Pesti Napló, 1870. május (21. évfolyam, 99-123. szám)
1870-05-28 / 121. szám
mában egész máig megőrizni birt. És ezért e tan forradalmi jellemű, majdnem két évezred tanait, hagyományait, vallásos nézeteit halomra dönti s erőszakosan velők ellenkező dogmákat plántál az egyházba. Azonban az erőszakos forradalom nem alulról, nem a hívők kebeléből jő; ők kétségbe nem vonható módon manifestálják ellenszenvöket iránta. Ez palota forradalom, államcsíny a szó szoros értelmében s a hivők a kényszer súlyos bilincseibe vezetve, áldozatául esnek a jezsuiták őrjöngéssel határos uralomvágyának. Azonban politikai fontosságuk sem oly csekély e kérdéseknek,mint talán a modern kor vallásos indifferentismusa, közönyössége folytán várni lehetne. Az egyház és az állam Európában még ma is többékevésbé szoros összefüggésben áll egymással. A súlyos és hosszú küzdelmek, melyek ez ügyben a század legjobb szellemeit foglalkoztaták, még kivíva nincsenek. A múlt — habár halálosan megsebezve is — még mindig él és érezteti lételét, a jövő pedig csak nehéz vajúdások közepette lassan születik meg. Az egyház és az állam között ma létező viszony folytán igen nagy horderővel bír ama kérdés : istennek tartjuk-e a római pápát, s ép oly szent, kötelező és megváltozhatlan-e minden nyilatkozata, mintha maga közvetlenül az isten tette volna azt? Ez volt oka ama diplomatiai hadjáratnak, melyet az európai kormányok, kik sem oly indifferensek, mint az olasz, sem oly kérlelhetlenek, mint az orosz, az infallibilitás ellen megindítottak. De sem a jó szó, sem a fenyegetés le nem térítheti a curiát amaz útról, melyre őt a jezsuiták vezetik. Lélektanilag vizsgálva IX. Pius személyiségét, ebben semmi meglepő nincs. A mostani pápa egész életén bizonyos kalandos, regényes vonás vonul át. A mozgalmas ifjusági katonát, ki később szent Péter szédítő fényű székébe jutott, mindig magas álmok foglalkoztaták. Még huszonöt év elt a szabadság volt első eszménye, s midőn trónra jutott, a lelánczolt, száz zsarnoknak rabigájába vert Itália őt dicsőité jövendő Messiásakép. De IX. Pius pápa hamar kialudta rövid szabadságmámorát. Ak kor eszméiért lelkesülő főpap Gaetában hagyta ábrándjait s kijózanodva lépett utódainak sötét nyomdokába. Elvesztve reményét, hogy a világot a szabadság által ujjáalkothatja, egy más eszmére vetette magát : saját hatalmának olyanná alkotására, mely minden földi korláton túlmegy és öt istenhez hasonlóvá teszi. A jezsuiták, kik a pápa által a világ fölött akarnak uralkodni, folyton éleszték benne az ábrándot. Kiválóan e czélból hívta öszsze a zsinatot, mely ma meg is adja neki a teljhatalmat a világ megjavítására, s az irás szava : „eritis sicut Deus scientes bonum et malum“— a pápákra ezután megvalósul. Az infallibilitás amaz eszköz, mely a világot a hitetlenség, az indifferentismus, a bálványimádás torkából kimenti s az örök kárhozat romjain a lelkek üdvét, Isten örök országát építi fel a földön. De az éremnek más oldala is van és a fölvilágosodott journalistikának örök dicsőségére szolgáland, hogy mihelyt a pápa és a jezsuiták szándékának neszét veiben voltak az idegenek, kik Európa minden részeiből Párisba jöttek, hogy a franczia főváros által nyújtott élveket megizleljék s megtanulják a franczia finomságot. A legszorgalmasabb látogatók egyike volt Oginski Kázmér gróf Litvániából, a lengyel nemzet egyik feje, kitűnő hazafi, ki alig néhány hete érkezett Francziaországba,hogy a versailles-i udvart nemzete javára megnyerje. Szellemdús férfi s a művészet nagy kedvelője volt. Elég jól rajzolt és festett és felségesen hárfázott. Neki tulajdonítják a pedale alkalmazását a hárfára.A rendes vendégek közé tartozott Rochefort-Velcourt gr. is, ki franczia származású, de a nantes-i edictum visszavonása idején Németországban megtelepedett családból eredt s most a Limburgi herczegnél főudvarmesteri tisztet visel. Voltak a rendes látogatók közt csekélyebb minőségűek is,igy egy bizonyos M. de Marine, az öreg urak azon neméből, kik minden áron igyekszenek eltitkolni életkorukat. Marine úr különben nélkülözhetlen volt a társaságban, mert senki sem volt oly rendithetlenül vidám és senki sem volt oly jól értesülve a párisi magasabb körök apró történelkeiről mint ő. Oda járt Mackay ur, társa a hírneves Delaborde tőkepénzesnek és Poncet ur nagykereskedő a Saint-Denis utczából. Mindketten kitűntek gazdagságuk és hiúságukkal. Nem szellemdússáguk volt az ok, amiért őket szívesen látták; már egy hónap múlva tekintélyes összegekkel tartozott nekik a herczegné. A két báró, megtisztelvén a két pénzembert a „herczegnő bankárai“ czímével, minden alkalommal kitüntette őket és Schenk báró nem győzött nekik eleget beszélni arról, mennyi kincs vár Aly herczegnőre Persiában. Oly társaságból, melynek központja egy ifjú csinos nő, a szerelmet nem lehet kitiltani. Oginski gróf nagyban udvarolt a herczegnőnek és folyvn gyöngéd levelezésben állott vele. Rochefort-Velcourt gróf, kinek anyagi ügyei nem a legjobban álltak s kit egy gazdag házasság végtelen nagy bajból segített volna ki, egészen komoly kérő volt. Feltette magában, hogy az ifjú nőt elveszi. A herczegnő nevetéssel válaszolt, a nélkül azonban, hogy megfosztotta volna minden reménytől. Egy szép nap elfogták Ebbs bárót, ki tömérdek váltót írt alá. Kitűnt, hogy az állítólagos báró egy belgiumi gazdag vászongyáros, Vantoersnek fia, kit atyja csinyjei miatt elűzött a háztól. A herczegnő barátait e bit természetesen nagyon meglepte. Mackay és Poncet-nek természetesen még több oka volt bámulni; aggódni kezdtek s mint oly emberek, kik hozzá vannak szokva a dolgok positiv oldalát nem téveszteni szem elöl, udvariasan bár, de határozottan követelték az előlegek megfizetését. Schenk báró szokott philosophikus hidegvérűségével, mely őt, kivált nagy események előestéjén, soha sem hagyta el, biztosítá őket, hogy a félreértés nemsokára a napnál világosabban ki fog derülni. Sikerült neki Marine urat reá bírni a jót állására, hogy a két tőkepénzes lecsillapodjék s hogy a herczegnő rokona szabadon bocsáttassék. Ez megtörtént s a szokott ingeszélyek ismét megtartattak. Egy este azonban Poncet és Mackay arról értesült a palotában, hogy a herczegnő elbocsátá cselédségét, eladta lovait s a két báróval és egyetlen cseléddel elutazott Németországba. Néhány nap múlva a herczegnő csakugyan Frankfurtba érkezett, hová Marine és Rochefort már előbb elindultak. Mindnyájan megszálltak az első vendégfogadóban. Mackay azonban ide is követé őket s nem telt el egy hét és a franczia követ közbenjárása folytán elfogták Vantoers-t és Marine urat komolyan fenyegették. A vendéglős pedig megijedvén e botránytól és nem érezvén magában hajlandóságot annyi embert ingyen tartani, az egész kalandortársaságot kitéve az utczára, daczára az ifjú nő azon fenyegetéseinek, hogy a berlini és bécsi orosz követnél elégtételt fog keresni, és daczára a phlegmatikus Schenk báró okoskodásainak. A tündöklő herczegnő és barátai szomorú helyzetben voltak, midőn egy nem is várt egyén részéről jött segítség. Fülöp Ferdinand, limburgi uralkodó herczeg, Styruva ura, obersteini gróf, több lotheringi hűbérjavak ura, daczára sok ősimének nem volt nagyon gazdag. A koronát bátyja után öröklé, ki a vadászaton kapott seb következtében halt meg. A Schauenburg grófoktól származott s mint ezek utódja nagy igényeket táplált Schleswig és Holsteinra Ezen tárgyban 15 év óta már alkudozásban is állott a pétervári és koppenhágai udvarokkal. Ezenkivül nagyszerűen bonyolult pert viselt a porosz király ellen. Mint az akkori német herczegecskék legtöbbje, ő is, a legszigorúbb etiquettenek alávetett udvart tartott. Volt ügy viselője Párisban és Bécsben. Nem tudom hány emberből álló hadsereget tartott, melynek táborkarát ő egymaga képezte, mert különben is takarékosan kellett bánnia, hogy udvartartásának, hadseregének és követségeinek költségeit fedezhesse. Ezeket különben épen oly bőkezűséggel fizette, mint a mily bőkezűen osztogatta az általa alapított rendeket. Két mértföldre terjedő országában egészen Bouverain fejedelem módjára élt. Jólehet katholikus és egész a szenteskedésig buzgó volt, mégsem tartá botrányosnak, XV. Lajos módjára kegyencznőket tartani. Tudatlan és könnyen hivő létére szellemdusságot segélyezett, a mi még inkább kitünteté szellemi korlátoltságát. Meghallotta minő, zavarban van azon nő, kit Rochefort-Velcourt gróf, főudvarmestere nőül akar venni. Az elbeszélés felingerelte kíváncsiságát s azonnal, elindult Frankfurtba, hogy a nőt meglássa. Épen akkor készült a herczegnő kényszerítve elhagyni a szállodát, midőn Limburg herczeg megjelent. Női szépsége, a méltóságteljes arca , beszélő tehetsége a herczegre mély benyomást gyakorolt. Mosolya még tapasztaltabbakat is elragadott volna mint a limburgi herczeg. A herczeg nem állt ellent, elbájolva, meghódítva távozott. Kifizeté az adósságok egy részét, jótállóit Mackay és Poncetnek és megkérte a herczegnőt, hogy fogadja el addig kastélyai egyikét lakhelyül, míg a várt pénzösszegek megérkeznek. Vantoers a börtönben maradt, mert sem a herczegnőnek, sem Rochefort-Velcourt-nak nem állott érdekében őt onnan kiszabadítani. A fejedelem elhalmozta a nőt heves szerelme bizonyítékaival, ajándékaival s mindezt oly feltűnően, hogy Rochefort gróf bátorkodott ezt rész néven venni s elég oktalan volt ezt ki is nyilvánítani. A fejedelem mindenben utánozva a királyi szokásokat, mint hasonló esetben XIV. Lajos Montespin úrral tett, a kis fejedelem is államfogolyként bezáratá Rochefort- Velcourt grófot. A herczegnő Neusessben, a fejedelem egyik kastélyában lakott báró Schenk társaságában, ki mint mondá levéltárát őrzi, jobban mondva a ki néhány compromittáló irat birtokában kénye kedve szerint rendelkezett a herczegnővel. A neusessi kastély, mely majdnem mindig lakatlanul állott, nagyon roskatag állapotban volt. A fényes bútorzat hiányát a fejedelem azzal vélte pótolhatni, hogy néhány katonát helyezett el Neusessben, kik a herczegnő előtt tisztelegjenek, ha elmenne mellettök. A fejedelem gyakori látogatásokat tett Neusessben s a herczegnő irányában végtelen ragaszkodásnak jeleit mutatta, melyeket a herczegnő igen ügyesen tudott felhasználni, de azért a herczeget a tisztelet korlátai között tartá. A fejedelem bécsi ügyvivője egy főpap volt, ki egyúttal a trieri választófejedelmet is képviselte. Hornstein, az említett főpap, kinek nagy gyöngéje volt a hittérités, egy ízben eljött Limburgba a herczeghez, ki vele benső baráti viszonyban állott s ez kivitte a főpapot Neusessbe. A szép cserkesznő eltalálta a derék férfiú gyöngéjét s igy nem nagy fáradságba került, őt is meghódítani. Kérte hogy legyen tekintettel tapasztalatanságára, hogy őrködjék ifjúsága felett s legyen mentora, a mint mentora a fejedelemnek és engedje meg, hogy csak az ő tanácsait kövesse. Szerényen beszélt neki a nagy gazdagságról, melyet örökölni fog és megbízta, hogy vegyen neki Németországban egy birtokot, mert ő, a herczegnő, már nem hagyhatná el a visszatérés reménye nélkül azon országot, melyhez szivének annyi kedves emléke fűzi. A roppant vagyon, melyet igy egész szerénységgel emlegetett épen Dem kisebbité azon bűtverőt, melyet különben is gyakorolt. A fejedelem nagyon el volt adósodva; bőkezűsége, melynek újabb időben annyi tanujelét adta, zavarát tetőpontra emelé. A herczegnő ajánlatára a fejedelem Marine urat Párisba küldte, hogy a franczia kormánynyal a lotharingiai hűbérjavak átengedése iránt alkudozzék;az alkudozás azonban nagyon lassan haladt. Az obersteini grófság a felséges Nahe-völgyben, a fejedelem birtokainak gyöngye, annyira meg volt terhelve adóssággal, hogy már évek hosszú során át semmit sem jövedelmezett. Ez adott neki legtöbb gondot. A herczegnő kitűnő tapintattal értésére adta, hogy rövid időn rendelkezése alá bocsáthatja a szükséges összegeket, hogy e birtok felszabadíttassék és ugyanoly gyöngéd tapintattal megkérte Hornsteint, beszélje rá a fejedelmet, hogy tőle e csekély adományt elfogadja. Napról-napra több befolyást nyert a fejedelemre ; látta, hogy a remények, melyekben őt ringatja, egészen kedvére vannak. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a szerelem s az érdek máris megérlelé a fejedelemben azon gondolatot, hogy őt nőül vegye. De miért nem nyilatkozik ? Hetek múlnak, egyik látogatás éri a másikat, anélkül, hogy az annyira várt szó elrebbenne a fejedelem ajkairól. Egykor a fejedelem sírástól kipirult szemekkel, s mély szomorúságba merülve találja az ifjú nőt. Sok kérdezősködésére rendkívüli buslakodásának oka iránt, a fejedelem kérésére végre azzal válaszolt, hogy Galitzia herczegtől , az orosz nagykanczellártól, gyámjától levelet kapott, melyben felszólítja, hogy rögtön térjen haza, mert férjhez akarja adni. Ekkor a herczeg oly elragadtatással és szenvedélylyel, minőt még sohasem mutatott, kijelenté, hogy nem engedi elutazni, mert szereti és kérte, hogy fogadja el kezét. A nő közel volt czéljához. Inkább meglepettnek mint boldognak látszott és a válaszadásra néhány napi határidőt kért, mert előbb meg kell kérdezni gyámját. Végre örömmel jelenthető a herczegnek, hogy az orosz kanczellár magára vette a persa nagybátya beleegyezésének kieszközlését s hogy most semmi sem akadályozza egybekelésüket. Egyúttal azonban Hornstein is írt a herczegnek, hogy kérje elő a herczegnő születési és származási okmányait. A herczegnő pillanatig sem habozva új részleteket beszélt el történetéből, mely szerint ő Azof úrnője, az orosz czárné szuzerainitása alatt és a Woldomir háznak egyetlen örököse , a görög orthodox valláshoz tartozik; négy éves korában árva lett, s mint ilyen nagybátyjának a persa shahnak udvarához jött, ki őt Európába küldte egy lázongás miatt, mely akkor a tartományt dúlta. Családja javai 1749 ben 20 évre lefoglaltattak. Ezen idő letelt, s igy most birtokainak átvételére semmi sem szükséges, mint a czárné beleegyezése, melyet különben gyámja, a nagy kancellár bizonyára könnyen ki fog eszközölni. A mese a körülmények segélyével oly sikerrel fejlődött tovább, mely alig volt várható. (Folyt, köv.) te, feltüntette azt. Az eszmék, melyeket a sajtó harmadfél év óta hirdet, csak lassan kint hatották át a közvélemény minden rétegét. Előbb a kormányok, ma már a katholikus világ legelőkelőbb püspökei is átérték szavaik igazságát. A legtudósabb bíbornok-érsekek egyike vetette a jezsuita többség szemére, hogy az egyházzal aljas játékot űz, mert oly elvet akar reá erőszakolni, melynek igazságában maga sem hisz. Egy bíbornok mondta azt, hogy a csalhatlanságot az egyház valamint a józan ész már rég elítélte, s a szakadás gyilkos mérgét oltja az egyház testébe. Egy másik püspök kijelenti, hogy inkább meghalni kész mintsem, hogy a vészteljes dogmát elfogadja. Megint egy másik „az egyház öngyilkosságának“ mondja e hitelvet. És ezek ellen a jezsuiták csak azt képesek felhozni, hogy maga isten anyja Mária kijelenti a szicziliaiak egy küldöttségének, mely tőle ez ügyben tanácsot kért, hogy jelen volt, midőn Krisztus Péternek a személyes csalhatlanság előjogát megadta. Nem mi, hanem a keresztyénség legkitűnőbb tudósai, a hit és az egyház oszlopai mondják, hogy az uj hitelvédhismét és a pápa világi uralmának megszüntetését fogja eredményezni. Az egyház sokszor szolgált eddig is szabadság és korellenes törekvésnek szolgálójául , de az nem az ő, hanem a vezetőinek hibája volt. A csalhatatlanság azonban a tendentiákat beviszi az egyház szervezetébe s igy a modern szabadsággal összeférhetlenné teszi azt. És ezért fogják őt a legjobbak oda hagyni, mert a hit parancsa s benső meggyőződésük közé a csalhatatlanság át nem hidalható örvényt alkotand. Thiers mondotta volt, hogy a világi hatalomra a pápáknak azért is szükségük van, mert mérsékli absolutisticus vágyaikat ; a birtok nélküli szerzetes sz. Péter székében mindenhatónak képzeli magát. Ha a pápa a csalhatatlanság által mindenhatóvá leszen/ úgy joggal kérdhetjük, mire szolgál világi birodalmi hatalma ezután. A franczia szuronyok a mindenható pápát nem fogják védelmezni, a mindenhatóság hiú gondolata pedig nem képes őt védeni. A zsinat az infallibilitással fogja a pápa világi hatalmának bukását decretálni és ki tudja nem fog-e a különböző oldalról jövő támadás közepette maga Péter széke is darabokra törni. Belföld, Zalából, máj. közepén. (Az úrbéri birtokviszonyok rendezéséhez.) Midőn az 1862. évi sept. 25-ről kelt 15.491. számú udvari rendelet a maradék földek váltsági összegének kamatait 1848. május 1-től mint az úrbéri járandóságok kiszolgáltatása megszűntének időpontjától megállapitandóknak, s a tőkéhez foglalva tiz év alatt féléves részletekben törlesztendőknek rendelte, nem mondott ki jogi és törvényes alapot nélkülöző hatalomszót, hanem a maradványföldek megváltása körüli eljárásnak oly irányt adott, mely alapját az úrbériség ezredéves történetéből meríti kisebb nagyobb törvényi változtatásokkal, de kétségtelenül tulajdonosa volt a földesúr 1848-ig az összes jobbágyi birtoknak; azóta pedig kétségbe nem vonatott hogy a megszűnt földesúri javadalmakért a jogosítottak részére kártalanítás fizetendő, és pedig úgy, hogy a kártalanítási tőkének kamatjai az úrbéri szolgáltatások megszűntének időpontjára, 1848 május 1-ére hozassanak vissza. Nemcsak a földtehermentesítési összegek első és tömeges folyóvá tételekor nyert ez elv gyakorlati kifejezést az által, hogy a kamatok 1848 május 1-től számítva kifizettettek, hanem a helyenkint később felmerült utólagos kártalanításoknál és az országos alapokból megváltott telkek váltsági tőkéje után a kamatok, mindenkor a fentebb mondott naptól utalványoztattak. Az úrbéri telek alkatrészét tevők és a telken felüli maradványföldek közt más különbség a megváltás tekintetében sem a dolog természete, sem az úrbéri kárpótlási nyílt parancs szerint soha nem létetett, minthogy azok országos alapokból, emezek pedig magáneszközökből váltandók meg; mi sem harcol tehát az ellen, hogy a maradék földváltsági tőkék kamatjai úgy mint a telki állomány megváltására kibocsájtott földtehermentesitési kötvényeket 1848 május 1-től legyenek megállapitandók, és ha ez a kárpótlási nyiltparancsban határozott kifejezést nem nyert, annál szükségesebb volt az 1862. évi udvari rendelet intézkedése, mely az úrbéri rendezés és határtagositás országos érdekű ügyének egy a jobbágybirtok természetéből, illetőleg az arra alapított magánjogi igényekből levezetett újabb támpontot nyújtott. Az úrbéri birtokviszonyok rendezéséről szóló törvényjavaslat 19-ik §-a mindezek daczára a maradványföldváltsági kamatokat csak a birtokrendezés befejezésének napjától rendelt jövőben kijárultatandóknak, azzal indokolván a jogosítottakra felettébb sérelmes ebek rendelkezését, hogy 1-ször az úrbéri törvények szerint is csak, ezen naptól fogva jártak az úrbéri tartozások, a melyek az 1836. t. ez. 7-a értelmében csak a birtokrendezéskor voltak megállapíthatók, sőt előbb tudva sem lehettek. 2-or. Ha a földesur 1848. előtt a birtokrendezést nem szorgalmazta, a késedelem hátrányai csak őt, nem pedig a jobbágyot terhelhetik, kit jogelvek szerint csak a maga — nem pedig volt földesurának késedelme miatt lehetne késedelmi kamatokkal terhelni. Valamint a fentebbi igénytelen észrevételek nyomán, a törvényjavaslat 19-ának intézkedését helytállónak nem tarthatom, és oly kevéssé győzhetett meg az imént két pontban hivatkozott indokolás, mert az elsőre nézve kénytelen vagyok megjegyezni, hogy jóllehet a maradékföldváltság kamatok a birtokrendezés előtt megnem állapíttathattak, de a később felderített alapokon visszahatólag is megállapítandók voltak és lesznek, azon összes időre, melyen által a volt úrbéresek a kérdéses földeket kizárólagosan használván, azokból a földesuraságot illető úri kilenczedet ki nem járultatták ; ellenkezőleg a volt úrbéresek egy általánosan ismert és érvényesülő jogi axióma ellenére a volt földesuraság kárával gazdagodnának. Szolgáljon ezen elmondott igazságok illustratiójára annak felemlítése, hogy a megváltás tekintetében rokon természetű irtványföldekből, melyeknek holdszám szerinti mennyisége mindenkor tudva — vagy azoknak helyi fekvése bizonyos határvonalak szerint ismerve volt, a földesúri járandóságok mindenütt természetben beszedettek mindaddig, mig azoknak megváltását az úrbéri rendezés és határtagosítás meg nem oldotta ; az ezekhez hasonló bánás alá vont maradványföldek pedig a telkek országos alapbóli kártalanítása után csak azért nem adóztak a volt földes urnák, mivel ezek mennyiségét, s igy a belölök járó úri kilenczedét a birtokrendezéssel járó felmérés előtt tudni nem lehetett; áll ez annál inkább, mert tudjuk, hogy az urbór behozatalakor a telkek száma és az egyes telkeknek holdakban kifejezett mértéke állapíttatott meg a nélkül azonban, hogy felmérések eszközöltettek, s a jobbágyi birtoknak foglalások utjáni nagyobbodása kitüntetett volna. A törvényjavaslat indokolásának régibb törvényekre, nevezetesen az 1836 X. t. ez. 7-ikára való hivatkozása itt nem érvényesülhet, mert a régibb törvényhozás intenziója ki nem terjedhetett az 1848. évi törvény által beállott azon változásra, hogy a telki állományon kívüli földekből új telkek többé nem alkottatnak. A második indokolási pont tartalma, mely szerint a maradványföldek megváltóit visszaható kamatfizetésre kötelezni annyit tenne, mint a volt úrbéreseket a földesur mulasztásáért terhelni — két okból nem lehet helytálló; először, mert ellenkezik a való tényállással hogy az úrbéri rendezés eddigi elmaradásáért egyedül a volt földesurak lennének mulasztással vádolhatók ; példákkal szolgálhatnánk hogy helyenkint a volt jobbágyságnak az Úrbéri rendezés előmunkálatait hátráltató renitentiája ellenében még az alkalmazott hatalomkar sem hozhatta meg a rendezésnek a földesúr által óhajtott befejezését ; másodszor, mert a váltságra kötelezettek a visszaható kamatfizetéssel nem mást mint a visszatartott földesúri járandóságokat kárpótolván, csak illetéktelenül élvezett javadalmakat szolgáltatnak törvényszerű rendeltetésük helyére. Vannak azelőadottakon felül méltányossági érvek is, melyek jóllehet magukba véve elégtelenek lennének a törvényjavaslat 19. §-ának népszerű intenziójával mérkőzni, a jogi szempontokat azonban, a 19. §. jótékonyságának irányzatán kívül álló felek javára, hathatósan kiegészítik. Az 1848. évi törvényhozás legszebb vívmánya, a föld népe felszabadításának megvalósításához a lelkes nemzet minden osztálya, köztük a volt földesuraké is, anyagi gyámolítással járult és járul mai napig, fizetvén a terhes adó mellett a földtehermetesítési pótlékot; nem lenne tehát igazolható, ha azon ország,mely a többivel egyetemben meghozta már egyszer a maga önkéntes áldozatát, 2-szor beleegyezése nélkül ugyanazt tenni kényteleníttették. Továbbá ne feledjük, hogy számtalan sőt a legtöbb úrbéres községekben a telki állományt fölöző maradék földek nem léteznek, és ezeknél sokkal jobb sorsnak örvendettek mindenkor oly községek, melyeknek lakói maradványföldekkel tetézett úrbériségeket bírtak; az utóbbiaknak előnyös helyzete még a megváltás után is kétségtelen marad,mert az úrbéri telkek osztályzata szerint a maradványföldek holdjaira arányosított öszeg oly mérsékelt,hogy a megváltási árérthozzávetve annak régibb kamatait is azon földeket a volt jobbágyságtól megvenni sehol sem lehetne.honnét vegyük tehát a méltányossági alapot, ahhoz,hogy a maradék földek birtoklása által mindenkor kedvezményezett jobbágyság a többi fölött még azon előnyben is részesíttessék, hogy nekik 1848. évi május 1-je óta ki nem járulhatott úri tartozások végleg oda ajándékoztassanak. Végül nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a javaslat 19. §-a mily hatással lenne azon nagyszámú polgárok fizetési kötelezettségének teljesítésére, kik a maradványföldek váltsága tőkéjének régibb kamatait jogérvényes egyezség vagy ítélet alapján már megkezdették fizetni, vagy mikép nyugtatná meg azokat, kik már kifizették, felrázná őket ebbeli megnyugvásukból, s az úrbéri rendezés törvényes követelménye iránt kétséget tanusítottaknak helyzetét sokkal roszabbnak tüntetné fel azoknál, kik az úrbéri rendezés és határtagosítási kisérleteknek sikerét mindeddig makacs ellenállással meghiúsítani képesek voltak. E nagy horderejű változással szemben valószínűen kérdeznék azok, kik kötelezettségeiket az 1862. évi udvari rendelet vezérelvei nyomán elvállalták, hogy ha e rendelet valóban jogellenes volt, miért nem intézkedett az igazságügyminisztérium teendői halmazának közepette már korábban legalább egy szabályrendelettel az iránt, hogy a volt jobbágyság az úrbéri ítéletek és egyezségekben jogellenes terhekkel ne sujtassék; ha csakugyan nem lehet a maradék földváltsági tőkék kamatait jogosan 1848. májusig visszaszármaztatni, az alkotmányos korszak újbóli beállta óta úrbéri rendezésen átment volt jobbágyság érdeke megérdemelte volna a három évvel előbbi gondoskodást. Az indokok,melyek arra bírtak, hogy nézeteimet egy terjedt politikai közlöny hasábjaira kérjen fölvétetni, jogi meggyőződés színvonalán állanak , s ez megnyugvást nyújt még az esetre is, ha netán valaki szabadelvűség vagy népbaráti érzés hiányát akarná e sorok közül kiolvasni. Egy ügyvéd, Eperjes, május hó 23. (Képviselőválasztási mozgalmak.) Berzeviczy Tivadar a héthársi kerület volt képviselője Sáros és Szepes megyék tanfelügyelőjévé kineveztetvén, az ez által üresedésbe jött képviselői hely betöltése czéljából mai napon tartott középponti választmány által, a választás napjául június hó 9-ke tűzetett ki. A kerületben a választási mozgalmak nagy érdekeltséggel folynak. Mert a megye nagyszámú értelmisége megbotránkozással veszi a közvélemény előtt számos okoknál fogva nem tisztán álló egy, megyei birtokos fellépését,ki vagyonára támaszkodva képviselőjelöltül fellépni bátorkodott. Ezen birtokos nevét ez alkalommal megnevezni nem akarom, kímélettel kívánok irányába eljárni, ezért tőle egyedül tettének jobbani meggondolását követelem. Az okokat nem akarom az olvasó közönséggel megismertetni, melyek miatt fellépése megbotránkozást idézett elő, azon oknál fogva, hogy „favores ampliandi, odia restringenda és azon reményben, hogy a fent jelzett jelölt balga szándékától elalván, önmagának és családjának tartozó kímélettel fog viseltetni, s ezáltal fel fog minket menteni azon kötelesség alól, miszerint őt a közönséggel megismertessük. A választó tömegnek az értelmiség iránti feltétlen bizalma és azon közérdeklődés, melylyel az összes megyei értelmiség a választás iránt viseltetik — nehogy laza eljárás által egy oly egyén megválasztása sikerüljön, ki miatt nem csak a választó kerületnek, hanem egész Sárosmegyének pirulni kellene — elegendő biztosítékot nyújt arra nézve, hogy a fent jelzett egyén megválasztatást lehetetlennek kimondjuk , s kétséget nem szenved, hogy az általunk felkarolt, megyebeli szellemdús jelöltünk, Dessewffy Lajos pénzügyminiszteri osztálytanácsos megválasztása bizonyos, kiben a képviselőháznak egy munkás s kerületünknek díszére szolgáló tagot küldeni vélünk, s nem kételkedünk, hogy azon szép reményeket, miket megválasztatásához kötünk, valósitandja is. Sáros megye, május hava. (Mi a legszükségesebb ?) Nagy szükségünk volt az 1868-ki népnevelési törvényekre, nagy szükségünk van jelenleg minél több képezdére. Addig azonban, míg a népnevelési törvények igéje testté lesz, míg azok értelmében szervezendő vagy már eddig szervezett képezdékből kikerülendő néptanítók megkezdik működésüket, nehogy a népnevelés kárt valljon, sőt ellenkezőleg addig is a leghathatósabban előmozdíttassék, legszükségesebbnek véljük az ambuláns képezdék felállítását. Ez intézmény életbeléptetését a közoktatási miniszter úr kilátásba helyezte, sőt ha nem csalódunk, valósítása több megyében küszöbön áll. Jelen igénytelen sorok czélja röviden előadni azon nagy fontosságú érveket, melyek az ambuláns képezdének még legalább a szünidőig befejezendő szervezését vidékünkön is sürgetik. Abaúj, Sáros, Szepes, Zemplén felebb eső vidékein a népnek mostoha anyagi állapotánál fogva nem remélhető állami segély nélkül az iskolaügy felvirágozása. Mert hisz hány szegény tanító találtatik e vidéken, kinek egyéb hibája nincs, minthogy nem volt alkalma valamit tanulni ? Azért lelkiismeretes dolognak tartjuk mind a népnevelés, mind azon tanítók érdekében, kik az ily vándorképezdékben nyerendő tapasztalás után sokkal kevésbbé kockáztatják kenyerüket, a képesítési vizsgálaton, az ambuláns képezdék minél előbb életbeléptetését, öntanulás ezeknél fel sem tehető, nem csak előtanulmányok hiánya miatt, hanem mert még azt sem tudják, miből tanuljanak. Néhány heti gyakorlati oktatás meggyőződésem szerint a legfényesebben igazolná reményünket. Előttem nyilatkozott egy élemedett tanító, ki legközelebb vetette magát alá Kassán a képesítési vizsgának, hogy ott a képezdében három nap alatt többet tanult, mint eddig 40 éves koráig. E naiv vallomás nem oly túlzott,mint a minőnek első pillanatban látszik. Először látta ugyanis életében miként kell gyermekekkel bánni, hogyan kezelendők a tankönyvek és egyébb taneszközök, a minők a földgömb, térképek, mértani