Pesti Napló, 1869. szeptember (20. évfolyam, 200–224. szám)

1869-09-11 / 208. szám

r­sei 10 HM. Nem hiszszük, hogy elvtársainknál, s olvasóink előfizető részénél, tehát u. n. törzsközönségünknél eljárásunk bár­mikor mentségre vagy csak magyarázatra is szo­rult volna; minthogy azonban, hála a ká­véházak és casinók intézményének, a la­pok előfizetőik során túl is rendesen nagy olvasó­körnek örvendenek, lehetetlen ma az alább következő czikk közlése alkal­mából néhány megjegyzést elhallgat­nunk. Nem­régiben Dani­elik János úr tol­lából, a tisztelt szerző nevének aláírásával egy czikknek adtunk helyet lapunkban, a zárdák kérdéséről. Hogy a czikket nem mint a szerkesztőség nézetét kívántuk te­kintetni, erre a már magában véve meg­szorító természetű névaláíráson kivü­l egy szerkesztőségi clausulában is utaltunk. A krakói apácza szomorú esete ismét napirendre tűzte a zárda kérdését s mi hittük és hiszszük, hogy e kérdés többé — ha nem is hamar — de elintézetlenül nem fog többé letűnni a napi­rendről. Hogy a kérdést a „le a zárdákkal !” féle jelszó, melyre körülbelül mindaz redu­­kálható, a­mi ez ü­gyben hazai számbave­­hető sajtónkban megjelent, nem fogja megoldani, az tisztán áll előttünk. Ez nem pusztán ócska falak ledöntésének kérdése, mert az ócska falakat egy oly factor védi, mely vagyoni és értelmi tekintetben, nem különben azon állásnál fogva, melyet a társadalomban elfoglal, nem ignorálható. Ha tehát sikeresen, nem erőszakkal, ha­nem az eszmék harczából eredendő biztos győzelem útján ez egyedüli helyes módon akarunk a kérdés megoldásához elérni, akkor első kötelességünkké válik az ellen­félt is szóhoz juttatni. Ily hangulatban, s ily gondolkozás­móddal talált bennünket­­ a n­­­e 1 i k-nek hozzánk beküldött czikke. Igaz, hogy ál­lítják, miszerint a kath. clerus tart magá­nak egy lapot nézeteinek védelmére ; de ha ez az egyetlen magyar ultramontán lap, mely Magyarországon megjelenik, akkor a clerusnak lapja nem válik becsü­letére, s a magyar journalistica régen el­szokott attól, hogy e lappal komoly vitá­ba bocsátkozzék. Ez indított minket arra, hogy hasábjainkat a szükséges clau­sula mellett az ellennézetnek megnyissuk, s így az igazi, becsületes harczot lehetővé tegyük az eszmék terén. Midőn azonban ezen első részét egy czikksorozatnak kiadtuk, akkor m­a a második czikk nem volt kezeink közt. Ezt csak későbben vettük posta útján, és sajnálattal vettük észre, hogy túl ment azon határokon, melyek közt az ellennézet­nek is megnyitjuk hasábjainkat. Ezért maradt el a második czikk. Azt hiszszük, nem kell magunkat a nyegleség azon gúnyolásai ellen védel­meznünk, melyek szerint e második czik­ket azért nem adtuk volna, mert az ellen­zéki lapok támadásai az első czikk miatt „ránk ijesztettek.“ Ez ép oly nyegle és önhitt, mint lég­ből kapott állítás. Mi a magunk részéről, bár­mily állás­pontokat védjünk is a pri­vát, személyes érintkezésben, a nyilvá­nosság előtt, úgy is mint egy nagy na­pilap vezetői, melynek fölemelt szava rit­kán marad gyakorlati következményei nélkül, s úgy is mint egy uralkodó pár­ közlönye, mely közlönynek szava két­szeres, háromszoros sulylyal szokott­­ latba esni, egyrészt nem vindi­áltuk ma­gunknak soha a radicális elneve­­­zést, míg másrészt nem szorultunk az, hogy oly féle vádakat, mint a conserva­­tivizmus és az ultramontanismus vádja, mint teljesen nevetségeseket, csak vissza is utasítsunk. Hogy álláspontunk mind­abban, a­mi kivihető, liberálisabb, mint ellenfeleinké, ezen már felesleges vitat­kozni. (A kivihetetlenekben igaz, ők ját­­szák a radicálisokat.) Mi, a­mennyiben pártunk hivatva van arra, hogy gyakor­latilag alkosson, mivel azon helyzet jár, hogy a közönség mindig szavunkon fog­hat, tartózkodunk nagyobbat mondani, mint mennyinek meg is felelünk, és va­gyunk és maradunk mindenben azon li­beral­ismusnak hívei, mely tenyészik és virágzik is a lehetőség, a gyakorlati kivi­hetőség határain belül. Nagy baj egy or­szágra nézve, ha kormánya vagy — a mi végső analysisében egy, parl­amenti többsége elmaradt a kor szelleme mö­gött, de e baj következményeit egy kö­vetkező jobb kormány orvosolhatja; azon veszélyeket azonban, melyekbe egy ra­­dicális musával a kort vezetni­­kívánó kor­mány és többség dönthetik elhamarko­­dással és haladásnak árult ugrásokkal az országokat, hátrább lökik a nemzeteket, mint a­hol normális viszonyok mellett mai napság parliamentarismus és szabad sajtó mellett a legconservatívabb kor­mány megtartani képes. Ez nem többsé­gek, nem kormányok, hanem kisebbsé­gek, ellenzékek feladata , fájdalom, hogy a mienké nem! — Hogy mi e két para­­lelogrammi árnyalat resultáló vonalán haladunk, azt bizonyítanunk felesleges. Hogy a vitás kérdésben, a zárda ügyben különösen minő állást foglalunk el, ennek kitüntetésére elegendő lesz azon szavak­ra hivatkoznunk, melyeket a szerkesztő­ség, a krakói apácza szomorú esete alkal­mával a maga nevében elmondott. E­g­yrok így hangzanak: „A kolostori disciplina ily tág értel­mezése nem fér a mai társadalom kereté­be... Az államnak kell revideálni, hely­ben hagyni vagy megsemmisíteni (fel­ügyeleti jog) a vallásos társulatok statútu­mait. A középkorban s annak szellemé­ben alkotott eme rendszabályokat a 19. század szelleme nem tűrheti soká. Az egész szerzetesi intézménynek, ha hova hamarább elpusztulni nem akar, gyöke­resen kell átalakulnia, stb.“ (A Pesti Napló ez idei 170. száma.) És ezzel azt hiszszük, bővebben is el­mondtuk mind­azt, a­mit elmondani kí­vántunk, mint a­mennyire terjeszkedtünk volna, ha pusztán az ellenünk intézett tá­madások értékét és természetét tartottuk volna szem előtt, s az itt következő czikk is nem kívánta volna ezen magyarázó szavakat. 208 szám Szerkesztési iroda: PWwöcias'k- toré 7. .vám. I. ernstst. K­iav. N*.allomi részét illető nszínden l3r?*­¡snény « 6›,szk*;etí­ségtm intézendő. ®ín?«!tszed­eji levelek csak ismert 'vezetőtöl fog­adtatnak el. vmzm Kiadd-hivatal: Ferenciek tere 7. szím faldsh­itt A lap anyagi részét illető külde­mények (előfizetési pénz , kiadás kürüli panaszok, hirdetimények) a kiadó hivatalhoz intteendők.­­.J.................. Szombat, sept. 11.1869. Vidékre, postán: ▼»gy helyben, házhoz hordva» Egész évre ... 22 frt. Félévre....................11 frt. Negyed évre Két hóra. . Egy hóra . 6 3 1­­­50 kr. »»b. „ 85 kr. 20. évi folyam. Előfizetési föltételek: Hirdetmények dija 7 hasábos petitsor egyszeri tér­detésné 1­7 nj kr. Bélyegé SrftISn 60 nyk­i Nyilt-tér s S hasábos petit­ser 26 nj kr. Előfizetési felhívás RESTI N A P Ló 1869-ki julius—decemberi folyamára. Előfizetési feltételek : Pesten h­á­s h­o s hordva, vidékre postán küldve A julius—deczemberi fél évre A julius septemberi negyedévre Egy hónapra........................... Az „Athenaeu­m“, Irodalmi és nyomdai részvény társulat, mint tulajdonos és kiadó. 11 frt. 5 frt 50 kr-1 frt 85 kr A zárda-kérdéshez. Danielik János úrtól nemrég egy czikk jelent meg e lap hasábjain, mely még tőle, a középkori szerzetesélet dics­szónokától is meglepett. Mert midőn a középkori szerzetességről, jobb ügyre méltó tudománynyal írt történelmi tanul­mányait olvastuk, a történésznek, ki az illető kor szempontjából tárgyalja a his­tóriai eseményeket, elnézhettük, még a 11. század álláspontjáról is indokolatlan sympatiiáit a zárdák institutiója iránt, mely sympathiák azonban ily elnézésre épen nem számíthatnak, ha a jelen ese­ményeivel szemben akarják magukat ér­vényesíteni. E pillanatban nem használhatjuk fel az alkalmat, elmondani mindazt, a­mi a zárdák ügyében hazánkban még haszon­nal elmondható, köteteket lehetne és kel­lene írni e kérdésről, annál inkább, mert ellenzéki lapjaink, melyek a szabadelvű­­ség lobogóját oly magasan szokták lobog­tatni szóval, a tettek, a gyakorlati politika mezején meddő államjogi kérdések fesze­­getésére fecsérelvén idejüket, általában elhanyagolják a valódi haladás kérdéseit, s még az izgatásban sem képesek kivá­lasztani azon ügyeket, melyekben haszon­nal izgathatnának. A kérdés tüzetes feszege­tésére ez idő szerint terünk nem lévén, csak Danielik ur czikkének némely kiváló tételeire ki­­vá­nnk megfelelni. Nem felelünk arra, hogy D. ur „üldö­zésről“ panaszkodik, mely a kradói apá­cza affaire folytán a „zárdák és papság“ ellen folytattatnék, mert az elfogulatlan olvasó tudni fogja, hogy ez állítólagos „üldözés“ nem egyéb, mint a nép lelkiis­meretének egyhangú protestatiója a zár­dái fegyelem salvus conductusa által fel­szabadított lelkiismeret ellen, nem egyéb, mint az emberi érzésnek, az „Isten szol­gálói“ által lábbal tiport felebaráti szere­tetnek feljajdulása a megszentelt igazság­talanság ellen. Mellőzzük azon tételeit is D.­urnak,me­lyekben a közvélemény legújabb felszóla­lásait a szerzetek ellen a „van­dalok dalá­­naival“ hasonlítja össze, mert hiszen min­denki tudja, hogy a 19. század azon van­­dalismusának, mely az emberi elme leg­nagyszerűbb vívmányai, keresztény civi­­lisatiónk legnemesebb eszméi ellen irtó háborút visel, nem a sajtóban, hanem épen a zárdák falai közt van legerősebb támasza. Áttérünk czikkének érdemleges részére. „Oly vétkek, — úgymond D. ur, — melyeket olyanok is elkövetnek, kik nem papok, nem apáczák, nem szerzetesek, elkövetnek nevezetesen a házas és csalá­dos emberek is, nem róhatók fel kizáró­lag a szerzetesi s papi insti­tuti­ónak, ha­nem igenis a nemi ösztön dolgában soha eléggé nem fegyelmezhető emberi termé­szet, s lelki gyarlóság rovására esnek.“ Idéz ezek után Danielik úr néhány, ki­csapongása által híressé vá­t nőt, ki mind­annyi nem volt apácza, idézi a néhány évtized előtt oly nagy zajt ütött Hauser Gáspár esetét, — nem gondolva meg, hogy a kinek kedve telik a chrronique scandaleuse-vel foglalkozni, e nehány név­re végtelen lajstromával felelhetne a papi neveknek, pápákon kezdve, le a kolduló barátokig s apáczákig A Messalinák és Marie De Lorm-ok e helyt azonban csak arra használtatnak, hogy bebizonyítsák, miszerint „nem lehet, nem szabad a zárdái s papi intézményt szülőanyjául bélyegezni oly bűnöknek, melyek a társadalomban mindig mutat­koztak“. Ez tehát a kérdés lényege. Danielik úr a krakói apácza esetét veszi fejtegetései­nek kiindulási pontjául ; legyen szabad nekünk elmellőznünk a már annyira el­csépelt eseményt. Nem nagy fáradsággal egy termetes kötetet lehetne összeállítani, nem a zár­dákban elkövetett, hanem csak a felfede­zett bűnök lajstromából, de ily munka, mely valóságos papi .Pitával volna, meg­haladná e lap terjedelmét. Tekintsük csak a szerzetesi intéz­ményt. A szerzet több női vagy férfi tagból áll, kik felett korlátlan hatalommal ural­kodik a zárdafőnök, ki ismét a római rend­főnök korlátlan hatalma alatt áll. A zár­da egy a társadalomtól, a külvilágtól, erkölcsök, nevelés, életmód, fegyelmi tör­vény és magas falak, meg csukott kapuk által elzárt külön világot alkot. A világi hatóságnak, melynek figyelme mindenre kiterjed, nincs mit keresnie a zárda falain belől, ott a főnök korlátlan ur, ki a rend­szabályok segélyével gyakorolja korlát­lan hatalmát. A tagok örökre le vannak kötve e falak közé, le erkölcsileg, esküjök által, le anyagilag, erőszak által. A kül­világtól nincs mit remélniük, nincs mit félniök. Minden ambitióik, minden vá­gyaik teljesülést nyerhetnek a zárdán be­lül, minden botlásukra saját falaik közt találják meg a bírót. Minden zárda egy a világtól izolált rabszolgatelep, melyben a főnök oly hatalommal uralkodik, minővel jogállamban még absolut fejedelmek sem bírnak alattvalóik felett. Tegyük fel, hogy e zárda valamely tagja oly tettet követ el, melyet a zárda főnöke bűnösnek, s igy büntetésre méltó­nak talál. Nem mondom, hogy tegyük fel, misze­rint bűnt követ el, mert a bűnök némely fajáról sajátságos fogalmak uralkodnak a szerzetekben, s mert a büntetés rendesen a főnök szeszélyétől függ. Tán legszabatosabb lesz, ha azt mon­dom, tegyük fel, hogy egy szerzetes nő magára vonta a fejedelemasszony harag­ját. Talán engedetlen volt iránta, talán vetélytársa volt; lehet hogy féltékenység, szeszély, vagy más ily „soha eléggé nem fegyelmezhető“ indulatok haragiták meg a főnöknőt valamelyik apáczára. Mit tehet, s mit tesz gyakran az ily főnöknő, helyzeténél fogva? — Ha ő és haragjának tárgya, mindketten a világban élnének, tán gyűlölnék egymást sokáig, igy­ekeznének egymásnak ártani, az sem lehetetlen, hogy egyik a másik élete ellen törekednék, de ez eset csak igen ritkán áll be, mert a társadalom praeventiv és repressiv rendszabályai vagy megakadá­lyozzák az ily bűnöket, vagy szigorú és biztos büntetés által azoktól elijesztenek. Nem így a zárdában. Lehet féltékeny­ség­, személyes harag két apácza közt, s ilyenkor, ha az egyik véletlenül a szerzet főnöke, vagy ennek kedvencze, a másik veszve van. A fejedelemasszony korlátlan­ul, tudja, hogy a többieket eskü kötelezi a szolgai engedelmességre, tudja, hogy a világi hatóságnak nincs joga tetteibe avat­kozni,­­ nincs tehát semmi, a­mi indula­tait megfékezze. A legnagyobb kegyetlen­ségekkel halálra kínozhatja valamely test­vérét, a bűn tanúinak nyelvét kezdetben leköti a fogadott engedelmesség, utóbb, ha a lelkiismeret feltámad is bennök, a félelem, mert hiszen a bűn elhallgatása által ők is bűntársakká lettek. A szeren­csétlen áldozat százszoros halálkínokat állhat ki börtönében, a fejedelemnő a ki­elégített boszu gyönyörével számlálja a napokat, az éveket, melyek áldozatának gyötrelmeit tetézik, a többiek vagy oszt­ják szenvedélyét, vagy remegve, de szót­lanul haladnak el a befalazott testvér rej­­tekénél, mert hiszen a felebaráti szeretet gerjedelmeinek engedniük annyi volna, mint megszegni az engedelmesség foga­dalmát ,mint önmagukat ugyanazon gyöt­relmeknek kitenni! Tehát ugyanazon nő, kinek gyűlöletét a világban társaság és idő ellankasztanák, kit a törvénytől való félelem legtöbb eset­ben visszatartóztatna a bűn elkövetésétől, ha véletlenül egy zárdának fejedelemnője, tetszése szerint szabad folyást engedhet szenvedélyeinek, nem kell fékeznie gyű­löletét, nincs a mi megfontolásra intse, midőn bosznját kielégíteni törekszik, hely­zete alkalmat ad neki elkövetni a legiszo­nyatosabb bűnöket, melyekre az embert a felkorbácsolt szenvedély és féktelen in­dulat ragadhatják! A zárdán belől nem felelős senkinek tetteiért, a szerzeten belől csak főnökének, kit száz és száz mértföldnyi távolból ma­ga informál tetteiről. A zárdán kívül véd­ve van a „szent helynek“ immunitása által, s ha e védelmet nem találná elég biztosnak, bűnét helyeselteti a Rómában lakó szerzetfőnök által, és aztán, ha az igazság szeme mégis eléri, és a törvény felsége elébe idézi, hogy adjon számot tetteiről, akkor a bűnös Rómára hivatko­zik, s az engedelmesség kötelességével fedezi magát az igazság ellen! S ha ez így van, s hogy így van, szám­talan példa bizonyítja, kérdem, nincs-e igazuk azoknak, kik ily esetek alkalmá­val nemcsak a bűnös személyeket, hanem az intézményt is vádolják, mely mi­dőn a bűn elkövetését megkönnyíti, va­lódi bűntársává lesz a bű­nösnek? S ha D. úr fentebb idézett soraiban e vádak élét a „kizárólag“ szó által akarja elvenni, úgy válaszunk igen egyszerű. Nem mondta azt senki, hogy kizárólag a szerzetek intézménye oka ily bűnöknek, nem mondta senki, hogy ily bűntények a szerzeteken kívül el nem követhetők ; de igenis mondjuk és állítjuk, hogy ha­sonló bűnök gyakrabban azért fordulnak elő a szerzetekben, mert a szer­zetek, szer­vezeteknél fogva al­kalmat adnak, úgyszólván, csá­bítanak ily bűnök elkövetésére. És ez egyik oka annak, a miért a fel­világosodott közvélemény, a miért a kö­zönség jobb, nemesebb része a zárdák el­törlését kívánja. — A szerzetes életnek egyik sarkpontja az örök szüzesség foga­dalma. D. ur, midőn azt mondja, hogy a „nemi ösztön soha eléggé nem fegyelmez­hető“, maga bevallja a szerzetesi intéz­mény ezen alapelvének képtelenségét. Ne hivatkozzék ezek ellenében senki az emberi természettől elválhatlan gyar­lóságra, mert épen ez az, a­mi leghango­sabban szól a szerzetek intézménye ellen. Gyarló az ember ? nem fegyelmezhetők soha eléggé rész tulajdonai, nemi ösztöne? — Ha ez úgy van, — és fájdalom ez is úgy van, — akkor töröljétek el a szerzeteket, melyek e szerint lehetetlensé­geket kisértenek meg, s ép ezáltal tulsá­­gokat idéznek elő, s igy épen az emberi természet rész oldalainak kifejtésére szol­gálnak. Ha oly tiszta élet honosulna meg a zár­dák falai közt, minőt most hiába keres­nénk sok zárdában, még akkor is meg­botló köve volna a közerkölcsiségnek minden klastrom fala, mert árnyéka a fa­laknak a százados gyanú, melylyel a köz­vélemény rájuk néz, s melyet századokon át eléggé igyekeztek megérdemelni. TOLDY ISTVÁN: Volt-e a megye 48 előtt az alkotmány és szabadság védbástyája. *) IV. Láttuk az eddigiekben azon állítás valódi ér­telmét, hogy a megye az alkotmány védbástyá­ja volt, — a fennállott insti­tutiók con­­servátiójának szempontjából. De lehet, sőt kell e kérdést más oldalról is megvizsgálnunk. Az alkotmány magában nem lehet czél,­­ az csak eszköz a szabadság állandó, bizonyos elvek szerint rendezett megvalósítására. Ez oly megc­áfolhatatlan, sőt oly természetes dolog, hogy e kifejezés alatt az egész világon csak oly intézményeket szoktak érteni, melyek a népnek szabadságát biztosítják, saját ügyeibe való befolyási jogának határozott alakot ad­nak. Az alkotmány szónak ezen az egész világon elfogadott értelme tehát involválja a szabadság fogalmát, sőt épen a szabadság lényege, fő is­mertető jele minden oly államintézményeknek, melyeket alkotmány néven szoktunk nevezni. S ha ez így van, — amit úgy hiszem, senki sem fog tagadni, — akkor szükségkép élénkbe lép azon kérdés, várjon lehet-e a megyéről, va­lamint az mondatik róla, hogy az alkotmány védbástyája volt, — lehet ő, mondom, csak any­­nyi jogosultsággal is, amennyivel ezen állítás bir, azt mondani, hogy a szabadságnak is védbástyája volt? A szabadság valódi barátja csak az, ki a sza­badság elveit minél tágabb körben, s oly alak­ban megvalósítani igyekszik, mely alakban azok a kor körülményei közt gyümölcsöző valósággá válhatnak. Ellenben nem barátja a szabadságnak az, ki akkor, midőn a szabadság valamely országban oly alakban áll fenn, mely alak, miután ellentét­ben áll a kor körülményeivel s egész politikai irányával, csak veszélyezteti, mert mindinkább lehetetlenné teszi a szabadságnak még fennálló mértékét is, — nem barátja a szabadságnak az, ki ily körülmények közt nem ismer na­gyobb feladatot ezen elavult formák conservátiójánál , és minden erejével gátolni igy­ekszik e czélszerűtlen formáknak szükséges reformálását. És ez nem doktrinait szőrszálhasogatás. E felfogása a szabadságnak a magyar történelem legszebb, legdicsőbb korszakának, az 1828-ban megindult reformmozgalomnak jellemvonása; e felfogásnak hódolt a nemzet, ama dicső kor min­den nagy férfiával együtt, ezt hirdették, Széché­nyitől kezdve Kossuthig mindazok, kik e szá­zadban érdemeket szereztek maguknak a haza körül. Ha ezek úgy fogták volna fel a szabad­ságot, hogy az csupán a létező alkotmányos for­mák conservátiójában áll, akkor egy huszonöt éves dicső korszakkal szegényebb volna histó­riánk, akkor az 1848-iki vívmányok nem létez­nének, akkor a 19. század forradalmi korában, Magyarország tán nem volna többé Magyaror.De a nemzet mindazon jeles fiai, kik a nép reformküzdelmeiben vezették, s a 48-ki vivm­nyokat számunkra megszerezték, mindezek itt fogták fel a szabadságot, hogy az csak e ha minden polgáraira kiterjesztve, a kor eszméit megegyező alakba foglalva, tekinthető biztos tottnak. így fogták fel, és azért sem Széchen sem Deák és Eötvös, sem Kossuth nem állt azon párt soraiba, mely a fennálló institutiót­­ Mutatványul szerzőnek „Megye rendez az 1848. év szellemében“ czimű sajtó alatt le munkájából.

Next