Pesti Napló, 1869. július (20. évfolyam, 148–173. szám)

1869-07-01 / 148. szám

ra úgy kimérték, működésüket pedig iy féltékenyen őrzi a magyar ország­­gyűlés , hogy inkább bizott­­ághoz hasonlítható — áttér a dua­­musra. Ez Beust teremtvénye (!) e há­­om év óta „valódi előnyöket hajtva mű­­ödik.“ Megnyugtató: a magyarokat A­ndrássyt és Eötvöst juttatván kormány­ra, a nemzeti nagy párt diadalává lön. A combinatio jó is volna, ha valamennyi ambitio ki volna elégítve, de ez nincs úgy. ..Jókai, Nyáry, Tisza és Deák között lényeges kü­lönbség nem létezik. Ezen Urak is szívesen elfogadták e duális­amat, sőt még kormányára is vál­lalkoztak volna. De az ellenzékhez át­­szoríttatván — azon perc­ben,midőn a kor­mány által mell­őztettek, nem maradt más választásuk, mint mindenestül átmenekül­ni a radikális demokratia táborába. Ma a személyuniót kívánják. Rendszerük diada­la a monarchia föloszlását vonná maga után.“ Áttérvén hazánk állapotának egyik lé­nyeges pontjára, így folytatja: „A ma­gyarok egy nagy ország uralkodóinak tekintik magukat és vasallokként bánnak a horvátokkal, szlávokkal és erdélyiek­kel, kik territóriumukon szétszórvák. Kü­lönös élénk ellenszenvet táplálnak a né­metek ellen.“ „Régi szabadságaik birtokába vissza­helyezve , uj engedményekkel ellátva, kegyekkel és uralkodóik részéről kegyek­kel elhalmozta, a magyarok valóságos ittasságba jutottak. Már nem a szabadság­ról, de birodalomról álmodtak s azon furcsa gondolatra jöttek, hogy ők Ausz­triának nem német részeit magyarizálni fogják“ (!!?) „Legelőbb Horvátország s Erdély egye­zését kívánták koronájukkal, noha e két­artomány tőlük mindig csak névleges függésben élt. A horvátok — e szláv faj, mely autonómiájára igen féltékeny, hide­gen fogadta az annexio(i) kilátását. Erre aztán egész magyar ágens-had (!) lepte el őket, kik pénzt és állomásokat ígértek nekik (!) A magyarok győzelme azon­ban legkevésbé sem teremtett végleges ál­lapotot, sőt minden arra mutat hogy mind Horvátországban, mind Slavoniában nagy magyar ellenes mozgalom kezdődik. A fiumei tengerparton pedig, a hol a ma­gyar nyelv egészen ismeretlen — a ma­­yarismus­­ áll vonásnál egyébb he­ngé­­­st nem okoz. Erdélyben még n­agyobb adályokkal kell küzdenie, mert a ro­mán faj, mely ott 1,200,000 lélekből áll, a magyarnak esküdt ellenséges őket zsar­nokoknak és bitorlóknak nevezi. Egy bu­­karesti, igen tevékeny propaganda pro­­klamatiók, kiáltványok és emissariusi ma­­noeuvrek által szitja ezen ellenségeske­lést. Eddig gondosan elrették a magyarok e forrongást Európa szemei elől. Mint homogén hatalom akarnak feltűnni, noha valósággal csak Ausztria hatalma tartja vissza e román és szláv népségeket mos­­tani függésükben.“ ,,De már most sem Horvátország, sem Erdély nem elégítik ki a magyar na­gyra­­ttógyást. A­usztriától Dalmatiái­g a határ­­őrvidéket kívánják. Czéljuk továbbá ma­gyar tengerészetet teremteni külön Ausztri­­ától. Észak felé pedig vágyó tekinteteket öveznek Galicziára. Küldötteik erélyesen megdolgozzák e tartományt, hogy azt a Reichsráthtól külön szakaszszák.“ „Ezen agitatio s ezen mozgalmas poli­­tika az osztrák kormánynak komoly ag­godalmakra sok okot ad. Nyilvánvaló, i°gy ezen annexionális mánia mögött egy utógondolat is rejlik, s hogy ennek czélja M Magyarországot megerősíteni a monarchia esetleges feloszlásával szemben.“ „A mindinkább kicsinyített, megalá­­zott német Ausztria az új rend­zer áldo­­zatául tekinti magát. Ily körülmények közt nem lehet-e attól tartani, hogy az osz­­rák németek Poroszország felé fordulván, a visszatorlás reményét belé helyzendik ?“ „A dualismus első eredménye tehát az volt, hogy a monarchia két nagy felét mélyen elválasztá egymástól.“ Eddig szól a „La Presse“ czikke. Mennyire tévesen ítéli meg a dualis­­must, mint elkerüli — tán szándékosan — annak jó hatásait, csak az nem fogja be­­átni, ki a czikkíróval hasonló elfogult­­ságban léledzik. Alkotmányos harczunk azon nagy tanulságát, hogy csakis azért győzhetünk, mert a­mit követeltünk, arra ogunk volt, s mert mi a törvény és jog ,eréről soha le nem léptünk, többet nem követelve, annál a mihez jogunk volt, de kevesebbel sem elégedvén be, ezt a „La Presse“ mellőzi vagy felfogni nem képes. Nem magyarizálás, nem a divatos an­­lexionális politika, nem hóditásvágy volt :etteink rugója, mi csak restitutiót kíván­unk — visszahelyeztetést jogainkba. Hor­vátországot nem annectáltuk, s nem „ál­­amcsinnal“ szereztük vissza, de hosszú éveken át alkudoztunk e testvérnem­­zettel, s midőn a kiegyenlítés létrehozá­sát, annak ez ország autonómiája áldo­­zatul nem esett. Horvátország oly széles íű­ önkormányzattal bir, minővel an­­nectált országok sehol sem birnak, miről a „La Presse“ meggyőződhetik, mihelyt az illető törvényeket átolvasni fáradságot venne. Fiume meleg ragaszkodásáról hall­gatni, s magyarizálást vetni itt is sze­münkre, nem egyéb, mint a tudva levő tények ignorálása. Vesztegessünk-e még szót a többi állí­tásra, a galicziai ábrándokra stb. ? Ez felesleges. A „La Presse“ tudhat erről valamit, Magyar­országon minderről nem tudnak semmit. A magyar mozgalmat épen az jellemzi kiválókép valamennyi európai mozgalom közt mostanában, hogy míg a többi az erőszak harcza, a miénk a jogé, a többi arra tör, mit kiküzdeni képes erőhatalom­mal, csupán mi küzdünk törvényeinkre támaszkodva, s azért meg a többi küzdelem vég­czélja nehezen meghatározható, a mi küzdelmünk czélját törvényes jogunk szabja meg. Mit a „La Presse“ a monarchia két felének növekedett antagonismusáról mond, azt mi nem tapasztaltuk. Jogainkba visszahelyeztetvén, őszinte frigyre ajánl­­juk kezünket, s úgy látjuk, hasonló őszin­teséggel találkoztunk. Ennek eredménye pedig az, hogy egyik fél sem sértve má­sik jogkörét, egyiknek sincs oka má­sutt keresni menedéket, mert hűbb s önzéstelenebb szövetségesre egyik sem akadna. Ennyit szükségesnek tartunk megje­gyezni : azon ellenmondásokat, melyek e czikkben hemzsegnek — földeríteni s bő­vebb bonczolásába bocsátkozni annál há­látlanabb munka, mert azon oldal, hon­nan az e fajta czikkek erednek — meg­­czáfolható ugyan, de nem capacitálható. Országgyűlési tudósítás: A képviselőház Janlaa 30 -án tartott ü­lése. Elnök: Somssich Pál; jegyzők: S­z­é­ll Kálmán, M­a­j­­­á­t­h István és Jámbor Pál. A kormány részéről jelen vannak : Eöt­vös József b., Ger­­ve István, Horvát Boldizsár, W­enckheim­ Béla­­ , M­i­k­ó Imre gróf, miniszterek. Ülés kezdete 9 órakor. Az ülés kezdetén történtekről esti lapunkban szólottunk. Fölvétetvén a napirend, a ministeriális javas­lat mellett szól: Percz­el Béla és Rónay Jáczint, ellene Móricz Pál és Ny­ári Pál Beszédeikről esti lapunkban szólottunk. Tanárky Gedeon : Nem tartja oly sötét­nek igazságszolgáltatásunk mostani állapotát, mint azt sokan rajzolták , különben az egész mostani nemzedék megromlott volna különben a bírói ítéletnek ára volna, mit szóló nem hisz, hanem igenis az institutióban látja a hibát, mert nincs öszhangzásba hozva a bírói hatalom gya­korlása alkotmányunkkal. Nem látja elvi ellentétben állónak a bírói ha­talom municipális gyakorlását a bírói független­­séggel és a választási rendszert sem tartja ellen­tétben levőnek a bírói függetlenséggel és a jó igazságszolgáltatással. Csak az a kérdés, vájjon az illető állam alkotmánya és társadalmi állása szerint ez lehető és czélszerű-e. Minden intézmény az államban ugyanis ak­kor helyes, ha a politikai czélszerűségnek és a szükségnek megfelel, megfelel pedig akkor, ha az alkotmánynyal és társadalom kívánalmaiva­l összhangzásban van. Ezen tétel az igazság­sol­­gáltatásra és a bírói hatalom gyakorlására nézve is áll és ha visszatekintünk a történetre, azt ta­pasztaljuk, hogy minden állam hosszabb vagy rövidebb idő alatt ezen összhangzást létesítet­te is, így történt ez nálunk is. A bírói hatalom gya­korlása folytonosan öszhangzásba hozatott al­kotmányunkkal és a társadalom akkori kívá­nalmaival. Az 1848-iki törvényhozás az állam­­hatalom súlypontját a parliamentáris kormány­­rendszerbe helyezte át. Ehez kell már most igazságszolgáltatásunkat is alkalmaznunk. Az 1848-iki törvényhozás nem végez­i be, mint Nyáry Pál mondotta, a hatalom elosztásá­nak különböző kezekbe letételét csak a törvény­­hozás gyakorlását határozta meg. A mi felada­tunk most már az államhatalom többi tényezőit az illető kezekbe letenni, és így az igazságszol­gáltatást odahelyezni, a­hová illik, t. i. az állam­­hatalom körébe. Arra nézve, mi általánosságban mondatott a megyéről, azon véleményben van, hogy oly in­tézményt, mint a megye, nem lehet eltemetni, ha az a politikai szükségnek és a kor kívánalmai­nak megfelel. Ha régente megfelelt ezeknek, politikailag helyes és szükséges volt. Vájjon jelen alakjában fentartva megfelel-e? ezt az ellenzék sem állítja. Ha a tudomány és a szakférfiak jövő­ben a rendezendő megyékről azt fogják mondani, mit a jelenlegiekig mondanak, nem lesz hata­lom, bár mint akarja is, mely azokat fentartani képes volna. Miután a nemzet már egyszer — mint említette — véglegesen határozott a felett, hogy a magyar alkotmány súlypontja a parlia­mentáris kormány­rendszerbe helyeztessék át e súlypontot minduntalan megtámadni és másfelé illeszteni akarni, veszélyezteti magát az alkot­mányt. Vájjon érettek vagyunk-e a parliamen­táris rendszerre azt a következés fogja meg­mutatni. Ha áll az, mit Ivánka Imre mondott, hogy a magyar nemzet jellemének alapja az egyéni ér­tékesítés, az t. i., hogy az egyén minden áron akarja magát érvényesíteni, mit szóló kivált po­litikai tekintetben jelleme hibájának mond, ezt összevetve egy híres angol író Bagehotnak e té­­rem­ elmélkedésével és theóriásával, valóban szomorú kilátásnak tart arra nézve, hogy képe­sek leszünk a parl­amenti rendszert fentartani. Miután azon szó ugyanis előadja, mi szükséges egy nemzetben arra nézve, hogy a parliamen­­táris kormányrendszer megerősödjék, és miután elmondja, hogy egyik és másik tulajdonság meg­van ebben és abban a nemzetben is, azt állítja, hogy van egy, mely csak az angol nemzetben van meg, és ez hogy deferential nation. Ha nemzeti jellemünk alapvonása csakugyan, mint Ivánka mondotta, a „ki a legény a csárdában“­­fele b­etyk­élkedés, minek következése többnyire az, hogy ki is vettetik a csárdából, valóban nem vagyunk deferentiális nemzet. De ő részben sem esik kétségbe, mert úgy ta­pasztalta az életből és a történetből is, ha nagy testületek adnak bizonyos irányt, lassanként kö­veti őket a nemzet és alap jellemvonása is módo­sul. Íme azon párt, melyhez szóló tartozik, 3— 4 év óta megmutatta, hogy a deferential párt jel­legével bir, és pártjában csakugyan ritka azon eset, melyet Ivánka pletyka útján kikapott, hogy t. i. abban érvényesíteni akarnák az egyént és hetykélkednének azzal, ki a legény a csárdá­ban. De az ellenzék is követi e példát, ő is defe­­rm­tiális párt. Nem akarja sérteni a baloldal ve­zéreit, sőt tiszteletét fejezi ki, midőn mondja, hogy a jobboldal párt­főnökét fölébe helyezi amaz oldal vezéreinek. És mégis láttuk a leg­közelebbi napokban ama szomorú napon, melyen deferintiális tud lenni fazán párt. Fölállott a vezér és a paragraphusok köpenyébe burkolva üresen hagyta a tért nem azért, hogy elenyésztesse vagy letörölje azon sötét pontot, mely törvény­­hozásunk és parliamenti életünk eddig tiszta lapjairól többé letörölhető nem lesz, hanem azért hogy e sötét pontot még ha lehet sötétebben il­­lustrálja. Ha ily kérdésekben tud egy nagy párt deferentiális lenni, bizonyosan meg fogja ezt ta­nulni a nemzet is. Ha felismertük alkotmányunk súlypontját, mely most tagadhatlanul a parliamentáris kor­mány rendszerbe van letéve, maga ezen alkot­mány ellen vívunk és annak bástyáit dönget­jük midőn a súlypontot helyéből ki akarjuk moz­dítani és más súlypontba helyezni át az államéle­tet, mit elérni többé lehetetlen. Választani kell : vagy egészen átadni, mi he­lyes és egy általános elvnek felel meg, a bírói hatalom gyakorlatának jogát és kötelességét az államnak, vagy egészen át kell adni azt a mu­­nicipiumnak. Hosszasan fejtegeti, hogy ez utóbbi gyakorlatilag csaknem lehetetlen, és így, ha félrendszabályt nem akarunk, kénytelenek vagyunk elfogadni a másik elvet, mely szerint azt az állam gyakorolja. Nem is fél a Várady által felemlített fa­lóból kijövő — nem tudja miféle — centralistikus vitézektől, legfölebb azt reménye, hogy a falak közé bevitt fa­lóból kilépő vitézek azon sárkány­nak, mely most a falakon belül lakik, érti a me­gyei omnipotentiát, egy-két fogát fogják kitör­delni. Dönthetetlenül áll előtte, hogy a­mit elérhe­tünk, a­mit elérnünk kell, nem hátunk ráegett, hanem előttünk van. Vissza — bármennyire nehezen essék némelyeknek — nem mehetünk, kényszerítve vagyunk előre menni és kérni a baloldalt, ne hátráltassa a jobboldalt ott, hol ezen előrehaladás veszély nélkül tehető. (Élénk éljenzés a jobboldalon.) P­é­c­h­y Tamás nem ismerheti el az új bí­rósági szervezés h­alaszthatlanságát. Puszta ígé­retekben nem nyugodhatik meg akkor, midőn pozitív törvények sem tartatnak meg. Az igaz­­ságügyminiszter tett ugyan ígéreteket az iránt, mik lesznek a kormány szándéka szerint, az átalakítandó megye jogai, de az eddigi tapasz­talatok nyomán ama jogok, ha életbe is lépnek, nem fognak egyebet az adraényezni, mint az au­tonóm megyei közegek és a kormány által ki­nevezett tisztviselők közti folytonos súrlódást és végezetül a megye feloszlását. A felsorolt me­gyei jogok bírálásába bocsátkozik, annak kimu­tatása végett, hogy azok legtöbb tekintetben illuzóriusokká lesznek. A fenforgó törvényja­vaslatban sem a reformot, sem az igazságszol­gáltatás javítását, sem a bíróságok függetlensé­gét nem találja fel, és azért nem is fogadja el a részletes tárgyalás alapjául. Hoffmann Pál azt hitte volna, hogy mi­után az igazságszolgáltatás nem esik a közös ügyek közé, el fog tűnni az ellenzés az igazság­ügyi reform ellenében, és hogy nem fog az el­lenzék abból pártkérdést csinálni. És mégis azt tapasztaljuk, hogy az ellenzék ismét pártdisci­­plinából ellenzi a javaslatot. Az igazságszolgáltatás rendezésénél csupán az igazságügy sajátlagos érdeke irányadó ; az el­lenzék azonban, midőn egészen heterogén kér­dést, a megyei önkormányzatot vonja a discus­­siób­­, nem az igazságszolgáltatás, hanem politi­kai és más érdekeket tart szeme előtt. (Helyes­lés jobbról.) A tapasztalás átalában a válasz­tási rendszer ellen bizonyít, és ha ez egyebütt bánni jó volna is, nálunk kétségtelenül rosznak bizonyult be. E valósággal szemben a jövendő átalakítandó megyére bízni, midőn még azt nem ismerjük, annyi volna, mint az igazságszol­gáltatást koczkára tenni. A megye tulajdonképen surrogatama az or­szágnak, az ellenzék azonban a megyét tekinti az országnak , pedig az ország nem szorul már surrogatumra sem, midőn a magyar állam eszmé­je a népnek választott országos képviselői útján érvényesül. (Helyeslés jobbról.) De az ellenzék fél a magyar államtól, azt hí­vén, hogy ez a szabadságnak véget vet, a centralisatió útján behozza az absolutizmust, és nem lesz elég erős a külföldi befolyás ellen magát megvédeni. Ez aggodalmát az ellenzék Fran­­cziaország példájával indokolja, pedig ez épen a leghelytelenebb példa, mert Francziaország a centralisatió tultenyészésében szenved, míg Ma­gyarországban a decentralisatió van tultengés­­ben. Leghelyesebb volna egy kis decentralisa­­tiót Francziaországban és egy kis centralisatiót Magyarországba behozni. (Helyeslés a jobbról.) Az igazságügyi rendezés veleje az, hogy az igazságügy országos, sőt nemzetközi ügy. Nem ismerheti el Ghyczy Kálmán azon állítását, mintha a megoldás könnyíttetnék, ha az igaz­ságügy a megye rendezésével együtt tárgyalta­­tik; nem ismerheti el azért, mert akkor egy aránylag könnyű kérdés egy sokkal nehezebb kérdéssel bonyolíttatnék össze. Azt kérdi az ellenzék, mi fog történni a mos­tani bírákkal ? úgy látszik, hogy ez a túl­oldal legfontosabb érve. (Derültség jobbról.) Az fog történni, minek már rég kellett volna megtör­ténni, meg fognak rostáltatni és a­kik a próbát ki nem állják, le fognak vétetni a nép vállairól, az alkalmasak pedig ki fognak neveztetni (Élénk helyeslés jobbról). Ghyczy Kálmán azon állítása ellenében, hogy előbb meg kellene érlelődni a közvéleménynek, mielőtt e törvényjavaslat tárgyalható lenne, megjegyzi, hogy megérlelte azt már azon nyo­mor, a­melyben az igazságszolgáltatás szenved. Tapasztalásból erősítheti ezt és a népnek előtte ismeretes véleményével szemben nem fektet semmi súlyt azon ellenkező petitiókra, melyeket a túloldalon az együtt ülő és tanácskozó orszá­gos képviselők háta mögött összekoldulnak. (Élénk helyeslés jobbról.) Várady Gábor egy hasonlata ellenében felhozza, hogy az ellenzék úgy tekinti a megyét, mint a musulmán a koránt, ebben látván a bölcseségnek egyedüli forrását, és az egyszeri khalifa módjára, ki az alexandri­ai könyvtárt felgyújtotta, úgy okoskodik : a 1.­­javaslatot el kell vetni, mert vagy nem egyezik a megyével és akkor rész, vagy egyezik és ak­kor fölösleges. Hisz ificallónak mondja azt, ha az ellenzék azt mondja, hogy a nép választotta a bírákat, holott a megyei bizottság és ott is csak egy pár ember intézte a választást. Ilyen válasz­tások számtalan fattyú jogászszal ajándékozták meg az igazságszolgáltatást, kik mindenhez,csak a joghoz nem értettek. A megyékben mindig néhány irányadó ember érdeke túlnyomó, de a miniszternek semmi érdeke abban, hogy A vagy B legyen ott bíró (Ellenmondás balról), hanem az, hogy jó legyen az igazságszolgáltatás. — Schwartz Gyula hiányosoknak, felületeseknek és elhamarkodottaknak mondta a 48-iki törvénye­ket; ezt már Schmerling is mondotta és erre megfeleltek felirataink. De ha úgy értette, hogy nincsenek még sikeresen keresztül vive, akkor ám ne akadályoztassa az ellenzék a reformot. Ugyancsak Schwartz abból, hogy az igazság­szolgáltatás országos ügynek mondatik, azon okoskodást vonta le, hogy akkor a képviselőket is ki kellene nevezni. Ennek ellenében megjegy­zi szóló, hogy Schwartz nem képes különbséget tenni a törvényhozó és végrehajtó hatalom közt.­­ Némelyek az ellenzék részéről a választott bírák függetlenségét azok el­ozdíthatlanságával akarják biztosítani, de ez csak tetézné a válasz­tásból eredő bajt, mert az elmozdítás az egyedüli ventil szerencsétlen választások esetére. Nincs bátorsága e­zen­­javaslatot gátolni, de igen is di­csőségének fogja tartani, hogy ezen reform el­fogadásához járulhatott (Élénk helyeslés.) Ezután kihirdettetik az ez egy ujonczjutalék­­ról szóló szentesített törvényc­ikk, mely legkö­zelebb a főrendi házhoz átküldetik. (Gajzágó Salamon alelnök elfog­lalja az elnöki széket.) Simonyi Lajos b. tiltakozik, mintha az ellenzék szándékosan akadályozná a refor­mot Ha a közvélemény megkérdeztetnék, két­ségtelenül oda nyilatkoznék az, hogy nem kell neki kinevezett bíró, és hogy irtózik a bureau­­cratiától, mert a választott birák legalább be­csületesek. Az előtte szólott a törvényhozó tes­tületben látja az alkotmányosság minden garan­­tiáját, pedig, ha az alkotmányok történetét is­merné, be kellene vallania, hogy a népképviselet ha nem támaszkodik kellő institutiókra, hatósá­gokra és a közvéleményre a levegőben függő intézmény, mely a legelső viharban aláhull. (Helyeslés balról.) Mondatott a­ jobb­oldal ré­széről, hogy az ellenzék mindig különczködni akar. Igenis Magyarország különczködött és al­kotmányos életet élt évszázadokon át, midőn a szomszéd országokban absolutizmus uralkodott. Ne utánozzuk a külföldöt, hanem fejtsük ki az életre való intézményeket, a nemzet geniusának megfelelőleg. Csodálja, hogy az előtte szóló a kérvényekre oly kevés súlyt fektett, mondván, hogy a jelenlegi petítiók összekoldultattak , a törvényhozásnak nem szabad a közvélemény nyilatkozásait ennyire kicsinyelni. Tóth Vilmos előadásával foglalkozva, megjegyzi, hogy ter­mészetesnek találja a jobb­oldalnak azon szán­­dékát, hogy a megyerendezés ne tárgyaltassék egészben, hanem, hogy mindenek előtt a megye fájának gyökere vagdaltassék meg, hogy lombja és kérge elhullván, maga kiáltsa a nemzet: tűzre ez undok megyékkel. (Tetszés balról.) Ismételve dicsértetett az angol nemzetnek tör­vénytisztelő jelleme; pedig a magyar nemzet e tekintetben nem engedi magát felülmúlni az an­gol által sem. Annyi kormány- és rendszervál­tozás közt néha hónapokon át minden tisztvi­selő nélkül soha zavargás nem támadt. ínség közeledtekor más népek kormányai aggódva gondoskodnak, hogy a nép kenyérben szükséget ne szenvedjen; nálunk a múlt aszálykor a kor­mány alig gondoskodott valamiről, és a nép hő­siesen, de békében tűrte nyomorát. (Tetszés balról.) Több jobboldali szónok tételének czáfolga­­tása után felhívja az igazságügyminisztert, hogy az mint a honosítási és a katonai bíróságokra vonatkozó törvényjavaslatot, meggyőződvén azoknak helytelenségér­ől, visszavonta, tetézze érdemeit­ azzal, hogy e törvényjavaslatot is vissza­vonja. (Élénk helyeslés balról.) Gr. Eszterházy Pál: Tisztelt képviselő­­ház. Hogy nem mindenkor tanácsos „a fejszéhez nyúlni“ — ezt tartja rég óta egy franczia köz­mondás. Midőn újra felkölteznek a kedélyek párttusá­­ink, szóval a fenálló körülmények közt, legna­gyobb óvatosság s tartózkodással lépnék én fel ma a megye­rendszer szervezésének sikamlós terére. - - Nem nyúlnék én ma oly bátran — megvallom — s némi előkészület nélkül ama két élű fejszéhez, melynek egyik éle faraghat jól, kényünk, teljes tetszésünk szerint idomíthat ugyan, másika azonban könnyen sérthet és ront­hat. Ma két szervezendőséggel állunk szemben, a bíróság és a megye szervezésével. Mind­kettő szükségét tudjuk, érezzük, elismerjük mindnyájan, ez utóbbi azonban sokkal nehezebb és szövevényesebb, sürgősebb a másik. Igenis —­ uraim — sürgősebb, mert becsületkérdés, mert nemzeti becsületkérdéssé vált az igazság mostoha kiszolgáltatása és választott bíróságaink növekedő tétlensége fennálló anar­chiája ellenében, tisztelet a kivételeknek, vala­­hára szerveznünk e rendszert. Szóval, égető szükséggé ipáll azok segítségére sietnünk, kik­nek igazságot ígértünk, és igazsággal tartozunk, népilm­ segítségére, mely mióta egy gyű­lölt kormánytól megszabadult, gyors, pontos, rendezett, végrehajlatlan igazság-kiszolgáltatás után hiába mindeddig, de méltán sóvárog. Kell tehát mindenekelőtt emancipálnunk a bírót az őt terhelő nyűgök alól, függetleníteni, hogy már valahára felelősségét kimondhassuk. Hallottam többször felemlíttetni a közvéle­ményt , hogy t. i.­honunkban a közvélemény sürgeti a megye­szervezést. Debreczen váro­sának érdemes képviselője azt állította, hogy a közvélemény a bíró választása mellett nyilvánul, én is hódolok a közvéleménynek, e megveszteget­­hetlen bíróságnak, elismerem nymbusát, de csak bámulnom kell, midőn törvényhozásunk e csar­nokában hallok hivatkozni a közvéleményre. — közvélemény mai napon! Vájjon hol ke­ressük fel ma széles magyar honunkban, s főleg midőn a reformok , ily gyökeres átalakí­tás terére lépünk, — hol keressük fel — kér­dem­ a magyar közvéleményt? Lehet-e me­lünk közvélemény akkor, midőn a ma°war ké ellenkező, hogy ne mondjam két ellenes táborn szakítva lön , ma tehát csak pártvéleményre lehetne szó; — de lehetne szk; egy két részű oszlott, majdnem szétbomlott, még alig pár­­ előtti varázserejű közvéleményről, s ha csak­ugyan igaz marad, hogy a közvélemény szigori és csalhatlan ítélőszék, kérdem újra : lehet-e csalhatlan az ily k­ö­z­v­é­l­e­m­é­n­y k­é­t­­ két töredéke? 9 ’ Uraim, ne ámítsuk magunkat, ne hitessük e a világgal, de ne hitessük el önmagunkkal sem hogy 69-ben ily fontos, ily nehéz kérdésben a egyedül biztos irányt, a közvélemény jelöli ki. Ha mondom, miszerint a jelen törvényjavas­lat mielőbbi­­ előzetes felvételét és törvénynyi emelését sürgetni óhajtom, kijelentem egyszer­smind, hogy mindazt, mi e törvényjavaslat, háttérbe szoríthatná, károsnak, veszélyesnél tartom, s igy annak továbbra elhalasztását káros­nak, veszélyesnek, de még legvétkesebb mulasz­tásnak is tekinteném. De tisztelt ház! midőn azt kívánom, hogy bíróság szervezése háttérbe ne szoríttassék csakis úgy kívánom, s úgy kell kívánnom, hogy ez a függetlenség és felelősség egymástól elvá­laszthatlan elvén vitessék keresztül. Hogy míg a bíró a kinevezés által független alulról, legyen ol független felniről is, hogy, mikint Angolhonbar a politikának a bíróra semmi hatása ne legyen Hogy míg a biró a k­i­n­e­v­e­z­é­s által felelő felfelé, legyen felelős lefelé is annyira, hogy fe­leljen meg azon eljárásért is, a­mit a kormány megbízásából tesz, s ha ez törvénytelen lenni ne menthesse magát azzal, hogy ez által csak felsőbb rendeletnek engedelmeskedett, így, tisztelt ház, csakis így fogom fel a K -1 függetlenségé és elvárhatlan felelősséget is akarom értelmezni és fejleszteni bíróságánk szervezése legfőbb feladatát, legfőbb feltétele még akkor is, ha ezt a törvényjavaslatban ki­merítőleg kifejezve nem is látnám. És ha valahára bíróságunk függetlensége é felelőssége, e két nagyhatalom, csakugyan hacz védszövetségre lépne, akkor — kegyeletes meg­emlékezéssel ugyan, de vigasztalva keresőén föl a Várady Gábor igen tisztelt képviselőtár­sam gondoskodásából felemelt sirhalmot, és h az új sírkö­vön olvasnám e szavakat: „itt nyug­szik örök nyugalomban a municipiumok önkor­mányzata, imádkozzatok érette!“ hallanám, va­lamint igen tisztelt képviselőtársamnak is ha! Innia kellene hallanám ez egykori szózatot „ne keresd az élőt a holtak közt, nincs itt, te támadott!“ Igenis feltámadott hamvaiból, századunk d­csőségére, utódaink boldogítására feltámadott gyors, és megvesztegethetlen igazságszolgá­tatás! Végre tisztelt ház !­bíróságunk szervezetévé - hiszem — már igen fontos lépést tettünk megye szervezéséhez is, mert a bíró a felelő miniszter ellenjegyzése mellett neveztetvén : felelősség háramlik a miniszterre, a felelősségt elvállalja a miniszter. Jókay Mór tisztelt képviselő úr helyese jegyző meg, hogy maholnap egy igazságügy miniszterünk szinte a nepotismus hibájába eshe­tik. Ez lehet — nem tagadom — de ha az igaz­ság nemzője annyira elhagyná az igazság magyar miniszterét, hogy ez bíróságunk ezen hagyomá­nyos vétkébe esnék, fogjuk legalább tudni, ki a vétkes, fogjuk tudni őt a közvélemény ítélő­­széke elé idézhetni, szóval, fogjuk tudni fele­lőssé tenni. Eddig a választásokban oly lelkes részt vet­tek a megyék tisztviselőinek sógorai és komái, de a felelősségben nem, eddig az ily vá­lasztásokat hazafiús készséggel és feláldozással elfogadták a megyék tisztviselői, de a fele­lősséget nem, így tehát a fémjelzett irányban elfogadom a törvényjavaslatot, és annak mielőbbi és előzetes felvételét kívánom. Salamon Lajost a múltban szerzett ta­pasztalatok arra indítják, hogy a bírák válasz­­tása mellett szóljon, a­miért is a törvényjavas­latot nem fogadja el. Simay Gergely: Mindenki előtt isme­­­retes igazságszolgáltatásunk mostani nyomorult állapota, sőt vannak, kik állítják, hogy az abso­lutizmus idején jobb lábon állott igazságszolgál­tatásunk ügye, mint most választott biráink ke­zében. E bajt foltozgatás által nem, de csak új alap behozatala által lehet gyökeresen orvosolni. Ez új alapot a királyi kinevezésben találja fel, és azért a törvényjavaslatot pártolja. Szakácsy Dániel e törvényjavaslatot mint a­mely az 1868-ik évben alkotott 54-ik t. cz.­be ütközik, általános tárgyalás alapjául nem fo­gadja el. Nem fogadja el továbbá azért, mert a törvényhatóságok nem csak, hogy fel nem ad­ták e részbeni jogaikat, de az ide terjesztett „tiltakozási felirataikban“ keményen tiltakoztak e törvényjavaslat ellen. Első — úgymond — a megyék között Zemplén megye, melyet nem rég „Andrássy megyének“ hívtak, minthogy An­­drássy Gyula gr. ur egyik főbirtokosa, és egyik kerületének képviselője, egyszersmind minisz­terelnök, testvére Andrássy Aladár gr. pedig főispánja. Az ide terjesztett „tiltakozási felira­tot“ a főispán elnöklete alatt tartott bizottmány­­ülés fogadta el, és ugyanakkor elhatározta, hogy a t. ház elébe terjesztésére Andrássy Gyula gró­fot kéri meg. (Nagy nevetés.) Elnök felkéri az osztályok elnökeit, hogy a kereskedelmi miniszter által előterjesztett posta­szerződések tárgyában mielőbb, legkésőbben szombaton tartsanak osztályüléseket. Az ülés végződik d. u. 3 órakor. . Jövő ülés : holnap reggel 9 órakor. Tárgya : az általános vita folytatása. BELFÖLD, Pest,jan. 30. (A „pesti polgári kör“ az igazságügyminiszternél.) Ma dél­előtt a „Pesti polgári kör“ által választott kül­döttség Horváth Boldizsár igazságügyi mi­niszter által fogadtatván, dr. Scdermann a kö­vetkező szavakat intézte a miniszter úrhoz: „Mélyen tisztelt miniszter úr ! A „Pesti polgári kör“ folyó hó 27-én tartott rendkívüli közgyű­lésében mély sajnálkozással vett tudomást azon megtámadásról, melylyel Pécs városa országos képviselője Nagyméltóságodat illette. Kinyilat­koztatták ezen alkalommal a „Pesti polgári kor Ftlyistó» A mellékút«».

Next