Pesti Napló, 1866. szeptember (17. évfolyam, 4910-4934. szám)

1866-09-27 / 4931. szám

221-4931. Csütörtök, September 27.1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: * Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kir­éktől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­tézendők­. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre­­ , 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre , 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 1 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 gj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit­sor 25 nj kr. Előfizetési felhívás elapok October—decemberi folyamára Előfizetési ár 5 ft 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Pest, sept. 26.1866. (Fk) Csak az kellene még, hogy egyik bécsi lapnak azon hite valósulna, misze­rint azon „öregebb“ osztrák diplomaták, kik a legújabb események által eddigi ál­lomásaikat már nem nyerhetik vissza, a fiatalabbak helyére fognak tétetni, hogy tapasztalásaikat ezentúl is értékesítsék a monarchia érdekében.­­ Ezen, feleslege­sekké vált diplomata urak száma nem le­het csekély. Olaszországban vagy fél tu­­c­at önálló kormány megszűnt, Németor­szágban pedig még több is, és azon éj­szaki német udvaroknál, melyek név sze­­rint önállók maradtak ugyan, de az éj­­szaki német szövetséghez , magyarán mondva,Poroszországhoz tartoznak, Ausz­triának külön képviselőre nincs szüksége. Nincs szerencsénk az ádáz végzet marta­lékául esett urakat közelebbről ismerni, és tehetségeik felett sem lehet ítélnünk. Az eredményt tekintve, mindazáltal azt kell mondanunk, hogy „tapasztalásaik“ daczára, valóban nem sok hasznot hajtot­tak ezen excellenciák az őket fizető ál­lamnak. A „fiatalok“ képességéről sincs részletes tudomásunk, s az összes osz­trák diplomatia évek óta folytatott műkö­désének sikerét tekintve, úgy hiszszük, hogy egészben véve a fiatalok az öregek­nek csak oly kevéssé tehetnek szemrehá­nyásokat, mint ezek amazoknak. A kü­lönbség köztük mindazáltal abban állhat, hogy a fiatalabbak, kik úgy is csak alá­rendelt helyeket foglaltak el eddig, arány­lag mégis alkalmasabbak lehetnek arra, miszerint penészes hagyományokkal sza­­kaszszanak, mint az öregek, kik ama ha­gyományokat nemcsak tanulták , ha­nem úgyszólván már az anyatejjel szop­ták be. Egy ízben alkalmunk volt amaz „öre­gebbek“ egyikével szólni a jelenczei kér­désről, mely alkalommal azon véleményt fejeztük ki, hogy aligha okosabbat tehet­ne az osztrák kormány, mint Velenczéről lemondani. A vita sokáig tartott, a diplo­mata ellenvetései mindig gyöngébbek let­tek, végre pedig azt mondá: „Habár igaz s volna mind­az, a­mit ön mond, de a dolgot szóba sem lehet hozni, mert ez meg ez ilyesmiről hallani sem akar.“ Ezzel ter­mészetesen vége volt a szóváltásnak s ily érv ellen nincs c­áfolat, mert ha azt mond­juk rá, hogy bizony sok dolog van a vilá­gon, melyről a szegény népek sem akarná­nak hallani, és miket mindazáltal nemcsak hallaniok kell, hanem még érezniük is, azon feleletre kellett volna készülnünk, hogy quod licet Jovi, et cetera. E kis adat jellemző, mert az osztrák diplomatia egyik főlhibája abban állott, hogy mindig csak azt mondta, a­mit itt vagy ott „hallani szerettek,“ csak azon különbséggel, hogy míg némelyek maguk is már annyira beleélték volt magukat az előítéletekbe, hogy mindent ezeknek szemüvegén át néztek, s így csak azt lát­ták vagy vélték látni, a­mi befolyásos kö­rökben tetszett, addig mások látták ugyan a valót, de azt gondolták magukban: nem leszek bolond, hogy megégetem a számat, és disponibilitásba, vagy épen nyu­galomba helyeztetem magamat; a kelle­metlent még mindig elég korán fogják megtudni az illetők. Az ily szántszándékos vagy önkényte­len csalódások fenntartatását még a leg­újabb időben is az segíti leginkább, hogy a külpolitikát mindig valami mysterium­­nak tekintették, melynek fátyola mögé pillantani csak kevés avatott szemnek volt szabad. Egyik 1848. évbeli osztrák minisztertől hallottuk, hogy akkorában e collegáinak túlnyomó többségével együtt a külügyek mibenlétéről semmit sem tu­dott, sőt hogy az ily dolgokban az újsá­gok nem egyszer sokkal jobban voltak értesülve, mint a miniszter urak. Köztu­domású dolog, hogy 1848 on innen is nem egyszer ugyanezt lehetett mondani, és a­mely lapnak például jó párisi levele­zője volt, az sokat tudhatott meg, a­miről Bécsben még úgynevezett hivatalos kö­röknek sem volt tudomásuk. A hiba ugyanaz volt, melyet főleg az utolsó háború alkalmával az osztrák had­vezényletnek lobbantanak szemére. Az egyes tábornok parancsot kapott, hogy ide vagy amoda álljon, erre vagy amarra menjen, de mily összefüggésben áll az ő mozdulata az egészszel, a tervnek mily részlete az, melynek kivitele tőle kívánta­tik, ezt ő nem tudta. Ha aztán valami vá­ratlan akadályba ütközött, nem lehetett önállóan más utat módot választani a ki­tűzött czél elérésére, mert, a­mint mond­juk, a tulajdonképi czélt nem ismerte, ha­nem tétlenül megállott, futárt küldött a főhadiszállásra, onnan új utasítást kért, és míg ez megérkezett , addig az il­lető már rendesen meg volt verve, visz­­szaszorítva, úgy hogy a czél már most semmiképen nem volt elérhető.­­— Akármit beszélnek a gyufapuska csodái­ról, fő oka a poroszok győzelmének mégis az volt, hogy minden porosz hadvezér nemcsak azt tudta, hogy m­i­t kell tennie, hanem egyszersmind, hogy miért kell ezt meg amazt tennie; nemcsak eszköz volt ő, hanem­ gondolkozó tagja a hadi ve­zényletnek, mely öntudatosan és a moz­gásnak teljes szabadságával működött közre az előtte teljesen világos közös czél elérésére. Ez — igaz — egyfelől ké­pességet tételez fel minden egyes szereplő részéről, másfelől pedig felelősséggel jár; amaz nem minden ember sajátja, imert nem minden ember szereti; sokkal köny­­nyebb és kényelmesebb betű szerint vég­rehajtani a főnök utasításait, de aztán erre hárítani minden felelősséget is, így volt ez az osztrák diplomatánál is. A lefolyt évekre visszapillantva, nem aka­dunk akár csak egyetlen előnyre, melyet ő kivívott, vagy egyetlen calamitásra, me­lyet ő feltartóztathatott volna. Köröskörül allianceok támadtak, tervek szövődtek, ármányok forraltattak, de az osztrák diplo­matia semmit sem tett és semmit sem gá­tolt. Mi lehet ennek oka ? Hisz bűvölni má­sok sem tudnak. Tehát vagy nem volt ele­gendő képesség Ausztria képviselőiben, vagy nem engedtek nekik elegendő tért e képesség érvényesítésére. Egyik csak oly baj, mint a másik, az eredmény egyaránt kedvezőtlen. Csak e napokban olvastuk a lapokban, hogy Moustier marquis ber­lini követ létekor, midőn egyszer udvari bálba kocsizott, a zsandártisztek közé vágatott, kik hintáját fel akarták tartóz­tatni, és a királyi terembe lépve, a mély hajlongások közt feléje közeledő Man­­teuffel miniszterre tám­adott: „Az imént megverettem ennek egyik tisztjét, a­ki nem tudja, hogy a franczia császár kép­viselőjét nem szabad feltartóztatni, midőn a királyhoz megy.“ Nem akarunk ezen daróczos argumentum ad kominem védői lenni, hanem kérdjük : vájjon osztrák diplomata merne-e ilyesmit tenni ? És ha keze még oly nagyon viszketne is, ha ezerszer inkább volna igaza, mint az em­lített esetben Moustier marquisnak, nem fogna-e azonnal száz meg száz scrupulus felébredni lelkében, száz meg száz ag­gasztó kérdés, hogy mit mondanak majd Bécsben? Nem fog-e a tett alattomban he­­lyeseltetni, de a tettes nyilvánosan defa­voyáltatni, elmozdíttatni, kenyerétől meg­­fosztatni ? Innen magyarázható aztán, a mi egyik hazánkfiával történt, a kinek inasa egy olábhoni faluban senkitől sem kaphatta a főzésre szükséges fát; keressen magának a „niemez,“ vala a válasz; de midőn föl­­dink azt szente a jó embereknek, hogy ő nem osztrák, hanem franczia, és ha Buka­­restbe jö, panaszt fog tenni a franczia képviselőnél, azonnal ingyen kapta meg azt, a­mit azelőtt pénzen sem lehetett meg­szereznie. Tehát vagy a képesség, vagy az önállóság, vagy mindkettő egyszer­re hiányzott eddig az osztrák diplomatiá­­ban, sőt a­hol eleinte képesség volt, el kellett vesznie, midőn folyvást szűk, me­rev formák közé szorittatott, és minden önálló fellépés senkinek sem használt, csak a fellépőnek ártott, így az osztrák követek feladata mindinkább a „reprae­­sentatió“ra szorítkozott; első kellék ma­gas társalmi rang volt, és a diplomatia fiatalabb, de kevésbé k­itűnő születésű tagjai azon nyomasztó tudattal működtek, hogy örökkön-örökké segédmunkások fog­nak maradni, és hogy a magasabb pol­­c­októl áthághatlan sorompó zárja el őket. Nem ezen fiatalabbakat még inkább háttérbe szorítani, s még a már kinyert állomásoktól is elmozdítani őket a vénebbek javára, hanem az osztrák diplomatiát test­ben lélekben megifjítani, ez volna az osztrák kormány feladata, ha európai dol­gokban ezentúl is több mint szenvedősé­­­ges szerepet akar játszani. Az öregebbek,­­ a testileg vagy szellemileg gyöngék, él­vezzék az őket megillető nyugdíjt; bár­mily nagy legyen az, bármily terhet róna ez az államra, a kár soha nem lehetne oly nagy, mintha ezen urak azontúl is az eddigi kerékvágásban tartanák az osztrák diplomatia tevékenységét. A külpolitika pedig szűnjék meg házi ügy lenni, és legyen igazán közügygyé, melynek elő­­serélésében tudatosan, és ha kell, önállóan közremunkálni, akárhány golyója van az illető czímerében díszelgő koronának, akármily rangot foglal­­ el a diplomatia hierarchiájában, az e téren működő min­den igazi talentum hivatva legyen. Eíresi dolgok. A sept. 26 -i „Wien. Ztg“ hivatalos részében következő legmagasabb kinevezések hirdettet­­nek ki. B. Paumgarten Ferencz altábornagy Gal­­liczia, Lodomeria és a krakkói nagyherczegség eddigi helytartója ebbeli hivatalától felmentet­vén , helyébe gróf Goluchowski Agenor neveztetett ki. Csehországi helytartóvá gr. Rothkirch P­a­n­t­h­e­n Károly lett kinevezve. Tegetthoff Vilmos szolgálatának más te­rem fenntartásával a hajóhad vezényletétől fel­mentetett , s helyébe P­o­k­o­r­n­y Alajos sorhajó kapitány mozdittatott elő. A ma érkezett bécsi lapok némely tudó­sításai szerint a kormány komolyan készül (te­hát még csak készül!) az alkotmánykérdés meg­oldásához. A „Fr. Bt.“ szerint Prágából jelentik, hogy azonnal az olaszországi béke után a Landtagok egybe hivatnak, fontosabb ügyeik elintézésére, s egyúttal a birodalom több tartományaiban kihirdetve volt ostromállapot is meg fog szüntettetni. Prágai kormánykörökben hozzá­tették, hogy a tartománygyűlések tartama rövid leend, s csakhamar követi azokat a Reichsrath, s egyszersmind a magyar országgyű­lés összehívása. Ehhez a „Politik“ még azt is hozzá­teszi, hogy a kormány elhatározása (mi iránt ?) nemsokára várható, valamint B­e­­­c r­e­d­i gróf visszalépé­se is. A „Fremdenblatt“ szerint a fennebbiek meglehetősen összehangzanak azokkal, miket a bécsi miniszteri körökben beszélnek, s végre is a kormány határozott lépései várhatók. Más lapok kétlik a „Politik“ visszalépési hírét, egyébiránt bizonytalannak tartják, hogy az alkotmány­kér­dés megoldási munkájának vezetése az ő kezei­ben hagyatik. Az Olaszorsággal vezetett béketárgyalások a ma érkezett lapok tudósításai szerint befejezvék A sept 25 én tartott ülésben sikerült az Ausz­tria és Olaszország közt függő pénzügyi kérdést megoldani. A megállapodás szerint Olaszország, mint államterhet elvállalja Monte Veneto (tar­tományi) adósságot, ezenkívül az 1854-ks állam­­­kölcsönből Velenczére eső 35 millió ezüst forin­tot megtérít. Az államadósság ezen részéből zürichi szerződés szerint Lombardiára 40 millió esett. Olaszország minden kártérítés nélkül ve­szi át a velenczei királyságban levő , el nem szállítható hadi szereket. Határ­kérdéseket meghatalmazottak nem tárgyaltak, ez iránt a béke végleges megkötése után külön bizottság fog kiküldetni. — A „France“ a magyar alkotmány kérdésről ezt írj­a : Most már ismerjük az intézkedést, a­melyet a bécsi kormány Magyarország irányában tenni szándékozik. Az autonómia fenn lesz tartva, de az egész monarchia közös ügyei : hadsereg, pénzügy, kereskedés, ipar a központi kormány hatósága alá tartozandnak. A magyar ország­gyűlés feladata lesz tanácskozni a kormány kö­zösügyi törvényjavaslata felett, és szótöbbség­gel határozni felette. (Úgy látszik, a „France“ a magyar országgyűlés ügyrendjét is a franczia kamráké után méri.) Vidéki tudósítások. Veszprém, sept. 18. Részben B.­Fereden idézésem, részben azon körülmény miatt, hogy hívatlan — értesitetlen vendégnek helyét nem akartam elfoglalni ott, hova alkotmányos fogalmakkal egyező eljárás mellett, oly nevezetes ügyben, mint az ínség Ügye, minden bizottmányi tagot meg kellett vol­na hívni: a veszprém megyei központi inségügyi bizottmánynak f. hó 6-ik­s következő napjain tartott nagy­gyűlésében nem vettem részt, s igy részletekbe hatolan nem ismertethetvén, csak is a köztudomásúvá lett eredménynek közlésére szorítkozom. A­mint az elnöklő főispán a gyűlést megnyitott beszédében értésére adta a meghívottaknak, gyűlés föladatául a kormány által kizárólag ve­tőmagra részint már folyóvá tett, részint re­ménybeni pénzsegélynek (200,000 frt tétetett fo­lyóvá megyénk számára) a körülmények — csapás fokozatának tekintetbe vételével, méltá­nyos felosztása tűzetett ki. Mellőzve az adóslevél szerkezete ellen támasz­tatott nehézségekből eredeti vitákat, mellőzve a bélyegmentességi reményeket lehangoló, felsőbb hatósága által nyert s fel is mutatott utasítására hivatkozással indokoló közbeszólását egy pénz­ügyi hivatalnoknak, az elnöklő főispán ő­rságá­­nak e közbeszólás által támasztott izgatottság s keserű felszólalások lecsendesítésére s elnémítá­­sára irányzott azon hullám­csendesítési mesteri szózatát , illetőleg ígéretét, hogy a folyóvá tett s teendő összegek az ő utalványozására ki fognak adatni, a­mi pedig a bélyegilletéket il éti, bizottmányelnöki minőségében távirdai úton kérdést intézend Magyarország tárnokához; — mindezen érdekes részleteket mellőzve, csak any­­nyit említek, hogy a viták tengerén — az ügyet is elmerítéssel fenyegetett hullámokat érintett e szózat után — a megye teremében jön nagy csendesség, mert a gyűlés d. u. négy óráig azon ígérettel, hogy a távirdai után érkezendő válasz akkor tudatni fog, felfüggesztetett. A délutáni gyűlés azonban azon elnöki kije­­entéssel kezdődött, hogy, miután a kir. bizto­soknak a bélyeg alkalmazása elleni felterjeszté­sei mellett a veszprém megyei közpö­­nségügyi bizottmány is teend hasonirányú felterjesztést, é­s ezek eredménytelensége esetén is az összes segély utáni bélyegilleték nem leend magasabb 400 frtnál; a pénzügyhatóság megbízottja is ki­jelentette már nála, hogy az ő utalványozására minden akadékoskodás nélkül kiadandja a pénzt, bélyegilleték kérdését ezúttal mellőztetni óhajta. S mert a távirdai válasz felöli tudósítás elma­radt, sőt a bélyegilleték alkalmazásánál a fel­­terjesztések sikertelenségének lehetősége is ki­­átásba helyeztetett, s úgy e gyűlés — mint a megye több községeit az ínség daczára is fenye­gető katonai executió kétségtelenné tették, hogy fensőbb közigazgatási, pénzügyi és katonai hatóságok az ínségügyet érdeklőleg a­helyett, hogy összevágólag működnének, épen ellen­­tételesen járnak el, s a közigazgatási hatóságok­nak az ínség enyhítésére irányzott működése hasonló Sysiphus köréhez, mely a pénzügyi s­­aton­ai hatóságok intézkedései által emelt hegy­ről épen a czél közelébe értekor gurul vissza, s mert sokan — még pedig a megyének tekinté­­yes tagjai, úgy értelem, mint birtok s politikai dicső múlt tekintetében vezérszerepvitelre hiva­tott tagjai közöl nem megyeileg kezelt összegé­tért nem akarták magukra vállalni az erkölcsi felelősség súlyát! a viták hullámai ismét duzza­­dozni kezdtek, s csak is az elnöklő főispán ta­pintatteljes eljárásának sikerült motos compone­­re fluctus, s keresztülvinni, hogy a központi bi­zottmány az inségügy vezetésébe beavatkozás­tól visszadöbbentő lehetőségek daczára is a je­len gyűlés kitűzött főfeladatának megoldásához látott, s a vetőmag megszerezhetéséért megyénk részére folyóvá tett segélyösszeget a községek között földterületekhöz s az őszi gabnanemüek­­ben a fagy által okozott csapás mértékéhez arányitottan igazság és méltányosságtól vezé­relve felosztotta. Mily szükséges lett volna minden községnek képviseltetése, kitűnik abból is, hogy a központi inségügyi bizottmányban egyes községeknek fagy által sujtottsága kérdésessé tétetett a nél­kül, hogy érdekeik védelmezésére tér nyittatott volna előttök. Tán épen e körülményben rejlik oka annak, hogy vannak községek, melyek épen egy harmadát nyerték segélyül azon összegnek, melynek vetőmagjai szükségességét kimutatták. Nézetem szerint a birtokos osztályt kellett volna oly mérvben segélyezni, hogy ne csak vető — hanem élelmi mag szükségletét is be­szerezhesse, s földeinek munkáltatására — le­romlott szellőjének újjáalakítására képesítve legyen. A birtokos osztály ez esetben fogott vol­na munkát adni azon osztálynak, melynek egye­düli jövedelmező tőkéjét a munkaerő képezi, mely tőke jelenleg épen azért nem jövedelmez, mert a birtokos osztály minden erejéből kime­­ríttetvén, a ránehezedő pénz és élelmi­szerek hiánya miatt kénytelen földjét és szőllőjét saját erejével — úgy, a mifit ily csekély erő alkalma­zása mellett lehető — munkálni. — Ha a birto­kosok tökéletesen kisegítő kölcsönre tehetnének szert, a munkás osztály azonnal találna foglal­kozást, s ereje a gazdászatot emelve lenne érté­kesíthető. De most, mikor a m. kormány oly csekély összeget fordíthat a birtokos osztály se­gélyezésére, mely a szükségelt őszi vetőmagnak beszedésére sem elegendő, mikor élelmi­szerét még a telkes gazda is csak úgy szerezheti be, ha a kilátásba helyzett közmunka adás alkal­mával az ő munkaereje is igénybe vétetik: igen természetes, hogy mint önmaga és családja fenntarthatásáért szinte közmunka által leendő segélyezésre szoruló — a sajátképpeni munkás osztálynak adhatna ugyan munkát, de nem adhat fizetést, sőt még élelmet sem, s igy ezen osztályról a kormánynak közmunka­alapok kijelölése, s erőinek ott leendő foglalkozása és jövedelmezővé tétele által kell gondoskodni. Ily közmunka-alapul volnának kijelölendők Veszprém megyében a székes­fehérvár-veszprémi, és a győr-pápa-keszthelyi vaspályák kiépíthe­­téséért megyénk területén teendő földmunkála­tok, a Mezőföldnek Balaton-Füreddel egyenes iránybani összeköthetéséért a Veszprém kenesei országút dukai pontjától Dukán, Papvásárján, Fűzfőn, Vörös-Berényen át Alsó-Eörs felé veze­tendő jó út, s a­mit a vaspálya után első helyen kellett volna említenem, a veszprém­­pápai országutnak herendi pontjától Szent - Gálon, Nagy- Vázsonyon — a veszprém-nagy­­vázsonyi országos utat átmetsz­ve, Tóth-Vázsony és Barnagh között Pécseli határig veze­tendő, s innen Zalamegye által Pécselén keresztül, Aszófeőig folytatandó, s ott a Veszprém­­tapolczai országúiba veze­tendő országútnak kiépítése. A közlekedési eszközök jósága , czélirányo­san, az érdekek tekintetbe vételével szaporítása, jó,karban tartása élénkíti a forgalmat, s nagy mértékben emeli azon vidék anyagi jobblétét, emelkedését, felvirágozását, mely általuk össze­köttetésbe van hozva a világkereskedelemmel. Közlekedési utak, forgalmat élénkítő, a szállí­tást könnyítő és olcsóvá tevő utak hiánya, vagy a létezőknek roszasága mellett, anyagi tekin­tetben lehetetlen az előrehaladás. S mert az ál­lamnak minden polgára egyenlőn emeli a köz­terheket, jogosítva is van megkívánni, hogy az állam által érdekei ne hanyagoltassanak el, s a közmunkára fordított országos erő az ő érdekei emelésére is értékesítessék, joggal követelheti, hogy jó utak által hozassék összeköttetésbe a világkereskedelemmel. Az általam indítványozott herend-szent-gálnagy vázsony - tót - vázsony - barnagh - pécsel- aszóféki országút által oly községek közlekedése könnyít­­tetnék, melyek forgalmi könnyűség tekintetébe­n valódi mostohagyermekei voltak az államnak,me­lyeknek anyagi jobbléte emeléséről közlekedési jó utak építtetése által nem történt gondoskodás, s vannak közöttök olyanok (­Pécset és az ezzel szomszéd B.-K.-Szöllős), melyeknek szőlőhe­gyeiben igen értékes, de a közlekedési nehézsé­gek miatt kellőleg mind ez ideig nem hasznosít­hatott kincs rejlik, mely most mintegy elásva hever, de az általam ajánlott, s a nevezett köz­ségek által már több ízben kiépíttetni kért or­szágutnak elkészítése esetén ragyogni fog. A Bakonyságra és Balatonmellékére nézve, mely két vidék jelenleg csak nagy kerülővel, vagy nyaktöréssel fenyegető utakon érintkez­­hetik egymással, kiáltó szükség ez országutnak kiépítése. A Bakony, a Balatonmelléknek bo­raira, s Balatonmelléke a Bakonynak rengeteg erdejébeni fára van utalva. A két vidéket anyagi érdekeik kölcsönösen utalják egymásra, s érde­keik kielégítése jó ut által leendő egyenes össze­köttetésüket igényeli. Anyagi jobblétek emelke­dését eddig is nagy mértékben gátolta ezen útvonalnak hiánya, melynek szükségessége már régen elismertetett, s kiépíttetésére Zala megye saját területén 1850 dik év előtt meg is tette a szükséges előmunkálatokat, kijelölte a leendő útvonalat, mely kijelölésnek bizonysága az Aszó­­feőtől a pécseli erdőig vágott egyenes ut­at is, s csakis a közbejött, anyagi érdekeinkre is emelés helyett levetőleg hatott szomorú körülmények­nek lehet tulajdonítani, hogy mint több más köz­érdekű vállalat, úgy ez is hajótörést szenvedett, hogy az eszme testet nem ölthetett, s meg nem testesülhetése miatt oly sok községnek anyagi érdekei, s annyi éven át szenvedtek. Az életre való eszmének megtestesülését azonban, ha gá­tolhatják is ideiglenesen, de magát az eszmét meg nem ölhetik, újra előtérbe nyomul az, küzdő bajnokok lépnek fel mellette, hogy megtestesül­hessen. Az érintett itt is megtalálta küzdő baj­nokait az érdeklett vidékek birtokosaiban, Zala­megye Tapolczán tartott inségügyi bizottmányá­ban újra megpendült kiépíttetésének eszméje, s mikor a munkanélküli szegény néposztálynak jövedelmi forrás nyithatásáért a közmunka-ala­pok kijelöltettek, Bohon­szky Antal, pécseli köz­birtokosnak, s többeknek lelkes felszólalására ezen út, mint a legszükségesebbek egyike, jön közmunka alapul kijelölve. Veszprémben Szent- Gál közbirtokosai, élükön Tamás Károly köz­ségbirával, Tóth Józseffel s többekkel szinte megtették az út kiépíttetése végett szükségelt előlép­éseket, s nem lehet kétség a felől, hogy Veszprém­ és Zala megyék e tekintetben intéz­kedésre hivatott férfiai egyetértőleg fogják ez útvonalnak kiépittetését közmunka alapul kije­lölni. Kettős czél éretik el ez útnak kiépittetése által, mert a szegény néposztályra nézve itt adandó munka által tétetik lehetővé önnfenntar­­tása, élelmének és ruházatának beszerzése,­­ e mellett oly vidékek, melyek eddig egymástól és részben (rész utaik miatt) a világkereskedelem­től is el voltak zárva, egymáshoz közelebb, s a kereskedelmi forgalomba behozatván, anyagi jobbléteknek szilárd alapja megvettetik. Neve­zetes körülmény az is, hogy kiépíttetése nem sokba kerül, mert azon vonalnak, melyen át vezetendő lesz, mindenütt mellette van az útké­­szítéséhez szükségelt anyag (kő, kőpor stb.), s az út talaja szinte köves lévén, az alap termé­szettel szilárd, s igy tartós. V­é­g­h­e­­­y Dezső ügyvéd, ki már­is ország­szerte ismert nevet vívott ki magának, a régészet terén siker által koszorúzottan tett kutatásai által, s a levéltárak penészes homályából, rej­tekhelyéből a történelmi adatgyűjtők és tudo­­mány-búvárokra nézve magas értékű, becses ok­mányokat hozott napfényre, jelenleg szülőföl­dén Veszprém városban folytatja régészeti nyomozódásait, ügyvédi foglalkozásaitól sza­bad idejét a Veszprém városban található le­véltárak átnézésére, megvizsgálására, s az ezekben felfedezett becses okmányok lemáso­­­lására fordítván. A veszprémi fő­tisztelendő káp­talan is megnyitotta értékes s több század ös­­­szegyűjtött okmányaival gazdag levéltárát a tu­dományos kutató előtt. E levéltár egyike a leg­­rendezettebbeknek, s a főt. káptalan e levéltár­nak úgy rendezettsége, mint a tudomány, s hazai történelem emelése s ez utóbbira fényt derithetésére a nyomozók előtt megnyitásáért dicséretet és köszönetet érdemel. Bámulatra méltó az az erély, kitartás, önmagáról megfeled­­kezéssel határos fáradhatatlanság, melyet az okmánykutató e nagy terjedelmű kincses bá­nyának kiaknázásában tanúsít, s mert ez anya­gilag nem jutalmazó téren működésre nem ön­­érdek, hanem a hazai történelemre fényt derít­hető okmányok felfedezésére sarkaló hazafias lelkesedés s szenvedély ösztönözi, s a szenve­déllyel szakértelem párosul, nem lehet kétség a felől, hogy ez érdekes leányának egyetlen egy kincse sem maradand­ósi homályban, a­mit a tudomány és hazai történelem értékesíthet, az mind ki leend aknázva. Már­is fedezett fel magas értékű Árpádok korábeli okmányokat. A tudo­mány és hazai történelem szempontjából valódi nyereménynek tekinthető, hogy e jól rendezett, s okmány­­­gazdag levéltár ily hozzá méltó szakértő nyomozó előtt nyittatott meg. I­M.

Next