Pesti Napló, 1865. szeptember (16. évfolyam, 4611–4635. szám)
1865-09-16 / 4623. szám
212- 4623. Szombat, sept. 16. 1865. 16. évi folyam Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . , 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj tér. Bélyegdij külön 30 nj kr. Nyílt tér: 5 hasábos petitsor 25 nj kr. Bécsi dolgok . Az „Ostdeutsche Post“ közelebbről tüzetesen szól a sajtó állásáról, melyet nem hagyhatunk megjegyzés nélkül, mert épen újabb alkalomra vártunk, hogy a nevezett lapnak a „Napló“ ellen írt egyik korábbi Kukliné-féle prédikácziójára feleljünk. Ránk fogta, mintha mi azt mondtuk volna, hogy őt a dispositions-fondból fizetik. — A „Pesti Napló“ ezt nem mondta a September 3-iki szám „Bécsi dolgok“ rovata alatt, melyre az „Ost d. Post“ czélzott. Mi idéztük a régi „Pr.“ szavait', melyben ez kimondja, hogy a Schmerling minisztérium tagjai most némely bécsi lap körül csoportosulnak. Mi azt különben is tudtuk, hogy az „Ostdeutsche Post“-ba a bukott rendszer emberei írnak czikkeket: a centralisatio, bureaucratia és jogeljátszás, a népek egymás ellen lázításának tendentiái oly vastagon feltűntek ama lapban, s tárgy és hang annyira különbözött ama lap korábbi czikkeitől, hogy a „Pr.“ nélkül és minden positiv hit nélkül is meg voltunk teljesen győződve amaz állításunk valóságáról, — és soha sem fog bennünket és egy jó szemű embert is senki meggyőzni az ellenkezőről — legkevesebbet fog pedig nyomni előttünk az „O. d. P.“ tagadása, mely annyi napnál világosabb és lényegesebb dolgokat tagad. Hiszen nem is tagadta maga az „Ostd. Post“ a „Presse“ által megerősített meggyőződésünk helyességét egyetlen egy szóval sem, — sőt abban, hogy egészen egyébről beszél, mint amit állítottunk, s a mire súlyt fektettünk, s felhoz oly vádat, mely nem volt rá mondva, újabban megerősít hitünkben. Mi ezt írtuk : „Az „Ostd. Post“on kívül vannak más közlönyei is a Schmerling korszakot dicsérő bureaucratiának. Némelyik még eltengődik ezen évben. Mert Schmerling úr azt a dispositions-fondot, melyet a reichsrat ezen évre megszavazott, mielőtt lelépett volna, egészen kiosztotta hívei közt, ha a hírnek hitelt adhatunk.“ Itt bizonynyal nincs szó az „Ostd. Post“ról, hanem elvrokonairól. Ha magára vette, ám lássa, de oly valótlanságot mondani, mintha mi őt neveztük volna subventionált lapnak, nem egyéb, mint egy idegen közönség szándékos félrevezetése. Ha világosabban szükséges szólanunk, elmondjuk kedvéért, hogy míg némely más lap anyagi subventiót vett a dispositions-fondból, az „Ostd. Post“ot szellemileg, czikkek által subventionálják a bukott kormány emberei azon centralista „fond“-ból, mely a bureacratiára, magyar joglalásra és a népek gyűlölködésére alapított értékekben kimeríthetlen. Ez magában is elég rosz, de roszabbá válik azáltal, hogy ugyanazon lap csak hónapokkal ezelőtt a reichsrath azon képviselőitől nyert hasonló szellemi támogatást, kik a vérwirkolás elméletét ünnepélyesen megtagadták. Azért különösen hangzik ugyanazon lapnak egy legközelebbi kevélykedése, mely által a „ Debatte "-ot rendreutasítja, azt mondván neki: az urakat pénzzel segélyezi az ó-conservativ párt, mely most kormányon van, amíg mi saját praenumeránsaink után élünk meg. Az anyagi függetlenség szép dolog, de rendesen azok kérkednek vele, kik a szellemire nem sokat adnak. Azonban az „Ostdeutsche Post“ jellemző tévedésben van a journalistikára nézve. A bécsi journalistikában valóban nem ártana valamivel kevesebb függetlenség. Csak akkor van nagy nyomatéka a journalistikának, midőn a lapok nagy pártokat képviselnek és nagy pártoktól függenek. Ez megmenti őket többek közt attól is, hogy ma a jogeljátszást hirdessék, holnap azt megtagadják, s holnap után ismét visszaessenek. — Ha igaz az, amit az „Ostdeutsche Post“ mond, hogy a „Debatte“-ot egy párt tartja fenn, korántsem vádat, hanem dicséretet mondott ki ama lapra. Más az, ha az ország pénzén tartanak — mint Schmerling úr és centralista elődei — kül-és belföldi fizetett orgánumokat. Ámbár nem minket illet a cáfolat, de elmondjuk: már csak azért is valószínűtlen, hogy a mostani kormány a „Debatte“-ot a dispositions-fondból tartaná, mivel a dispositions-fondot az előbbi kormány még az első félévben eltakarítá egészen a mostani elől. Sőt legújabb hír szerint a Belcredi minisztérium a jövő államköltségvetésből merőben kihagyja a „dispositionsfond“ rovatát. Figyelmet érdemel egy idevágó másik új közlés is. A „P. Lloyd“ bécsi levelezője írja: „Sajtóhivatalunkat feloszlás fenyegeti, legalább ami a „dispositionsfond“ fölötti rendelkezéseket illeti. Már több egy hónapjánál, a sajtókezelés pénz nélkül van, s nem szolgáltathatja ki a lapoknak és levelezőknek eddig fizetett subventiókat. Midőn ugyanis az új minisztérium kormányra lépett, Larisch gr. kinyilatkoztatta, hogy nem adhat és nem fog adni a sajtókezelésnek ez évben egy krajczárt is, mivel a birodalmi tanács a „dispositionsfond“ot 200,000 ftra szállította le, s ezt a kormányzási év első 7 hónapjában bőven elköltötték. A sajtóhivatal ugyan komolyan küzd a pénzügyminisztériummal, hogy legalább valamit kicsikarhasson, s emiatt e 4 személyből álló sajtó-collegium hetenkint több ülést tart, de a gép mégis megállással fenyegetődzik, s e pénzszükség oka annak, hogy a „Bécsi Híradó,“ „Pester Bote“ és „Ungarische Nachrichten“ meg fognak szűnni. Úgyszintén a 19 különféle tartományi kormánylap eddigi subventióit is felfüggesztették, valamint az ezen lapok számára rendelt bécsi levelezők fizetését is. A szintén nem csekély összegeket elnyerő párisi „Journal diplomatique,“ köztudomás szerint osztrák közlöny, melynek lelke Debreauz de Salda-penna lovag, most már más „alap“okból tengődik. E kis rajz tanúsítja, mikép állnak a dolgok jelenleg sajtóhivatalunkban.“ Visszatérve az „O. d. P.“-ra, e lap nem talál semmi különöst abban hogy a mostani kormány toleránsabb a sajtó dolgában, mint az előbbi. Sőt tagadja, hogy türelmesebb volna ! Valóban, hálátlanság tőle — és épen csak tőle. Mint olvasóink csak pár nappal ezelőtt a koronára felhozott szavaiból meggyőződhettek, oly szavak az előbbi kormány alatt a büntetések legdrágább nemét vonták volna egy-egy lapra — kivált Magyarországon. Az „Ostdeutsche Post“ azonban érzi mégis, hogy tán kissé túlment állításában, mert hátrább ezzel agitál a mostani kormány ellen: csak azért oly türelmes az egy részben, mivel diadalérzetében a journalistikát lenézi! — részint mivel bajos volna a mostani bureaucrata-bírák által (az O. d. P.“ szava) perbe fogatni a centralista lapokat! Majd csak akkor lesz ez lehetséges, ha „Gaugrafok“ (német neve a főispánnak) fognak ítélni meg nem írott törvények szerint. Mennyi valótlanság és ferdítés csak e rövid állításokban ! Nem maga Romers utasítá-e rendre a bureaucrata bíróságokat, melyek az előbbi kormány által teljes szigorra voltak biztatva és szoktatva, s melyek kétségkívül ép oly gépileg engedelmeskednének most is, mint az őrnagyot cserélt katonai zászlóalj ? — Mily nevetséges a kormány engedékenységét még nagy hibául is felróni, midőn állítja, hogy ez csak megvetésből ered, s így ez is sérelem. Valóban, mióta az „O. d. P.“ ama nagy változáson átment, nem annyira indulatoskodása lep meg, mint az a logikátlanság okoskodásaiban,mely igen gyenge bizonyítvány új dolgozótársainak irói talentumáról, német szláv tartományokban legalább is van annyi előfizetője, mint az „Ostd. Post“-nak az egész birodalomban. 4. Hogy a „Debatte“ anyagilag előfizetőitől és a hirdetések díjából tartja fenn magát, mindamellett, hogy a szellemi kiállításra jóval többet költ, mint az „Ostd. Post.“ Elmondja egyebek közt a „Debatte“ azt is, hogy ha az „Ost d. P.“ nem is dispositionsfondból él, hanem oly írók írnak bele, kik a dispositionsfondból fenntartott hírlapoktól menekültek oda. Az új „Presse“ most már nem ingerült, hanem elégiai hangon szól az erdélyi országgyűlés összehívásáról. Szomorodott szívvel jelenti maga és centralista társai nevében, hogy a teljep, s illetőleg a csonka reichsrath nincs többé, mióta az erdélyi reichsrath-képviselők a sept. 1-jei rescriptummal elveszték mandátumaikat. Különösen fájlalja, hogy ily nagy horderejű változást nem alkotmányos úton hajt végre a minisztérium! Ezen búbánatra nemcsak hogy kevéssé érdemel részvétet, mint a jogtalanul és a népek legdrágább érdekeinek rovására uralkodni vágyók jajvesszékelése, mely inkább kellemetlenül, mint szánalmat ébresztően hat, hanem még legkisebb ok sincs rá. Mert ha alkotmányosságról van szó, alkotmányosabb a kormány által követett ut. Volt-e Erdélynek 1863-ban alkotmánya, melyet századokon át magáénak vallott s mely szabadabb volt a közelebbi két század alatt, mint a continensen levő államok legnagyobb részéé? — Igen is volt — ezt nem tagadhatja senki. Sőt van e Európában ország, mely amaz alkotmányért oly sokat küzdött és áldozott? Nemcsak, hogy nincs, hanem Erdély büszkén mondhatta el, hogy hosszas időn keresztül ő vivott legelszántabban Magyarország alkotmányos szabadságáért is — sőt az ausztriai örökös tartományok is azon időkben’ Erdélyt tekinték a lelkiismeretbeli s a vele egybekötött politikai szabadság bajnokának. Ha volt Erdélynek alkotmánya, ki kérte, ki nevezte azt el alkotmánynak, a mit 1863-ban rá akartak tolni, s nem sikerült rátolni ? — Aztán elismerte volna-e valaha Magyarország azt alkotmánynak,amit 1863-ban teljes önkény szerint petrogáltak ? — Erdély bár a magyar jog szempontjából is formahibával, de mindenesetre alkotmányos utón fog most nyilatkozni. Ezért alaptalan az uj „Presse“ buja, mintha Erdélyben az alkotmányosság volna megsértve. Pest, sept. 15. 1865. Észrevételek gróf Andrásy Gyulának a „Pesti Napló“ sept. 10-ki számában megjelent czikkére, és válasz Jókai Mórnak szintén sept. 10-én hozzám intézett „Nyílt levelére.“ III. Midőn a kormány félhivatalos lapjában először jön említve, hogy a megyék az országgyűlés megnyílása előtt teljesen viszszaállíttatni nem fognak, azon megjegyzést tevem, miként ebből még nem következik, hogy restitutiójuk ügyében intézkedések ne történjenek. A dolgok fejlődése hozza magával ezt. Úgyszólván, ajtónk előtt áll már az országgyűlés, s kihirdetése legtermészetesebben az állandó bizottmány előtt történhetik, mely a megyét jogosan képviseli. Nem kételkedem, hogy a főispánok ez alkalommal körükbe gyűjtik az állandó bizottmány tagjait. Továbbá, a választási ügynek minden ágazatait illető kezelésre és vezérletre — az 1848-ki V-dik törvényczikk 6. pontja szerint — az egyik alispánnak elnöklete alatt egy több tagból álló középponti választmánynak kell megválasztatni. Ez pedig az állandó bizottmány összehívásával szoros kapcsolatban áll. Midőn magam is mélyen át vagyok hatva a veszély előérzetétől, mely a vitatkozásoknak bizonyos térre átvitele által támadhatna, megfoghatónak tartom, habár szabályszerűnek nem nyilváníthatom, ha az elnökök csak az általuk kitűzött tárgyra kérik fel — ezen kivételes helyzetben — az állandó bizottmány tagjainak közreműködését. Andrásy Gyula, midőn a közelgő hongyűlésünk roppant teendőire gondolt, szívemből vette át ezen szavakat : „Erős meggyőződésem, hogy lehet és szükséges volna a megyékre is támaszkodni azon nagy munkában, mely előttünk áll. Rögtön és nagy mértékben kell építenünk, és azért az épület, melynek felemelése reánk bízatott, nem állhat elég széles alapon. Ne szűkítsük azt mesterségesen. A félszabályokat nem engedik sem az idő, sem Európa bizonytalan körülményei.“ Épen ezért nem tudok megválni azon hittől, hogy honatyáink még az országgyűlésnek kezdetén erkölcsi tekintélyükkel közbe fognak lépni, s egy nyilatkozat által megnyugtatandják azok alkotmányos aggodalmait, kik bár érezték, hogy mind a beszédnek, mind a hallgatásnak meg van az ideje, attól tartanak, hogy tán a hazát sértik meg, midőn sebeire nem mutatnak. A legnagyobb tekintélyű, a köztisztelet és a politikai rokonszenv legmagasabb piedestaljára emelt férfiúnak sem lehetne ily feloldozást adni. De a nemzet képviselete miért ne tehetné meg ezt? Vagy kétkedhetik-e, hogy intő szava a pusztában hangzik el? Ugyan mily kezességünk volna a szerencsés kibontakozás iránt, ha a törekvések anarchiája azon féket sem ismerné el, melynek neve: a haza akaratának engedelmeskedés ? Ellenségeink nem mernék ezt reményleni, s barátainknak — kik ismernek — nincs miért attól tartani. Az országgyűlés nyilatkozata után, úgy hiszem, nem ütközhetik nehézségekbe a megyéknek az 1848-as törvények értelmében történendő teljes helyreállítása. A szőnyegre hozott kérdésben elmondván egyéni véleményemet, Jókai Mór egy fivér kérését kell teljesítenem. Ő azt kívánja tőlem, hogy hagyjam el álláspontomat, mely a tisztába jövőlehetetlenitné. Örömest ajánlkozom rá. Azt véltem t. i., hogy a Zsedényi Bárddal 1860-ban folytatott barátságos pontában a közvélemény részemen volt; elben Jókai Mór az ellenkezőről világodét, s az igazságtalanul bitorolt vagyon rerzióját követeli. Rny per alá nem bocsátom ezt a kényelmget. Zsedényi, midőn küzd, mindig lemes a tiszteltetésre, a közfigyelemre most, mint látom, még nagyobb siker:vitázna velem, mint lehetett volna öt év előbb. J°hézbe, mint az övé, nem mehetne át a rímre lefoglalt érték. Han abból, mert ily készséggel teljesítem akai kívánságát, ne következtesse, a nézeteit elfogadom. Ezt azért sem tehetem, mert azok oly gyorsan változtatják alakjaikat, mint Polonius felhői. Amióta a megye kérdése szőnyegen van, Jókai javaslatai meglepő gyorsasággal törnek elő, de nem hasonlítanak egymáshoz, pedig az apa gyermekeiben keresni szoktuk az ikervonásokat, s jól esik, ha feltalálhatjuk. Jókai „Nyílt levelében“ a népszerűségről hosszasan elmélkedik, mint oly tőkéről, melyből az ember, ha évek hoszszú során át egy szép észletet szerzett, költhet bőven, s tán pazarul is, anélkül, hogy csőd alá jusson. Örömmel fogadom el e megnyugtatást, ámbár nem tartozom a népszerűség nagybankárjai közé, kik szerzeményeikből herczegi háztartást űzhetnek, „a kiegyezkedési eljárás“ aggodalmai nélkül. Mi engem illet, valóban keveset tudok e tárgyról közvetlen tapasztalás után szóltani. Ha olykor népszerűséggel találkoztam, nem kerestem, elembe jött az. Hiszem, hogy becsülni és feláldozni egyaránt tudom, és épen ez által fejezem ki mély tiszteletemet iránta, mert az áldozók az oltárra, abból, amit felajánlanak, épen a legjobb részt szokták letenni, hogy ott elégessék. Egyébiránt úgy tapasztaltam, hogy a politikai életben rendszerint az tartja meg a népszerűséget, aki becsüli, de nem fél azt elveszteni. KEMÉNY ZSIGMOND. — A „Debatte“ ma estve érkezett számában többek közt azt feleli a közönsége nagyságával dicsekvő „Ostd. Post“-nak, hogy egy kiszemelendő bizottság előtt képes kimutatni, hogy 1. a tíz hónapos „Debatte“-nak több az előfizetője, mint az „Ostd. Post“-nak, 2. hogy a „Debatte“ postai előfizetőinek száma kétszer több, mint az „Ostd. Post“. 3. Hogy csupán túl a Lajthán (a Miskolcz, sept. 13. Uj főispánunk, báró Vay Miklós e excja, tegnap este tartó ünnepélyes bevonulását megyénk székvárosába. Fogadtatása a népesség minden osztálya részéről oly szívélyes volt, mint Borsodban Vay Miklóst és az általa jelenleg képviselt ügyet méltán megilleti. Ágyudörgések hirdeték a városhoz közeledését, s ott künn a városi hatóság részéről nagy számú tisztelgő küldöttség fogadta, s diszfogatok kíséretében, díszesen kiállított lovas bandérium előlovaglása és zeneszó mellett vonult végig a város főpiaczán, melynek házai ez alkalomra ünnepélyesen voltak ékesítve nemzeti színű lobogókkal, szőnyegekkel és virágokkal. Némely lobogónak már felirata is kifejezte az érzületet, p. o. Isten hozott! Régen vártunk! — A piaczon fel s alá hullámzó roppant népsereg lelkes éljenzésekkel vonult , excra hintója mellett, kisérvén öt 61-ki volt alkotmányos alispánunk Szathmári Pál házához. Estve a város ünnepélyesen ki volt világítva. Nagy számú lovas fáklyásmenet és zeneszó mellett sietett üdvözletére a helybeli polgárokból alakult dalárda, melynek serenádja után az új főispán a roppant számú néphez beszédet tartott. Ma reggel, miután ő excja a megyeházát meglátogatta, s a jelenlegi hivatalnoki kar felett rövid szemlét tartott, — az egész megyének színe, java és intelligentiája, melyet ez alkalomra a volt alkotmányos alispán körlevelek által értesítve szólított be, — roppan számmal tisztelgett az uj főispánnak. A közérzelmet Lévai József volt alkotmányos megyei jegyző tolmácsolta, ide rekesztett beszédével. A beszéd után egy átalános és szűnni nem akaró éljenzés hangoztatta Vay Miklós nevét, mire ő a jelen válságos helyzet iránt bizalmat keltő igen szívélyes szónoklattal válaszolt, reményét fejezvén ki, hogy annyi szenvedés után az óhajtott biztos révpartra fog vezéreltetni alkotmányosságunk, ha meglesz hazánkfiaiban a szükséges önmérséklet és türelem. Ezután a főrangú papság, a különböző egyházak és felekezetek képviselői, a császári királyi katonai tisztikar stb. tisztelkedett a főispánnál. Holnapra, mint halljuk, minél népesebb tagokból álló értekezlet van kitűzve a megyeház teremében, midőn megvitatandó lesz, vájjon mely határokig mehetünk az uj kormány gyámolításában, a megye újraszervezését illetőleg. A hangulat eléggé nyugodt és bizalmas. Az ezután történendőket annak idején sietve közlendjük. r. 1. Az üdvözlő beszéd következő: „Nagyméltóságu Főispán ur! „Kegyelmes uram! „Honfiúi örömmel gyülekeztek össze e pillanatban Excellentiád üdvözlésére Borsodmegye alkotmányos érzelmű polgárai, kik az igazság vértébe s a jogérzet palástjába öltözve, némán tűrték a megpróbáltatás éveit, de reményeket a zaklatott Laza jövője iránt soha, egy perezre se veszítették. — Üdvözöljük Nagyméltóságodat e megye főkormányzói székén, mint régi, de szivünkhöz mindig közel állott ismerőst, kit ez alkalommal jobb napok kezeséül külde hozzánk a gondviselés. „Megújulnak lelkünkben a múlt idők emlékei, midőn egy előre törekvő korszak küzdelmei között tündökölt vala Excellentiád megyénk vezérletében ! . . . . És látjuk mögöttünk egy összeomlott világ düledékeit, melyekről még fel sem száradhatának egészen az elhullatott köny és vér nyomai. . . . Szenvedésben és tapasztalásban dús korszak nekünk és Excellentiádnak egy iránt.... És most, midőn az események biztató fordulata ismét előszólitá csendes magányából Nagyméltóságodat, csak hazafiaságának újabb jelét szemléljük azon elhatározásában, hogy felajánlotta magát is ezen állásra, mely fényes pályája megfutott fokozatai után, bizonynyal nem tartozott immár ambitiói közé. „Fájdalom, hogy üdvözletére nem loboghatnak még fel örömtüzeink teljes szabadsággal, hogy rajtunk és körülöttünk nehezülnek még mindazon nyűgei egy jogtapadó rendszernek, melyektől szabadulni legfőbb törekvésünk !.... Csoda-e, ha óvatosan teszünk előre minden lépést, mint aki vékony jégen jár a mélység felett! Csoda-e, ha félve hiszünk a tavaszi napfény csillogásának, midőn hólepelben hirdetik meg a telet a közel hegyormok ? „Azonban, Kegyelmes úr! önmegtagadással is méltányolni akarjuk mi a helyzet nehézségeit, s teljes bizalommal nézünk elébe kormányférfiaink törekvéseinek, kik előtt, hiszszük, ép oly szent, ép oly egyedüli czél a haza önállósága és törvényes szabadsága, mint mielőttünk. Türelemmel várjuk a jövő fejleményeit, melyek bárminek legyenek, rendületlen marad azon meggyőződésünk, hogy trónok és államok legbiztosabb alapja: a jogaiban kielégített és megnyugtatott nép ereje. „Addig is azonban, míg alkalmunk nyílnék, talán nemsokára, szabad alkotmányos formák között, törvényességünk ama közpalotájában üdvözölni Excellentiádat, melynek kapui felett megkövülve tartja mérlegét és pallosát a bekötött szemű igazság, fogadja tőlünk előre is szívesen legjobb szerencsekivánatainkat, valamint őszinte biztosításunkat is a felől, hogy mi készek vagyunk Excellentiádat hazánk javára ezélzó intézkedéseiben egész erőnkből támogatni mindazon eszközökkel és határokig, melyeket a józan honszeretet és meggyőződés előnkbe szab. — Fogadja kegyesen azon szívből fakadt óhajtásunkat, hogy az ég Excellentiád kormányát tegye közöttünk örökemlékűvé a nemzet jogainak teljes biztosítása által, önmagát pedig, a felszabadulandó haza javára és díszére, még számos éven át éltesse és boldogítsa.“ Veszprém vármegyéből. Folyó hó 11-én reggel Veszprém megye nagyjai és előkelőbbjei, ezek közt gróf Waldstein János, gróf Zichy Manó, gróf Lazanszky Sándor, gróf Festetits Pál, a veszprémi káptalan küldöttei, a zirczi és bakonybéli apát, 73 diszes fogaton indultak ki Veszprémből Vörös-Berénybe, b. Fiáth Ferencz főispánt a megye székhelyére bekisérendők. Délelőtt 10—11 óra közt az utczákon hullámzott roppant néptömeg örömrivalgásai közt a szeretve tisztelt főur a városba megérkezvén, a föispáni lakba szállt. Itt mindenekelőtt az öt kísért, s részben már a föispáni lakban összegyült”főurakat, papságot, birtokosokat, az ügyvédi és kereskedői testületet fogadta. Ez alkalommal Kun Sándor 1861-iki első alispán a következő beszédet tartotta : „Méltóságos Főispán ur! „1864 év előtt, midőn az összes emberi nemzet boldogságának alapköve jön letéve, a napkeleti bölcseknek egy fényes csillag volt kalauzuk. — A mi utunkat, mely Méltóságod elé vezetett bennünket, az alkotmányos élet boldogabb jövőjének reménye világította. — Legyen meggyőződve Méltóságod , hogy a hazafias bizalom és tisztelet , melynek kifejezésére függetlenséghez szokott keblünk sugallata indított, százezerek keblében viszhangzik. Mert Méltóságod hazafias múltja, polgári erényei, s az ezekkel párosult kormányzói bölcs tapintat kezességet nyújtanak, hogy Méltóságod akként fogja kormányzói nehéz feladatát megoldani, amint azt szentesített törvényeink és soha el nem évülhető ősi alkotmányunk követelik. „Teljesebb volna ugyan a mai nap öröme, ha alkotmányos viszonyok közt osztozhatnánk Méltóságoddal a munka terheiben, és majdan a kivívott siker dicsőségében. — Mert valamint a kertésznek azon fa és azon virág nyújt valódi örömet, melyet saját kezével ültetett és gondjaival ápolt; alkotmányos nemzet is boldogságát és hona felvirágzását csak azon intézményektől várja, melyeknek alkotásánál az ötét megillető döntő szót a mérlegbe vetheté. „De mi e pillanatnyi örömnek elébe teszszük a hazát, s ha a rendkívüli körülmények, a zilált politikai viszonyok kényszerűsége, s talán politikai eszélyesség azt látszanak követelni, hogy a magas kormány saját erejére támaszkodva adjon a politikai fejleményeknek irányt, mi, kik százados viharokat láttunk már elvonulni hazánk fölött; mi, kik a magyar nemzet történetében annyi meg annyi egymást felváltó öröm-