Pesti Napló, 1868. november (19. évfolyam, 5466–5490. szám)
1868-11-19 / 5481. szám
ÍSÍI*rt Pest, nov, 18* I8B8. Mértéktartás a reformálásban. III. A „Hon“ f. hó 14-ki vezérczikkében Csernátony azt állítja, hogy ő csak egy törvényjavaslatról beszélt, mely mindenféle collisiót központosít, a nem beszélt törvényjavaslatokról, melyeknek előterjesztésére vannak a felelős minizterek, s tárgyalására az alkotmányos országgyűlés. S ezen egy törvényjavaslat im csak a nemzeti kérdést illeti, s nem a közigazgatás bármelyik osztályában igényelt reformot. „Ebben, úgymond, nincs vélt szedelem, mert a maga utján megy,tudnillik a közigazgatás külön vonalain is mentül gyorsabban halad, annál előbb lesz, s csak a szűkkeblűség kárhoztathatja , express rohamát. Time is money.“ Szőrszál-hasogató nem vagyok. Örömest elhiszem, hogy Csernátony szavainak nem az az értelme, melyet én azoknak tulajdonítottam. Szabad legyen mindamellett igazolásomut megjegyezni, hogy miután alig képzelhető oly törvényjavaslat, mely által különféle érdek, tehát, hogy Cs. szavaival éljek : Justitia, Mercator, Educatio, Diplomatia, Miles, Cultus, Administrator, — nem érintetnék , nekem szükségképen úgy kellett okoskodnom, hogy vagy szélmalom-handabanda az egész okoskodás, vagy pedig a napirenden lévő reformtervek egész összege ellen van az irányozva, legalább irányzottnak hona fide, minden félremagyarázási és fel- ldítési szándék nélkül tekintethetik. ! Ezt előrebocsátva,folytatom czikkemet, természetesen vonatkozás nélkül a „Hon“, illetőleg Csernátony csikkére, csupán azt említve még meg, hogy meglehetősen szép számmal írtam czikkeket a „Napló“ számára, s idéztem is egyet-mást azokban, — jobbnak tartván történeti adatokban, vagy nagy tekintélyek tanai .♦ * által tájékozni az olvasó közönséget, sem mint magam doctrinaireskedtem, — de biztosítom Cs. urat, hogy ez volt az első eset, melyben Orániai Vilmosra hivatkoztam. Azon állítása tehát, hogy „a Napló“ mai vezérczikkezője arról ismeretes, — hogy ritkán hagyja ki soraiból orániai Vilmost“, — oly ráfogás, mely világosan mutatja, mennyiben volt hiányában a érveknek, melyekkel az idézett példáké. a folyó történeti leczkét és ujjmutatást gyengithette volna. Az 1848-ki átalakulás temérdek elintézni valót hagyott hátra közjogi és ügyi állapotainkban. A közönség nem azt panaszolta, hogy a kormány és országgyűlés derekasan lát hozzá az elintézéshez, hiiszen ha van óhajtás a hazában, melyet igazán egyetemesnek kell mondanunk, úgy az óhajtása annak, hogy elvégre valahára bevégzett törvényes államszervezetnek örvendhessünk. Panaszokat inkább amiatt lehetett hallani, hogy a hosszadalmas, ugyanazon nézeteket variáló dictiók és sűrű interpellációk sok időt emésztenek ki, s késleltetik azon közérdekű,s részben sürgős törvényjavaslatok tárgyalását, mekekkel a miniszterek és országgyűlési bilizottságok már elkészültek, s azokat a ház asztalára letették. A helyzet tehát ránk diktálja a kényszerűséget, hogy sokat igazítsunk és sokat javítsunk. De épen azért, minden óvatosság s kíméletes és méltányos eljárás mellett is teljes lehetetlen, hogy a törvényhozás olykor-olykor némi összeütközésbe ne jöjjön a napi érdekekkel, vagy az ezeket mindig mohón kizsákmányoló ellenzékiekkel. Nincs tudniillik, mint már fölbb említettem, oly kicsit bármi óvatosan keresztülvitt reform, mely legalább azon pillanatban, melyben foganatba veszik, egy vagy más érdeket többé vagy kevesbbé kellemetlenül nem érintene, s ennek folytán több-kevesebb ellenzésre r,j nem találna, több kevesebb elégületlensé-Iget nem keltene. Minden javításhoz idő kell, hogy meghozza gyümölcsét, az igazság, hogy ami a nagyobb számnak jót tesz, s annak sorsán javít, az idővel a veszteséget szenvedett egyeseket és kisebb- séget is bőven kárpótolja, csak évek múltával válik valósággá, amíg az általa okozott változás épen az érdeklett élő nemzedéknek esik fájdalmasan. Következik eb-ből, hogy a javításnál nemcsak az általános elvet, nemcsak az abstract igazságot, hanem azt is szükséges szem előtt tartani, és számításba hozni, hogy reformjaink által ne keltsünk több izgatott ágot és ségületlenséget, sem mint egyelőre lecsiapítani és megnyugtatni bírunk; és ha, így hozván magával akár a társadalmi útos érdekek, akár a humanitás és civiisatio követelményei, akár a haza és nemzet biztonsága, akár végre a történeti folytonosság és következetesség, nagyobb mérvű javításokat kell tenni, azont úgy vigyük keresztül és léptessük letbe, hogy a közönség lássa be, hogy mit újítottunk, azt nem pártérdekből, em osztálygyűlölet- vagy vetélkedésből, em féltékenység- avagy megtorlásból, em bármely más, kevéssé morális indokból, hanem egyenest a közjó által ránk ■ótt kötelességérzetből tettük, s ekkor is az illető érdekeket lehetőleg kimélni, s tármenteni törekedtünk. A mely njitásról a közönség meggyőződik, hogy az szükséges, és relative jobb, s legalább egyébb jövő számára késziti az alapot elő, s abban, ha mindjárt tetemesebb áldozatot kelljen is hoznia, rendesen meg szokott nyugodni. Összevetve a II. és jelen czikkünkben kifejtett elveket a reformok keresztülvitele és életbeléptetésénél tartandó mérőkről az ellenzék magatartása és kitűzött czéljával, meggyőződtünk, hogy ő bizony ez elvekkel keveset gondol, s távol attól, hogy oly fenntartó átalakulásra törekedjék, mely a jövőre nézve egy felforgatónak elejét vegye , inkább útját egyengeti ennek. Olvastam ugyancsak a minap is az ellenzék egyik fő lapjában azon elcsépelt definitiót, hogy a politika az exigeniták tudománya , csak hogy in praxi azzal ellentétben nem látok mást, mint a „rideg jog“-hoz, s az életölő betűhöz azon még ridegebb ragaszkodást, mely büszkén utasít vissza minden transactiót, s pulyaságnak bélyegzi az opportunitást, illetőleg az annak indokai alapján tett önelhatározást. Ha a kormány és többség valahogy kierőszakolja, hogy az 1848 ban inaugurált alapelvek azon értelemben vizessenek keresztül, melyben azok keresztülvitelét az ellenzék követeli, hazánkat és nemzetünket nem egy csoport nationalistával, nem egy vagy más, többé-kevésbbé fontos felekezeti érdekkel hozta volna összeütközésbe, hanem, és ezt teljes öntudattal mondom, a Lajtán innen és túl lakó szinte minden nem-magyar népekkel, minden szomszédainkkal, a világ első nagy nemzetével, sőt önnönmagunkkal. A többség egész törvényhozási eljárása konciliáló, békítő, szövetkeztek természetű, nagy mértékben méltányos és mindig kíméletes; az ellenzéké kihívó, elbizakodott, s elszigetelésre vezető. A többség szem előtt tartja a meg nem változtatható reális viszonyokat, az ellenzék a rideg jogra hivatkozik. A többség fölkerei a történeti nyomokat, s azok fonalán indul el, hogy visszaszerezze hazánknak mindazon önállóságot, mely a kapcsolat mellett lehetséges, s a melyet nemzetünk saját és Európa jelen helyzetében megbir; az ellenzék három század végzeteit ignorálja, s utópiákkal biztat, melyekről maga is tudhatná, hogy egyelőre valósíthatlanok. Ez okból a többségnek a monarchia másik felében a német és lengyel elemben, szövetségese, hazánkban pártja van a horvátok közt és minden más nemzetiségben, s eljárása helyeslésével és bátorításával találkozik Európa nyugati fiataljainak; az ellenzék mellett hazánkban a „mokrák“ állanak, mint a nép a democratákat nevezi, kik reményeit agrariai nyereményekkel élesztgetik ; míg külföldön őt, meglehet, időszerű eszköznek vélik a hatalmak, melyeket egy erős magyar-osztrák monarchia génhez, s melyek, ha czéljokat érnék, oly állásban pillanatig sem hagynák a magyart, milyennek ő a jelenlegi kapcsolatban örvend. A czimkérdés, a monarchia czimkérdése meg van oldva, és minden magyar büszkén érzi, hogy hazája be van mutatva a válogatott európai társaságnak, ahol a nagyhatalmak intézik e világrész sorsát. Az általános öröm között mi jutott a balközépnek és publicistikai szóvivőinek ? A mentegetőzés, az irigykedés, az insinuatió. A „Hazánk“ keddi czikke mind e háromból érdekes mutatványokat foglal magában. „Miután a kormány a czimkérdés megoldását ennyire sürgősnek és fontosnak találta , talán mégsem volt az oly kicsinyes ügy, minőnek azt az országgyűlésen legtöbbem sőt maga Deákn proclamálta.“ Ez a mentegetőzés, mert ha hallgatagon beismeri is a balközép, hogy az a törvénysértési szag,melyet aczímkérdésben sérzett, csupa illusio volt, mégis annyit el szeretne hitetni a közönséggel, hogy az ártatlan szélmalom, mely ellen Rozinantéját sarkalta, mégis volt olyan forma, hogy némi rövidlátás mellett ellenségnek is lehetett volna nézni Ha illő volna a porban görnyedő Don Quixotte helyzetével visszaélni és neki leczkét tartani, akkor egész tisztelettel figyelmeztetnék a „Hazánk“-at, hogy állítsa magát jobb lábra az igazsággal; ne fogja rá a Deákpártra, hogy a Felsége és a monarchia czimének kérdését, mely most meg van oldva, csekélynek állította volna. A dolog meztelen valósága az, hogy a balközép egy mentő fényt keresett a köblében levő szakadás kitöltésére; ez érvénybe beledobták az elvet, melyet fél év óta hirdettek. Ürügyet kerestek a delegációból leendő kilépésre és megtalálták a „Reichsminister“ szóhasználatában, de nem a monarchia czimkérdésében. Amaztoknak csekély lette a Deákpárt és joggal; emert a monarchia czimének kérdését soha kevésbé nem vettük. Résztmentség tehát, a mit a „Hazánk“ a dolog fontosságáról mond, s nem fogja senkiben megmásítani azon ítéletet,melyet a politikáját s elvett kény- és kedv szerint változtató-párt magára vont. A második mentség, melyet a „Hazánk“ felhoz, arra a bűnbánó mondatra redukálható, hogy : „ha mindezt tudtuk volna,nem léptünk volna ki a delegátióból.“ — Azért pedig, hogy ők azt nem tudták, szokott szeretetreméltó módjukon kit tesznek felelőssé? Talán Tisza fekete szemüvegeit, melyek mindent sötét színben tüntetnek fel? Talán Grhyszy rövidlátóságát, ki a 47-es gravaminális politika csábjaitól nem tud menekülni ? Talán Jókait, ki csak akkor kérdezte tőlük, hogy „merre menjünk?“, mikor már is zsákutczába vitte a kocsit? Vagy talán őt, a párt nagy mesterét, a szerény irót, ki angol beretvás barátságával elcsábította Ghyczy vezéri szivét? — Nem, ők mind ártatlanok, ők mindnyájan jól számítottak: az egész blammage-ot nem okozta más, mint Andrássy Gyula. A naivság határain valamivel túlmenő ezen állítást a „Hazánk“ így fejezi ki: „Azon habozó, határozatlan ígéret helyett,melyben Andrássy gróf maganagyzó orvosként a küzdelemről , működésről, nehézségekről beszélt, miért nem mondhatta ki egyszerűen : 1951 van uraim, én ígérem, hogy a delegátiók üléseinek megnyíltáig vagy megoldatik a czimkérdés, vagy ''■n, mint egykor, tározómat kötöm hozzá.“ Hogy szavát beválthatta volna — mutatja a következés. — Hogy pedig a miniszterelnök azt nem tette, azt a „Hazánk“ „azon megszokott makacs dacznak“ tulajdonosa, „mely mindent, mi balról initiálatik, a legridegebben elutasít“. Aztán összehasonlítja az esettel a temesvári fakérdés ügyét. Nézzünk egyszer ezen vádnak is fenekére. Mit utasított el a Deákpárt dacza ezúttal valamint a temesi fakérdésben, a mi balról initáltatott“ ? A temesi kérdésben egy határozatot, mely után a miniszter mint becsületes ember lelépni kényszerült volna, az utolsó esetben egy oly votumot, mely a közös minisztereket és velük a mi miniszterelnökünket törvénysértéssel vádolta volna. Csodálatos ellenzék, mely egy többséget daczczal vádol azért, hogy oly kérdésekben, melyekre nézve minisztereit tisztáknak ismeri, ezeknek bizalmatlanságot nem akar szavazni! Andrássy gr. nem négy nap, hanem majd egy év óta dolgozik a czim kérdés megoldásán. Ezen év lefolyása alatt a balközép soha sem csinált e kérdésből létkérdést, csak most, midőn a delegátió megalakulásáról volt szó. Andrássynak a legkorlátoltabb embernek kellett volna lenni az egész házban, ha a czímkérdésre nézve a baloldal által felhozattakat egyébnek akarta volna venni, mint kiszámított ürügynek, melyet semmi fontos ok meg nem dönthet. Most könnyű fölkiáltani a la ,,Trónkereső“. „Ha én ezt tudtam volna“ , azért mégsem találkozik elfogulatlan, értelmes újságolvasó , ki elhigyje, hogy Ghyczyékat kilépési szándékoktól annak idején bármi ígéret eltántorította volna. Különben a „Hazánk“ nem fogy ki az insinuatiókból. Ha nem daczból hallgatott a kormány, hát azért tette, mert „komolyan akarta a baloldalnak kilépését a delegátióból.“ E sorok írója nem ismeri a kormány ebbeli szándékát, hanem annyit ki kell jelentenünk, hogy ha valóban ezt akarta Andrássy Gyula, akkor ez ügyben érdemelte ki a diplomatiai ügyesség legfényesebb koszorúját, rábírván a baloldal politikus bölcseit, hogy maguk dolgozzanak közre a delegátióból való kiszoríttatásukban. Ghyczy pedig köszönetet mondhat a volt pártközlönynek azon szép világításért, melyben ily védelem az ő diplomatiai ügyességét feltünteti. Végül egy erőltetett büszke mosoly alá rejti a „Hazánk“ sápadt irigységet, azon kérdést vetvén föl: „S hogy ez er kérdés csak ily megoldást nyert is, akinek köszönhető másnak, ha nem az ellenzék szilárd, hazafias magatartásának?“ Risum teneatis! Nincs szebb dolog a világon az öntudatos szerénységnél! k*i«ktől fogadtatnak el. --------- 6SSB5®H555B5S5S55S5555*5*555555Síí555bí5 felüln*eté« havc kint . . 30 kr. Pest, iiov. 18. Valóban, ha párts envedély nélkül, tisztán humanitás szempontjából tekintjük azon helyzetet, melybe a politikai elvek hiánya, a népszerűség hajhászata és a közvélemény meg nem értése egy tekintélyes hazai pártot belesodort; minden egyéb érzést elnyom a szánalom azok felett, kiknek a politikai zelotizmus még azt is megtiltja, hogy örülhessenek azon, ami minden egyéb derék magyart szívében megörvendeztet. Bécsi dolgok. Baust báró tudvalevőleg körjegyzéket indított az osztrák-magyar monarchia külképviseletéhez a védrendszeri javaslat elfogadása alkalmából a reichsrathban. Az „Independance“ párisi levelezője, kinek alkalma volt e körjegyzői tartalmával közelebbről megismerkedni, azt írja hogy az 1. hó - án kelt s tendencziája az, hogy a hadszervezéstől minden háborús jelentőséget megtagadjon. E fontos intézkedés (a hadszervezés) szükséges volt, minthogy röviddel a szadovai ütközet után elfogadtatott (?, a porosz védrendszer s eltöröltetett a helyettesítés. Jelenleg, mint a magyar-osztrák körirat mondja, csak vagy 250—260,000 ember van a zászlók alatt ami már hadviselésre mégis csak elégtelen. A hadi láb 800,000nyi tényleges száma csak évek során át leend elérhető. Nevezetes és följegyzésre méltó még az, hogy a brüsseli lap tudósítója e körjegyzékből azt következteti, hogy Francziaország háború esetén nem számíthat a magyar-osztrák monarchia segélyére. A bécsi urak házának illető bizottsága már tárgyalás alá vette a védrendszeri javaslatot , bár a kormány körülírás nélkül kérte, hogy lehetőleg siessen a munkával, az urak mégis játszák a rátartást, noha elvi eltérések nem fognak felmerülni. Jól tudjuk, hogy vannak gavallérok, kiknek több gondot ad nyakkendőjük csokrának eorectsége, mint egyéb, holmi elvek kérdése, mindazonáltal ily kiváló alkalmakkor nem fojthatjuk el azon óhajtásunkat, vajha egy egy csokor egyengetéseért, vagy nem beszélvén képekben, egy egy styláris javításért ne fecsérelnéd el a — perse csak polgároknak s a munkában izzadóknak oly ’ drága időt. Az országos egészségügyi tanács. (??) A „Hon“ skorpiója f. é. nov. 8-án*) mérgesen szurkálja Wenckheim belügyminiszter urat az orsz. egészségügyi tanács elégedetlenkedő tagjának insinuatiója következtében. A tényálladék az, hogy a belügyér két szakavatott orvosnak kineveztetését eszközlötteegyiket a budai tébolyda oszt. elsőorvosává másikat a nagyszebeni tébolyda igazgatójává anélkül, hogy az orsz. egészségügyi tanács véleményét e tárgyban kikérte volna. Ez egyszerű tényből a berzenkedő tanácstagok azt vélik következtethetni, a) hogy a belügyér szándékán mellette levő tudományos testületet mindannyiszor meg kell kérdezni, midőn kellemetlennek tartja a szakértők véleményét hallani; b) hogy a belügyőrség kebelében nincs komoly akarat szomorú közegészségügyünk előmozdításához kellően hozzá látni; c) hogy ekkor az egészségügyi tanács felállítása nem egyéb puszta kápráztatásnál, mi által az igazságos panaszokat egy időre elnémítani, az önkényt pedig alkotmányosság mázába burkoln akarták. Az ily tudtok nélkül történő kinevezések miatt az egészségügyi tanács tagjai azzal fel*) Vártam, hogy a jelzett czikkre illetékes helyről felülettel fognak szolgálni, írás nem történvén, tartón czélszerűnek a felszólalást. Közfenyegetődznek (?) hogy a legerélyesebb (?) lépéseket fogják megtenni a belügyér ellenében, így ír a „Hon“ skorpiója, állítólag a legilletékesb kezekből vett tudósítás nyomán:„ Tant de bruit, pour une omelette !“ Az egészségügyi némely tanácstagok abbeli zajongása ellenében méltán kérdheti Wenckheim be ügyér úr, „et tu mi fili Brute!“ A tanácstagok ilyféle eljárásábankiütött a szeg a zsákból. „ A be ügyét a félév óta megalakított orsz. egészségügyi tanácsot hivatásához mért tudományos, közegészségi munkákkal bízta meg, de a kinevezésekre nézve attól tanácsot nem kért. Közegészségi teendőiből tudtunkra máig semmit sem végzett a tanács , hanem a hosszú vacallozás után nyilvános lapban rohanja, vagyis inkább rohantatja meg alkotóját. Ezen szenvedélyes első lépés által elárulták az illető tanácstagok, hogy nem annyira a hazai egészségügy előmozdítása inkább tán hatalmas befolyásuk biztosítása, fekszik szívükön. Azt nem merték a tanácstagok mondani, hogy a belügyér szakadatlan embereket terjesztett föl ő Felségének a kinevezés végett, hanem csak azt veszik rész néven, hogy a belügyér nem kért tanácsot az orsz. egészségügyi tanácstól, s hogy ő bátorkodott eme tanács közbejötte nélkül is helyesen intézkedni. Az orsz. egészségügyi tanács duzzogó tagjai nem fogják fel, sem saját hatáskörüket, sem a khr. miniszterét. A miniszter tetteiért felelős, távolról sem az egészségügyi tanácsnak, hanem a a nemzetnek és királynak. Az egészségügyi tanács alapszerkezete nem hazai törvény, mely egyaránt kötelez mindenkit, hanem caasé szabály és utasítás a tanács tagokra nézve, — a belügyérre nézve az egészs. tanács alapszerkezete csupán irányados, de nem szabály, mert a belügyér nem tagja az egésze, tanácsnak; evégett amaz alapszerkezet nem kötelezi a minisztert arra, hogy ő az egész tanács véleményét mindenben kikérje, —ellenben, igenis kötelezi a tagokat a kikért tanácsot megadni; különben ama képtelenség állna elő, hogy felelős miniszter egy nem felelős titkos tanács dictaturáját ültené maga fölé. Az egészségügyi tanács tagjai úgy képzelik magukat, mintha a szakértők testületét kizárólag ők képeznék s nem látják, hogy a szakemberek zöme az egészs. tanácson kívül létezik.A belügyérnek hatalmában is, jogában is áll a haza szakértőinek bármely testületét tanácsadásra fölszólítani, mi több, illetékes tanácsot kérhet a belügyér saját minisztériumában létező államorvosi szakértők hivatalától, attól, melyre H o 1- án Adolf tr. úr vezetése alatt a közegészségi és orvosi ügyek végrehajtása bizva van. Az insinuáló tanácstagok nem bizonyítják, hogy a belügyér egyéb szakértők tanácsát sem kérte volna ki; s bizonyára kikérte ama szakemberek tanácsát, kikben inkább bízott meg. Mi (t. i. közlő) ugyan anomáliának tartjuk főkormányszékünknél a felelős miniszter mellett nem felelős tagokból álló titkos egészségügyi tanácsot ápolni , ámde mivel ez már (legalább három évre) ténynyé vált, legalább korlátozzuk e követelő testület hatáskörét a nem illetékes túlkapások ellen. „Az országos közegészségi tanács rendeltetése az orvosi és természettudományok fejlődését különösen azon eredményekre nézve figyelemmel kísérni és mivelni, melyek a közjólét előmozdítására közvetlen befolyással lehetnek; a miniszternek az orvosi és egészségügyre (eszerint nem az orvosi személyzetre) nézve , valahol arra szükség van, tudományával és tanácsával segítségül lenni, s ez irányban neki e felszólítása folytán valamint önállóan is javaslatokat fölterjeszteni. (Alapszerkezet 3. §.)“ E czikkelyben elég tisztán van kifejezve az orsz. egészségügyi tanács czélja, melyben az orvosi személyzet alkalmazása felőli véleményezés nem foglaltatik. Hogy minda mellett a tanácstagok teendői közé „a kormány által alkalmazandó közegészségi személyzet feletti véleményezés,“ az alapszerkezet 4 §.-be illetéktelenül becsúszott, helytelenség, a feleljen róla ama quatuor viratus, mely az orsz. közegészségi enquete-ben ezen rögtönzött, hiányos és téves alapszerkezeti tervet a többségre rátukmálta. Hogy az államorvosok személyes ügye és kineveztetése helyesen nem tartozhatik az egészségügyi tanács teendő közé , abból értetik, hogy a tudományos testületeknek önmaguk kebelén kívül rendesen sehol sincs consultativ befolyásuk a kineveztetésekre ; igy a m. tudora akadémia, a k. m- tudományegyetem, a k. műegyetem, az orsz. statistikai tanács stb. nem tartják feladatuknak saját testületükön kívül a kormányt személyes ügyvitelbe és kineveztetésekbe befolyni. Minő jogi vagy czélszerűségi alapon követeli ezt a m. orsz. egészségügyi tanács, mi dön ő inkább az álamorvosi vizsgálatok szervezésére s azoknak egy kebeléből kiküldött bizottság általi kezelésére van hivatva? Nem elége, hogy az egészségügyi tanács egyebek közt az államorvosok képesítését teljes hatalommal és jogosan intézi? A poroszországi egészségügyi tanács (Wissenschaftliche Deputation für das Medicalwesen) szerkezetében, melynek alapján van a magyar orsz. egészségügyi tanács szerkezeti összeállítva, szó sincs a tanácstagoknak befolyásáról a személyes ügyekre, s az államorvosk kineveztetésére (Dr. Horn : Das preussische Medizinalwesen, Berlin 1857.) Ebből kitűnik, hogy az orsz. egészségügyi tanács tervezői a tudományos testület teendői közé illetéktelenül csúsztatták be a kinevezések véleményezésének passusát. Az elbizakodásnak nagy foka kellett a tanác tagok részéről ahhoz, hogy már most, midőn a közegészség tudományos fejlesztése körül ha hónap óta még tárgyilagost úgyszólván semmit sem tettek, bátorkodnak kinevezésekig való befolyást nemcsak követelni, hanem (hallatlan) azzal fenyegetődzni is, hogy a belügyi ellen ők a legerélyesebb lépéseket fogják megtenni. — Ok, a titkos tanácstagok teszik ezt kiknek az alapszerkezet ügyviteli 7. §. szerint