Pesti Napló, 1867. május (18. évfolyam, 5108–5133. szám)

1867-05-23 / 5127. szám

119-51270 Szerkesztési iroda: f­erencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden­­közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal:­sütörtök, május 23 1867. 18. évi főim­­ereiuv­.iek tere 7. szám­ földszint. A lap anyagi részét rllító köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó hivatalhoz in­tézendők. pxigm JL JjIj X ITAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postáa , vagy helyben, házhoz hordva . f­élévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. .o. é. Hirdetmények dijai 7 hasábos petíteur •·". ..le."; türn­.* tésnél 7 új kr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilt-tér: 5 hasábos péti* • -r 25 nj kr. Pest, május 22 1807. Béc­s, május 21. A Az itteni lapok oly tüzetesen szól­nak a reichsrath mindkét házának tegnapi megnyittatási üléséről, oly lelkiismeretes részletességgel jegyzik fel, hogy ki hol ült és milyen ruhát viselt, hogy hányszor mosolygott Heust úr, hányszor emelte fel hangját Auersperg herczeg a megnyi­tási beszéd folyama alatt, és hányszor veté hátra fejét az alsóház új elnöke — minderről — mondom — oly pragmatikai unalmassággal szólnak az itteni lapok, hogy nekünk alig van mit hozzátennünk. Alig — de egy pár csekélység mégis van. így péld. a bécsi újságok megemlí­tik, hogy a felsőház néhány előkelő tagja hiányzott, de hallgatnak arról, a­mit a folyosóban ezen elmaradás okairól beszél­tek. Igaz, a dolog kényes, de hiszen be­széltünk mi sokkal kényesb dolgokról is, a mostaninál sokkal kényesb időben! Tehát azt rebesgették, hogy ezen absen­­tálás oka egy párbeszédben volna kere­sendő, melyet az elmaradók egyike a mi­nap valahol folytatott valakivel, a­kit erő­nek erejével törekedett meggyőzni arról, hogy ez a mostani rendszer érvénybe dönti a monarchiát, hogy az a legnagyobb ve­szély nélkül tovább nem folytatható, hogy nagy ideje megtérni és így tovább. Az a valaki, a­kit kapacitálni kellett, egész nyugalommal hallgatta végig a szép és minden esetre jó szándékú oratiót, azután pedig körülbelül ezt felelte: „Édes öcsém, hiszen te egy pár éven át voltál (itt meg­mondta, hogy mi volt az illető, de mi bi­zony már elfelejtettük); ha te a mostani rendszernél jobbat tudsz, ugyan miért nem foganatosítod akkor, a­midőn erre mind teljes hatalmad, mind elégséges időd volt?!“ Ezen ártatlan kérdés, mely, ter­mészetesen, azonnal továbbozva jön azok körében, a­kik ama szónoklóval egyetér­tenek, ott oly leverő hatást idézett elő, hogy ezek jobbnak vélték megfordítani azon ismeretes közmondást: „a távollevő­nek nincs igaza,“ — ily módon: a­kinek nincs igaza, az téves marad ! Még két körülményről kell megemlé­keznünk, melyet az itteni lapok szintén csak ujjhegygyel mernek érinteni Egyik az, hogy a felsőházban Beust b. és a ház tagjai közt feltűnő feszesség volt észre­vehető, a mi tán nem onnan ered, mivel a nem­es báró nem tartozik az osztrák főne­­mességhez ; hiszen oda Schmerling úr sem tartozott, s ezt tegnap mégis a legszivé­lyebb társalgásban láttuk a legmagasb az­istocratiához tartozó egyik tábornokkal, ki pár év előtt ugyan e házban körülbelöl azt mondta volt, hogy akár alkotmány, akár nem alkotmány, akár ilyen alkotmány, akár olyan, ez reá nézve toute mém­e chose; ő csak egy kötelességet ismer, és ez az, hogy a császár parancsait telje­sítse. Ilyen úriember természetesen több is vant a felsőházban, csakhogy a többi az ilyen indulatát diplomatice el szokta hallgatni. Schmerling lovaggal igen jól fértek meg az urak, tudták, hogy ő excja nem igen fogja őket bántani, hanem Beust báró irányában, úgy látszik, nincsenek hasonló bizalommal, sőt ezt a minisztert nagyon is capabilisnek tartják arra, misze­rint még a liberálisokkal is találna kezet fogni et inde irae! Beust b. maga is sejt­heti, hogy ő nem valami hő rokonszenv tárgya az urak házában, s azért ott meg­lehetősen komor képet vágott, mely tel­jesen felderült, midőn ő excja valamivel később az alsóház színe előtt megjelent,­­ mintha érezné , hogy csak­is ennek földjébe eresztheti be tétele gyökerének szálait. Képzelhető, mennyire sajnálja az itteni nép, hogy a miniszterelnök úrnak nincs szerencséje az „urak“ kegyében állani, s hogy ennélfogva kénytelen leend a Schottenthor előtt ülésező plebejusok támogatásával beérni. Szegény miniszter! Szegény követek! Kár, hogy már nincs életben az az úriember, a­ki pár év előtt, azon a napon, midőn a bécsi lakosság a maga öt követét választotta, a maga sza­bóját megállítá a Grabenen, és harsány hangon, hogy minél többen hallhassák, azt kérdé tőle: „Na, haben Sie schon Ihre fünf Lumpe gewählt?“ Mit mondana ezen tisztelt uraság ma, midőn még arra is van kilátás, hogy az általa oly hízelgő czím­mel illetett egyének közül valamelyik még miniszter is lehet! Másik megjegyzésünk arra vonatko­zik, hogy Giskra­ur beszéde a szóbőség daczára is hasonlíthatlanul gyöngébb volt Auersperg Carlos (miért Carlos és nem Károly ? — ezt tessék az írástudóktól kér­dezni) herczegénél. Még az új „Presse“ is, mely az új alsóházi elnök leghívebb hívei közé tartozik, nem fojthatja el azt a gyöngéd megjegyzést, hogy Giskra urat „uj állása némileg elfogulttá tette.“ Ne­künk a tisztelt tudor úr megnyitó be­széde ellen főleg az a kifogásunk van, hogy az elnöknek vagy tartózkodni kell minden pártállástól, miután a császár kinevezte, s akkor Giskra tegnapi beszéde nagyon is pronunciált pártszínezetű volt; vagy pedig, ha már párt részére áll, miként válasz­tott elnökök szokták tenni, e párt csak a többség lehet; a többség nevében pedig Giskra úr nem szólhatott, először, mert ő nem jön megválasztva, másodszor: mert ez idő szerint a birodalmi tanács keblé­ben se többség, se többségi programm nem létezik. A pártalakulás általában nagyon las­san és rettenetes vajúdások közt fog vég­hez menni, s utoljára itt-ott tán mégis „fausse couche“ lesz belőle. Ennek oka abban keresendő, a­mit Bismark gróf oly jellemzően fejezett ki egyik franczia pub­licista irányában , hogy t. i. a németnél nagyon is túlnyomó az egyéniesség; mindegyik sokat gondolkozik, elmélkedik, és mindenre nézve saját doctrinát képez magának, melyhez aztán rettenetes szívós­sággal ragaszkodik, melyet semminek fel nem áldoz, senkinek alá nem rendel. Pro­­grammokat csinálni, nagyon bölcsésziesen hangzó phrasisokat for­gni, ez mindegyik­nek kedvencz foglalkozása. Tegnap volt al­kalmunk egyik ily német követtel szólni, ki de omnibus rebus et quibusdam aliis, oly részletes és alapos programmot fejtett ki előttünk, hogy csak bámultuk ezt a bölcs embert. Aztán pedig azt kérdeztük: váj­jon egyedül - e az, a­ki már mindezekre nézve tisztában van magával ? De hogyis, monda­m, majdnem mindegyikünkről lehet ezt állítani!... Igenis ? — kérdeztük foly­tatva — és aztán mindannyian mindannyi tárgyra nézve ugyanazon nézeten van­nak ? Hogy is lehet ezt képzelni — viszontá a követ — egyiknek a véleménye egyik, a másiké más pontban eltérő. .... És ily eljárás mellett önök lehetségesnek hiszik, hogy valamikor tekintélyes majoritás fog itt alakulhatni? Nem tudják-e a mechani­kából, hogy annál lassúbb és több erőt fogyasztó a mozgás, minél nagyobb a súrlódási lapok száma ? Miért nem szorít­koznak önök a legközelebbi teendőkre, egy, legfeljebb két tárgyra, melyre néz­ve legalább képzelhető, hogy másfél száz ember egyetérthessen ? Hiszen ha már az első lépésnél megbotlanak, a másodikra úgy sem érnek rá; ha pedig az első sze­rencsésen megtörtént, akkor foglalkoz­zanak csak azon kérdéssel : quid nunc? Úgy látszik, legalább a pártvezérek ezt átlátják, s a mai bizalmas tanácskozmány­­ban Herbst tanár ama három pon­tot terj­eszt­ elő program­­­­vázlatul, melyek a „Wanderer“ mai esti lapjában találhatók. Az autonomisták csak holnap estre tartanak értekezletet, de hitelesen közölhetem, hogy Herbst három pontját Kaiser­feld már elfogadta, s így az autonomis­­ták teljesen bele fognak olvad­ni a német dualisták pártjába, az egyesült párt vezére pedig Herbst leend,— oly fordulat, melyet már huzamos­ idő óta valószínűnek mond­tam, s melylyel megelégedve lenni egy­előre teljes okunk van, nagyon is bonyolulttá teszik, s egészen más térre játszák. A kérdés sem több, sem kevesebb, mint az : volt-e joga Ko­márom és Bihar állandó bizottságának az országgyűlés közösügyi határzata ellené­ben határzatot hozni? Mi e határzat, pe­­titió, lappangó követutasítás vagy semmi ? Megegyezik-e az 1848-as törvények szel­lemével? Mit ért Bihar ama bizonyos ac­­tió alatt, melyet határzatában igér? Íme, a kérdés lényege. Tisza és Ghyczy sok mindent beszélnek, de a kérdés lényegét mellékesen tárgyalják, s épen nem veszik bírálat alá legfőbb okainkat, melyeknél fogva Bihar és Komárom eljárását kár­hoztattuk. Előtérbe tolják a határzat oly pontjait, melyeket nem támadtunk meg ; védik a megyék felterjesztési jogát, me­lyet kétségbe nem hoztunk; beszélnek a minisztérium lehető visszaéléseiről, me­lyek a fentebbi kérdésekkel nincsenek kapcsolatban; értekeznek a parlamenti többség uralma veszélyeiről, módokat aján­lanak a kisebbség megvédésére, s hivat­koznak Angolországra, hol a kormány és hatóságok közti súrlódásokat bíróságok ítélik el, szóval : sok csijat fejtegetnek, mi czikkünk ellen semmit sem bizonyít, mert e kérdéseket távolról sem érintet­tük. Mi nem követjük őket e térre, habár az csábító is, mert nem volna épen nehéz kimutatni, hogy tudva vagy öntudatlan, reactionárius hajlamokat árulnak el, hogy nem eléggé ismerik az angol intézménye­ket, melyekre oly bátran hivatkoznak, hogy következtetéseik legnagyobb részt alig egyebek sophismáknál. Mindezt mel­lőzve, szorosan a kérdésnél maradunk, s csak annak czáfolatára szorítkozunk, a mit czikkeikből — a kérdést illetőleg kihalászhatni. Mi az 1848-as törvények szelleméből mutattuk meg Bihar és Komárom határ­ozatainak törvénytelenségét. Elmondtuk, hogy 1848 előtt mikor és mi módon hoz­tak a megyék közjogi és politikai hatá­rozatokat, tudniillik két esetben: először, midőn a kormány törvénytelen rendeletet küldött, s ők felírást intéztek hozzá; má­sodszor, midőn követeiknek utasítást ad­va, tanácskoznak kellett mind az orszá­gos sérelmekről, mind a hozandó vagy el­­törlendő törvényekről. Elmondtuk, hogy a felterjesztési jogot most sem vitatja el senki a megyéktől, de hogy azt a jogot is gyakorolhassák, melyet a követválasz­tás és utasítás alapján leírtak, ezt nem is­merhetjük el. Elmondtuk, hogy az 1848 ki XVI-ik törvényczikk, mely a megyék hatóságát a megyei állandó bizottságokra ruházza, nem ruházhat reájok oly jogo­kat is, melyeket az V dik törvényczikk a Parlamentarismus értelmében a választó kerületekre ruházott. Kiemeltük, hogy a bihari határzat még törvénytelenebb, mint a komáromi, mert két­értelmű szavakban, vagy a leendő törvény tetszés szerinti végrehajtását határozza el, vagy oly nettót ígér, melynek sem terét, sem eszközeit nem képzelhetni. Vizsgáltuk, vájjon mik e ha­­társatok, lappangó kö­vet utasítások-e vagy petitiók? Nem tagadtuk a megyék peti­tion­lis jogát, csak azt jegyeztük meg, hogy régebben nem volt szükségök e jog gyakorlatára, mert a követutasításnál fog­va ennél többet bírtak; a viszonyok vál­­toztával hogyan fogják gyakorolni a peti­­tionális jogot, nem tudhatni, mert nincs reá példa. Fölfejtettük, hogy a kérdéses határzatok nem petitiók, s így vagy lap­pangó követutasítások, vagy semmik, s minthogy semmit sem Bihar, sem Komárom nem kívántak határozni, valami la­pangó követutasítást kelle határozniok, minden esetre valami olyant, a­mi fel akarja ele­veníteni a megyék régi befolyását a tör­vényhozásra , s ennélfogva reactionarius mozgalom előjele szemben az 1848-ki törvényekkel. Ghyczy és Tisza mindezt nem tartják érdemesnek megczéfolni, s a kérdéses ha­­tárzatokat nem az 1848-ki törvények alapján védik, hanem általában az alkot­mányosság szempontjából. Ghyczy mél­tatlankodva mondja: mily helytelen azt állítani, hogy alkotmányos országban or­szággyűlési határiatok, a felelős miniszté­rium rendeletei, törvényjavaslatok, sőt már meghozott törvények felett is akár egyesek­nek, akár gyülekezeteknek, még ellenvé­leményt sem szabad nyilvánítani. Szerinte ez absolut monarchiában is hallatlan, az alkotmányosság eszméjével pedig épen meg nem egyezethető. Aztán újra ismétli: »Az orszá­ggyűlési határozatok, törvény­­javaslatok, sőt törvények, főleg pedig mi­niszteri rendeletek felett, a véleményeknek akár egyesek, akár gyülekezetek, akár testületek általi szabad nyilvánítását sem eltiltani, sem elfojtani nem lehet, s ha a megyei bizottmányi gyűlések ezt határo­zat alakjában teszik, ez a dolog természe­téből foly, mert ez az alak, melyen megál­lapodásuk nyilvánul, s ezt annyival inkább is tehetik, mert ily határozásaik által nem másnak, hanem csak saját maguknak el­járását jelzik vagy szabályozzák.“ Aztán utána veti, hogy az ily határozatok sem követi utasítások, sem petitiók, sem pedig a Parlamentarismus ellen intézett reactio­nárius törekvések, hanem csak megye­­bizottmányi nyilatkozatok. Tisza még inkább méltatlankodik. „Aki alkotmányos életet akar — úgymond — nem vitathatja el a jogot egyesektől, nem testü­letektől, nem a sajtótól, hogy az országgyű­lés előtt lévő vagy az által elfogadott tör­vényjavaslatokról akár helybenhagyólag, akár rászólólag nyilatkozhassanak, nem azon jogot, hogy magát a törvényt is bírálat alá vegyék, s míg megtartják azt, a­med­dig törvény, annak alkotmányos után meg­változtatására törekedhessenek. Csupán a megyék lennének tehát azok, melyeknek bűn lenne igényelni azt, a­mire minden egyes embernek, minden újságírónak, minden meetingnek joga van?Ez valóban igen furcsa lenne, mert így a megye sem­mi különös jogokkal nem bírna, de való­ságos páriává lenne süllyesztve, egyes­­egyedül neki nem lévén szabad tenni azt, mit rajta kívül mindenki tehet . Kijelenti, hogy a Parlamentarismus rovására a kö­vetválasztás és utasítás jogát a megyék­nek távolról sem akarja visszakövetelni, de óhajtja és követeli,­ hogy a megyék a törvényhozás nagy kérdéseivel minél töb­bet foglalkozzanak a közvélemény fej­lesztése szempontjából, s hivatkozik a képviselőház válaszfeliratára, mely szin­tén így fogja fel a megyék hivatását. Vé­gül még egyszer ismétli, hogy Bihar nem lépett túl a megyék jogkörén, még nem is valami speciális megyei jogot gyakorolt, tette csak azt, a­mihez minden egyes hon­polgárnak, minden meetingnek vagy nép­­gyűlésnek joga van. Tehát a bihari és komáromi határoza- t­­ok nem követutasítások, sem petítiók, ha­nem — Ghyczy szerint — megyebizottsági nyilatkozatok, Tisza szerint is nyilatko­zatok, közvéleményt fejlesztő nyilatkoza­tok, s mind­két megye nem is megyei spe­ciális jogot gyakorolt, hanem csak egye­sek, testületek, meetingek véleménynyil­vánítási jogát. Jól van, de vizsgáljuk, hogy egyesek, testületek, meetingek mikép és minő formák közt szokták nyilvánítani véleményöket közjogi és politikai kérdé­sekről, hozandó vagy eltörlendő törvé­nyekről. A vélemény mindennemű nyilvánításá­nak megvan részint a dolog természeté­ből, részint a törvények szelleméből fo­lyó formája, melyeket a ki nem tisztel, ne­vetségessé válik, vagy törvényellenes ér­zelmet tanúsít. Az egyes ember, ha vélemé­nyét akarja nyilvánítani, czikket, röpira­­tot, könyvet ír, és közrebocsátja vagy em­lékiratot nyújt be a kormányhoz, ország­gyűléshez használandó anyagkép, vagy elvtársai gyülekezetében kifejti nézeteit, petitiót indítványoz vagy fogad el, mely a tárgy természete szerint, a kormányhoz vagy országgyűléshez küldetik. A testü­letek csak a körükbe vágó kérdésekkel szoktak foglalkozni, például a gazdasági egyesületek közgazdasági indítványokkal és törvényekkel, kereskedelmi és ipartes­tületek csak a kereskedelmet és ipart il­letőkkel, és így tovább, de mindenik csak azért tanácskozik felettük, hogy megálla­podását, emlékirat, folyamodás vagy peti­­tio alakjában a kormány vagy országgyű­lés elébe terjeszsze. Nem tartanák-e Tisza és Ghyczy nevetségesnek, ha egy hírlapíró tíz-húsz sorban tudtára adná a közönségnek, hogy ő elhatározta e vagy ama törvény czélszerűtlenségét, vagy ha valamely testület vagy meeting oly ügy­ben, melynek eldöntése nem tőle függ, nem azért gyűlne össze, hogy megállapodását petitióba, felterjesztésbe vagy emlékiratba foglalja, hanem csak azért, hogy elhatá­rozza :­­m­ilyen meg ilyen véleményben méltóztatom lenni? Vájjon nem ilyenek e Bihar és Komárom állandó bizottságainak határzatai az országgyűlés közösügyi ha­­tárzatát illetőleg, midőn se petitiót, se emlékiratot, se felterjesztést nem határoz­nak,­­ úgy szólva csak magukat határoz­zák el ? S nem ellenkeznek-e egyszersmind a törvényes szokással, az alkotmányosság szellemével akár az 1848 előtti, akár az 1848-ks törvények szempontjából? 1848 előtt, midőn a megyék követeik és az utasítás által a törvényhozás souverain jogát gyakorolták, hallatlan volt, hogy valamely megye határzatot hozzon vala­mely országgyűlési határzatról, melynek ellene szavaztak ugyan követei, de meggá­­tolni nem tudták. Mi legalább nem tudunk erre példát a megyei életből, s azt hiszszük, hogy Ghyczy és Tisza sem lesznek képe­sek ilyesmit felmutatni. S megegyeznek e az 1848-as törvényekkel, melyek a me­gyék törvényhozási jogát a választó­kerü­letekre ruházták ? A megye, a törvények szelleme szerint, szemben az országgyű­léssel nem foglalhat el más állást, mint a kérvényz­ét, s ha törvényhozási ügybe­n kérvény, felterjesztés, emlékirat helyett, nyilatkozatokat határoz, melyek — mint Ghyczy mondja — eljárását jelzik, vagy szabályozzák, túlment jogkörén, megsér­tette a formát, melyben véleménye egye­dül nyilatkozhatik, s oly állást vett szem­­ben a népképviselettel, mintha más és több befolyást akarna gyakorolni reá, mint a­mennyi a kérvényezőket megilleti, mintha oly jogot követelne magának, mely magu­kat a választókat sem illeti meg, kik kép­viselőik által a törvényhozó hatalom ré­szesei. Ghyczy és Tisza rész néven veszik tőlünk, hogy a bihari és komáromi hatá­rozatokat semmiknek, vagy lappangó kö­­vetutasításoknak nevezzük, s váltig tilta­koznak, hogy ők nem akarják a követ­utasítás jogát föleleveníteni. A tiltakozás keveset változtat a dolgon. Az ember sok olyat tesz, mely egészen más eredményt szül, mint a­mire czélzott, s a különböző elnevezések alatt ugyanazon, vagy rokon­eszmék lappanghatnak. Annyi bizonyos, hogy e határozatokban oly törekvés rej­lik, mely a megyék törvényhozási régi befolyását vissza akarja szerezni, s a kö­vetutasítás valami oly surrogatumát ke­resi, mely ellenkezik a parlamentarismus­­sal. Tiszának a „Parlamenti felelős kor­mány és megyei rendszer“ czimü röpirata sokkal inkább felvilágosítja e határzato ■ kat, mint ellenünk irt polémiája. Ő e röp­­iratban a követutasítás elvesztett jogáért kárpótlást igér a megyéknek, oly joggal akarja őket felruházni, mely csak a király felségi joga, t. i., hogy eloszlathassák az országgyűlést, s uj választást rendeljenek meg, ha többségük az országgyűlés több­sége ellen nyilatkozik. Ennél szörnyebb politikai eszmét soha sem olvastunk, de bizonyára tisztán felvilágosíthat minden­kit, hová czéloznak az ily megyebizott­sági nyilatkozatok, hogy mintegy elő akar­ják készíteni útját egy oly intézménynek, mely nemcsak a parlamentarizmust ron­taná meg, de aláásna minden lehető kor­­mányformát. Azonban tekintsük még más szempont­ból is bihari és komáromi határzatokat. A megye több, mint egyszerű testület, a megye törvényhatóság, mely részt vesz a törvények végrehajtásában. Ha egy tör­vényhatóság nem mint kérvényező fordul az országgyűléshez, hanem, úgy szólva, szembe áll vele és határoz határzatai fe­lett, s egy leendő törvény tetszés szerinti végrehajtását nyilatkoztatja ki, nem az anarchia felé egyengeti-e az utat, nem a törvények és saját tekintélyét ingatja e meg ? Várjon nem döbbenne-e meg Tisza szabadelvű nagy szíve, Ghyczy hazafias aggódó lelke, ha Komárom­ vagy Bihar­­megye valamelyik mezővárosa vagy köz­sége utánozná a megyei állandó bizottság példáját, ha a bizottságnak egy, a megye autonóm körében teljes joggal hozott ha­­tárzatára nem kérvényt, folyamodást ha­tározna, hanem olyasmit, hogy ő abban veszélyt lát, megvárja a megyétől határ­zata visszavonását, s ha nem vonná vissza, azt úgy fogja végrehajtani, hogy reá néz­ve inkább kedvezőn, mint hátrányosan üssön ki ? Várjon a megyei bizottság nem kelne-e ki e határozat ellen, nem utasíta­ná e rendre e jogbitorló mezővárosokat és községeket, bármennyire tisztelné külön­ben a vélemény szabad nyilvánításának jogát ! Várjon Tisza megelégednék-e a határzat ama két­értelmű mondatának oly semmit mondó magyarázatával, min­t czik­­kében olvashatni, s mely egészen a régi homályban hagyja az embert? L­ellát Bihar és Komárom csak forma­hibát követtek el, mi szót sem érdemel — vethetik ellenünkbe. S a formahiba ne ér­demelne szót ? Mi, kiket mű­bírálóknak nem annyira neveznek, mint gúnyolnak, rég megtanultuk a művészet körében, hogy forma dat esse fel, és csodálkozunk, hogy ezt a politikában is érvényes tant épen nekünk kell hirdetni a politikusoknak. Ha Bihar és Komárom kérvényt határoz­nak az országgyűléshez, mi nem kár­hoztattuk volna határzataikat. Legfeljebb csak azt jegyeztük volna meg a netalán Még egyszer a bihari és komáromi határozatokról. A bihari és komáromi határzatokról írt czikkünk ellen néhány czikk jelent meg a „Hon“-ban. A határzatok indítványozói és formulázói, Tisza és Ghyczy, maguk is felszólaltak. Valóban, nem érdemeltünk ennyi megtiszteltetést, kik, mint Tisza mondja, nem értünk a politikához. Őszin­tén megvalljuk, mi csakugyan nem va­gyunk ex professo politikusok, mint a „Hon“ és „Üstökös“ nagy tudományú szerkesztője’; azonban Tisza és Ghyczy czikkeit figyelemmel elolvasván,nem fedez­hettük fel bennök sem a tehetség, sem a politikai eruditió oly nyomait, hogy dilet­táns politikusságunk megszégyelje ma­gát és visszavonuljon. Azért elég szerény­telenek vagyunk folytatni a polémiát, s igyekezni fogunk rövidebbek lenni, mint ellenfeleink, kik újoncz írók, de eléggé gyakorlott szónokok le­v­én, írva is sokat és sokról szeretnék beszélni, csakhogy még bágyadtabban. Tisza és Ghyczy az egyszerű kérdést

Next