Pesti Napló, 1870. augusztus (21. évfolyam, 147-175. szám)
1870-07-15 / 159. szám
159. szám. Szerkesztési Iroda: F«jrenc»i«k-tere 7. Imim. I. E lap ssellarai rf#zét illat# minden kR*lem£ny a szarkeritCgeghaa IbUmM. RirmeWnriwi levelek eaak iemert keeekUn fogadtatnak el. -- w' • * nün&'rt-au **r*nrrmmd mmm Péntek, julius. 15. 1870. Kiadö-hlyatal: Ferenetiek tere 7. saim fald «int. A lap anyagi ridét illető ktfila mérjek (aUtásetéai péne , kiadie körüli pannanok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézkedők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Vidékre, postin, kertben, házhoz hordva. Egyen évre ... 21 frt. Félévre.........................11 frt Negyedévre ... 5 , 60 kr. Két hóra. .... . , 70 kr. Egy hóra .... 1 , 86 kr. ÖV... y » * 5 zf. évi folyam. Hirdetmények díja : 9 haaibos petiten? «‘cy^.en hirdetőenél V oj kr. Bijegdij kttl«n 30 ujk * Hyilt-tér : 6 haaábos petiteor U oj kr. Előfizetési árak „PESTI NAPLÓ“ 1870. II. félévre. Julius—septemberi évnegyedre 5 frt 50 kr. JuliuB—deczemberi félévre 11 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint 30 kr. Pest, június hóban 1870. nf Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal czélszerűbb is a pénzt postai utalvánosisaal küldni, mert ennek bérmentesítése csak fikrba kerül. A „P. Napló“ kiadóhivatala. PEST, JULIUS 14. A A miniszterelnök elismerésre méltó gyorsasággal válaszolt a képviselőház mai ülésében ama két interpellátióra, mely tegnap a ház két oldaláról hozzá intéztetett. Nem csak a készség, melylyel a magyar kormány a hozzá intézett kérdésekre válaszolt, hanem maga a válasz is olyan, mely határozottsága és őszintesége folytán nem kis mértékben járuland a háború veszélye által nálunk is nyugtalanított kedélyek lecsöndesítéséhez. A kormányelnök úr megmondotta mindazt, mi tőle a jelen viszonyok között e kényes kérdésben várható volt, s az országnak bizonyára nagy örömére szolgálandó válaszból meggyőződést szerezhetni, hogy közte és kormánya közt e talán válságossá válható ügyben nézeteltérés nincs. Andrássy gróf ur mai válasza mindenben megegyezik amaz eszmékkel, melyeknek ma nemcsak mi, hanem az egész magyar journalistica, mely józan, reális politikai irányt követ, kifejezést adott. Mindenek előtt nagy megelégedéssel constatáljuk, hogy a magyar kormány teljes mértékben igénybe veszi ama befolyást, melyet neki az 1867: XII. t. sz. a monarchia külpolitikáját illetőleg biztosít. A felelős magyar kormány e befolyása elég garantiája annak, hogy Magyarország legfontosabb érdekei a külpolitika terén sem fognak könnyelmű módon mások javára áldozatul hozatni. Mi magát a közös külügyminisztérium magatartását a fenforgó peres kérdésben illeti, a miniszterelnök úr ajkairól pozitív módon megerősítve találjuk ama kifejezett nézetünket, hogy az a béke fentartásának s a viszályos felek kiegyezkedésének érdekében mindazon lépést megtette, mely a jelen constellatiók között a monarchia hatalmában és érdekében áll. Beust gróf ur fáradhatlan békés törekvéseinek újólag kifejezést adott, midőn az érdekelt cabineteknél az engesztelés és megnyugtatás szellemében működött. Fogja-e siker is koronázni iparkodásait, annak eldöntése természetesen nem az ő hatalomkörébe tartozik s ha Horn úr mai beszédében azt mondja, hogy: „óhajtotta volna azon biztosítást megnyerni, hogy háború semmiesetre sem lesz“ — ezt a magyar nyelvben való járatlanságának rovására kell írnunk. Végül Andrássy gróf úr határozottan és félremagyarázást nem tűrő szavakban jelentette ki, hogy a birodalom actiójának szabadsága bárminemű alku vagy szerződés által megkötve,nincs és nem is volt. Mi, kik a gyanúsítás politikájában örömet soha sem találtunk, meg voltunk győződve, hogy a salzburgi egyezmények tengeri kígyója, mely obscurus, hatást vadászó lapok hasábjain olykor-olykor föltűnni szokott, valóban csak tengeri kígyó, melyről beszélni sokat lehet, de melyet még eddig senki sem látott soha. Főleg a feudális lapok, melyek arról ismeretesek, hogy eszközeik megválasztásában nem mindig a legnemesebb irányt szokták követni, tolták előtérbe egyre-másra e koholmányt. De az nem is okozott egy politikusnak sem álmatlan éjszakákat , míg Horn úr a magyar képviselőház elé nem hozta azt, hogy egy napi szomorú létel után a határozott dementi „halálával haljon“ meg. Magának a háborúnak esélyei folyton váltakoznak. Míg délelőtt a béke barátai voltak fölényben, a délben érkezett sürgönyök a helyzetet újólag a legkomolyabb színben tüntetik fel. Ha minden előjel nem csal, Európa egy része valóban egy kitörni készülő vulkán oldalain tánczol, és valószínű, hogy három-négy nap alatt a háború fúriái egész dühökben végig futják a Rajnamelléket, s a kor két legnagyobb cultúrnépe a halált megvető elszántsággal fog egymásra törni, hogy az iszonyú ultima ratio segélyével, a háborúval erőszakoljon ki akaratának elismerést. Komoly, ünnepélyes a pillanat, mely azon országokban, hol a pártélet egészséges alapon nyugszik, az állam minden polgárát, a haza minden fiát szorosan egyesíteni szokta. Csak a Lajthán túli részeken nem ment végbe ily veszélyekkel szemben sem azon üdvös processus, mely az államnak biztonságot s kormányának erőt nyújtani képes. Ott a pártok ma is oly elkeseredéssel, oly kisszerű módon küzdenek egymással, mintha Európa békéjének megzavarására kilátás sem mutatkoznék. A feudal-etericalisok ott ma is oly kislelkű és elvakult módon küzdenek a kormány ellen, mint előbb, s miután a külvihar a belügyi kérdéseket ott is háttérbe szorította,karmaikat ma a monarchia külügyi vezetése ellen irányozzák. Lapjaik telve vannak gyanúsításokkal, valóságos raktárait képezik a rágalmaknak Beust gróf személye és politikája ellen s ezek ama „megbízható“ források, honnan az ellenzék uj enfante teriblete tegnapi beszédének érveléseit szedte. A feudális főúri párt a Lajthán túl ma a közös veszély pillanatában sem akar fegyverszünetet kötni az alkotmányos és közjogi viszonyokkal, sőt épen a jelent tartja — úgy látszik — legalkalmasabbnak az uj hadjárat megkezdésére. És ezt nem átallják tenni ama férfiak, kiknek politikája hosszú éveken át a birodalom minden erejét kiszívta s aztán egy iszonyú háború viharába sodorta, melyből csak csodaként menekülhetett meg. — Ugyanaz a párt intrigyál újólag Beust gróf ellen, ugyanazon párt gyanusitja politikájának irányát, és nehezíti meg úgyis kényess és akadályteli állását, e párt mely a birodalmat az anyagi és szellemi végfelosztás meredélyére sodorta. Aki e párt lapjainak expectoratióit olvassa , látja ama vészes küzdelem titkos rugóit és czéljait azon szomorú következtetésre jut , hogy elemek", melyek a monarchia hajóját, a jelen válságos pillanatban is az örvény felé törekednek hajtani, ma is túlteszik magukat a modern állam keretén s a modern jogrendnek ma is ellenségei. Az osztrák feudal-clericalis párt soha sem bizonyította be élhetetlenségét és politikai képtelenségét annyira, mint épen a jelen komoly helyzetben. Eiben a közös veszély érzete sem kelti életre a hazafias érzület, a Patriotismus szikráját , az maga kimondá magáról, hogy politikai tényezőkép az államéletben többé sohasem szerepelhet! A „Pesti Napló“ tározója, Disraeli „Lothair“-jéből ír. Ezen imutolsó közleményünk a könyv egyik legszebb fejezete,melyben Lothairnek erőszakolt,különben füstbe ment hatholizálása előtt való kedélyállapota festetik. Lothair életének legsötétebb órája volt. Megismerkedett a baráttal; tapasztalt szellemi és testi balszerencsét. Theodóra halála alapjában megrázta lényét.Első nagy fájdalma volt,olyan mely az emberrel megismerteti érzelmei mélységét, mely elvonja a legifjabb élet gyermekségét , egy bizonyos fokig borulttá teszi a lét verőfényét. De még ezen fájdalmat is némileg mérsékelték, csillapították kikerülhetlen és nemesítő szórakozások. Minden kötelezettség közül a legmagasabb és legridegebb a katona kötelessége, kérlelhetetlen hatalommal követelték őt és a harczi riadó szólalt meg, — midőn behunyta Theodora szemét.. — Azután oly ügyért küzdött, — melyet legalább ő — tartott igaznak és magasztosnak, és ha saját meggyőződései ez iránt tán kevésbbé voltak biztosak és határozottak, tagadhatlanul mégis sok volt, mi e harczra ösztönözte és sok függött a sikertől, melylyel ő és társai az emberiség felemeléséért küzdöttek. De most nem volt egyetlen körülmény, mely fentartsa bonyolódott és sülyedt életét. Renegáttá lenni — renegáttá minden meggyőződés nélkül, minden szükségszerűség híján,egyenesen megszegve azon fogadást, melyet azon személynek halála órájában tett, kit legjobban szeretett és becsült. És miért mindezt ? és hogy történt mindez ? A boszorkányság, mely rendje vegyült életébe ? Mert ő szentül bűbáj alatt állott — akármint csak valami mesebeli lovag kit részakaró hatások megfosztottak bátorságától , erényétől. Semmi józan ember nem hihette sőt nem is érthette helyzetét. Ha lett volna alkalma egy ítélő törvényszék elé terjeszteni esetét csak oly leírását adhatná, mely őt elmebetegnek tüntetné fel. A mágikus szertartás, oly fokozatos oly subtil is, oly sokféle volt, mindegyik látszólag különböző a másiktól, bár valóban egymással kapcsolatosak, hogy míg az összeesküvő szellemek testi és lelki romlását idézték elő, az egyedüli vád, melylyel őket terhelhetné csak a kiváló könyörület, gyöngédség, önfeláldozás, magas kegyesség s a legtúlzottabb jellemű vallásos érzelmek cselekedetei volnának. Mit tegyen ? És tehet-e egyáltaljában valamit ? Menekülhetne? Honnét és hova ? Biztosan tudta és sok körülménynél fogva már huzamosabb idő óta, hogy őriztetik. Remélhető-e, hogy a felvigyázat, mely megfigyelte minden mozdulatát habozna abban, hogy megakadályozzon bármelyiket, mely annak alkalmatlan? Biztosan tudá, hogy egyedül őrizet nélkül elhagynia e palotát lehetetlen. És ha lehetne, hova menne? Kihez folyamodnak ? Folyamodjék a szent atyához. Erre holnap volna alkalma. Vagy a bibornoki testülethez mely tegnap kenetteljesen megünnepelte szellemi diadalát Vagy azon rokon szellemekhez mint az Inquisitio Bzelid ülnöke, vagy a propaganda elnöke, ki e perezben avval volt elfoglalva hogy mind az öt világrészen keresztül távol milliók épülésére ama csodajelenet részletei terjedjenek melyben Lothair volt a főszereplő. Folyamodjék a britt korona nagykövetjének oltalmához, és nyerje ki segélyét azon összeesküvés dolgában, mely ő felsége egyik alattvalójának jogai, értelme és szabadsága ellenébe szövetett? Hihetőleg épen akkor találná midőn titkárának , külügyi miniszternek szánt levelet mondana tollba, mely leírását tartalmazná ama tegnapelőtti csoda dolognak és saját szemtanúi tapasztalása nyomán biztosítaná a minisztert, hogy a britt peerség egyik legmagasabb rendű tagja processióban égő vinaegyertyát hordott két amaránthos, arany szárnyú angyal után. Lothair szobájában maradt, senki sem kereste fel. Ez volt az egyedüli nap, melyen a Mon- Bignore nem látogatta meg. Coleman atya hasonlóképen távol maradt, sajátságos volt, hogy azon kellemes s udvarias úriemberek, az oratoriumi atyák közöl, kik gemmákról, forgókról és ásatásokról beszéltek s akik mindig többé kevésbé jelen voltak levéljén, e reggel senki sem háborgatta. Ama kitűnő tapintattal, mely Róma hierarchiai köreiben uralkodik, mindenki érzé hogy Lothair előestéjén azon eseménynek, melyet a gondviselés oly hosszasan és titokteljesen előkészített, háborítlanul óhajt maradni. Nyughatatlanul aggódva, emlékezetben átfutván az utóbbi év eseményeit, kínos analysis utján igyekezvén számot adni magának hogy került ily álhelyzetbe és hogy hihetőleg mikép menekülhetne meg belőle, nem borzadván vissza sok tekintetben az önkárhoztatástól, és mégsem fedezvén fel maga részéről oly magas fokú eltérést az igazság zászlajától, sőt a józan észtől, mint amely oly esélyt, amely őt fenyegette, igazolhatna magas rang és határtalan vagyon, egy tisztesség és kötelességteljes állás, némi természeti adományok, s az arany ifjúság és jó szándék, mely arra törekedett, hogy az élet és szerencse azon véletlen adományait jobbra fordítsa mint önző jóllétre, mindez hiába — s a nap lejárt. Lejárt a nap és minden órában lelke elhagyatottabbnak, sötétebbnek tetszett. Először ötlött fel a halál eszméje, mint menekülés az élet viszásságai elől. Mennyivel jobb lett volna Mentánánál meghalni. Ily végeredményre, jutott az a kedélyes éskitűnő Muriéi gróf, ki élvezte és nemesítette az életet és örült, ha mások élvezték és nemesítették azt, — a kit ha megszavaztatták volna az angol népet többsége hihetőleg a legirigylendőbb helyzetben lévőnek mondta volna, s olyannak ki nem méltatlanul tölti be e helyet, mindazon előnyökkel születve,melyek embertársai rokonszenvét nyerték ki, gyors értelemmel és nemes ösztönökkel, ott volt, hogy huszonegy éves korában kész volt üdvözölni a halált, kész megkísérteni azt, mint az egyedüli megváltót a viszásság, lealacsonyodás és lelki furdalás esetében. Pamlagjára vete magát és kezeibe temette arczát, hogy elősegítse okoskodását. Nem volt életének oly mozzanata, mely megmenekült volna emlékezetének nyomozása elől. Ismét átélte gyermekkorát a rideg skót házban, mely egészben véve mégis oly jó és úgy látszik, oly bölcs volt irányában. Nagybátyjának utolsó tanácstól intő szavai ismét előtte álltak. És mégis, mintha mindez felett egy ellentállhatatlan fátum állana. Theodóra utolsó szavai, tekintete, mely ünnepélyesebb volt szavánál, egy jósszékről kelhetett volna, mert jóslat volt inkább intésnél. Meddig volt e szenvedélyes ábrándozásba elmerülve, nem tudá, hanem midőn ismét feleszmélt, és volt körülés ablakán a hold nézett be. Felkelt és fel s alá járt szobájában, s azután kiment a tornáczra. Minden néma volt; ember nem volt látható, az éj tiszta és csillagos, a holdvilág a széles négyszögletű udvar magas, csöndes cypressusaira esett. Lothair az erkélyre könyökölt és bámulta a holdvilágos szökőkutakat. A hallgatag és mégsem hangtalan jelenet, a csendes óra enyhítő varázsa jól esett neki. És miután egy ideig fel s alá járt a tornáczon, lement az udvarba. A magas schweiczi őr, pompás egyenruhájában, épen becsukta a kaput, melyen csak az imént ment ki valamely látogató, Lothair azt ragndá, hogy ki akar menni, s a schweiczi kiereszté. A küszöb át volt lépve és Lothair először életében magányosan találta magát Rómában. Teljesen gondatlanul, nem törődött vele, hova menjen vagy mit tegyen. Az utczák egészen elhagyatottak voltak, s ő különös kíváncsisággal járt körül, nagy elégülést nyert, midőn néha valamely hires tárgyra akadt, melyről olvasott s a melynek valódi jellemét még sem tudja megértetni semmi olvasás. A holdvilág illett ama büszke római palotákhoz, melyek ékesített s erkélyes homloka mély árnyékot mutat nappal. Néha császárkori oszlopra talált, néha oszlopcsarnokos térre jutott, melyet a hold fénye töltött el és szobros szökőkutak esésének hangjai. Kiérkezve egy hosszú, bonyolódott, kolostorokkal és kertekkel telt útból, nyitott helyen találta magát, telve ókori romokkal, a melyek közül egy óriási amphitheatrum emelkedett ki, melyre rögtön ráismert. Ott állt az három ívboltozatával és felmagasló falával, mely azt tetőzte, sötéten és magában befejezetten ; és Lothair ama külső, romokban fekvő falat, mely az ezüst holdvilágban úszott, csak akkor vette észre , midőn már belépett volt. Lothair maga volt Azon magas alkotásban, melyben hajdan ezrek zaja s agóniája hallatszott, Lothair maga volt. Ama magasztos és elhagyatott arénában leült egy köre és kérdé magától, miben áll Rómának ama titkos varázsa, mely már annyira mozgatta ifjú életét és kétségkívül aggályosan megtámadta azt. Theodóra Rómáért élt és Rómáért halt meg. S a bibornok, ki angolnak született és ne- Pest, julius 14. (Az újvidéki kép v. választás, ma ment végbe, oly roppant részvétlenség mellett, hogy össesen Csak 60 választó jelent meg, s ezek, mint táviratilag értesülünk, megválaszták dr Pavlovicsot a szélsőbaloldalról. Pest, Julius 14. A helyzet rohamosan változik. Ma reggel a béke hymnuszai zengtek elénk minden táviratból, mit a bécsi börze megnyitásakor nevezetes áremelkedéssel fogadott. Ma d. e. folytán özönével jött a békehírek cáfolata, a börzén dél felé a legrémületesebb panique állott be, s mint a dolgok a jelen pillanatban állanak, a háború közvetlenül a küszöb előtt látszik. A porosz király megtagadta a franczia követ elfogadását s egyszerűn azt üzente neki, hogy számára nincs több mondanivalója. Ez előzmény után a követ visszahivatása, s a diplomatiai alkudozások megszakítása tán csak néhány óra kérdése, s az éjjel alkalmasint megjönnek a táviratok, melyek a háború bekövetkeztét constatálják. A franczia kamrákban történtek ezt szintén teljesen megerősítik. Grammonthy ott ma kijelente, hogy a porosz válasz kezében van, de miután a tárgyalások még befejezve nincsenek — úgymond— bővebb közlést nem tehet. Hogy milyen volt e porosz válasz, s mire vonatkoztak volna a „további tárgyalások,“ azt az előttünk fekvő sürgönyök határozottan constatálják. Poroszország e szerint defavouálta, visszavonta Hohenzollerng jelöltségét, s maga a herczeg is lemondott, de Francziaország ezzel meg nem elégedett. Azt követelte egyrészt, hogy Poroszország a jövőre nézve is adjon garantiákat, hogy Hohenzollern herczeg semmi körülmény között sem vállalja el a spanyol koronát, s a mellett követelé a hadkészületek teljes megszüntetését is. Valószínű, hogy Francziaország emellett szóba hozta a prágai béke modificatióit,Mainz megszállását s több hasonló kérdést, melyek Németország belügyeire vonatkoznak. Ily követelésekkel szemben, s miután különben is a jelen conflictus fölmerülte óta Francziaország háborús szándoklata kétségkívül áll, a porosz király válasza aligha hangozhatott máskép, minthogy a franczia követnek többé semmi mondanivalója sincs, s az északnémet országgyűlés összehivatása jeléül szolgál annak, hogy a porosz kormány a német nemzetre hivatkozva, mindkét kézzel azon dolgozik, hogy a leendő háborúnak elvevén dynasticus élét, azt az illetéktelen franczia befolyás elleni német nemzeti háborúnak tüntesse fel. Bajorország válasza, mely kijelenté, hogy királya és népe ez ügyben nem fog elválni a többi Németországtól, következtetni enged az egész dél felfogására, s ha Bajorország e mellett egyelőre tartózkodását is hangsúlyozza, ennek alig tulajdonítható holmi nagyobb jelentőség, miután kétségkívüli , hogy Poroszország nemcsak az összes német tartományokat a háborúba vonja, de szerencséről szólhatunk, ha e mellett még egy másik szövetségessé is meg nem jelen a harcrtéren. A hir ugyanis, hogy Gorcsakoff herczeg Bismarck gróf társaságában utazott tegnap Emsbe, mindenesetre komoly aggodalmakat ébreszthet e részben, s habár meg kell említenünk azt is, hogy más oldalról e hirt alaptalannak mondják, s officiosus jellegű tudósítások Albrecht főherczeg legutóbbi varsói idézését a béke érdekeivel hozván kapcsolatba, azt állítják, hogy Oroszország szintúgy, mint a magyar-osztrák birodalom a háború alatt a legszigorúbb semlegességet tartják fenn békelábon, s ez irányban az orosz és bécsi kabinet között élénk sürgönyváltás is folyt. Legyen még itt feljegyezve a hír, hogy Francziaország részéről a néhány napi késedelmet az okozza, mert be akarják várni az afrikai hadsereg megérkeztét , s most egybeállítjuk mindazt, amit az esti postában a helyzetre jellemzőt csak találunk . A bécsi külügyi hivatalban tegnap este azon nézet látszott túlsúlylyal bírni, hogy a béke biztosítva van. Több lap ily értelmű tudósítást vett onnan , ezek közül idézzük a „N. Fr. Pr.”-ét, mely a legrészletesebb : „A Berlin és Párisból ide érkezett legújabb hírek szerint a helyzet elvesztette összes fenyegető jellegét. A porosz király az általa Hohenzollern herczegnek a korona elfogadására adott felhatalmazást visszavonta s a franczia kabinet ezzel teljes megelégedését jelenté ki (?). Délután (még mind e hirek nem voltak tudva) az itteni diplomatiai körökben a háboruveszély még el nem mellőzött, a helyzet folytonosan válságosnak tartatott; tudták, hogy Francziaország követeli e nyilatkozatot s feltehetni vélték, hogy a porosz király ily visszavonást soha sem fog megtenni.“ Adtuk e jelentést, mert ezen alapultak a ma reggeli békekilátások ; a délutáni sürgönyök ezt tulhaladttá tették. Berlinben különben tegnap Hohenzollern herczeg lemondásának hírét szintén örömmel fogadták s a börze azt emelkedéssel üdvözlő. Párisból a már említett táviratokon kívül kevés új hir van előttünk. Felemlítünk azonban egy, július 12-ről kelt párisi sürgönyt, mely szerint Grammont herczeg egy európai hatalom képviselője előtt kijelentette volna, hogy Poroszország visszavonulása sokkal később érkezik, semhogy Francziaország a kedvező alkalmat elhalaszthatná, hogy más vitás pontokat is fel ne említsen. Ez értelemben fog Párisból Berlinbe sürgöny intéztetni, melyben követelik, hogy Poroszország a Francziaország által tett követelményeket azonnal és pedig a congressus közbenjárása nélkül teljesítse. Egy másik sürgöny azt akarja tudni, hogy a franczia döntő körökben a háborúra nézve bizonyos véleménykülönbség állott be. Grammonthy most már inkább lenne a békére hangolva, míg Ollivier a háborút hangsúlyoztatja. Berlinből sürgönyözik, hogy Bismarck is kérdést tett Párisba a franczia hadkészülődések tárgyában. E hadkészülődésekről a „Magdb. Ztg.“ félhivatalos berlini levelezője következőket írja: „Ma (julius 12.) reggel Roon hadügyminiszter nyaralójából ide érkezette elnökölt a minisztertanácsban, melyen a Berlinben jelen levő összes miniszterek részt vettek. Erre a Párisból érkező komoly hírek adtak okot. A franczia hadügyi és tengerészeti minisztériumokban ugyanis rendkívüli buzgalommal dolgoznak a hadi készületeken. A vasútigazgatóságokat tudósíták, hogy a csapatszállításokat július 10-én megkezdik. A csendőrség lovait a lovasság és tüzérség számára használják fel, a tartalékosok még nem hivatnak egybe, az összes szállítóhajók azonban parancsot kaptak, hogy az algíri partokhoz menjenek s az ottani seregek átszállítására készek legyenek. Úgy látszik tehát, hogy Francziaország minden esetre akarja a háborút.“ A bécsi lapok egyhangúlag a legmelegebben szólalnak fel a mellett, hogy a magyar-osztrák birodalom semlegességét tartsa fönn békelábon. — Constatálhatjuk, hogy e részben a bécsi és pesti lapok között a legteljesb nézetegység uralkodik. A „II. Freie Presse“ e mellett sürgeti a rech srath egybehivatását, míg nálunk akadt képviselő, ki a magyar országgyűlésnek befolyását a béke és háború kérdéseire kétségbe merte vonni. No de hisz ellenzéki oldalról rectificálták. A „N. Fr. Pr.“ e felszólalása oly kiváló érdekű, hogy ide igtatjuk ebből, szemlénknek befejezéséül a következő helyeket : „Ha a franczia-porosz viszály békés után nem oldatnék meg, kívánjuk az ausztriai birodalmi tanács lehető leggyorsabb összehívását, mivel ezt tartjuk a magyar országgyűléssel egyetemben azon közegnek, mely a politika irányát meghatározni hivatva van. A delegátiók jogkörébe csak a diplomatiai és hadi költségvetés megvizsgálásának formális ügye tartozik. Könnyen megfogható, hogy ezen megvizsgálás az illető minisztériumok viszonyainak részletes nyomozásáról van föltételezve s ezen nyomozásokból fontos politikai viták fejlődhetnek ki. A politikai irányt azonban csak a két parlament, a pesti és a bécsi állapíthatja meg. E végre illeti meg ezen testületeket a fölírás, az interpellálás és a határozathozatal joga, sőt egy törvény sem akadályozza a bécsi birodalmi tanácsot vagy a pesti országgyűlést abban, hogy a közös minisztereket is maguk elé ne szólítsák tőlük a politikai helyzet földerítésére köz-■ immmmummmmnn i —t»——mmwp