni. Ha eme hajlam nem mutatkoznék, s a német vámegylet átalakítása a porosz-franczia szerződés alapján létesülne, akkor az ausztriai kormány a vámtörvényhozás reformját belügyi úton hajtaná végre, mi azonban nem zárja ki most sem, valamint nem zárta ki 1853-ban is, a más államokkal, s nevezetesen Németországgal való vámszerződéseket. Ezáltal lehetséges lesz, anélkül, hogy Ausztria megkötőszerződésekbe bocsátkoznék, apránként alább szállítni a vámátszabás tételeit, s ezáltal közeledni a szomszéd államok vámrendszeréhez. Mert nem lehet ma csalódásban egy iparos is, ki a viszonyokat , a vasutakkal behálózott Európát szemügyre veszi, hogy a Colbert idejebeli szigorú védvám-rendszer és nemzetgazdasági elzárkozottság hosszasan fenn nem tartható. Korunk kereskedelmi-politikai feladata, s az európai állapotok követelménye ma, hogy az amalgamizálás műtéte telhető kímélettel menjen végbe. Némely oldalról — folytatja le. Kalchberg — szemére veték Ausztriának 1862. jul. 10-ki javaslatait. De mi kényszeritette rá ? A poroszfranczia szerződés, nem pedig valamely elmélet különös szeretete. Eme szerződés két veszélylyel fenyegeti Ausztriát: egyik nemzetgazdasági, s abban áll, hogy szomszédunkban a szabad kereskedés lépvén életbe, ha önkényt kaput nem nyitunk neki magunk is, a csempészet kap lábra. Másik a politikai veszély:ki leszünk szorítva Németországból, melyhez tartozni Ausztriának joga és szüksége van. E veszélyek elhárításának megkísérlése kötelessége volt a kormánynak. E veszélyek ma is megvannak, s azért a kísérlettel fel nem hagy. A napnak sokat pengetett és sokszor félremagyarázott szavai: szabadkereskedés, védvám, magas és alacsony árszabású védelem. Szóló nem örömest beszél theoremákról, midőn meghatározott esetekről van szó, de itt elkerülhetlen, hogy a kormány álláspontját megjelölje. Ausztriának egy, minden oldalról élénk államgazdasági kifejlésre van szüksége. Emez élet erei ezerfélék, s ezerfélekép fonódnak egymásba. Tudatlanság vagy elbizakodás lenne, hogy ki akarjuk jelölni az utakat, melyeket a forgalomnak választania kell. Ennyiben a szabadkereskedés embere vagyok, főkép a belső forgalmat illetőleg. De a külfölddel való kereskedésről van szó, s iparunk tényleges állapotáról. A külső kereskedést illetőleg, nem élünk Colbert korában. Európa politikailag és kereskedelmileg mindinkább egy államrendszerré törekszik átalakulni. Megszűnt államconglomeratum lenni, mert az államok ma oly közel állanak egymáshoz, hogy hajdan alig állottak oly közel ugyanazon egy állam tartományai. Háromszorosan áll ez Németországgal való viszonyainkra. De eme czélhoz vezető úton nem helyes, hogy az egyik állam csak adjon, a másik csak elfogadjon, az egyik csak veszítsen, míg a másik csak nyer. Ezért a politika méltányos egyenlőséget kíván a szerződésekben, minek a porosz-franczia szerződés épen az ellenkezője. Továbbá egy másik alapelv, hogy ami államgazdaságilag létezik, gazdaságilag nem kell nagy okok nélkül tönkre tenni, s ebben áll határa és czélja a védrendszernek, hanem csak védőleg kell lassanként átvezetni egészségesebb állapotokra. A védelem mértékére és módjára nézve egyes esetek határoznak. A szabad kereskedők azt állítják, hogy az iparost a verseny sarkalja, s akkor szedi össze magát, midőn mármár szájáig van a vízben. Ez meglehet, csakhogy nem kell belefutni engedni az iparost. Ezért mondom: ha a fennállóban van egyátalán életerő, védelemben kell részesíteni. Egy elhibázott üzlet, egy visszásan folytatott kereset, egy reális alapok nélküli vállalat nem követelheti, hogy a fogyasztók zsebéből nyerjen subventiót. De áll az is, hogy a vám nem adja meg egy üzletnek az életrevalóságot, szilárdabb alapra van annak szüksége. Szóló kijelenti, hogy ezen álláspontból fogja bírálni a hozzáküldendő jelentéseket. Ha azt kérdik, minő kimenetele lesz a vámkrizisnek, szóló azt feleli : Ha el nem érjük is a czélt, melyre most is, mint 1862. jul. 10 kén törekszünk, hogy végre Németország államgazdaságilag egyesittessék a most kezdett után, van egy másik ut is, nem messze ettől, mely nem sokára nyitva fog állani, s ez vámrendszerünknek szabadelmű és óvatos reformja; mert köztünk és Németország közt a vámsorompók elkorhadtak, elesnek akár szerződések, akár törvényhozás utján. Pest, mart. 25. 1864. A szab. dunagőzhajózási társulat legközelebb elhatároza, hogy a pécsi kőszénbányáiból a pesti piaczra szállított kőszenének árát egy mázsa után 6 krral fogja csökkenteni s ezen határozat folytán a nevezett társulat központi kőszénraktárában, a kőszén mázsája tényleg olcsóbban kapható. A nagy fogyasztó közönség csak megelégedéssel fogadhatta a dunagőzhajózási társulat ezen intézkedését, mely a pesti kőszenek concurrentiáját élénkítvén, főleg a közönség várakozásának és olcsósági igényeinek felelt meg. Én magam is — azon meggyőződésből indulva ki, hogy a concurrentiának mindig megvan a maga jó hatása és előnye a közönségre, helyesnek és czélszerűnek tartom a nevezett társulat árcsökkentési intézkedését. Nem így a pesti „Lloyd“, mely egy meglepőleg naiv czikkben (folyó hó 24-iki számában) fájlalja, hogy a dunagőzhajózási társulat ezen új intézkedése lehetetlenné teszi a pécsi magán kőszénbányabirtokosokra nézve a pesti piacon való versenyt, s azt kivánja a társulattól, hogy szállítsa le olyannyira a pécs-mohácsi vaspályán a kőszén fuvarát, hogy a pécsi magán bányatulajdonosok is versenyezhessenek a társulattal. Mintha csak azt mondaná: a pécsi magánbányabirtokosok szeretnék kőszeneiket a pesti piaczon eladni, de ti, társulat, oly olcsón adjátok a ti kőszeneteket, hogy veletek nem versenyezhetnek a pécsi magán-bányatulajdonosok, ha csak le nem mondotok előnyeitekről, s oly fuvardíjért nem szállítjátok a magánbirtokosok kőszenét, mint ahogy ők kívánják. — A „Lloyd“ azután még a kormány beavatkozását is felhívja, s talán mindezt azért, hogy az egyik concurrens azt mondhassa a másiknak: Ote tai, que je m’ y mets! Lódulj odébb, hadd álljak a helyedre! Megbocsát a Lloyd, de mi elámultunk ezen a naivságon, főleg azért, mert azzal az üzleti téren találkozuk, hol egyik concurrensnek nem lehet előnyöket koldulni a másiktól anélkül, hogy önerőtlenségének jelét ne adja. Hogy az idézett naivság még inkább szembetűnjék , röviden elmondjuk a dolog mibenlétét. A dunagőzhajózási társulat körülbelől egy évtizeddel ezelőtt Pécs városától, a városi határban szétterjedő gazdag kőszéntelepek egy részét megvette, hogy az üzletet olcsón szerzett tüzelőanyaggal jövedelmezőbbé tegye. Hogy a társulat üzleti belátással hajta végre e vételt, onnan is kiderült, hogy nem sokára engedélyért folyamodott, egy kőszénvaspályával kötni össze a mohácsi dunai állomást pécsi kőszénbányáival, kijelentvén, hogy amennyiben ezen pálya csakis a kőszénszállítás czéljából építtetnék, zarassék ki a vaspályaforgalomból a rendes személy és málhaszállítási kötelezettség, mint amelyek köztudomásúlag nagyon fel szokták szöktetni az üzleti kiadásokat. A kormány megadta ugyan az engedélyt — de a személy és rendes málhaszállításra való kötelezettséggel. — A társulat a tetemes diffenzia daczára csakhamar átadta az ily feltétel alatt kiépített pályavonalt a közforgalomnak. A társulat belátván, hogy például mily hasznokat lát az államvaspályatársaság az oraviczai és más, tulajdonát képező, s nagy mértékben kiaknázás alá vett kőszénbányákból, s hogy például a Nordbahn-actták zsiros osztalékai leginkább a kőszénszállításból kerülnek ki, igyekezett pécsi kőszénbányáiban a kiaknázási üzletet oly fokra emelni, hogy ne csak saját tüzelési szükségeit fedezhesse, hanem idővel a saját pályáján és eszközeivel a pesti piaczra szállított tulajdon kőszenéből jövedelmet is lásson. — Mi természetesebb és érthetőbb, mint e tiszta üzleti calculus ? Az első években, a pécsi bányák megnyitása után, a dunagőzhajózási társulat maga vette igénybe kőszénbányás termékeit — s ha ez időben magas volt is a kőszén szállítási bére, ez nem igen károsított senkit, mert Pesten még nem volt állandó piacza a pécsi kőszénnek. A pécsi magán-kőszénbirtokosok látván, hogy a társulattal versenyezniük kellene, egy vaspályát terveztek Pécstől Kanizsáig, hogy így kőszeneknek olcsó, s tőlök függő eszközök által szerezzenek jövedelmes piacot. E vaspályaterv is — mint sok testvére — a papíron maradt, s az egész tervezésnek az lett egyedüli gyakorlati haszna, hogy a dunagőzhajózási társulat ,ügyesen felhasználván az intradominium előnyeit, a versenykedv ellensúlyozása végett maga tett concessiót, tizennégy krajczárra szállítván egy mázsa kőszén szállításbérét Pécstől Mohácsig. Nem mondhatnám, hogy rendkívül olcsó lenne e szállítás, de ha tekintetbe veszem a hazai vaspályák árudíjjegyzékeit, ha visszaemlékezem azon, még jobbadán ma is orvosolatlan sérelemre, melyet a pesti iparkamara 1862. nov. 29-ki felterjesztésében az államvaspálya kőszénszállitására nézve felhozott; ha átnézem a hazai pályák kőszénszállitási dijtételeit — a pécs-mohácsi pályán a kőszén fuvardijat nem mondhatom magasnak, sőt méltányosnak tartom azt, mert én soha sem állhatok el a fogyasztó közönség versenyzést igénylő álláspontjától azon pontra, melyen a pécsi magán-bányabirtokosok érdekei lelnek kielégítést. — Törekvésem nem a magán — de közérdekek védelme. Volt alkalmunk a múlt év nyarán egy egész javaslatot bocsátani közre a belföldi pályák áruszállítási jegyzékeinek reformja iránt, s azon meggyőződésre jutottunk, hogy a déli-, tiszai- és államvaspályatársaságok szállítási díjtételei a legfontosabb terményeinkre és iparkészítményeinkre nézve sokkal inkább igénylik a tariffareformot, mint egy oly külön álló díjtétel, melynek leszállításából csak a dunagőzhajózási társulat kárával látna némi hasznot egypár magán-bányabirtokos. Én ép oly kevéssé kívánok a dunagőzhajózási társulat mellett prókátoroskodni, mint merőben magánérdekek ellen szóllalni fel. — Védem a nagy fogyasztó közönség ügyét, melyre nézve igen közönyös az, hogy kinek fizeti a kőszén árát, de rendkívül fontos az, hogy mennyit fizet, s hol kaphatja olcsóbban. Márpedig ha a dunagőzhajózási társulat a két év óta Pesten fennálló központi kőszénraktárából most t1 krajczárral olcsóbban adja a kőszenet, mely idestova fővárosunk főtüzelőanyaga lehet, s ha saját pályáján, melyet önköltségén építtetett, nem adja meg versenytársának azon feltételeket, melyek alatt önmaga áll, ebben bizony az üzletvilág egy embere sem ütközhetik meg, mert a verseny természete hozza magával, hogy a versenyzők, midőn egymás ellen küzdenek, üzleti szempontból nem kötelesek ideális kiméletre. Ki győzött,eszélylyel, tőkékkel, kitartással, erélylyel? az mindegy , mert nyer a nagy közönség! Naivnak tartom azért a „Lloyd“-nak a dunagőzhajózási társulat kőszénszállítási ügyében kormányi beavatkozásra hivatkozó felfogását, és pedig azért, mert remélem, hogy a „Lloyd“ nem akart a pécsi magán-bányabirtokosok mellett védbeszédet írni. — Naivnak tartom különösen azon felhívást, hogy a dunagőzhajózási társulat szállítsa a magán kőszenet Pécstől Mohácsig 8 krajczáron s hogy önmaga alatt vágva a fát, adja fel azon előnyét, melyet a tulajdonát képező pécs-mohácsi bánya és vaspálya biztosítanak számára. Ezt én nem tartanám igazságos osztálynak. — Előttünk a nagyközönség érdeke lévén az irányadó , nem sokat törődünk azzal, hogy hívják az eladót — de azonkívül zsebbejáró dolognak tekintjük, hogy mennyiért adja áruját, s ahol olcsón vehetünk, nem fog eszünkbe jutni azony versenytárs, ki, mert drágábban adja áruját, nem sok hasznot lát be üzletéből. A dunagőzhajózási társulat pedig méltán felhozhatja azon ellenüket is, hogy személy és rendes málhaszállítással is kelljen a pécs-mohácsi vonalon foglalkoznia, a máris szaporodott üzleti kiadások hova nőnének meg, ha még a kőszén tekintetében is önmaga mondana le bevétele főforrásáról? — önmaga ellen idézvén fel nagy concurrentiát ? Legyünk tehát méltányosak — nemcsak az egyik, hanem a másik felé is — s a jelszó a versenyzés terén mindig a fogyasztó nagy közönség érdeke legyen. REVICZKY SZEVER. Az „Austria“ hetilapban, mely a kereskedelmi minisztérium közlönye, ezt olvassuk a vámreform kérdése tárgyában . A cs. k. kereskedelmi és épgazdászati minisztérium múlt évi dec. 9-diki kibocsátványa által felhíva a kereskedelmi- és iparkamarákat, valamint a gazdasági egyleteket és társulatokat az egész államban, hogy véleményes jelentést adjanak be az Ausztria s a német vámegylet közt egyesítendő közös kül vám-díjszabály iránti javaslat tárgyában. A díjszabály szövege e czérből közöltésért a nevezett testületekkel, amelyek azt közbe-közbe igen mélyen ható vizsgálódás alá vették. Miután ezen tanácskozás folyama alatt sok szakértő meghallgatása volt szükséges, nem oldá meg minden kereskedelmi kamara e feladatot, s a véleményes jelentések beadására kitűzött határidő, mely február végén járt le, március 21-ig hosszabbíttatott meg. Ámbár — miként már mondok — a tárgyalások még nincsenek befejezve, s épen a legkitűnőbb iparterületeket képviselő kamarák jelentései hiányoznak, mégis érdekelni fogja a közönséget, megtudni: az eddig befolyt jelentések miként nyilatkoznak e tárgyban. Megjegyzendő, hogy a javaslat mellett vagy ellen szóló nyilatkozatok épen nem tekinthetők oly szavazás tényezői gyanánt, melynél minden szavazó hasonló súlylyal bir. E kérdésnél — miként nekünk látszik, —nem annyira a szavazatok szááma vétetik tekintetbe, mint inkább az érdekek nagysága, melyeket a szavazók képviselnek, s az indokok súlya, melyet azok nézetek mellett a mérlegbe dobnak. A gazdászat érdekében az alsó ausztriai, siléziai, salzburgi, stájerországi, karintiai, krajnai és görzi gazdasági egyesületek, s az Ennsen fölüli gazdasági egylet,s a birodalmi erdőszegylet, végre a hegyaljai borászati társulat központi választmánya adták be jelentéseiket.Ezek átalánvéve kedvezőleg nyilatkoznak a díjszabály s az 1862. julius 10-diki előterjesztések mellett, s csak a birodalmi erdőszegylet, meg a karintiai gazdasági társulat nyilvánított ellenükben aggodalmakat. Ezt azonban úgy értendő, amint a nyilatkozatok egészben vett benyomásáról lehet ítélni, miután el egyrészről óhajtások és megjegyzsek fordulnak elő, melyek egyes díjszabály-tétel megváltoztatására czéloznak, míg másrészről azon előnyök sem titkoltatnak el, melyek a németszámegylettel szorosabb kötelékből származnának. A bécsi cs. k. gazdasági egylet minden rendszabályban, mely a forgalom szabadságára s egy nagy eladási terület megnyitására vezet, oly eszközt pillant meg, melynek elmaradhatlan következése a falusi gazdák jólétének előmozdítása leend. A vámegylethezi csatlakozás tehát az alsó-ausztriai gazdák élénk óhajtása, s az