Pesti Napló, 1870. május (21. évfolyam, 99-123. szám)

1870-05-28 / 121. szám

mában egész máig megőrizni birt. És ezért e tan fo­rr­a­da­l­m­i jellemű, majd­nem két évezred tanait, hagyományait, vallásos nézeteit halomra dönti s erő­szakosan velők ellenkező dogmákat plántál az egyházba. Azonban az erősza­kos forradalom nem alulról, nem a hívők kebeléből jő; ők kétségbe nem vonható módon manifestálják ellenszenvöket iránta. Ez palota forradalom, államcsíny a szó szoros értelmében s a hivők a kény­szer súlyos bilincseibe vezetve, áldozatául esnek a jezsuiták őrjöngéssel határos ura­lomvágyának. Azonban politikai fontosságuk sem oly csekély e kérdéseknek,mint talán a modern kor vallásos indifferentismusa, közönyös­sége folytán várni lehetne. Az egyház és az állam Európában még ma is többé­­kevésbé szoros összefüggésben áll egy­mással. A súlyos és hosszú küzdelmek, melyek ez ügyben a század legjobb szel­lemeit foglalkoztaták, még kivíva nincse­nek. A múlt — habár halálosan megse­bezve is — még­ mindig él és érezteti lé­telét, a jövő pedig csak nehéz vajúdások közepette lassan születik meg. Az egyház és az állam között ma létező viszony foly­tán igen nagy horderővel bír ama kérdés : istennek tartjuk-e a római pápát, s ép oly szent, kötelező és megváltozhatlan-e minden nyilatkozata, mintha maga köz­vetlenül az isten tette volna azt? Ez volt oka ama diplomatiai hadjárat­nak, melyet az európai kormányok, kik sem oly indifferensek, mint az olasz, sem oly kérlelhetlenek, mint az orosz, az in­­fallibilitás ellen megindítottak. De sem a jó szó, sem a fenyegetés le nem térítheti a curiát amaz útról, melyre őt a jezsuiták vezetik. Lélektanilag vizsgálva IX. Pius személyiségét, ebben semmi meglepő nincs. A mostani pápa egész életén bizonyos ka­landos, regényes vonás vonul át. A moz­galmas ifjusági katonát, ki később szent Péter szédítő fényű székébe jutott, mindig magas álmok foglalkoztaták. Még huszon­öt év el­­t a szabadság volt első eszménye, s midőn trónra jutott, a lelánczolt, száz zsarnoknak rabigájába vert Itália őt dicsői­­té jövendő Messiásakép. De IX. Pius pápa hamar kialudta rövid szabadságmámorát. Ak kor eszméiért lelkesülő főpap Gaetában hagyta ábrándjait s kijózanodva lépett utódainak sötét nyomdokába. Elvesztve reményét, hogy a világot a szabadság ál­tal ujjáal­kot­hatja, egy más eszmére ve­tette magát : saját hatalmának olyanná alkotására, mely minden földi korláton túlmegy és öt istenhez hasonlóvá teszi. A jezsuiták, kik a pápa által a világ fölött akarnak uralkodni, folyton éleszték benne az ábrándot. Kiválóan e czélból hívta ösz­­sze a zsinatot, mely ma meg is adja neki a teljhatalmat a világ megjavítására, s az irás szava : „eritis sicut Deus scientes bo­­num et malum“— a pápákra ezután meg­valósul. Az infallibilitás amaz eszköz, mely a világot a hitetlenség, az indiffe­­rentismus, a bálványimádás torkából ki­menti s az örök kárhozat romjain a lel­kek üdvét, Isten örök országát építi fel a földön. De az éremnek más oldala is van és a­­ fölvilágosodott journalistikának örök di­csőségére szolgáland, hogy mihelyt a pá­pa és a jezsuiták szándékának neszét vei­ben voltak az idegenek, kik Európa minden ré­szeiből Párisba jöttek, hogy a franczia főváros által nyújtott élveket megizleljék s megtanulják a franczia finomságot. A legszorgalmasabb láto­­gatók egyike volt Oginski Kázmér gróf Litvá­niából, a lengyel nemzet egyik feje, kitűnő ha­zafi, ki alig néhány hete érkezett Francziaor­­szágba,hogy a versailles-i udvart nemzete javára megnyerje. Szellemdús férfi s a művészet nagy kedvelője volt. Elég jól rajzolt és festett és fel­ségesen hárfázott. Neki tulajdonítják a pedale alkalmazását a hárfára.A rendes vendégek közé tartozott Rochefort-Velcourt gr. is, ki franczia származású, de a nantes-i edictum visszavonása idején Németországban megtelepedett családból eredt s most a Limburgi herczegnél főudvar­­mesteri tisztet visel. Voltak a rendes látogatók közt csekélyebb minőségűek is,igy egy bizonyos M. de Marine, az öreg urak azon neméből, kik minden áron igyekszenek eltitkolni életkorukat. Marine úr különben nélkülözhetlen volt a társa­ságban, mert senki sem volt oly rendithetlenül vidám és senki sem volt oly jól értesülve a pá­risi magasabb körök apró történelkeiről mint ő. Oda járt Mackay ur, társa a hírneves Delaborde tőkepénzesnek és Poncet ur nagyke­reskedő a Saint-Denis utczából. Mindketten ki­tűntek gazdagságuk és hiúságukkal. Nem szel­­lemdússáguk volt az ok, a­miért őket szívesen látták; már egy hónap múlva tekintélyes össze­gekkel tartozott nekik a herczegné. A két báró, megtisztelvén a két pénzembert a „herczegnő bankárai“ czímével, minden alkalommal ki­tüntette őket és Schenk báró nem győzött nekik eleget beszélni arról, mennyi kincs vár Aly her­­czegnőre Persiában. Oly társaságból, melynek központja egy ifjú csinos nő, a szerelmet nem lehet kitiltani. Ogins­ki gróf nagyban udvarolt a herczegnőnek és folyvn gyöngéd levelezésben állott vele. Roche­fort-Velcourt gróf, kinek anyagi ügyei nem a legjobban álltak s kit egy gazdag házasság vég­telen nagy bajból segített volna ki, egészen ko­moly kérő volt. Feltette magában, hogy az ifjú nőt elveszi. A herczegnő nevetéssel válaszolt, a nélkül azonban, hogy megfosztotta volna min­den reménytől. Egy szép nap elfogták Eb­bs bárót, ki tömér­dek váltót írt alá. Kitűnt, hogy az állítólagos­­ báró egy belgiumi gazdag vászongyáros, Van­­toers­nek fia, kit atyja csinyjei miatt elűzött a háztól. A herczegnő barátait e bit természetesen nagyon meglepte. Mackay és Poncet-nek termé­szetesen még több oka volt bámulni; aggódni kezdtek s mint oly emberek, kik hozzá vannak szokva a dolgok positiv oldalát nem téveszteni szem elöl, udvariasan bár, de határozottan köve­telték az előlegek megfizetését. Schenk báró szokott philosophikus hidegvérűs­égével, mely őt, kivált nagy események előestéjén, soha sem hagyta el, biztosítá őket, hogy a félreértés nem­sokára a napnál világosabban ki fog derülni. Si­került neki Marine urat reá bírni a jót állására, hogy a két tőkepénzes lecsillapodjék s hogy a herczegnő rokona szabadon bocsáttassék. Ez megtörtént s a szokott ing­eszélyek ismét meg­tartattak. Egy este azonban Poncet és Mackay arról értesült a palotában, hogy a herczegnő el­­bocsátá cselédségét, eladta lovait s a két báróval és egyetlen cseléddel elutazott Németországba. Néhány nap múlva a herczegnő csakugyan Frankfurtba érkezett, hová Marine és Rochefort már előbb elindultak. Mindnyájan megszálltak az első vendégfogadóban. Mackay azonban ide is követé őket s nem telt el egy hét és a franczia követ közbenjárása folytán elfogták Vantoers-t és Marine urat komolyan fenyegették. A ven­déglős pedig megijedvén e botránytól és nem érezvén magában hajlandóságot annyi embert ingyen tartani, az egész kalandortársaságot ki­­téve az utczára, daczára az ifjú nő azon fenye­­getéseinek­, hogy a berlini és bécsi orosz követ­nél elégtételt fog keresni, és daczára a phleg­­matikus Schenk báró okoskodásainak. A tün­döklő herczegnő és barátai szomorú helyzetben voltak, midőn egy nem is várt egyén részéről jött segítség.­ Fülöp­ Ferdinand, limburgi uralkodó herczeg, Styruva ura, obersteini gróf, több lotheringi hű­­bérjavak ura, daczára sok ősimének nem volt nagyon gazdag. A koronát bátyja után öröklé, ki a vadászaton kapott seb következtében halt meg. A Schauenburg grófoktól származott s mint ezek utódja nagy igényeket táplált Schleswig és Holsteinra Ezen tárgyban 15 év óta már alku­dozásban is állott a pétervári és koppenhágai udvarokkal. Ezenkivül nagyszerűen bonyolult pert viselt a porosz király ellen. Mint az akkori német herczegecskék legtöbbje, ő is, a legszigo­­rúbb etiquettenek alávetett udvart tartott. Volt ügy viselője Párisban és Bécsben. Nem tudom hány emberből álló hadsereget tartott, melynek táborkarát ő egymaga képezte, mert különben is takarékosan kellett bánnia, hogy udvartartá­sának, hadseregének és követségeinek költsége­it fedezhesse. Ezeket különben épen oly bőke­zűséggel fizette, mint a mily bőkezűen osztogat­ta az általa alapított rendeket. Két mértföldre terjedő országában egészen Bouverain fejedelem módjára élt. Jólehet katho­­likus és egész a szenteskedésig buzgó volt, még­sem tartá botrányosnak, XV. Lajos módjára kegyencznőket tartani. Tudatlan és könnyen hivő létére szellemdusságot segélyezett, a mi még inkább kitünteté szellemi korlátoltságát. Meghallotta minő, zavarban van azon nő, kit Rochefort-Velcourt gróf, főudvarmestere nőül akar venni. Az elbeszélés felingerelte kíváncsi­ságát s azonnal, elindult Frankfurtba, hogy a nőt meglássa. Épen akkor készült a herczegnő kényszerítve elhagyni a szállodát, midőn Lim­burg herczeg megjelent. Női szépsége, a méltó­ságteljes arca , beszélő tehetsége a herczegre mély benyomást gyakorolt. Mosolya még ta­pasztaltabbakat is elragadott volna mint a lim­burgi herczeg. A herczeg nem állt ellent, elbá­jolva, meghódítva távozott. Kifizeté az adóssá­gok egy részét, jótállóit Mackay és Poncetnek és megkérte a herczegnőt, hogy fogadja el addig kastélyai egyikét lakhelyül, míg a várt pénz­összegek megérkeznek. Vantoers a börtönben maradt, mert sem a herczegnőnek, sem Roche­­fort-Velcourt-nak nem állott érdekében őt on­nan kiszabadítani. A fejedelem elhalmozta a nőt heves szerelme bizonyítékaival, ajándékaival s mindezt oly feltűnően, hogy Rochefort gróf bá­torkodott ezt rész néven venni s elég oktalan volt ezt ki is nyilvánítani. A fejedelem minden­ben utánozva a királyi szokásokat, mint hasonló esetben XIV. Lajos Montespin úrral tett, a kis fejedelem is államfogolyként bezáratá Rochefort- Velcourt grófot. A herczegnő Neusessben, a fejedelem egyik kastélyában lakott báró Schenk társaságában, ki mint mondá levéltárát őrzi, jobban mondva­­ a ki néhány compromittáló irat birtokában ké­nye kedve szerint rendelkezett a herczegnővel. A neusessi kastély, mely majdnem mindig la­katlanul állott, nagyon roskatag állapotban volt. A fényes bútorzat hiányát a fejedelem azzal vél­te pótolhatni, hogy néhány katonát helyezett el Neusessben, kik a herczegnő előtt tisztelegje­nek, ha elmenne mellettök. A fejedelem gyakori látogatásokat tett Neusessben s a herczegnő irá­nyában végtelen ragaszkodásnak jeleit mutatta, melyeket a herczegnő igen ügyesen tudott fel­használni, de azért a herczeget a tisztelet kor­látai között tartá. A fejedelem bécsi ügy­vivője egy főpap volt, ki egyúttal a trieri választófeje­delmet is képviselte. Hornstein, az említett fő­pap, kinek nagy gyöngéje volt a hittérités, egy ízben eljött Limburgba a herczeghez, ki vele benső baráti viszonyban állott s ez kivitte a fő­papot Neusessbe. A szép cserkesznő eltalálta a derék férfiú gyöngéjét s igy nem nagy fáradság­ba került, őt is meghódítani. Kérte hogy legyen tekintettel tapasztalatanságára, hogy őrködjék ifjúsága felett s legyen mentora, a mint men­tora a fejedelemnek és engedje meg, hogy csak az ő tanácsait kövesse. Szerényen beszélt neki a nagy gazdagságról, melyet örökölni fog és megbízta, hogy vegyen neki Németországban egy birtokot, mert ő, a herczegnő, már nem hagy­hatná el a visszatérés reménye nélkül azon or­szágot, melyhez szivének annyi kedves emléke fűzi. A roppant vagyon, melyet igy egész sze­rénységgel emlegetett épen Dem kisebbité azon bűtverőt, melyet különben is gyakorolt. A feje­delem nagyon el volt adósodva; bőkezűsége, melynek újabb időben annyi tanujelét adta, za­varát tetőpontra emelé. A herczegnő ajánlatára a fejedelem Marine urat Párisba küldte, hogy a franczia kormánynyal a lotharingiai hűbérjavak átengedése iránt alkudozzék;­­az alkudozás azonban nagyon lassan haladt. Az obersteini grófság a felséges Nahe-völgyben, a fejedelem birtokainak gyöngye, annyira meg volt terhelve adóssággal, hogy már évek hosszú során át sem­mit sem jövedelmezett. Ez adott neki legtöbb gondot. A herczegnő kitűnő tapintattal értésére adta, hogy rövid időn rendelkezése alá bocsát­hatja a szükséges összegeket, hogy e birtok fel­szabadíttassék és ugyanoly gyöngéd tapintattal megkérte Hornsteint, beszélje rá a fejedelmet, hogy tőle e csekély adományt elfogadja. Napról-napra több befolyást nyert a fejede­lemre ; látta, hogy a remények, melyekben őt ringatja, egészen kedvére vannak. Nem volt ne­héz kitalálnia, hogy a szerelem s az érdek máris megérlelé a fejedelemben azon gondolatot, hogy őt nőül vegye. De miért nem nyilatkozik ? He­tek múlnak, egyik látogatás éri a másikat, a­nélkül, hogy az annyira várt szó elrebbenne a fejedelem ajkairól. Egykor a fejedelem sírástól kipirult szemekkel, s mély szomorúságba me­rülve találja az ifjú nőt. Sok kérdezősködésére rendkívüli buslakodásának oka iránt, a fejede­lem kérésére végre azzal válaszolt, hogy Gali­­tzia herczegtől , az orosz nagykanczellártól, gyámjától levelet kapott, melyben felszólítja, hogy rögtön térjen haza, mert férjhez akarja adni. Ekkor a herczeg oly elragadtatással és szenvedélylyel, minőt még sohasem mutatott, kijelenté, hogy nem engedi elutazni, mert sze­reti és kérte, hogy fogadja el kezét. A nő közel volt czéljához. Inkább meglepettnek mint bol­dognak látszott és a válaszadásra néhány napi határidőt kért, mert előbb meg kell kérdezni gyámját. Végre örömmel jelenthető a herczeg­­nek, hogy az orosz kanczellár magára vette a persa nagybátya beleegyezésének kieszközlé­sét s hogy most semmi sem akadályozza egybe­kelésüket. Egyúttal azonban Hornstein is írt a herczegnek, hogy kérje elő a herczegnő szüle­tési és származási okmányait. A herczegnő pilla­natig sem habozva új részleteket beszélt el tör­ténetéből, mely szerint ő Azof úrnője, az orosz czárné szuzerainitása alatt és a Woldomir ház­nak egyetlen örököse , a görög orthodox vallás­hoz tartozik; négy éves korában árva lett, s mint ilyen nagybátyjának a persa shahnak ud­varához jött, ki őt Európába küldte egy lázon­gás miatt, mely akkor a tartományt dúlta. Csa­ládja javai 1749 ben 20 évre lefoglaltattak. Ezen idő letelt, s igy most birtokainak átvételé­re semmi sem szükséges, mint a czárné bele­­egyezése, melyet különben gyámja, a nagy kan­cellár bizonyára könnyen ki fog eszközölni. A mese a körülmények segélyével oly sikerrel fejlő­dött tovább, mely alig volt várható. (Folyt, köv.) te, feltüntette azt. Az eszmék, melyeket a sajtó harmadfél év óta hirdet, csak las­­san kint hatották át a közvélemény minden rétegét. Előbb a kormányok, ma már a katholikus világ legelőkelőbb püspökei is átérték szavaik igazságát. A legtudósabb bíbornok-érsekek egyike vetette a jezsuita többség szemére, hogy az egyházzal aljas játékot űz, mert oly elvet akar reá erő­szakolni, melynek igazságá­ban maga sem hisz. Egy bí­­bornok mondta azt, hogy a csalhatlansá­­got az egyház valamint a józan ész már rég elítélte, s a szakadás gyilkos mérgét oltja az egyház testébe. Egy másik püs­pök kijelenti, hogy inkább meghalni kész mintsem, hogy a vészteljes dogmát elfo­gadja. Megint egy másik „az egyház ön­­gyilkosságának“ mondja e hitelvet. És ezek ellen a jezsuiták csak azt képesek felhozni, hogy maga isten anyja Mária kijelenti a szicziliaiak egy küldöttségé­nek, mely tőle ez ügyben tanácsot kért, hogy jelen volt, midőn Krisztus Péternek a személyes csalhatlanság előjogát meg­adta. Nem mi, hanem a keresztyénség leg­kitűnőbb tudósai, a hit és az egyház osz­lopai mondják, hogy az uj hitelv­édhis­mét és a pápa világi uralmának meg­szüntetését fogja eredményezni. Az egyház sokszor szolgált eddig is szabadság és korellenes törekvésnek szol­gálójául , de az nem az ő, hanem a vezetőinek hibája volt. A csalhatatlanság azonban a tendentiákat beviszi az egyház szervezetébe s igy a modern szabadság­gal össz­eférhetlenné teszi azt. És ezért fogják őt a legjobbak oda hagyni, mert a hit parancsa s benső meggyőződésük kö­zé a csalhatatlanság át nem hidalható ör­­vényt alkotand. Thiers mondotta volt, hogy a világi hatalomra a pápáknak azért is szükségük van, mert mérsékli absolutisticus vágyai­kat ; a birtok nélküli szerzetes sz. Péter székében mindenhatónak képzeli magát. Ha a pápa a csalhatatlanság által min­­denhatóvá leszen/ úgy joggal kérdhetjük, mire szolgál világi birodalmi hatalma ezután. A franczia szuronyok a minden­ható pápát nem fogják védelmezni, a mindenhatóság hiú gondolata pedig nem képes őt védeni. A zsinat az in­fal­libilitással fogja a pápa világi hatalmá­nak bukását decretálni és ki tudja nem fog-e a különböző oldalról jövő támadás közepette maga Péter széke is darabokra törni. Belföld, Zalából, máj. közepén. (Az úrbéri birtokviszonyok rendezéséhez.) Midőn az 1862. évi sept. 25-ről kelt 15.491. számú udvari rendelet a maradék földek vált­sági összegének kamatait 1848. május 1-től mint az úrbéri járandóságok kiszolgáltatása meg­szűntének időpontjától megállapitandóknak, s a tőkéhez foglalva tiz év alatt féléves részletekben törlesztendőknek rendelte, nem mondott ki jogi és törvényes alapot nélkülöző hatalomszót,­­ hanem a maradványföldek megváltása kö­­rüli eljárásnak oly irányt adott, mely alap­ját az úrbériség ezredéves történetéből meríti kisebb nagyobb törvényi változtatásokkal, de kétségtelenül tulajdonosa volt a földesúr 1848-ig az összes jobbágyi birtoknak; azóta pedig két­ségbe nem vonatott hogy a megszűnt földesúri javadalmakért a jogosítottak részére kártalaní­tás fizetendő, és pedig úgy, hogy a kártalanítási tőkének kamatjai az úrbéri szolgáltatások meg­szűntének időpontjára, 1848 május 1-ére hozas­sanak vissza. Nemcsak a földtehermentesítési összegek első és tömeges folyóvá tételekor nyert ez elv gyakorlati kifejezést az által, hogy a kamatok 1848 május 1-től számítva kifizettet­tek, hanem a helyenkint később felmerült utó­lagos kártalanításoknál és az országos alapok­ból megváltott telkek váltsági tőkéje után a ka­matok, mindenkor a fentebb mondott naptól utalványoztattak. Az úrbéri telek alkatrészét tevő­k és a tel­ken felüli maradvány­földek közt más különb­ség a megváltás tekintetében sem a dolog termé­szete, sem az úrbéri kárpótlási nyílt parancs szerint soha nem létetett, minthogy azok orszá­gos alapokból, emezek pedig magán­eszközök­ből váltandók meg; mi sem harc­ol tehát az ellen, hogy a maradék föld­váltsági tőkék ka­matjai úgy mint a telki állomány megváltására kibocsájtott földteherm­entesitési kötvényeket 1848 május 1-től legyenek megállapitandók, és ha ez a kárpótlási nyiltparancsban határozott kifejezést nem nyert, annál szükségesebb volt az 1862. évi udvari rendelet intézkedése, mely az úrbéri rendezés és határtagositás országos ér­dekű ügyének egy a jobbágy­birtok természeté­ből, illetőleg az arra alapított magánjogi igé­nyekből levezetett újabb támpontot nyújtott. Az úrbéri birtokviszonyok rendezéséről szóló törvényjavaslat 19-ik §-a mindezek daczára a maradványföldváltsági kamatokat csak a birtok­­rendezés befejezésének napjától rendelt jövőben kijárultatandóknak, azzal indokolván a jogosí­tottakra felettébb sérelmes ebek­ rendelkezését, hogy 1-ször az úrbéri törvények szerint is csak, ezen naptól fogva jártak az úrbéri tartozások, a melyek az 1836. t. ez. 7-a értelmében csak a birtokrendezéskor voltak megállapíthatók, sőt előbb tudva sem lehettek. 2-or. Ha a földesur 1848. előtt a birtokrende­zést nem szorgalmazta, a késedelem hátrányai csak őt, nem pedig a jobbágyot terhelhetik, kit jogelvek szerint csak a maga — nem pedig volt földesurának késedelme miatt lehetne késedelmi kamatokkal terhelni. Valamint a fentebbi igénytelen észrevételek nyomán, a törvényjavaslat 19-ának intézkedését helytállónak nem tarthatom, és oly kevéssé győzhetett meg az imént két pontban hivatkozott indokolás, mert az elsőre nézve kénytelen va­gyok megjegyezni, hogy jóllehet a maradék­­földváltság kamatok a birtokrendezés előtt meg­­nem állapíttathattak, de a később felderített alapokon visszahatólag is megállapítandók vol­tak és lesznek, azon összes időre, melyen által a volt úrbéresek a kérdéses földeket kizárólagosan használván, azokból a földesuraságot illető úri kilenczedet ki nem járultatták ; ellenkezőleg a volt úrbéresek egy általánosan ismert és érvé­nyesülő jogi axióma ellenére a volt földesuraság kárával gazdagodnának. Szolgáljon ezen elmondott igazságok illustra­­tiójára annak felemlítése, hogy a megváltás te­kintetében rokon természetű irtványföldekből, melyeknek holdszám szerinti mennyisége min­denkor tudva — vagy azoknak helyi fekvése bizonyos határvonalak szerint ismerve volt, a földesúri járandóságok mindenütt természetben beszedettek mind­addig, mig azoknak megvál­tását az úrbéri rendezés és határtagosítás meg nem oldotta ; az ezekhez hasonló bánás alá vont maradványföldek pedig a telkek országos alap­­bóli kártalanítása után csak azért nem adóztak a volt földes urnák, mivel ezek mennyiségét, s igy a belölök járó úri kilenczedét a birtokrende­zéssel járó felmérés előtt tudni nem lehetett; áll ez annál inkább, mert tudjuk, hogy az urbór be­­hozatalakor a telkek száma és az egyes telkek­nek holdakban kifejezett­ mértéke állapíttatott meg a nélkül azonban, hogy felmérések eszkö­zöltettek, s a jobbágyi birtoknak foglalások ut­­jáni nagyobbodása kitüntetett volna. A törvényjavaslat indokolásának régibb tör­vényekre, nevezetesen az 1836 X. t. ez. 7-ik­­­­ára való hivatkozása itt nem érvényesülhet, mert a régibb törvényhozás intenziója ki nem terjedhetett az 1848. évi törvény által beállott azon változásra,­ hogy a telki állományon kívüli földekből új telkek többé nem alkottatnak. A második indokolási pont tartalma, mely szerint a maradvány­földek megváltóit vissza­ható kamatfizetésre kötelezni annyit tenne, mint a volt úrbéreseket a földesur mulasztásáért ter­helni — két okból nem lehet helytálló; először, mert ellenkezik a való tényállással hogy az úr­béri rendezés eddigi elmaradásáért egyedül a volt földesurak lennének mulasztással vádolhatók ; példákkal szolgálhatnánk hogy helyenkint a volt jobbágyságnak az Úrbéri rendezés előmun­kálatait hátráltató renitentiája ellenében még az alkalmazott hatalomkar sem hozhatta meg a rendezésnek a földesúr által óhajtott be­fejezését ; másodszor, mert a váltságra köte­lezettek a visszaható kamatfizetéssel nem mást mint a visszatartott földesúri járandóságokat kárpótolván, csak illetéktelenül élvezett java­dalmakat szolgáltatnak törvényszerű rendelte­tésük helyére. Vannak az­­előadottakon felül méltányossági érvek is, melyek jóllehet magukba véve elégte­lenek lennének a törvényjavaslat 19. §-ának népszerű intenziójával mérkőzni, a jogi szem­pontokat azonban, a 19. §. jótékonyságának irányzatán kívül álló felek javára, hathatósan kiegészítik. Az 1848. évi törvényhozás legszebb vívmá­nya, a föld népe felszabadításának megvalósítá­sához a lelkes nemzet minden osztálya, köztük a volt földesuraké is, anyagi gyámolítással já­rult és járul mai napig, fizetvén a terhes adó mellett a földtehermetesítési pótlékot; nem lenne tehát igazolható, ha azon ország,mely a többivel egyetemben meghozta már egyszer a maga önkén­tes áldozatát, 2-szor beleegyezése nélkül ugyan­azt tenni kényteleníttették. Továbbá ne feledjük, hogy számtalan sőt a legtöbb úrbéres községekben a telki állományt fölöző maradék földek nem léteznek, és ezek­nél sokkal jobb sorsnak örvendettek mindenkor oly községek, melyeknek lakói maradványföl­­dekkel tetézett úrbériségeket bírtak; az utóbbi­aknak előnyös helyzete még a megváltás után is kétségtelen marad,mert az úrbéri telkek osztály­zata szerint a maradványföldek holdjaira arányo­sított öszeg oly mérsékelt,hogy a megváltási árért­­hozzávetve annak régibb kamatait is azon föl­deket a volt jobbágyságtól megvenni sehol sem lehetne.honnét vegyük tehát a méltányossági ala­pot, ahhoz,hogy a maradék földek birtoklása által mindenkor kedvezményezett jobbágyság a többi fölött még azon előnyben is részesíttessék, hogy nekik 1848. évi május 1-je óta ki nem já­rulhatott úri tartozások végleg oda ajándékoz­­tassanak. Végül nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a javaslat 19. §-a mily hatással lenne azon nagyszámú polgárok fizetési kötelezettségének teljesítésére, kik a maradványföldek váltsága tőkéjének régibb kamatait jogérvényes egyezség vagy ítélet alapján már megkezdették fizetni, vagy mikép nyugtatná meg azokat, kik már kifizették, felrázná őket ebbeli megnyugvá­sukból, s az úrbéri rendezés törvényes követel­ménye iránt kétséget tanusítottaknak helyzetét sokkal roszabbnak tüntetné fel azoknál, kik az úrbéri rendezés és határtagosítási kisérletek­­nek sikerét mindeddig makacs ellenállással meghiúsítani képesek voltak. E nagy horderejű változással szemben való­színűen kérdeznék azok, kik kötelezettségeiket az 1862. évi udvari rendelet vezérelvei nyomán elvállalták, hogy ha e rendelet valóban jogelle­nes volt, miért nem intézkedett az igazságügy­­minisztérium teendői halmazának közepette már korábban legalább egy szabályrendelettel az iránt, hogy a volt jobbágyság az úrbéri ítéletek és egyezségekben jogellenes terhekkel ne suj­­tassék; ha csakugyan nem lehet a maradék föld­­váltsági tőkék kamatait jogosan 1848. május­­­ig visszaszármaztatni, az alkotmányos kor­szak újbóli beállta óta úrbéri rendezésen átment volt jobbágyság érdeke megérdemelte volna a három évvel előbbi gondoskodást. Az indokok,melyek arra bírtak, hogy nézetei­met egy terjedt politikai közlöny hasábjaira kérjen fölvétetni, jogi meggyőződés színvonalán állanak , s ez megnyugvást nyújt még az esetre is, ha netán valaki szabadelvűség vagy népba­ráti érzés hiányát akarná e sorok közül ki­olvasni. Egy ügyvéd, Eperjes, május hó 23. (Képviselőválasztási mozgalmak.) Berzeviczy Tivadar a héthársi kerület volt képviselője Sáros és Szepes megyék tanfelügye­lőjévé kineveztetvén, az ez által üresedésbe jött képviselői hely betöltése czéljából mai napon tartott középponti választmány által, a válasz­tás napjául június hó 9-ke tűzetett ki. A kerületben a választási mozgalmak nagy érdekeltséggel folynak. Mert a megye nagyszámú értelmisége meg­botránkozással veszi a közvélemény előtt számos okoknál fogva nem tisztán álló egy, megyei bir­tokos fellépését,ki vagyonára támaszkodva kép­viselő­jelöltül fellépni bátorkodott. Ezen birtokos nevét ez alkalommal megnevez­ni nem akarom, kímélettel kívánok irányába eljárni,­­ ezért tőle egyedül tettének jobbani meggondolását követelem. Az okokat nem akarom az olvasó közönség­gel megismertetni, melyek miatt fellépése meg­botránkozást idézett elő, azon oknál fogva, hogy „favores ampliandi, odia restringenda és azon reményben, hogy a fent jelzett jelölt balga szán­­dékától elalván, önmagának és családjának tar­tozó kímélettel fog viseltetni, s ez­által fel fog minket menteni azon kötelesség alól, miszerint őt a közönséggel megismertessük. A választó tömegnek az értelmiség iránti fel­tétlen bizalma és azon közérdeklődés, melylyel az összes megyei értelmiség a választás iránt viseltetik — nehogy laza eljárás által egy oly egyén megválasztása sikerüljön, ki miatt nem csak a választó kerületnek, hanem egész Sáros­­megyének pirulni kellene — elegendő biztosíté­kot nyújt arra nézve, hogy a fent jelzett egyén megválasztatás­t lehetetlennek kimondjuk , s kétséget nem szenved, hogy az általunk felka­rolt, megyebeli szellemdús jelöltünk, Dessewffy Lajos pénzügyminiszteri osztálytanácsos meg­választása bizonyos, kiben a képviselőháznak egy munkás s kerületünknek díszére szolgáló tagot küldeni vélünk, s nem kételkedünk, hogy azon szép reményeket, miket megválasztatásá­hoz kötünk, valósitandja is. Sáros megye, május hava. (Mi a legszükségesebb ?) Nagy szükségünk volt az 1868-ki népnevelé­si törvényekre, nagy szükségünk van jelenleg minél több képezdére. Addig azonban, míg a népnevelési törvények igéje testté lesz, míg azok értelmében szervezendő vagy már eddig szervezett képezdékből kikerülendő néptanítók megkezdik működésüket, nehogy a népnevelés kárt valljon, sőt ellenkezőleg addig is a leghat­­hatósabban előmozdíttassék, legszükségesebb­nek véljük az ambuláns képezdék felállítását. Ez intézmény életbeléptetését a közoktatási mi­niszter úr kilátásba helyezte, sőt ha nem csaló­dunk, valósítása több megyében küszöbön áll. Jelen igénytelen sorok czélja röviden előadni azon nagy fontosságú érveket, melyek az ambu­láns képezdének még legalább a szünidőig be­fejezendő szervezését vidékünkön is sürgetik. Abaúj, Sáros, Szepes, Zemplén felebb eső vi­dékein a népnek mostoha anyagi állapotánál fogva nem remélhető állami segély nélkül az is­kola­ügy felvirágozása. Mert hisz hány szegény tanító találtatik e vidéken, kinek egyéb hibája nincs, minthogy nem volt alkalma valamit ta­nulni ? Azért lelkiismeretes dolognak tartjuk mind a népnevelés, mind azon tanítók érdeké­ben, kik az ily vándor­képezdékben nyerendő tapasztalás után sokkal kevésbbé koc­káztatják kenyerüket, a képesítési vizsgálaton, az ambu­láns képezdék minél előbb életbeléptetését, ön­tanulás ezeknél fel sem tehető, nem csak előta­nulmányok hiánya miatt, hanem mert még azt sem tudják, miből tanuljanak. Néhány heti gya­korlati oktatás meggyőződésem szerint a legfé­nyesebben igazolná reményünket. Előttem nyi­latkozott egy élemedett tanító, ki legközelebb vetette magát alá Kassán a képesítési vizsgá­nak, hogy ott a képezdében három nap alatt többet tanult, mint eddig 40 éves koráig. E na­iv vallomás nem oly túlzott,mint a minőnek első pillanatban látszik. Először látta ugyanis életé­ben miként kell gyermekekkel bánni, hogyan kezelendők a tankönyvek és egyébb taneszkö­zök, a minők a földgömb, térképek, mértani

Next