Pesti Napló, 1867. november (18. évfolyam, 5261–5285. szám)

1867-11-21 / 5277. szám

269-5277. Csütörtök, november 2. 1867. 18. évi fői­um Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illeti! minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 1 szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetményei­ díja? 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 ejkr Nyílt-tér: 5 hasábos petit 25 uj kr. Pest, nov. 20. 1867. (Fk) Vénülő Caesar .... contradictio in adjecto. Caesar életének évei szaporod­hatnak, de ő nem vénülhet, mert ha a vénség jelei mutatkoznak rajta, ő meg­szűnt Cae­sár lenni. Caesart nem tudjuk másként képzelni, mint lelke és teste tel­jes erejében , szellemi óriásként , ki néhány fej magasságával emelkedik túl környezetén ; láb­ai alatt meg kell rendülni a földnek, melyre lép. A­ki csoszogva jár és mankóra támaszkodik —akár testileg, akár szellemileg — az könyörületre méltó aggastyán lehet, de nem lehet Caesar. A franc­­ia császár alkalmasint m­e­ghall­í­­tta, hogy őt is „vénülő Caesarnak“ kez­dik nevezni, é s érezvén, hogy ezzel a „nimbus” menthetlenül oda veszne, min­den módon erőködik, hogy ama véleményt megc­áfolja. Valahányszor azt híresztelik róla, hogy teste megtört, ő felsége hosszú gyalog sét­­ tesz, nem bizonyos czél felé, hanem egyedül azért, hogy izmainak ere­jéről, tagjai­nak mozgékonyságáról győzze meg a világot. Szellemi tekintetben épen ily sétának tartjuk legújabb trónbe­szédét is. ő felsége nem akar valahová menni, hanem csak menni; ő nem akar bizonyos poli­tikai czélokat megjelölni, melyek felé lé­pései most irányulandók lesznek, hanem csak­­ imponálni, kimutatni, hogy ő nem veszti el bátorságát és öntudatát, hogy esze ágában sincs leköszönni, és tet­teinek eddigi színhelyét, a császárné ré­gen­sége, mellett a kedves kis „Loulou“­­nak engedni át. Hanem a­kik ő felségét utóbbi időben gyalogolni látták, azt mondják, hogy elég jól tartja ugyan magát, de meglátszik, hogy ez némi erőködésébe kerül, s újabb trónbeszédéről ugyanezt kell mond­anunk. Van benne elég „erőteljes“ hely, hanem, míg az ilyenek máskor magából a situa­­tióból folytak és a situatióval összhang­zásban is voltak, jelenben nagyon is kirí a szándék, nagyon is meglátszik, hogy a sujtás nem készült a ruha díszítésére, ha­nem a ruha készült­, hogy a sujtást lehes­sen rajta alkalmazni, és a világ — ne­vezetesen a franczia világ — szeme elé állítani. Mert magában véve a franczia trónbe­széd igazán semmit sem mond. A Rajnán túli változásokban ő felsége megnyugodni kész, míg „Francziaország érdekei és méltósága nincsen fenyegetve.“ Tehát képzelhető oly változás is Németor­szág területén, mely Francziaország­­é­rde­­keit és méltóságát fenye­geti ? Igenis, kü­lönben nem szólna róla a császár. De melyik lehetne az? Erre nézve nem nye­rünk felvilágosítást. És itt nagyon neve­zetes, hogy Napóleon nemcsak a porosz h­­alom túlkapásait tartja szemmel, hanem — tessék még egyszer elolvasni a trón­beszéd illető helyét — még ,,a német nép kívonata szerint történő változásokba“ is csak addig nem fogna avatkozni, a­med­dig ez által Francziaország érdeke és méltósága nincs fenyegetve. Van tehát oly eset, midőn Napóleon belea­vatkozhat­nék a németországi helyzet oly változá­sába is, mely a német nemzet aka­­ratából történik. Nem hiszszük, hogy Németországban ezen perspectíva nagyon jó benyomást fogna tenni , kiváltképen miután ő felsége hozzá teszi, hogy fegy­verkeznie kell Francziaországnak, mert minél erősebb ő, annál jobban van bizto­sítva a béke. Az olasz, illetőleg római ügyről csak annyit mond a császár, hogy ő értekezle­­tet indítványozott, de ez i­dítvány sorsá­ról egy ár­va szóval sem tud bennünket felvilágosítani. Hozzáteszi azonban, hogy a septemberi conventiót addig fogja érvé­nyesnek tartani, míg az más nemzetközi alku által nem pótoltatik, a­mi, magyarán mondva, azt teszi , ha a conferentia nem jö létre és Olaszország mégis szabadulni akarna a septemberi conventiótól, Fran­­cziaországgal új alkura kellene lépnie, a­melynek árát, természetesen, Párisban fognák megszabni. Felü­lmúlhatlan naivság lengi át a ke­leti kérdésre vonatkozó passuét. A csá­szár „szerencsésnek“ érezi magát, hogy kijelentheti, miszerint a hatalmak mind­annyian egyetértenek e két alapelv­re nézve : a porta integritásának fenn­tartása és a keresztények sorsának ja­vítása. — Hisz épen ez az a fából készíttetendő vaskarika! Erre a két alap­elvre nézve régen egyetértenek már, de a praxis mindinkább kideríti a két elv ösz­szeférhetlenségét, s épen ez ü­sszefér­­hetlenség képezi az úgyneve­zett keleti kérdés tulajdonképi lényegét. Tetszik látni, mily rettenetes alapos­sággal tárgyalja a császár ezúttal a kül­ügyi kérdéseket. Azon hír, hogy az Ausztriávali viszony külön fogna felemlítetni a trónbeszédben, nem valósult. A császár mélyen hallgatott e tárgyról, s alkalmasint ez okból, hogy t. i. kinek-kinek egyenlő rész­e jusson ki a­­ semmiből, nem viszonozta azt a nyá­jasságot sem, melyet Vilmos király mi­napi trónbeszédében hallatott Franczi­or­szág irányában. A hü hatalmakkal való viszonyokról átalában nincs szó, és csak a fejedelmek párisi látogatásairól történik nagyon futólagos említés. A császár nyil­ván nem tudta, miként oszsza szét előzé­keny szavait az egyes udvarok közé, hogy egyiknek se mondjon se nagy­n sokat, se nagyon keveset. E habozás az egyet­len egy új a franczia császár múlt hétfői trónbeszédében. Annál kevésbé új az, a­mit ő felsége a belügyekről mond. Ezt a nótát régen is­merjük, és nem mo­ndhatnók, hogy a folytonos ismételgetés jobban megkedvel­­tethetné velünk. A trónbeszéd ezen részé­ben leginkább felötlő a nagy szavak ál­tali imponál­ás szándéka, és a be­széd végére — persze diplomatiai formá­ban — oda­bigyesztett „teremtettetés“ azt árulja el, hogy ama nagy szavak nem épen a biztosság érzetéből származnak. Egyébiránt elvárjuk e tekintetben a ka­marák elé terjesztendő egyes javaslatokat, melyek talán többet teljesitendőnek, mint a mennyit a trónbeszéd remélni enged, mert mi részünkről még folyvást idegen­kedünk azon hittől, hogy Caesar csak­ugyan vénül, s hogy a mig a vén em­berek különben rendesen messzelá­­tókká szoktak lenni, ő felsége, ki máskor csakugyan oly messzire látott, az évek haladtával rövidlátóvá lett volna, és észre sem venné azon örvényt, melynek széle mellett jár. Reméljük, ő nem fogja megszégyeníteni a mi jó véleményünket, és fényesen c­áfolandja meg azt a gonosz szót, melyet a minap egy malitiosus „új­ságíró“ ejtett, a­ki valakinek azon megjegy­zésre, hogy III. Napoleon most „Hercu­les a valuton,“ szárazon viszonzó : ,,A val­utat látom, de hol van a Her­cules?“ Sine ira et odio. Az „immunitat“ kérdése a Böszörmény i­­féle sajtóperben e napokban a ház elé ke­rült. Mi, kik a szélső oldali sajtó éles tá­madásai által gyakrabban nagyon is kö­zelről valtnk érintve, örömest tartózkod­nánk e helyen a vitába vegyülni, ha azon határozott pártállás, melyet a szélsőségek irányáb­a, mint a békés és fokozatos átalakulás emberei, kötelesség­­szerűleg elfoglalunk , parancsolólag nem utasítana bennünket, hogy az országgyű­­­lésileg megállapított biztos alap erélyes megóvása érdekében szerény véleményün­ket mérlegbe vessük. Mind­e mellett gon­dosan óvakodunk a kérdés jogi oldalának feszegetésébe bocsátkozni, s csakis azon magasabb politikai szempontokat kíván­juk megérinteni, melyeknek figyelembe­vételét politikai irányunk érdekében ki­jelölni, elut­áithatlan kötelességünknek tekintjük. Nekünk a nagy európai események, melyeknek behatásait államnviszonyainkra tagadnunk nem lehet — új és nehéz fel­adatokat tűztek élénkbe. Ezeknek egyik legfontosabbika a dynastikus érdekek ki­egyeztetése az alkotmányos élet követel­ményeivel. E feladatot természetesen el kell fogad­nunk ! Mert — felfogásom szerint — en­nek szerencsés megoldása képezi úgy az uralkodóhoz, mint Magyarország jövőjé­nek életfeltételét. Együtt szövetkezve, biz­tosan fennmaradhatunk, míg egymástól el­szakadva, vagy egymás ellen fordulva, sorsunk igen könnyen a változó szerencse koc­kajátékává válhatik. Az nem kérdés többé, hogy az európai események kikerülhetlen következményei által az uralkodóház érdekei a monarchia súlyával kiválólag Magyarországra van­nak utalva. Minden egyéb combinatio — őszintén ki kell mondanunk — a dynasti­cus érdekek komoly, sőt tán veszélyes rázkódtatásával fenyeget. Feladatunk tehát: e kérdés szerencsés megoldását elősegíteni. Bebizonyítani azt, hogy egymásra utaló érdekeink támo­­ ­­o­­­ gatására erőnk is, akaratunk is van. Megnyugtatni az uralkodóházat az iránt, hogy a magyar nemzet lojalitására al­kotmányos érdekeink, alkotmányos függetlenségünk megóvása mel­lett, minden körülmények közt biztosan támaszkodhatik. De be kell bizonyítanunk egyszersmind Európának, hogy a nagy átalakulások műveinél mint biztos tényezőre számíthat reánk, mert jövőnk állami lételét nem in­gatag, hanem történetileg igazolható biztos és szilárd alapra fektettük. Mi úgy hiszszük­, m­ikép­p szemponto­kat egyátalában nem lehet figyelem nél­kül hagyni ily kérdések elintézésénél. És itt van talán helye kifejezést ad­nunk azon meggyőződésünknek is, mi­szerint ez korántsem a „félelem politi­kája“, hanem igen­is politikai eszély — komoly és higgadt tekintetbe vétele úgy az európai körülményeknek, mint nem­zetiségi tekintetben — izolált fajunk dön­tő viszonyainak. Ha az újabbkori európai törekvések fejlődését figyelemmel vizsgáljuk , látni fogjuk, mikép a hatalmak tényezői a me­rev ellentétes helyzetből kiemelkedve, a cselekvés áldásos terén mint a közvé­lemény érvényesítői szerepelnek. Maga a helyzet kényszerűsége utalá oda őket, hogy befolyásuk érdekében kialkud­janak a körülményekkel, miután az idő erkölcsi súlyával megküzdeni anyagi erő­vel többé nem lehet. Elismerték tehát a civilisatió törekvései­nek jogosultságát, és szövetségre lép­tek a korral. De azért nem mondottak és nem mondhatnak le azon kötelezettségről, hogy az események vezetését a tör­vényes hatalomnak biztosítván, a társadalmi rend megingatása nélkül segíts­ék érvényre emelni a né­pek érdekét. Magukra vették a rendszerezett erköl­csi forradalom vezetésinek felelősségét, s a népek bizodalmában keresték és találták támogatásukat. A­mi igen helyesen tör­­tént, mert — véleményünk szerint — az államvezetők e korszerű eljárásában fek­szik megfejtése az alkotmányos törekvé­sek sikerének. Ezen eljárás eredménye a pezsgő élet­erőben megifjult Olaszország, s az erköl­csi nagyság karjain felemelkedő nagy német hatalom. A magyar nemzet szintén megvárja kor­mányától , hogy a törvényes rend megóvása mellett alkotmányos tö­rekvés­eit sikerre vezesse. De, kérdjük őszintén és elfogulatlanul , tehetné-e ezt a kormány, ha támogatásunkat meg­von­nék tőle, s az iránta kifejlett bizalom meg­ingatásában keresnék a hazafiságot? Te­­hetné-e ezt, ha a sajtó által veszélyes izgalmak meredekére vezetnék a népet, s az uralkodóba­­ kételyeket ébresz­­t­e­n­é­n­k Magyarország törvényes határozatainak szilár­dsága iránt ? Legyünk, uraim, igazságosak,­­ feleljünk őszintén : várjon ez-e azon át melyen az egymáshoz tapadt érdekek ki­egyenlítését és megszilárdítását elérni lehet ? Leborulok a sajtószabadság magasztos intézménye előtt, mert benne az erkölcs­­e­k hatalmát tisztelem, mely az életre hi­vatott nemzetek jövőjének forrását képe­zi. De úgy vagyok meggyőződve, miképt e hatalmat napjainkban nem a rombolás hanem az alkotás hivatása illeti. Úgy va­gyok meggyőződve, mikép ennek nem korlátlan, hanem okszerű felhasználá­sában feksz­k, úgy a siker problémája mint a vezetők legfőbb érdeme. Én az hiszem, hogy a s­ajtóvali visszaélés álta maga a sajtószabadság támadtatok meg a legelső sorban, midőn áldásai iránt a békés átalakulás után sóvárgó közvélemény ké­telkedővé tétetik. A nemzetnek legszentebb feladatai közt tartozik: fejlődés neke hatalmas tényező­jét úgy őrizni meg, hogy az a tévetet ábrándozók kezében — tán akaratlanu­­s — veszélyes gyúanyagul ne szolgál­hasson, s a túlcsapongás körülménye ide­jén részakaróink által érdekeink ellen ki­­­zsákmányolható ne legyen. Mi tartózkodunk az immunitási kérdé­s jogi oldalának elemezésébe bocsátkozni csupán a jelzett szempontok figy­elembevé­telére kívántunk utalni, mire — mint párt­­­állást foglaló orgánum — meggyőződé­­­sünk által kötelezve valánk. xxx. i­­t __ 1 Bécsi dolgok. Birodalmi tanács. (Alsóházi LII. ülés nov. 19-dikén.) A miniszterek közül Benst, Hye és T­a­a­f­e vannak jelen. A hír megbízza B­e­n­s­t bárót, hogy üdvkivá­­natait ő Felsége a királynénak, nevenapja al­kalmából, fejezze ki. A concordatum ellen tizenkét petitió érke­zett, köztük az egyetemi hallgatóságé 1303 alá­írással, mely M a h 1 f e 1 d indítványára felolvas­­tatik. Hye jelenti a háznak, hogy a béke és bot­büntetés, valamint az ab instantia­ felmentésről szóló két törvény megnyerte a császári szentesí­tést. S ő Fetsége a királyné nevenapja alkalmá­ból e napon foganatosíttatván is a törvény, közel 5000 fegyencz szabadult meg a láncától. Következik a napirend: a delegátió feletti részletes vita folytatása. A 3. § hoz, mely a közös ügyek közösen vi­selendő költségeiről szól, H­a­n­i­s­c­h indítvá­nyozza, hogy adják vissza e pontot a bizottság­nak, mely dolgozza ki újra oly formán, hogy a képviselő-testületek kezéből az elhatározási jog­­ ne vétessék ki. ■ R y­g­e­r hosszas beszédben tagadja a kény­szer­helyzetet, ha pedig — úgymond — fenn­forog ilyen sürgős szükségesség, akkor inkább­­ vessük magunkat feltétlenül ;lája: „legyünk magyarokká!“ Ő is tesz egy indítványt, W o­­ f r u m pedig­­­ egy kis jobbítmányt ajánl, mely a dolgot csak­­ bővíti, de nem változtatja. Miután röviden Beust is hozzá szólt, ki­emelvén, hogy ő a kényszer­helyzetet ugyan el nem fogadja, hanem el azt, hogy bizonyos con­­sequentiákat el kell ismerni, elfogadtatott a bi­­­­zottmány javaslata Wolfrum beszúrásáral.­­ A 4. — a quotalis megegyezésről — s az 5.­­ — a közös felelős minisztériumról — szóló § ok , vita nélkül fogadtatnak el. * A 6. §-hoz, mely a közös ügyek fórumává a­­ delegációkat rendeli ki, Giovanelli ajánl , módosítást, s kijelenti, hogy a kormányjavaslat mellett fog szavazni, ha a ház módosításait elfo­­­­gadja. D­ . L­e­o­n­a­r­d­i bírálgatja a kormány s a bizott­mány javaslatait és Giovanelli módosítását. A bizottság javaslata nem következetes, mert kettős, egymásnak ellentmondó választási módot ajánl, s e mellett megrövidíti a felsőházit. A kormány javaslata félreismeri a birod. ta­nácsbeli képviselők állását, a­mennyiben csak mintegy a Landtagok képviselőinek tekinti, s nem a Lajthán inneni birodalmi fél képviselőiül; e mellett csorbítják a paritást is. Ezután Govanelli ellen fordul, a­ki, mint­­ olasz-tiroli beszélt a tiroli országos jogról, s ki­jelenti a német-tirolok nevében,hogy minden tiroli­­ ember csak egy életképes államjogot ismer, azt, a­mely az ez idő szerinti alkotmányjogon alapszik, s Plenerben az még több aggodalmat kel­tene a d­­egatló iránt, a­mit Giovane li akar bele tenni. S G­r­e­u t­e­r Leonardi ellen fordul, ki azt, hogy Tirolban a szabadelvűek nem hallatnak maguk­ról semmit, allegorice azzal magyarázta meg, hogy gondoljanak két kocsit, egyiket délereg lo­vak húzzák, a másik, csak gyerek kocsi elé vagy 100 csiga van fogva. Rendes körülmények közt kétséget sem szenved, melyik kocsi fog job­ban haladni, de mg Tirolban a csigák könnyen járó kocsija szabad lejtőn jár, addig a másik előtt bagoly lakta, százados romok hevernek.­­ Uraim, igy kezdi G­re­u­­­e­r, most már nem tudom, szabad-e beszélnem itt, mióta Leonardi úr csigává tett, mert elnök úr csak férfiaknak ad­­­­hatja itt a szót, csigáknak nem. (Derültség.) Én I­s nem csináltam a hasonlatot, de ha a tisztelt kép­­­­viselő úr magát lóhoz hasonlítja, nincs ellen I, nemre.­­ Ezután a tiroli országos jog védelmére kel. * Nem vagyunk mi csigák, s főkép akkor nem, igy végzi beszédét, midőn a kormány arra szólított f fel bennünket, hogy az ünnepelt Garibaldira­­ fogjunk fegyvert. * A 6. §. elfogadtatik. A 7. §­­, mely a dele­gatió tagjainak számát , határozza meg (3/4-részt az alsó, l/l-részt a felső­­házból) előadó Breszl indokolván, kiemeli, hogy azon esetre, ha a kormány­javaslat fogadtatnék el, akkor az adófizetők küldötteinek egy­negye­de a delegatióban megszavazhatna valam­­y ki­­­­adást, ha mindjárt kétharmada az adófizetők kül­­­­dötteinek kellene volna is. , L i­m­b­e­k felveti, nincs-e a 7. §-sal a 8-dik , összefüggésben, mely kérdés szavazat alá bo­csáttatván, „igen“-nel döntetik el.E szerint e két §. együtt fog tárgyaltatni, s Schindler az ülés bezárását indítványoz­za. A szavazásnál 62-en vannak mellette, 62-en­­ ellene. j Breszt olvassa a 8. §, mely a tagok válasz -­­ tatási módjáról szól. I Berger a házban érezhető nagy hideg (ha­­j­szaj) miatt indítványozza az ülés bezárását. j Elfogadják. (Nagy derültség.) «­­ A baloldal clubbja elhatározta, hogy a delega­­tionális törvény harmadik olvasása csak akkor , eszközöltessék, ha a négy már elfogadott állam­alaptörvény szentesítve leend. (Alaptörvény a birodalmi képviseletről, a birói hatalomról, a­­ kormány és végrehajtási hatalomról, s az állam­polgárok átalános jogairól.) Ezek, mint szerves kiegészítő részéül tekintetvén a delegátió tör­­vénynyé emelését, elfogadásukhoz köti a balol­dal. Az iskola s egyház és házassági törvény, mire voltaképen a Reckbauer-féle strike fektet­­ve volt, e szerint kimaradt a játékból. S ez kö­­­­vetkezménye annak, hogy Beust Bergerrel, a­­ balolubb vezérével „hosszasan“ tanácskozott. I . Báró Lipthay Béla beigtatása Pest megye helytartó fő­ispánjának. Pest megye rendes évnegyedes közgyűlése má­sodik napján, délelőtti 10 órakor, Beöthy elnöklő alispán, megnyitván a gyűlést, a tegnapi ülés jegyzőkönyve rövid vita után hitelesíttetik. F­á­y Béla vita közben kérdést intéz, várjon a főjegyzőség megbízásához képest, elkészítette-e a házszabályokat. Erre igenlő választ nyervén, indítványozza azok tárgyalását a dec. 16 -i köz­gyűlésre kitűzni. Elfogadtatik. A tegnap választott bizottmány kiküldetik, báró Lipthay Béla, helytartó főispánt felszólitani hely­ének elfoglalására. B. Lipthay Béla megjelenéséig az ülés néhány perczre felfüggesztetik. Báró Lipthay Béla, helytartó-főispán meg­jelenvén, a következő beszéddel foglalja el az elnöki széket: Tiszt. megyebizottmányi közgyűlés 1 Ő Felsége, apest, királyunk legfelsőbb határo­zatával, a belügyminiszter előterjesztése folytán, Pest Pilis és Solt t. e. megyék helytartói főispán­jává kineveztetvén, elfoglalom azon diszes állást, melyet előttem annyi bölcs és buzgó hazafi be­töltött. Hosszú sorát képezik ezek a jeleseknek, me­lyet közvetlen elődöm fejezett be, ki már két ízben viselte a helytartó főiapáni méltóságot. Mindannyiszor szeretet és tisztelet fogadta őt e helyen, mindannyiszor sajnálkozás kísérte, mi­dőn azt elhagyta. Miután ezen szeretve tisztelt férfi önkéntes lemondása folytán most én töltöm be helyét, nem tartok igényt önök előleges bizalmára, mert erre még érdemeim nincsenek, s így nem nyújthatok egyebet, mint azon elhatározott szándékomat, hogy csekély tehetsége­ ismét a megye közjavára szolgáljak. De ha mégis, méltányolva e szándékomat, a t. megyei bizottmány hazafias támogatását tőlem meg nem tagadandja, akkor nem kétlem, hogy az ily karöltött törekvésnek sikerülni fog a ránk háramló fontos, de egyszersmind nehéz feladatok­nak megfelelhetni. Ezen törekvéseinkben nem szolgálhat akadá­lyul, hogy a megyék viszonya a felelős kormány­nyal szemközt, még rendezve nincsen , a tör­vényhatóságok jogköre szabályozva hajdan sem volt, mi azonban nem gátolta ezeket,hogy a köz­jóra szolgáló intézkedéseiket megtehessék. Valóban bámulnom kell bölcs eljárásukat, melynélfogva az ily, majdnem független helyzet­nek daczára, annyi századon át, a törvényeket soha sem sértették meg. Innen magyarázható az, miszerint az 1848-iki törvényhozás sem tartotta szükségesnek, hogy a törvényhatóságok jogkörét, az akkor módosított kormányforma ellenében rögtön szabályozza, és­pedig azért nem, mert meg volt győződve arról, hogy apáink bölcs példáját követve, az utódok is tartózkodni fognak oly intézkedésektől, me­lyek által a törvényhozás intenziói meghiusítva lennének. Minden kornak vannak kötelmei és hivatásai és a törvényhatóságok az által tüntették ki élet­revalóságukat, hogy az igazság szellemét felfog­va, mindenkor magukévá tették. A megyék fennlétük első századaiban kül- és belmegtámadások elleni védelemre voltak hi­vatva. S hogy annak mint feleltek meg, arról a tör­ténelem tanúskodik. Később, midőn elleneik nem többé szülőföldün­ket,de alkotmányunkat veszélyeztették, a megyék vivták azon sikeres harczot, melynek folytán tör­vényeinkben az alkotmányunk védbástyái dics­teljes ezimével örökítettek meg. Most egy új korszak küszöbén állunk; a meg­támadások ellen nem többé a megyék felkelő se­regei védik határainkat, azért alkotmányunk és törvényünk oltalma első­sorban az országgyű­lés, és vele együtt a felelős kormányt illetik. A törvényhatóságok hivatása tehát nagyrészt megváltozott, miért is a jelen viszonyokhoz mért rendezésük szükségessé lett. Vannak, a­kik azt úgy akarják eszközöltetni, hogy a megyék csu­pán a keigazgatási körre, és pedig részletezésig kiterjedő szabályozással szoríttassanak. Én nem osztom ezek nézetét, sőt erős hitem­, hogy a megyék ily gépies pontossággal szervez­ve lehetnek ugyan jó adminisztratív testületek, de meg lesz bennük élve a szellem, mely fiak­ ed­dig a közérdekek gyámostására buzdította. A megyék, melyek pusztán közigazgatási esz­közök, nem felelhetnek meg azon, senki által kétségbe nem vont hivatásuknak, miszerint ők, mintegy üterei hazánknak, lüktetéseik által ész­­leltethessék az egész államtest korállapotát. A szabad institutióknak, hogy állandók lehes­senek, fő lényege az, miként önmagukból, mint­egy az élet­tapasztalásból fejlődjenek. Az élet­tapasztalás legjobban fogja kijelölni a határt, melyen belől, alkotmányunk alaptörvényei sérel­me nélkül, önkormányzati jogaikat élvezhetik. A törvényhozás bizonyost az ekként szerzett tapasztalás alapján rendezendi a megyéket, s meg vagyok győződve, h­ogy az önkormányzati joguk annál tágabb kört­ fog kiterjesztetni, mi­nél inkább bebizonyul az, hogy a megyék nem szándékoznak megzs­basztani a parlamentáris kormányzatot. — A parlamentáris kormány alkotmányunk kifogása, s csak úgy felelhet meg hivatásának/ ha a törvényeink határai között , a köz javára czélsó törekvéseiben, particuláris érdetek ellentállása által nem gátol­­tatik. Feladatunk tehát bebizonyítani, hogy az 1848- diki törvények által módosított kormányformá­hoz ragaszkodva, mint alkotmányos szervezetünk egyes ágazatai, a közös törzs fejlesztésére és erősbítésére törekvéseinket összpontosítandjuk, a mellett pedig áthatva a kor szellemétől, nem ki-

Next