Pesti Napló, 1866. október (17. évfolyam, 4935–4960. szám)

1866-10-25 / 4955. szám

gából; ha nem volna Ausztriában tartományi szellem is, vagy ha ezt csak annyira is nivellálni lehet vala, mint Francziaországban a forrada­lom előtt; ha volna Ausztriában oly nemzeti­ség, mely ne csak műveltségi jelentőségénél, hanem számánál fogval is túlnyomó lehetne, és felsőbbségét önként vagy kénytelenségből elis­mernék, hogy az egész birodalom feletti politi­kai vezér szerepét kétségbe sem vonhatnák, szóval, ha Ausztriában megvol­nának egy centraliaticus ál­lam feltételei, melyek merő­ben hiányzanak mindannyian, mi lennénk utolsók, kik Ausz­triában mást kívánnánk, mint szorosan összpontosított álla­­m­o­t. Sőt, ha Ausztriának Magyarország irá­nyában lenne annyi hatalma, hogy azt a formát ki bírja erőszakolni, mely ellen az egész erővel küzd, s mely csak nemzedékek kihaltával és a több száz éves történet elfeledésével lenne ke­resztül vihető, — ám egyeznénk ugyan bele a jognak az erőszak által való elnyomásába bámulni tuduók a bátorságot és erélyt ily nehéz feladat megoldásában. De a­mint a dolgok a valóságban állanak, — hiában keresünk felele­tet azon kérdésre : „quibus auxiliis ?“ Csupa „jó akarattal“ Ausztriát újjászervezni nem le­­het, s van a bécsi „Ringstrassen“ kívül is világ és történet, melyet számba kell venni.“ A „Telegraf“ a centralisták programmjának azon helyére, melyben azokét „férez-műnek“ nevezi, azt válaszolja, hogy az autonomisták többre becsülnek egy nem teljesen kielégítő megoldást is a lehetetlen megoldásnál Skenc és társai elszigetelve állanak Ausztriá­ban, — sajnálni lehet ezt azon jó erők miatt, melyeket a német pártnak nélkülöznie kell. De szerencsétlenség lenne, ha ez máskép volna. A „Telegraf“ c­éloz végül arra is, hogy gyorsan és erélylyel kell most fogni az alkotmányos za­var megoldásához , mert Ausztriának nincs már ideje a várakozásra, — máris csaknem el van játszva a szabadság, jog, hatalom és jóllét. __ A „Wiener Abendpost“-nak általunk köz­lött ny­ilatkozata után is, mely szerint a magyar országgyűlés összehívása csupán a cholera miatt halad, vannak tudósítók, kik egyébben is kere­sik az okot. így a „Tagesbote“ nek egy bécsi levelezője szerint a magyar országgyűlés csak december közepére hivatik össze ismét, úgy hogy csak januárban foghat tulajdonkép a munkához. Addig a német-szláv tartományok gyűlései nyi­latkoznak, s nyilatkozataik által vélik mérsékel­hetni a magyar országgyűlést. De ezen számítás még nem minden. A halogatás fő oka az, hogy döntő helyen még nincs végleges határozat a politikai viszonyok fordulata dolgában. Külön­ben a rendszerváltozás elvben t ji.i-o.i-t*. — az életbeléptetés Úgy látszik, kétféle javaslat közt van a válasz­tás. Egyik gróf Belcredié és elvbarátié. E sze­rint a Magyarországgal és Csehországgal való kiegyezés alkotmányos uton előreláthatólag si­kertelennek fogván bebizonyulni, „erélyes, de felvilágosult absolutismus útján kell kimenekedni a jelen zavarból. A Landtagok megmaradnának, de egy birodalmi senatus, a megerősített reichs­­rath egy neme, lenne ezek fölébe helyezve. Ez csak provisoriumnak neveztetnék, s a képte­lenséggel indokoltatnék, melyből néhány év múl­va visszatérnének az alkotmányosságra. Termé­szetes, hogy ez a bureaucraták­ban hő pártolókra talál. Egészen máskép szól — mond a Tagesbote — a másik terv, melyet magyar részről aján­lanak,­­s mely azon lap szerint, valószínűen lé­tesülni fog. Ez mind a Lajthán túliak, mind az inneniek részére az alkotmányos követelések teljes megadását javasolja. Egyik helyen a reichszatb, másikon az országgyűlés határozna az alkotmány reformja felett, és egyezkednek a közös ügyek és azok tárgyalása ügyében. A bi­rodalom mindkét felére nézve szigorúan parla­mentáris kormány hozatnék be, mely szabadel­­mű és egyszersmind erélyes politikát követne mind a bel, mind a külügyekben. Ezen pro­gramra megvalósulta iránt nagyon magas állású személyiségek érdek­lődnek, s köztök olyanok, kik nagyon közel állanak a császári családhoz. Csakhogy azok közt, kik ezen programra alapvonásait támogat­ják, némi eltérés is van. Egyik rész a magyar kívonatoknak előre való és teljes megadása mel­lett szól, másik rész úgy vélekedik, hogy elő­ször a német szláv tartományokban kell meg­szilárdítani és gyakorlatba venni az alkotmányos­ságot, mielőtt a magyarokkal egyezkednének. De mindenik rész egy­etér­t abban, hogy a clerica­­lis szellemmel szakitni kell, s a concordatumot félretenni, s ha a pénzügy rendezésére a papi javak elvétele szükséges, ezt is végrehaj­tani. Hozzá­teszik, hogy B­e a­s­­ urnok a mi­nisztériumba lépte kapcsolatban áll eme combi­­natiókkal, s a rendszer­változás, melynek alapja még septemberben le volt téve, januárban fog nyilvánosságra hozatni. Tudva, természetes, hogy kiváló befolyása leend az ügyek vezetésében. Mint a régi „Pressernek írják Gréczből, egközelebbről meg fog jelenni az autonomisták politikai programmja, — és abban ott, a­hol a közös ügyek tárgyalásáról van szó,­„parla­mentáris tár­gyalás“ helyett, mely ere­detileg a programaiban volt „alkotmányos tárgyalás“ — fog állani. Ha a „Presse“ értesülése való, — úgy látszik — az közeledés a magyar országgyűlési 15 és bizottság által elfogadott tervezethez. P­e­s­t, oct. 24. -j- Ismét van Pest városáról mondani valóm. Az olvasó előre gyaníthatja, hogy megint történt valami olyan, a­mi méltó társa lesz azoknak, a­mik a múlt hetekben sokakra nézve kellemetlen, de a közönségre nézve hasznos vitára nyújtot­tak anyagot. íme, mi történt újólag : A pestvárosi egészségügyi bizott­mány elhatározza, hogy az idei no­vemberi vásár két héttel halasztás­sék el. Azt hinné az ember, hogy a­mit egészségi ügyben e bizottmány határoz, miután ez épen azért létezik, hogy tanácsát ne csak meghall­gassák, hanem hogy megfogadják, a tanács fel­tétlenül követni fogja. Azonban itt másként tör­tént. A juris doctorok meg juris nem doctorok egy tisztán egészségügyi kérdésben elsőséget vívtak ki a valódi orvos­doctorok felett. Ugyanis Pest város gazdasági bizottmánya, szatócs szem­pontból és szatócs érdekekből kieszközölte, hogy a közegészség kérdése mellőztessék, s a vásár tartassák meg a szokott időben. Megszűnik e­­z ideig a cholera, azt valószínű­leg a gazdasági bizottmány nem tudja, de igen hihető, hogy a szakadatlan katonajárással foly­tonos tápot adnak neki, s midőn a fővárosban meg lesz szűnve, a vidéken mozgó katonaság gondoskodni fog, hogy a vidék ne legyen Cho­lera nélkül. Már most vegyük azt a kedvező esetet, hogy Pesten nincs, de lesz a vidéken, honnan a vásá­rosok ismét visszahozhatják. A gazdasági bizottmány, és vele a tanács, a közegészség ellen ismét egy oly tettet fog elkö­vetni, melyben néhány kereskedőt kivéve, egész Pest városának közvéleménye ellene fordul, s a boszos hangulatot kifejező journalistika mel­lett fog szólani. Aztán ne feledjék azok az urak, hogy a császári királyi levél után a pesti cholera ügy kétszeresen országos ügygyé vált. — A községnek országos érdekből nem szabad oly ballépést tenni, mely­lyel az országgyűlés egybehivását késleltetheti Ha nincs bennök annyi erély, hogy kéréssel, után járással kieszközöljék a katona­járás megszün­tetilőd legalább Pest város fiai ne kövessenek mintegy akar katonaságot, mini vásáros népet hozzanak Pest nyakára. Nincs kiváltsága a vá­sárosnak, hogy kevesebb cholerát czipeljen, mint a katonaság. Be­cst urnak a minisztériumba való be­­léptét most valószínűbbnek tartják, mint ezelőtt. Ő egy politikai programmot nyújtott be, mely, úgy látszik , elfogadtatott. Mindamellett nem formaszerinti külügyminiszter lesz, mert kül­ügyminiszternek megmarad gr. Mensdorff — Beust úr neve társ­miniszter lesz (ministre ad ovnt.) Azonban, miután programmja el lesz fo­g hg prímás , eminentiája temetkezési szertartása f. hó 22-én és 23-án a „P. H.“ szerint következőleg ment végbe. Eszter­gom, oct. 22. Ma a nagy halottra vonatkozó komoly szer­tartások tartottak. A basilikában a papság re­quiemeket mondott az üdvözölt főpap nyugal­máért. Kilencz órakor temettetének el a belek, a szív és a nyelv. A kripta oltárán két vörös réz urna, fekete bárs­onynyal bontottan, zárta magába az ana­­tomizált testrészeket. A nagyobbikban a belek, a kisebbik edényben pedig a nyelv és szív való­nak. Szokásos temetési szertartással tették a sírba azokat. A „Venite exultemus“ komolyan magasztos accordjai, s az absolve imádatos áriája megilletődve érinté a jelen voltak kebe­lét ; az egyszerű, sötét oltár, a néma sírkövek, melyekről századok olvastatják a múlandó­ság és öröklét intelmeit, hidegen állottak közöt­tünk. E temetésszerü szertartás végeztével Zalka kanonok ur­u­nga ünnepélyes requiemet vége­zett. Ezután pedig az egész káptalan a primusi residentiába ment, hol a nagy halott mellett a „pro defunctis“ nocturnumát végezték. — A zsoltárok emelkedett, majd mélabús gondolatai, a chorale lágy dallama a vallás magasztossá­gával tölték be a gyásztermet, s a könyező so­kaság szivét. Ma a nagy halott szerfelett látogattatik. A tö­megesült járók­kelők miatt alig lehet a terembe jutni. Mindnyájan bámulják az ízléssel kiállított ravatalt s a fényt, melyhez hasonlót Esztergom csak kevés prímás halálakor látott. Városunk igen megnépesü­lt már is. Utczáink tele vannak idegenekkel. Holnapig roppant so­kaságot várnak. A basilika kúpján tizenhét öl hosszúságú fekete lobogó leng. Minden komoly, minden ünnyepélyesen gyászos, mint a harangok renditő, méla melódiája, mely a magyar Sión felett keseregve zokog. Isten velünk ! Esztergom, oct. 28. A temetés megtörtént. Magyarország primási­­ széke Üres, árva lett. Reggeli 7 órakor a bazilik­i­ka nagy harangja zúgott gyászosan sz. István székhelye felett, mozsarak ropogtak. A város ritkonsága, az érkezett roppant számú idegenek hullámozva lepték el az utczákat s a primási lak előtti tért. Nyolcz órakor történt az ünnepélyes beszentelés. A nagy halott rokonai, az udvari papok, a prímási cselédség, siránkozva vettek bucsut az üdvözülttől, a koporsó elzárta őt sze­neink elöl , örökre. Nemsokára az udvaron láttuk már a koporsót, fekete bársonynyal bevont emelvényes váliko­­csin. A bíborvörös damaszt koporsó királyi fény­ben, arany csipkézettel, fodrok és bojtokkal állt előttünk. Rajta a püspöki és papi jelvények : kehely, missale, gazdag insula, oldalvást pedig a püspöki pásztor­hoz alkalmazvák. Csakhamar megérkezett a szertartást végző napvéltóságú érsek, Bartakovics Béla is, fényes segéd­let kíséretében. A temetés megkezdődött. Ünne­pélyes fenséggel zengett a „Venite exul­temus“ magasztos d­arab­ja, a halandó em­bernek az öröklét kapujánál bocsátott ezen ima­szó sóhaja. A papság erős kart képezett, s a vi­lágiak pietással zengettek az illetődött harmó­nia közé. A kikövetés bevégződvén, a halotti ima végszavatit az „Amen“ viszhangozta, s a temetési menet megindult. Nagyszerű volt ez, és méltó finaléja azon fé­nyes egyházi ünnepélyeknek, melyeket az üd­­vözült főpap életében oly kiváló gonddal ve­zetett. Még nem indult meg a koporsó a primási lak­ból, s a néptömeg eleje máris a várbeli alagút­­nál haladott. Megható imposans látvány fejlett ki. Oly panoráma, mely a lélek legmélyebb re­­dőjéig is behatol sugarával. A várfok, a bazilika­tere, az oldalutak tarkázott vonalban voltak sze­gélyezve a néző sokaság által. Alul az utczán, tömött kettős sorfal húzódott egész a tem­plomig. A regg fényes volt, a jég sugáros, csendes, mint mindig, valahányszor Leitovszky ünnepé­ly­ezett. A bazilikán kitűzött roppant gyászlobo­góval nem játszott lengve a szél, busán borult az a tündöklő kupolára, így haladott a gyászmenet. Legelöl három vármegyei lovas huszár kivont karddal, útó­nok három növendékpap, a szent kereszt elő­­vitelével. Ezeket követte az esztergomi polgár­ság és lakosság tömött, szép sora, a szébek s a halotti egyletek fekete zászlók alatt. Most a cs. kir. vadász zenekar, a helységek képviselői, a városi tanács, a honoratiorok s a városi tisztvi­selők, a megye gyászlobogója s a vármegyei ho­­noratiorok és tisztviselők lépdeltek. Nyomban ezek után következtek a primási és káptalani gazdatisztek és erdészök. Ez volt mintegy elő­­csapata a többnyire feketébe öltözött és lassú ko­molysággal haladó menetnek. Egyszerű feszület következett most, s az után a szerzetesek fekete, rendi öltönyben. A sz- Fe­rencziek, jelenlegi ft tartományi rendfőnökük kiséretében, a serviták, a jezsuiták, a kenczék képviselői, a pesti m. kir. egyetem tanárai, s végül a pálosok fehér talárisban. Ezekhez csat­lakozott, a papi kereszt elővitele mellett, a vi­lági papság hosszú, nagy sora. Karingben, fe­kete stólával, kisérők örök nyugalomra főpap­jukat. Igen megható jelenetet képeztek, az apáczák vezetése alatt megjelent zárdanövendék leány­kák. Mintegy negyvenen voltak. Fekete egysze­rű foglalattal szegélyzett fehér ruhájukon fekete palástot viseltek, fejükön gyöngyvirág koszorút, melyre fehér párta és fekete hosszú kettős fátyol borult; kezeikben virágot és olvasót tartanak, érthető, hangosan zokogó imájuk áldást kért a nyugovó főpásztor poraira. Ők, mint hálás gyer­mekek, gyászolták a halottat, kiben alapítójukat és gondos atyjukat vesztették el. A káptalanok követei jöttek most, utánuk az adstansok, az udvari papok zárták be a csopor­tot. Ők vitték a földi méltóság és nagyság jel­vényeit, a szt.­István, Lipót nagy rendjelét, a herczegi koronát, bíbor bársonyból, hermelinnel szegélyezve, tetején kereszttel, a bibornoki ka­lapot gazdag, lecsüggő bojtokkal. Fekete bársony párnára voltak helyezve,­­ a nézők szemei ki­'-------1^—UUyl­SOuvvu vuuvmu­n koporsó, esperesek, megyei és uradalmi tisztvi­selők által felváltva vitetve. Amazok karinget és stólát, ezek pedig egyenlő szabású, astrakán prémmel díszített hosszú fekete zekét viseltek. A koporsót huszonnégy fáklya, vármegyei disz­­huszárok és katonák környezték. A rokonok zo­kogva követték a holt­testet. Nyomban utánuk pedig gróf Bellegarde, ő Felsége a királynak képviselője, Majláth kir. főcancellár, b. Sennyey kir. főtárnok­­mester, gr. C­z­i­r­á­k­y János kir. főkamarás, gr. F­o­r­g­á­c­h Antal, gr. Károlyi István, gr. Zichy Nándor, gr. Pál­ffy János, b. Apor, b. Eötvös József, gróf Saint Quentin országos hadifőparancsnok több tábornokkal, Lipovniczky Vilmos és M­e­­­cz­er István ő exczik a királyi Curia számos tagjaival, kik közt nevezetesen észrevettük Eötvös József septemviri s Beke és Vitái, Perczelk. táb­lai bírókat, a kir. helytartóságtól láttuk Bar­­ta­­, Sztankovich, Hegedűs és a t. a­nyaikat, K­a­p­y Ede pestmegyei főispáni hely­tar­tót, S­z­a­l­a­y István udv. tanácsost, a testvér Buda­pest nagy számú küldöttségét, igen sok vidéki birtokost és honoratiort, s végre több pesti és bécsi politikai lap reporterjét. (Az országos képviselő­házból S­z­e­n­t­i­v­á­­nyi Károly ház­elnök és Holán Ernő képvi­selő voltak jelen.) Az egész gyászmenetet a nők ájtatoskodó csoportja zárta be. A bazilika nagy harangja rendítőleg zúgott felettünk, az ének, a zene hangjai eltörték az utczát, a széles utat, s a főtemplom küszöbét merengő pietással léptük át. A­mit most láttunk, az az egészhez tartozott, bele­illett, hogy a bá­nat s a végtisztelet egységben, nagyban álljon a lélek előtt. A bazilikát gyászba öltözve találtuk. A nagy oltárkép, C r i g o 1 e 11 i assumptája, roppant fe­kete vétummal volt lefedve. A leplen fehér ke­reszt és négy czimer díszlett. Az érseki stallum némán üresen állott, a posztó, mely arra borult eléggé szólott a gyászeseményről. A primási szé­ken a boldogult bíboros főpap czímere foglalt helyet. A kanonoki stallumok, a padok fekete fodrozattal boríttattak be, a talajon sötét, nagy fekete szőnyeg terült. Az oltár nem ragyogott fényben, egyszerű gyászterítőjén hat gyertya lobogott. A taberna­­culum, az ereklyetartók fátyol alatt voltak. A tágas szentély egész ellentétet képezett a ra­gyogó, pompás ravatallal, mely a kúp alatt emelkedett. Ez öt lábnyi magasságú lehetett, a redőzött bársony térítőn, mely az egészre borult, gazdag, sávolyozott, majd rojtozott arany szegélyzetek nagy sora ragyogott. Egyszerűen szép és ma­gasztos volt a látvány, midőn a fényes hímzetű bibor koporsó a ravatalra helyeztetett, hat nagy candelabrum övezte az egészet. A nép bánatos arczc­al foglalta el a nagy tért. Ott állottak a koporsó körül most azok, kik az­előtt a szentély lépcsőjénél, az, apostoli buzgósá­­gu főpásztornak áldását vevék, a kik kenezdus szent beszédeit hallgatták, s példáján, vallásos szellemén lelkesülve, bensőséggel borultak térdre a Mindenható imádására !... Az ünnepélyes gyászmisét szintén az egri ér­sek, Bartakovics Béla ö­nméltósága Hangja’erőteljes volt, de illetődött és elfogult, íg kezdődött az introitus. Zenéjét D r­o b­i­s­c­h írta, laery instrumentatio, emelkedett fugák je­lemzik Drobisch e szerzeményét. A dies irae alapgondolatában merész zene, de igen megha­tóvá teszik az imádatot a mélabus pontok, melye­ken a megtört szív, az elszállott élet compunctió­ja sóhajt végig. Velőkig hatott a „b­en­e di­c­tus“ és „agnus Dei“ Führer­től. A rezgő, bonyodalmas melódia a mily szép, oly különös. Az ének s a zene közötti látszólagos ellentétek­ben valami oly úr, oly hézag tűnt fel, mintha a halált magát, a­mint az az életben tátongó Űrt vár, akarta volna a fájó melódiában festeni. Az absolu­tiókat a pontificáló érseken kivül m­ég Simor János győri püspök ő­rutsága, P­e­­­t­­­e­r Antal váczi püspök ö­nliga, Jeckelfalusay vál, püspök és po­zsonyi prépost és Durguth József püs­pök és esztergomi érseki helyettes ő méltóságaik végezték. Mindegyik külön végezte a rituale ál­tal előirt forma szerint az imákat és beszente­­lést. Végül felzendült a „­ i­b e r­a, zenéjét Sey­­ler József szerzette. Egyike az e nemben írt leg­jobb daraboknak. Tiszta, meglepő d­arab­ja, az egyházi zene magasztosultságát és egyszerűsé­gét viseli magán, váltakozva a gyarló­kebel fur­daló gyötrelme, bánata, s az isteni irgalomhoz emelkedő bizalom gyönyörű harmóniájával. Le­­verten és magasztosulva állottunk a roppant templomivek alatt, míg az ének és ima véghang­jai borongva zengettek szét az oszlopok között. A halottat a kriptába hozták. Ez fényesen volt kivilágítva. Fehér, tiszta körében e nagy falaknak alig sejti az ember, hogy holtak között járdái. Az enyészet borzadálya, mely a kedély­re ily pillanatokban önlénytelenül is borul, eltű­nik a halhatlanság symbolizált jelvényeinek lát­tára, melylyel az öröklétben hivő szellem a sírok világát felékesitette. A „In paradisum gyönyörű dallama meghatá lelkünket, s a fáj­dalom, mely e pillanatban reánk borult, az elér­­zékenyülésig fokozódott, midőn a ragyogó kopor­sót a díszjelvényektől­­megfosztották. Itt állott a holt­test, a földi ragyogvány és szerencse e hordozója, még holtában is környez­ve a tisztelet és kegyelet jelei által. De a pietás a léleké volt, ki az öröklét dicsőségét már át­lépte; az eszméje, melynek e test, mig élt, oly nemes, feláldozó szolgája volt. Most örökre meg­­válandók valánk tőle. A sir, mely az oltár jobb­ján tátongott, csendes, puszta üreg. Nehány láb magas és mély; a téglákat még vakolat sem födi, egyszerű, meztelen az, mint­­ a sir. Ez fo­gadta ölébe őt, a nagy halottat. A beszentelési szertartást, az imákat és a bú­csú éneket sírva, fájdalmasan végeztük. Megren­dülve állottam ott, míg a sirt befalazták. Az üreg megtelt, a munkások zörgése tompán hang­zott szét a föld alatt. Isten áldja meg nyugalmát a valóban jólelkű főpapnak, az öröklét sugarai ragyogjanak a ne­mes léleknek, ki, mig élt, a hit világát, a szeretet malasztját oly melegen, oly örömmel hinté a szi­vekbe, az egyházra, hazára ! Vidék , tudósítások. Szakolcza, oct. 22. Az irgalom barátihoz!­leletségszerűleg bő­szm­ékkel "ecseteln" városunk szánalomra méltó állapotát; nem kétkedve, hogy a tekintetes szerkesztőség ezen soraimnak be­cses lapjában tért engedni szíveskedik. Nem volt elég, hogy a májusi fagy nemcsak őszi vetéseinket, de szölleinket is egészen el­pusztította, s igy földmivelő népünket élelmi for­rásától megfosztó; nem volt elég , hogy a kis vá­rosunkat meglátogatott porosz hadak számtalan requisitiókkal a még kamaráinkban fennlévő kevés eleséget is felemésztették; és szívrepesztő hagyományuk a cholera kilencz heti dühöngése által négyszáz áldozatot ragadott el tőlünk; de a balsors vaskeze reánk végső csapást intézett, midőn aug. 8-án, sept. 3-án, 20-án, 24-én, 26 és 27-én támadott tűzvészek 96 házat és 16 csűrt porrá s hamuvá tettek ; különösen pedig a sept. 24 i pusztitó elem, mely iszonyú szélvihar köze­pette támadott, oltási segítség lehetlensége miatt egy óra alatt 83 lakot és 12 csűrt ham­vasztott el. Ezen rettentő csapás, mely legin­kább szegény sorsú lakosságunkat érte, annál nyomasztóbb, minthogy igen számosaknál a há­zak belsejébe is hatvan a tűz, a szegényeket mindenüktől, bútor, ruházat, s élelmeiktől meg­fosztotta, nem maradván egyebük a puszta életnél. Nem akarom tovább ecsetelni a nyomort, s a segedelemért esdeklő fohászait a kétségbe esett családapáknak; nem az éhező kisdedektől kö­rülvett özvegyek köny­cseppjeit; nem végtére az öldöklő járvány által szüleiktől s ápolóiktól végkép megfosztott egyefogyott árváknak jaj­gatásait ; kiknek mindnyájuknak csak a feleba­ráti jótékonyság enyhítheti némileg iszonyú hely­zetüket ; mi a város többi lakosai, kiket a sors üldöző keze úgy is nagyon ért, képtelenek vagyunk rajtok a szükségelt mérvben segíteni. S azért ezen szerencsétlenek nevében bi­zalommal fordulok hozzátok ti édes magyar hazánk nagylelkű honfiai és szívélyes hon leányai! nyújtsatok irgalom segedelmet az annyira siralmas helyzetben nyögök keserű kö­­nyeinek elapasztására, enyhítsétek, a mennyire lehet, bőkezüségtekkel ez iszonyú csapással suj­tottak szenvedéseit, s áldani fognak benneteket a kétségbeeséstől általatok megmentett család­apák, özvegyek és elhagyatott árvák. A könyör adományok az alólirotthoz czimez tétel keretnek. A hírlapok 1. szerkesztőségeit pedig tiszteletteljesen felkérem, miszerint e fel­hívást becses lapjaikba felvenni, és a könyör­adományok gyűjtését e czélra elfogadni szíves­­kedjenek.*) A beérkezett könyör­adományokat, és ezek hová fordítási számláját annak idején hirlapilag közzétenni el nem mulasztom. Kuba János, Nyitramegye szakolczai kerület országgyűlési képviselője. Belényes, oct. 19. Egy pár hó előtt, midőn legidősb leányomat Belényesbe férjhez adám, egy ismerősöm e sza­vakat intézte hozzám : a románok fészkébe bo­csátód leányodat. E [szavak bizonyos erkölcsi *) B eztára hozzánk küldendő kegyes adományokat illető helyre juttatás végett szívesen fogadunk. S­z e r­k. elégtétellel jutnak eszembe most, midőn gyer­mekeim látogatására ide rándultam, hol egy pár hét alatt nemcsak Belényes város értelmeséjei­­vel, de az egész környékkel le a határig mégis­ is­merkedhetem; örömmel felelhetek barátom akkori mondatára, hogy igen­is, a románok kö­zül alig lehet széles e nagy hazában egy egy helyen annyi tanult férfiút találni, mint Bihar­­megye belényesi járásában, hol nem tekintve némely kopár hegycsúcson álló szegény helység lakói földjének terméketlenségét, többnyire kü­­­lönbféle kézimunkákkal foglalkozó, a méhhez hasonló szorgalmas nép lakja e vidéket, mely részint kü­lönbféle fanemű és ruházat készítéssel, melyben feltűnő ügyességgel bírnak, részint kü­lönbféle kőedény gyártásával a szerény, csak­nem szűk faházban, minden gépezet nélkül, a legügyesebben foglalkoznak, jegyzőik a szó szo­ros értelmében, ha a gazdag róna vidékbeli col­­legáikat felül nem múlják is, de azokkal minden tekintetben egyensúlyban állnak, mert valamint a magyar él, hal a maga nemzetiségéért, ugyan­azt lehet mondani az ide valókról, mind a mel­lett, valamint azok, úgy ezek is jó hazafiak, az ország nyelveit tisztán beszélik, az ország javát szívükön viselik és csakis a magyar nemzet­kölés tapintatos eljárásától függ, hogy e figye­­lmre méltó nemzetben egyik életerős támaszát találja fel. Tanulmányozni kívánva e vidéket, ittlétem nagy részét a rándulásokra használtam, bejár­tam a béretek csúcsait, meglátogattam a kuny­­rókat, valamint a jegyzői és papi lakokat, és örömmel írhatom, hogy magyarellenes szót se­hol se hallottam, de igenis Deák, Teleky­­ és más nagy férfialaknak arczképeivel találkoz­tam a legszegényebb falvakban is, mi mind arra mutat, hogy e nép félre ismertetett, és még eddig nem méltatták megérdemelt figyelemre. Örömmel írhatom még, hogy e szomorú idő­szakban, midőn szegény hazánk oly általános csapások alatt szenvedett, e föld népe messze a laza fővárosától, csakis az értelmesbek tanácsai után és saját ösztönükből igyekeztek a bajon új vetéssel és ültetéssel segíteni, annyira, hogy bú­zával, kukoriczával, babbal, káposztával stb., ha nem is bőségben, de minden esetre a szükséges mennyiségben ellátva vannak ; de különösen fel­­tünő a sok széna készlet, mit le egész Zaránd határáig majd minden szegény kunyhó udvarán láttam, mire ezen vidék nagy figyelmet fordít szarvas­marháinak nagybani tenyésztése végett. Nagy jövedelmi forrása e vidéknek a disznó­tenyésztés is, alig láttam udvart, melyben egy pár sertés hiányzanék, sok helyen csoportban is láttam, mi mind arra mutat, hogy önfenntar­tási ösztön létezik, és nem oly bárgyú és tunya e nép, mint azt sokan elhitetni akarnák, kiket is utalok egy belényesi hetivásárra, hol a szegény román földmivelet különbféle áruczikkekkel (többnyire saját készítménye) a legügyesebb eladási modorral szemlélhetünk. Megjegyzendőnek tartom, hogy e vidék a jár­ványtól menten maradt, voltak ugyan a déli ré­szek némely falvaiban egyes esetei, melyeket mint egyebütt is a csatatérről haza érkező és várva várt családtagok megjelenése okozott, de hála az égnek, most már megszűntnek mond­hatni. Végre elmondhatom, hogy a főváros lakói közül ez évben én valók az első a­ki hóesést lát­hattam ; e hó 16-kán kint lévén a havasok alatt vadászaton, midőn egy órai borult idő elegendő ---11. Szrinyáben gyönyör­ködhessem ; felséges látvány a nagy Bihar ne­gyét lánczolatával ilyenkor szemlélhetni. Ezen kirándulásom alkalmával volt szerencsém a vaskói szolgabiró Vas János úr vendégszerető házánál a legszívélyesebben nemcsak fogadtatni és minden kigondolható kényelemmel­ elláttatni, de még általa egy ritka havasi állat példánynyal is a pesti állatkert számára megajándékoztat­­ni, ez ajánlatát és felszállítását örömmel fogad­tam, mit rövid idő múlva szándékom is teljesí­teni ; az állat, mely is e vidéken Gáspárnak neveztetett, méltó társa lesz Kristófnak, jól lehet nem egy kalitkába jutnak, a mennyi­ben ama a szárnyas állatok közé tartozik ; azon fajból az állatkert még példánynyal nem bir. Sztupa György: Különfélék. Pest, oct. 24. — Császár c Fige Troppauban 23 án megte­t­emté a gyárakat, katonai laktanyákat, iskolá­­­kat és a kórházat. Estve ünnepélyes előadást rendeztek a színházban. Troppauból Prága felé indulása ma 24 én reggeli 5 órára volt kitűzve. — A hirlapirók egyletének aláírási ívei csak november elsejéig maradnak nyitva. Figyelmeztetjük tehát fővárosi és vi­déki írótárainkat, siessenek beküldeni megbízó leveleiket, s illetőleg jelenjenek meg személye­sen a helybeliek. Vidéken a vidéki tanoló szer­kesztői is tehetnének ki iveket Munkatársaik s levelezőik számára. Ma a„Lapok“ jelenti,hogy Mezey József világtalan festész újabb költeményeiből is fog közö­ni, a már közlött régibb időből való. — Majláth udvari kanczellár — a „Lloyd“ tudósítása szerint — kijelenté S­z­e­n­t­i­v­á­n­y­i Károly képviselőházi elnöknek, hogy a l­egk­ö­zelebbi napokban közzé teszik a magyar országgyűlést összehívó leiratot. — P­uls­zky Pestre települ. .. ~ A ^közép-dunai gőzhajó-társulat két hajó­jának vízre bocsátása, mint értesülünk, — al­kalmi ünnepélylyel lesz összekötve az újpesti kikötőben. — A közép-dunai gőzhajó társulat két gőzö­sének termeibe összesen 30 olaj­festményt ren­delt meg, s ezek elkészítésével egyedül a Molnár festész hazánkfiát bízta meg. — N­a­g­y-S­z­a­l­ó­k szepesi községet, (a Hun­falviak szülőhelyét) f. hó 13-án estve rémitő tűz semmivé tette. Csupán 21 épület maradt meg, köztök az evang. templom és papi lak. A kath. templom, papi lak, kath. és evang. iskola, a la­kosság minden takarmánya, mit verejtékével összekaparhatott, hamuvá lett, s négy emberélet esett áldozatul, többen nehéz sebekben feküsz­­nek, miket a tűz okozott. Képzelhető, minő hely­zetben van ezen 1300 lélekből álló község la­kossága, melynek egy csapással mindenét meg­­semmisité a pusztító tűz, hajléka, élelme, mar­hát mind oda, s épen most a tél kezdetével. Nemcsak a fa, hanem a kőházak is pinezóig lel­égtek. Ily szivszaggató nyomornak segélyére Sietni emberbaráti kötelesség, kihiszszük, hogy­­ Ferencz közelebbről végleg

Next