Pesti Napló, 1870. szeptember (21. évfolyam, 207-236. szám)

1870-09-16 / 222. szám

222. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7- 1­Ám­. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Péntek, September 16. 1870. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 , 60 kr. Két hóra .... 8 , 70 kr. Egy hóra ... . , 85 kr. REGGELI KIADÁS: 21. év­folyam. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. ■ . ■—>•— - - A „Pesti Napló“ előfizetési ára: September hóra .... 1 frt 85 kr. Sept. —decemberre (4 hóra) 7 frt 35 kr. Az esti kiadás postai különkül­déséé­rt felülfizetés havonkint 30 kr A „P. Napló“ kiadó­hivatala. TEST, SEPTEMBER 15. A Az olasz kormány végre hozzálátott a római kérdés megoldásához, még pedig azon módon, mely jelenleg egyedül lehető, kardhatalommal vágta szét a csomót, me­lyet az erők és az emberi szenvedélyek annyira összebonyolítottak, hogy az ész csak az erőszak segélyével oldhatta meg azt. Az olasz tricolor kardcsapás nélkül vonult végig a pápai terület minden ré­szén, öröm, lelkesedés vitte azt Rómáig, az örök városig s ma talán az ősi capito­­liumról hirdeti a világnak, hogy a pápa­ság ezredéves, némelyek szerint egész a népvándorlás homályos századaiba visz­­szamenő világi hatalma véget ért s Róma városa beolvadt az olasz nemzet­testbe s tényleg is a félsziget fővárosává lett, a mi természeti fekvésénél, történel­ménél, irodalmi és művészeti szerepénél fogva elvileg már régen volt. Egy nagy, pillanatokig erőszakosan feltartóztatható, de előbb-utóbb szükség­kép beálló processus ment ez esemény­nyel végbe Rómában. Az, mit a koresz­mék a continens államaiban már évtizedek előtt kivittek : az egyházi és az állami hatalom elkülönítését , a kikerülhetlen vegytani folyam megy végbe jelenleg Rómában. A pápa egyházi jogait, hatás­körét, előjogait, egyházfőnöki hatalmát­­ nem bántja senki. Az olasz király a jó „katholikus“ hivő érzelmeivel lő a szent atya elé, inkább a védő, mint a támadó szerepét játsza a catastrophában. Hatáskö­rének csak azon része vétetik el tőle,mely magas egyházi hivatalával járó kötelessé­gének teljesítésében inkább gátolta, mint támogatta őt. A pápaság e vegyes hatal­ma helyén volt mindaddig, mig az álla­mok és az egyház között oly elválaszt­­hatlan kapocs létezett,melynél fogva mind­egyik fél saját természetéből ki lett for­gatva, s a másiknak valóságos alkateleme lön. A középkorban az állam tulajdonképen egyházi intézmény volt, s inkább az egy­házi hatalom kardját, végrehajtó karját képezte. Az egyház ellenben magához ragadta az állam feladatait, elvilágiasult s a mint az állam, úgy ő sem érte el ama czélokat, melyek után kénye és termé­szete szerint törekednie kelle. Az évszázadok, az általános műveltség s a politikai szellem kifejlődése lassan-las­­san megváltoztaták a helyzetet, mely az emberi nem haladásának egyik legterhe­­sebb gátlója volt. A világi hatalom ki­menekült az egyház gyámsága alól, visz­­szakövetelte, visszavette saját hatáskörét, az egyháznak visszaadta az övéit így keletkezett ama modern egyház-politikai államrend, melynek alapját az egyház és állam elkülönítése képezi, mely nem azon jelentőséggel bír, hogy a földi kéz a leg­nagyobb hatalom egymást kölcsönösen ellenségének tekinti, hanem ellenkezőleg abban áll, hogy saját Hatáskörében mind­egyik valóban független legyen. Egyedül a pápai állam vonta ki eddig magát ezen koreszmék átalakító hatása alól. Egyedül ez tarta meg a modern ál­lamszervezetben ősi alkotmányát , ősi szervezetét. Azonban ez alkotmányból is réges-régen kiveszett az életerő s az ön­­fentartási képesség. Idegen hatalmak pa­rancsszava galvanizálta azt életre, s mi­helyt az idegen támogatást egy pillanat­nyira elvonták az események, ő is össze­dőlt, csöndesen, zajtalanul, meg nem sirat­va, alig figyelembe véve. Nem akarjuk a pápaság világi uralmá­nak sírjára a vádak, a szemrehányások köveit dobálni. De mortuis nil, nisi bene. A halál mindent kiengesztel, mindennel kibékít, sötét fátyolt borít a kiszenvedett jó és rész tulajdonaira, erényeire, bűneire egyaránt. Nem latoljuk a pápaság érde­meit, és hátrányos oldalait, mert hiszen a végső halálos harcz, melyet épen e pil­lanatban vív és talán már be is fejezett, nem alkalmas az igazság kiderítésére. Azt azonban már ma is ki kell jelente­nünk, hogy túlérett gyümölcsként ön­maga hull le az élet fájáról, alig másnak mint a koreszmék szellőinek érintésére. Voltak idők, midőn a pápák szavára milliók ragadtak fegyvert s egész ember­ár özönlött Syria homoksivatagjaira, hogy ott egy eszméért ontsa vérét. Egy­kor a leghatalmasb fejdelmek, a f­él világ urai térdre borulva várták és hajták vég­re a római legfőbb egyházi ur parancsait. A római szózatra egész nemzetek év­tizedeken át véres viadalt vívtak egy­mással. Mostan évek óta hangzik a pápa segélykiáltása és a nemzetek nem hall­gatnak reá. Csak egy uralkodó, ki a ró­mai pápát politikájának egyik eszközé­vé tette, vette őt pártfogása alá, ennek bukásával a védence is megbukott. A töb­bi európai kormányok, a legkatholikusabb uralkodók egész nyugodtan nézik az óriási catastropha lefolyását és nemcsak egy kard, de egyetlen szó sem emelkedik meg­akadályozására. Az európai kormányok a közvélemény nyomása alatt mozdulat­lanul állanak. Az osztrák-magyar állam külpolitikájá­nak iránya néhány év óta olyan volt, melyből biztosan következtethetni lehetett, hogy külügyi kormányunk a régóta ké­szülődő válságot föl nem tartóztathatja. Meggyőződésünk szerint a birodalom egy gondolkodója sem imputálhatta a jelen pillanatban a kormánynak azt, hogy a pápa világi hatalmának bármi módon is segélyére siessen. Egy pillantás a monar­chia helyzetére, ama számos életkérdésre, mely mindenfelől megoldásra vár, végre az európai közvélemény magatartására s mindenki átláthatja, hogy Ausztria passiv római politikáját csak a legnagyobb veszé­lyek közepett változtathatta volna meg. Ma ő neki is, mint a többi katholikus államoknak a római catastróphával szem­ben csak egy feladata van: nyugodtan nézni az események lefolyását. És ezt a ka­tholikus világ annál könnyebben teheti, mert Olaszország előre kijelenté készségét azon garantiák megadása iránt, melyek a pápa egyházi hatalmá­nak universális jellegét biztosítják. Az egyházfőnökség­nek a jövőben nem szabad azon speciális p­­­a­s­z bélyeggel bírnia, melyet reá épen világi uralma nyomott. Ez volt a pápai tekintély folytonos csökkenésének oka. Ma, midőn megszabadult e tehertől, vissza kell nyernie amaz általános, egyete­mes jellegét, mely a­z egyház törvényei és szelleme szerint valódi súlyát és fontossá­gát képezi. A „Pesti Napló“ tározója. A háború alatt. (Saját levelezőnktől.) (K.) Stuttgart, sept. 11. E máskor oly csendes királyi székváros most szintén magán hordja a mozgalmas idők bélyegét. A pályaud­varokon roppant néptömeg állomásozik majdnem egész napon át; az utczákon mozgó katonaság­ban képviselve van minden német állam, s még azon kívül a franczia is. Ez utóbbiakból neve­zetesen sok fogoly­tiszt tartózkodik itt és a szom­szédos Canstattban. Tegnapelőtt érkezett ide, a sedani gyászos fegyverletétel után, W­i­m­p­f­­f­e­n tábornok, s megszállott a Marquard hotel­ben. Belebbeztetése nem szorítkozik csupán csak a városra, hanem a környékben is szaba­don mozoghat. Meglehetős számú cselédséggel érkezett. Nekem nem volt alkalmam látni; mondják, hogy kicsiny termetű, de erélyes te­kintetű ember; vonásain­k egész megjelenésén nagyon feltűnik az a szomorú levertség, melyet meg nem érdemlett sorsa kell, hogy felköltött legyen lelkében Hogy is ne! Az ő nevével ma­rad egybekötve hazája történetének mindeddig legszomorubb baleseménye, az ő nevével, ki semminek sem volt tulajdonképen oka, ki a leg­végső szükségben vette kezébe a vezérlő kar­dot, midőn tábornok-társai már elhullottak mel­lőle, vagy visszavonultak tehetlenségük érzeté­ben. Valóban keserves sorsa egy vitéz katoná­nak, ki talán egész életében csak dicsőséget ara­tott s most egy perezben, midőn a tehetlenséggel megküzdenie nem adatott, most bukásában, a közös bukásban elveszti jól szerzett babér­ait, mert „csak a győző leli bérét, a meggyőzöttnek csillaga vele tűnik.“ Leglátogatottabb és legbüszkébb helye azon­ban most Stuttgartnak a királyi kastély kapujá­ban van. Itt minden rendű, rangú és korú egyé­nekből alakult sűrü csoportok állanak; a parasz­tok bejőnek a vidékről, hogy megbámulják azo­kat a csodákat, melyek a királyi palota előtt ásitoznak. De mik hát ezek az ásitozó csodák ? Hét ágyú, hadi zsákmány, mindegyik a franczi­áktól. Egyik szélről fel van állítva kettő L. N. belükkel s az 1852-ik évszámmal, ezek a csá­szárság korát képviselik; középest van három darab, rajtuk az L. P. betű, Lajos Fülöp korá­ból ; ezek a királyság korának emlékei; másik szélről ismét van két ágyú , rajtuk az 1848-dik év és „la république française“ felirat. Csodálatos végzet­ Stuttgartban, az apró Würtemberg egy hatodrendü államfőváro­sában, hadi zsákmányul a világ leghatalmasabb országából, s annak három különböző korszaká­ból ily barczi emlékek! Hogyan jutott Wür­­temberg ezen csataszörnyekhez, melyek négy világban diadalmasan hirdették a franczia nem­zet dicsőségét, melyek előtt Sebastopol falai le­dőltek, melyek előtt Ausztria bátor seregei meg­hátráltak, melyeknek bömbölő szava feltámasz­totta Olaszországot ? Meseszerü látvány! De ne is hagyjuk magunkat megcsalatni, s ne gondoljuk, mintha épen würtembergi csapatok ejtették volna zsákmányul a franczia ágyukat. Tudvale­vőleg a württembergi hadcsapatok még minded­dig a lehető legkevesebb érintkezésbe jöttek a francziákkal; talán szándékosan történt ez, ta­lán esetlegesen, de nekik bizony nem igen volt alkalmuk ágyukat hódítani. A ravasz Poroszor­szág azonban Württemberg fővárosát sem hagy­hatta a dicsőség minden jele nélkül; terjeszteni kell a német nagyság érzését s a Hohenzollernek dicsőségét a derék svábok közt is, így jutott Stuttgart az ágyukhoz. A dicsőség azonban, mint minden, a­mi édes, aligha marad kellemetlen utósz nélkül, s Wür­­tembergben alkalmasint jobban fogják ezt érez­ni, mint bárhol másutt. Würtemberg, tudvalevő­leg, tele van poroszellenes elemekkel, melyek bi­zonyosan megint felszínre fognak kerülni, mi­helyt a hadi lárma lecsillapodik. A francziák ellen mesterségesen táplált és szított gyűlölet mindenesetre felülkerekedett a délnémeteknél is a porosz ellenszenv felett, de el nem fojthatta azt. Elfojtatott igen is a szabad szó, a leplezetlen nyilatkoztatás, midőn az „öröklött ellenség“ el­len felhangzott a bivó szózat. Azok, kik hazájuk­­ üdvét jobbnak látták volna a semlegességben keresni egy oly háborúban, mely végre is csak a porosz hatalomvágy ellen indíttatott, azok elhall­­­­gattattak itt is, mint Bajorországban; de két­­­­ségtelenül megint érvényesülni fognak, mihelyt a kábító barczi lárma és a győzelmi mámor elmúlik. Egy elem van egész Németországban, észa­kon, mint délen, mely törhetlenül ragaszkodik a nagy németség eszméjéhez. Ez a tanulói­fju­­ság. Ennek ily zászlóhoz ragaszkodása azonban nem uj, sőt hagyományos. Ez eszme volt, mely Sand Károlylyal 1818 ban fölemeltette a tőrt a zsarnokság egyik vélt képviselője el­len ; ez eszme volt, mely a német tanulósági tár­sulatoknak, szövetkezéseknek megvetette alap­ját ; ez eszme volt az, mely most is tömegesen vitte a német tanuló ifjúságot a zászlók alá. Nem is csoda, ha épen az ifjú lelkek rajongó pártosai egy oly gondolatnak, melynek megvalósításától függ előbb-utóbb a német nemzet nagysága és valódi szabadsága. Előbb-utóbb, mondom, mert az egységet némi laza, alaktalan alakban meg­hozhatja ezen háború sikere is; de a német nép szabadságát — ha minden jelek nem csalnak — nem fogja meghozni. És itt van épen az a bök­kenő, hol a szabad szellemű, az áldozatra kész, lelkes tanuló-ifjuság s általában az ifjú nemze­dék törekvése össze fog ütközni a porosz kato­nai absolutismussal. A mostani ifjú hadi hősök­ből mind megannyi szabadság apostola válik, kiket nem lehet kielégíteni azzal, a mivel a porosz uralom szeretné trad­álni a népeket, nem lehet kielégíteni diadalittassággal, érdemje­lekkel, bit devotióval az uralkodó Hohenzol­­lern-ház iránt, s több ily csemegével , me­lyekkel szeretné elaltatni a dynastikus ármány a világ e legműveltebb, de politikailag még mind­eddig kiskorú nemzetét. Bizonyára nem soká fogja már áltathatni. A német nemzet most jött erejének először öntudatára, a ha érzi, hogy ha­talmas külső ellenségeitől megvédeni magát, meg fogja kísérteni erejét belső ellenségei ellen is. Ha ezektől is megszabadult, ha ezeket is, minden bilincseikkel együtt lerázta. Csak akkor lesz valóban nagy Németország, mert akkor lesz szabad. Egy egységes, de szabad , talán köz­­­­társasági német hatalom nem lesz veszedelmes Európa békéjére; a Hohenzollernek katonai csá­szársága ellenben Európa folytonos nyugtalansá­­­­gának, az erőszak és hatalmaskodásnak tűzhe­­l­­ye lenne. Reményljük és reménylhetjük is, hogy nem soká lesz az. Francziaország a XIV. és XV. Lajosok alatt volt tartósan leghatalmasabb, kül­­ellenségei felett diadalmaskodott, az ország ha­tárai terjedtek, de belől nem volt szabadság s az absolutizmus fényes köpenye alól szomorúan virítottak elő a belső romlás és szolgaság ron­gyai. A következmények nem is maradtak el s a franczia királyság legfényesebb korszakát kö­vette ugyanannak menthetlen bukása. A­mi a délnémet uralkodók s egyéb fejedel­mek sorsát is illeti, az valóban sajátságosnak mondható e háborúban. A­ki ismeri azon, hom­lokegyenest ellenkező érdekeket, melyek a kis német uralkodó­házakat Poroszország természe­tes ellenségévé teszik, lehetetlen hogy ne jött volna már azon gondolatra, hogy mindezeknek a herczegeknek, nagyherczege­knek stb., kik most a porosz király és a koronaherczeg oldalán élvezik a nagy színjátékot, e legóriásibb tragoe­­diát, az embermészárlást, hogy mindezeknek alig-alig jött volna valami várva-vártabban, mint a poroszok megveretése. Hogy kötötték volna föl rögtön batyuikat, hogy igyekeztek volna biztonságba hozni saját becses személyüket, hogy mentek volna csakhamar a győző elé, kunye­­rálni kegyet ingó koronáik számára! Minden máskép jött, s most sorsuk annál tragikomiku­­sabb, mert még jó képet is kell csinálniok a gonosz játékhoz. Most már kérdésen kívül áll, hogy az ő fejedelmi existentiájuk csak rövid idő kérdése; a falánk nagy csuka ott a Spree partján elnyeli ezeket a kisebb halakat Kivételt kell tennünk e tekintetben a badeni uralkodó nagyherczeget illetőleg. Ez látszik az egyetlen önzetlen embernek lenni, ki koronáját szívesen áldozza fel a német egység javára, jöjjön az bár létre akár a hohenzollerni ház császársága, akár a democratia alapján ; amahhoz köti a csa­ládi rokonság viszonya, emehhez t. i. a dem­ocra­­tikus alakulathoz valódi szabadelvű lelke, mely­nek már több ízben bizonyságát adta ezen ural­kodó. Mindenesetre el lehet róla mondani, mit a napokban egyik alattvalójától hallottam, hogy „Ez az ember Németországnak egyik legszebb, legnemesebb jelleme.“ De nemcsak a legtöbb uralkodók érdeke el­lenkezik a porosz királyi család házi és hatalmi érdekeivel, hanem általában a délnémetek ro­­konszenve a poroszok iránt sincs egyáltalában azon a fokon, mint az a hírlapok szeretik kür­tőim. Hiába, az ellentétek nagyok! A délnémet parasztfiú, mint katona, alig képes magát meg­értetni brandenburgi vagy pomerániai vele ha­sonló műveltségi fokon álló bajtársával. Azt ugyan fel tudják fogni, hogy nekik egy sorban kell harczolniok egy harmadik ellenség, még­pedig a francziák el­en; de hogy különben a német nép alsó rétegeit is áthatotta volna az összetartozóság, az egység eszméje, arról szó sincs. A porosz nagyon idegen és hideg jelenség a délnémet előtt. Gyakran láttam, hogy midőn a porosz katona elhalad a délnémet katona, vagy polgár mellett, ezek megállanak és oly saját­ságos, bámuló tekintettel néznek utána, melyben bizonyos irigység, bizonyos tartózkodás s az a gondolat látszik kifejezve, hogy hát ez az a po­rosz, a­ki négy év előtt őket is elpaskolta ? A győzelmi jelek és a diadalmi pompa közt más is van még, a­mi feltűnőleg és szomorúan jelentkezik. Ez t. i. a folyton tartó üzletpangás, s a háború terhei miatt folyton növekvő elsze­gényedés. Amaz kihat egész Németországra; emez érzékenyen sújtja főleg a háború színhe­lyéhez közelebb fekvő vidékeket, a rajnai tar­tományokat és a máskor áldott Pfalzot. A bajon igyekeznek ugyan segíteni,gyűjtések rendeztet­­nek a sajtolt vidékek számára, de mi az mind a szükség nyomasztóságával szemközt, főleg miután az egész német föld érzi kisebb-nagyobb mérvben a háború fanyarainak következmé­nyeit ? A drágaság mindenütt érezhető, a pénz­hiány mindenütt mutatkozik, a legtöbb mester­ség pang, a gyárak munkás és vevő nélkül vannak, a kereskedés életere jóformán el van akasztva az északnémet kikötők zárolása miatt. Mind oly sebek ezek, melyeket még egy dicső­séges és nyereséges béke sem fog hamar begyó­gyíthatni, pedig még épen a béke után jőnek a­­ legbonyolultabb kérdések megoldás alá, akkor­­ következik a nagy alku, melyben az egység és a particularismus, a dynastikus érdekek egymás között és a népszabadsággal szemben, az abso­lutismus és a szabadságvágy igyekeznek egy­mást túlelőnyözni. Hogyan fog ennyi szétágazó Dél-Németországt­ól, sept. 12. Saját levelezőnktől. (Cs.) A mint a hadi események gyors egymásutánban folynak le a csodálkozó világ szemei előtt , azon mérvben irányul Németország népeinek tekintete a jövő azon bizonytalan ködképei felé, melyek a béke után lesznek húst, vért és határozott alakot magukra veendők. „Mi fog életre kelni a hazettérek véres, gyászos mezői­ből?“ aggódva kérdi nem egy hazafi, mi­után a győzelmi mámort kitörölte szemei­ből, s tisztább tekintettel vizsgálgatja a nemzeti élet hivatalosan hirdetett új haj­nalának látkörét. Mi fog kikelni az oly roppant áldozatokkal behintett csatatérek barázdáiból? Vájjon nem a sötét reactió­­nak, a fejedelmi önkénykedésnek azon pánczélos vitézei­e, kiket újra egyenkint le kell küzdenie a német Jasonnak, mig a szabadságnak tőle rég elrabolt arany­­gyapját ismét hatalmába kerítheti ? Igen, daczára a nagy többség, a tömeg még mindig tartó győzelmi kábultságá­­nak, vannak már néhány­an és Dél-Né­­metországon többen, mint másutt, kik ag­godalmukat nem nyomhatják el a felett, hogy a német nép, és különösen a csak ügyesen előre készített diplomatiai fogás által a háborúba bevitt délnémetek külön­ben is szerény mérvű politikai szabadsá­gukat is áldozatul fogják vinni a porosz dynastikus politika s a karduralom oltá­rának javára. A discussiók minél tovább haladnak be a kérdésnek a jelen pontján túlnyúló fejtegetésébe, annál inkább ve­szik észre, hogy egy megfejthetetlen cso­móra bukkantak, melyet megoldani senki sem tud, de megoldani mindenki szeretne. Ez a háború és a reménykedő győzelem „quid tunc “-ja, mely előtt sok, még előbb lelkes és örömsugárzó arc­ elkomorodik. S a jelek valóban nem is kecsegtetők. A porosz politika előtt régóta a militaris­­mus volt az a constantini kereszt, melyre az „in hoc signo vinces“ volt írva. A jel nem csalt, a bit győzelemre vezetett. De várjon azt a jelt, a katonai uralom ke­resztjét, mely alatt győzött, el fogja-e vetni Poroszország, midőn arra kerül a sor, hogy az összes német haza háztartása új alapon berendeztessék, s nem inkább hi­hető-e, hogy ugyanezt az összes „egysé­ges Németország“ népélete fölé tűzi ki, minden következményeivel együtt ! ? Pedig ettől retteg Dél - Németország szabadelvű pártja, ettől szeretett volna Észak-Németország is megmenekülni az „új aera“ hajnalán. De a láthatáron feke­te pontok mutatkoznak. A háború rohamos mozgalmai sokáig lekötve tartottak min­­den figyelmet, a belső események szinte észrevétlenül folytak le s jelentőségük felett csak most töprenkedik egyik-má­sik bölcs, most, midőn a hannover­i soci­­al-democraták befogatása magára kezdi vonni a hadszünetek közt szabadabban körültekintő elméket , pedig ez esemény nem első, hanem csak egész sorozatnak egyik tagja a figyelmeztető jelek közül. A porosz kormány még jobbjában győzelmes aczélt forgatott a határokon túl, belül a határokon soha sem szűnt meg baljával leszorítani a szabad gondolkozás minden érülését. A befogatások a háború kezdete óta napirenden voltak, ki tovább mert tekinteni, mint a­meddig a Pickel­haube csúcsa él, az előtt megnyíltak a várak börtönei, hogy szökjék el a szabad pillantástól; a nép a „franczia ágensek“ nevével megbélyegzett szabad gondolko­zókat csak szidalommal követte a fogság­ba, vagy a száműzetésbe. A terrorizmus a közjó köpenyével födte be vasas alak­ját ; a köpeny csak újabban lebbent kissé fel az ámuló közönség előtt, s ha a dhauvi­nistikus sajtó hasábjaira még nem is ve­tődött, a kételkedés és bizalmatlanság ár­nya, de sötétlik már, és mindig nagyobb­­nagyobb körvonalakban terjed a gon­dolkozó hzafiak lelkében. „Hát a szabad szó, a szabad gondolko­zás is tiltva van már a győzelmes német népnek ?“ ezt kérdi egyik politikai vitatkozó a másiktól, s a válasz minden inkább, mint megnyugtató. „Majd nem úgy lesz a háború után, majd akkor jön el a polgári Németország tetteinek ideje; várjunk, míg a katonai hatalom elvégzi a magáét i­­s több efféle biztatást hallani. Hasztalan okoskodás; a sikerkoszorúzott absolutismus a maga urainak helyességé­ben bizonyosan nem lesz kételkedőbb, mint a fegyverkező, a készülő absolutis­mus volt. Németország valószínűleg újra át fogja élni az 1816-ki csalódás napjait, igaz, hogy más alakban. Az apró zsarno­kok szeszélye helyett uralkodni fog az istenes jámborság kenetével bevont po­rosz önkénykedés egész Németországon, talán majd a császárság czíme alatt.Érez­ni is látszanak a délnémetek a politikai fordulatok ez eshetőségének veszedelmes voltát, s máris emelkedik egy egy hang az iránt, hogy a délnémet államok viszo­nya Poroszországhoz a háború után se legyen más, mint eddig volt. De hát hogy fog így kisülni a német egység várva-várt kalácsa ? Nem lehet mondani, hogy a franczia köztársaság kikiáltása is egészen nyomta­lanul maradt volna a német szabadelvűek előtt. Lehetlen is, hogy gondolkozni valót ne adjon egy oly jelenet, midőn a köztár­saság békeajánlatait tekintetbe sem véve, a harczban kifáradt saját népeinek jólé­tére nem is ügyelve, makacs fővel nyo­mul előre az öreg porosz király a köztár­saság fészke ellen, azzal a megtörhetlen elfogultsággal, hogy ő neki „koste es, was es wolle!“ Párisban kell diktálnia békét,ő neki, ki nevetséges hiúsággal hiszi magát isten küldöttjének, holott egy lelkiisme­retlen, de lángeszű miniszter bábjánál s a katonai és feudális párt képviselőjénél nem több, de nem is kevesebb. A birodalmi tanács megnyitása előtt. Bécs, sept. 14. A birodalmi tanács képviselőinek körében már több napja élénk vitatkozás folyt a felett, minő eljárást kövessen majd az alkotmányhű párt , a szűkebb körben e felett élénk eszme­csere történt. A biro­dalmi tanácsot Holnap meg­nyitják s a képviselőkre nézve beállott annak szüksége,hogy valami iránt megegyezzenek,mert hiszen eddigelé még minden ülésszak elején élülről kellett kezdeni, új programmot felállíta­ni. Most új programmról egyelőre még nincsen szó, de igenis bizonyos parlamentáris eljárásról. A bécsvárosi képviselők: Kuranda, Gis­

Next