Pesti Napló, 1868. május (19. évfolyam, 5405–5430. szám)
1868-05-23 / 5423. szám
119—5423. Szombat május 23 18().119. évf folyam Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. fissoni földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva ! Félévre . „ 10 írt 50 kr. o. é. Évnegyedre , 5 frt 25 kr. o. é Hirdetni és ivfk díja* 7 hasábos petitsor egyszeri hírdetésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 ujkr Fest, május 22. 1868. Jókai Mór a „Hon“ 1868. május 21- diki számában a lig’itilesebben documentálja törvénytudói szakember voltát. Még nagyon fiatal korában tette rá törvényes bírák előtt a jogi censurát, s van róla pecsétes diplomája is, így Jókai Mór szerencsésebb az országgyűlés nem egy tagjánál, mert nem mindeniknél áll az asztalfiában ily megdönhetetlen argumentum. Ezek, szegények nem bizonyíthatják egyébben törvény tudománybeli képzettségüket, mint legfeljebb bizottsági és nyilvános tárgyalásoknál, vagy az irodalom terén, nem mint Jókai, ki, ha történetesen 1849 után lem vala végzett emberré, ma a „Dr.“ czim úgy oda lenne ragadva nevéhez, hogy mindenki első pillanatra is tudóst látna benne. Ez tehát csak véletlen, a fő dolog a diploma létezése, mely előtt meghajlunk. Maguk az amerikai praesidensek, kiknek érteni kellett a tudományt, Washingtontól Johnsonig kevesen nyerhettek szakférfiúi pátenst. Nálunk, procator nemzetnél, egy gr. Széchenyi Istvánnak aligha volt egyetlen egy pecsétes levele, mely ismereteiről tanuskodott volna, így sok nagy embert számlálhatnánk elő még, ki bármely gazdag volt tudományban és jártasságban, soha sem volt semminemű szaktudományi nemeslevél birtokában. De ne szóljunk a halhatatlan politikai talentumokról. Kisebb, de közelebbi, s azért elevenebb példákkal is szolgálhatunk íme, itt van a „Pesti Napló“ szerkesztője, kink kevesebb gondja lesz vala egy diplomára, hogysem ezóta rég el ne veszett volna, — de nem azért nincs neki, mintha elhányódott volna, hanem azért, mivel soha sem is volt. Examenjeit is csak imigyamügy tette le vagy könyben, vagy hírlapban. Mi csak annyit állítottunk volt, hogy Jókai még nem bizonyította be eddig valamely szakbeli avatottságát. íme, most bebizonyította, s azért a kérdései van dünve az ő részére. De bármily örömünkre szolgál ez az eset, egyben nem fog neki igazat adni senki. — abban, mintha „j e 11 e m s é r 10“ volna, hogy egy-egy képviselő szakképzettségében kételkedünk, s mintha különösen jellemsértő ráfogássá válnék a hiba akkor, ha az illetőnek előttünk még addig ismeretlen diplomája van. Szerintünk, s minden elfogulatlan ember szerint, nincs abban csak árnyéka is a jellemsértésnek, és annyira nincs, ha valaki diplomatikus, mintha nem az. Tudomány, észbeli tehetség és talentum nem a morális vagy becsületérzés szükségképi kellékei. Nincsen-e itt ott rész orvos, rósz generális, rósz pap, rósz poéta stb., kinek megadja mindenki, hogy a lehető legfeddhetlenebb ember? Még egy kis charlataleria sem mindig jellembe vágó dolog, lehet az önbírálat hiánya. Hány hivatását tévesztett ember van, ki teljes jóhiszeműséggel meg van győződve képzettségéről és rátermettségéről! A hiba ez ítéletben van, és épen oly kevéssé illem az a jellemet, ha magunk vagyunk az ítélet tárgyai, nem egy idegen személy vagy dolog, sőt magunkat illetőleg talán mindnyájan jobban ki vagyunk téve kisebb nagyobb tévedéseknek. Azért legyen Jókai megnyugodva. Nemcsak hogy magunknak nem volt legtávolabbi czélzatunk sem megjegyzésünkkel a jellemei, ilitni, haromn úgy véljük, olvasóink közül — őt kivéve — egynek sem juthatott eszébe valami ilyesmiben“ megjósolá Kosuth úrnak, hogy izgatásai által az ország állapota zavarba bonyolittatik, s elvégre a reményleti szabadság terjesztése helyett szolgaiabb helyzetbe sülyesztetik. Kossuth e figyelmeztetést rágalomnak nyilvánítván, izgatásait annál erélyesebben folytatta, azok segedelmével az ország kormányzójának méltóságáig emelkedett, de, fájdalom, kormányzata folytán a haza a reménylett nagyobb szabadság helyett oly állapotba hülyesztetett, minélfogva 18 évi időszakban alkotmányát, törvényes függetlenségét, önállóságát, ősi jogait, és mindazt, mihez öröklött hstással ragaszkodott, tökéletesen nélkülözni kényszerítve volt. Hogy milyen sajátságunk voltak a másodrendű tényezők, az a dolog lényegére nézve közönyös , de annyi bizonyos, hogy a kezdményező, a vezető Kossuth volt, s minthogy a főhatalom az ő kezében összpontosult, az erdményért is csak ránehezül a felelősség. Kssuth mentheti magát az omággyűléssel, mely tetteit jóváhagyta akkor, mindőn az események oda fejlődtek, hogy visszatérésről, választásról többé szó nem lehetett; de a dolgok az ő izgatásai, az ő vezetése alatt fejlődtek az a válságos pontig, melyről a haza bukása következett be. Kossuth egyszer izgatásaival a világosi catastropháig vitte a nemzetet, s utóbbi fellépése oda mutat, hogy ezen egyszeri bukásunk és nyomorba sülyesztetésünkkel nem elégszik meg. Kossuth leveleivel oda törekszik, hogy a koronás király és a nemzet közt fennálló kapocs gyengittessék meg, s elvégre szakittassék szét. Utolsó levelével azt erőktödik ránk fogni, hogy Magarország az osztrák birodalommal, mint rész az egésznél, összeolvaszatott, s függő tinőségétől 2—300 embr által megfosztatott Ezen valótlan állítását azzal iparkodik Kossuth indokolni, hogy a költségvetésben „állami“ és „országos“ terhek fordulnak elő. Ha Magyarország önállósága, vagy az osztrák birodalomba olvadása csak az adó elnevezésétől függne, akkor igen gyenge lábon állana közjoga. A költségvetésben sok más neveket is talál Kossunk, p. o. rendes, rendkívüli, közvetett és egyenes adó stb., melyek csak az elszámolás tekintetéből használhatnak. Azon viszony, mely a dynastiát és a magyar nemzetet összefűzi, nem oly csekély és változékony alapon nyugszik, mint az egyes terhek megnevezése, hanem gyökerezik a sanctió pragmaticában és a többi sarkalatos törvényekben, s a teher, melyet viselünk, a mondott törvényekből és a nemzet biztonsága szempontjából foly. Az orsággyűlés, melyet Kossuth megtámad, csak a már meg volt tehernek mily arányban történendő viselését határozta meg. Midőn Kossuth az országnak az oztrák birodalomba beolvasztását és önállóságának feladását oly silány alapra építi, mint amilyen a különféle adók elnevezése, azt árulja el, hogy kevés jártassága van a pénzügyekben, s azt bizonyítja be, hogy „A magyar forradalom férfiéi“ czímű munka 15 dik lapján egészen találólag van jellemezve. Az idézett műben az áll, hogy: „Kossuth egy életen át egy czélra működött. De nem diplomata. Az elérendő czélt tetőpontján ő maga buktatá meg. Annyival kevésbé finánc-operatőr. Az volna tán, ha e tan bankó nyomatásból és Duschek ajánlatai elfogadásából állana. De Kossuth nemcsak a finánc-ügyekben, hanem, úgy látszik, hogy az állam eszméjére vonatkozólag sincs magával tisztában. Aristoteles idejétől fogva mai napig, minden államtudós azt tartotta, hogy az állameszme alatt azon társas nép összege értetik, mely egy törvényhzozó hatalom alatt áll. Úgy hiszem hogy Kossuth nem kétli, miszerint Magyarország jelenleg kizárólag csak a magyar törvényhozó hatalom, vagyis a magyar király és országgyűlés hatalma alatt áll, tehát külön államot képez. A magyar és osztrák törvényhozó hatalom egymástól tökéletesen el van különítve. A Skótországra való hivatkozás tehát azt bizonyítja, hogy Kossuth tévúton jár. Skótország Angolhonba az 1707-ik évben olvadt be, egy 25 czikkből álló egyesülési, okiratnál fogva. Skótországnak nincs külön törvényhozó hatalma, hanem ellenkezőleg, Nagy-Britaania parliamentjének felsőházába 16 egyént küld a nemesi rend közül, az alsó házban pedig 53 választott, képviselője által gyakorolja törvényhozó hatalmát. Skótország tehát épúgy, mint Izland és Wales, beolvadt Nagy Britanniába. De nem úgy áll ez Magyarország és Ausztria közt. A magyar országgyűlésen még egy osztrák képviselő sem jelent meg, de viszont a Lajthán túli retehszabba sem jelenhetik meg magyar képviselő, és nem is kíván megjelenni. Várnak ugyan Magyarországnak olyan ügyei, melyek a pragmatica sanctioból folynak, de azok kedvéért önállóságát nem adta fel, mert azokat, mint kössük, ha gúnyos modorban tette is, beismeri, hogy küldöttség által intézi el a paritás alapján. Épen ez által akarata, sőt úgy látzik, tudtán kívül, maga Kossuth tesz a jól bizonyságot, hogy Magyarország önálló. Azért, mert Magyarországnak olyan terhei vannak, melyek a pragmatica sanctióból következnek; s azért, hogy ők Felségének nem-magyar birodalmai hasonló terhek alatt állanak, nem következik sem a magyar birodalom beolvadása , Ausztriába, sem megfordítva, sőt inkább az ilyen hason eredetű terhek elkülönítése is az önállóságot bizonyítja. Magyarán tágnak vannak tartóásai, s melyek a pragmatica sanctióból folynak, s vannak olyanok is, melyeket önkényt vállalt magára, ilyen p. p. a vasúti kölcsön is. De ha az ilyen tartozás az ország önállóságát csonkítaná, akkor kevés európai állam volna önálló, mert tartozása majd mindegyiknek van. Nem ily változékony alapon nyugszik Magyarország független önállósága, hanem az ország alaptörvényein és azon királyi eskün, melyet Felséges királyunk az 1867-dik évi jun. 8-án következő szavakban tett le az országnak: . . . esküszünk az élő Istenre stb., hogy Magyarország és társországai jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét és területi épségét sértetlenül fenntartandjuk stb. Kossuth továbbá azt mondja, hogy: „Az ősi hagyományos politika, mely ez összeolvadástól, mint a kárhozattól, s mindig visszaborzadott ... fel van adva, s a magyar nemzet önkényt maga adta meg.“ Kossuth jónak látja az általa koholt beolvadásért a magyar nemzetet korholni, s oly feltevésből indul ki, mintha a magyar nemzetnek csak Kossuth engedelmével volna szabad saját ügyeit rendezni. Azt kérdjük Kossuthtól, hogy mikor került a magyar nemet az ő gyámnoksága alá ? — és hol veszi a vakmerőséget, melylyel a magyar nemzetet oly lealacsonyító váddal illeti mintha függetlenségét önkényt feladta volna? Vagy tán még most is azon illusióval kecsegteti magát, hogy a magyar nemzet az ő népe, mint azt 1849 -ik évi aug. 14-én Tergován kelt és Bemhez czimzett leveleiben irta ? Gr. Széchenyi önnek egyidőben azt mondotta, hogy szálljon le a magas paripáról. Én pedig arra kérem, hogy szünjék meg valahára, anélkül is sokat szenvedett nemzetünket, veszélyes izgatásokkal háborgatni. Ön panaszkodik, hogy belügyminiszteri rendelet által notóriusnak kiáltatott ki. De kérem, el lehet-e azt nézni, hogy ön a koronás király és a nemzet közt törvényesen fennálló kapcsot megtámadja, s a népet nyugalmából felzaklatván, ezen kapocs elszakítására izgatja. Ily bűnre nem a miniszteri rendelet, hanem a törvény szabja ki a notóriusságot. Ön utolsó levelében egyenesen a magyar nemzetet támadja meg; hiszi-e, hogy ezt törvényeink megengedik ? Mondhatja, az magát jó hazafinak, ki nemzetünk ellen merészel pártot ütni? Ön az országgyűlés 2—300 tagját, tehát többségét, az ország önállóságának feláldozásával hamisan vádolja. S ezzel sem elégedvén meg, a fennálló hatalom ellen a 15 milió népre hivatkozik. Azt mondom, hogy hamisan vádolja , mert az ország függetlensége Világosnál veszélyeztetett, hova a nemzet sorsa az ön vezetése és kormányzósága alatt vizetett. Imétlem, hogy hamisan vádolja, mert az, hogy van országgyűlésünk, koronázott királyunk, felelős nemzeti kormányunk, Erdélylyel kiegészített országterületünk, s országa ikrek független önállósága, nagyrészt épen azon 2—300 szeplőtlen honfiak érdeme, kiket Kossuth gyanúsítani törekszik. De hamis vád azért is, mert a gyanúsított országgyűlési többséget nem oly érdekek kötik az országhoz, mint Kossuth párthíveit , Asztalost, Madarászt, Böszörményit, s.b., hanem higgadt hazafiság, bölcs előrelátás, a körülmények kellő számbavétele és azon törekvés, hogy a hasa békés után eljuthasson anyagi és szellemi kifejlődéséhez. Végezetül arra kérem: fontolja meg, hogy mire vezethet újból megkezdett izgatása, s mi lesz nemzetünkből, ha még egyszer vérengzést idézne elő újabb fellépése?? Stb. Sürgetés e népnevelési törvény alkotása ? (Ajánlva a kormány ás az országgyűlés figyelmébe.) I. Egy év óta többször volt alkalmunk tapasztalni, hogy országos életünk átalakulásával, a politikai izgalmak közepette is mily élénk érdeklődéssel viseltetik közönségünk a népnevelés ügye iránt. A múlt évben K. Eötvös Józsefnek a népnevelési egyleteket indítványozó felszóllalására a napisajtóban egész kis irodalom keletkezett e tárgyról. Az országos költségvetésben a népiskolai szükséglet fedezésére kitett összeg csekély voltát a közönség minden oldalról indignatióval fogadta, úgy hogy még akik a kormánynak e pontra teendő nyilatkozata előtt nem akartak is felette kárhoztató ítéletet mondani, kénytelenek voltak hallgatásukkal elismerni, hogy a költségvetésnek nemzetünkre majdnem szégyenítő eme pontja, nem védhető, nem igazolható. A közoktatási minisztert a lapokban is többször türelmetlenül támadták meg, hogy miért nem fog hozzá a népnevelés szervezéséhez, s erre vonatkozó munkálatait miért nem terjeszti a törvényhozás elé ? — A képviselőházban a miniszternek minap tett azon nyilatkozatot, hogy népnevelési javaslata készen van, nemcsak a ház fogadta pártkülönbség nélkül osztatlan tetszéssel, hanem a hírlapok is czikkekben üdvözölték a nehezen várt vendég érkezésének kilátásba helyezését. Mindezt annak örvendetes bizonyságául tekinthetnők, hogy nemzetünk valósággal belépett az európai cultur népek sorába, mert közműveltségének emelését első rendű érdekének tekinti; mert belátja, hogy XIX. századbeli szabad alkotmányát az által bizosíthatja, ha mindenekelőtt arról gondoskodik, hogy a nép a műveltségnek azon fokára emeltesék, melyen a szabadság élvezetére és a modern államélethez szükséges vagyonerő előteremtésére elég értelmes teend. A közérzület nyilvánulásai által okozott örömet azonban megzavarja a kormány késedelmezés, mely épen mivel a viszonyokból sem indokolható eléggé, aggodalommal tölti el mindazokat, kik a nemzet anyagi és szellemi erejének kifejthetése érdekében ragaszkodnak Deák politikájához, s az e politika által eszközölt kiegyenlítéshez, s a kiknek erős hitük, hogy az 1867-ki közjogi törvényeink változtatása nélkül lehető vagyoni és műveltségi viszonyainkat a kor kívánalma szerint rendezni. Közoktatási miniszter úr a házban azt mondá, hogy népnevelési törvényjavaslata készen van, s azt annak idejében elő fogja terjeszteni. Vájjon mikorra gondolta a miniszter úr elérkezendőül annak idejét, amivel nagyon el vagyunk késve, s aminek régen ideje lett volna ? A miniszter úrnak tudnia kell, hogy a népnevelésnek törvény általi szabályozása az országnak nemcsak nagy fontosságú, de egyik legsürgetősebb teendője. Népoktatásunk oly szégyenletesen hátra van maradva, hogy csak az vigasztal, miként elmaradásunknak nem egészen magunk vagyunk oka. Törvény alkotásáig a miniszter keze nagyon meg van e téren kötve, pedig ha azonnal teljes erővel hozzá foghatna is iskolák állításához és szervezéséhez, s egy bűvvesszővel egyszerre oly állapotba varázsolhatná is népiskolai oktatásunkat, mint Schweiczé Vagy Poroszországé, annak gyümölcseit mégis 15—20 év múlva élvezhetné az állam. A miniszter úrnak tudnia kell, mert hiszen még a tanügygyel foglalkozó magánemberek is tudják és bebizonyíthatják, hogy az országban az elemi iskoláztatás roszabb lábon áll, mint volt a Bach-korszak alatt, már csak annálfogva is, mert ma sokkal kevesebb tanköteles gyermek jár fel az iskolába, mint akkor. Az abszolút kormány rendeletei folytán a szolgabírák kényszeríthették a szülőket gyermekeik iskolába járatására. A magyar minisztérium még semmi ily rendeletet nem bocsátott ki az autonóm vármegyékhez. A nemes vármegyék pedig—alig egy kettő kivételével — semmit sem törödnek az iskolákkal. — Az absolut kormány alatt részint a szolgabirák, részint a kormány rendeleténél fogva, kath. papok szorgalmasabban vizsgálták az iskolákat. Ma ez is megszűnt. *) A szolgabirák felé sem néznek az iskoláknak, a hol pedig kath. papok, a régi rendeletre támaszkodva, látogatni akarják a városok és községek által fentartott iskolákat, épen e tavaszszal több helyütt tudom, hogy nem fogadták őket el, s a község sérelmi panaszt intézett a kormányhoz ez intézkedés, mint az absolutismus maradványa ellen. Az iskolák ügyelet nélkül hagyásának, a hanyagabb tanítás mellett még az a következménye,hogy azon néhány gyermek is, ki feljár, alig tanul pár hónapon keresztül, mert az iskola az év nagyobb részében zárva van. — Ha e bajokon gyorsan és országos intézkedések által nem lesz segítve, népiskolai oktatásunk azon csekély fejlettségéről is, melyre eddig felvergődött, annyira visszahanyatlik, hogy évek alatt sem lesz képes a kormány helyrehozni a hibát. — Ez összehasonlítás által a világért sem a Bach korszakot akarom dicsérni. Amit elmondtam, az a tény. Az absolut kormány az oktatás terén is korlátlan hatalommal intézkedhetett; a felelős minisztérium törvény nélkül majdnem semmit sem tehet. Népiskolai törvényünk pedig nincs, tehát legyen gyorsan. — Amerikában, indén egy várost vagy községet akarnak alapítani, még mielőtt lakosok volnának, az iskola számára hasítanak ki telket és birtokot. — Poroszországban I. és II. Frigyes még a hadsereg szervezésénél is előbb gondoskodtak az iskolákról, s mindenek előtt a közoktatás rendezésével vetették meg Poroszország államiságának, sőt, mint a következések megmutatták, nagyhatalmi állásának alapját. Felette szomorú volna, ha a szabaddá lett Magyarország a XIX. század második felében azzal kezdené meg újból állami életét, hogy a népiskolai közoktatást roszabb állapotba engedi sülyedni, mint volt az a nemzet elnyomatása idejében. Az iskolák eddig tudott létszámának a községek létszámával összevetéséből kiderül, hogy néhány ezer község van az országban iskola nélkül. De melyek azon községek ? Hol, minő iskolát kellene állítani? Mennyi költségbe kerülne az? E kérdésekre a kormány is bajosan tudna felelni. Hát miért nem küld ki a közoktatás miniszter embereket, kik a szükséges statisticai adatokat összegyűjthetnék, s a kormány ismerné, minő körülmények között, minő módokon, s az államnak mennyi terheltetésével lehetne köznevelési vakon segíteni ? Erre ismét azt modja, míg törvény nem hatalmazza a kormányt, addig ily lépést nem tehet. Az ellenzéki lapok panaszkodnak, hogy a cultusmiisztérium személyzete szükségesnél nagyobb, nincs arányban a minisztérium által láthatólag végzett munkával. A kormány emberei pedig azt mondják: törvény nélkül nem dolgozhatunk sem itt, sem ott stb. E bajokat nem a cultusminiszter elleni panaszképen, hanem csak annak indokolására hoztam fel, hogy valóban égető szükség volna egy népiskolai törényt alkotni, ami annyival könnyebben lehetős mert hiszen a reá vonatkozó javaslat már készen van. Igen, de ha e törvényt az élet szüksége sürgősen követeli, a közönség türelmetlenül várja, a miniszter készen van vele, miért nem terjeszti hát a törvényhozás elé? Mi nehézségek gátolják? Kormányköreink iránt annyi bizalommal viseltetem, miként nem teszem fel róluk, akár hogy szándékosan mulasztást követnének el, akár hog népünk művelődését első gondjaik közé ne számítanák, s hogy arról törvény által is intézkedni, reális nehézségek nélkül késnének. Épen *) Nem szólok itt a protestánsokról, kiknél jobban ügyelnek ugyan az iskolákra, de a kik az egész ország lakosságának alig évét képezik. Még néhány szó Kossuth Lajos levelére. A „Magyar Újság“ 11- ik számának vezérczikkében oly válogatatlan, s a miveltebb irodalom modorától oly messze eső kifarkadásokra vetemül, miken a komoly olvasó csak szánakozhatik. E czikk végreoraiban igy szól : „Ha a magyar, mint nemzet, élni fog, csak azon eszme és érzés által lelkesítve fog élhetni, melyet Kosuth, és nem az által, melyet Széchenyi, Deák de morálisaik tanaikkal képviselnek.“ Nem tartjuk érdemesnek a „Magyar Ujság”-ot, melynek a nép bujtogatásán kívül semmi czélja sincs, hogy vele polémiába bocsátkozzunk. Ezen vad felkiáltás azonban arra indít, hogy Kossuth levelére még néhány szó megjgyzést tegyünk. Gróf Széchenyi István már 1847-dik évben irt „Politikai programai töredékei