Pesti Napló, 1869. szeptember (20. évfolyam, 200–224. szám)
1869-09-11 / 208. szám
rsei 10 HM. Nem hiszszük, hogy elvtársainknál, s olvasóink előfizető részénél, tehát u. n. törzsközönségünknél eljárásunk bármikor mentségre vagy csak magyarázatra is szorult volna; minthogy azonban, hála a kávéházak és casinók intézményének, a lapok előfizetőik során túl is rendesen nagy olvasókörnek örvendenek, lehetetlen ma az alább következő czikk közlése alkalmából néhány megjegyzést elhallgatnunk. Nemrégiben Danielik János úr tollából, a tisztelt szerző nevének aláírásával egy czikknek adtunk helyet lapunkban, a zárdák kérdéséről. Hogy a czikket nem mint a szerkesztőség nézetét kívántuk tekintetni, erre a már magában véve megszorító természetű névaláíráson kivül egy szerkesztőségi clausulában is utaltunk. A krakói apácza szomorú esete ismét napirendre tűzte a zárda kérdését s mi hittük és hiszszük, hogy e kérdés többé — ha nem is hamar — de elintézetlenül nem fog többé letűnni a napirendről. Hogy a kérdést a „le a zárdákkal !” féle jelszó, melyre körülbelül mindaz redukálható, ami ez ügyben hazai számbavehető sajtónkban megjelent, nem fogja megoldani, az tisztán áll előttünk. Ez nem pusztán ócska falak ledöntésének kérdése, mert az ócska falakat egy oly factor védi, mely vagyoni és értelmi tekintetben, nem különben azon állásnál fogva, melyet a társadalomban elfoglal, nem ignorálható. Ha tehát sikeresen, nem erőszakkal, hanem az eszmék harczából eredendő biztos győzelem útján ez egyedüli helyes módon akarunk a kérdés megoldásához elérni, akkor első kötelességünkké válik az ellenfélt is szóhoz juttatni. Ily hangulatban, s ily gondolkozásmóddal talált bennünket a ne 1 i k-nek hozzánk beküldött czikke. Igaz, hogy állítják, miszerint a kath. clerus tart magának egy lapot nézeteinek védelmére ; de ha ez az egyetlen magyar ultramontán lap, mely Magyarországon megjelenik, akkor a clerusnak lapja nem válik becsületére, s a magyar journalistica régen elszokott attól, hogy e lappal komoly vitába bocsátkozzék. Ez indított minket arra, hogy hasábjainkat a szükséges clausula mellett az ellennézetnek megnyissuk, s így az igazi, becsületes harczot lehetővé tegyük az eszmék terén. Midőn azonban ezen első részét egy czikksorozatnak kiadtuk, akkor ma a második czikk nem volt kezeink közt. Ezt csak későbben vettük posta útján, és sajnálattal vettük észre, hogy túl ment azon határokon, melyek közt az ellennézetnek is megnyitjuk hasábjainkat. Ezért maradt el a második czikk. Azt hiszszük, nem kell magunkat a nyegleség azon gúnyolásai ellen védelmeznünk, melyek szerint e második czikket azért nem adtuk volna, mert az ellenzéki lapok támadásai az első czikk miatt „ránk ijesztettek.“ Ez ép oly nyegle és önhitt, mint légből kapott állítás. Mi a magunk részéről, bármily álláspontokat védjünk is a privát, személyes érintkezésben, a nyilvánosság előtt, úgy is mint egy nagy napilap vezetői, melynek fölemelt szava ritkán marad gyakorlati következményei nélkül, s úgy is mint egy uralkodó pár közlönye, mely közlönynek szava kétszeres, háromszoros sulylyal szokott latba esni, egyrészt nem vindiáltuk magunknak soha a radicális elnevezést, míg másrészt nem szorultunk az, hogy oly féle vádakat, mint a conservativizmus és az ultramontanismus vádja, mint teljesen nevetségeseket, csak vissza is utasítsunk. Hogy álláspontunk mindabban, ami kivihető, liberálisabb, mint ellenfeleinké, ezen már felesleges vitatkozni. (A kivihetetlenekben igaz, ők játszák a radicálisokat.) Mi, amennyiben pártunk hivatva van arra, hogy gyakorlatilag alkosson, mivel azon helyzet jár, hogy a közönség mindig szavunkon foghat, tartózkodunk nagyobbat mondani, mint mennyinek meg is felelünk, és vagyunk és maradunk mindenben azon liberalismusnak hívei, mely tenyészik és virágzik is a lehetőség, a gyakorlati kivihetőség határain belül. Nagy baj egy országra nézve, ha kormánya vagy — a mi végső analysisében egy, parlamenti többsége elmaradt a kor szelleme mögött, de e baj következményeit egy következő jobb kormány orvosolhatja; azon veszélyeket azonban, melyekbe egy radicális musával a kort vezetnikívánó kormány és többség dönthetik elhamarkodással és haladásnak árult ugrásokkal az országokat, hátrább lökik a nemzeteket, mint ahol normális viszonyok mellett mai napság parliamentarismus és szabad sajtó mellett a legconservatívabb kormány megtartani képes. Ez nem többségek, nem kormányok, hanem kisebbségek, ellenzékek feladata , fájdalom, hogy a mienké nem! — Hogy mi e két paralelogrammi árnyalat resultáló vonalán haladunk, azt bizonyítanunk felesleges. Hogy a vitás kérdésben, a zárda ügyben különösen minő állást foglalunk el, ennek kitüntetésére elegendő lesz azon szavakra hivatkoznunk, melyeket a szerkesztőség, a krakói apácza szomorú esete alkalmával a maga nevében elmondott. Egyrok így hangzanak: „A kolostori disciplina ily tág értelmezése nem fér a mai társadalom keretébe... Az államnak kell revideálni, helyben hagyni vagy megsemmisíteni (felügyeleti jog) a vallásos társulatok statútumait. A középkorban s annak szellemében alkotott eme rendszabályokat a 19. század szelleme nem tűrheti soká. Az egész szerzetesi intézménynek, ha hova hamarább elpusztulni nem akar, gyökeresen kell átalakulnia, stb.“ (A Pesti Napló ez idei 170. száma.) És ezzel azt hiszszük, bővebben is elmondtuk mindazt, amit elmondani kívántunk, mint amennyire terjeszkedtünk volna, ha pusztán az ellenünk intézett támadások értékét és természetét tartottuk volna szem előtt, s az itt következő czikk is nem kívánta volna ezen magyarázó szavakat. 208 szám Szerkesztési iroda: PWwöcias'k- toré 7. .vám. I. ernstst. Kiav. N*.allomi részét illető nszínden l3r?*¡snény « 6›,szk*;etíségtm intézendő. ®ín?«!tszedeji levelek csak ismert 'vezetőtöl fogadtatnak el. vmzm Kiadd-hivatal: Ferenciek tere 7. szím faldshitt A lap anyagi részét illető küldemények (előfizetési pénz , kiadás kürüli panaszok, hirdetimények) a kiadó hivatalhoz intteendők..J.................. Szombat, sept. 11.1869. Vidékre, postán: ▼»gy helyben, házhoz hordva» Egész évre ... 22 frt. Félévre....................11 frt. Negyed évre Két hóra. . Egy hóra . 6 3 150 kr. »»b. „ 85 kr. 20. évi folyam. Előfizetési föltételek: Hirdetmények dija 7 hasábos petitsor egyszeri térdetésné 17 nj kr. Bélyegé SrftISn 60 nyki Nyilt-tér s S hasábos petitser 26 nj kr. Előfizetési felhívás RESTI N A P Ló 1869-ki julius—decemberi folyamára. Előfizetési feltételek : Pesten hás ho s hordva, vidékre postán küldve A julius—deczemberi fél évre A julius septemberi negyedévre Egy hónapra........................... Az „Athenaeum“, Irodalmi és nyomdai részvény társulat, mint tulajdonos és kiadó. 11 frt. 5 frt 50 kr-1 frt 85 kr A zárda-kérdéshez. Danielik János úrtól nemrég egy czikk jelent meg e lap hasábjain, mely még tőle, a középkori szerzetesélet dicsszónokától is meglepett. Mert midőn a középkori szerzetességről, jobb ügyre méltó tudománynyal írt történelmi tanulmányait olvastuk, a történésznek, ki az illető kor szempontjából tárgyalja a históriai eseményeket, elnézhettük, még a 11. század álláspontjáról is indokolatlan sympatiiáit a zárdák institutiója iránt, mely sympathiák azonban ily elnézésre épen nem számíthatnak, ha a jelen eseményeivel szemben akarják magukat érvényesíteni. E pillanatban nem használhatjuk fel az alkalmat, elmondani mindazt, ami a zárdák ügyében hazánkban még haszonnal elmondható, köteteket lehetne és kellene írni e kérdésről, annál inkább, mert ellenzéki lapjaink, melyek a szabadelvűség lobogóját oly magasan szokták lobogtatni szóval, a tettek, a gyakorlati politika mezején meddő államjogi kérdések feszegetésére fecsérelvén idejüket, általában elhanyagolják a valódi haladás kérdéseit, s még az izgatásban sem képesek kiválasztani azon ügyeket, melyekben haszonnal izgathatnának. A kérdés tüzetes feszegetésére ez idő szerint terünk nem lévén, csak Danielik ur czikkének némely kiváló tételeire kivánnk megfelelni. Nem felelünk arra, hogy D. ur „üldözésről“ panaszkodik, mely a kradói apácza affaire folytán a „zárdák és papság“ ellen folytattatnék, mert az elfogulatlan olvasó tudni fogja, hogy ez állítólagos „üldözés“ nem egyéb, mint a nép lelkiismeretének egyhangú protestatiója a zárdái fegyelem salvus conductusa által felszabadított lelkiismeret ellen, nem egyéb, mint az emberi érzésnek, az „Isten szolgálói“ által lábbal tiport felebaráti szeretetnek feljajdulása a megszentelt igazságtalanság ellen. Mellőzzük azon tételeit is D.urnak,melyekben a közvélemény legújabb felszólalásait a szerzetek ellen a „vandalok dalánaival“ hasonlítja össze, mert hiszen mindenki tudja, hogy a 19. század azon vandalismusának, mely az emberi elme legnagyszerűbb vívmányai, keresztény civilisatiónk legnemesebb eszméi ellen irtó háborút visel, nem a sajtóban, hanem épen a zárdák falai közt van legerősebb támasza. Áttérünk czikkének érdemleges részére. „Oly vétkek, — úgymond D. ur, — melyeket olyanok is elkövetnek, kik nem papok, nem apáczák, nem szerzetesek, elkövetnek nevezetesen a házas és családos emberek is, nem róhatók fel kizárólag a szerzetesi s papi institutiónak, hanem igenis a nemi ösztön dolgában soha eléggé nem fegyelmezhető emberi természet, s lelki gyarlóság rovására esnek.“ Idéz ezek után Danielik úr néhány, kicsapongása által híressé vát nőt, ki mindannyi nem volt apácza, idézi a néhány évtized előtt oly nagy zajt ütött Hauser Gáspár esetét, — nem gondolva meg, hogy a kinek kedve telik a chrronique scandaleuse-vel foglalkozni, e nehány névre végtelen lajstromával felelhetne a papi neveknek, pápákon kezdve, le a kolduló barátokig s apáczákig A Messalinák és Marie De Lorm-ok e helyt azonban csak arra használtatnak, hogy bebizonyítsák, miszerint „nem lehet, nem szabad a zárdái s papi intézményt szülőanyjául bélyegezni oly bűnöknek, melyek a társadalomban mindig mutatkoztak“. Ez tehát a kérdés lényege. Danielik úr a krakói apácza esetét veszi fejtegetéseinek kiindulási pontjául ; legyen szabad nekünk elmellőznünk a már annyira elcsépelt eseményt. Nem nagy fáradsággal egy termetes kötetet lehetne összeállítani, nem a zárdákban elkövetett, hanem csak a felfedezett bűnök lajstromából, de ily munka, mely valóságos papi .Pitával volna, meghaladná e lap terjedelmét. Tekintsük csak a szerzetesi intézményt. A szerzet több női vagy férfi tagból áll, kik felett korlátlan hatalommal uralkodik a zárdafőnök, ki ismét a római rendfőnök korlátlan hatalma alatt áll. A zárda egy a társadalomtól, a külvilágtól, erkölcsök, nevelés, életmód, fegyelmi törvény és magas falak, meg csukott kapuk által elzárt külön világot alkot. A világi hatóságnak, melynek figyelme mindenre kiterjed, nincs mit keresnie a zárda falain belől, ott a főnök korlátlan ur, ki a rendszabályok segélyével gyakorolja korlátlan hatalmát. A tagok örökre le vannak kötve e falak közé, le erkölcsileg, esküjök által, le anyagilag, erőszak által. A külvilágtól nincs mit remélniük, nincs mit félniök. Minden ambitióik, minden vágyaik teljesülést nyerhetnek a zárdán belül, minden botlásukra saját falaik közt találják meg a bírót. Minden zárda egy a világtól izolált rabszolgatelep, melyben a főnök oly hatalommal uralkodik, minővel jogállamban még absolut fejedelmek sem bírnak alattvalóik felett. Tegyük fel, hogy e zárda valamely tagja oly tettet követ el, melyet a zárda főnöke bűnösnek, s igy büntetésre méltónak talál. Nem mondom, hogy tegyük fel, miszerint bűnt követ el, mert a bűnök némely fajáról sajátságos fogalmak uralkodnak a szerzetekben, s mert a büntetés rendesen a főnök szeszélyétől függ. Tán legszabatosabb lesz, ha azt mondom, tegyük fel, hogy egy szerzetes nő magára vonta a fejedelemasszony haragját. Talán engedetlen volt iránta, talán vetélytársa volt; lehet hogy féltékenység, szeszély, vagy más ily „soha eléggé nem fegyelmezhető“ indulatok haragiták meg a főnöknőt valamelyik apáczára. Mit tehet, s mit tesz gyakran az ily főnöknő, helyzeténél fogva? — Ha ő és haragjának tárgya, mindketten a világban élnének, tán gyűlölnék egymást sokáig, igyekeznének egymásnak ártani, az sem lehetetlen, hogy egyik a másik élete ellen törekednék, de ez eset csak igen ritkán áll be, mert a társadalom praeventiv és repressiv rendszabályai vagy megakadályozzák az ily bűnöket, vagy szigorú és biztos büntetés által azoktól elijesztenek. Nem így a zárdában. Lehet féltékenység, személyes harag két apácza közt, s ilyenkor, ha az egyik véletlenül a szerzet főnöke, vagy ennek kedvencze, a másik veszve van. A fejedelemasszony korlátlanul, tudja, hogy a többieket eskü kötelezi a szolgai engedelmességre, tudja, hogy a világi hatóságnak nincs joga tetteibe avatkozni, nincs tehát semmi, ami indulatait megfékezze. A legnagyobb kegyetlenségekkel halálra kínozhatja valamely testvérét, a bűn tanúinak nyelvét kezdetben leköti a fogadott engedelmesség, utóbb, ha a lelkiismeret feltámad is bennök, a félelem, mert hiszen a bűn elhallgatása által ők is bűntársakká lettek. A szerencsétlen áldozat százszoros halálkínokat állhat ki börtönében, a fejedelemnő a kielégített boszu gyönyörével számlálja a napokat, az éveket, melyek áldozatának gyötrelmeit tetézik, a többiek vagy osztják szenvedélyét, vagy remegve, de szótlanul haladnak el a befalazott testvér rejtekénél, mert hiszen a felebaráti szeretet gerjedelmeinek engedniük annyi volna, mint megszegni az engedelmesség fogadalmát ,mint önmagukat ugyanazon gyötrelmeknek kitenni! Tehát ugyanazon nő, kinek gyűlöletét a világban társaság és idő ellankasztanák, kit a törvénytől való félelem legtöbb esetben visszatartóztatna a bűn elkövetésétől, ha véletlenül egy zárdának fejedelemnője, tetszése szerint szabad folyást engedhet szenvedélyeinek, nem kell fékeznie gyűlöletét, nincs a mi megfontolásra intse, midőn bosznját kielégíteni törekszik, helyzete alkalmat ad neki elkövetni a legiszonyatosabb bűnöket, melyekre az embert a felkorbácsolt szenvedély és féktelen indulat ragadhatják! A zárdán belől nem felelős senkinek tetteiért, a szerzeten belől csak főnökének, kit száz és száz mértföldnyi távolból maga informál tetteiről. A zárdán kívül védve van a „szent helynek“ immunitása által, s ha e védelmet nem találná elég biztosnak, bűnét helyeselteti a Rómában lakó szerzetfőnök által, és aztán, ha az igazság szeme mégis eléri, és a törvény felsége elébe idézi, hogy adjon számot tetteiről, akkor a bűnös Rómára hivatkozik, s az engedelmesség kötelességével fedezi magát az igazság ellen! S ha ez így van, s hogy így van, számtalan példa bizonyítja, kérdem, nincs-e igazuk azoknak, kik ily esetek alkalmával nemcsak a bűnös személyeket, hanem az intézményt is vádolják, mely midőn a bűn elkövetését megkönnyíti, valódi bűntársává lesz a bűnösnek? S ha D. úr fentebb idézett soraiban e vádak élét a „kizárólag“ szó által akarja elvenni, úgy válaszunk igen egyszerű. Nem mondta azt senki, hogy kizárólag a szerzetek intézménye oka ily bűnöknek, nem mondta senki, hogy ily bűntények a szerzeteken kívül el nem követhetők ; de igenis mondjuk és állítjuk, hogy hasonló bűnök gyakrabban azért fordulnak elő a szerzetekben, mert a szerzetek, szervezeteknél fogva alkalmat adnak, úgyszólván, csábítanak ily bűnök elkövetésére. És ez egyik oka annak, a miért a felvilágosodott közvélemény, a miért a közönség jobb, nemesebb része a zárdák eltörlését kívánja. — A szerzetes életnek egyik sarkpontja az örök szüzesség fogadalma. D. ur, midőn azt mondja, hogy a „nemi ösztön soha eléggé nem fegyelmezhető“, maga bevallja a szerzetesi intézmény ezen alapelvének képtelenségét. Ne hivatkozzék ezek ellenében senki az emberi természettől elválhatlan gyarlóságra, mert épen ez az, ami leghangosabban szól a szerzetek intézménye ellen. Gyarló az ember ? nem fegyelmezhetők soha eléggé rész tulajdonai, nemi ösztöne? — Ha ez úgy van, — és fájdalom ez is úgy van, — akkor töröljétek el a szerzeteket, melyek e szerint lehetetlenségeket kisértenek meg, s ép ezáltal tulságokat idéznek elő, s igy épen az emberi természet rész oldalainak kifejtésére szolgálnak. Ha oly tiszta élet honosulna meg a zárdák falai közt, minőt most hiába keresnénk sok zárdában, még akkor is megbotló köve volna a közerkölcsiségnek minden klastrom fala, mert árnyéka a falaknak a százados gyanú, melylyel a közvélemény rájuk néz, s melyet századokon át eléggé igyekeztek megérdemelni. TOLDY ISTVÁN: Volt-e a megye 48 előtt az alkotmány és szabadság védbástyája. *) IV. Láttuk az eddigiekben azon állítás valódi értelmét, hogy a megye az alkotmány védbástyája volt, — a fennállott institutiók conservátiójának szempontjából. De lehet, sőt kell e kérdést más oldalról is megvizsgálnunk. Az alkotmány magában nem lehet czél, az csak eszköz a szabadság állandó, bizonyos elvek szerint rendezett megvalósítására. Ez oly megcáfolhatatlan, sőt oly természetes dolog, hogy e kifejezés alatt az egész világon csak oly intézményeket szoktak érteni, melyek a népnek szabadságát biztosítják, saját ügyeibe való befolyási jogának határozott alakot adnak. Az alkotmány szónak ezen az egész világon elfogadott értelme tehát involválja a szabadság fogalmát, sőt épen a szabadság lényege, fő ismertető jele minden oly államintézményeknek, melyeket alkotmány néven szoktunk nevezni. S ha ez így van, — amit úgy hiszem, senki sem fog tagadni, — akkor szükségkép élénkbe lép azon kérdés, várjon lehet-e a megyéről, valamint az mondatik róla, hogy az alkotmány védbástyája volt, — lehet ő, mondom, csak anynyi jogosultsággal is, amennyivel ezen állítás bir, azt mondani, hogy a szabadságnak is védbástyája volt? A szabadság valódi barátja csak az, ki a szabadság elveit minél tágabb körben, s oly alakban megvalósítani igyekszik, mely alakban azok a kor körülményei közt gyümölcsöző valósággá válhatnak. Ellenben nem barátja a szabadságnak az, ki akkor, midőn a szabadság valamely országban oly alakban áll fenn, mely alak, miután ellentétben áll a kor körülményeivel s egész politikai irányával, csak veszélyezteti, mert mindinkább lehetetlenné teszi a szabadságnak még fennálló mértékét is, — nem barátja a szabadságnak az, ki ily körülmények közt nem ismer nagyobb feladatot ezen elavult formák conservátiójánál , és minden erejével gátolni igyekszik e czélszerűtlen formáknak szükséges reformálását. És ez nem doktrinait szőrszálhasogatás. E felfogása a szabadságnak a magyar történelem legszebb, legdicsőbb korszakának, az 1828-ban megindult reformmozgalomnak jellemvonása; e felfogásnak hódolt a nemzet, ama dicső kor minden nagy férfiával együtt, ezt hirdették, Széchényitől kezdve Kossuthig mindazok, kik e században érdemeket szereztek maguknak a haza körül. Ha ezek úgy fogták volna fel a szabadságot, hogy az csupán a létező alkotmányos formák conservátiójában áll, akkor egy huszonöt éves dicső korszakkal szegényebb volna históriánk, akkor az 1848-iki vívmányok nem léteznének, akkor a 19. század forradalmi korában, Magyarország tán nem volna többé Magyaror.De a nemzet mindazon jeles fiai, kik a nép reformküzdelmeiben vezették, s a 48-ki vivmnyokat számunkra megszerezték, mindezek itt fogták fel a szabadságot, hogy az csak e ha minden polgáraira kiterjesztve, a kor eszméit megegyező alakba foglalva, tekinthető biztos tottnak. így fogták fel, és azért sem Széchen sem Deák és Eötvös, sem Kossuth nem állt azon párt soraiba, mely a fennálló institutiót Mutatványul szerzőnek „Megye rendez az 1848. év szellemében“ czimű sajtó alatt le munkájából.