Pesti Napló, 1871. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1871-01-22 / 18. szám

Vasárnap, január 22.1871. 22. évi folyam. 18. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelat. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal:­Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 „ 60 kr. Két hóra .... 3 „ 70 kr. Egy hóra . . . 1 „ 85 kr.Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ 1871. 22-dik évi folyamára. Egy évre .... 22 frt. Fél évre .... 11 frt. Negyedévre . . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felüle­­­zetes havonkint 30 kr. A „P. Kapló“ kiadóhivatala. PEST, JANUÁR 21. A költségvetési vita nálunk rendszerint valóságos „carmen miserabile.“ Hogy a tárgyhoz szóljon, az a legtöbb szónoknak már azért is legkisebb gondja, mert e vi­tában a „tárgy“ fogalma igen tág, s a felfogástól függ, hogy az mire terjed­jen ki. Rendszerint neki esnek a kormány ösz­­szes személyzete s összes dolgainak, s hogy minél sötétebben fessenek, az az el­lenzéki taktika fő feladata. Hallunk recri­­minatiókat a bel- és külügyről, a közös minisztériumok és a mininiszteri fogalma­zókról, nyerünk szóval az ellenzék részé­ről egy c­aost, melybe aztán a kormány tagjai s a jobboldal szónokai, derekabb ügyhöz méltó­ türelemmel és feláldozással törekszenek némi világosságot és rendet behozni. A múlt évi előzmények után el lehettünk rá készülve, hogy az idén e je­lenetek teljes mérvükben ismétlődni fog­nak, s csakugyan Simonyi Ernő mai be­széde s az egész mai ülés, melyet recri­­minátiók s azok visszautasítása, vádak s azok alaptalanságának kiderítése foglalt el a­nélkül, hogy a tulajdonképeni költ­ségvetési vita akár egy tapodttal is elő­haladt volna, meggyőzött arról, hogy e kelletlen várakozások most ismét összes teljükben megvalósulni fognak. Hogy itt a tulajdonképeni czél az, hogy a kormány s a jobboldal népszerűtlení­­tessék; nem pedig hogy mindenki, tehet­ségéhez és felfogásához mérten az összes belkezelés jobbításához meghozza járulé­kát, az természetes; de — kérdjük — összes tárgyalásainknak már oly legfőbb törvénye ez, hogy ellenében hiába apel­lálunk a jobb meggyőződésekhez? Távol áll tőlünk annak követelése, hogy a költségvetési vita feldagadó hul­lámai ne csapkodjanak fel a kormánypa­dokig. Sőt ellenkezőleg, a költségvetési vita lényege a kormány eljárásának ros­­tálgatásából áll, s hogy okkal-móddal, a mi kormányunk ellenében tehető akár­mennyi indokolt szemrehányás, hogy kormányunk késlekedése, ide-oda kap­kodó programmtalansága kihívja helyiye­­közzel a legszigorúbb kritikát, azt mi an­nál kevésbé tagadhatjuk, mert magunk is gyakoroljuk. De várjon ezen — és­pedig egyedül helyes — szempontnak teszünk-e eleget, midőn beszélünk közös ügyekről, közös nyugdíjakról,a római kérdésről, és Sz.-Pé­­tervárra intézett sürgönyökről; — csak arról nem, mily állapotban létezik a kormányzat és miként felelt meg a kormány a jó administratió nélkü­­lözhetlenül szükséges kellékeinek? A szélső bal álláspontja e részben, ter­mészetesen igen egyszerű. A­ki nem áll az alkotmányon belül, a­ki nem szavaz meg semmit, az igen köny­­nyen beszélhet mindenről. A balközép, mint pártértekezletének határzatából lát­szik az idén szintén kerülőhöz menekült, mélyen haladva, majd beszélhet sok min­denféle általánosságról, csak a költségve­tés lényegéről nem. A balközép ugyanis egyelőre nem fog megszavazni semmit, mert —­ úgymond — nem tudja a közös költségek mibenlétét, holott mindenki előre kiszámíthatja, hogy a közös költ­ségek rendkívüli szükséglete csakis rend­kívüli hitelművelet által fedezhető, míg másrészt ép a baloldal akárhányszor hang­súlyozta, hogy a közös költségeknek nem szabad belberuházásainkban a háttérbe szorítani azt, mit okvetlenül szükséges­nek tartunk, s így belkezelésünk megálla­­pítása, a közös költségeknek a budgetbe való beállítása nélkül annál könnyebben eszközölhető, mert e két kiadás között sem elméletileg, sem tettleg semmi nexus nincs. Ilyen a helyzet, melyben a budgetvita jelenleg megnyittatott. A budgetvita egyik legfőbb alkateleme nem egyéb, mint a törvényhozás kriti­kája szorosan a végrehajtás körül, s miután e distinctiót az ellenzéki szónokok részéről, mint előadtuk, jelenleg épen nem várhatjuk, annál nagyobb várakozásokkal kell fordulnunk ez ügyben is a jobboldal felé. Ha amott,elfogultság- s rövidlátásból e tárgyban is compromittálják a parla­­mentarismust, a jobboldalra annál na­gyobb mértékben sulyosodik a feladat, hogy kimutassa itt is annak gyümöl­csöző, termékeny voltát. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Heti tár ez a. (Báli-liirek. — Jégmezők és tengeri lovak. — A „Ko­porsó.“ — Bili ruhák. —­ Áll a bálok nagy versenye. Míg a régi czégek a biztos közönség öntudatában — a jövőtől mit sem tartanak, az újak mindent elkövetnek, hogy ők is megállapíthassák hitelüket. Rejtélyes hírek keringenek a városban. Az emberek egymás fülébe csodadolgokat sugdosnak, melyekhez képest az apokalipsis mesés tüneményeit egy kezdő színházi gépész és kontár díszletfestő első kísérleteinek kell tar­tanunk. A pletykaszóró Fáma mindenkinek mást súg. Igaz e, hogy az orvos-bálon minden jegy mel­lé — utalvány adatik egy ingyenes consilium­­ra ? — Lehetetlen! — De úgy van, azt hal­lottam. Más ember megint mást hallott. A harmadik és negyedik épen most cserél véleményt két bálról. Halljuk mit beszélnek. Valaki hallotta — maga sem tudja hol s ki­től — hogy egy bálon a terem­­jégbarlangot fog ábrázolni. Erre egy másik bál valamely pártfogója szüksé­gesnek találja felelni,hogy az ő tudomása szerint egy másik bálon ajterem fregatte fedélzetet fogja mutatni, borzasztó tengeri ágyukkal, vasmacs­kákkal és kötelekkel. A másiknak lesz jégmezője, jéghegye befa­gyott csorgókkal, patakokkal, hótorlatokkal. Ez ellen téli kertnek egy aquarium tengeri arabs lovakkal, csodakagylókkal, élő osztrigák­kal, két hónapos czethalakkal, dicsőséggel megállhat. Mindez semmi azon bokrétához, melyet a há­ziasszonynak szánunk é s mely jégvirágokból fog állani. Gyermekség , a mi tánczrendünk egy pic­t evező rúd lesz, mely kettényitva iránytűt mu­tat, a világtátékok nevét a tánczok nevei pótol­ják, a mágnes mindig a soron levő­ táncz felé fog irányulni. Meddő képzelet! a mi tánczrendünk jég­csap lesz. Termünk közepén hajó fog lelógni. Mi egy óriási szánt akasztunk fel. És a Fáma nagyság tovább fecseg és tovább zúg az emberek fülébe hireket és odább illan — új hírekért. — Nem repked hiába talál útjá­ban elég uj hirt, a­melyekkel a „lábas“ közön­séget megörvendeztetheti. A pinczérbálon a terem közepéről óriási ká­véscsésze fog lelógni, a terem nagy tekeasz­tallá lesz átalakítva. A szabóbálon a táncz­­rendnek ollóalakja lesz. Hanem mindez gyön­ge kezdet a legújabb bál tervéhez képest. A „Koporsó“ nevű temetkezési egylet túltesz valamennyin. A terem közepén óriási koporsó fog függni. A gyertyák fekete fátyollal lesznek felcsok­­rozva. A vendégeket a bálba a temetkező­ egylet ’’s­­szekerei szállítandják. A tánctrend — parteezédula alakját viseli. Szünóra alatt a kar a „De profundist“ énekli és a zene „Dom Sebastian“ közkedveltségű gyászindulóját hozza. Minden jegy sorsjegygyel is össze van kap­csolva. Legnagyobb nyeremény egy szabad sír­bolt, közönséges nyeremények — szabad temet­kezési­ hely, fris­s felhantolással, sőt sírkővel is. Mily jelentőség teljes rendezés, mily talá­lékonyság ! A farsang egyáltalán a dekoratiónak van szánva, ha a termeket diszítik, miért ne díszíte­nék magukat a nők is, hisz — az újkori nő úgyis két részből áll — ruhából és testből. Mi­után csak a jég madarai s a mező liliomszálai részesülnek az ingyen ruháztatás kellemeiben, természetes, hogy a nő maga gondoskodik öltö­zékéről. S ha valamely öltözéknek jelentősége van, a menyasszonyin kívül kétségkívül a báli ruháé az elsőség. Mi a női ruha egyátalján s különösen a báli ruha ? Magyarázó és kiegészítő szöveg a női szép­séghez. A ruha nem valami független, közönyös le­pel, mely csak arra való, hogy a külső formák belé temettessenek, a ruha ellenkezőleg szoros összefüggésben áll azzal, aki viseli. Ezért válo­gatja ki oly gondosan a szint, melynek össze kell hangzania szemmel, bajjal, a rezbőr élénk­ségével vagy hal­ványságával. A ruhába nem temetkezik a szépség, hanem belőle támad fel. A sudár termetet mennyire kiemeli a hosszan elfolyó uszály s itt a ruha magyarázó szöveg — a természet egy-egy hibáját a derékon mily ügyesen leplezi el a jól készített ruha — s itt kiegészítő szerepet játszik. A báli ruha újabban elvesztő azon fontossá­gát, melylyel hajdan birt. Mióta a nő a szabóval folytatott rövidebb vagy hosszabb tanácskozás által jut ruhához, a készítés költészetének vége szakadt és az­­ egyszerű mesterséggé változott. Csak az önkészítette ruhának van jelentősége, csak azon öltözéknek, melybe a nő hiúságának, vágyainak, czélzatainak minden részletét bele­­varta. A régi iskola anyái nem is foszták meg leányaikat ez örömtől. Mig egy ruha elkészült — tiz bált végig tánczolt a gyermek képzelet­ben s azt az egyet, melyre elment — nagyon tudta élvezni, mert sok tőszurás és vérző ujjak árán jutott hozzá. Hány éjjel nem aludt a kis­lány bál előtt s hányat virasztott bál után ! Mi ellenben a szabó varta ruha ? A szint, formát, diszitést megbeszélik, a szabó elviszi a kelmét s a lánynak eszébe sem jut a mulatság a balestig, midőn a kész ruha haza kerül. Könnyen jutott a mulatsághoz — nem is szükséges azt valami nagyon megbecsülnie. Leg­kevésbé sem repeső szivvel lép a nagy terembe s mig a kis leány egyébre sem gondol, minthogy tánczolhasson s pedig minél többet, mig a kis leány megelégedett minden kurta suhanczcza­ 1, csak jókedvű, mulatni vágyó legyen, a másik­­ már nem tánczosokat keres. A kis leányok kora eltűnt, mióta a ruhát a szabó várja! Még csak egy „kis leány“ él — az is a szín­padon. Ez a kis leány minket évenként megszo­kott látogatni s most is köztünk időt. Kár, hogy nem magyar, akkor legalább mindig itt marad­na s egész éven át élvezhetnék azt a derült gyermekvilágot, melyben ő otthonos. R­a­a­b­e Hedvig játékrendje tulajdonképen meglehetősen rosz és unalmas darabokból áll. A 30-as és 40-e­­s évek német vígjátékaiban szerepelget­ő, melyek a mai ízlésnek semmiképen sem képesek meg­felelni s még a legjobb előadás mellett is hide­gen hagyják az embert. Cselekvényök együgyű, intrigájuk vastag, jellemeik émelygősek, párbe­szédeik szellemtelenek. Hanem egy-egy naiv szerep mindenikben találkozik. A Töpffer-iskola egészen e világ kiaknázásának élt s noha még e téren is néha keresett, csin­ált, s mes­terkélt, noha ezek a Sárikák ritkán természetes lények, Raabe valóságos életet képes beléjük ön­teni. A realismus és eszményiség kedves össze­olvasztásából áll az ő művészete. Mielőtt a kis leányoktól elválnánk, vessünk egy pillantást az ő világukba. Egy kis leánynak volt egy kedves tengeri nyula, melyet ő Bélának nevezett. Miért nevezte el Bélának, azt én nem tudom, mélyebb okát némelyek sejteni gondolták, mások gyanítani vélték, hanem én nem tudom. Nyulacskáját mindenkinek mutogatta, isme­rőinek, rokonainak. „Szép állat ez a Bella,“ felelt valaki. — Ez nem Bella, hanem Béla, világosstá fel a kis leány. Másnak mutatta be: „van szerencsém be­mutatni Bélámat.“ — Ah, ez a te Bellád ? „Nem Bella, hanem Béla, válaszolt a kis leány hevesebben. De a boszantás tovább is folyt. Mintha min­denki méregbe akarta volna hozni! Mikor pe­dig ő valaki kedvéért nevezte el Bélának. Mért nevezi az egész világ Bellának ? Panaszkodott anyjának, apjának — azok vigasztalták: „tréfa ez fiam, nem egyéb.“ Szegény kis­lány, tett légyen bármit, nem ér­hette meg, hogy az ő Béláját az emberek e név­vel szólítsák — Bella maradt az mindig s min­denki előtt. Mennyit tudott ő azon búsulni, vi­gasztalóul nem győzte a kis állatot ringatni. Egy-két év elmúlt, a kis­lány férjhez ment — talán épen egy Béla nevű emberhez. Egyszer aztán kérdezi valaki: Mit csinál a kis Béla, él-e még ? A menyecske elneveti magát. Nem Béla az, hanem Bella, Argus, Pro juventute. Tudva van, hogy az ellenzéknek mindkét ár­nyalata, már mióta létez, a magyar ifjúsággal, vagy jobban szólva, a felsőbb tanintézeteknek, és különösen a budapestieknek ifjú népével elégedetlen; a napokban pedig az ellenzéki sajtó épen combinált támadást intézett az ellen. Sajátságos, igen érdekes tünemény ! Minden esetre érdemes, az elégületlenség okát megis­merni. Ugyan mit vétett a magyar tanuló ifjúság, hogy oly nagy mértékben magára voná az el­lenzéki harag villámait ? Talán tétlenül, köny­­nyelmű élvezéssel tölti el a drága időt, elmu­lasztva hivatásának első kötelességét: mive­­lődni ? Épen nem, nemcsak nem, hanem ellenkező­leg ! Legalább a részben soha sem emelt az el­lenzéki sajtó panaszt a mai ifjúság ellen, de nem is emelhet, már csak azért sem, mivel az 1848 előtti tanuló ifjúság, melyet mintául szokott az állítólag elkorcsosult jelen nemzedék elé állítani, a tekintetben bizonyára igen rosz példa volna, köztudomású lévén, hogy felsőbb tanintézeteink akkori szomorú helyzete mellett jóformán csak az mehetett valamire, ki mellőzve az iskolai ta­nulmányt, önképzésre adá magát. Tanulmány, tudományos képzettség dolgá­ban tehát a jelen nemzedék az 1848 előttihez képes­t óriás. Ezzel végezhetnők is már becsületmentő sza­vainkat ; kinek a jelen nemzedék nem tetszik, az maga fejére mondott ítéletet. De az ellenzéki sajtó nem is ezért elégedet­lenkedik ; talán nem is bánná, ha fiatalságunk kevésbet törődnék a tanulmánynyal. Mit is hasz­nálhat minden tudomány, ha a lelki üdvösség veszendőbe megyen! Bocsánat, eszmerokonságnál fogva csaknem összetévesztik tisztelt ellenzékünk híveit az elégedetlenkedők egy­­másik hadával. Megiga­zítjuk mondatunkat: mit is használ minden tudomány, ha nem áll az ellenzéknek szolgála­tában ! Őszinteség mindenek előtt! Vallják meg az elégedetlenek, hogy ez bántja őket. Csak is igy van az 1848 előtti ifjúságra való hivatkozásnak értelme. A hazaszeretetet hagyjátok itt érintetlenül, mert az komolyabb dolog minden párttaktiká­nál ; a monopólium pedig, melyet azzal űzni akarnátok, csak szánalmas mosolyra indíthat. A magyar ifjúság hazaszeretete ma is ép oly­aű és lángoló, mint azelőtt húsz évvel, és ki abban csak pillanatig is kétkedik, az nem érti a kort melyet élünk, nem áll többé contactusban a kor­nak szellemével és áramlatával; az jobban cse­lekednék, ha még ideje­korán lemondana min­den tényezői szerepről a közélet mozgalmában, melynek amúgy is csak gyenge és múlékony akadályul szolgál. Hogy a haza iránti kötelességnek érzete ép oly erős a mai ifjúságban, mint az 1848. előtti­ben, csak az tagadhatja, ki ezen derék ifjúság­nak szellemi életét nem ismeri; ki Goethe spe­­culálójaként kis darab parlagon vesztegel, ho­lott körülötte gyönyörű virány sarjadozott. Változott valami, igenis, de nem a lényeg, a hazaszeretet, hanem az alak, a nyilvánulás mó­dozata ; megváltozott pedig ez szükségkép, és a lényegnek javára. Nem a szórakozás különféle alkalmainál, nem is a közélet jeleneteinél, melyeket a mai ifjúság a komoly tanulmányozásnak figyelmével, de ugyanazért illetéktelen beavatkozás nélkül szem­lél, hanem nehéz szellemi munkája közt nyilvá­nul ifjúságunk nemes érzelme, nagy elmetehet­sége, mély hazaszeretete is. Nem mondott még senki az ellenzékre sújtóbb ítéletet, mint saját lapjaik, a midőn méltatlan szi­dalmat szórtak azon ifjú nemzedékre, mely — ez legerősb meggyőződésem — a haza jövőjének legbiztosabb támasza. Uszálytok hordozóivá, pártérdekben rivalgó karzatközönséggé akarjátok őt lealacsonyítani, de az ifjúság visszautasítja ez insinuátiót, vala­mint nem szolgál a kormánypártnak sem. Hara­­gusztok, mert nem éljenzi meg szónoklataitokat, miként az 1848. előtti ifjúság az akkori ellen­zékéit ; de hát miért nem mondtok szavakat, hirdettek eszméket, melyek megragadják a szel­lemet, hívekké teszik az ifjú hallgatóságot? Avagy nem ifjúság többé a husz éves nemze­dék? Nem vér, fiatal pezsgő vér foly-e ereiben? Azt mondjátok : lelketlen, önző hivatalhajhá­­szokból áll az egész ifjúság, — csak azért, mert nem ért meg titeket; de ő nem is akarja, nincs is érzéke megérteni az egész jelen pártmozgal­mat, melynek — ha rajta fog múlni —véget ve­­tend mint nyűgnek, mely akadálya a haladás­nak, a haza üdvének. A magyar ifjúság nem szorul senki fiának védelmére : ki ismeri, csak szeretetet és tisz­teletet érezhet iránta, csak a legszebb reménye­ket táplálhatja az ő és általa a haza jövője iránt. Bátran elmondhatjuk róla : fará­da se! Ha fel­szólalok a méltatlan bántalom ellen, teszem azt, mert nagyobb korom daczára — egynek érzem magam a magyar ifjúsággal, egynek az eszme és érzelem világában. A­mi pedig ezen, ellenzéki felfogás szerint, korcs nemzedéknek tanítóit illeti, kikre ugyan­azon, sőt a nagyobb bántalom szóratott, úgy azok bátran proclamálhatnak egy nagyobb bíró­nak : a jövőnek ítéletére, azon időre, mely a mostani ellenzékről és egyáltalában a mostani pártokról­­ csak könyvekből fog tudni. HOFFMANN PÁL, Pest, január 21. (A deákpárt értekezletén­ ma este a Szászországgal kötendő vasúti szerződés kér­dése volt szőnyegen, melyet, mint tudva van, 4 osztály visszautasított. Megállapodás a szerző­dés felolvasása után hosszabb vita folytán abban történt, hogy a miniszter mit tenni elmulasztott­ törvényjavaslatot is terjeszszen be a szerződés mellé. (Egy titkolózó gyűlés.) A katholi­­kus congressus által kiküldött 27-es bizottság, a­mennyiben az ez által kiküldött 9 tagú albi­zottság munkálatával elkészült, ma d. u. 4 órakor az országház I. osztályának termében üléseit újból megnyitotta. Sennyey elnök a megjelent 18 tagot üdvözöl­ve, a múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetett, az­után elnök indítványára a 9-es albizottság mun­kálata kinyomatni — a bizottság 27 tagja között kiosztatni, s az a feletti tárgyalások f. hó 26-án, azaz jövő csütörtök reggeli 9 órájára tűzetett. Erre Szilágyi Virgil indítványba hozta, hogy a 9 tagú bizottság munkálata a tárgyalások egy bizonyos stádiumáig nyilvánosság elé ne hozas­sák, mire Horváth Döme nemcsak hogy ezen munkálatnak a lapok útján közlését kívánta, sőt ez indítvány ellenében egy külön indítványt tett az iránt, hogy a 27-es bizottság ülései is annyiban nyilvánosakká tétessenek, hogy arra az összes hírlapok értesítői is bebocsáttatást nyerjenek. Horváth Döme er indítványa jó lehet,azt nem csak hogy maga igen alaposan indokolta, de da­czára Bartal György és Hrabár Manó hosszabb védelmüknek, szavazásra bocsáttatva, azt a most említett 3 felszólaláón kivül senki sem pártolta s igy megbukott Ezek után szavazásra bocsáttatott Szilágyi Virgil elől érintett indítványa, s fájdalom, az Horváth Döme, Bartal és Hrabárnak erősen intonált tiltakozása ellenére is 11 szavazattal elfogadtatott, tehát még ez ellen is csak 7 sza­vazat volt. Nem lévén most időnk a 27-es bizottság több­ségének eme semmivel sem igazolható eljárását A h­áb­oru által teremtett helyzetről. (Lengyel munkatársunk tollából.) IV. A három tényező közül, melyek első­sorban hivatva vannak Európa jövő sor­sára döntő befolyást gyakorolni, kettő: a lengyelek és magyarok helyesen fog­ták fel helyzetüket s az irányt, melyben haladniok kell. Fájdalom, hogy a harma­dik tényezőről — a bécsi kabinetről nem mondhatjuk ugyanazt. Legutóbb köve­tett magatartása talány marad a legku­­tatóbb szem előtt; akaratában nem tud elhatározásra jutni — mint mindig. Pedig az lenne feladata, hogy a lengyelek és magyarok nemzeti törekvéseinek hatá­lyát fokozza s az európai szövetségnek előhada és egyesítője legyen. E szerep elvállalása azonban bizonyos mellőzhet­­len feltételeket róna úgy kül-, mint bel­politikájára. Ez esetben a legelső európai fontossá­gú kérdés felmerülésével, mint p. most az Oroszország által támasztott európai kér­désnél, ki kellene jelentenie, hogy a mo­narchia a fenyegetett jogoknak és álta­lános érdekeknek, melyek egyszersmind saját életérdekeit képezik, védője akar lenni. Felhasználva a különösen kedvező alkalmat, kell, hogy a mostani válságból tisztán praecisirozott szereppel, emelke­dett tekintélylyel és hatalommal lépjen elő. Csak ezen esetben számíthat arra, hogy régi ellenségeit később nem fogja egyesülve találni és csak ekkor számíthat arra, hogy új barátai megmaradnak. Most midőn Bécsben a miniszter válság megoldásra vár, nincs idő sokat latolgat­ni, miként, mily feltételek alatt lehetne a magyar és lengyel érdekeket az összmo­­narchia érdekeivel lehetőleg összhangzás­ba hozni, mert mindig és minden körül­mények között az ausztriai lengyelek kielégítése lesz előleges és természetes feltétele ezen összhangzásnak. S ha már Ausztria államalkata nem engedi meg ezt egészen, szükséges legalább, hogy megszűnjék gyűlölt szerepe a domináló elemnek, mely mindenben lekötve tartja a nemzeti fejlődést és zavarja a dolgok természetes viszonyát. Csak akkor jöhet létre következménye­iben áldásbuszeli viszony Magyarország és Galiczia, Galiczia s a monarchia kö­zött, csak akkor jöhetnek létre oly vi­szonyok, melyek a lengyel erő s a mo­narchia között benső kapcsolatot fognak létesíteni. Sietünk megjegyezni, hogy nem kívá­nunk praejudikálni s azt követelni, hogy a magyar-lengyel viszonynak a gali­­cziai országgyűlés ismert resolutiój­a, vagy a horvát-magyar egyezmény szolgáljon mintaképül, sőt ellenkezőleg azt hiszszük, hogy könnyen lehetne találni módozatot, bővebben részleteznünk, csak magát a száraz tényt constatáltuk úgy, miként az történt. Azt hiszszük, hogy így is elég különös világot vet e gyűlésre.

Next