Pesti Napló, 1870. augusztus (21. évfolyam, 147-175. szám)

1870-07-15 / 159. szám

159. szám. Szerkesztési Iroda: F«jrenc»i«k-tere 7. Imim. I. E lap ssellarai rf#zét illat# minden kR*lem£ny a szarkeritCgeghaa IbUmM. RirmeWnriwi levelek eaak iemert keeekUn fogadtatnak el. -- w' • * nün&'rt-au **r*nrrmmd mmm Péntek, julius. 15. 1870. Kiadö-hlyatal: Ferenetiek tere 7. saim fald «int. A lap anyagi rid­ét illető ktfila mérjek (aUtásetéai péne , kiadie körüli pannanok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézkedők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Vidékre, postin, kertben, házhoz hordva. Egyen évre ... 21 frt. Félévre.........................11 frt Negyedévre ... 5 , 60 kr. Két hóra. .... . , 70 kr. Egy hóra .... 1 , 86 kr. ÖV... y » * 5 zf. évi folyam. Hirdet­mén­yek­ díja : 9 haaibos petiten? «‘cy^.en hir­detőenél V oj kr. Bi­jegdij kttl«n 30 ujk * Hyilt-tér : 6 haaábos petit­eor U oj kr. Előfizetési árak „PESTI NAPLÓ“ 1870. II. félévre. Julius—septemberi évnegyedre 5 frt 50 kr. JuliuB—deczemberi félévre 11 frt — kr. Az esti kiadás postai kü­lönkül­­déseért felülfizetés havonkint 30 kr. Pest, június hóban 1870. nf­ Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal czél­­szerűbb is a pénzt postai utalvánosis­­aal küldni, mert ennek bérmentesítése csak fi­krba kerül. A „P. Napló“ kiadóhivatala. PEST, JULIUS 14. A A miniszterelnök elismerésre méltó gyorsasággal válaszolt a képviselőház mai ülésében ama két interpellátióra, mely tegnap a ház két oldaláról hozzá intézte­­tett. Nem csak a készség, melylyel a ma­gyar kormány a hozzá intézett kérdések­re válaszolt, hanem maga a válasz is olyan, mely határozottsága és őszintesége folytán nem kis mértékben járuland a há­ború veszélye által nálunk is nyugtalaní­tott kedélyek lecsöndesítéséhez. A kor­mányelnök úr megmondotta mindazt, mi tőle a jelen viszonyok között e kényes kérdésben várható volt, s az országnak bizonyára nagy örömére szolgáland­ó vá­laszból meggyőződést szerezhetni, hogy közte és kormánya közt e talán válságos­sá válható ügyben nézeteltérés nincs. And­­rássy gróf ur mai válasza mindenben megegyezik amaz eszmékkel, melyeknek ma nemcsak mi, hanem az egész magyar journalistica, mely józan, reális politikai irányt követ, kifejezést adott. Mindenek előtt nagy megelégedéssel constatáljuk, hogy a magyar kormány teljes mértékben igénybe veszi ama be­folyást, melyet neki az 1867: XII. t. sz. a monarchia külpolitikáját illetőleg biz­tosít. A felelős magyar kormány e befo­­lyása elég garantiája annak, hogy Ma­gyarország legfontosabb érdekei a kül­politika terén sem fognak könnyelmű módon mások javára áldozatul hozatni. Mi magát a közös külügyminisztérium magatartását a fenforgó peres kérdésben illeti, a miniszterelnök úr ajkairól pozitív módon megerősítve találjuk ama kifeje­zett nézetünket, hogy az a béke fentartásá­­nak s a viszályos felek kiegyezkedésének érdekében mindazon lépést megtette, mely a jelen constellatiók között a monarchia hatalmában és érdekében áll. Beust gróf ur fáradhatlan békés törekvéseinek újó­lag kifejezést adott, midőn az érdekelt ca­­bineteknél az engesztelés és megnyugta­tás szellemében működött. Fogja-e siker is koronázni iparkodásait, annak eldön­tése természetesen nem az ő hatalomkö­rébe tartozik s ha Horn úr mai beszédé­ben azt mondja, hogy: „óhajtotta volna azon biztosítást megnyerni, hogy háború semmiesetre sem lesz“ — ezt a magyar nyelvben való járatlanságának ro­vására kell írnunk. Végül Andrássy gróf úr határozottan és félremagyarázást nem tűrő szavakban jelentette ki, hogy a birodalom actiójának szabadsága bárminemű alku vagy szerző­dés által megkötve,­nincs és nem is volt. Mi, kik a gyanúsítás politikájában örömet soha sem találtunk, meg voltunk győződ­ve, hogy a salzburgi egyezmények ten­geri kígyója, mely obscurus, hatást va­dászó lapok hasábjain olykor-olykor föl­tűnni szokott, valóban csak tengeri kí­gyó, melyről beszélni sokat lehet, de me­lyet még eddig senki sem látott soha. Fő­leg a feudális lapok, melyek arról isme­retesek, hogy eszközeik megválasztásában nem mindig a legnemesebb irányt szok­ták követni, tolták előtérbe egyre-másra e koholmányt. De az nem is okozott egy politikusnak sem álmatlan éjszakákat , míg Horn úr a magyar képviselőház elé nem hozta azt, hogy egy napi szomorú létel után a határozott dementi „halálával haljon“ meg. Magának a háborúnak esélyei folyton váltakoznak. Míg délelőtt a béke ba­rátai voltak fölényben, a délben érkezett sürgönyök a helyzetet újólag a legkomo­lyabb színben tüntetik fel. Ha min­den előjel nem csal, Európa egy ré­sze valóban egy kitörni készülő vul­­kán oldalain tánczol, é­s valószínű, hogy három-négy nap alatt a háború fú­riái egész dühökben végig futják a Rajna­­melléket, s a kor két legnagyobb cultúr­­népe a halált megvető elszántsággal fog egymásra törni, hogy az iszonyú ultima ratio segélyével, a háborúval erőszakoljon ki akaratának elismerést. Komoly, ünnepélyes a pillanat, mely azon országokban, hol a pártélet egész­séges alapon nyugszik, az állam minden polgárát, a haza minden fiát szorosan egyesíteni szokta. Csak a Lajthán túli részeken nem ment végbe ily veszélyek­kel szemben sem azon üdvös processus, mely az államnak biztonságot s kormá­nyának erőt nyújtani képes. Ott a pártok ma is oly elkeseredéssel, oly kisszerű mó­­don küzdenek egymással, mintha Európa békéjének megzavarására kilátás sem mu­tatkoznék. A feudal-etericalisok ott ma is oly kislelkű és elvakult módon küzdenek a kormány ellen, mint előbb, s miután a külvihar a belügyi kérdéseket ott is hátt­­érbe szorította,karmaikat ma a monarchia külügyi vezetése ellen irányozzák. Lapjaik telve vannak gyanúsítások­kal, valóságos raktárait képezik a rágal­maknak Beust gróf személye és politiká­ja ellen s ezek ama „megbízható“ forrá­sok, honnan az ellenzék uj enfante terib­­le­te tegnapi beszédének érveléseit szed­­­te. A feudális főúri párt a Lajthán túl ma a közös veszély pillanatában sem akar fegyverszünetet kötni az alkotmányos és közjogi viszonyokkal, sőt épen a jelent tartja — úgy látszik — legalkalmasabb­nak az uj hadjárat megkezdésére. És ezt nem átallják tenni ama férfiak, kiknek politikája hosszú éveken át a birodalom minden erejét kiszívta s aztán egy iszo­nyú háború viharába sodorta, melyből csak csodaként menekülhetett meg. — Ugyanaz a párt intrigyál újólag Beust gróf ellen, ugyanazon párt gyanusitja politikájának irányát, és nehezíti meg úgyis kényess és akadályteli állását, e párt mely a birodalmat az anyagi és szellemi végfelosztás meredélyére sodorta. A­ki e párt lapjainak expectoratióit ol­vassa , látja ama vészes küzdelem titkos rugóit és czéljait azon szomorú következ­tetésre jut , hogy elemek", melyek a monarchia hajóját, a jelen válságos pilla­natban is az örvény felé törekednek haj­tani, ma is túlteszik magukat a modern állam keretén s a modern jogrendnek ma is ellenségei. Az osztrák feudal-clericalis párt soha sem bizonyította be élhetetlen­ségét és politikai képtelenségét annyira, mint épen a jelen komoly helyzetben. Eiben a közös veszély érzete sem kelti életre a hazafias érzület, a Patriotismus szikráját , az maga kimondá magáról, hogy politikai tényezőkép az államéletben többé sohasem szerepelhet! A „Pesti Napló“ tározója, Disraeli „Lothair“-jéből­ ír. Ezen imutolsó közleményünk a könyv egyik leg­szebb fejezete,melyben­ Lothairnek erő­szakolt,különben füstbe ment hatholizálása előtt való kedélyállapota festetik. Lothair életének legsötétebb órája volt. Megis­merkedett a baráttal; tapasztalt szellemi és tes­ti balszerencsét. Theodóra halála alapjában meg­­rázta lényét.Első nagy f­ájdalma volt,olyan mely az emberrel megismerteti érzelmei mélységét, mely elvonja a legifjabb élet gyermekségét , egy bizonyos fokig borulttá teszi a lét verőfényét. De még ezen fájdalmat is némileg mérsékelték, csillapították kikerülhetlen és nemesítő szóra­kozások. Minden kötelezettség közül a legma­gasabb és legridegebb a katona kötelessége, kérlelhetetlen hatalommal követelték őt és a harczi riadó szólalt meg, — midőn behunyta Theodora szemét.. — Az­után oly ügyért küzdött, — melyet legalább ő — tartott igaznak és magasztosnak, és ha saját meggyőző­dései ez iránt tán kevésbbé voltak biztosak és határozottak, tagadhatlanul mégis sok volt, mi e harczra ösztönözte és sok függött a sikertől, melylyel ő és társai az emberiség felemeléséért küzdöttek. De most nem volt egyetlen körülmény, mely fentartsa bonyolódott és sülyedt életét. Rene­gáttá lenni — renegáttá minden meggyőződés nélkül, minden szükségszerűség híján,egyenesen megszegve azon fogadást, melyet azon személy­nek halála órájában tett, kit legjobban szeretett és becsült. És miért mindezt ? és hogy történt mindez ? A boszorkányság, mely rendje vegyült életébe ? Mert ő szentül bűbáj alatt állott — akármint csak valami mesebeli lovag kit rész­­akaró hatások megfosztottak bátorságától , eré­nyétől. Semmi józan ember nem hihette sőt nem is érthette helyzetét. Ha lett volna alkalma egy ítélő törvényszék elé terjeszteni esetét csak oly leírását adhatná, mely őt elmebetegnek tüntetné fel. A mágikus szertartás, oly fokozatos oly subtil is, oly sokféle volt, mind­egyik látszólag különböző a másiktól, bár valóban egymással kapcsolatosak, hogy míg az összeesküvő szellemek testi és lelki rom­lását idézték elő, az egyedüli vád, melylyel őket terhelhetné csak a kiváló könyörület, gyöngéd­ség, önfeláldozás, magas kegyesség s a legtúl­­zottabb jellemű vallásos érzelmek cselekedetei volnának. Mit tegyen ? És tehet-e egyáltaljában vala­mit ? Menekülhetne? Honnét és hova ? Biztosan tudta és sok körülménynél fogva már huza­mosabb idő óta, hogy őriztetik. Remélhető-e, hogy a felvigyázat, mely megfigyelte minden mozdulatát habozna abban, hogy megakadá­lyozzon bármelyiket, mely annak alkalmatlan? Biztosan tudá, hogy egyedül őrizet nélkül el­hagynia e palotát lehetetlen. És ha lehetne, ho­va menne? Kihez folyamodnak ? Folyamodjék a szent atyához. Erre holnap volna alkalma. Vagy a bibornoki testülethez mely tegnap kenet­teljesen megünnepelte szellemi diadalát Vagy azon rokon szellemekhez mint az Inquisitio Bzelid ülnöke, vagy a propaganda elnöke, ki e perezben avval volt elfoglalva hogy mind az öt világrészen keresztül távol milliók épülésére ama csodajelenet részletei terjedjenek melyben Lothair volt a főszereplő. Folyamodjék a britt korona nagy­követjének oltalmához, és nyerje ki segélyét azon összeesküvés dolgában, mely ő felsége egyik alattvalójának jogai, értelme és szabadsága ellenébe szövetett? Hihetőleg épen akkor találná midőn titkárának , külügyi mi­niszternek szánt levelet mondana tollba, mely leírását tartalmazná ama tegnapelőtti csoda do­lognak és saját szemtanúi tapasztalása nyomán biztosítaná a minisztert, hogy a britt peerség egyik legmagasabb rendű tagja processióban égő vinaegyertyát hordott két amaránthos, arany szárnyú angyal után. Lothair szobájában maradt, senki sem keres­te fel. Ez volt az egyedüli nap, melyen a Mon- Bignore nem látogatta meg. Coleman atya ha­sonlóképen távol maradt, sajátságos volt, hogy azon kellemes s udvarias úri­emberek, az orato­­riumi atyák közöl, kik gemmákról, forgókról és ásatásokról beszéltek s a­kik mindig többé ke­vésbé jelen voltak levél­jén, e reggel senki sem háborgatta. Ama kitűnő tapintattal, mely Róma hierarchiai köreiben uralkodik, mindenki érzé hogy Lothair előestéjén azon eseménynek, me­lyet a gondviselés oly hosszasan és titokteljesen előkészített, háborítlanul óhajt maradni. Nyughatatlanul aggódva, emlékezetben át­futván az utóbbi év eseményeit, kínos analysis utján igyekezvén számot adni magának hogy került ily álhelyzetbe és hogy hihetőleg mikép menekülhetne meg belőle, nem borzadván vissza sok tekintetben az önkárhoztatástól, és még­sem fedezvén fel maga részéről oly magas fokú elté­rést az igazság zászlajától, sőt a józan észtől, mint a­mely oly esélyt, a­mely őt fenye­gette, igazolhatna magas rang és határtalan va­gyon, egy tisztesség és kötelesség­teljes állás, némi természeti adományok, s az arany ifjúság és jó szándék, mely arra törekedett, hogy az élet és szerencse azon véletlen adományait jobbra fordítsa mint önző jóllétre, mindez hiába — s a nap lejárt. Lejárt a nap és minden órában lelke elhagya­­tottabbnak, sötétebbnek tetszett. Először ötlött fel a halál eszméje, mint menekülés az élet vi­­szásságai elől. Mennyivel jobb lett volna Mentá­­nánál meghalni. Ily végeredményre, jutott az a kedélyes és­­kitűnő Muriéi gróf, ki élvezte és nemesítette az életet és örült, ha mások élvezték és nemesítették azt, — a kit ha megszavaztatták volna az angol népet többsége hihetőleg a leg­­irigylendőbb helyzetben lévőnek mondta volna, s olyannak ki nem méltatlanul tölti be e helyet, mindazon előnyökkel születve,melyek embertár­sai rokonszenvét nyerték ki, gyors értelemmel és nemes ösztönökkel, ott volt, hogy hu­szonegy éves korában kész volt üdvözölni a halált, kész megkísérteni azt, mint az egyedüli megváltót a viszásság, lealacsonyodás és lelki furdalás esetében. Pamlagjára vete magát és kezeibe temette arczát, hogy elősegítse okoskodását. Nem volt életének oly mozzanata, mely megmenekült volna emlékezetének nyomozása elől. Ismét át­élte gyermekkorát a rideg skót házban, mely egészben véve mégis oly jó és úgy látszik, oly bölcs volt irányában. Nagybátyjának utolsó ta­nácstó­l intő szavai ismét előtte álltak. És mégis, mintha mindez felett egy ellentállhatatlan fá­­tum állana. Theodóra utolsó szavai, tekintete, mely ünnepélyesebb volt szavánál, egy jósszék­­ről kelhetett volna, mert jóslat volt inkább in­tésnél. Meddig volt e szenvedélyes ábrándozásba el­merülve, nem tudá, hanem midőn ismét felesz­mélt, és volt körülé­s ablakán a hold nézett be. Felkelt és fel s alá járt szobájában, s azután ki­ment a tornáczra. Minden néma volt; ember nem volt látható, az éj tiszta és csillagos, a holdvi­lág a széles négyszögletű udvar magas, csöndes cypressusaira esett. Lothair az erkélyre könyökölt és bámulta a holdvilágos szökőkutakat. A hallgatag és még­sem hangtalan jelenet, a csendes óra enyhítő varázsa jól esett neki. És miután egy ideig fel s alá járt a tornáczon, lement az udvarba. A magas schweiczi őr, pompás egyenruhájában, épen becsukta a kaput, melyen csak az imént ment ki valamely látogató, Lothair azt ragndá, hogy ki akar menni, s a schweiczi kiereszté. A küszöb át volt lépve és Lothair először életében magányosan találta magát Rómában. Teljesen gondatlanul, nem törődött vele, hova menjen vagy mit tegyen. Az utczák egészen el­hagyatottak voltak, s ő különös kíváncsisággal járt körül, nagy elégülést nyert, midőn néha va­lamely hires tárgyra akadt, melyről olvasott s a melynek valódi jellemét még sem tudja megér­tetni semmi olvasás. A holdvilág illett ama büszke római paloták­hoz, melyek ékesített s erkélyes homloka mély árnyékot mutat nappal. Néha császárkori osz­lopra talált, néha oszlopcsarnokos térre jutott, melyet a hold fénye töltött el és szobros szökő­kutak esésének hangjai. Kiérkezve egy hosszú, bonyolódott, kolostorokkal és kertekkel telt út­ból, nyitott helyen találta magát, telve ókori ro­mokkal, a melyek közül egy óriási amphithea­­trum emelkedett ki, melyre rögtön ráismert. Ott állt az három ívboltozatával és felmagasló falával, mely azt tetőzte, sötéten és magában be­fejezetten ; és Lothair ama külső, romokban fekvő falat, mely az ezüst holdvilágban úszott, csak akkor vette észre , midőn már belé­pett volt. Lothair maga volt­ Azon magas alkotásban, melyben hajdan ezrek zaja s agóniája hallat­szott, Lothair maga volt. Ama magasztos és elhagyatott arénában leült egy köre és kérdé magától, miben áll Rómának ama titkos varázsa, mely már annyira mozgatta ifjú életét és kétségkívül aggályosan megtámad­ta azt. Theodóra Rómáért élt és Rómáért halt meg. S a bibornok, ki angolnak született és ne- Pest, julius 14. (Az újvidéki kép v. választás, ma ment végbe, oly roppant részvétlenség mel­lett, hogy össesen Csak 60 választó jelent meg, s ezek, mint táviratilag értesülünk, megválasz­­ták dr Pavlovicsot a szélső­baloldalról. Pest, Julius 14. A helyzet rohamosan változik. Ma reg­gel a béke­ hymnuszai zengtek elénk min­den táviratból, mit a bécsi börze megnyi­tásakor nevezetes áremelkedéssel foga­dott. Ma d. e. folytán özönével jött a béke­hírek c­áfolata, a börzén dél felé a legré­­mületesebb panique állott be, s mint a dolgok a jelen pillanatban állanak, a há­ború közvetlenül a küszöb előtt látszik. A porosz király megtagadta a franczia követ elfogadását s egyszerűn azt üzente neki, hogy számára nincs több mondani­valója. Ez előzmény után a követ vissza­­hivatása, s a diplomatiai alkudozások megszakítása tán csak néhány óra kér­dése, s az éjjel alkalmasint megjönnek a táviratok, melyek a háború bekövetkez­tét constatálják. A franczia kamrákban történtek ezt szintén teljesen megerősítik. Grammont­hy ott ma kijelente, hogy a porosz válasz kezében van, de miután a tárgyalások még befejezve nincsenek — úgy­mond— bővebb közlést nem tehet. Hogy milyen volt e porosz válasz, s mire vonatkoztak volna a „további tár­gyalások,“ azt az előttünk fekvő sürgö­nyök határozottan constatálják. Poroszor­szág e szerint defavouálta, visszavonta Hohenzollern­­g jelöltségét, s maga a herczeg is lemondott, de Francziaország ezzel meg nem elégedett. Azt követelte egyrészt, hogy Poroszország a jövőre néz­ve is adjon garantiákat, hogy Hohenzol­lern herczeg semmi körülmény kö­zött sem vállalja el a spanyol koronát, s a mellett követelé a hadkészületek teljes meg­szüntetését is. Valószínű, hogy Francziaor­szág emellett szóba hozta a prágai béke mo­­dificatióit,Mainz megszállását s több hason­ló kérdést, melyek Németország belügyeire vonatkoznak. Ily követelésekkel szemben, s miután különben is a jelen conflictus fölmerülte óta Francziaország háborús szándoklata kétségkívül áll, a porosz ki­rály válasza aligha hangozhatott máskép, minthogy a franczia követnek többé sem­mi mondani­valója sincs, s az északnémet országgyűlés összehivatása jeléül szolgál annak, hogy a porosz kormány a német nemzetre hivatkozva, mindkét kézzel azon dolgozik, hogy a leendő háborúnak elve­vén dynasticus élét, azt az illetéktelen franczia befolyás elleni német nem­zeti háborúnak tüntesse fel. Bajorország válasza, mely kijelenté, hogy királya és népe ez ügyben nem fog elválni a többi Németországtól, következ­tetni enged az egész dél felfogására, s ha Bajorország e mellett egyelőre tartózko­dását is hangsúlyozza, ennek alig tulaj­donítható holmi nagyobb jelentőség, mi­után kétségkívüli , hogy Poroszország nemcsak az összes német tartományokat a háborúba vonja, de szerencséről szólha­tunk, ha e mellett még egy másik szövet­ségessé is meg nem jelen a harcrtéren. A hir ugyanis, hogy Gorcsakoff herczeg Bismarck gróf társaságában uta­zott tegnap Emsbe, mindenesetre komoly aggodalmakat ébreszthet e részben, s habár meg kell említenünk azt is, hogy más oldalról e hirt alaptalan­nak mondják, s officiosus jellegű tu­dósítások Albrecht főherczeg legutóbbi varsói idézését a béke ér­dekeivel hozván kapcsolatba, azt állítják, hogy Oroszország szintúgy, mint a ma­gyar-osztrák birodalom a háború alatt a legszigorúbb semlegességet tartják fenn békelábon, s ez irányban az orosz és bécsi kabinet között élénk sürgönyváltás is folyt. Legyen még itt feljegyezve a hír, hogy Francziaország részéről a néhány napi késedelmet az okozza, mert be akarják várni az afrikai hadsereg megérkeztét , s most egybeállítjuk mindazt, a­mit az esti postában a helyzetre jellemzőt csak ta­lálunk . A bécsi külügyi hivatalban tegnap este azon nézet látszott túlsúlylyal bírni, hogy a béke biz­tosítva van. Több lap ily értelmű tudósítást vett onnan , ezek közül idézzük a „N. Fr. Pr.”-ét, mely a legrészletesebb : „A Berlin és Párisból ide érkezett legújabb hírek szerint a helyzet el­vesztette összes fenyegető jellegét. A porosz ki­rály az általa Hohenzollern herczegnek a ko­rona elfogadására adott felhatalmazást vissza­vonta s a franczia kabinet ezzel teljes megelége­dését jelenté ki (?). Délután (még mind e hirek nem voltak tudva) az itteni diplomatiai körök­ben a háboruveszély még el nem mellőzött, a helyzet folytonosan válságosnak tartatott; tud­ták, hogy Francziaország követeli e nyilatkoza­tot s feltehetni vélték, hogy a porosz király ily visszavonást soha sem fog megtenni.“ Adtuk e jelentést, mert ezen alapultak a ma reggeli béke­kilátások ; a délutáni sürgönyök ezt tulhaladttá tették. Berlinben különben tegnap Hohenzol­­lern herczeg lemondásának hírét szintén öröm­mel fogadták s a börze azt emelkedéssel üd­vözlő. Párisból a már említett táviratokon kívül kevés új hir van előttünk. Felemlítünk azonban egy, július 12-ről kelt párisi sürgönyt, mely szerint Grammont herczeg egy európai ha­talom képviselője előtt kijelentette volna, hogy Poroszország visszavonulása sokkal később ér­kezik, semhogy Francziaország a kedvező al­kalmat elhalaszthatná, hogy más vitás pontokat is fel ne említsen. Ez értelemben fog Párisból Berlinbe sürgöny intéztetni, melyben követelik, hogy Poroszország a Francziaország által tett követelményeket azonnal és pedig a congressus közbenjárása nélkül teljesítse. Egy másik sür­göny azt akarja tudni, hogy a franczia döntő kö­rökben a háborúra nézve bizonyos vélemény­különbség állott be. Grammont­hy most már in­kább lenne a békére hangolva, míg Ollivier a háborút hangsúlyoztatja. Berlinből sürgönyözik, hogy Bismarck is kérdést tett Párisba a franczia hadkészülődé­sek tárgyában. E hadkészülődésekről a „Magdb. Ztg.“ félhivatalos berlini levelezője következő­ket írja: „Ma (julius 12.) reggel Roon hadügymi­niszter nyaralójából ide érkezette elnökölt a mi­nisztertanácsban, melyen a Berlinben jelen levő összes miniszterek részt vettek. Erre a Párisból érkező komoly hírek adtak okot. A franczia hadügyi és tengerészeti minisztériumokban ugyan­is rendkívüli buzgalommal dolgoznak a hadi ké­születeken. A vasútigazgatóságokat tudósíták, hogy a csapatszállításokat jú­lius 10-én megkezdik. A csendőrség lovait a lovasság és tüzérség számára használják fel, a tartalékosok még nem hivatnak egybe, az összes szállító­hajók azonban parancsot kaptak, hogy az algíri partokhoz menjenek s az ottani seregek átszállítására készek legyenek. Úgy lát­szik tehát, hogy Francziaország minden esetre akarja a háborút.“ A bécsi lapok egyhangúlag a leg­melegebben szólalnak fel a mellett, hogy a magyar-osztrák birodalom semlegességét tart­sa fönn békelábon. — Constatálhatjuk, hogy e részben a bécsi és pesti lapok kö­zött a legtelj­esb nézetegység uralkodik. A „II. Freie Presse“ e mellett sürgeti a r­e­­­c­h s­­rath egybehivatását, míg nálunk akadt képviselő, ki a magyar országgyűlésnek befolyását a béke és háború kérdéseire kétség­be merte vonni. No de hisz ellenzéki oldalról rectificálták. A „N. Fr. Pr.“ e felszólalása oly kiváló érdekű, hogy ide igtatjuk ebből, szem­lénknek befejezéséül a következő helyeket : „Ha a franczia-porosz viszály békés után nem oldatnék meg, kívánjuk az ausztriai birodalmi tanács lehető leggyorsabb összehívását, mivel ezt tartjuk a magyar ország­gyűléssel egyetemben azon közegnek, mely a politika irányát megha­tározni hivatva van. A delegátiók jog­körébe csak a diplomatiai és hadi költségvetés megvizsgá­lásának formális ügye tarto­zik. Könnyen megfogható, hogy ezen meg­vizsgálás az illető minisztériumok viszonyainak részletes nyomozásáról van föltételezve s ezen nyomozásokból fontos politikai viták fejlődhet­nek ki. A politikai irányt azon­­ban csak a két parlament, a pes­ti és a bécsi állapíthatja meg. E végre illeti meg ezen testületeket a fölírás, az interpellálás és a határozathozatal joga, sőt egy törvény sem akadályozza a bécsi birodalmi tanácsot vagy a pesti országgyűlést abban, hogy a közös minisztereket is maguk elé ne szólítsák­­ tőlük a politikai helyzet földerítésére köz-■ immm­mummmmn­n i —t»——mm­wp

Next