Pesti Napló, 1868. november (19. évfolyam, 5466–5490. szám)

1868-11-19 / 5481. szám

Í­SÍI*­­­rt Pest, nov, 18* I8B8. Mértéktartás a reformálásban. III. A „Hon“ f. hó 14-ki vezérczikkében Csernátony azt állítja, hogy ő csak egy törvényjavaslatról beszélt, mely mindenféle collisiót központosít, a nem beszélt törvényjavaslatokról, melyeknek előterjesztésére vannak a felelős mini­zte­­rek, s tárgyalására az alkotmányos or­szággyűlés. S ezen egy törvényjavaslat i­m csak a nemzeti kérdést illeti, s nem a köz­igazgatás bármelyik osztályában igényelt reformot. „Ebben, úgy­mond, nincs vé­lt szedelem, mert a maga utján megy,­­tud­nillik a közigazgatás külön vonalain i­­s mentül gyorsabban halad, annál előbb lesz, s csak a szűkkeblűség kárhoztathatja , express rohamát. Time is money.“ Szőrszál-h­asogató nem vagyok. Örö­mest elhiszem, hogy Csernátony szavai­nak nem az az értelme,­ melyet én azok­nak tulajdonítottam. Szabad legyen mind­amellett igazolásomut megjegyezni, hogy miután alig képzelhető oly törvényjavas­lat, mely által különféle érdek, tehát, hogy Cs. szavaival éljek : Justitia, Mercator, Educatio, Diplomatia, Miles, Cultus, Ad­ministrator, — nem érintetnék , nekem szükségképen úgy kellett okoskodnom, hogy vagy szélmalom-handabanda az egész okoskodás, vagy pedig a napi­ren­den lévő reformtervek egész összege ellen van az irányozva, legalább irányzottnak hona fide, minden félremagyarázási és fel-­­ l­dítési szándék nélkül tekintethetik.­­ ! Ezt előrebocsátva,folytatom czikkemet, természetesen vonatkozás nélkül a „Hon“, illetőleg Csernátony csikkére, csupán azt említve még meg, hogy meg­lehetősen szép számmal írtam czikkeket a „Napló“ számára, s idéztem is egyet-mást azokban, — jobbnak tartván történeti adatokban, vagy nagy tekintélyek tanai .♦ * által tájékozni az olvasó közönséget, sem mint magam doctrinaireskedtem, — de biz­tosítom Cs. urat, hogy ez volt az első eset, melyben Orániai Vilmosra hivatkoz­tam. Azon állítása tehát, hogy „a Napló“­­ mai­ vezérczikkezője arról ismeretes, — hogy ritkán hagyja ki soraiból orániai Vilmost“, — oly ráfogás, mely világosan mutatja, mennyiben volt hiányában a érveknek, melyekkel az idézett példáké. a folyó történeti leczkét és ujjmutatást gyen­­­githette volna. Az 1848-ki átalakulás temérdek elin­tézni valót hagyott hátra közjogi és ügyi állapotainkban. A közönség nem azt pa­naszolta, hogy a kormány és országgyű­lés derekasan lát hozzá az elintézéshez, hi­i­szen ha van óhajtás a hazában, melyet iga­zán egyetemesnek kell mondanunk, úgy az óhajtása annak, hogy elvégre valah­ára bevégzett törvényes államszervezetnek örvendhessünk.­­ Panaszokat inkább a­miatt lehetett hallani, hogy a hosszadal­mas, ugyanazon nézeteket variáló dictiók és sűrű interpellációk sok időt emésztenek ki, s késleltetik azon közérdekű,s részben sürgős törvényjavaslatok tárgyalását, me­­k­ekkel a miniszterek és országgyűlési bi­li­zottságok már elkészültek, s azokat a ház asztalára letették. A helyzet tehát ránk diktálja a kény­szerűséget, hogy sokat igazítsunk és so­kat javítsunk. De épen azért, minden óva­tosság s kíméletes és méltányos eljárás mellett is teljes lehetetlen, hogy a tör­vényhozás olykor-olykor némi összeütkö­zésbe ne jöjjön a napi érdekekkel, vagy az ezeket mindig mohón kizsákmányoló­ ellenzékiekkel. Nincs tudniillik, mint már föl­bb említettem, oly kicsi­t bármi óva­tosan keresztülvitt reform, mely legalább azon pillanatban, melyben foganatba ve­szik, egy vagy más érdeket többé vagy kevesbbé kellemetlenül nem érintene, s ennek folytán több-kevesebb ellenzésre r,­j nem találna, több kevesebb elégületlensé-I­get nem keltene. Minden javításhoz idő kell, hogy meghozza gyümölcsét, az igaz­ság, hogy a­mi a nagyobb számnak jót­­ tesz, s annak sorsán javít, az idővel a vesz­teséget szenvedett egyeseket és kisebb-­­ séget is bőven kárpótolja, csak évek múl­tával válik valósággá, a­míg az általa oko­zott változás épen az érdeklett élő nemze­déknek esik fájdalmasan. Következik eb-­­ből, hogy a javításnál nemcsak az általános elvet, nemcsak az abstract igazságot, ha­nem azt is szükséges szem előtt tartani, és számításba hozni, hogy reformjaink által ne keltsünk több izgatott ágot és ségületlenséget, sem mint egyelőre lecsi­­apítani és megnyugtatni bírunk; és ha, így hozván magával akár a társadalmi útos érdekek, akár a humanitás és civi­­­­isatio követelményei, akár a haza és nemz­­­et biztonsága, akár végre a történeti f­olytonosság és következetesség,­­ na­­g­yobb mérvű javításokat kell tenni, azo­­nt úgy vigyük keresztül és léptessük letbe, hogy a közönség lássa be, hogy mit újítottunk, azt nem pártérdekből, em osztály­gyűlölet- vagy vetélkedésből, em féltékenység- avagy megtorlásból, em bármely más, kevéssé morális indok­­ból, hanem egyenest a közjó által ránk ■ótt kötelességérzetből tettü­k, s ekkor is az illető érdekeket lehetőleg kimélni, s tármenteni törekedtünk. A mely njitásról a közönség meggyőződik, hogy az szük­­séges, és relative jobb, s legalább egy­ébb jövő számára késziti az alapot elő, s abban, ha mindjárt tetemesebb áldo­­zatot kelljen is hoznia, rendesen meg szo­kott nyugodni. Összevetve a II. és jelen czikkünkben kifejtett elveket a reformok keresztülvi­tele­ és életbeléptetésénél tartandó mér­őkről az ellenzék magatartása­ és kitű­­zött czéljával, meggyőződtünk, hogy ő bizony ez elvekkel keveset gondol, s tá­vol attól, hogy oly fenntartó átalakulásra törekedjék, mely a jövőre nézve egy fel­­forgatónak elejét vegye , inkább útját egyengeti ennek. Olvastam ugyancsak a minap is az ellenzék egyik fő lapjában azon elcsépelt definitiót, hogy a politika az exigeniták tudománya , csak hogy in praxi azzal ellentétben nem látok mást, mint a „rideg j­og“-hoz, s az életölő betűhöz azon még ridegebb ragaszkodást, mely büszkén utasít vissza minden trans­­actiót, s pulyaságnak bélyegzi az oppor­­tunitást, illetőleg az annak indokai alap­ján tett önelhatározást. Ha a kormány és többség valahogy kierőszakolja, hogy az 1848 ban inaugurált alapelvek azon érte­lemben vizessenek keresztül, melyben azok keresztülvitelét az ellenzék követ­eli, hazánkat és nemzetünket nem egy cso­port nationalistával, nem egy vagy más, többé-kevésbbé fontos felekezeti érdekkel hozta volna összeütközésbe, hanem, és ezt teljes öntudattal mondom, a Lajtán innen és túl lakó szinte minden nem-ma­gyar népekkel, minden szomszédainkkal, a világ első nagy nemzetével, sőt önnön­­magunkkal. A többség egész törvényhozási eljárása konciliáló, békítő, szövetkeztek termé­szetű, nagy mértékben méltányos és min­dig kíméletes; az ellenzéké kihívó, elbiza­kodott, s elszigetelésre vezető. A többség szem előtt tartja a meg nem változtatható reális viszonyokat, az ellen­zék a rideg jogra hivatkozik. A többség fölkere­i a történeti nyomo­kat, s azok fonalán indul el, hogy vissza­szerezze hazánknak mindazon önállóságot, mely a kapcsolat mellett lehetséges, s a melyet nemzetünk saját és Európa jelen helyzetében megbir; az ellenzé­k három század végzeteit ignorálja, s utópiákkal biztat, melyekről maga is tudhatná, hogy egyelőre valósíthatlanok. Ez okból a többségnek a monarchia másik felében a német és lengyel elem­ben, szövetségese, hazánkban pártja van a horvátok közt és minden más nemze­tiségben, s eljárása helyeslésével és báto­rításával találkozik Európa nyugati fiatal­jainak; az ellenzék mellett hazánkban a „m­ok­rák“ állanak, mint a nép a de­­mocratákat nevezi, kik remény­eit agrariai nyereményekkel élesztgetik ; míg külföl­dön őt, meglehet, időszerű eszköznek vé­lik a hatalmak, melyeket egy erős ma­gyar-osztrák monarchia génh­ez, s me­lyek, ha czéljokat érnék, oly állásban pillanatig sem hagynák a magyart, mi­lyennek ő a jelenlegi kapcsolatban ör­vend. A czimkérdés, a monarchia czim­­kérdése meg van oldva, és minden ma­gyar büszkén érzi, hogy hazája be van mutatva a válogatott európai társaságnak, ahol a nagyhatalmak intézik e világrész sorsát. Az általános öröm között mi jutott a balközépnek és publicistikai szóvivőinek ? A mentegetőzés, az irigykedés, az in­­sinuatió. A „Hazánk“ keddi czikke mind e háromból érdekes mutatványokat fog­lal magában. „Miután a kormány a czimkérdés meg­oldását ennyire sürgősnek és fontosnak ta­lálta , talán még­sem volt az oly kicsi­nyes ügy, minőnek azt az országgyűlésen legtöbbem sőt maga Deákn proclamálta.“ Ez a mentegetőzés, mert ha hallgata­gon beismeri is a balközép, hogy az a tör­­vénysértési szag,melyet aczímkérdésben sér­zett, csupa illusio volt, még­is annyit el szeretne hitetni a közönséggel, hogy az ártatlan szélmalom, mely ellen Rozinan­­téját sarkalta, még­is volt olyan forma, hogy némi rövidlátás mellett ellenségnek is lehetett volna nézni Ha illő volna a porban görnyedő Don Quixotte helyzeté­vel visszaélni és neki leczkét tartani, ak­kor egész tisztelettel figyel­meztetnék a „Hazánk“-at, hogy állítsa magát jobb lábra az igazsággal; ne fogja rá a Deák­pártra, hogy a Felsége és a monar­chia czimének kérdését, mely most meg van oldva, csekélynek állította volna. A dolog meztelen valósága az, hogy a bal­közép egy mentő fényt keresett a köblé­ben levő szakadás kitöltésére; ez érvény­be beledobták az elvet, melyet fél év óta hirdettek. Ürügyet kerestek a delegá­­cióból leendő kilépésre és megtalálták a „Reichsminister“ szóhasználatában, de nem a monarchia czimkérdésében. Amazt­oknak csekély lette a Deák­párt és joggal; emert a monarchia czimé­nek kérdését soha kevésbé nem vettük. Résztmentség tehát, a mit a „Hazánk“ a dolog fontosságáról mond, s nem fogja senkiben megmásítani azon ítéletet,melyet a politikáját s elvett kény- és kedv szerint változtató-párt magára vont. A második mentség, melyet a „Hazánk“ felhoz, arra a bűnbánó mondatra redukál­ható, hogy : „ha mindezt tudtuk volna,nem léptünk volna ki a delegátióból.“ — Azért pedig, hogy ők azt nem tudták, szokott szeretetreméltó módjukon kit tesznek fe­lelőssé? Talán Tisza fekete szemüvegeit, melyek mindent sötét színben tüntetnek fel? Talán Grhyszy rövidlátóságát, ki a 47-es gravaminális politika csábjaitól nem tud menekülni ? Talán Jókait, ki csak ak­kor kérdezte tőlük, hogy „merre men­jünk?“, mikor már is zsákutczába vitte a kocsit? Vagy talán őt, a párt nagy mes­terét, a szerény irót, ki angol beretvás barátságával elcsábította Ghyczy vezéri szivét? — Nem, ők mind ártatlanok, ők mindnyájan jól számítottak: az egész blam­mage-ot nem okozta más, mint­­ An­drássy Gyula. A naivság határain valamivel túlmenő ezen állítást a „Hazánk“ így fejezi ki: „Azon habozó, határozatlan ígéret he­lyett,melyben Andrássy gróf maganagyzó orvosként a küzdelemről , működésről, nehézségekről beszélt, miért nem mond­hatta ki egyszerűen : 1951 van uraim, én ígérem, hogy a delegátiók üléseinek meg­nyíltáig vagy megoldatik a czimkérdés, vagy ''■n, mint egykor, tározómat kötöm hozzá.“ Hogy szavát beválthatta volna — mutatja a következés. — Hogy pedig a miniszterelnök azt nem tette, azt a „Ha­zánk“ „azon megszokott makacs dacznak“ tulajdonosa, „mely mindent, mi balról initiálatik, a legridegebben elutasít“. Az­tán összehasonlítja az esettel a temesvári fakérdés ügyét. Nézzünk egyszer ezen vádnak is fene­kére. Mit utasított el a Deákpárt dacza ez­úttal valamint a temesi fakérdésben, a mi balról in­itáltatott“ ? A temesi kérdésben egy határozatot, mely után a miniszter mint becsületes ember lelépni kényszerült volna, az utolsó esetben egy oly votumot, mely a közös minisztereket és velük a mi miniszterelnökünket törvénysértéssel vá­dolta volna. Csodálatos ellenzék, mely egy többséget daczczal vádol azért, hogy oly kérdésekben, melyekre nézve minisz­tereit tisztáknak ismeri, ezeknek bizalmat­lanságot nem akar szavazni! Andrássy gr. nem négy nap, hanem majd egy év óta dolgozik a czim kérdés megoldásán. Ezen év lefolyása alatt a balközép soha sem csinált e kérdésből létkérdést, csak most, midőn a delegátió megalakulásáról volt szó. Andrássynak a legkorlátoltabb embernek kellett volna lenni az egész házban, ha a czímkérdésre nézve a balol­dal által felhozattakat egyébnek akarta volna venni, mint kiszámított ürügy­­nek, melyet semmi fontos ok meg nem dönthet. Most könnyű fölkiáltani a la ,,Trónkereső“. „Ha én ezt tudtam volna“ , azért még­sem találkozik elfogulatlan, értelmes újság­olvasó , ki elhigyje, hogy Ghyczyékat kilépési szándékoktól annak idején bármi ígéret eltántorította volna. Különben a „Hazánk“ nem fogy ki az insinuatiókból. Ha nem daczból hallgatott a kormány, hát azért tette, mert „komo­lyan akarta a baloldalnak kilé­­pé­sét a delegátióból.“ E sorok írója nem ismeri a kormány ebbeli szándékát, hanem annyit ki kell jelentenünk, hogy ha valóban ezt akarta Andrássy Gyula, akkor ez ügyben érde­melte ki a diplomatiai ügyesség legfénye­sebb koszorúját, rábírván a baloldal poli­tikus bölcseit, hogy maguk dolgozzanak közre a delegátióból való kiszoríttatásuk­­ban. Ghyczy pedig köszönetet mondhat a volt pártközlönynek azon szép világítás­ért, melyben ily védelem az ő diplomatiai ügyességét feltünteti. Végül egy erőltetett büszke mosoly alá rejti a „Hazánk“ sápadt irigységet, azon kérdést vetvén föl: „S h­o­g­y e­z e­r kérdés csak ily megoldást nyert is, a­kinek köszönhető másnak, ha nem az ellenzék szilárd, hazafias magatartá­sának?“ Risum teneatis! Nincs szebb dolog a világon az öntudatos szerénységnél! k*i«ktől fogadtatnak el. --------- 6SSB5®H555B5S5S55S5555*5*555555Síí555bí5 felüln*eté« havc kint . . 30 kr. Pest, iiov. 18. Valóban, ha párts envedély nélkül, tisz­tán humanitás szempontjából tekintjük azon helyzetet, melybe a politikai elvek hiánya, a népszerűség hajhászata és a köz­vélemény meg nem értése egy tekintélyes hazai pártot belesodort; minden egyéb ér­zést elnyom a szánalom azok felett, kik­nek a politikai zelotizmus még azt is meg­tiltja, hogy örülhessenek azon, a­mi min­den egyéb derék magyart szívében meg­örvendeztet. Bécsi dolgok. Baust báró tudva­levőleg körjegyzéket indí­tott az osztrák-magyar monarchia külképvisele­téhez a védrendszeri javaslat elfogadása alkal­mából a reichsrathban. Az „Independance“ pá­risi levelezője, kinek alkalma volt e körjegyzői tartalmával közelebbről megismerkedni, azt írja hogy az 1. hó - án kelt s tendencziája az, hogy a hadszervezéstől minden háborús jelentőséget megtagadjon. E fontos intézkedés (a hadszerve­zés) szükséges volt, minthogy röviddel a szado­­vai ütközet után elfogadtatott (?, a porosz véd­­rendszer s eltöröltetett a helyettesítés. Jelenleg, mint a magyar-osztrák körirat mondja, csak vagy 250—260,000 ember van a zászlók alatt a­mi már hadviselésre mégis csak elégtelen. A hadi láb 800,000­nyi tényleges száma csak évek során át leend elérhető. Nevezetes és följegy­zésre méltó még az, hogy a brüsseli lap tudó­sítója e körjegyzékből azt következteti, hogy Francziaország háború esetén nem számíthat a magyar-osztrák monarchia segélyére. A bécsi urak házának illető bizottsága már tárgyalás alá vette a védrendszeri javaslatot , bár a kormány körülírás nélkül kérte, hogy le­hetőleg siessen a munkával, az urak mégis ját­szák a rátartást, noha elvi eltérések nem fognak felmerülni. Jól tudjuk, hogy vannak gavallérok, kiknek több gondot ad nyakkendőjük csokrá­nak eorectsége, mint egyéb, holmi elvek kérdé­se, mindazonáltal ily kiváló alkalmakkor nem­ fojthatjuk el azon óhajtásunkat, vajha egy egy csokor egyengetéseért, vagy nem beszélvén ké­pekben, egy egy styláris javításért ne fecsé­relnéd el a — perse csak polgároknak s a mun­kában izzadóknak oly ’ drága időt. Az országos egészségügyi tanács. (??) A „Hon“ skorpiója f. é. nov. 8-án*) mér­gesen szurkálja W­enckheim belügyminiszter urat az orsz. egészségügyi tanács elégedetlenke­dő tagj­ának insinuatiója következtében. A tényálladék az, hogy a belügyér két szak­avatott orvosnak kineveztetését eszközlötte­­egyiket a budai tébolyda oszt. elsőorvosává másikat a nagyszebeni tébolyda igazgatójává anélkül, hogy az orsz. egészségügyi tanács véle­ményét e tárgyban kikérte volna. Ez egyszerű tényből a berzenkedő tanácstagok azt vélik kö­vetkeztethetni, a) hogy a belügyér szándékán mellette levő tudományos testületet mindannyiszor meg kell kérdezni, midőn kellemetlennek tartja a szakér­tők véleményét hallani; b) hogy a belügyőrség kebelében nincs ko­moly akarat szomorú közegészségügyünk elő­mozdításához kellően hozzá látni; c) hogy ekkor az egészségügyi tanács felállítá­sa nem egyéb puszta kápráztatásnál, mi által az igazságos panaszokat egy időre elnémítani, az önkényt pedig alkotmányosság mázába burkoln akarták. Az ily tudtok nélkül történő kinevezé­sek miatt az egészségügyi tanács tagjai azzal fe­l*) Vártam, hogy a jelzett czikkre illetékes helyről felülettel fognak szolgálni, írás nem történvén, tartón czélszerűnek a felszólalást. Közfe­­nyegetődznek (?) hogy a legerélyesebb (?) lépé­seket fogják megtenni a belügyér ellenében, így ír a „Hon“ skorpiója, állítólag a legilleté­­kesb kezekből vett tudósítás nyomán:„ Tant de bruit, pour une omelette !“ Az egészségügyi némely tanácstagok abbeli zajongása ellenében méltán kérdheti Wenckheim be ügyér úr, „et tu mi fili Brute!“ A tanácstagok ilyféle eljárásában­­kiütött a szeg a zsákból. „ A be ügyét a félév óta megalakított orsz. egészség­ügyi tanácsot hivatásához mért tudományos, köz­egészségi munkákkal bízta meg, de a kinevezé­sekre nézve attól tanácsot nem kért. Közegész­ségi teendőiből tudtunkra máig semmit sem vég­zett a tanács , hanem a hosszú vacallozás után nyilvános lapban rohanja, vagyis inkább rohan­­tatja meg alkotóját. Ezen szenvedélyes első lé­pés által elárulták az illető tanácstagok, hogy nem annyira a hazai egészségügy előmozdítása inkább tán hatalmas befolyásuk biztosítása, fekszik szívükön. Azt nem merték a tanácsta­gok mondani, hogy a belügyér szakadat­­lan embereket terjesztett föl ő Felségének a kinevezés végett, hanem csak azt veszik rész néven, hogy a belügyér nem kért tanácsot az orsz. egészségügyi tanácstól, s hogy ő bátorkodott eme tanács közbejötte nélkül is helyesen intézkedni. Az orsz. egészségügyi tanács duzzogó tagjai nem fogják fel, sem saját hatáskörüket, sem a khr. miniszterét. A miniszter tetteiért felelős, tá­volról sem az egészségügyi tanácsnak, hanem a a nemzetnek és királynak. Az egészségügyi tanács alapszerkezete nem hazai törvény, mely egyaránt kötelez mindenkit, hanem caasé szabály és utasítás a tanács tagokra nézve, — a belügyér­­re nézve az egészs. tanács alapszerkezete csupán irányados, de nem szabály, mert a belügyér nem tagja az egésze, tanácsnak; evégett amaz alap­szerkezet nem kötelezi a minisztert arra, hogy ő az egész tanács véleményét mindenben kikérje, —ellenben, igenis kötelezi a tagokat a kikért ta­nácsot megadni; különben ama képtelenség áll­na elő, hogy felelős miniszter egy nem felelős titkos tanács dictaturáját ülte­né maga fölé. Az egészségügyi tanács tagjai úgy képzelik magukat, mintha a szakértők testületét kizáró­lag ők képeznék s nem látják, hogy a szakembe­rek zöme az egészs. tanácson kívül létezik.A bel­­ü­gyérnek hatalmában is, jogában is áll a haza szakértőinek bármely testületét tanácsadásra fölszólítani, mi több, illetékes tanácsot kérhet a belügyér saját minisztériumában létező állam­or­­vosi szakértők hivatalától, attól, melyre H o 1-­­ á­n Adolf tr. úr vezetése alatt a közegész­ségi és orvosi ügyek végrehajtása bizva van. Az insinuáló tanácstagok nem bizonyítják, hogy a belügyér egyéb szakértők tanácsát sem kér­te volna ki; s bizonyára kikérte ama szakembe­rek tanácsát, kikben inkább bízott meg. Mi (t. i. közlő) ugyan anomáliának tartjuk főkormányszékünknél a felelős miniszter mellett nem felelős tagokból álló titkos egészségügyi tanácsot ápolni , ámde mivel ez már (legalább három évre) ténynyé vált, legalább korlátozzuk e követelő testület hatáskörét a nem illetékes túlkapások ellen. „Az országos közegészségi tanács rendeltetése az orvosi és természettudományok fejlődését kü­lönösen azon eredményekre nézve figyelemmel kísérni és mivelni, melyek a közjólét előmozdí­tására közvetlen befolyással lehetnek; a minisz­ternek az orvosi és egészségügyre (eszerint nem az orvosi személyzetre) nézve , valahol arra szükség van, tudományával és tanácsával segítségül lenni, s ez irányban neki e felszólítása folytán valamint önállóan is javaslatokat fölter­jeszteni. (Alapszerkezet 3. §.)“ E czikkelyben elég tisztán van kifejezve az orsz. egészségügyi tanács czélja, melyben az orvosi személyzet alkalmazása felőli véleményezés nem foglaltatik. Hogy mind­a mellett a tanácstagok teendői közé „a kormány által alkalmazandó köz­egészségi személyzet feletti véleményezés,“ az alapszerkezet 4 §.-be illetéktelenül becsúszott, helytelenség, a feleljen róla ama quatuor­ viratus, mely az orsz. közegészségi enquete-ben ezen rögtönzött, hiányos és téves alapszerkezeti ter­vet a többségre rátukmálta. Hogy az államorvosok személyes ügye és ki­­neveztetése helyesen nem tartozhatik az egész­­ségügyi tanács teendő közé , abból értetik, hogy a tudományos testületeknek önmaguk kebelén kívül rendesen sehol sincs consultativ befolyá­suk a kineveztetésekre ; igy a m. tudora aka­démia, a k. m- tudományegyetem, a k. műegye­tem, az orsz. statistikai tanács stb. nem tartják feladatuknak saját testületükön kívül a kormá­nyt személyes ügyvitelbe és kineveztetésekbe befolyni. Minő jogi vagy czélszerűségi alapon követeli ezt a m. orsz. egészségügyi tanács, mi dön ő inkább az ál­amor­vosi vizsgálatok szer­vezésére s azoknak egy kebeléből kiküldött bi­zottság általi kezelésére van hivatva? Nem elég­­e, hogy az egészségügyi tanács egyebek közt az államorvosok képesítését teljes hatalommal és jogosan intézi? A poroszországi egészség­­ügyi tanács (Wissenschaftliche Deputation für das Medicalwesen) szerkezetében, melynek alap­ján van a magyar orsz. egészségügyi tanács szer­­­kezeti összeállítva, szó sincs a tanácstagoknak befolyásáról a személyes ügyekre, s az államor­­vo­sk kineveztetésére (Dr. Horn : Das preus­sische Medizinalwesen, Berlin 1857.) Ebből ki­tűnik, hogy az orsz. egészségügyi tanács terve­zői a tudományos testület teendői közé illeték­telenül csúsztatták be a kinevezések vélemé­nyezésének passusát. Az elbizakodásnak nagy foka kellett a tanác tagok részéről ahhoz, hogy már most, midőn a közegészség tudományos fejlesztése körül ha hónap óta még tárgyilagost úgy­szólván semmit sem tettek, bátorkodnak kinevezésekig való befolyást ne­mcsak követelni, hanem (hal­latlan) azzal fenyegetődzni is, hogy a belügy­i ellen ők a legerélyesebb lépéseket fogják meg­tenni. — Ok, a titkos tanácstagok teszik ezt kiknek az alapszerkezet ügyviteli 7. §. szerint

Next