Pesti Napló, 1870. szeptember (21. évfolyam, 207-236. szám)

1870-09-11 / 217. szám

császári trón legalább fia részére biztosít­­tassék. Ő vele kötjük meg a békét, vagy az ő akaratán levő régensséggel, Elsasst és Lotharingiát bizonyosan szívesen át­engedi , csak hogy családjának uralko­dása biztosíttassák.“ És most ezen szép kilátásokat milyen alaposan elrontották azok az átkozott republikánusok! A közönségnek ingadozó, s nem elvek, hanem a napi események által szabályo­zott véleménye, ezen legújabb fordulat által határozottan napóleoni rokonszen­­vet öltött fel. A háború elején minden új­ság és minden szál azzal volt tele, hogy Németország nem a franczia nemzet, ha­nem a bűnös császári kormány ellen foly­tat hadat; most ellenkezőleg igy szól a a jelmondat: „hiszen Napóleon voltaké­­pen nem is hibás; az a nyugtalan dics­­vágyó nemzet volt az, melynek régi só­várgását és rabló vágyait ki kellett elé­gítenie stb.“ Egy szóval a fogoly-császár, mivel most már ő tőle lehet legkevesebbet félni, kezd népszerűséget nyerni ezen po­litikusaink szemében. S nem az alsó nép­osztályokról beszélek, hanem a német cultura magváról, a műveit polgárságról melylyel sokszoros érintkezésbe jönnöm alkalmam van. Az alsóbb néposztály . . . no az el van ragadtatva s gyönyörködve nézi röhögő csoportokban a boltok abla­kán kirakott gúnyképeket, melyeknek egyikén a Napoleon-család minden tagja a császárnét persze nem véve ki — egy­­porosz, bajor stb. katona hóna alatt levet­kőztetett testtel ki iczkándozva fogadja az applikált ütéseket. Ilyen fajta kép azon­ban számtalan van , s belőle nem ritkán elsőrendű fogadók asztalán ta­lálni egész gyűjteményt. Oh ! népnevelés és cultúra országa, a szerencse első, szo­katlan sugára a te meztelenségeidet is különös módon világítja meg! Elsass és Lotharingia kérdése nemcsak a népgyűlések föliratainak főindokát és tárgyát képezi, hanem röpiratokban is sűrűen tárgyaltatik. Mind azokban, mind­ezekben a vélemény egyhangú. Egyéb­iránt a háború csak kedvező , ürügyül szolgált ezen kérdés leszakasztására; meg­érlelve volt már ez, mióta csak a porosz katonai rendszer sokat ígérő fejlődésnek indult, különösen 1866 óta s egy-egy vigyázatlan hírlap, egy-egy megbokroso­dott költő akkor kürtölte már ezt a tervet. Kivitele pedig sürgős volt, mert ama két provinciában a német nemzeti érzés már rég kialudt, s a német nyelv az utolsó czérnaszálon, az utolsó nemzedéken füg­gött. 20—30 év múlva nincs ember El­sass és Lotharingia földén, ki a német nyelvet , mint anyanyelvét beszéli, mert a mostani öregebb nemzedékkel együtt végképen kihal. Ez a gondolat az, a­mi a németeket e kérdésben oly nya­kasokká teszi ; de ez a körülmény egy­szersmind az, mely Francziaországra s a két provincia lakóira nézve lehetlenné teszi a békét mindaddig, mig ily vesz­teség föltétele alatt akarják azt nyújtani. A béke kérdése pedig e körül forog. Mindaddig, míg területátengedésekről be­szél a magasan látó porosz politika, nem lehet vége a vérontásnak. S meddig nézi még ezt az európai diplomatia! ? Fegy­veres beavatkozás bizonyosan nem lesz szükséges, csak egy erélyes nyilatkozat, mely határozottan kimondja, hogy Fran­­cziaország földarabolását Európa békéje tiltja. Az elbizakodott, de kimerült Né­metország megértené e figyelmeztető szót, mely nélkül mind jobban-jobban belelo­vagolja magát abba a gondolatba, hogy teheti azt, a­mi neki tetszik, mert Európa fél tőle. És van-e joga s van-e oka az európai­­ kormányoknak ily nyilatkozatot tenni? Kétségen kívül van joga. Az európai ál­lamok jóléte és érdeke szoros kapcsolat­ban áll egymással; ez épen az a sokszor emlegetett egyensúly. Nem szükséges, hogy két hadfolytató állam egyike és másika mellett a többi nemzetek is beleve­gyüljenek a háborúba, sőt épen maga a neutralitás adja meg a jogot, hogy a bé­kekötés ügyébe beleszólhasson azon ál­lam, vagy azon államok összege, melyek­nek pártatlansága tette lehetővé a győző­nek a győzelmet, s az azzal együtt járó hadi kárpótlásra való igény­t és a politi­kai morális előnyt. így volt ez máskor is, midőn egész földrészünk érdekeit érintő háborúk folytak, s nevetséges a német lapok azon jelszava: „Mi vívtuk ki egye­dül magunk a győzelmet, magunk dik­­táljuk a békét!“ Nem oda Buda . . . vagyis akarom mondani: Berlin, Mün­chen, Stuttgart, Carlsruhe, egyetemben más kapitális városokkal, mint 111 engen Schüttlingen, Weinheim, Dornheim, me­lyek e napokban felemelték nyomatékos szavaikat egy egész Európa érdekeit ille­tő kérdés elcamotírozására. S van-e o­k­a az európai kormányok­nak beavatkozni, nem a háborúba, hanem a békébe ? Igen, okuk még sokkal több van, ha lehetséges, mint joguk is. Nincs földrészünkön egy hatalom sem, melyet e váratlan győzelmek által emelt és ér­vényre jutott német politika iránya és nagyravágyása közvetlenül ne érdekelne. Elsass és Lotharingia visszacsatolása any­­nyit tenne, mint felforgatni a 200 év vi­szontagságai közt is érintetlenül hagyott állami viszonyokat; annyit tenne, mint a népek önelhatározási jogán, melyet már hosszú történelem szentesített, erőszakot tenni, mert az elsassi és lotharingiai lakos franczia akar maradni mindhalálig. S ha már az ily elfrancziásodott németek erő­szakos visszacsatolása is lehetséges Né­metországnak , mire kell elkészülve len­­niök Oroszország, Ausztria, a Svájc­ és Hollandia német nyelvű részeinek? Vagy hiszik talán, hogy ez az elv, ha Franzia­­ország ellen érvényre tud jutni, ellenük­ben elveszti most proclamált jogát ? Nem, a hatalom akkor már joggá lett. Ennél pedig még tovább, sokkal tovább megy a németek dics­ és hatalomvágya. Csak hallani kell a magánkörök politikai be­szélgetéseit, melyekben a tervek és nagy­­ratörő álmok leplezetlenebbül nyilatkoz­hatnak, mint a sajtóban. E körülményt pedig fontosnak nem tartani, politikai ta­pasztalatlanság és vigyázatlanság volna. A porosz politika a nép akarata ellenére is keresztül tudta vinni terveit; ha pedig egyszer a nép aspiratióira támaszkodha­­tik, ne higyje senki, hogy az öreg király hypocrita-isteneskedése daczára is Bis­marck és az a fajta miniszter lelkiismeretet csináljon bármily túlkapó szándék létesí­téséből is. Németország kivívta azt, a­mire töre­kedett, s a­mi e háború valódi csírájául szolgált: egységét elvitatni vagy megakadályozni senki sem fogja. Ha a háború tovább is kedvező lefolyású marad rá nézve, jogot szerzett teljes hadi kárpótlás követelhetésére is. Hogy az európai súlyegyént teljesen felbillentse, hogy bizonyos újabb bonyodalmak alap­ját rakja le egy Francziaországot megalá­zó békében, azt Európa nem tűrheti s az európai diplomatának egy erélyes szavá­ba kerül, hogy az ily képtelen követelőd­­zésnek, s azzal együtt valószinüleg a to­vábbi vérontásnak és pusztulásnak is gá­­tat vessen. Lotharingia és Elsass visszacsatolásának kérdése különben sem oly egyszerű, mint azt a jámbor napi politikusok elgondol­ják. A gyámoltalanságukból most Porosz­­ország segélyével felcseperedett délnémet államocskák már nagyon számítottak a falatra, s íme, a berlini sajtóban kezde­nek felmerülni egyes „őszinte nyilatko­zatok“, melyek szerint az annexió magá­tól érthetőleg Poroszország javára történ­nék, mert hiszen csak ő elég hatalmas ez­által épen Dél-Németország határainak biztonságát garantírozni. Az ily „őszinte szóra“ persze a müncheni s más addres­­se-iró patrióták arcza kissé megnyúlik, mert hiszen a „német egységet“ koránt­sem kell oly teljes értelemben venni, mint más nemzetnél szokás. Megmarad még itt soká a lokal-patriotismus. A különbség csak az a most és a múlt ként, hogy ed­dig pl. a bajor azt mondta : „Ich bin in erster Linie ein Bayer, und dann erst ein Deutscher“, no hát ezután talán meg­fordítva fogja mondani, de megmarad mindkettőnek. Ez a particulars és ez az universális irányzat még kimaradhatlanul bajba kap egymással; méltatlan volna, ha az első koezódás konczául a szeren­csétlen északkeleti franczia tartományok­nak kellene szolgálniuk ! (Mind igaz, de mikor volt rá eset,hogy az európai diplo­matia igaz szempontból tekintse a bonyo­dalmakat ? Szerk.) -n­yißig. j_ jag?»««"" volt Zichy s ezért szerződtete­tt az Egressy ha­lála óta puszta, hősi, vagy ha jobban tetszik, hősap a szakmára. Mi már annak idején penget­tük e szerződtetést s ismerve Molnárnak — igaz­gatói működése alatt bár elhanyagolt — tehet­ségét, helyeseltük azt azon meggyőződésben, hogy az ő vasszorgalma, mely feladatával nőni szokott — érett, férfikorában levő talentumát még képes lesz kicsiszolni. Nem c­salódtunk. „Lear király “-ban lépett föl, s mintha sejtette volna, hogy e közönség régibb hibáinak­­ is­métlését várja tőle, meg akará mutatni, mily vasakarattal képes saját­ lényét lánczra verni. A színfalszaggatónak, üres deklamátornak híresz­­telt színész tanúbizonyságot kívánt tenni arról, hogy számítással, nyugalommal is játszhatik, csak akarja. Az ellenkező végletbe esett. Mindjárt az expositióban, hol az öreg k­i­­r­á­l­y még lobbanó, akaratos, parancsoló, sze­szélyes, heves, s hol e sajátságát a később ha­nyatló erejű, megszelídülő, megtört ember­­rel szemben élesen ki kell emelni, túlságosan mérsékelte magát. S ez így ment tovább is az átokjelenet, a ha­lál s némely más jelenet kivételével. Azért ta­lálták őt sokan egyhangúnak.­ Hanem az említett jelenetekben, midőn mint­egy megfeledkezvén föltett szándékáról, a mű­vészi inspirátiót szabadon engedé működni, meg­rendítő hatást gyakorolt s a közönség számtalan tapsával jutalmazta v­olt e sikerült jelene­teket. Molnár Györgyről, jenint színészről további fölléptei után többet fog­unk mondani. Egyelőre arra szorítkozhatunk, hogy ő hibái mellett is egyetlen a maga szakmájában s mint „Lear“ után látszik, komolyan számot vetvén magával, kérlelhetlenül ki akarja irtani modorosságát, szokásait. Ki ily elfogulatlansággal nyúl a gyön­ge oldalhoz, ki képességének minden oldalait, ily elfogulatlan szemmel tekinti, annál föl kell tennünk a legőszintébb törekedést s mivel az be­­látással párosult erős tehetséget is. A tanulmány keresztségében meg akar ifjod­­ni. Szerencsére még nem múlta korát és a nem­zeti színház sokáig igénybe fogja vehetni mű­ködését. A pé­da pedig melyet ez igyekezet az összes személyzet azon tagjainak, kik tán elha­nyagolták volna magukat, adni fog, üdvös és serkentő lesz. Szigeti József Kentjénél felsóhajt a néző : Miért nem játszik nemzeti szinházunk ez utolsó velős tehetsége mindig igy ? Szerdahelyi jó volt, ha satyrája élesből, alakja tartalmasabb leend. Lendvay egyéniségéhez Edgar közel áll s azért el is találta a korcsfiú hangját. Pauláméról hallgatunk. Argus. George Sand a háborúról. A Temps egy levelet közöl, melyet George Sand a híres írónő, négy nappal a köztársaság kihirdetése előtt egy barátjához intéze. A fensé­ges, nagy férfiúhoz méltó gondolatok, melyek­kel e nő levele telve van, nem szorulnak továb­bi magyarázatra. A levél így hangzik: „Ki ön?“ — kérded tőlem — a bonyodal­mak és remegés e napjaiban? Mi lett amazok álmaiból, kik a jelen idők fölé emelkedve , a vi­lágot a jövőben az emberi család által megszé­pítve láták ? Szegény család! Itt valóban „két fajt, mely­nek különös szellemi adományai folytán köcsönö­­sen ellensúlyozni kellene egymást, az egyetemes inteligentia folyamában és haladásában használ­nia“ kényszerítve látunk, hogy egymást meg­fojtsák diplomatiai kérdések miatt, melyekbe a közvélemény világa még nem hatott, úgy szól­va kényszerítvék egymást megfojtani a nélkül, hogy tudnák , miért és mi végre. Te hozzá teszed, hogy bölcselkedni késő, ten­nünk kell. Kétség kívül tennünk kell és az is kétségte­len, hogy küzdenünk kell, de azután ? Mily gyümölcsöket gyűjtendőnk ez óriási balsorsból? A katona hősiessége mámor, életét áldozta fel, nem bir többé az élet normális feltételeivel. Fő­leg a franczia katona bir azon csodálatra méltó túllelkesedéssel, melyet ellenségei maguk elis­mernek és csodálnak. De fognak-e a homeri küzdelmek napjai után a föl­fegyverzett, izzó, izgatott nemzetek ismét találkozni az elővi­gyázat feltételeinek megállapításában, melyek a halállal való e vad ölelkezések ismétlődését meg­akadályoznák ? Megfogható-e a gondolat, hogy egyik faj a másiknak javára kiír­assék ? A baj, melyet ne­künk ellenségeink okoznak, nem esik-e az em­beri solidarities absolut törvénye folytán reájok vissza? Egy porosz sem — mondják a testestül­­lelkestül harcziasak — fog Francziaországból kimenekülni! Ha mi lennénk­­ náluk, ők ugyan­azt mondanák rólunk. Mit mond ehhez a legma­­gasb magasban a hadseregek istene ? Még egy­szer, szegény emberi család ! és tegyük hozzá: szegény isten, kit az emberek­­azon kötelesség­gel ruháztak föl, hogy oly sok embert, a­mint csak lehet, megöljön! Igen, barátom, fájdalomba vagyok elmerülve a döntő csaták közeledtekor s a következő napon is az leszek, bármilyen legyen is kimenetelök. Csak üdvtelen lehet mindenkire, ha a közszellem nagy föltámadása nem megy végbe, mely inkább remélhető a latin fajból, mint a többiekből. Fő­leg a német szellem, noha bizonyos értelemben áthatóbb, mint a miénk, társadalmi passivitás által látszik absorbeáltnak, mely a gyakorlati szellemet kizárja vagy megbénítja. Mi ügyünk jogának és igazságának előítéleteitől nem tu­dunk megválni. Azért is nevezték Francziaor­szágot a nemzetek Krisztusának; ma ismételhető e szó, midőn Francziaország a bámuló nemzetek szemei előtt újólag keresztre feszíttetik. Föltámad-e a közszellem ? E kérdés létezik a háború kezdete óta és e pillanatban kell azt meg­oldani. A végrehajtó hatalom fölött ítélni, neki a közbizalmat megadni vagy tőle megvonni s azután az ország védelmére térni át, ez lett volna azon többség kötelessége, mely első vere­ségeink óta egy szót sem talált az absolut fele­lős hatalom vádolására vagy védelmére. Saját­ságos hallgatás, talán egyetlen a történelemben! A törvényhozó ma megelégedett azzal, hogy minisztériumot óhajtott a­nélkül, hogy csak ne­vét is kijelentette volna annak, ki e miniszté­riumra Francziaország sorsát bízta, Páris e vál­tozással megelégedettnek jelenti ki magát. Ha, a­mint hiszem, ez nagy, nehezen megjavítható hiba, úgy a felelősség érette mindenkit terhel. A napirendre tett tan : ne politizáljunk!­­ Melyet az egyik hirdetett, a másik elfogadott, a­­ törvényhozó test s a lakosság minden osztálya,­­ előttem mindenkire nézve óriási csalódás csomó­­­jának látszik, mert a­mi a többség egy ponton, s az a kisebbség a másikon. Bizonyos, hogy e­­ végzetes egyezmény óta a conservatív érzelem­­ diadalát biztosítottnak látta, míg a forradalmi­­ érzelem a reservált kérdést tekinti határuk men­­helyéül. Az ilykér megállapított jövő nem biz­tosítja nekünk a legteljebb egyetértést önma­gunk közt, ha a faj harcz megszűnt bennünket absorbeálni. A jelen órában, midőn az ellenség kapuink előtt áll, bizonyosan későn van annak megoldá­sa, melyet függőben­ hagytunk. Szemben az emberiség i­ázi szeretettel, mely örök és meg­dönthetően hitet képez,a hazaszeretet tolong elő­­egy kizárólagosabb és betegesebb érzelem. Mily szép volt e szeretet, midőn lelkeinkben még a drága szabadsággal egyesült! Akkor még nem állt ellent­ndásban az általános család iránti szeretettel. Ama tiszta és szende lelkekben,melye­ket magával ragadott, fenséges eszme élt, a küz­delem eszméje a feudális múlt ellen, ama remény eszméje, hogy minden ember közt a testvériség visszaállíttatták. A „marseillaise“-t más eszmék­kel énekelni mostantól fogva szentségtelenülés , de nem profanálták-e 1792-öt s az egész fi ura­dalmat a jelenkor emlékezetében ? Nem baj. Van még a hazafius diadal énekei­nek viszhangja s ha ellenkezőleg hárfáinkat az ágyúgolyók által széttörve füzekre kellene ags­,at­nunk, úgy ne feledjük el, hogy polgárosult zse­peknek jobb feladataik is vannak, mint egymás ellen harczolni. Ez a sociális háború, mely épen ellenkezője­­. A sedani katastropha és Napoleon elfogatása. A „Times“ levelezője, a sedani fegyverletétel­nek ép oly­an mint érdekes leírását adja, mely­nek lényeges mozzanatait a következőkben fog­laljuk össze: A bajorok csatatere Bazeillestől Seda­nig terjedt. Vitéz, de oktalan támadásuk 3000 emberükbe került. Előhaduk a sedani pályaud­vart foglalta el. A Tann-hadtest, melynek fel­adata volt Bazeillest és Ballut, Sedan külvárosát elfoglalni, sokat szenvedett a minden oldalról reá irányzott tűztől. A francziák erejük legna­gyobb megfeszítésével iparkodtak az ellenség­től szabadulni. Három bajor hadosztály, mely négy óra felé a harczot megkezdte, a város fe­lől három különböző támadásnak volt kitéve, és volt egy pillanat, melyben úgy látszott, hogy a túlnyomó erő által össze fognak nyomatni. A bajorok azt hiszik, hogy Mac Mahon már korán reggel sebesült meg, mikor csapatait Bazeilles ellen támadásra vezette Erre Ducros tábornok vette át a vezényletet, de Wimpffen tábornok egy lepecsételt levelet mutatott fel, melyben felhatalmaztatik a fővezénylet átvéte­lére, azon esetre, ha a tábornagyot baj érné. A küzdelem alatt a francziák még egyszer kiver­ték a bajorokat Bakuból és azután Illyre kísér­tettek megtámadást, hogy Bazaine irányában áttörjenek. De a szász koronaherczeg időköz­ben megint megkezdte a támadást és túlnyomó erőkkel a francziáknak útjukat állta. A franczi­­áknak vissza kellett vonulniok, mi­által a bajo­rok a leghevesebb támadástól megszabadultak és Bazeillest megtarthatták. Baku körül tovább tartott a harcz. A bajorok állítása szerint a csá­szár itt különféle összeszedett csapatok élére ál­lott volna, hogy a bajorokat elűzze. De a magas­latokról az ütegek már kereszttüzet szórtak a csapatokra. A császárt golyózápor vette körül, közvetlen közelében egy pattantyú robbant szét és por- és füstfellegbe takarta őt. A tisztek kérték, hogy vonuljon vissza, a bajorok sebesen előnyomul­­tak és vitatták a francziáktól a sikert. Vájjon ez volt-e azon pillanat, melyről Wimpffen pro­­clamatiójában szól, mikor lehetséges lett volna magukat az ellenségen keresztül vágniok, azt nehéz megmondani, mindenesetre az egész had­seregből csak 2000 ember volt kész e kísérletet megtennni.­­ Mintegy 60000 harczképes em­ber a poroszok tüze alatt teljesen feloszlott tömeggé vált , a kölcsönös vádaskodás kese­rűsége tisztek és katonaság között mutatja, hogy már soknal a csata előtt az erő főeleme hiányzott. A tisztek nem merték a fegyelem gyepjőit meghúzni, mert attól tartottak, hogy a katonák egyszerűen meg fogják tagadni az en­gedelmességet. A jelenetet, mikor Sedan be lett kerítve, mikor a franczia tüzérség elhallgatott, mikor a német ütegek minden oldalról halált szúrtak,nem lehet leírni,az csak egy nagy hajtó­vadászathoz hasonlítható.A császár visszavonult a városba,hogy a gyámoltalan soldesesco örvényéből kiszabaduljon,míg a még kívül­­álló legénység, a golyózápornak kitéve, éhen és haragudva, tiszt­jeit szidalmazta és nyílt lázadással fenyegetőd­­zött. Egy nagy tűzvész még szaporította az álta­lános zavart és megérlelte az elhatározást, Se­­dant a győzőnek átadni, mivel az általános ve­szedelemtől kellett tartani. A császár nem zárkózhatott el az ildomosság és emberiség tanácsa elől és Lauriston tábornok egy dsidával, melyre fehér zászlót rögtönöztek, egy trombitás kíséretében a falra ment. De a csata zaja elnémitá a trombitát s a tábornokot nem vették észre és csak miután a kaput nyi­tották, vevék észre a németek győzelmük első felét. A tüzelés megszűnt és midőn a véráztatta völgyeken és síkokon át elterjedt annak hire, hogy miért történt ez, mindenütt oly örömria­­dás támadt, minőt ritkán hallott a világ. Ezer és ezer sisak, csákó és sapka emeltetett az ég felé s még a sebesültek és csonkák is belevágtak az örömkiáltásba gyenge hangjukkal. Egy tiszt beszélt, hogy látott egy nagy, roppant erős tes­tű porosz katonát, a ki halálharczban volt s jobbját megsebbzett oldalára szok­ta, de amint a lárma okát megtudta, egyenesen felpattant a földről , hangos burraht kiáltott. Aztán kezeivel egy pillanatig babonázott a levegőben, mig a vér patakként kirohant száján s a nagy ember szó nélkül, halva lerogyott egy elesett francziára. A tiszt, ki később Moltke tábornoknál érteke­­­zés végett megjelent, M­e­­ 11 e tábornok volt. Sajátkezű levelét hozta a császárnak a király­hoz, mely levélnek vonásai az izgatottság legki­sebb jelét sem mutatták. A levél következő sza­vakat tartalmazta: Mon frérelNayant pu mourirálatéte demon armée, je depose mon épée au pied de vot­­re majesté.“ Ezen levél azonnal átadatott a királynak, a ki Wadelincourt felett időzött. A felelet udvarias, de határozott volt, és Wimpf­fen tábornok az alatt értesíttetett, hogy az át­adási feltételek oda mennek ki, hogy az egész seregnek fegyverek, lovak és egész felszerelés­sel együtt át kell magát adnia. Hogy a tisztek akkor már ki voltak-e véve, nem tudatik, de a franczia tábornok azt felelte, hogy inkább tönk­re téteti magát, mint hogy ezen gyalázatos ca­­pitulátiót aláírja. A nap lement. A falu lakosai úgy tettek, mintha ők is osztanák a győzelem örömét és kivilágították ablakaikat. Késő este volt, midőn a koronaherczeg asztal­hoz ült és ezen hadjárat alatt az első tavasztot mondotta. A király és a sereg í­­gy hangzott a szó, és folyt a pezsgő. A pezsgő is újítás volt a főhadiszálláson. A császári sereg készleteiből való volt. Ámbár a sereg azt hitte, hogy most már biztosítva van a béke, a főhadi­szálláson ez iránt nem igen voltak bizalommal. A habozásnak a capitulatió aláírásánál nem igen tulajdonítottak nagy fontosságot, mert megfontolás után, és az éjen át történő készülő­dések láttára, őrültség lett volna a capitulatió megtagadása. A franczia tisztek bevallották, hogy tökéletesen demoralizálva van a sereg, sőt egyik szitkok közt mondá: I­­­s tirent sur nous, leurs officiers. Parancs adatott, hogy az egyes hadtestek egészen a vá­ros közelébe vonuljanak, és midőn az őrtüzek meggyújtattak, Sedan egy nagy fekete pont­ként tűnt fel széles tüzövvel, mely megvilágítá az eget. Reggel 10 órakor kellett volna a város ágyúz­­tatásának kezdődnie, ha addig a capitulatió nem iratik alá. Benn és Künn az alatt a kétségbeesés dühének látványa uralkodott. Midőn a császár korán reggel megvizsgálta a tájékot, német se­reget látott mindenütt, a­merre csak szeme jár­hatott. Elhatározta, hogy a királyhoz megy eny­hébb feltételeket kieszközölni. Kevés tiszt által kísértetve, Donchery felé indult. Bismarck grófot még ágyában lepték meg a hírrel, hogy jön a császár, hogy a királylyal találkozzék. Gyorsan felöltözködött, és a császárnak elébe sietett. A helység előtt találta őt, és a kiszálló császárt fe­detlen fővel üdvözölte. Napóleon intett neki, hogy tegye fel sapkáját, a­mire Bismarck a következő szavakat mondá : „Sir! Úgy foga­dom felségedet, mint saját királyomat fogad-­­ nám.“ Egy közel levő kunyhóba léptek be. Eőlször Bismarck gróf ment be, hogy tisztességes he­lyet keressen, de nem találván ilyet, visszajött az első szobába, hol már a császárt egy fatökén ülve találta. Azonnal két szék hozatott, és Bis­marck a császár baloldalán foglalt helyet. Az értekezés sajátszerű volt, és mivel Bismarck azt többeknek elbeszélte, fel lehet tenni, hogy nem­sokára történelmivé fog válni. Először a békéről volt szó, de e tekintetben a kanc­ellár nem nyer­hetett a császártól biztosítást. A császár kinyi­latkoztatta, hogy neki nincs hatalma, és ő nem alkudozhatik a béke felett, és szintoly kevéssé­­ adhat parancsokat Mao Mahon és Bazaine sere­geinek. Minden a császárnőtől és a miniszterek­­től függ, a­kik a kormányzóságot képezik.“ Erre Bismarck megjegyzi, hogy ily körülmé­nyek közt felesleges a császárral politikáról be­szélni, és tökéletesen felesleges, hogy a császár találkozzék a királylyal. De midőn a császár mégis megmaradt szán­dékánál, hogy beszéljen a királylyal, azt felelte neki Bismarck, hogy az addig nem történhetik, míg a capitulatió nincs aláírva. Végül midőn a beszélgetés kínossá kezdett lenni, mindkét olda­lon megszakasztatott az, Bismarck a királyhoz ment, a császár pedig tisztjeivel értekezett. Végre 11­­ órakor hosszas alkudozások után aláíratott a capitulatió. A sedani őrség és sereg megadja magát, és Németországba küldetik. A tisztek becsületszavukra szabadon bocsáttatnak. Midőn minden feltételek meg voltak álapítva, akkor történt a találkozás a két fejedelem közt A találkozás egy mezei lakáson volt Sedantól nem messze. A király és foglya egyik üvegház­ba vonultak vissza, hol a kiséret látta őket, de nem hallott semmit. Később a császár még a ko­­ronaherczeggel váltott néhány szót, a­midőn nagy megindulás közt igen kedvezően nyilatko­zott a király barátságos fogadásáról. Sept. 3-án esti 9 óra előtt folyton fakadó eső mellett a császári vonat egy osztály fekete hu­szár kíséretében Doucheryn ment keresztül. Elöl ment egy csapat huszár, aztán következett a császár kocsija. III. Napóleon sapkát és osztály­tábornoki egyenruhát viselt a becsületrend csil­lagjával mellén. Arcza fáradtnak s elcsigázott­nak látszott. Szemei alatt sötét vonalak voltak. Különben mindent észrevett a mi körülötte tör­ténik. Egy hajtásnál, a­hol a kocsisor megakadt szívélyesen köszönt egy angolnak ki odaszaladt a kocsihoz,hogy őt lássa. Mellette egy tiszt ült. A lovak szépek s méltók a császári istállókhoz. Midőn a kocsi egy pillanatra megállt, futárom pár pillanatra meglátta a császárt: „Mennyire megváltozott, mondá, ha nem is tekintjük korát, azóta, mikor még mint Napóleon herczeg házam­ban lakott,mielőtt Engstreetre költözött.“ A csá­szár kocsija után egy több ülésű kocsi követke­zett, melyben több franczia és porosz tiszt volt, köztük Boyen tábornok és Lynar gr., kik a csá­szár környezetében maradnak. Ezután még 11 császári kocsi következett s végül több franczia tiszt lovon, 60 házas és előfutóul szolgáló ló s egy csapat fekete huszár zárta be a menetet. Wimpffen tábornok magatartásáról a levele­ző még következőket közöl: Wimpffen tábornok, mikor tegnap a capitula­tió feltételeit megtudta, állítólag kijelentette volna, hogy inkább kész meghalni, mint azt aláírni. Nem hihette, hogy helyzete oly kétség­­beesett. Tudatták vele, hogy az ő dolga, ha had­seregét inkább meg akarja semmisíttetni. De, hogy megmutassák neki, hogy a megsemmisülés elkerülhetlen, térképeket közöltek vele, melye­ken a német hadtestek és ütegeiknek állása meg volt jelölve. Ha délig a feltételek el nem fogadtatnak, Sedan megtámadásához kell fogni. Wimpffen tábornok szánandó helyzetben volt ; csak két nap előtt érkezett meg Algirból és egy­szerre egy megvert hadsereg vezényletére látta­­ magát kényszerítve. Mac Mahon délelőtt meg­­­­sebesült. Wimpffennek át kellett vennie a ve­zényletet, a­nélkül, hogy a tábornagy terveit is­merte volna. Visszariadt oly capitulatióról, mely nevét megbecstelenité. A proclamatió, melyet Wimpffen tábornok a sedani capitulatió után kibocsátott, igy hang­­­­zott:­­ „Katonák! Ti tegnap túlnyomó erők ellen ! küzdtetek. Napreggeltől estig a legnagyobb vi­ s tézséggel álltatok ellen az ellenségnek és ellőt-­­ tétek utolsó töltényeiteket. Kimerülve e barát­­­­ban, tábornokaitok és tiszteitek azon felszólítá­sának,hogy a montmédy-i utat elérni és Bazaine­­nel egyesülni kíséreljétek, meg nem felelhette­tek. Csak 2000 ember gyűlhetett össze, hogy egy végső erőfeszítést tegyenek. Balau előtt megállapodni és Sedanba visszatérni kénytele­­nittettek hol tábornokotok fájdalommal látta,­­ hogy sem élelmi­szer sem hadiszer nem volt.­­ Nem lehetett a vár védelmére gondolni, mert­­ az helyzeténél fogva nem alkalmas az ellen-­s még számos és hatalmas tüzérségének ellentál­­lani. Mivel a városban bezárt sereg sem abból ki nem mozdulhatott, sem magát nem védhette mivel az élelem úgy a csapatok, mint a lakosság számára hiányzott, azért szomorú elhatározásra kellett szánnom magamat, hogy az ellenséggel alkudozásra lépjek. Mikor tegnap a császár fel­hatalmazásával a porosz főhadiszállásra küldet­tem, eleinte nem tudtam magamat elhatározni, hogy az elém terjesztett feltételeket elfogadjam. Csak ma reggel, mikor új bombáztatás lényege tett minket, melyet nem viszonozhattunk volna, határoztam el magamat új lépésekre és kinyer­tem azon feltételeket, melyek mellett, a meny-W'TMaiMfTnKaa».. ■#

Next