Pesti Napló, esti kiadás, 1869. május (20. évfolyam, 98-120. szám)
1869-05-01 / 98. szám
énekesnő mindig kevésbbé fog az ilyen cali-i berű solo-énekben reássírozni, mint a szinpadi éneklésben. Patheticus, s rigorose az egyszerűségre törekvő, majdnem recitativ dalok, a milyen Lisztnek ezen Zsoltia, a solistától körülbelül mindazon tulajdonokat követelik, melyeknek Saxlehner k. a. híjával van : követelik a patheticus éneket, melyet itt actió nem pótolhat; követelik a hang timbre-jében és hordozásában nyilatkozó érzelmet, követelnek meleg és éles fölfogást — és a többi. A kar jól megállta helyét, s a neki szánt végső négy accorddal a mű magaslatára vitte a hatást is, mely zajos éljenzésekben és tapsokban nyilvánult. Következett a koronázási mise előadása, mely correctebben ment, mint múltkor; egyébiránt hat supra. A az.-gothárdi vasat és versenytársai. (Arbg.) Ason kérdés: melyiket érje a svájczi Alpesek szorosai közül ama kitüntetés, hogy vasúti síneket hordjon és a nemzetközi forgalmat a földközi tenger s Felső-Olaszország között egyrészről, Svájca és a vámegylet között másrészről eszközölje, a porosz, olasz és badeni kormány egybehangzó nyilatkozatai következtében elvégre a Sz.-Gothárd-hegy előnyére tekinthető eldöntöttnek. Az okok, melyek ezen elhatározásra vezettek, következők : Minden kalmár tudja, hogy Genua jelenleg természetes hátvidékével, a Svájczczal és Németországgal együtt a forgalomból teljesen kizártnak tekinthető, és hogy e forgalom leginkább Marseille és Trieszten át veszi útját. Hason körülmények között Genuának előnyös természeti fekvésénél fogva épen nem kellene félni a nevezett kikötők versenyétől. Mióta azonban Marseille és Triest a nagyobb távolság hátrányát szakadatlan sinutak építése által több mint kiegyenlítették, míg Genua vasutai észak felé csak Lago-Maggiore-ig terjednek, ez utóbbi város teljesen túlszárnyaltatott. Világosan bizonyítja ezt azon tény, hogy a Svájcz északi része sokkal jutányosabban szállíthatja áruit a háromszorta távolabb fekvő Triesztbe, mint Genuába. Genua e tespedésének véget vetni, természetes állását, mint a Svájcz és a vámegylet ki- és bevitele kikötője, a középtengeren újból visszaszerezni úgy, hogy az összes áruforgalom ezen tartományok és a középtengeri államok között jövőben kikötőjében találkozzék : ez fő feladata az alpesi vaspályának. Hogy e feladatát teljesen betölthesse, egyszersmind az illető alpesi vasút irányát is czélszerűen kell megválasztani, azaz e vasútnak Genuát valóban a legrövidebb úton mind a Rajnával és a Rajnavölgygyel, mind a bodeni tóval és Dél-Németországgal összekapcsolni. Ezen igényekkel kell a kínálkozó alpesi szorosok és utak elé lépnünk, s használhatóságukat e szempontból megvizsgálnunk. Mindössze négy hegyi szoros versenyez azon megtiszteltetésért, hogy sínekkel koronáztassák; u. m. alakmanieriésasz.go 11 hardti mint a legrégibb versenyzők; továbbá a simploni, s végül a legújabban felmerült grimsei szoros. E négy közül a leginkább nyugotra eső simploni egyikével sem bir azon tulajdonoknak, melyeket fönebb az építendő alpesi vaspályánál, mint leglényegesebbeket, kiemeltünk. Az alpesi vasút tulajdonképeni czéljának a simploni vonal oly kevéssé felelne meg, hogy ha a kiépíttetnék is, a Genuát Olaszországgal s Svájccal összekötő alpesi vaspálya szükségét ép oly égetőn éreznék, mint jelenleg. A más három hegyszoros viszonylagos előnyei önként ki fognak tűnni, ha eszményt alkotunk magunknak egy Alpesi vasútról, és e három irány előnyeit ahhoz mérjük. Ily eszményül tekinthető pl. azon vonal, mely Genuából kiindulva, egyenes irányban északi felé halad s az alpesek áthágása után két ágra szakad: egy észak-nyugatira, kapcsolatban a rajnai vasúti hálóval és egy északkeletire,öszefüggésben a würtembergi és bajor vaspályákkal.Így meg lenne oldva azon probléma, mikép kelljen Genuát legrövidebb úton a Rajnával, Dél- és Közép-Németországgal összekötni s Marseille és Trieszttel szemben versenyképessé tenni messze be Európa belsejébe. Egy tekintet a földabroszra mutatja minden pontos méregetés nélkül is, hogy a grimse i vonal eredeti feladatának legfölebb csak felét lenne képes betölteni. Ez Genuát mindenesetre oly helyzetbe tenné, hogy versenyezhetne Marseille, de Triesztnek engedné másrészről egész Dél- és Közép Németországot. A lukmanieri vonalnál épen az ellenkező eset állana be, s így ezen alpesi átmenetek közül egyik sem felel meg teljesen az alpesi vaspálya eredeti czéljának. De tekintsük most a sz.- gothardi hegyszorost. Egy futó pillantásra felismerhetjük, hogy e vonal az alpesi vasút eszményének, aminőt a viszonyok és körülmények igényelnek, csaknem teljesen megfelel. Ez elég egyenes vonalban halad Genuától észak felé, egészbe a Svájcz kellő közepébe; a lugeri tónál a luzern-zürichi vasúttal találkozik, s ily módon a legegyszerűbb és legegyenesebb után összeköttetésbe jő egyrészt Bázellel és a Rajnával, másrészt a Boden-tóval s a würtembergi és a badeni vaspályákkal. Ez által azon kérdés: melyik vonal felel meg leginkább egy alpesi vaspálya érdekeinek? a sz.gothardti hegyszoros előnyére eldöntöttnek tekinthető, mint amely egyedül felel meg tökéletesen a kívánt feladatnak. Az első magyar dunagőzhajózási társulat rendes közgyűlése. Elnök : Hajós József; kormánybiztos: Ke nessey, osztálytanácsnok. Szathmáry igazgató úr által olvastatik az igazgató-választmány jelentése. A jelentés nevezetesebb adataiból a következőket emeljük ki: összes tevőleges állapot: 1.154,449 frt 44 kr., melyből 254,452 frt 23 kr. a pesti takarékpénztárba van elhelyezve; az évi osztalék 57,000 frt összeget képvisel, vagyis részvényenként 14112 forintot, azaz 7/4010-ot. Hogy ez idén a részvényesek kevesebb osztalékban részesülnek, onnét van, mivel az évi nyeremény többé nem 2000, hanem 5000 db részvény közt oszlik meg; fele ugyanis az első kibocsátási 2000-re, a másik fele a a második kibocsátás 3.000 részvényére esik. 12 gőzhajó közül 11 van átadva a közforgalomnak, 1 még nem közlekedik; 12 uszályhajó közül 7 van forgalomban, 2 a napokban indul meg, 3 a nyár kezdetével fogja szaporítni forgalmi eszközeinket. Az alsó hajózási vonalon Apatinig 3 személyszállító gőzös közlekedik, a felsőn Esztergomig 1. Mihályi, ügyvéd, ezek után egy beszédben egyenesen vád alá helyezi a választmányt. „A mérleg — mondá — csak a legközelebbi napokban tákoltatott össze, s a múlt évi közgyűlés által e czélra választott revisor, Luczenbacher által ez ügyben még semmi sem történt; kimutatást követel továbbá, váljon a múlt évben hajóépítés czime alatt szerepelt 43.000 frt összeg kitörültetett-e ? az idei javításokra költött 14 ezer frt bevétetett-e a mérlegbe ? mennyi értékű áru ment veszendőbe a pesti ügynökségnél? Majd aztán egyenesen Szathmáry igazgató személye ellen fordul, sőt sértegetni kezdi, mi ellen a gyűlés egyhangúlag tiltakozik. A zaj lecsillapulása után Szathmáry az előtte szóló által követelt felvilágosításokat előadja, a mérlegre vonatkozólag megjegyzi, miszerint az előbb nem készülhetett el, s Luczenbacher által most sem jegyeztethettek alá,mivel ez egy versenytársaságnak tagja. Helyette azonban Brüll és Mandl, mint szakértő férfiak írták alá a mérleget. Erre Wahrmann Mór élénk és köztetszéssel fogadott beszédben támadja meg egy elbocsátott hivatalnokokból álló, elégedetlen clique űzelmeit, melyek e vállalatok compromitálni s jövőjét aláásni czélozzák. Tegnap (t. i. rendkivüli közgyűlésen) — mond szónok — még egekbe magasztalták a vállalatot, ma már sárba vonják alá, s csődöt emlegetnek. Honnét ezen ellenmondás ? Ha ez utóbbi áll, akkor két kézzel kell megragadni a fusiót, mind egyedüli mentő eszközt; ha nem áll, miért támadják meg a választmányt ? Inti a részvényeseket, nem hajtani ezen clique üzelmeire, mert ellenkező esetben a vállalat biztos vesztének indul. Beszédét a fusió-pártiak éljenzése követte. Mihályi replicált, de kevés sikerrel, más alakját csak egy által lehet sikeresen szelídíteni, s ez a humor. Minden gazembere, „III. Richard“-tól le egész a fogadott „gyilkosokig,“ humorizál. Hanem ezúttal egyet elfelejtettek a szereposztók, s ez az, hogy nagy különbség van egy bon-homme kedélyes, s egy gazember cinikus humora között; oly különbség, minő van Jágo és Rodrigo közt, kit (Rodrigot) Szerdahelyi nagyszerűen tudna játszani, míg Jágora igen gyenge kísérlet marad. Igaz, hogy „du sublime au ridicule il n’y a qu un pas,“ de ez megfordítva nem áll, mert akkor az az egy lépés fölfelé megy, s ez nem oly könnyű. Még hátra van Paulagnéról megemlékeznünk, ki Emilia szerepét sok szerencsével és szorgalmas kidolgozással játszá. Ő felelt meg legjobban feladatának, s noha ez egy ily darabnak magában véve kevés, de a színésznek nem kisebb érdem, mintha akármely szerepről van a szó. Paulay az ostoba Rodrigonak jól megfelelt, kivált a negyedik felvonásban. Náday Cassiója gyenge volt, Szigeti Brabantjójára nem sok dicséretest mondhatni. Komáromi a herczeget szép méltósággal szavalta, s igen jó benyomást tett. A kiállítás szép volt, a rendezés elég gondos ; az egész előadás végre — hogy összehasonlítással jelöljük meg a fokát — jóval jobb, mint „Macbeth“-é.alaknak s a jellemnek híja volt, s a kép csonka maradt. Első fellépése meglehetős volt, de a tanácsteremben O mór elbeszélése nagyon mélyen alatta állt azon niveaunak, melyre a Shakespeare-játszók e szép elbeszéléssel emelkedni tudnak ; hiányzott belőle a művész s Othello nyugalma, kezei terhére voltak, s hangja nem simult hangulatához. Elejtette a jelenetet, midőn Cyprusba megérkezik ; ellenben —s ez volt első jó hatása—kifejezőleg adta azt, midőn a veszekedő tiszteket meglepi. Itt láttuk első vonását annak, hogy mivé lehet Othello. Játékának további folyamat szerint ért többet vagy kevesbet, a mint a hazafias megszokást a Shakespeare-tanulmány le tudta küzdeni. A féltékenység első stádiumában híven ábrázolta a lélekharczot, csak hogy kissé hamarabb kapott rajta s gyorsabban ugrott tűzbe, mint a szöveg s a cselekmény megkívánták. Leginkább sikerült a son declamatió, melyben a harczi zajnak mond Isten hozzádot; valamint a megfojtási jelenet, mely elfojtotta a közönség lélekzetét. Egészben véve Lendvai eléggé megfelel „Othello“-nak, ha a többi szerep jelesen van betöltve ; de messze van attól, hogy maga föntartsa a darabot, kitűnő ellenjáték nélkül. Desdemona gyöngéd szerepére Lendvainé kissé töretlen; hangja nem simul kedélyének finom árnyalataihoz; a hézagokat kissé „színésziesen“ tölti ki. Felette visszatetsző volt a „Szomorú füz“-féle dal, melyet alig hallhatóan csak úgy lehelt a sejtelmekkel küzdő asszony, de melyet Lendvainé primadonnás force-szal énekelt. Játéka darabos volt s nehézkes, és nélkülözte a fő jellemvonást: azt a bájt, mely a tiszta szív gyanútlanságából ered. Lendvainé nagyon czélzatos volt mindig, amivel jelentékenyebbnek kívánt mintegy látszani, mint mennyire a szerep szövege utalja, feledvén, hogy Desdemona jelentősége Othelloban él és bukik. Desdemona az, a minek Othello tartja , s ha játéka igazolja férje véleményét s a közönség hisz a mórnak a mű első részeiben, akkor Desdemona a mű második felében, midőn a mór az ellenkező végletbe csap, még inkább az lesz, ami volt, s annál inkább az lesz, minél nagyobb ellentétre hág a mór a mű folyamában. Desdemona mindig az a jelentéktelen parány vagy semmi maradván, ami felháborítja a tengert. Szerdahelyi — Jágóval birkózott. Azok, akik kiosztották a szerepeket, azt gondolták, hogy Jágonak vannak humoros helyei, melyeket Szerdahelyi érvényre fog emelni tudni; az eddigi Jágoknak úgy is mindig az a bajuk lévén, hogy jó gazemberek voltak ugyan, de rosz humoristák. Az való igaz, hogy Shakespeare — mint a legnagyobb psychológus — igen jól tudta, hogy a nagy gazemberek gyűlöletes, és színpadra bizonyos tekintetben mindig nem alhat.