Pesti Napló, 1867. január (18. évfolyam, 5009–5034. szám)
1867-01-29 / 5032. szám
24-5032. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Kedd. január 29.1867. 18. évi folyam."*« Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI MPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 írt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 írt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 új kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyílt tér: 5 hasábos petit 25 új kr. Február l-jétől kezdve előfizethetni PESTI MAP Lé következő folyamatra: ( Február - martiusi 2 hóra 3 frt 50 kr Február—áprilisi 3 hóra 5 frt 215 kr Február—júniusi 5 hóra 8 frt 75 kr, A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Előfizetési díj Pest, jan. 28.1867. Egyéni nézet a 15-ös bizottság vázlatáról. XI. A 15-ös bizottság által indítványozott delegatiók főbb jellemvonásai következők: 1) A delegatió alkotmányos, de szoros értelemben nem törvényhozó intézmény. S miért ? Mert tárgyai, nagy fontosságuk mellett sem olyanok, melyek törvénykönyveinket tömöríthessék. Az, hogy a külminiszter politikája minő bírálat alá esik, s hogy milyen irányúak azon sürgönyök, jegyzékek és memorandumok, melyeket a külhatalmak képviselőihez küld, vagy török fogad el, az, ismételjük, tömérdek behatása lehet az állam gyarapodására vagy hanyatlására , azonban korunkban már nem foly be a törvények szaporítására. Hazánk régibb történetében van ugyan eset, midőn békekötések corpus jussunkban helyet foglaltak : például csak a bécsi és linczi békekötéseket említjük. De annak az a külön oka volt, hogy a vallásszabadság kérdését oly háborúk intézték el, melyek egyszersmind hadviseletek és forradalmak lévén, az egyes államok polgárait pártokra és internationális nagy tömbökbe osztották. E csaták eredménye nagy horderejű jogokat alapított meg, melyek, természetüknél fogva, a polgári törvénykönyv rovatába tartoztak, s a békekötésekből írattak át teljesítés végett. Ily eljárás, bármily hasznos lehetett, az állam nem csekély megaláztatásával történt, s nem hiszszük, hogy a pragmatica sanctióból támadt közös érdekek valaha szomorú alkalmat szolgáltassanak arra, hogy a diplomatia köz- vagy magánjogunkat delegationális törvényekkel gyarapítani segítse. A delegatió másik főteendője a költségvetés azon részére terjed ki, mely a pragmatica sanctió értelmében közösnek nyilváníttatott. Kétségkívül fáradságos feladat, a költségvetésnek évenkénti megalapítása, de szigorúan véve, nem bír a törvénycikk jellemével; noha mind az osztrák birodalmi tanács, mind pedig a siszírozó minisztérium, évi költségvetéseit törvényezikk alakjában tette közzé a „ Wiener Zeitung”-ban. A törvényczikkel mi azon fogalmat kötjük össze, hogy az mindaddig törvényezikk, alig más törvényczikk által nem töröltetik el, vagy nem módosíttatik. Rész volna ezen eszmét a költségvetésre alkalmazni a többek közt azért is, mert ez akkor ritkán volna évi. 2) A paritás elve a legszigorúbb következetességgel vonul át az egész szervezeten s az annak illetékessége körébe tartozandó ügyek tárgyalása módszerén. A magyar országgyűlés kebléből kiküldött bizottsági tagok öszletét nem a népesség és a területi arány szabja meg, hanem állami önállóságunk szempontja. Ennél fogva őfelsége többi országai és tartományainak összes delegációja csak annyi tagból állhat, amennyiből Magyarországé, noha hazánk területe, ha a monarchia többi országai és tartományai összes területével majdnem egyenlő is, népességének számát tekintve, néhány millióval csekélyebb. A paritás elvét fejezi ki az is, hogy a delegációk hatásköre csak oly természetű tárgyakra terjed ki, melyek, mint valósággal közösök, se a magyar korona országainak, se őfelsége többi országainak és tartományainak külön kormányzata alá nem tartozhatnak. A paritás elvét diadalra emeli az is, hogy azon közös minisztérium, mely tetteiért és eljárásáért a delegátiónak felelős, sem a Lajthán innen, sem a Lajthán túl fekvő országok és tartományoknak külön kormányzati ügyeit nem viheti, s azokra befolyást nem gyakorolhat. Továbbá a delegációk mindenike külön, helyiségben tartja üléseit, kebeléből szabadon választja elnökét, tollvivőjét, és külön állapítja meg ügyrendét. Tegyük még hozzá, hogy e bizottságokat őfelsége felváltva egyik évben Pestre, a másik évben Bécsbe, vagy Bécs helyett más koronaországainak valamelyik székvárosába hívná össze. Mint később külön is említeni fogjuk, foroghat fenn oly eset — bár ritkán — melyben a delegatiók kényteleníttetnek, hogy eredményre jussanak, együtt szavazni. Ekkor is a paritás szigorú fenntartásáért a két fél elnökei együtt alapítják meg a szavazási ülés helyét, napját és óráját, s mindenik elnök külön hívja meg a maga bizottsága tagjait. A nyelv is, melyen a delegátiók egymással szenetet váltanak, a paritás féltékenyen őrzött elvének részrehajlatlan alkalmazását hirdeti: mindenik fél tudniillik saját nyelvén küldi a másikhoz izeneteit, természetesen oda mellékelve a hiteles fordítást. A felületes miveltségű, s múltúnk küzdelmeinek és szenvedéseinek történetében avatatlan talán azt mondhatja, hogy ezen feszes paritás hasonlít ama régi és kimért udvari szertartásokhoz, minő például az volt, hogy a fogadtatásokkor mindenik hatalmasság követte külön ajtón és egyszerre lépett a terembe, nehogy hátrább állásával küldője rangját compromittálja. De az ily együgyűnek látszó felfogás, bármily bonhommiával adassék elő, még akkor is gyanús, ha tudatlansággal palástoltatik; mert maga a józan értelem elég annak felfogására, hogy az alárendeltség egy nemzetnél nemcsak szégyenítő, de veszélyes is. Aki pedig még azt is tudja, hogy három század óta a kormány egyik legkövetkezetesebb törekvése önállóságunk megsemmisítésére irányult, s e czélra a közelebbi 18 év óta történtek Bach és Schmerling által a legvakmerőbb kísérletek; aki a bécsi centralisták beolvasztási szenvedélyét ismeri, mely által minket akartak elnyomni és magukat buktatták meg, az ha paritási követelésünket érteni nem akarja, a politikai küzdelem terén egy új Königgrätzet idézhet elő, midőn Mohácsot szándékozott. A 15-fös bizottság által indítványozott delegátióknak 3-dik fő jellemvonása szintén részletesebb megemlítést érdemel. Ki ne tudná, hogy mi a parlamentáris kormány hű bajnokai vagyunk, s 1848-ki törvényeink népszerűségének egyik fő oka az, hogy rendi alkotmányunkat képviseletivé alakítottuk, s mindazon kellékekkel törekedtünk ellátni, melyek a szőnyegre hozott kérdések tárgyalási módjától kezdve, a törvényalkotás minden stádiumán át, a discussiókat vezető többség akaratát emelik érvényre. Mi a kormányt is, melyet felelőssé tettünk, szintén parlamentárissá avattuk az által, mert lehetlenné tettük, hogy a nemzet nyilvánított érdekei ellen törvényesen kezében tarthassa a hatalom gyeplőjét. Mi szívünk mélyéből óhajtjuk, hogy őfelsége többi országai és tartományai is akár egymással egyesült, akár — ha az érdekek ellenzik— külön országgyűléseikben, nemcsak alkotmányos, de valódilag parlamentáris eljárást kövessenek, és szabadságszeretetek által erkölcsi támaszszal istápolják Magyarország parliamentáris törekvéseit. Mindamellett, bár tudva van, hogy ily érzelemtől vagyunk áthatva, a 15-ös bizottság a delegációkat alkotmányos, de nem parlamentáris testületekké szervezte, s mi ezen óvatos eljárását, mely nélkül közös érdekeink — hazánk és Ausztria nagy veszélyével — kiegyeztethetők nem lettek volna, csak helyeselhetjük. Mert a parlament erős törvényhozó hatalom, mely maga mellett egyenjogú alakulásokat nem tűrhet, s mely az államegység eszméit fejezi ki. Már ezen tulajdonai is — hogy a többieket ne említsük — meggyőzhetnek minket arról, hogy ha őfelsége többi országaival egy közös parlamentbe lépnénk, akkor a pragmatica sanctiót, mely a trónöröklést és hazánk állami önállóságát együtt biztosította, tettleg szétszakitanak, s akkor bízvást elégethetjük az 1791 kiksik törvényt is, mely Magyarországot egységesnek, önállónak, és semmi más állam alá nem rendeltnek nyilatkoztatta. S várjon micsoda európai vagy világveszély tanácsolhatná, hogy önként szűnjünk meg államilag létezni, holott még az idegen hódítás sem tehet ellenünk többet? Mert az nincs szokásban, hogy mint Heródes a két éves gyermekeket meggyilkoltatni rendelte, szintúgy az idegen hódítás is az elfoglalt országok népét elpusztítsa vagy abból egyes cathegoriákat kiirtson. A bécsi centralistáknak még azon fenyegetése sem fontos, hogy ha önként le nem mondunk állami önállóságunkról, ez esetben Magyarország szétdaraboltatik. Mert, ha önállóságunkat akár elajándékoztuk, akár elvesztettük, mind a két esetben alárendelt kérdés a terület épsége. Sőt az sem bizonyos, hogy az elajándékozott önállóság nem vonná-e hamarább maga után az ország eldaraboltatását, mint a foglalás által elvesztett önállóság ténye, mely a hódítási küzdelem véres emlékeivel a legyőzöttet sivár eltökélésekre ingerli, s a győzőt aggasztja és tartózkodóvá teszi. Épen ennél fogva a 15-fös bizottmány, midőn a delegátiókat parliamentáris testületté nem szervezte, hazafi kötelességet teljesített, s a monarchiának nagy szolgálatot ten. Továbbá ugyanazon 15-ös bizottság midőn szervezésével meghiúsitá azok reményét, kik a delegátiókat, vagy a parlamenthez hasonló, vagy könnyen odaidomítható testületnek képzelték, kétségkívül nemzetiségünk érdekei felett is őrködött, s az elkorcsosodást gátolta meg. Ezen férfiak tudták, mit vesztettünk a szathmári béke után, akkor, midőn az elnémetesedés divatba jött, tudták, mennyi erőfeszítésbe került irodalmunkat megmenteni, s a miveltebb osztályok körébe bevezetni. Érezték ők, hogy a közszeretet által emelt Mária Terézia kecsegtetései, s az illuminantismus hírében álló Ildik József erőszakos szabályai aránylag mily csekély erejűek voltak a germanismus terjesztésére ahhoz képest, ha a delegátió czíme alatt egy közös parliamentbe vonattak volna be a magyarok, s évenként szónoki tehetségeiknek próbáit idegen nyelven ismertették volna meg a világgal. S ha legalább még csak a hiúság nyert volna ez által indokokat a németesedésre! De az érdekek is hatalmasan mozgásba hozathattak volna megrontásunkra. Mert alkotmányos országban a parliament nevezetességeiből telnek ki a főhivatalnokok, s a szószéken fejlődik leghamarább azon becsvágy, mely emelkedésre tör, s a befolyásért áldozatokat hoz, érzelmeinek, s még mély ragaszkodásainak elnémitásával is. A nemzet pedig, mely látná, hogy rendre megfosztatik azoktól, kikre támaszkodott, a germán elemmel együtt tanulná gyűlölni renegátjait, s az a mű, mely a kiegyenlítés czéljából készült volna, forradalmi irányt táplálna és terjesztene, s annál erősebben, minél inkább kegyeltetnék oly ideologoktól, kik a formák egyöntetűségét az érdekek és törekvések egyöntetűségének képzelik. Abstracte egy parliamentbe, ha történeti és jogi előzmények külön irányt és törekvéseket nem fejtettek ki, megférhet ugyan több nemzetiség, mely egymás nyelvét kölcsönösen érti és beszéli. De arra még nem tudunk példát, hogy a parliamentben nyelve által uralkodhassék s oly nemzet, mely magát főnek képzeli, de I számra nézve az összes népesség negyedét sem teszi, és a többi népek nyelvét nem ismeri, valamint azok is csak kivételesen az övét. S hát még ha az ily nemzetnek a czél felé haladás közt történeti múlttal biró, önálló államszerkezettel ellátott nemzeteket kellene letipornia. A 15-ös bizottság, midőn a delegációkat nem akarta a parlamentekhez hasonló testületekké alakítani, ugyanakkor arról is gondoskodott, hogy semmi meglepetés és a körülmények semmi nyomása közt saját erejüknél fogva magukat parlamentté át ne varázsolhassák. Ennélfogva a 15-ös bizottság által szervezett delegációknak 4-ik fő jellemvonásaként horhozhatjuk fel, hogy ámbár nemcsak köz-, de egyszersmind nagyérdekű tárgyak felett dönt, mégis önfejleszthetési képességgel nem bir. Az országgyűlések kérész-teremtménye, mely csak egy ülésszakára választatik. Utasítás alá vetve nincs ugyan, de ha hatáskörét túllépné, törvénysértő volna, és eljárása semmis. S bár e delegátiók mindkettője saját kebelében szónokol, és a rábeszélés minden apparátusával hat, mindamellett egymással csak üzenetek által közlekedik, és semmi körülmény közt nem tarthat oly körülést, mely néma ne legyen, s ne használja csak a szavazati golyót az eldöntésre. És mikor veheti igénybe a közös golyózást is? Csak azon gyéren előfordulható esetben, midőn máskép lehetlen eredményhez jutni. Valamint ha a quota valamelyik kérdéseiben a két országgyűlés semmiként nem tudna megegyezni, őfelségére bizatik az eldöntés , szintúgy a delegátióknál, ha az üzenetek a kiegyezkedésre nem vezettek, akkor arbiternek előállíttatik a golyózás. Lehet, hogy ezen együtt-szavazási mód egy, — noha csak microscopiummal felfedezhető — moleculje a közösségnek, mint a quotáknál elméletileg előfordulható királyi döntvény az absolutismusnak; de hogy — mint némelyek állították — az örökös tartományok delegátiója részére volna kedvezőbb mint reánk, csak akkor hihetnék el, ha saját magunkat kevésbbé egyetértőknek vagy könnyebben elcsábíthatóknak tartanók, mint a másik felett. Engedjük meg önérzetünknek vagy hiúságunknak azt, hogy ez nincs úgy. *) KEMÉNY ZSIGMOND: (Vége következik.) Dessewffy-ünnepély a Magyar Tudományos Akadémiában. Az akadémia dísztermében tegnap délelőtt tizenegy órakor tartatott gr. Dessewffy Emil emlékünnepélye. Nagy közönség gyűlt fel, már tizenegy óra előtt egészen megtelt a terem, valamint a hölgyek karzata is. A teremnek az a része, hol a korlátokon belől az akadémia tagjai foglaltak helyet, az ünnepélyhez méltón volt feldíszítve. A háttérben a boldogulnak életnagyságú arczképe emelkedett; közből mellszobra állott, virágcsoporttal környezve. Tizenegy órakor az akadémia tagjai, élükön a két elnökkel, elfoglalták helyeiket. Az igazgatótanács majdnem teljes számmal jelent meg, ott voltak a többek között Deák Ferencz, gr. Mikó Imre, Majláth György, b. Sennyey Pál. Alelnök Lónyay Menyhért a következő szavakkal nyitotta meg az ülést. „Egy éve múlt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, értesülve feledhetlen emlékű elnöke, gr. Dessewffy Emil váratlan halála gyászos híréről, egyhangúlag elhatárza egy ünnepélyes ülést szentelni a dicsőült emlékezetének. Jelen összejövetelünk czélja: meghozni a hála és kegyelet ezen adóját azon férfin emlékének, ki a Magyar Tudományos Akadémia újabb felvirágzására és gyarapodására legtöbbet tett.“ Ekkor az akadémia elnöke, b. Eötvös József, a szószékre lépett, s megkezdi emlékbeszédét, mely a tetszés élénk nyilatkozatai között majdnem egy óráig tartott. Eötvös elődje és pályatársa, de egyszersmind oly férfiú felett mondott emlékbeszédet, kivel nem egyszer állott szemben a politikai téren.E körülmény felköltötte a várakozást, s mintegy emelte a beszéd hatását. A közönség érezte, hogy nem kü¥) Az alább következő emlékünnep tárgyai miatt ezen czikk befejezését holnapra kell halasztanunk. Szereötelességszerű dicsőítést fog hallani, hanem a meggyőződés elismerését. Valóban, a szónok elfordult a politikai pártküzdelmek emlékeitől, s a boldogult pályájának és jellemének inkább csak oly vonásait mutatta fel, melyeket minden párt hazafiérdemeknek vallhat. Eötvös nagyobb szónoki erővel beszélt, mint közelebbről bármikor, kivált beszéde második felében. Valódi emlékbeszédet mondott, mely az ünnepeknek csak valósi és legfőbb érdemeit emelte ki, az árnyoldalakat csak érintette, s mintegy kapcsolatba hozta a fényoldalakkal. Mindamellett nem nyomhatunk el egy megjegyzést. Nekünk úgy tetszik, hogy Eötvös Dessewffyt, mint nemzetgazdasági írót, egy kissé túlbecsüli, midőn azt mondja, hogy ily nemű munkái messze túlhaladnak mindent, mi velők egy időben iratott.De ne zavarja e Stahin nem is lényeges gáncs ez oly kitűnő emlékbeszéd élvezetét. Ám egész terjedelmében itt következik: Ha mozgalmas időben, midőn a nemzet legfontosabb érdekei vitatás tárgyává váltak, oly férfiú halálánál, ki a vitatkozók első sorában állt, az egész nemzet azon meggyőződésben egyesül, hogy nagy veszteséget szenvedett, ily elismerés biztosabb jele érdemeinek, mint azon zaj és fény, melylyel egyes pártok jeleslegeiket életükben és haláluk után környezik. Ilyen volt a benyomás, melyet gróf Dessewffy Emilnek halála ma egy év előtt az egész országra tett. Azok, kik őt csak a nyilvános életben ismerét, nem oszták a fájdalmat, melyet mi érezénk, kik hozzá közelebb állva, nemcsak eszének, de szivének gazdag kincseit ismertük, és azok, kiknek ő a politika mezején ellene volt, e téren más kép ítéltek érdemeiről ; de hogy benne oly férfiút vesztettünk el, ki — ha néha tévedett is, képességeit csak a közérdeknek szentelte, s nem szolgálva soha mást, mint a hazát, fáradozásaiért — még a közelismerésben sem kereste jutalmát. Hogy halála által szegényebbek lettünk, azt egyiránt éreztük valamennyien, és bátran állítom : e teremben, sőt e hazában nincsen senki, ki — ha Dessewffyre visszagondol, e nézetet azóta megváltoztatta volna. Mint mondom : nagy érdemeknek legbiztosabb jele ez, s a hézag, melyet az egyes, az életből kilépve, maga után hágy, egyedül biztos mértéke nagyságának, de biztos jele ez még annak is, hogy az, kinek sírja felett nem egy párt, de a nemzet elismerése nyilatkozott, az nem egy pártnak, hanem a nemzetnek élt, s ha nézeteiben hontársainak egy részétől néha eltért, s oly utakon törekedett előbbre, melyeket talán tévesztetteknek gondolunk, érzelmeiben és czéljaiban a nemzettel megegyezett. Engedjék önök, hogy amidőn az Akadémia meghagyásából, dicső elődöm emlékezetére felszólalok , tevékenységének csak ezen oldalát emeljem ki. Nagy és fontos azon befolyás, melyet Dessewffy Emil a politikai élet terén gyakorolt, s miután az alkotmányos életnek egyik fő előnye minden kérdésnek különböző oldalról való megvitatásában áll, elismerem, hogy az, ki nem személyes érdekek által vezérelt pártok körében érdemet szerzett, érdemeket szerzett az egész hazáért is. De miután a politika mezején különböző oldalon álltunk, és megegyezve a czélban, eltérő utakon fáradtunk annak elérése után, nem én vagyok az, ki dicső társunk tevékenységének ezen részéről elfogultság nélkül szólhatok; s ha, mert elvonatkozva pártállásától, csak a hazafiról szólok, egyes érdemeiről hallgatnom kell, ezek nélkül is élete elég gazdag marad érdemekben, és talán jó, ha politikai vitatkozásaink közepette oly férfiú emlékénél, ki azokban élénk részt vett, életéből csak arra emlékezünk, miben egyetértünk, hogy el ne feledjük, miként a haza csak addig állhat fenn, míg annak polgárai bármenynyire elválva egymástól, mint a fának messze eltérő ágai, egy közös törzsben egyesülnek. Ha az utolsó harmincz év történetére tekintünk, azon mozgalom mellett, mely által az ország politikai helyzete megváltozott, nem kevésbé élénk tevékenységet találunk anyagi érdekeink és szellemi kifejlődésünk körében is. Egyik érdeme Széchenyinek, ki a mozgalomnak ezen irányokban is megkezdője volt, hogy törekvéseinek következéseit másoknál tisztábban fogta fel, s belátá, miként az anyagi és szellemi kifejlődés szükségkép a sociális és politikai viszonyok átalakulását vonja maga után De mások ezen összeköttetést kevésbé tisztán fogták fel, s mig egyesek a nemzet függetlenségéért és alkotmányos szabadságáért buzgólkodva, azon tevékenységnek fontosságát nem látták be, melyet Széchenyi az anyagi érdekek terén kifejtett, s a közönyösséget, melyet egyes politikai napi kérdések iránt mutatott, neki rész néven vették, addig voltak sokan, kik ámbár nemzetünk jövőjét csak régi aristocraticus szerkezetünk fenntartása által vélték biztosíthatni, mégis élénk részt vettek minden újításban, melyet Széchenyi az anyagi érdekek mezején megkísértett. E téren senki nem tagadta az általa kijelölt bajoknak létezését, kevesen voltak, kik nem ismerték volna el, hogy azoknak orvoslása legalább részben magunktól függ, s azok is, kiknél hazafias elkeseredésében mondott szavai , „hogy „mindenben hátra vagyunk,“ heves ellenmondásra találtak, örömmel csatlakoztak a bátor újítóhoz. Széchenyi fellépésének sehol nem volt közvetlenebb és általánosabb eredménye, mint épen e téren, s ez az, melyen Dessewffy Emilt is életének első szakában működni látjuk. Nagy tehetségekkel, melyeket a leggondosabb nevelés és saját szorgalma kifejtett, családjának állása s atyjának érdemei megnyitottak volna előtte minden pályát, és saját hajlamai a közélet mezejére csábíták őt, melyhez akkor minden való és képzelt tehetség hivatva érze magát.