Pesti Napló, 1867. január (18. évfolyam, 5009–5034. szám)

1867-01-29 / 5032. szám

24-5032. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Kedd. január 29.1867. 18. évi folyam."*« Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI MPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 írt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 írt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri h­irde­­tésnél 7 új kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyílt­ tér: 5 hasábos petit 25 új kr. Február l-jétől kezdve előfizethetni PESTI MAP Lé következő folyamatra: ( Február - martiusi 2 hóra 3 frt 50 kr Február—áprilisi 3 hóra 5 frt 215 kr Február—júniusi 5 hóra 8 frt 75 kr, A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Előfizetési díj Pest, jan. 28.1867. Egyéni nézet a 15-ös bizottság vázlatáról. XI. A 15-ös bizottság által indítványozott delegatiók főbb jellemvonásai következők: 1) A delegatió alkotmányos, de szoros értelemben nem törvényhozó intéz­­mény. S miért ? Mert tárgyai, nagy fontosságuk mellett sem olyanok, melyek törvénykönyveinket tömöríthessék. Az, hogy a külminiszter politikája minő bírálat alá esik, s hogy milyen irányúak azon sürgönyök, jegyzékek és memoran­dumok, melyeket a külhatalmak képvise­lőihez küld, vagy török fogad el,­­ az, ismételjük, tömérdek behatása lehet az állam gyarapodására vagy hanyatlására , azonban korunkban már nem foly be a törvények szaporítására. Hazánk régibb történetében van ugyan eset, midőn békekötések corpus jussunk­ban helyet foglaltak : például csak a bé­csi és linczi békekötéseket említjük. De annak az a külön oka volt, hogy a vallás­­szabadság kérdését oly háborúk intézték el, melyek egyszersmind hadviseletek és forradalmak lévén, az egyes államok pol­gárait pártokra és internationális nagy tömbökbe osztották. E csaták eredménye nagy horderejű jogokat alapított meg, melyek, természe­tüknél fogva, a polgári törvénykönyv ro­vatába tartoztak, s a békekötésekből írat­tak át teljesítés végett. Ily eljárás, bármily hasznos lehetett, az állam nem csekély megaláztatásával tör­tént, s nem hiszszük, hogy a pragmatica sanctióból támadt közös érdekek valaha szomorú alkalmat szolgáltassanak arra, hogy a diplomatia köz- vagy magán­jo­gunkat delegationális törvényekkel gya­rapítani segítse. A delegatió másik főteendője a költ­ségvetés azon részére terjed ki, mely a pragmatica sanctió értelmében közösnek nyilváníttatott. Kétségkívül fáradságos feladat, a költ­ségvetésnek évenkénti megalapítása, de szigorúan véve, nem bír a törvényc­ikk jellemével; noha mind az osztrák biro­dalmi tanács, mind pedig a siszírozó minisztérium, évi költségvetéseit törvény­ezikk alakjában tette közzé a „ Wiener Zeitung”-ban. A törvényczikkel mi azon fogalmat kötjük össze, hogy az mindaddig törvény­ezikk, alig más törvényczikk által nem töröltetik el, vagy nem módosíttatik. Rész volna ezen eszmét a költségve­tésre alkalmazni a többek közt azért is, mert ez akkor ritkán volna évi. 2) A paritás elve a legszigorúbb követ­kezetességgel vonul át az egész szerve­zeten s az annak illetékessége körébe tartozandó ügyek tárgyalása módszerén. A magyar országgyűlés kebléből kikül­dött bizottsági tagok öszletét nem a népes­ség és a területi arány szabja meg, hanem állami önállóságunk szempontja. Ennél fogva ő­felsége többi országai és tarto­mányainak összes delegációja csak annyi tagból állhat, a­mennyiből Magyar­­országé, noha hazánk területe, ha a mo­narchia többi országai és tartományai összes területével majdnem egyenlő is, népességének számát tekintve, néhány millióval csekélyebb. A paritás elvét fejezi ki az is, hogy a delegációk hatásköre csak oly termé­szetű tárgyakra terjed ki, melyek, mint valósággal közösök, se a magyar korona országainak, se ő­felsége többi orszá­gai­na­k és tartományainak külön kor­mányzata alá nem tartozhatnak. A paritás elvét diadalra emeli az is, hogy azon közös minisztérium, mely tettei­ért és eljárásáért a delegátiónak felelős, sem a Lajthán innen, sem a Lajthán túl fekvő országok és tartományoknak kü­lön kormányzati ügyeit nem vi­heti, s azokra befolyást nem gyako­rolhat. Továbbá a delegációk mindenike külön, helyiségben tartja üléseit, kebeléből sza­badon választja elnökét, tollvivőjét, és kü­lön állapítja meg ügyrendét. Tegyük még hozzá, hogy e bizottságo­kat ő­felsége felváltva egyik évben Pestre, a másik évben Bécsbe, vagy Bécs helyett más koronaországainak vala­melyik székvárosába hívná össze. Mint később külön is említeni fogjuk, foroghat fenn oly eset — bár ritkán — melyben a delegatiók kényteleníttetnek, hogy eredményre jussanak, együtt sza­vazni. Ekkor is a paritás szigorú fenn­tartásáért a két fél elnökei együtt alapít­ják meg a szavazási ülés helyét, napját és óráját, s mindenik elnök külön hívja meg a maga bizottsága tagjait. A nyelv is, melyen a delegátiók egy­mással szenetet váltanak, a paritás félté­kenyen őrzött elvének részrehajlatlan al­kalmazását hirdeti: mindenik fél tudniil­lik saját nyelvén küldi a másikhoz izene­­teit, természetesen oda mellékelve a hite­les fordítást. A felületes miveltségű, s múltúnk küz­delmeinek és szenvedéseinek történetében avatatlan talán azt mondhatja, hogy ezen feszes paritás hasonlít ama régi és ki­mért udvari szertartásokhoz, minő például az volt, hogy a fogadtatásokkor minde­nik hatalmasság követte külön ajtón és egyszerre lépett a terembe, nehogy hát­rább állásával küldője rangját compro­­mittálja. De az ily együgyű­nek látszó felfo­gás, bármily bonhommiával adassék elő, még akkor is gyanús, ha tudatlansággal palástoltatik; mert maga a józan értelem elég annak felfogására, hogy az aláren­deltség egy nemzetnél nemcsak szégyenítő, de veszélyes is. A­ki pedig még azt is tudja, hogy három század óta a kormány egyik legkövetkezetesebb törekvése önál­lóságunk megsemmisítésére irányult, s e czélra a közelebbi 18 év óta történtek Bach és Schmerling által a legvakmerőbb kísérletek; a­ki a bécsi centralisták be­olvasztási szenvedélyét ismeri, mely által minket akartak elnyomni és magukat buk­tatták meg, az ha paritási követelésün­ket érteni nem akarja, a politikai küzde­lem terén egy új Königgrätzet idézhet elő, midőn Mohácsot szándékozott. A 15-fös bizottság által indítványozott delegátióknak 3-dik fő jellemvonása szintén rész­letesebb megemlítést érdemel. Ki ne tudná, hogy mi a parlamentáris kormány hű bajnokai vagyunk, s 1848-ki törvényeink népszerűségének egyik fő oka az, hogy rendi alkotmányunkat képvi­seletivé alakítottuk, s mindazon kellékek­kel törekedtünk ellátni, melyek a sző­nyegre hozott kérdések tárgyalási módjá­tól kezdve, a törvényalkotás minden stá­diumán át, a discussiókat vezető többség akaratát emelik érvényre. Mi a kormányt is, melyet felelőssé tet­tünk, szintén parlamentárissá avattuk az által, mert lehetlenné tettük, hogy a nem­zet nyilvánított érdekei ellen törvénye­sen kezében tarthassa a hatalom gyep­lőj­ét. Mi szívünk mélyéből óhajtjuk, hogy ő­felsége többi országai és tartományai is akár egymással egyesült, akár — ha az érdekek ellenzik— külön országgyű­léseikben, nemcsak alkotmányos, de va­­lódilag parlamentáris eljárást kövessenek, és szabadság­szer­etetek által erkölcsi tá­maszszal istápolják Magyarország par­­liamentáris törekvéseit. Mind­a­mellett, bár tudva van, hogy ily érzelemtől vagyunk áthatva, a 15-ös bizott­ság a delegációkat alkotmányos, de nem parlamentáris testülete­kké szervezte, s mi ezen óvatos eljárását, mely nélkül közös érdekeink — hazánk és Ausztria nagy veszélyével — kiegyez­­tethetők nem lettek volna, csak helye­selhetjük. Mert a parlament erős törvényhozó­ ha­talom, mely maga mellett egyenjogú ala­kulásokat nem tűrhet, s mely az állam­­egység eszméit fejezi ki. Már ezen tulajdonai is — hogy a töb­bieket ne említsük — meggyőzhetnek minket arról, hogy ha ő­felsége többi or­szágaival egy közös parlamentbe lépnénk, akkor a pragmatica sanctiót, mely a trón­öröklést és hazánk állami önállóságát együtt biztosította, tettleg szétszakitanak, s akkor bízvást elégethetjük az 1791 ki­ks­ik törvényt is, mely Magyarországot egységesnek, önállónak, és semmi más állam alá nem rendeltnek nyilatkoztatta. S várjon micsoda európai vagy világ­veszély tanácsolhatná, hogy önként szűn­jünk meg államilag létezni, holott még az idegen hódítás sem tehet ellenünk többet? Mert az nincs szokásban, hogy mint Heródes a két éves gyermekeket meg­gyilkoltatni rendelte, szintúgy az idegen hódítás is az elfoglalt országok népét el­pusztítsa vagy abból egyes cathegoriákat kiirtson. A bécsi centralistáknak még azon fe­nyegetése sem fontos, hogy ha önként le nem mondunk állami önállóságunkról, ez esetben Magyarország szétdaraboltatik. Mert, ha önállóságunkat akár elajándé­koztuk, akár elvesztettük, mind a két esetben alárendelt kérdés a terület ép­sége. Sőt az sem bizonyos, hogy az e­l­­­ajándékozott önállóság nem vonná-e hamarább maga után az ország eldarabol­­tatását, mint a foglalás által elvesztett önállóság ténye, mely a hódítási küzde­lem véres emlékeivel a legyőzöttet sivár eltökélésekre ingerli, s a győzőt aggaszt­ja és tartózkodóvá teszi. Épen ennél fogva a 15-fös bizottmány, midőn a delegátiókat parliamentáris tes­tületté nem szervezte, hazafi kötelességet teljesített, s a monarchiának nagy szolgá­latot ten. Továbbá ugyanazon 15-ös bizottság midőn szervezésével meghiúsitá azok re­ményét, kik a delegátiókat, vagy a parl­a­­menthez hasonló, vagy könnyen odaido­­mítható testületnek képzelték, kétségkívül nemzetiségünk érdekei felett is őrködött, s az elkorcsosodást gátolta meg. Ezen férfiak tudták, mit vesztettünk a szathmári béke után, akkor, midőn az elné­­metesedés divatba jött, tudták, mennyi erőfeszítésbe került irodalmunkat meg­menteni, s a miveltebb osztályok körébe bevezetni. Érezték ők, hogy a közszeretet által emelt Mária Terézia kecsegtetései, s az illuminantismus hírében álló Il­dik József erőszakos szabályai aránylag mily csekély erejűek voltak a germanismus terjesztésére ahhoz képest, ha a delegátió czíme alatt egy közös parliamentbe vo­nattak volna be a magyarok, s évenként szónoki tehetségeiknek próbáit idegen nyelven ismertették volna meg a világgal. S ha legalább még csak a hiúság nyert volna ez által indokokat a németesedésre! De az érdekek is hatalmasan mozgásba hozathattak volna megrontásunkra. Mert alkotmányos országban a parlia­­ment nevezetességeiből telnek ki a főhi­vatalnokok, s a szószéken fejlődik legha­­marább azon becsvágy, mely emelkedésre tör, s a befolyásért áldozatokat hoz, ér­zelmeinek, s még mély ragaszkodásainak elnémitásával is. A nemzet pedig, mely látná, hogy rend­re megfosztatik azoktól, kikre támaszko­dott, a germán elemmel együtt tanulná gyűlölni renegátjait, s az a mű, mely a ki­egyenlítés czéljából készült volna, forra­dalmi irányt táplálna és terjesztene, s an­nál erősebben, minél inkább kegyeltetnék oly ideologoktól, kik a formák egyöntetű­ségét az érdekek és törekvések egyönte­tűségének képzelik. Abstracte egy parliamentbe, ha törté­neti és jogi előzmények külön irányt és törekvéseket nem fejtettek ki, megférhet ugyan több nemzetiség, mely egymás nyelvét kölcsönösen érti és beszéli. De arra még nem tudunk példát, hogy a par­­liamentben nyelve által uralkodhassék s oly nemzet, mely magát főnek képzeli, de I számra nézve az összes népesség negye­dét sem teszi, és a többi népek nyelvét nem ismeri, valamint azok is csak kivé­telesen az övét. S hát még ha az ily nem­zetnek a czél felé haladás közt történeti múlttal biró, önálló államszerkezettel el­látott nemzeteket kellene letipornia. A 15-ös bizottság, midőn a delegációkat nem akarta a parl­amentekhez hasonló testületekké alakítani, ugyan­akkor arról is gondoskodott, hogy semmi meglepetés és a körülmények semmi nyomása közt saját erejüknél fogva magukat parlamentté át ne varázsolhassák. Ennélfogva a 15-ös bizottság által szer­vezett delegációknak 4-ik fő jellemvonásaként hor­­hozhatjuk fel, hogy ámbár nemcsak k­ö­z-, de egyszersmind nagyérdekű tárgyak felett dönt, mégis önfejleszthetési képességgel nem bir. Az országgyűlések kérész-teremtmé­nye, mely csak egy ülésszakára válasz­­tatik. Utasítás alá vetve nincs ugyan, de ha hatáskörét túllépné, törvénysértő volna, és eljárása semmis. S bár e delegátiók mindkettője saját kebelében szónokol, és a rábeszélés min­den apparátusával hat, mindamellett egy­mással csak üzenetek által közlekedik, és semmi körülmény közt nem tarthat oly körülést, mely néma ne legyen, s ne használja csak a szavazati golyót az eldöntésre. És mikor veheti igénybe a közös golyózást is? Csak azon gyéren előfordulható esetben, midőn máskép leh­etlen eredményhez jutni. Valamint ha a quota valamelyik kérdései­ben a két országgyűlés semmiként nem tudna megegyezni, ő­­felségére bizatik az eldöntés , szintúgy a delegátióknál, ha az üzenetek a kiegyezkedésre nem vezettek, akkor arbiternek előállíttatik a golyózás. Lehet, hogy ezen együtt-szavazási mód egy, — noha csak microscopiummal felfe­dezhető — moleculje a közösségnek, mint a quotáknál elméletileg előfordulható ki­rályi döntvény az absolutismusnak; de hogy — mint némelyek állították — az örö­kös tartományok delegátiója részére vol­na kedvezőbb mint reánk, csak akkor hi­­hetnék el, ha saját magunkat kevésbbé egyetértőknek vagy könnyebben elcsábít­­hatóknak tartanók, mint a másik felett. Engedjük meg önérzetünknek vagy hiúságunknak azt, hogy ez nincs úgy. *) KEMÉNY ZSIGMOND: (Vége következik.) Dessewffy-ü­nnepély a Magyar Tudományos Akadémiában. Az akadémia dísztermében tegnap dél­előtt tizenegy órakor tartatott gr. Des­se­w­f­f­y Emil emlékünnepélye. Nagy kö­zönség gyűlt fel, már tizenegy óra előtt egészen megtelt a terem, valamint a höl­gyek karzata is. A teremnek az a része, hol a korlátokon belől az akadémia tag­jai foglaltak helyet, az ünnepélyhez mél­tón volt feldíszítve. A háttérben a boldo­gulnak életnagyságú arczképe emelke­dett; közből mellszobra állott, virágcso­porttal környezve. Tizenegy órakor az akadémia tagjai, élükön a két elnökkel, elfoglalták helyei­ket. Az igazgató­tanács majdnem teljes számmal jelent meg, ott voltak a többek között Deák Ferencz, gr. Mik­ó Imre, Majláth György, b. Sennyey Pál. Alelnök Lónyay Menyhért a követke­ző szavakkal nyitotta meg az ülést. „Egy éve múlt, hogy a Magyar Tudo­mányos Akadémia, értesülve feledhetlen emlékű elnöke, gr. Dessewffy Emil várat­lan halála gyászos híréről, egyhangúlag elhatárza egy ünnepélyes ülést szentelni a dicsőült emlékezetének. Jelen összejö­vetelünk czélja: meghozni a hála és ke­gyelet ezen adóját azon férfin emlékének, ki a Magyar Tudományos Akadémia újabb felvirágzására és gyarapodására legtöb­bet tett.“ Ekkor az akadémia elnöke, b. Eöt­vös József, a szószékre lépett, s megkez­di emlékbeszédét, mely a tetszés élénk nyilatkozatai között majdnem egy óráig tartott. Eötvös elődje és pályatársa, de egyszersmind oly férfiú felett mondott em­lékbeszédet, kivel nem egyszer állott szem­ben a politikai téren.E körülmény felköltöt­­te a várakozást, s mintegy emelte a beszéd hatását. A közönség érezte, hogy nem kü­¥) Az alább következő emlékünnep tárgyai miatt ezen czikk befejezését holnapra kell halasztanunk. Szereö­telességszerű dicsőítést fog hallani, hanem a meggyőződés elismerését. Valóban, a szónok elfordult a politikai pártküzdel­mek emlékeitől, s a boldogult pályájának és jellemének inkább csak oly vonásait mutatta fel, melyeket minden párt hazafi­érdemeknek vallhat. Eötvös nagyobb szó­noki erővel beszélt, mint közelebbről bár­mikor, kivált beszéde második felében. Valódi emlékbeszédet mondott, mely az ünnepeknek csak valós­­i és legfőbb érde­meit emelte ki, az árnyoldalakat csak érintette, s mintegy kapcsolatba hozta a fényoldalakkal. Mindamellett nem nyom­hatunk el egy megjegyzést. Nekünk úgy tetszik, hogy Eötvös Dessewffyt, mint nemzetgazdasági írót, egy kissé túlbecsüli, midőn azt mondja, hogy ily nemű munkái messze túlhaladnak mindent, mi velők egy időben iratott.De ne zavarja e S­tahin nem is lényeges gáncs ez oly kitűnő emlékbe­széd élvezetét. Ám egész terjedelmében itt következik: Ha mozgalmas időben, midőn a nemzet leg­fontosabb érdekei vitatás tárgyává váltak, oly férfiú halálánál, ki a vitatkozók első sorában állt, az egé­sz nemzet azon meggyőződésben egyesül, hogy nagy veszteséget szenvedett, ily elismerés biztosabb jele érdemeinek, mint azon zaj és fény, melylyel egyes pártok jeleslegeiket életük­ben és haláluk után környezik. Ilyen volt a benyomás, melyet gróf Dessewffy Emilnek halála ma egy év előtt az egész országra tett. Azok, kik őt csak a nyilvános életben isme­rét, nem oszták a fájdalmat, melyet mi érezénk, kik hozzá közelebb állva, nemcsak eszének, de szivének gazdag kincseit ismertük, és azok, kik­nek ő a politika mezején ellene volt, e téren más kép ítéltek érdemeiről ; de hogy benne oly férfiút vesztettünk el, ki — ha néha tévedett is, képessé­geit csak a közérdeknek szentelte, s nem szol­gálva soha mást, mint a hazát, fáradozásaiért — még a közelismerésben sem kereste jutalmát. Hogy halála által szegényebbek lettünk, azt egy­­iránt éreztük valamennyien, és bátran állítom : e teremben, sőt e hazában nincsen senki, ki — ha Dessewffyre visszagondol, e nézetet azóta meg­változtatta volna. Mint mondom : nagy érdemeknek legbiztosabb jele ez, s a hézag, melyet az egyes, az életből ki­lépve, maga után hágy, egyedül biztos mértéke nagyságának, de biztos jele ez még annak is, hogy az, kinek sírja felett nem egy párt, de a nemzet elismerése nyilatkozott, az nem egy pártnak, hanem a nemzetnek élt, s ha nézeteiben hontársainak egy részétől néha eltért, s oly utakon törekedett előbbre, melyeket talán té­vesztetteknek gondolunk, érzelmeiben és czél­­jaiban a nemzettel megegyezett. Engedjék önök, hogy a­midőn az Akadémia meghagyásából, dicső elődöm emlékezetére fel­szólalok , tevékenységének csak ezen oldalát emeljem ki. Nagy és fontos azon befolyás, melyet Dessewffy Emil a politikai élet terén gyakorolt, s miután az alkotmányos életnek egyik fő előnye minden kérdésnek különböző oldalról való megvitatásá­ban áll, elismerem, hogy az, ki nem személyes érdekek által vezérelt pártok körében érde­met szerzett, érdemeket szerzett az egész ha­záért is. De miután a politika mezején külön­böző oldalon álltunk, és megegyezve a czélban, eltérő utakon fáradtunk annak elérése után, nem én vagyok az, ki dicső társunk tevékenységének ezen részéről elfogultság nélkül szólhatok; s ha, mert elvonatkozva pártállásától, csak a hazafiról szólok, egyes érdemeiről hallgatnom kell, ezek nélkül is élete elég gazdag marad érdemekben, és talán jó, ha politikai vitatkozásaink közepette oly férfiú emlékénél, ki azokban élénk részt vett, életéből csak arra emlékezünk, miben egyetér­tünk, hogy el ne feledjük, miként a haza csak addig állhat fenn, m­íg annak polgárai bármeny­nyire elválva egymástól, mint a fának messze eltérő ágai, egy közös törzsben egyesülnek. Ha az utolsó harmincz év történetére te­kintünk, azon mozgalom mellett, mely által az ország politikai helyzete megváltozott, nem ke­vésbé élénk tevékenységet találunk anyagi ér­dekeink és szellemi kifejlődésünk körében is. Egyik érdeme Széchenyinek, ki a mozgalom­nak ezen irányokban is megkezdője volt, hogy törekvéseinek következéseit másoknál tisztábban fogta fel, s belátá, miként az anyagi és szellemi kifejlődés szükségkép a sociális és politikai vi­szonyok átalakulását von­ja maga után De mások ezen összeköttetést kevésbé tisztán fogták fel, s mig egyesek a nemzet függetlenségéért és alkot­mányos szabadságáért buzgólkodva, azon tevé­kenységnek fontosságát nem látták be, melyet Széchenyi az anyagi érdekek terén kifejtett, s a közönyösséget, melyet egyes politikai napi kér­dések iránt mutatott, neki rész néven vették, addig voltak sokan, kik ámbár nemzetünk jövő­jét csak régi aristocraticus szerkezetünk fenn­tartása által vélték biztosíthatni, még­is élénk részt vettek minden újításban, melyet Széchenyi az anyagi érdekek mezején megkísértett. E téren senki nem tagadta az általa kijelölt bajoknak létezését, kevesen voltak, kik nem ismerték volna el, hogy azoknak orvoslása leg­alább részben magunktól függ, s azok is, kiknél hazafias elkeseredésében mondott szavai , „hogy „mindenben hátra vagyunk,“ heves ellenmondás­ra találtak, örömmel csatlakoztak a bátor újí­tóhoz. Széchenyi fellépésének sehol nem­ volt közvet­lenebb és általánosabb eredménye, mint épen e téren, s ez az, melyen Dessewffy Emilt is életé­nek első szakában működni látjuk. Nagy tehetségekkel, melyeket a leggondosabb nevelés és saját szorgalma kifejtett, családjának állása s atyjának érdemei megnyitottak volna előtte minden pályát, és saját hajlamai a közélet mezejére csábíták őt, melyhez akkor minden való és képzelt tehetség hivatva érze magát.

Next