Pesti Napló, 1871. február (22. évfolyam, 26-48. szám)

1871-02-25 / 46. szám

egyéb, mint a közös hadsereg, és azon rokon­­szenvnek, mely jelenleg a honvédség mellett nyi­latkozik,a közös hadsereg mellett is kellene nyi­latkozni. A honvédség csak akkor fog feladatának megfelelhetni, ha úgy lesz szervezve, mint a hadsereg kiegészítő részének szervezve kell len­ni. Óhajtja, hogy a közös hadsereg magyar sor­hadi csapatait a magyar hazaszeretet szelleme lengje át, és erre hatalmas lépés történt az által, hogy a közös hadsereg helyesen szerveztetett. A honvédség feladatát csak úgy teljesítheti, ha a tényleges működésben a megfelelő tüzérség által támogattatik, és helyes szempontból indul ki az ellenzéki módosítvány, ha ezt óhajtja, de ezen óhaj kifejezése annál feleslegesebb, mert ez már megtörtént a területi divisiók felállítása által. A mostani tüzérség az eldarabolás által csak gyengébbé válnék, és így a szervezet egy­sége veszélyeztetnék, még a honvédség acziója is gyengítetnék, ha az mint különálló kikereki­­tett had állíttatnék elő. Tisza Kálmán: Nem tudta feltenni, hogy azon férfiak, kik 1868-ban a védtörvény alkotá­sánál s azóta is részint nyilvánosan, részint ma­gánúton azt mondták, hogy a honvédelmi tör­vény, úgy a­hogy alkotva van, nem akadályoz­za a tovább­fejlesztést, a tüzérség felállítása el­len így fognak kikelni. A miniszterelnök tegnap azt mondta, hogy gyanúsítások történtek, felté­ve, hogy történtek magán­személyek részéről, kérdi, vajjon volt-e joga a miniszterelnöknek ezt az egész párton megtorolni az által, hogy a pártot népszerűség­hajhászatról vádolta, ha ő ezt folytatni kívánná, úgy a kormányt arról vá­dolhatná, hogy pusztán a hivatal megtartásáért, a kormányon való megmaradásért teszi, de ő nem akarja a gyanúsításokat tovább folytatni, mert hová vezetne ez ? Különben szónok nem akarja magát minden áron mentegetni, hogy nem fektet súlyt népsze­rűségre. A­ki egy szabad államban azt segélyzi, hogy nem ad semmit a népszerűségre, az nem alkotmányos ember, hanem absolutista. (He­lyeslés balról.) Ellentmond azon vádnak is, mintha az ellen­zék azon része, melyhez ő tartozott,ellenezte vol­na a honvédséget, sőt mindenkor megszavazta a kért költséget erre, és az­által, hogy ezen intéz­ményt elfogadta, kimutatta, hogy azt ellenezni nincs szándékában. Biztosítékot csak egy külön magyar hadse­regben lát, de addig, míg ez elérhető, kívánja, hogy a honvédség tüzérséggel és műszaki csapa­tokkal elláttassék. Hogy azonban et így közbe­­vetőleg el ne döntessék, kész csak a maga ne­vében beszélni, az engedékenység apostola lenni pártfelei közt, ha a t. miniszterelnök úr nyilvá­nítani és megígérni fogja, hogy miután helytelen így mellékesen megoldani e kérdést, a honvéd­ségnek tüzérséggel és műszaki csapatokkal való ellátásáról tüzetes törvényjavaslatot fog még ez ülésszak alatt a ház elé terjeszteni. Ezen ígéret mellett el fog állani a különvéle­ménytől. Különben pártolja Győrffy Gyula által beadott kisebbségi véleményt. (Élénk éljenzés a baloldalon.) Andrássy Gyula gr., miniszterelnök , T. ház! Midőn e házban tegnap szerencsém volt felszólalni, kijelentem­, hogy ezen tárgyhoz ma teljesen tárgyilagosan fogok szólani, hogy azon­ban, mielőtt ezt tehetném, kénytelen vagyok bizonyos észrevételekre és állításokra válaszol­­ni. Szavamat most be is fogom váltani. Mielőtt azonban ezt tenném, habár a t. ház velem együtt át fogja látni, hogy igen nehéz annyi minden­féle vádra, min­ket most t. barátom Tisza Kál­mán részint ellenem, részint általánosan a fen­­forgó ügy ellen felhozott, úgy rögtönözve vála­szolni; azt gondolom, mégis kötelességem ezt megkísérleni, előre is kijelentvén, hogy a t. képviselő úr dialektikai tehetsége előtt szívesen meghajlok. Ha — a­mint remény­em — sike­rülni fog állításait megc­áfolni, ezt nem szónoki erőnk, nem dialektikai teh­tségünk egyenlő vol­tának, hanem az ügy igazságának fogom tulaj­doníthatni. (Halljuk.) . A t. képviselő úr mindenek előtt azt mondta, hogy nincs öröme oly discussiókban, melyek melyekhez látszólagos makacssággal ragaszko­dott. Azt mondá, hogy legtöbb fitestvére gyen­ge és bolond, és hogy mindnyájan azon megfog­hatatlan hóbortban szenvednek, hogy elképzel­jék, miszerint azon meghódított államokban,ho­va őket elküldték, valódi uralkodók és függet­len királyok, és gyakran nehéz volt őket e té­­velyükből kigyógyítani. Ő Casselben volt, mi­dőn Jerome eljött a westfáliai trónt elfoglalni, és a kis ember mindenfelé mozgott és parancsol­gatott, mintha örök időkig tartana királysága. És midőn Nervins némi czélzásokat tett a csá­szár tetszése körül, csodálatra méltósággal fele­lé: „Sachez que je suis Empereur chez moi.“ Nervins azonban, kinek különös rendeltetése volt őt rendben és figyelemben tartani, futólag érinté, hogy ha henczeg, a császár talán képes volna egy osztályparancsnokot elküldeni, ki rendet csináljon. Úgy látszik, hogy Jerome az­után ily bizonyíték meggyőző hatalmának el­lent nem állhatott. Egyszer tévé­­­n futár ér­kezik sürgönyökkel Napóleontól. Nervins, ki panaszokat küldött Párisba Jerome felett, és inte a császárt,hogy lec­kéztesse meg egy kissé, kivácsi volt, hogy fogja azt a király fogadni, és gonoszul sürgette Jerome-ot, tudatná vele, mit újat izén a császár. Jerome kinyitja a levelet, s a legnagyobb hidegvérűséggel és önuralommal fennhangon olvassa el. És a­mint olvassa, csak hallják a miniszterek: a császár mint dicséri józan és népszerű igazga­tását, virágzó pénzügyeit, jól szervezett hadse­regét, mint lát a császár napról napra újabb oko­kat, melyek e királyság trónját illető intézkedé­sét fényesen igazolják, s azzal fejezi be a leve­let, hogy változatlan szeretetéről és barátságá­ról biztosítja. Nervius mosolygott e műtéten, és észrevéve, hogy egy magas huszár tiszt arra használó termete felsőségét, hogy a kis Jerome vállain keresztül a levelet olvasta, kimenet meg­kérdd, mint vélekedik e levélről. „Képzelje csak“ — válaszolá a huszár tiszt — soha életemben nem ijedtem meg anny­ira. Elhinné az ember ? A király vállain átolvasom a levelet, és uram fia, szóról-szóra mindennek épen egyenest ellenke­zője volt benne, mint a­mit oly folyékonyan ol­vasott fel minekünk. E mutatványok talán elegendőleg felkelthetik az olvasó érdekét e vonzó kötet iránt, mely a nemzetis­égytori jellemirás tekintetében nagy írójának méltó, bár ját­zi szellemgyermeke, egész pártokat gyanúsítanak. Várjon ezen elvet keresztül is vitte-e állításaiban, a felett ítélhet a ház. A magam részéről állítását elfogadom, és hivatkozom arra, hogy bizonyosan kerültem és kerülök minden alkalmat olyanra, minek az le­hetne eredménye, hogy egyik párt a másikat gyanúsítja , mert azt tartom, hogy a hazának mindkét pártra van szüksége, szüksége a pár­tok minden egyes tagjának tevékenységére, szüksége arra, hogy meggyőződve legyen, mi­szerint­­törvényhozásának mindenik része, ha különböző utakon is, egyaránt hasznos és üdvös czélok felé törekszik. De épen azért, mert nem alapos a­z­ ellenzék azon föltevése, hogy ezen kérdés megítélésénél a kormány közjogi szem­pontból indul ki, kénytelen voltam tegnap rög­tön visszautasítani mindazon gyanúsításokat, melyek a túlsó oldalról e részben ellenünk fel­hozattak. Mert a kormány e kérdést csakis gyakorlati, csakis pénzügyi, csakis czélszerűsé­­gi és kivihetőségi szempontból lévén képes tá­mogatni : ha előre megengedem, hogy mind­ez csak ürügy lehet és mögötte más okok rejlené­nek, akkor a kormány álláspontjának védelme­­zése teljes lehetetlenné vál­t, és így nem jó­szántamból, hanem kényszerűségből utasítot­tam vissza, a­mint vissza kellett utasítanom — mind­azt, mi kereken kimondva gyanúsítás volt. (Helyeslés jobbfelől.) Azt mondá a t. képviselő úr, hogy eddig nem a kormány,­legalább nem a magyar kormány gyanúsíttatott itten, hanem más körök, a­mennyi­ben az ellenzék eddig azt gondolta, hogy ha egyik vagy másik óhajtása nem teljesít­­tetik, ennek nem a magyar kormány az oka, hanem valami más láthatatlan hatalom eddig ezzel mentették föl a magyar kormányt, most azonban tisztában vannak magukkal ez iránt és ezentúl nem fognak többé gyanúsítani, hanem igenis a ki fogják mondani, hogy ha ez vagy amaz óhajtás nem teljesül és (átvive a dolgot a mai fönforgó kérdésre) ha a honvédség tüzérség­gel nem láttatik el, ennek oka nem valamely más hatalom, hanem egyenesen a magyar kor­mány. (Fölkiáltások balfelől. Úgy is van! Hall­juk! jobbfelöl). Valóban felette csodálom az­ ellenzék fölfogását a kormányról és annak köte­lességéről, ha eddig ellenkező szempontból in­dult ki. Azt gondolja-e a tisztelt ellenzék, hogy ha a kormány az országra nézve valamit nemcsak szükségesnek, hanem nélkülözhetlennek is tart, és ha neki az bármi látható vagy láthatlan ok­nál fogva meg nem adatik, akkor kötelezettsé­gét teljesíti, ha tovább is a kormányon marad? Megvallom, hogy ezek legalább is különös fogal­­m­ak az alkotmányos­ kormányzat természetéből. És­ engedjék meg,hogy e felfogást visszautasítsam, azon nyilatkozattal, hogy a kormány, ha bár­mely kérdésben azon helyzetbe jönne, hogy azt, mit az országra nézve nemcsak kívánatosnak, hanem szükségesnek és nélkülözhetlennek tart, bárhonnan meg sem kapná, ismerné kötelessé­gét, 24 óráig nem maradna helyén. (Zajos he­lyeslés jobb felől.­ Felfogásom szerint minden alkotmányos kormánynak ez a kötelessége, nem pedig az oly állás, melyet a képviselő úr sup­­ponált. Azt mondta továbbá a t. képviselő úr akkor, midő­n azt válaszoltam, hogy nem minket illet azon szemrehányás, hogy bizalmatlansággal vi­seltetünk a honvédség iránt, hanem az ellenzé­ket , akkor én — miután felteszi rólam, mit köszönettel veszek és constatálok is, hogy őszin­tén szoktam kimondani, a­mit gondolok, — al­kalmasint magamon kívül lehettem. Nekem va­lóban nem volt szándékom reeriminatiókba bo­csátkozni itten és bizonyítékokat hozni fel az iránt, hogy a honvédség bántalmaztatott kelet­kezése és fejlődése minden stádiumában,ha nem is a t. képv. ur, de a t. ellenzéknek igen számos tagja és illetőleg annak sajtója által, mert sok­kal nagyobb örömöm van annak constatk­ozásá­­ban, hogy a tény ma nem áll így, mint az ellen­kezőnek bebizonyításában. Azonban azt mond­ván a t. képviselő úr, hogy én magamon kívül voltam, midőn ezt állítottam , nem tudom, paran­csolják-e, hogy felolvassak akármelyik ellen­zéki lapból állításom mellett csak egy pár rövid czikket ? (Halljuk! halljuk!) Ezekből azután megítélheti mindenki, hogy magamon kívül voltam-e vagy nem, a­mi­dőn azt állítottam. (Halljuk, halljuk a jobb ol­dalon. Balról nem kell olvasni. Elhiszszük.) Ha elhiszik, akkor inkább nem olvasom fel. (Zajos felkiáltások minden oldalról: Halljuk!) Nem szí­vesen teszem ugyan, de ha parancsolják, fel fo­gom olvasni. Itt van pl. a „Magyar Ujság“-ból egy czikk, a­mely azt mondja: (Olvas) „értve ezen erő alatt a rendes sorhadat és nem a má­­sodtartalékú landwehr féle honvédséget és hogy épen saját jövőnk érdekében kell azt óhajta­nunk, hogy a honvédség a czélba vett szerve­zett sereg mellett ne jöjjön létre és honvéd egyenruhát hazánkban inkább sohase lássunk, semhogy a honvédnevet egy oly haderő által lássuk képviselve és compromittálva, melylyel a hatalom csak függelék szerepet játszat, és me­lyet a rendes elnemzetlenített közös osztrák had­sereg túlereje alatt majdan mint gyönge vak esz­közt használhat föl minden czéljaira. (Fölkiáltá­sok jobb felől: Ez nem sárral dobálás ? Fölkiál­tások a szélső balon : De mikor igaz !) Ha ezt csak talán elvinek méltóztatnak tartatni, mást fogok felolvasni ugyanezen lapból, a­mely talán kevésbbé elvi. (Olvas.) „Nem úgy van már mint volt régen, nem az a nap süt az égen. Honvédtoborzásnak keresztelni azt a szá­nandó eviczkélést, melyet az a siralmas ké­pű feketesárga zsinóros honvéd strázsames­or a kerepesi vámháztól a Rókusig, onnan meg visszafelé elkövet, legalább is iszonyatos ke­gyetlenség azon név iránt, melylyel történel­münk legszebb és legdicsőbb lapjai állanak oly szoros összeköttetésben, mint a milyenben áll a fény az árnynyal.“ Tovább megyek és néhány passust említek még. (Olvas.) (Megjegyzem, hogy itt a honvédtoborzásról van szó.) „Ha a kormánylapok lelkesítő felszólalásainak csak ennyi lett a sikere, ez bizony nem sok, s ha a toborzásnak lesz mégis eredménye, örvendetes lesz annyiban, hogy egy kissé megtisztítja váro­sunkat. Délig négyet tudtak fogni a kilátásba helyezett aranyak. E négy oszlopát láttuk a di­cső 69-iki honvédseregnek, s mondhatjuk: any­­nyi sem néz ki mélabús éhes arczaikból, hogy futni tudjanak.“ Ha méltóztatnak parancsolni egy egész rova­tát olvashatom fel ezen czikkeknek a Hazánk­ból, a Honból, és az Ellenőrből is. Megengedem én, hogy ezért a pártot okolni nem lehet, mert hiszen e lapok működhetnek önállólag, de mi­után azokban pártvezérek vannak megnevezve mindenütt, kérdhetném: ki tagadta meg közülök ez irány helyességét ? Nem akarok senkit sem gyanúsítani; nem mondom, hogy ez rósz szándék, csak rósz taktika, épen oly rósz, mint milyen rósz taktika volt tegnap a mitrailleusökről azt mondani, hogy szemfényvesztés, porszórógép. Ez épen úgy meg fogja magát boszulni, mint megboszulta magát amaz , mert el fog jönni az idő, mikor a mitrailleusök helyeseknek, czélirá­­nyosoknak fognak mutatkozni, és akkor a t. képviselő urak kénytelenek lesznek megfeled­kezni arról, mit tegnap mondani méltóztattak. (Zajos helyeslés jobbfelöl. Nyugtalanság bal­­felöl.) Szólott a t. képviselő úr a népszerűségről, azt mondván, nem attól tart, hogy a kormány igen népszerű talál lenni, hanem attól, hogy annyira népszerűtlenné lesz, mikép ez­által nemcsak ma­gát, hanem a magyar kormány eszméjét is le­hetetlenné teendi. Ez felfogás dolga. Még eddig hála Istennek, nem úgy van. Ha körültekintünk az országban, ha körül­tekintünk a házban, látjuk, hogy egészséges, erős alapon állunk. Azt tehát, hogy e megjegyzés már most találó vol­na, nem lehet elmondani. Hogy fog az utókor ítélni felettünk arra nézve, én igen nyugodt va­gyok. Meg vagyok győződve, hogy azt fogja mondani, megtettük kötelességünket. És méltóz­­tassék elhinni, senki sem fog inkább örülni azon, mint én, ha az ítélet nem az lesz, mit én mon­dok, hanem inkább hasonlít ahhoz, mit a t. kép­viselő úr mond. Senkinek sem szolgálhatna na­gyobb megnyugtatásául, mint nekem, ha az utó­kor azt fogja mondani a kormányról,hogy gyenge, kezdetleges volt ugyan,össze sem hasonlítható az­zal, a­mely utána következett, hanem annak idejében megtette becsületesen kötelességét. Adja isten, hogy így legyen. Hanem akkor jól el kell választani az utakat, melyeken járunk, ne­hogy az történj­ék, hogy ez legyen Magyarország fénykora,melyre vissza fog nézni egy talán sötét s szomorú korszak. (Élénk helyeslés jobbfelől. Nyugtalanság balfelől.) Azt mondta a t. képv. ur, nem őszinte dolog, ha valaki azt mondja, hogy nem szereti a nép­szerűséget. Mindig őszinte szeretek lenni, s tö­kéletesen elfogadom ezen nézetet. A népszerű­séget mindenki szereti, de kötelessége­­is szeret­­ni, mert az mint az, képviselő úr igen helyesen mondta, meghajlás a közvélemény előtt.M Ilyen értelemben igenis fölemelt fővel mondom, szere­tem én is a népszerűséget, szereti a kormány, szereti a többség is. A népszerűség szeretetének azonban két neme van épen úgy, mint a pénz­szeretetnek. Ab­ban, hogy valaki a pénzt sze­reti, semmi hiba nincs Az közege minden jónak , mit eszközölni lehet, valamint más részről sok részat is lehet vele eszközölni. Ha­nem különböző a pénzszeretet két neme. Névme­lyik a pénzt magáért a­ pénzért szereti,­­ gyűj­ti, hogy úgy szóljak, rá ül és nem tud tőle meg­válni. Más azért szereti a pénzt, mert vele tehet a­mit akar. Ebben a helyzetben vagyok én. Én igen szeretem a népszerűséget, úgy mint a pénzt azért, hogy kiadhassam, mikor szükséges, hasz­nos czélokra, s ha van különbség köztünk, az ta­lán abban a kis árnyalatban lesz, hogy szeret­jük mi a népszerűséget mindketten, de a t. kép­viselő urak nem szeretik kiadni, még akkor sem, mikor igen hasznos volna, mi pedig ilyenkor ki­adjuk. (Zajos tetszés jobbfelől.) Azt mondja a tisztelt képviselő úr,hogy mi nem vagyunk őszinték s ezt nem tette volna fel rólam, mert nem mondtuk meg 1868-ban, hogy nem akarunk külön magyar hadsereget. Én hivatkozom — és szeretem az ily dolgokat tisztába hozni, — at. képv. arra, vagy bár­kire másra: mikor mondtam én azt, hogy én igen­is akarok egy külön hadsereget ? (Egy hang bal­felől : A törvényben.) Én minden alkalommal határozottan ennek ellenkezőjét mondtam, mert a külön hadsereget az országra nézve a legna­gyobb veszélynek tartom. Ezt mondtam akkor, mikor a törvény megalkottatott, mely nem ala­kított két külön hadsereget, hanem igenis egy közös hadsereget és egy külön honvédséget. Elég őszinték voltunk tehát akkor, de eléggé hányták is szemünkre ezen őszinteséget, s néze­tünket akkor is, midőn ezen törvény hozatott, eléggé megtámadták arra nézve, hogy ma leg­alább azzal ne vádolhassanak, hogy nem voltunk őszinték, olyas­valamit ígérvén, a­mit megtartani nem akartunk. De ha a t. képviselő úr engem, vagy minket azzal vádol, hogy nem voltunk őszinték, én meg igazságos akarok lenni ő iránta. Én nem vádol­hatom őt azzal, hogy ő nem volt igen őszinte. Teljesen őszinte volt akkor, midőn azt mondta­m— és ezt sajnálom, és igen sok oknál fogva job­ban szerettem volna, ha nem mondotta volna — hogy neki külön hadsereg kell, de ezzel meg nem elégedve, hozzátette azt is, hogy nem kell közös hadsereg, és hogy nem akarja, hogy a honvédség a közös hadseregből kapja a tüzérsé­get, mert ő abban nem bízik. Ez kétségtelenül igen őszinte nyilatkozat, de ha elismerem őszinteségét, kénytelen vagyok tegnapi nyilatkozatomat, melyet nekem rész né­ven méltóztatott venni, ismételni, hogy t. i. nem méltóztatik tanulni az eseményekből. (Úgy van­ jobb felől.) Figyelmeztetem Európa legujabbi eseményei­re. Ott van előttünk Francziaország példája. (Felkiáltások balfelől : Épen az.) Annak nem külön honvédsége, hanem száza­dokon át fennállott nemzeti hadserege volt, el­­látv mindazzal, a­mi szükséges, hogy a nemze­tet, hogy a hazát megvédhesse. A szomorú ered­ményt — Francziaországra nézve — ismerjük mindnyájan, és mi idézte azt elő ? Egyszerűen két dolog : először az, hogy az ellenség számát meg nem számlálta, másodszor az, hogy azon eszméből indult ki, mely, úgy látom, itt is épen a t. képviselő urak szeme előtt lebeg, hogy elég az, hogy franczia a hadsereg arra, hogy legyőz­hetetlen legyen. (Felkiáltások balfelől, épen el­lenkezőleg!) De tovább megyek. Nem gondos­kodott szövetségesről, hanem bízott ezen hiúsá­gának hizelgő beteges eszmékben, s ez lett oka vesztének. (Élénk helyeslés jobbfelől. Balfelől: Napóleon az oka! Csernátony : Bíztak Ausz­triában.) Szövetség nélkül kezdte meg Francziaország a háborút. De ki az a szövetséges, a­kit nálunk az ily nyilatkozatokkal, az ily irányzatokkal visszautasítanak ? Nem valami idegen, hanem az a közös hadsereg, mely nélkül a honvédség ez országot egy hétig sem volna képes megvé­deni azon seregek ellenében,melyek az országot környezik. (Nyugtalanság balfelől.) oly szövet­séges visszautasításáról van szó, ki nem egyéb, mint saját vérünk, saját testünk. (Élénk helyes­lés jobbfelől­),melynek 40% -ját mi adjuk, mert törvény szerint mi állapított­uk meg igy. Megál­lapítottuk pedig azért, mert előttünk axióma volt, miszerint európai helyzetünknél fogva azt, hogy e monarchia és vele együtt Magyarország minden külellenség ellen magát megvédhesse,­ csak a két factornak teljes, őszinte, határozott közreműködésével lehet elérni, nem pedig bár­melyikkel a kettő közül egyedül. Magát a közös hadsereget nem tartom erre elégségesnek, és azért igen­is óhajtom, hogy a honvédség fejlesz­­tessék ki, a­mennyire csak lehetséges, de fejlesz­­tessék okszerűleg, czélirányosan.(Helyeslés jobb­felől.) Ezeket előrebocsátva, engedelmekkel áttérek magára a tárgyra, és itt igyekezni fogok teljesen objectív lenni. (Halljuk! Halljuk!) A kérdés ez : a honvédelmi minisztérium átlátva an­nak szükségét,hogy a lovasság lehetőleg szaporít­­tassék, a lovas századoknak nyolczczar leendő szaporítását és egyéb oly intézkedések megtéte­lét hozta javaslatba, melyek a meglevő fegyver­nemeknek tökéletes­ítésére és a meglevő szüksé­gek pótlására kívánatosak. Midőn ezt téve, kény­telen volt oly korlátokat elfogadni, milyeneket az országnak pénzereje, a kellő sorrend, a czél­­irányosság, kivihetőség szabnak elébe. Ezzel szemben a központi bizottságnak három tagja egy rövid kis szakaszt toldott be, melyben a honvédségnek tüzérséggel való ellátását kívánja, talán tekintet nélkül mindezen általam elmon­dott okokra, de minden­esetre a nélkül, hogy mindezen kérdéseket előbb alaposan megfontol­ták volna. Első tekintetre tehát a kérdés úgy áll, hogy sokkal kellemesebb az ellenzék állása, mert indítványba hoz egy oly toldalékot, mely ha elfogadtatik, látszólagosan növeli és bizto­sítja a honvédség harczképességét, ha pedig el nem fogadtatik, a kormányt és többséget azon helyzetbe juttatja, mintha vagy azért, mert köz­jogi tekintetek kötik kezeit, azt nem tehetné, vagy pedig, mintha nem jutott volna eszébe, hogy a honvédséghez tüzérséget is lehetne csa­tolni. Ámde a dolog egyáltalán nincsen úgy, ha kissé közelebbről tekintjük. Már tegnap volt szerencsém mondani, hogy itt nem közjogi nehézségről van szó. Valahány­szor a külön magyar hadsereg eszméje szóba jött, én mindannyiszor egyenesen kimondottam, hogy határozottan kell azt elleneznem. Ellenzem két okból; először, mert következ­ményeiben a legveszélyesebbnek tartanám az országra nézve, másodszor, mert ellenkezik közjogi állapotainkkal, melyek egy közös had­sereget, és külön honvédséget, nem pedig külön hadsereget rendelnek. Tehát határozottan, nyíl­tan, bátran kimondottam akkor, hogy egyik fő­ok a közjogi alapra való tekintet. Ha itt ugyan­az volna az ok, mely arra indít, hogy a módo­­sítványt ellenezzem, t. i. a közjogi szempont, remény­em, mindenki fölteszi rólam, hogy ezt épen oly határozottan, nyíltan, bátran kimon­danám mint akkor, ám de nem ez az ok. Mi a honvédség alapeszméje ? Az, hogy a birodalom mindkét állama kötelezi magát arra, hogy a kö­zös hadseregen kívül még mindazok fet fognak fegyvereztetni, kik a hadsereghez nem soroztat­nak , és erre nézve egyelőre a lovasság és gya­logság vannak a törvényben megemlítve. Ennek tendentiájával tehát egyáltalában nem ellenkeznék az, ha hozzátennék még a tüzér­séget is, mert ezzel csak többet adnánk annál, a­mivel tartozunk. Ez fölfogásom szerint nem egyezmény kérdése a két fél között, hanem oly kérdés, mely a törvénynek egyszerű változtatá­­sával megoldható, föltéve t. i., hogy e mellett az illető rész, mely honvédségéhez tüzérséget akar felállítani, (a­mit én ismétlem — belügynek te­kintek) egyszersmind a közös hadsereg iránti kötelességeinek is meg tudjon felelni, és hogy ő felsége, mint a hadseregnek legfőbb parancs­noka, meggyőződjék, hogy a dolog gyakorlati és czélirányos, így és nem máskép áll a kérdés. Az okok tehát, melyek a kormányt arra bír­ják, hogy a javaslatba hozott külön tüzérséget el ne fogadja, egyáltalában nem közjogiak. E gyakorlati okokat szemügyre véve, feltű­nik mindenekelőtt a financziális szempont, olyan­nak , mely minden országban, a­mely nem akarja, hogy adót aránytalanul felemeltessenek vagy hitele tönkre menjen, ha nem is kizárólag és mindenekfelett döntő, de mindenesetre hatá­rozó tekintet. E financziális szempontból tekintve a kérdést, világos, hogy a módosítás elfogadása igen nagy nehézségekbe ütközik. Mennyibe kerülne te­hát a meglevő honvédségnek tüzérséggel való ellá­tása, azt pontosan kiszámítani bajos. Odavetőleg történt számítások szerint 12—15 millió volna azon összeg, a­mely az első ellátásra volna befek­tetendő, de ez lehet több, lehet kevesebb, erre nagy súlyt nem helyezek. Mellőzöm azon kér­dést is, ha várjon e befektetésekkel el lehetne-e érni mind­azt is, a­mi pénzért nem kapható, a­mihez meglevő tényezők kellenek, a tudomá­nyos kifejlődéssel ellátott testületek, valamint mind­az, a­mi szükséges arra, hogy a tüzérség a tudomány kellő színvonalon állván, minden újabb találmányt átvehessen, sőt ilyet maga tehessen. Mindezeket mellőzve,­ annyi bizonyos, hogy az első befektetésekre nagy összeg volna szükséges. De még nem is ez terhelné legföke­­képen az ország vállait, a tüzérségnek rendes fentartása egy még nagyobb, mert állandó ter­het róna rá. A keretrendszer megtartása mellett ugyanis oly honvédséget képzelni, melynek csak bizo­nyos számú ágyúi és lovai legyenek jelen, míg a többi a legénység és a lovak szabadságolt állo­mányban vannak, nem lehet, ha csak olyant nem, mely pénzbe ugyan kerülne, de gyakorlatilag absolute semmit nem érne. Ha tehát rendes tü­zérséggel ellátott honvédséget akarunk, az csak úgy képzelhető, hogy annak nagyobb része le­gyen folytonosan jelen, és nem csupán a keret, mely utóbbi a honvédség intézményének termé­szete és lényege s így ebből egy állandó nagy teher háramolnék az országra, fölteszem azon­ban, bár meg nem engedem, hogy az ország ezen terhet is elbírná, hogy megtehetne mindent, a­mi szükséges, hogy a tüzérség a honvédség részére teljesen önállólag fejlődjék, ekkor az országnak még egy más terhe volna, t. i. gondoskodni mind­azon szükségletekről, melyek ugyanazon irány­ban a közös hadseregre nézve fennállanak; te­hát két tüzérségnek önállósítása, két tüzérségnek mindennel való ellátása. Az a kérdés, elbírná-e az ország azon ter­het, melynélfogva mindkét kötelezettségének eleget tegyen, vagyis két tüzérséget tartson fenn ? Erre határozott véleményem s úgy hi­szem, mindenkié, ki e tárgy fölött gondolkozott, hogy nem, de ismét feltéve, habár meg nem en­gedve, hogy elbírná ezt is, még akkor sem fo­gadhatnám el a módosítványt, hogy miért, azt később fogom megmondani, most röviden meg­említem, hogy már azért sem, mert akkor is a meglevő fegyvernemek tökéletesítése még any­­nyi összeget kívánna az országtól, hogy nem­csak valósággal könnyelműség, de bűn volna, ez összeget onnan elvonva, máshova fordítani. Fi­­nanciális szempontból tehát még az esetben sem tudnám elfogadni, ha mindaz, a­mit feltételeztem, állana, a­mint pedig ugyancsak nem áll. De mint honvédelmi miniszter, kire nehezedik az ország védelmének felelőssége, még ezen finan­ciális tekinteteken is túl tehetném magamat, mert bizonyos pontig az állam biztonságának megvédése fölötte áll mindennek; túl is tenném magamat ezeken, ha azon meggyőződésben vol­nék, hogy a módosítvány, vagyis a honvédség külön tüzérségének felállítása, ha nem is abso­lute szükséges, de legalább czélirányos, és hogy a honvédség harczképességét emelni fogja, nem pedig csökkenteni. De erre nézve is a hát a tényállás merőben más. Ha mi azon összegeket, melyeket az ország védelmi czélokra nélkülözhet, nem a fennálló fe­gvernemek tökéletesítésére fordítanék,s ha kü­lönösen nem mindenekelőtt arra törekednénk, hogy a fennálló fegyvernemeknél mutatkozó szükségeket pótoljuk, akkor nemcsak hogy emel­ni nem fogjuk a honvédsereg harczképességét, hanem határozottan és biztosan csökkenteni fogjuk. A dolog te­hát igen természetes. Nekünk van törvényünk, mely szerint minden hadköteles egyén, ki nem soroztatik a közös hadseregbe, a honvédségben tartozik védelmi kötelezettségének eleget tenni. Ha e törvény pontosan végrehaj­ta­tik, rövid idő alatt nekünk 300.000 honvédünk lesz. Ez teljes meggyőződésem. De a törvény nem gondoskodik és nem gondoskodhatik arról is, hogy az egyesek annyi időt töltsenek a zász­ló alatt, mely elég mindannak megtanulására, a­mi annak szükséges, ki tiszti állást akar a hon­védségnél elfoglalni. Ennek következménye az, hogy az idei állítás végével, midőn körülbelül 140 ezerre tehetjük a honvédek számát, annak kitanítására a szabadságolt állományhoz még hiányzik 1600 tiszt és 3000 altiszt. Már most, te­hát, miután ágyúval csakugyan nem lehet az embereket kényszeríteni arra, hogy e számot megkapjuk, csak az a reményünk lehet, hogy a korlátolt számú értelmiség köréből, hazafiságból vállalkozni fognak olyanok, kik megtanulják azt, mi szükséges a tiszti minőséghez és kik úgy ki fogják pótolni a kereteket. Ha most tehát mi ezeket, a­helyett, hogy a keretekben használnák fel, a felállítandó külön tüzérségbe osztjuk, mely tüzérségnek specialitása épen az, hogy legna­gyobb értelmességre van szükség, akkor hova jutunk ? Oda, hogy annyi értelmes tisztnek való egyént fogunk elvinni egy csekély számú tüzér­ség ellátására, a­hány elégséges volna 1000, sőt 100.000 ember vezénylésére, és a meglevő hiá­nyok pótlására. Nem növelni fognak tehát, hanem határozottan csökkenteni e tekintetben az or­szág véderejét. De még világosabb lesz ez, te­hát, ha szem­ügyre veszszük a honvédség mostani állapotát. Mint mondottam, ma körülbelül 140.000-re le­het számítani a honvédség létszámát. Van 82 zászlóalj és 32 lovas század, mely szám most még nyolcz­zal szaporíttatni szándékoltatik. Ha ezen számot beosztjuk, hozzávéve azt, mi a lovasság számára szükséges, körülbelül hozzá­vetőleg egy zászlóaljra esnék most már, de min­den esetre rövid idő alatt 1600, majdnem 2000 ember. Ez te­hát olyan szám, melyet egy ember­nek czélirányosan vezényelni absolute lehetetlen. Jelenleg egy zászlóaljra, mint állandó keret át­lag 70 ember, vagyis egy corr­panra esik, mi is­mét végtelen aránytalanság. A lovasságnak tel­jes száma hadjárat esetében 150 lovas és ugyan­annyi ló, béke idején jelen van 28, a többi ná­lunk kiadatik. Már most­­ hát, én szívesen megengedem azt, hogy igen sokat pótolhat a vi­tézség s erre számitok is ; hiszem, hogy sokat tesz a lelkesedés, erre is számitok, ámbár nem mehetek annyira, mint egy alkalommal Jókay Mór tisztelt barátom, ki azt mondta, hogy elég pár százezer kokárdát kiosztani, és meg­van a hadsereg. Megvallom, ebben egy kis kétségem van. Én a kokárdáktól sokat várok, de nem várhatom, hogy például a huszárnak megadja a lovat, a­mely hiányzik, sem azt, hogy egyszerre megteremtse azon keretet, mely nincs, ezért csak igen óvakodva szeretnék bízni azon csodákba, melyet azon kokárdák annak idején tehetnek. Francziaország példája szomorú intés erre nézve. Azt nem vonom kétségbe, és meggyőződhetik arról saját tapasztalásából is mindenki, ki a honvédséget az őszi gyakorlatoknál figyelemmel kísérte, hogy hála a tisztek fáradhatlan szorgal­mának, a mostani viszonyok közt is várhatjuk azt, hogy ha az ország megtámadtatnék, a hon­védség fényesen meg fogna felelni a várako­zásnak. De kétségtelen egyszersmind az is, hogy sok­kal jobban fognának megfelelni akkor, ha a zászlóaljak száma szaporíttatván, több állandó kezet állíttatnék fel, ha több ló volna helyben, mint mostan, és ez­által háború esetében a lo­vasságot és gyalogságot, vagyis azon fegyver­nemeket lehetne szaporítani, melyeket a hon­védségről szóló törvény megalapít. Azt kérdhetik erre a t. képv. urak, miért nem tette tehát a minisztérium ? Ennek igen egysze­rű oka volt, a kormány tett oly előterjesztést, mely körülbelül 3.800.000 frtnyi póthitelt igé­nyel. Nem tett többet, mert nem gondolta, hogy az ország pénzereje többet elbír; de ha a vég­leges egyenleg után, melyet a budget alkalma­kor lesz szerencsénk látni, a t. ház azt mondaná, hogy körülményeink nagyobb áldozatokat en­gednek meg,akkor mindenesetre, mi leszünk az elsők, kik azt édes örömest elfogadjuk. A harmadik ok t. ház — s talán ezen kellett volna kezdenem (Halljuk!) —, a miért én a kü­lön tüzérség felállítását, mint tökéletesen czél­­iránytalant, sikerre nem vezetőt el nem fogadha­tom, az, hogy a fenálló honvédseregi törvény, vagyis azon rövid szolgálati idő mellett, melyet ez kiszab, annak létesítése absolute lehetetlen. Más szóval: battériákat felállítani lehet, mert ehez nem kell egyéb, mint pénz — de olyanokat melyek megfeleljenek a várakozásnak, és oly tü­zérséget, melyhez már más kell, mint pénz, nem. Ehez hosszú szolgálati idő kell, mit pedig a hon­védelmi törvény a dolog természeténél fogva ki­zár. Ha fel akarná állítani az ország, az csak egy módon lehetne, és ez az, hogy meg kellene

Next