Pesti Napló, 1870. szeptember (21. évfolyam, 207-236. szám)
1870-09-16 / 222. szám
222. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7- 1Ám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Péntek, September 16. 1870. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 , 60 kr. Két hóra .... 8 , 70 kr. Egy hóra ... . , 85 kr. REGGELI KIADÁS: 21. évfolyam. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. ■ . ■—>•— - - A „Pesti Napló“ előfizetési ára: September hóra .... 1 frt 85 kr. Sept. —decemberre (4 hóra) 7 frt 35 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint 30 kr A „P. Napló“ kiadóhivatala. TEST, SEPTEMBER 15. A Az olasz kormány végre hozzálátott a római kérdés megoldásához, még pedig azon módon, mely jelenleg egyedül lehető, kardhatalommal vágta szét a csomót, melyet az erők és az emberi szenvedélyek annyira összebonyolítottak, hogy az ész csak az erőszak segélyével oldhatta meg azt. Az olasz tricolor kardcsapás nélkül vonult végig a pápai terület minden részén, öröm, lelkesedés vitte azt Rómáig, az örök városig s ma talán az ősi capitoliumról hirdeti a világnak, hogy a pápaság ezredéves, némelyek szerint egész a népvándorlás homályos századaiba viszszamenő világi hatalma véget ért s Róma városa beolvadt az olasz nemzettestbe s tényleg is a félsziget fővárosává lett, a mi természeti fekvésénél, történelménél, irodalmi és művészeti szerepénél fogva elvileg már régen volt. Egy nagy, pillanatokig erőszakosan feltartóztatható, de előbb-utóbb szükségkép beálló processus ment ez eseménynyel végbe Rómában. Az, mit a koreszmék a continens államaiban már évtizedek előtt kivittek : az egyházi és az állami hatalom elkülönítését , a kikerülhetlen vegytani folyam megy végbe jelenleg Rómában. A pápa egyházi jogait, hatáskörét, előjogait, egyházfőnöki hatalmát nem bántja senki. Az olasz király a jó „katholikus“ hivő érzelmeivel lő a szent atya elé, inkább a védő, mint a támadó szerepét játsza a catastrophában. Hatáskörének csak azon része vétetik el tőle,mely magas egyházi hivatalával járó kötelességének teljesítésében inkább gátolta, mint támogatta őt. A pápaság e vegyes hatalma helyén volt mindaddig, mig az államok és az egyház között oly elválaszthatlan kapocs létezett,melynél fogva mindegyik fél saját természetéből ki lett forgatva, s a másiknak valóságos alkateleme lön. A középkorban az állam tulajdonképen egyházi intézmény volt, s inkább az egyházi hatalom kardját, végrehajtó karját képezte. Az egyház ellenben magához ragadta az állam feladatait, elvilágiasult s a mint az állam, úgy ő sem érte el ama czélokat, melyek után kénye és természete szerint törekednie kelle. Az évszázadok, az általános műveltség s a politikai szellem kifejlődése lassan-lassan megváltoztaták a helyzetet, mely az emberi nem haladásának egyik legterhesebb gátlója volt. A világi hatalom kimenekült az egyház gyámsága alól, viszszakövetelte, visszavette saját hatáskörét, az egyháznak visszaadta az övéit így keletkezett ama modern egyház-politikai államrend, melynek alapját az egyház és állam elkülönítése képezi, mely nem azon jelentőséggel bír, hogy a földi kéz a legnagyobb hatalom egymást kölcsönösen ellenségének tekinti, hanem ellenkezőleg abban áll, hogy saját Hatáskörében mindegyik valóban független legyen. Egyedül a pápai állam vonta ki eddig magát ezen koreszmék átalakító hatása alól. Egyedül ez tarta meg a modern államszervezetben ősi alkotmányát , ősi szervezetét. Azonban ez alkotmányból is réges-régen kiveszett az életerő s az önfentartási képesség. Idegen hatalmak parancsszava galvanizálta azt életre, s mihelyt az idegen támogatást egy pillanatnyira elvonták az események, ő is összedőlt, csöndesen, zajtalanul, meg nem siratva, alig figyelembe véve. Nem akarjuk a pápaság világi uralmának sírjára a vádak, a szemrehányások köveit dobálni. De mortuis nil, nisi bene. A halál mindent kiengesztel, mindennel kibékít, sötét fátyolt borít a kiszenvedett jó és rész tulajdonaira, erényeire, bűneire egyaránt. Nem latoljuk a pápaság érdemeit, és hátrányos oldalait, mert hiszen a végső halálos harcz, melyet épen e pillanatban vív és talán már be is fejezett, nem alkalmas az igazság kiderítésére. Azt azonban már ma is ki kell jelentenünk, hogy túlérett gyümölcsként önmaga hull le az élet fájáról, alig másnak mint a koreszmék szellőinek érintésére. Voltak idők, midőn a pápák szavára milliók ragadtak fegyvert s egész emberár özönlött Syria homoksivatagjaira, hogy ott egy eszméért ontsa vérét. Egykor a leghatalmasb fejdelmek, a fél világ urai térdre borulva várták és hajták végre a római legfőbb egyházi ur parancsait. A római szózatra egész nemzetek évtizedeken át véres viadalt vívtak egymással. Mostan évek óta hangzik a pápa segélykiáltása és a nemzetek nem hallgatnak reá. Csak egy uralkodó, ki a római pápát politikájának egyik eszközévé tette, vette őt pártfogása alá, ennek bukásával a védence is megbukott. A többi európai kormányok, a legkatholikusabb uralkodók egész nyugodtan nézik az óriási catastropha lefolyását és nemcsak egy kard, de egyetlen szó sem emelkedik megakadályozására. Az európai kormányok a közvélemény nyomása alatt mozdulatlanul állanak. Az osztrák-magyar állam külpolitikájának iránya néhány év óta olyan volt, melyből biztosan következtethetni lehetett, hogy külügyi kormányunk a régóta készülődő válságot föl nem tartóztathatja. Meggyőződésünk szerint a birodalom egy gondolkodója sem imputálhatta a jelen pillanatban a kormánynak azt, hogy a pápa világi hatalmának bármi módon is segélyére siessen. Egy pillantás a monarchia helyzetére, ama számos életkérdésre, mely mindenfelől megoldásra vár, végre az európai közvélemény magatartására s mindenki átláthatja, hogy Ausztria passiv római politikáját csak a legnagyobb veszélyek közepett változtathatta volna meg. Ma ő neki is, mint a többi katholikus államoknak a római catastróphával szemben csak egy feladata van: nyugodtan nézni az események lefolyását. És ezt a katholikus világ annál könnyebben teheti, mert Olaszország előre kijelenté készségét azon garantiák megadása iránt, melyek a pápa egyházi hatalmának universális jellegét biztosítják. Az egyházfőnökségnek a jövőben nem szabad azon speciális pasz bélyeggel bírnia, melyet reá épen világi uralma nyomott. Ez volt a pápai tekintély folytonos csökkenésének oka. Ma, midőn megszabadult e tehertől, vissza kell nyernie amaz általános, egyetemes jellegét, mely az egyház törvényei és szelleme szerint valódi súlyát és fontosságát képezi. A „Pesti Napló“ tározója. A háború alatt. (Saját levelezőnktől.) (K.) Stuttgart, sept. 11. E máskor oly csendes királyi székváros most szintén magán hordja a mozgalmas idők bélyegét. A pályaudvarokon roppant néptömeg állomásozik majdnem egész napon át; az utczákon mozgó katonaságban képviselve van minden német állam, s még azon kívül a franczia is. Ez utóbbiakból nevezetesen sok fogolytiszt tartózkodik itt és a szomszédos Canstattban. Tegnapelőtt érkezett ide, a sedani gyászos fegyverletétel után, Wimpffen tábornok, s megszállott a Marquard hotelben. Belebbeztetése nem szorítkozik csupán csak a városra, hanem a környékben is szabadon mozoghat. Meglehetős számú cselédséggel érkezett. Nekem nem volt alkalmam látni; mondják, hogy kicsiny termetű, de erélyes tekintetű ember; vonásaink egész megjelenésén nagyon feltűnik az a szomorú levertség, melyet meg nem érdemlett sorsa kell, hogy felköltött legyen lelkében Hogy is ne! Az ő nevével marad egybekötve hazája történetének mindeddig legszomorubb baleseménye, az ő nevével, ki semminek sem volt tulajdonképen oka, ki a legvégső szükségben vette kezébe a vezérlő kardot, midőn tábornok-társai már elhullottak mellőle, vagy visszavonultak tehetlenségük érzetében. Valóban keserves sorsa egy vitéz katonának, ki talán egész életében csak dicsőséget aratott s most egy perezben, midőn a tehetlenséggel megküzdenie nem adatott, most bukásában, a közös bukásban elveszti jól szerzett babérait, mert „csak a győző leli bérét, a meggyőzöttnek csillaga vele tűnik.“ Leglátogatottabb és legbüszkébb helye azonban most Stuttgartnak a királyi kastély kapujában van. Itt minden rendű, rangú és korú egyénekből alakult sűrü csoportok állanak; a parasztok bejőnek a vidékről, hogy megbámulják azokat a csodákat, melyek a királyi palota előtt ásitoznak. De mik hát ezek az ásitozó csodák ? Hét ágyú, hadi zsákmány, mindegyik a francziáktól. Egyik szélről fel van állítva kettő L. N. belükkel s az 1852-ik évszámmal, ezek a császárság korát képviselik; középest van három darab, rajtuk az L. P. betű, Lajos Fülöp korából ; ezek a királyság korának emlékei; másik szélről ismét van két ágyú , rajtuk az 1848-dik év és „la république française“ felirat. Csodálatos végzet Stuttgartban, az apró Würtemberg egy hatodrendü államfővárosában, hadi zsákmányul a világ leghatalmasabb országából, s annak három különböző korszakából ily barczi emlékek! Hogyan jutott Würtemberg ezen csataszörnyekhez, melyek négy világban diadalmasan hirdették a franczia nemzet dicsőségét, melyek előtt Sebastopol falai ledőltek, melyek előtt Ausztria bátor seregei meghátráltak, melyeknek bömbölő szava feltámasztotta Olaszországot ? Meseszerü látvány! De ne is hagyjuk magunkat megcsalatni, s ne gondoljuk, mintha épen würtembergi csapatok ejtették volna zsákmányul a franczia ágyukat. Tudvalevőleg a württembergi hadcsapatok még mindeddig a lehető legkevesebb érintkezésbe jöttek a francziákkal; talán szándékosan történt ez, talán esetlegesen, de nekik bizony nem igen volt alkalmuk ágyukat hódítani. A ravasz Poroszország azonban Württemberg fővárosát sem hagyhatta a dicsőség minden jele nélkül; terjeszteni kell a német nagyság érzését s a Hohenzollernek dicsőségét a derék svábok közt is, így jutott Stuttgart az ágyukhoz. A dicsőség azonban, mint minden, ami édes, aligha marad kellemetlen utósz nélkül, s Würtembergben alkalmasint jobban fogják ezt érezni, mint bárhol másutt. Würtemberg, tudvalevőleg, tele van poroszellenes elemekkel, melyek bizonyosan megint felszínre fognak kerülni, mihelyt a hadi lárma lecsillapodik. A francziák ellen mesterségesen táplált és szított gyűlölet mindenesetre felülkerekedett a délnémeteknél is a porosz ellenszenv felett, de el nem fojthatta azt. Elfojtatott igen is a szabad szó, a leplezetlen nyilatkoztatás, midőn az „öröklött ellenség“ ellen felhangzott a bivó szózat. Azok, kik hazájuk üdvét jobbnak látták volna a semlegességben keresni egy oly háborúban, mely végre is csak a porosz hatalomvágy ellen indíttatott, azok elhallgattattak itt is, mint Bajorországban; de kétségtelenül megint érvényesülni fognak, mihelyt a kábító barczi lárma és a győzelmi mámor elmúlik. Egy elem van egész Németországban, északon, mint délen, mely törhetlenül ragaszkodik a nagy németség eszméjéhez. Ez a tanulóifjuság. Ennek ily zászlóhoz ragaszkodása azonban nem uj, sőt hagyományos. Ez eszme volt, mely Sand Károlylyal 1818 ban fölemeltette a tőrt a zsarnokság egyik vélt képviselője ellen ; ez eszme volt, mely a német tanulósági társulatoknak, szövetkezéseknek megvetette alapját ; ez eszme volt az, mely most is tömegesen vitte a német tanuló ifjúságot a zászlók alá. Nem is csoda, ha épen az ifjú lelkek rajongó pártosai egy oly gondolatnak, melynek megvalósításától függ előbb-utóbb a német nemzet nagysága és valódi szabadsága. Előbb-utóbb, mondom, mert az egységet némi laza, alaktalan alakban meghozhatja ezen háború sikere is; de a német nép szabadságát — ha minden jelek nem csalnak — nem fogja meghozni. És itt van épen az a bökkenő, hol a szabad szellemű, az áldozatra kész, lelkes tanuló-ifjuság s általában az ifjú nemzedék törekvése össze fog ütközni a porosz katonai absolutismussal. A mostani ifjú hadi hősökből mind megannyi szabadság apostola válik, kiket nem lehet kielégíteni azzal, a mivel a porosz uralom szeretné tradálni a népeket, nem lehet kielégíteni diadalittassággal, érdemjelekkel, bit devotióval az uralkodó Hohenzollern-ház iránt, s több ily csemegével , melyekkel szeretné elaltatni a dynastikus ármány a világ e legműveltebb, de politikailag még mindeddig kiskorú nemzetét. Bizonyára nem soká fogja már áltathatni. A német nemzet most jött erejének először öntudatára, a ha érzi, hogy hatalmas külső ellenségeitől megvédeni magát, meg fogja kísérteni erejét belső ellenségei ellen is. Ha ezektől is megszabadult, ha ezeket is, minden bilincseikkel együtt lerázta. Csak akkor lesz valóban nagy Németország, mert akkor lesz szabad. Egy egységes, de szabad , talán köztársasági német hatalom nem lesz veszedelmes Európa békéjére; a Hohenzollernek katonai császársága ellenben Európa folytonos nyugtalanságának, az erőszak és hatalmaskodásnak tűzhelye lenne. Reményljük és reménylhetjük is, hogy nem soká lesz az. Francziaország a XIV. és XV. Lajosok alatt volt tartósan leghatalmasabb, külellenségei felett diadalmaskodott, az ország határai terjedtek, de belől nem volt szabadság s az absolutizmus fényes köpenye alól szomorúan virítottak elő a belső romlás és szolgaság rongyai. A következmények nem is maradtak el s a franczia királyság legfényesebb korszakát követte ugyanannak menthetlen bukása. Ami a délnémet uralkodók s egyéb fejedelmek sorsát is illeti, az valóban sajátságosnak mondható e háborúban. Aki ismeri azon, homlokegyenest ellenkező érdekeket, melyek a kis német uralkodóházakat Poroszország természetes ellenségévé teszik, lehetetlen hogy ne jött volna már azon gondolatra, hogy mindezeknek a herczegeknek, nagyherczegeknek stb., kik most a porosz király és a koronaherczeg oldalán élvezik a nagy színjátékot, e legóriásibb tragoediát, az embermészárlást, hogy mindezeknek alig-alig jött volna valami várva-vártabban, mint a poroszok megveretése. Hogy kötötték volna föl rögtön batyuikat, hogy igyekeztek volna biztonságba hozni saját becses személyüket, hogy mentek volna csakhamar a győző elé, kunyerálni kegyet ingó koronáik számára! Minden máskép jött, s most sorsuk annál tragikomikusabb, mert még jó képet is kell csinálniok a gonosz játékhoz. Most már kérdésen kívül áll, hogy az ő fejedelmi existentiájuk csak rövid idő kérdése; a falánk nagy csuka ott a Spree partján elnyeli ezeket a kisebb halakat Kivételt kell tennünk e tekintetben a badeni uralkodó nagyherczeget illetőleg. Ez látszik az egyetlen önzetlen embernek lenni, ki koronáját szívesen áldozza fel a német egység javára, jöjjön az bár létre akár a hohenzollerni ház császársága, akár a democratia alapján ; amahhoz köti a családi rokonság viszonya, emehhez t. i. a democratikus alakulathoz valódi szabadelvű lelke, melynek már több ízben bizonyságát adta ezen uralkodó. Mindenesetre el lehet róla mondani, mit a napokban egyik alattvalójától hallottam, hogy „Ez az ember Németországnak egyik legszebb, legnemesebb jelleme.“ De nemcsak a legtöbb uralkodók érdeke ellenkezik a porosz királyi család házi és hatalmi érdekeivel, hanem általában a délnémetek rokonszenve a poroszok iránt sincs egyáltalában azon a fokon, mint az a hírlapok szeretik kürtőim. Hiába, az ellentétek nagyok! A délnémet parasztfiú, mint katona, alig képes magát megértetni brandenburgi vagy pomerániai vele hasonló műveltségi fokon álló bajtársával. Azt ugyan fel tudják fogni, hogy nekik egy sorban kell harczolniok egy harmadik ellenség, mégpedig a francziák elen; de hogy különben a német nép alsó rétegeit is áthatotta volna az összetartozóság, az egység eszméje, arról szó sincs. A porosz nagyon idegen és hideg jelenség a délnémet előtt. Gyakran láttam, hogy midőn a porosz katona elhalad a délnémet katona, vagy polgár mellett, ezek megállanak és oly sajátságos, bámuló tekintettel néznek utána, melyben bizonyos irigység, bizonyos tartózkodás s az a gondolat látszik kifejezve, hogy hát ez az a porosz, aki négy év előtt őket is elpaskolta ? A győzelmi jelek és a diadalmi pompa közt más is van még, ami feltűnőleg és szomorúan jelentkezik. Ez t. i. a folyton tartó üzletpangás, s a háború terhei miatt folyton növekvő elszegényedés. Amaz kihat egész Németországra; emez érzékenyen sújtja főleg a háború színhelyéhez közelebb fekvő vidékeket, a rajnai tartományokat és a máskor áldott Pfalzot. A bajon igyekeznek ugyan segíteni,gyűjtések rendeztetnek a sajtolt vidékek számára, de mi az mind a szükség nyomasztóságával szemközt, főleg miután az egész német föld érzi kisebb-nagyobb mérvben a háború fanyarainak következményeit ? A drágaság mindenütt érezhető, a pénzhiány mindenütt mutatkozik, a legtöbb mesterség pang, a gyárak munkás és vevő nélkül vannak, a kereskedés életere jóformán el van akasztva az északnémet kikötők zárolása miatt. Mind oly sebek ezek, melyeket még egy dicsőséges és nyereséges béke sem fog hamar begyógyíthatni, pedig még épen a béke után jőnek a legbonyolultabb kérdések megoldás alá, akkor következik a nagy alku, melyben az egység és a particularismus, a dynastikus érdekek egymás között és a népszabadsággal szemben, az absolutismus és a szabadságvágy igyekeznek egymást túlelőnyözni. Hogyan fog ennyi szétágazó Dél-Németországtól, sept. 12. Saját levelezőnktől. (Cs.) A mint a hadi események gyors egymásutánban folynak le a csodálkozó világ szemei előtt , azon mérvben irányul Németország népeinek tekintete a jövő azon bizonytalan ködképei felé, melyek a béke után lesznek húst, vért és határozott alakot magukra veendők. „Mi fog életre kelni a hazettérek véres, gyászos mezőiből?“ aggódva kérdi nem egy hazafi, miután a győzelmi mámort kitörölte szemeiből, s tisztább tekintettel vizsgálgatja a nemzeti élet hivatalosan hirdetett új hajnalának látkörét. Mi fog kikelni az oly roppant áldozatokkal behintett csatatérek barázdáiból? Vájjon nem a sötét reactiónak, a fejedelmi önkénykedésnek azon pánczélos vitézeie, kiket újra egyenkint le kell küzdenie a német Jasonnak, mig a szabadságnak tőle rég elrabolt aranygyapját ismét hatalmába kerítheti ? Igen, daczára a nagy többség, a tömeg még mindig tartó győzelmi kábultságának, vannak már néhányan és Dél-Németországon többen, mint másutt, kik aggodalmukat nem nyomhatják el a felett, hogy a német nép, és különösen a csak ügyesen előre készített diplomatiai fogás által a háborúba bevitt délnémetek különben is szerény mérvű politikai szabadságukat is áldozatul fogják vinni a porosz dynastikus politika s a karduralom oltárának javára. A discussiók minél tovább haladnak be a kérdésnek a jelen pontján túlnyúló fejtegetésébe, annál inkább veszik észre, hogy egy megfejthetetlen csomóra bukkantak, melyet megoldani senki sem tud, de megoldani mindenki szeretne. Ez a háború és a reménykedő győzelem „quid tunc “-ja, mely előtt sok, még előbb lelkes és örömsugárzó arc elkomorodik. S a jelek valóban nem is kecsegtetők. A porosz politika előtt régóta a militarismus volt az a constantini kereszt, melyre az „in hoc signo vinces“ volt írva. A jel nem csalt, a bit győzelemre vezetett. De várjon azt a jelt, a katonai uralom keresztjét, mely alatt győzött, el fogja-e vetni Poroszország, midőn arra kerül a sor, hogy az összes német haza háztartása új alapon berendeztessék, s nem inkább hihető-e, hogy ugyanezt az összes „egységes Németország“ népélete fölé tűzi ki, minden következményeivel együtt ! ? Pedig ettől retteg Dél - Németország szabadelvű pártja, ettől szeretett volna Észak-Németország is megmenekülni az „új aera“ hajnalán. De a láthatáron fekete pontok mutatkoznak. A háború rohamos mozgalmai sokáig lekötve tartottak minden figyelmet, a belső események szinte észrevétlenül folytak le s jelentőségük felett csak most töprenkedik egyik-másik bölcs, most, midőn a hannoveri social-democraták befogatása magára kezdi vonni a hadszünetek közt szabadabban körültekintő elméket , pedig ez esemény nem első, hanem csak egész sorozatnak egyik tagja a figyelmeztető jelek közül. A porosz kormány még jobbjában győzelmes aczélt forgatott a határokon túl, belül a határokon soha sem szűnt meg baljával leszorítani a szabad gondolkozás minden érülését. A befogatások a háború kezdete óta napirenden voltak, ki tovább mert tekinteni, mint ameddig a Pickelhaube csúcsa él, az előtt megnyíltak a várak börtönei, hogy szökjék el a szabad pillantástól; a nép a „franczia ágensek“ nevével megbélyegzett szabad gondolkozókat csak szidalommal követte a fogságba, vagy a száműzetésbe. A terrorizmus a közjó köpenyével födte be vasas alakját ; a köpeny csak újabban lebbent kissé fel az ámuló közönség előtt, s ha a dhauvinistikus sajtó hasábjaira még nem is vetődött, a kételkedés és bizalmatlanság árnya, de sötétlik már, és mindig nagyobbnagyobb körvonalakban terjed a gondolkozó hzafiak lelkében. „Hát a szabad szó, a szabad gondolkozás is tiltva van már a győzelmes német népnek ?“ ezt kérdi egyik politikai vitatkozó a másiktól, s a válasz minden inkább, mint megnyugtató. „Majd nem úgy lesz a háború után, majd akkor jön el a polgári Németország tetteinek ideje; várjunk, míg a katonai hatalom elvégzi a magáét is több efféle biztatást hallani. Hasztalan okoskodás; a sikerkoszorúzott absolutismus a maga urainak helyességében bizonyosan nem lesz kételkedőbb, mint a fegyverkező, a készülő absolutismus volt. Németország valószínűleg újra át fogja élni az 1816-ki csalódás napjait, igaz, hogy más alakban. Az apró zsarnokok szeszélye helyett uralkodni fog az istenes jámborság kenetével bevont porosz önkénykedés egész Németországon, talán majd a császárság czíme alatt.Érezni is látszanak a délnémetek a politikai fordulatok ez eshetőségének veszedelmes voltát, s máris emelkedik egy egy hang az iránt, hogy a délnémet államok viszonya Poroszországhoz a háború után se legyen más, mint eddig volt. De hát hogy fog így kisülni a német egység várva-várt kalácsa ? Nem lehet mondani, hogy a franczia köztársaság kikiáltása is egészen nyomtalanul maradt volna a német szabadelvűek előtt. Lehetlen is, hogy gondolkozni valót ne adjon egy oly jelenet, midőn a köztársaság békeajánlatait tekintetbe sem véve, a harczban kifáradt saját népeinek jólétére nem is ügyelve, makacs fővel nyomul előre az öreg porosz király a köztársaság fészke ellen, azzal a megtörhetlen elfogultsággal, hogy ő neki „koste es, was es wolle!“ Párisban kell diktálnia békét,ő neki, ki nevetséges hiúsággal hiszi magát isten küldöttjének, holott egy lelkiismeretlen, de lángeszű miniszter bábjánál s a katonai és feudális párt képviselőjénél nem több, de nem is kevesebb. A birodalmi tanács megnyitása előtt. Bécs, sept. 14. A birodalmi tanács képviselőinek körében már több napja élénk vitatkozás folyt a felett, minő eljárást kövessen majd az alkotmányhű párt , a szűkebb körben e felett élénk eszmecsere történt. A birodalmi tanácsot Holnap megnyitják s a képviselőkre nézve beállott annak szüksége,hogy valami iránt megegyezzenek,mert hiszen eddigelé még minden ülésszak elején élülről kellett kezdeni, új programmot felállítani. Most új programmról egyelőre még nincsen szó, de igenis bizonyos parlamentáris eljárásról. A bécsvárosi képviselők: Kuranda, Gis