Pesti Napló, 1871. február (22. évfolyam, 26-48. szám)
1871-02-25 / 46. szám
egyéb, mint a közös hadsereg, és azon rokonszenvnek, mely jelenleg a honvédség mellett nyilatkozik,a közös hadsereg mellett is kellene nyilatkozni. A honvédség csak akkor fog feladatának megfelelhetni, ha úgy lesz szervezve, mint a hadsereg kiegészítő részének szervezve kell lenni. Óhajtja, hogy a közös hadsereg magyar sorhadi csapatait a magyar hazaszeretet szelleme lengje át, és erre hatalmas lépés történt az által, hogy a közös hadsereg helyesen szerveztetett. A honvédség feladatát csak úgy teljesítheti, ha a tényleges működésben a megfelelő tüzérség által támogattatik, és helyes szempontból indul ki az ellenzéki módosítvány, ha ezt óhajtja, de ezen óhaj kifejezése annál feleslegesebb, mert ez már megtörtént a területi divisiók felállítása által. A mostani tüzérség az eldarabolás által csak gyengébbé válnék, és így a szervezet egysége veszélyeztetnék, még a honvédség acziója is gyengítetnék, ha az mint különálló kikerekitett had állíttatnék elő. Tisza Kálmán: Nem tudta feltenni, hogy azon férfiak, kik 1868-ban a védtörvény alkotásánál s azóta is részint nyilvánosan, részint magánúton azt mondták, hogy a honvédelmi törvény, úgy ahogy alkotva van, nem akadályozza a továbbfejlesztést, a tüzérség felállítása ellen így fognak kikelni. A miniszterelnök tegnap azt mondta, hogy gyanúsítások történtek, feltéve, hogy történtek magánszemélyek részéről, kérdi, vajjon volt-e joga a miniszterelnöknek ezt az egész párton megtorolni az által, hogy a pártot népszerűséghajhászatról vádolta, ha ő ezt folytatni kívánná, úgy a kormányt arról vádolhatná, hogy pusztán a hivatal megtartásáért, a kormányon való megmaradásért teszi, de ő nem akarja a gyanúsításokat tovább folytatni, mert hová vezetne ez ? Különben szónok nem akarja magát minden áron mentegetni, hogy nem fektet súlyt népszerűségre. Aki egy szabad államban azt segélyzi, hogy nem ad semmit a népszerűségre, az nem alkotmányos ember, hanem absolutista. (Helyeslés balról.) Ellentmond azon vádnak is, mintha az ellenzék azon része, melyhez ő tartozott,ellenezte volna a honvédséget, sőt mindenkor megszavazta a kért költséget erre, és azáltal, hogy ezen intézményt elfogadta, kimutatta, hogy azt ellenezni nincs szándékában. Biztosítékot csak egy külön magyar hadseregben lát, de addig, míg ez elérhető, kívánja, hogy a honvédség tüzérséggel és műszaki csapatokkal elláttassék. Hogy azonban et így közbevetőleg el ne döntessék, kész csak a maga nevében beszélni, az engedékenység apostola lenni pártfelei közt, ha a t. miniszterelnök úr nyilvánítani és megígérni fogja, hogy miután helytelen így mellékesen megoldani e kérdést, a honvédségnek tüzérséggel és műszaki csapatokkal való ellátásáról tüzetes törvényjavaslatot fog még ez ülésszak alatt a ház elé terjeszteni. Ezen ígéret mellett el fog állani a különvéleménytől. Különben pártolja Győrffy Gyula által beadott kisebbségi véleményt. (Élénk éljenzés a baloldalon.) Andrássy Gyula gr., miniszterelnök , T. ház! Midőn e házban tegnap szerencsém volt felszólalni, kijelentem, hogy ezen tárgyhoz ma teljesen tárgyilagosan fogok szólani, hogy azonban, mielőtt ezt tehetném, kénytelen vagyok bizonyos észrevételekre és állításokra válaszolni. Szavamat most be is fogom váltani. Mielőtt azonban ezt tenném, habár a t. ház velem együtt át fogja látni, hogy igen nehéz annyi mindenféle vádra, minket most t. barátom Tisza Kálmán részint ellenem, részint általánosan a fenforgó ügy ellen felhozott, úgy rögtönözve válaszolni; azt gondolom, mégis kötelességem ezt megkísérleni, előre is kijelentvén, hogy a t. képviselő úr dialektikai tehetsége előtt szívesen meghajlok. Ha — amint reményem — sikerülni fog állításait megcáfolni, ezt nem szónoki erőnk, nem dialektikai tehtségünk egyenlő voltának, hanem az ügy igazságának fogom tulajdoníthatni. (Halljuk.) . A t. képviselő úr mindenek előtt azt mondta, hogy nincs öröme oly discussiókban, melyek melyekhez látszólagos makacssággal ragaszkodott. Azt mondá, hogy legtöbb fitestvére gyenge és bolond, és hogy mindnyájan azon megfoghatatlan hóbortban szenvednek, hogy elképzeljék, miszerint azon meghódított államokban,hova őket elküldték, valódi uralkodók és független királyok, és gyakran nehéz volt őket e tévelyükből kigyógyítani. Ő Casselben volt, midőn Jerome eljött a westfáliai trónt elfoglalni, és a kis ember mindenfelé mozgott és parancsolgatott, mintha örök időkig tartana királysága. És midőn Nervins némi czélzásokat tett a császár tetszése körül, csodálatra méltósággal felelé: „Sachez que je suis Empereur chez moi.“ Nervins azonban, kinek különös rendeltetése volt őt rendben és figyelemben tartani, futólag érinté, hogy ha henczeg, a császár talán képes volna egy osztályparancsnokot elküldeni, ki rendet csináljon. Úgy látszik, hogy Jerome azután ily bizonyíték meggyőző hatalmának ellent nem állhatott. Egyszer tévén futár érkezik sürgönyökkel Napóleontól. Nervins, ki panaszokat küldött Párisba Jerome felett, és inte a császárt,hogy leckéztesse meg egy kissé, kivácsi volt, hogy fogja azt a király fogadni, és gonoszul sürgette Jerome-ot, tudatná vele, mit újat izén a császár. Jerome kinyitja a levelet, s a legnagyobb hidegvérűséggel és önuralommal fennhangon olvassa el. És amint olvassa, csak hallják a miniszterek: a császár mint dicséri józan és népszerű igazgatását, virágzó pénzügyeit, jól szervezett hadseregét, mint lát a császár napról napra újabb okokat, melyek e királyság trónját illető intézkedését fényesen igazolják, s azzal fejezi be a levelet, hogy változatlan szeretetéről és barátságáról biztosítja. Nervius mosolygott e műtéten, és észrevéve, hogy egy magas huszár tiszt arra használó termete felsőségét, hogy a kis Jerome vállain keresztül a levelet olvasta, kimenet megkérdd, mint vélekedik e levélről. „Képzelje csak“ — válaszolá a huszár tiszt — soha életemben nem ijedtem meg annyira. Elhinné az ember ? A király vállain átolvasom a levelet, és uram fia, szóról-szóra mindennek épen egyenest ellenkezője volt benne, mint amit oly folyékonyan olvasott fel minekünk. E mutatványok talán elegendőleg felkelthetik az olvasó érdekét e vonzó kötet iránt, mely a nemzetiségytori jellemirás tekintetében nagy írójának méltó, bár játzi szellemgyermeke, egész pártokat gyanúsítanak. Várjon ezen elvet keresztül is vitte-e állításaiban, a felett ítélhet a ház. A magam részéről állítását elfogadom, és hivatkozom arra, hogy bizonyosan kerültem és kerülök minden alkalmat olyanra, minek az lehetne eredménye, hogy egyik párt a másikat gyanúsítja , mert azt tartom, hogy a hazának mindkét pártra van szüksége, szüksége a pártok minden egyes tagjának tevékenységére, szüksége arra, hogy meggyőződve legyen, miszerinttörvényhozásának mindenik része, ha különböző utakon is, egyaránt hasznos és üdvös czélok felé törekszik. De épen azért, mert nem alapos az ellenzék azon föltevése, hogy ezen kérdés megítélésénél a kormány közjogi szempontból indul ki, kénytelen voltam tegnap rögtön visszautasítani mindazon gyanúsításokat, melyek a túlsó oldalról e részben ellenünk felhozattak. Mert a kormány e kérdést csakis gyakorlati, csakis pénzügyi, csakis czélszerűségi és kivihetőségi szempontból lévén képes támogatni : ha előre megengedem, hogy mindez csak ürügy lehet és mögötte más okok rejlenének, akkor a kormány álláspontjának védelmezése teljes lehetetlenné vált, és így nem jószántamból, hanem kényszerűségből utasítottam vissza, amint vissza kellett utasítanom — mindazt, mi kereken kimondva gyanúsítás volt. (Helyeslés jobbfelől.) Azt mondá a t. képviselő úr, hogy eddig nem a kormány,legalább nem a magyar kormány gyanúsíttatott itten, hanem más körök, amennyiben az ellenzék eddig azt gondolta, hogy ha egyik vagy másik óhajtása nem teljesíttetik, ennek nem a magyar kormány az oka, hanem valami más láthatatlan hatalom eddig ezzel mentették föl a magyar kormányt, most azonban tisztában vannak magukkal ez iránt és ezentúl nem fognak többé gyanúsítani, hanem igenis a ki fogják mondani, hogy ha ez vagy amaz óhajtás nem teljesül és (átvive a dolgot a mai fönforgó kérdésre) ha a honvédség tüzérséggel nem láttatik el, ennek oka nem valamely más hatalom, hanem egyenesen a magyar kormány. (Fölkiáltások balfelől. Úgy is van! Halljuk! jobbfelöl). Valóban felette csodálom az ellenzék fölfogását a kormányról és annak kötelességéről, ha eddig ellenkező szempontból indult ki. Azt gondolja-e a tisztelt ellenzék, hogy ha a kormány az országra nézve valamit nemcsak szükségesnek, hanem nélkülözhetlennek is tart, és ha neki az bármi látható vagy láthatlan oknál fogva meg nem adatik, akkor kötelezettségét teljesíti, ha tovább is a kormányon marad? Megvallom, hogy ezek legalább is különös fogalmak az alkotmányos kormányzat természetéből. És engedjék meg,hogy e felfogást visszautasítsam, azon nyilatkozattal, hogy a kormány, ha bármely kérdésben azon helyzetbe jönne, hogy azt, mit az országra nézve nemcsak kívánatosnak, hanem szükségesnek és nélkülözhetlennek tart, bárhonnan meg sem kapná, ismerné kötelességét, 24 óráig nem maradna helyén. (Zajos helyeslés jobb felől. Felfogásom szerint minden alkotmányos kormánynak ez a kötelessége, nem pedig az oly állás, melyet a képviselő úr supponált. Azt mondta továbbá a t. képviselő úr akkor, midőn azt válaszoltam, hogy nem minket illet azon szemrehányás, hogy bizalmatlansággal viseltetünk a honvédség iránt, hanem az ellenzéket , akkor én — miután felteszi rólam, mit köszönettel veszek és constatálok is, hogy őszintén szoktam kimondani, amit gondolok, — alkalmasint magamon kívül lehettem. Nekem valóban nem volt szándékom reeriminatiókba bocsátkozni itten és bizonyítékokat hozni fel az iránt, hogy a honvédség bántalmaztatott keletkezése és fejlődése minden stádiumában,ha nem is a t. képv. ur, de a t. ellenzéknek igen számos tagja és illetőleg annak sajtója által, mert sokkal nagyobb örömöm van annak constatkozásában, hogy a tény ma nem áll így, mint az ellenkezőnek bebizonyításában. Azonban azt mondván a t. képviselő úr, hogy én magamon kívül voltam, midőn ezt állítottam , nem tudom, parancsolják-e, hogy felolvassak akármelyik ellenzéki lapból állításom mellett csak egy pár rövid czikket ? (Halljuk! halljuk!) Ezekből azután megítélheti mindenki, hogy magamon kívül voltam-e vagy nem, amidőn azt állítottam. (Halljuk, halljuk a jobb oldalon. Balról nem kell olvasni. Elhiszszük.) Ha elhiszik, akkor inkább nem olvasom fel. (Zajos felkiáltások minden oldalról: Halljuk!) Nem szívesen teszem ugyan, de ha parancsolják, fel fogom olvasni. Itt van pl. a „Magyar Ujság“-ból egy czikk, amely azt mondja: (Olvas) „értve ezen erő alatt a rendes sorhadat és nem a másodtartalékú landwehr féle honvédséget és hogy épen saját jövőnk érdekében kell azt óhajtanunk, hogy a honvédség a czélba vett szervezett sereg mellett ne jöjjön létre és honvéd egyenruhát hazánkban inkább sohase lássunk, semhogy a honvédnevet egy oly haderő által lássuk képviselve és compromittálva, melylyel a hatalom csak függelék szerepet játszat, és melyet a rendes elnemzetlenített közös osztrák hadsereg túlereje alatt majdan mint gyönge vak eszközt használhat föl minden czéljaira. (Fölkiáltások jobb felől: Ez nem sárral dobálás ? Fölkiáltások a szélső balon : De mikor igaz !) Ha ezt csak talán elvinek méltóztatnak tartatni, mást fogok felolvasni ugyanezen lapból, amely talán kevésbbé elvi. (Olvas.) „Nem úgy van már mint volt régen, nem az a nap süt az égen. Honvédtoborzásnak keresztelni azt a szánandó eviczkélést, melyet az a siralmas képű feketesárga zsinóros honvéd strázsamesor a kerepesi vámháztól a Rókusig, onnan meg visszafelé elkövet, legalább is iszonyatos kegyetlenség azon név iránt, melylyel történelmünk legszebb és legdicsőbb lapjai állanak oly szoros összeköttetésben, mint a milyenben áll a fény az árnynyal.“ Tovább megyek és néhány passust említek még. (Olvas.) (Megjegyzem, hogy itt a honvédtoborzásról van szó.) „Ha a kormánylapok lelkesítő felszólalásainak csak ennyi lett a sikere, ez bizony nem sok, s ha a toborzásnak lesz mégis eredménye, örvendetes lesz annyiban, hogy egy kissé megtisztítja városunkat. Délig négyet tudtak fogni a kilátásba helyezett aranyak. E négy oszlopát láttuk a dicső 69-iki honvédseregnek, s mondhatjuk: anynyi sem néz ki mélabús éhes arczaikból, hogy futni tudjanak.“ Ha méltóztatnak parancsolni egy egész rovatát olvashatom fel ezen czikkeknek a Hazánkból, a Honból, és az Ellenőrből is. Megengedem én, hogy ezért a pártot okolni nem lehet, mert hiszen e lapok működhetnek önállólag, de miután azokban pártvezérek vannak megnevezve mindenütt, kérdhetném: ki tagadta meg közülök ez irány helyességét ? Nem akarok senkit sem gyanúsítani; nem mondom, hogy ez rósz szándék, csak rósz taktika, épen oly rósz, mint milyen rósz taktika volt tegnap a mitrailleusökről azt mondani, hogy szemfényvesztés, porszórógép. Ez épen úgy meg fogja magát boszulni, mint megboszulta magát amaz , mert el fog jönni az idő, mikor a mitrailleusök helyeseknek, czélirányosoknak fognak mutatkozni, és akkor a t. képviselő urak kénytelenek lesznek megfeledkezni arról, mit tegnap mondani méltóztattak. (Zajos helyeslés jobbfelöl. Nyugtalanság balfelöl.) Szólott a t. képviselő úr a népszerűségről, azt mondván, nem attól tart, hogy a kormány igen népszerű talál lenni, hanem attól, hogy annyira népszerűtlenné lesz, mikép ezáltal nemcsak magát, hanem a magyar kormány eszméjét is lehetetlenné teendi. Ez felfogás dolga. Még eddig hála Istennek, nem úgy van. Ha körültekintünk az országban, ha körültekintünk a házban, látjuk, hogy egészséges, erős alapon állunk. Azt tehát, hogy e megjegyzés már most találó volna, nem lehet elmondani. Hogy fog az utókor ítélni felettünk arra nézve, én igen nyugodt vagyok. Meg vagyok győződve, hogy azt fogja mondani, megtettük kötelességünket. És méltóztassék elhinni, senki sem fog inkább örülni azon, mint én, ha az ítélet nem az lesz, mit én mondok, hanem inkább hasonlít ahhoz, mit a t. képviselő úr mond. Senkinek sem szolgálhatna nagyobb megnyugtatásául, mint nekem, ha az utókor azt fogja mondani a kormányról,hogy gyenge, kezdetleges volt ugyan,össze sem hasonlítható azzal, amely utána következett, hanem annak idejében megtette becsületesen kötelességét. Adja isten, hogy így legyen. Hanem akkor jól el kell választani az utakat, melyeken járunk, nehogy az történjék, hogy ez legyen Magyarország fénykora,melyre vissza fog nézni egy talán sötét s szomorú korszak. (Élénk helyeslés jobbfelől. Nyugtalanság balfelől.) Azt mondta a t. képv. ur, nem őszinte dolog, ha valaki azt mondja, hogy nem szereti a népszerűséget. Mindig őszinte szeretek lenni, s tökéletesen elfogadom ezen nézetet. A népszerűséget mindenki szereti, de kötelességeis szeretni, mert az mint az, képviselő úr igen helyesen mondta, meghajlás a közvélemény előtt.M Ilyen értelemben igenis fölemelt fővel mondom, szeretem én is a népszerűséget, szereti a kormány, szereti a többség is. A népszerűség szeretetének azonban két neme van épen úgy, mint a pénzszeretetnek. Abban, hogy valaki a pénzt szereti, semmi hiba nincs Az közege minden jónak , mit eszközölni lehet, valamint más részről sok részat is lehet vele eszközölni. Hanem különböző a pénzszeretet két neme. Névmelyik a pénzt magáért a pénzért szereti, gyűjti, hogy úgy szóljak, rá ül és nem tud tőle megválni. Más azért szereti a pénzt, mert vele tehet amit akar. Ebben a helyzetben vagyok én. Én igen szeretem a népszerűséget, úgy mint a pénzt azért, hogy kiadhassam, mikor szükséges, hasznos czélokra, s ha van különbség köztünk, az talán abban a kis árnyalatban lesz, hogy szeretjük mi a népszerűséget mindketten, de a t. képviselő urak nem szeretik kiadni, még akkor sem, mikor igen hasznos volna, mi pedig ilyenkor kiadjuk. (Zajos tetszés jobbfelől.) Azt mondja a tisztelt képviselő úr,hogy mi nem vagyunk őszinték s ezt nem tette volna fel rólam, mert nem mondtuk meg 1868-ban, hogy nem akarunk külön magyar hadsereget. Én hivatkozom — és szeretem az ily dolgokat tisztába hozni, — at. képv. arra, vagy bárkire másra: mikor mondtam én azt, hogy én igenis akarok egy külön hadsereget ? (Egy hang balfelől : A törvényben.) Én minden alkalommal határozottan ennek ellenkezőjét mondtam, mert a külön hadsereget az országra nézve a legnagyobb veszélynek tartom. Ezt mondtam akkor, mikor a törvény megalkottatott, mely nem alakított két külön hadsereget, hanem igenis egy közös hadsereget és egy külön honvédséget. Elég őszinték voltunk tehát akkor, de eléggé hányták is szemünkre ezen őszinteséget, s nézetünket akkor is, midőn ezen törvény hozatott, eléggé megtámadták arra nézve, hogy ma legalább azzal ne vádolhassanak, hogy nem voltunk őszinték, olyasvalamit ígérvén, amit megtartani nem akartunk. De ha a t. képviselő úr engem, vagy minket azzal vádol, hogy nem voltunk őszinték, én meg igazságos akarok lenni ő iránta. Én nem vádolhatom őt azzal, hogy ő nem volt igen őszinte. Teljesen őszinte volt akkor, midőn azt mondtam— és ezt sajnálom, és igen sok oknál fogva jobban szerettem volna, ha nem mondotta volna — hogy neki külön hadsereg kell, de ezzel meg nem elégedve, hozzátette azt is, hogy nem kell közös hadsereg, és hogy nem akarja, hogy a honvédség a közös hadseregből kapja a tüzérséget, mert ő abban nem bízik. Ez kétségtelenül igen őszinte nyilatkozat, de ha elismerem őszinteségét, kénytelen vagyok tegnapi nyilatkozatomat, melyet nekem rész néven méltóztatott venni, ismételni, hogy t. i. nem méltóztatik tanulni az eseményekből. (Úgy van jobb felől.) Figyelmeztetem Európa legujabbi eseményeire. Ott van előttünk Francziaország példája. (Felkiáltások balfelől : Épen az.) Annak nem külön honvédsége, hanem századokon át fennállott nemzeti hadserege volt, ellátv mindazzal, ami szükséges, hogy a nemzetet, hogy a hazát megvédhesse. A szomorú eredményt — Francziaországra nézve — ismerjük mindnyájan, és mi idézte azt elő ? Egyszerűen két dolog : először az, hogy az ellenség számát meg nem számlálta, másodszor az, hogy azon eszméből indult ki, mely, úgy látom, itt is épen a t. képviselő urak szeme előtt lebeg, hogy elég az, hogy franczia a hadsereg arra, hogy legyőzhetetlen legyen. (Felkiáltások balfelől, épen ellenkezőleg!) De tovább megyek. Nem gondoskodott szövetségesről, hanem bízott ezen hiúságának hizelgő beteges eszmékben, s ez lett oka vesztének. (Élénk helyeslés jobbfelől. Balfelől: Napóleon az oka! Csernátony : Bíztak Ausztriában.) Szövetség nélkül kezdte meg Francziaország a háborút. De ki az a szövetséges, akit nálunk az ily nyilatkozatokkal, az ily irányzatokkal visszautasítanak ? Nem valami idegen, hanem az a közös hadsereg, mely nélkül a honvédség ez országot egy hétig sem volna képes megvédeni azon seregek ellenében,melyek az országot környezik. (Nyugtalanság balfelől.) oly szövetséges visszautasításáról van szó, ki nem egyéb, mint saját vérünk, saját testünk. (Élénk helyeslés jobbfelől),melynek 40% -ját mi adjuk, mert törvény szerint mi állapítottuk meg igy. Megállapítottuk pedig azért, mert előttünk axióma volt, miszerint európai helyzetünknél fogva azt, hogy e monarchia és vele együtt Magyarország minden külellenség ellen magát megvédhesse, csak a két factornak teljes, őszinte, határozott közreműködésével lehet elérni, nem pedig bármelyikkel a kettő közül egyedül. Magát a közös hadsereget nem tartom erre elégségesnek, és azért igenis óhajtom, hogy a honvédség fejlesztessék ki, amennyire csak lehetséges, de fejlesztessék okszerűleg, czélirányosan.(Helyeslés jobbfelől.) Ezeket előrebocsátva, engedelmekkel áttérek magára a tárgyra, és itt igyekezni fogok teljesen objectív lenni. (Halljuk! Halljuk!) A kérdés ez : a honvédelmi minisztérium átlátva annak szükségét,hogy a lovasság lehetőleg szaporíttassék, a lovas századoknak nyolczczar leendő szaporítását és egyéb oly intézkedések megtételét hozta javaslatba, melyek a meglevő fegyvernemeknek tökéletesítésére és a meglevő szükségek pótlására kívánatosak. Midőn ezt téve, kénytelen volt oly korlátokat elfogadni, milyeneket az országnak pénzereje, a kellő sorrend, a czélirányosság, kivihetőség szabnak elébe. Ezzel szemben a központi bizottságnak három tagja egy rövid kis szakaszt toldott be, melyben a honvédségnek tüzérséggel való ellátását kívánja, talán tekintet nélkül mindezen általam elmondott okokra, de mindenesetre a nélkül, hogy mindezen kérdéseket előbb alaposan megfontolták volna. Első tekintetre tehát a kérdés úgy áll, hogy sokkal kellemesebb az ellenzék állása, mert indítványba hoz egy oly toldalékot, mely ha elfogadtatik, látszólagosan növeli és biztosítja a honvédség harczképességét, ha pedig el nem fogadtatik, a kormányt és többséget azon helyzetbe juttatja, mintha vagy azért, mert közjogi tekintetek kötik kezeit, azt nem tehetné, vagy pedig, mintha nem jutott volna eszébe, hogy a honvédséghez tüzérséget is lehetne csatolni. Ámde a dolog egyáltalán nincsen úgy, ha kissé közelebbről tekintjük. Már tegnap volt szerencsém mondani, hogy itt nem közjogi nehézségről van szó. Valahányszor a külön magyar hadsereg eszméje szóba jött, én mindannyiszor egyenesen kimondottam, hogy határozottan kell azt elleneznem. Ellenzem két okból; először, mert következményeiben a legveszélyesebbnek tartanám az országra nézve, másodszor, mert ellenkezik közjogi állapotainkkal, melyek egy közös hadsereget, és külön honvédséget, nem pedig külön hadsereget rendelnek. Tehát határozottan, nyíltan, bátran kimondottam akkor, hogy egyik főok a közjogi alapra való tekintet. Ha itt ugyanaz volna az ok, mely arra indít, hogy a módosítványt ellenezzem, t. i. a közjogi szempont, reményem, mindenki fölteszi rólam, hogy ezt épen oly határozottan, nyíltan, bátran kimondanám mint akkor, ám de nem ez az ok. Mi a honvédség alapeszméje ? Az, hogy a birodalom mindkét állama kötelezi magát arra, hogy a közös hadseregen kívül még mindazok fet fognak fegyvereztetni, kik a hadsereghez nem soroztatnak , és erre nézve egyelőre a lovasság és gyalogság vannak a törvényben megemlítve. Ennek tendentiájával tehát egyáltalában nem ellenkeznék az, ha hozzátennék még a tüzérséget is, mert ezzel csak többet adnánk annál, amivel tartozunk. Ez fölfogásom szerint nem egyezmény kérdése a két fél között, hanem oly kérdés, mely a törvénynek egyszerű változtatásával megoldható, föltéve t. i., hogy e mellett az illető rész, mely honvédségéhez tüzérséget akar felállítani, (amit én ismétlem — belügynek tekintek) egyszersmind a közös hadsereg iránti kötelességeinek is meg tudjon felelni, és hogy ő felsége, mint a hadseregnek legfőbb parancsnoka, meggyőződjék, hogy a dolog gyakorlati és czélirányos, így és nem máskép áll a kérdés. Az okok tehát, melyek a kormányt arra bírják, hogy a javaslatba hozott külön tüzérséget el ne fogadja, egyáltalában nem közjogiak. E gyakorlati okokat szemügyre véve, feltűnik mindenekelőtt a financziális szempont, olyannak , mely minden országban, amely nem akarja, hogy adót aránytalanul felemeltessenek vagy hitele tönkre menjen, ha nem is kizárólag és mindenekfelett döntő, de mindenesetre határozó tekintet. E financziális szempontból tekintve a kérdést, világos, hogy a módosítás elfogadása igen nagy nehézségekbe ütközik. Mennyibe kerülne tehát a meglevő honvédségnek tüzérséggel való ellátása, azt pontosan kiszámítani bajos. Odavetőleg történt számítások szerint 12—15 millió volna azon összeg, amely az első ellátásra volna befektetendő, de ez lehet több, lehet kevesebb, erre nagy súlyt nem helyezek. Mellőzöm azon kérdést is, ha várjon e befektetésekkel el lehetne-e érni mindazt is, ami pénzért nem kapható, amihez meglevő tényezők kellenek, a tudományos kifejlődéssel ellátott testületek, valamint mindaz, ami szükséges arra, hogy a tüzérség a tudomány kellő színvonalon állván, minden újabb találmányt átvehessen, sőt ilyet maga tehessen. Mindezeket mellőzve, annyi bizonyos, hogy az első befektetésekre nagy összeg volna szükséges. De még nem is ez terhelné legfökeképen az ország vállait, a tüzérségnek rendes fentartása egy még nagyobb, mert állandó terhet róna rá. A keretrendszer megtartása mellett ugyanis oly honvédséget képzelni, melynek csak bizonyos számú ágyúi és lovai legyenek jelen, míg a többi a legénység és a lovak szabadságolt állományban vannak, nem lehet, ha csak olyant nem, mely pénzbe ugyan kerülne, de gyakorlatilag absolute semmit nem érne. Ha tehát rendes tüzérséggel ellátott honvédséget akarunk, az csak úgy képzelhető, hogy annak nagyobb része legyen folytonosan jelen, és nem csupán a keret, mely utóbbi a honvédség intézményének természete és lényege s így ebből egy állandó nagy teher háramolnék az országra, fölteszem azonban, bár meg nem engedem, hogy az ország ezen terhet is elbírná, hogy megtehetne mindent, ami szükséges, hogy a tüzérség a honvédség részére teljesen önállólag fejlődjék, ekkor az országnak még egy más terhe volna, t. i. gondoskodni mindazon szükségletekről, melyek ugyanazon irányban a közös hadseregre nézve fennállanak; tehát két tüzérségnek önállósítása, két tüzérségnek mindennel való ellátása. Az a kérdés, elbírná-e az ország azon terhet, melynélfogva mindkét kötelezettségének eleget tegyen, vagyis két tüzérséget tartson fenn ? Erre határozott véleményem s úgy hiszem, mindenkié, ki e tárgy fölött gondolkozott, hogy nem, de ismét feltéve, habár meg nem engedve, hogy elbírná ezt is, még akkor sem fogadhatnám el a módosítványt, hogy miért, azt később fogom megmondani, most röviden megemlítem, hogy már azért sem, mert akkor is a meglevő fegyvernemek tökéletesítése még anynyi összeget kívánna az országtól, hogy nemcsak valósággal könnyelműség, de bűn volna, ez összeget onnan elvonva, máshova fordítani. Financiális szempontból tehát még az esetben sem tudnám elfogadni, ha mindaz, amit feltételeztem, állana, amint pedig ugyancsak nem áll. De mint honvédelmi miniszter, kire nehezedik az ország védelmének felelőssége, még ezen financiális tekinteteken is túl tehetném magamat, mert bizonyos pontig az állam biztonságának megvédése fölötte áll mindennek; túl is tenném magamat ezeken, ha azon meggyőződésben volnék, hogy a módosítvány, vagyis a honvédség külön tüzérségének felállítása, ha nem is absolute szükséges, de legalább czélirányos, és hogy a honvédség harczképességét emelni fogja, nem pedig csökkenteni. De erre nézve is a hát a tényállás merőben más. Ha mi azon összegeket, melyeket az ország védelmi czélokra nélkülözhet, nem a fennálló fegvernemek tökéletesítésére fordítanék,s ha különösen nem mindenekelőtt arra törekednénk, hogy a fennálló fegyvernemeknél mutatkozó szükségeket pótoljuk, akkor nemcsak hogy emelni nem fogjuk a honvédsereg harczképességét, hanem határozottan és biztosan csökkenteni fogjuk. A dolog tehát igen természetes. Nekünk van törvényünk, mely szerint minden hadköteles egyén, ki nem soroztatik a közös hadseregbe, a honvédségben tartozik védelmi kötelezettségének eleget tenni. Ha e törvény pontosan végrehajtatik, rövid idő alatt nekünk 300.000 honvédünk lesz. Ez teljes meggyőződésem. De a törvény nem gondoskodik és nem gondoskodhatik arról is, hogy az egyesek annyi időt töltsenek a zászló alatt, mely elég mindannak megtanulására, ami annak szükséges, ki tiszti állást akar a honvédségnél elfoglalni. Ennek következménye az, hogy az idei állítás végével, midőn körülbelül 140 ezerre tehetjük a honvédek számát, annak kitanítására a szabadságolt állományhoz még hiányzik 1600 tiszt és 3000 altiszt. Már most, tehát, miután ágyúval csakugyan nem lehet az embereket kényszeríteni arra, hogy e számot megkapjuk, csak az a reményünk lehet, hogy a korlátolt számú értelmiség köréből, hazafiságból vállalkozni fognak olyanok, kik megtanulják azt, mi szükséges a tiszti minőséghez és kik úgy ki fogják pótolni a kereteket. Ha most tehát mi ezeket, ahelyett, hogy a keretekben használnák fel, a felállítandó külön tüzérségbe osztjuk, mely tüzérségnek specialitása épen az, hogy legnagyobb értelmességre van szükség, akkor hova jutunk ? Oda, hogy annyi értelmes tisztnek való egyént fogunk elvinni egy csekély számú tüzérség ellátására, ahány elégséges volna 1000, sőt 100.000 ember vezénylésére, és a meglevő hiányok pótlására. Nem növelni fognak tehát, hanem határozottan csökkenteni e tekintetben az ország véderejét. De még világosabb lesz ez, tehát, ha szemügyre veszszük a honvédség mostani állapotát. Mint mondottam, ma körülbelül 140.000-re lehet számítani a honvédség létszámát. Van 82 zászlóalj és 32 lovas század, mely szám most még nyolczzal szaporíttatni szándékoltatik. Ha ezen számot beosztjuk, hozzávéve azt, mi a lovasság számára szükséges, körülbelül hozzávetőleg egy zászlóaljra esnék most már, de minden esetre rövid idő alatt 1600, majdnem 2000 ember. Ez tehát olyan szám, melyet egy embernek czélirányosan vezényelni absolute lehetetlen. Jelenleg egy zászlóaljra, mint állandó keret átlag 70 ember, vagyis egy corrpanra esik, mi ismét végtelen aránytalanság. A lovasságnak teljes száma hadjárat esetében 150 lovas és ugyanannyi ló, béke idején jelen van 28, a többi nálunk kiadatik. Már most hát, én szívesen megengedem azt, hogy igen sokat pótolhat a vitézség s erre számitok is ; hiszem, hogy sokat tesz a lelkesedés, erre is számitok, ámbár nem mehetek annyira, mint egy alkalommal Jókay Mór tisztelt barátom, ki azt mondta, hogy elég pár százezer kokárdát kiosztani, és megvan a hadsereg. Megvallom, ebben egy kis kétségem van. Én a kokárdáktól sokat várok, de nem várhatom, hogy például a huszárnak megadja a lovat, amely hiányzik, sem azt, hogy egyszerre megteremtse azon keretet, mely nincs, ezért csak igen óvakodva szeretnék bízni azon csodákba, melyet azon kokárdák annak idején tehetnek. Francziaország példája szomorú intés erre nézve. Azt nem vonom kétségbe, és meggyőződhetik arról saját tapasztalásából is mindenki, ki a honvédséget az őszi gyakorlatoknál figyelemmel kísérte, hogy hála a tisztek fáradhatlan szorgalmának, a mostani viszonyok közt is várhatjuk azt, hogy ha az ország megtámadtatnék, a honvédség fényesen meg fogna felelni a várakozásnak. De kétségtelen egyszersmind az is, hogy sokkal jobban fognának megfelelni akkor, ha a zászlóaljak száma szaporíttatván, több állandó kezet állíttatnék fel, ha több ló volna helyben, mint mostan, és ezáltal háború esetében a lovasságot és gyalogságot, vagyis azon fegyvernemeket lehetne szaporítani, melyeket a honvédségről szóló törvény megalapít. Azt kérdhetik erre a t. képv. urak, miért nem tette tehát a minisztérium ? Ennek igen egyszerű oka volt, a kormány tett oly előterjesztést, mely körülbelül 3.800.000 frtnyi póthitelt igényel. Nem tett többet, mert nem gondolta, hogy az ország pénzereje többet elbír; de ha a végleges egyenleg után, melyet a budget alkalmakor lesz szerencsénk látni, a t. ház azt mondaná, hogy körülményeink nagyobb áldozatokat engednek meg,akkor mindenesetre, mi leszünk az elsők, kik azt édes örömest elfogadjuk. A harmadik ok t. ház — s talán ezen kellett volna kezdenem (Halljuk!) —, a miért én a külön tüzérség felállítását, mint tökéletesen czéliránytalant, sikerre nem vezetőt el nem fogadhatom, az, hogy a fenálló honvédseregi törvény, vagyis azon rövid szolgálati idő mellett, melyet ez kiszab, annak létesítése absolute lehetetlen. Más szóval: battériákat felállítani lehet, mert ehez nem kell egyéb, mint pénz — de olyanokat melyek megfeleljenek a várakozásnak, és oly tüzérséget, melyhez már más kell, mint pénz, nem. Ehez hosszú szolgálati idő kell, mit pedig a honvédelmi törvény a dolog természeténél fogva kizár. Ha fel akarná állítani az ország, az csak egy módon lehetne, és ez az, hogy meg kellene