Pesti Napló, 1872. november (23. évfolyam, 253-277. szám)

1872-11-21 / 269. szám

269. aas&a« ________________ Csütörtök november 21.1872. 23. évi folyam. Szerkesztési iroda: Kiadó­hivatal: ^ 9 ___ # Előfizetési feltételek: Hirdetések Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. Ferencziek-tere 7. sz. földszint. Ló hordva 'regéli é^MtT ki” Szintúgy mint: előfizetések A lap szellemi részét illető minden Alap anyagi tinit illető közle 1 | n I lÉJj m 0 9 3 l.'.Ioapra 6^60^ közlemény a szerkesztőséghez tények (előfizetési pénz, kisdia | | B| 0 1 |f I «W't t Éj I fe I n 6 faanaPra • ■ • H ’ — l KIADÓ­HIVATALBA intézendő. . ..... ndTi | li mtep&ssa .—Ja»— ll M._ Wl . JwL ff?... i­fT7 vX M Az esti kiadás postai különküldé- ísei'niil'fi.knter'A n «5»' ______ körüli panaszok, hirdetmények) a ■* ■ “““i * W Geért felü­lfizetés havonkint 30 kr. («roilCKl^K­tere 7. u.) Bérmentetlen levelek csak ismert kiadó-hivatalhoz intézendők. ..'l T­­rippriT | TZT 1 TV i Q a A küldendők. JTV¡ JCi \J VT JuJ 1-1 X XV x jLJL Jlm. O# napján történik ia, mindenkor a hó első ---------­kezektől fogadtatnak el. ijó 1 ¡ • napjától fog­ számíttatni. T— ... ■ - .-T..————a———W———i—i——«I —1——a—————»n in.—— r--------—- ......... Előfizetési felhívás „PESTI LAPVPra. Előfizetési árak: Egész évre.......................33 ft. Félévre...........................k­ft. Negyedévre...................5 ft 60 kr ■P“ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hiva­tala“ Csíim alatt Pest, feren­csiek­ tere 7 sz. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, nov. 20. A Deákkör­­mai értekezletén a pártta­gok majdnem teljes számmal jelentek meg. Még“m­a reggel az volt tervben,hogy a miniszterelnök személyesen fogja tudat­ni a párttal, hogy a kormány ösz­­szes tagjai a képviselőház november 18-iki ülésében történt támadással szem­ben a legteljesb solidaritásban állanak, később azonban helyeslinek találtatott, hogy a miniszterelnök ezt ne személyesen, hanem a Deákkör elnökéhez intézett levélben tudassa, mi meg is tör­tént, s Percz­el Béla elnök e levél közlésé­vel nyitotta meg az értekezletet. Ezután megkezdetett a tárgy megvita­tása, és hosszú s élénk vita után a párt a következő, határozati javaslatban állapo­dott meg, mely a képviselőház pénteki ülésében terjesztetik elő, s melynek legközelebbi tárgyaltatása követeltet­­ni fog: „Miután már a múlt országgyűlés lefolyta alatt a ház tanácskozási szabályai hiányosaknak bizonyultak, a­­november 18-án előfordult jele­net pedig — nevezetesen a ház egyik tagja ál­tal mondott czélzatos és alaptalan gyanúsítások,— a ház méltóságát mélyen sértik és azok kellő megtorlására és hasonló esetek megelőzésére a házszabályok elegendő módot nem nyújtanak: küldjön­ ki a képviselőház egy kilenc­ tagból álló bizottságot, mely a szabályokat átvizsgál­ván, azok hiányainak pótlására nézve javaslatát oly időben terjeszsze a ház elé, miszerint a meg­változtatott házszabályok azoknak elfogadása után azonnal, már ezen ülésszakra kihatól­ag életbe léphessenek. Egyúttal a ház utasítja a miniszterelnököt: terj­eszszen elő törvényjavas­latot az 1848. IV. t. sz. 15. §-ának módosításá­ról." E határozati javaslatnak súlypontja, mint látjuk, nem annyira a megtörtént botrány feletti indignálódó közérzület ki­jelentésében, mint inkább abban fekszik, hogy az ily és ehhez hasonló botrányok a jövőben lehetetlenné tétessenek. Ez pe­­dig oly tekintet, mely szükségképen min­denkivel közös, ki a ház méltóságát szí­vén viseli, ki előtt nem lehet az közönyös dolog, ha a törvényhozás szentélye,mely­nek a nemzeti kegyelet egyik féltéke­nyen őrzött tárgyát kell képeznie, mind­untalan oly jelenetek színhelye lesz, me­lyek tisztességes társaságokban nem szok­tak előfordulni. A nov. 18-ai botrány éle a ház méltó­ságának megsértésében áll, s így az or­voslatnak is legfőkép­p pontra kellett szo­rítkoznia. De ezenkívül a Deákkör előtt más tekintetek is lebeghettek. A kör min­den tagjától távol kellett állania ama gondolatnak, mintha ama támadás a kor­mány helyzetét megingathatta volna. A Deákkör így valószínűleg e szempontból nem találta azt szükségesnek, hogy külö­nösen ez alkalommal a kormánynak bizal­mat szavazzon, míg másrészről nem lát­szott opportunusnak, hogy egy csak a rászólásra vonatkozó indítvány által ne­tán újabb botrányokra adassék alkalom a­nélkül, hogy az ily jelenetek meg­­újulhatásának egyszer-mindenkorra vége vettessék. A javaslat különben leplezetlenül el­mondja a párt véleményét a nov. 18-diki történtek felett, s midőn a miniszter­­elnököt szólítja fel arra, hogy az 1848. IV. t. sz. 15. §-nak módosítására terjeszszen elő javaslatot, határozottan ki­jelenti egyszersmind azt is, hogy a képv.­ház legutóbbi eseményei a legcsekélyebb mértékben sem lehettek zavaró hatással ama viszonyra, mely a párt és a minisz­terelnök között létezik. De tekintsük a javaslat többi pontja­it is. Az idézett t. ez. megváltoztatása szük­ségesnek találtatott arra, hogy a ház­szabályokat egyáltalában revideálni le­hessen. A­­kérdéses § ugyanis így hang­zik: „Az előbbi §§-ban említett szabályo­kon kívül a legközelebbi évi ülésben legel­sőben is mindenik tábla magának rend­szabályokat készít, melyekben a tanács­kozás és szavazás módja, rendje s általá­ban véve a tábla belügye meg fog hatá­­roztatni, de a­melyeknek a szo­rosabb értelemben vett tanácskozási rendet ille­tő része csak az évi ülé­sek végével s csak a tör­vényjavaslatok tárgyalá­sának bevégzése után fog módosíttatha­tni.“ Világos,hogy a mi elmérgesedett pártviszonyaink kö­zött, a­míg a törvény e rendelkezése fenn­áll, a házszabályokat soha sem lehet mó­dosítani. A mi parliamentáris viszonyaink közepette nem egyes pártok, hanem csak néhány képviselő szövetségére van szük­ség , hogy a jelenlegi házszabályok alapján, ugyan e házszabályok revisiója, az ülésszak végével lehetetlenné tétessék. A törvényhozás e kérdésben a circulus vitiosus előtt áll, melyből nincs más me­nekülés, mint a törvény módosítása. E sorokban nem akartuk sem a határo­zati javaslatot bírálni,sem a Deákkör inten­­zióit elősorolni, mire nincs semmi megbi­ A „PESTI NAPLÓ“ TÄRCZÄJA. Béosi tárcza. (A hét hőse. — ..Der Graf von Hammerstein“, Wil­­­­brandtól a városi színházban. — „Grachus der Volkstribun“ ugyanattól a burg-szinházban. — Hangversenyek.) B­é­c­s, nov. 19. Ámbár Andránay gróf honvédtábornok­ egyen­ruhája s Jókai Mór pinczelátogatása e hét törté­netében nevezetes szerepet játszanak a bécsi közönségnél, s jóllehet hangverseny hangver­senyt ér, a műegylet is megkezdő élvezetes es­téit, orgona-concert is rendeztetett, új színház is nyílt meg a Wertheim-palais-ban, a „Timbale d’argent“ is színre került a szerencsésen meg­bukott, a Kari-színházban is négy újdonsággal lepte meg Jamner a közönséget, az operaházban ír két quasi-ujdonság — a­mennyiben az új operaházban először adattak elő — „Abu Has­san" s a „Häuslicher Krieg“ mulattatta a telt házat, mégis e hét hőse Wilbrandt Adolf. E német szinműköltőnek két hatásos művét élvezte e héten a bécsi közönség. Az egyik a classikus Róma földjén a Gradhu­­sok Tiberek s Corneliák hazájában játszik s ez „Grachus a néptribun“ czimmel tegnap este ke­rült legelőször színre a burgszinházban. A másik a romantikus középkorból az állam s egyház, a kard s püspöki palota konok küz­delmének időszakából merítette tárgyát s „Ham­merstein gróf“ czimmel a városi színház desz­káin szombaton este adatott először elő. Mindkettő hatást keltett s ha azon elismerést, melylyel Wilbrandt a közönség­ részéről találko­zott, műveinek kritikai becse nem is igazolná a hatás, melyet a közönségnél ébresztett, itt­­ott a helyzetek mesteri alkotása, az elragadó köl­tői nyelv, az élénk dialógok : mindezek minden­esetre oly tulajdonságok, melyek megérdemlik azon fényes kitüntetést, melyben mind a városi színházban, mind a Burgban a költő részesült. Mindkettő történeti dráma. Közös hibája mindegyiknek, hogy a költő — nem tudjuk czélzatosan-e vagy önkénytelenül — „Gradius“­­ban a rómaiakkal, „Hammerstein“-ban a közép­kori lovagokkal oly modern eszmékről beszéltet s egyáltalán az egész cselekvénynek oly modern színezetet ad, hogy csak a történet, a római tóga a középkori leventeöltöny feledteték el velünk, hogy Grachus nem az újkori forradal­mak embere, s Hammerstein nem az e-katholicis­­mus bajnoka. Ha Gradiusban a modernizálás hi­ba is, Hammersteinban ez hibául nem tekinthető. S csakugyan a közönség meg is érte a költő czélzatait s valahányszor korunk állami s egy­házi villongásaira alkalmazható volt a régi századokban játs­zó vallási küzdelem, élénk tap­sokban tört ki a közönség s tüntetett az ultra­­montanismus ellen. De ismertessük meg olvasóinkkal a két nagy hatást keltő mű meséjét. Lássuk először Hammer­steint. II. Henrik végéveiben, midőn ez már a pap­ság befolyása alatt állt, Hammerstein Otto gróf rokonába Irmgardba beleszeret és eljegyzi ma­gát a kánoni jog szabályainak ellenére Inngard­­dal. A paderborni püspök Meinwerk a császár legbefolyásosabb tanácsadója nagy bűnt lát ez eljegyzésben s feltüzeli a császárt, hogy Irm­­gardot zárassa kolostorba. Ez megtörténik. Irm­gard egy kolostorhölgy felügyeletére bizatik s az apáczák közt akarják vele elfeledtetni sze­relmét. Egyszer egy vándorénekes jő a kolostor­ba, mert utazó lovagoknak, vándordalnokoknak nyitva állt a vendégszerető apáczakolostor ajta­ja. S e vándorénekes nem volt más, mint Ham­merstein. Álruhába jött, hogy aráját a kolostor falai közül megszabadítsa, s csakugyan az őrkö­dő szemek daczára Irmgardot elszökteti s egy fiatal felvilágosult pap Eckardt (minő azon kor­ban nehezen volt) megesküdteté az ifjú párt. A császár ezt megtudá s Meinwerk püspök unszolá­sára érvénytelennek nyilatkoztatta a házasságot Irmgardot újra zárdába küldé s az ifjú papot fogságba veté. Hammerstein nem nyugodhatott, szerelme lángra gyűlt s újra elszökteti Irm­gardot s Eckardt is megszabadult fogságából s mindnyájan a gróf­­ várába menekültek. Meinwerk újra megjelenik a császárnál, s az egyház tekintélyének megóvása végett a csá­szárt reábirja, hogy ez ostromolja Hammerstein ur várát, s büntesse meg e vallástalanokat, kik az egyháztörvényeket megszegők. Úgy jön. A várat ostrom alá vették, s Hammerstein élelmi­szerek hiánya miatt fölnyitá várának kapuit azon föltétel­­alatt, hogy övéivel szabadon bocsát­­tassék. A császár beleegyezett, de birodalmi átok alá vetette őket, s az országból kiutasítot­ta. Borzasztó zivataros éten vándorolnak, s el­­hagyják hazájukat. Ezalatt Eckard szívében is feléledt a szerelem érzete, de szerelmi tárgya öngyilkossá téve, mert ez nem volt más mint — Irmgard. Otto s neje sok nélkülözések álét s nemlét kétségbeejtő gyötrelmei közt vándorolnak köz­ségről községre. Irmgardt kimerülve a sok nyomor s ínségtől kéri férjét, hogy térjenek vissza hazájukba, legalább sírja legyen a haza földjében. Nyomorult kétségbeejtő állapotban térnek vissza a Rajna mellé épen azon helyre, hol Eckard megesküdteté őket. Szegény embe­rek osztják meg velük kenyerüket,­­ így tenge­tik élt őket. Ingrimmben ezalatt fejedelmi választó gyűlés volt, mert Henrik meghalt, s helyébe a szabad szellemű Konrádot, Otto régi jó barátját ülteték a trónra. Épen e választógyűlésről jött a pader­borni püspök, midőn fölismeri a két vándorban, kiket a nép könyörülete tartott fen, a birodalmi átok alá vett Hammerstein grófot s nejét. Fel­tüzeli a népet, hogy kövezze meg a két „kiát­kozottat,“ kik nem átallanak a haza földjére visszatérni. A kába nép már már rivaly, hogy „kövezzétek meg,“ kövezzétek meg“, s a gróf védelmi álláspontba helyzi magát, midőn meg­jelenik az uj király, fölismeri régi jó barátját s ennek nejét s föloldozza az átok alól, Mein­werk püspököt pedig a birodalmi törvényszék elé állítja. Ezzel vége azon­­drámának, melynél nagyobb hatást évtizedek óta nem aratott német költő műve. ■•ο ; o­­j ■‡ De a t­e­g­n­a­p­i burgszinházi újdonság „Gra­dius a néptribun“ szintén a tehetséges Wilbrandt müve, méltó társa „Hammerstein“-nak s oly sen­­satiót keltett,­­ hogy La Roche nem győzte megköszönni a közönség tetszésnyilatkoza­tait, s a jelenlevő költő kényszerült kihajolni páholyából s megköszönni müve szives fogad­tatását s csak ekkor csillapult a tapsvihar. Megkísértjük ennek meséjével is megismer­tetni olvasóinkat. A senatuspárt féltette hatalmát az ifjú Gra­­diustól (Krastel) s azért elküldték Sardiniába quaestornak a proconsul mellé. A törvény sze­rint csak egy évig kelle a quaestori hivatalt viselni s már ő három évig volt Sardiniában, miért is fak­ét vevén a senatorok garázdálkodá­sainak, visszatért Rómába. A senatus vád alá helyezi, hogy elhagyta állását. De Gradius egy nagyszerű beszédben védé magát s a népet úgy megnyeré, hogy ez néptribunná téve. Ez az első felvonás. A második felvonás Caius Gra­cius lakában játszik, kit Metellus consul (Förs­­ster) s a többi senator is fölkeres, érezvén nagy befolyását a népre. Lucius Opinius (Gabillon) a senatuspárt vezére s Livius Drusus (Mitterwal­­­er) féltik hatalmukat s felfogadják Kleont (Meixner) egy szabadon bocsátott banditát, hogy orozva gyilkolja meg Grachust. Ez össze­esküvésnek nyomára jó egy fiatal plebejus, Grachus imádója, Latorius (Lewinszky) s figyel­mezteti Grachust a közelgő veszélyre. Az éj sötét leplét borítja a láthatárra, midőn Grachus tornáczában meggyilkolt testvére Tiberius s atyja szobrai közt mereng népboldogitó tervei­ről, s ime beoson az orgyilkos,------de remeg s nem meri végrehajtani bősz tervét. Grachus észreveszi a gyilkost, kiragadja kezéből a tőrt s ezen viaskodások közt betör Latorius az ifjú plebejus társaival s halálos döfést ad Grachus orgyilkosának, Grachus Latoriusnak megkö­szöni élete megmentését s barátjául fogadja. Grachus anyja Cornelia­­Strassmann), s neje Licinia (Precheisen) a lármára elhagyják szo­báikat s megjelennek a tornáczban. Latorius eltávozik az ifjú aventiniekkel s Grachus egye­dül marad övéivel. Ezek kérik Grachust, hogy vonuljon vissza a politikai küzdelemtől. Csak egy Grachus maradt életben s ez is — mondja Cornelia — gyilkosok martaléka legyen ? Ezzel végződik a második felvonás. Az afrikai Scipio (Hallerstein) leginkább Cornelia s Licinia kérésére visszatért Afrikából s egy népgyülés fogadja — a harmadik felvo­násban — a nagy Scipiot. Scipio látta, midőn a nép Lucius Opinius kitömött bábuját gúny tár­gyává téve s gyilkokat hányt felé, mert ezt tar­totta a nép Gracius tervezett orgyilkosságának okául. Scipio fölháborodik s a népgyülésen egy be­szédet tartott, melyben a népet mérsékletre inti s kemény szavakkal támadja meg Rómát. Gifr­­ikius, ki ellen a szavak éle intézve volt védi párt­­ját s a senatus pártot hibáztatja, mely megölte Tiberiust s most ő ellene kisértette meg az or­gyilkosságot. A senatus fölszólítja erre Scipiot, helyesli-e Tiberius halálát ? S ez daczára, hogy Tiberius nejének testvére volt, kimondá a vég­zetes szót, hogy „Tiberius joggal halt meg.“ Erre Gradiusban kitör a szenvedély s kikiáltja, hogy ezentúl a „szabadság s boszu“ politikáját fogja követni a fölszólítja a népet, hogy tartson vele. Viszont Scipio a senatuspárt élére áll s el­keseredéssel hinti el a polgárháború magvait A hatásunk.Csak néhány szempontot adtunk elő, melyek tán alkalmasak a határozati javaslat tüzetest­ megértésére. E pillanatban nem tudjuk még, vájjon nem fognak-e a baloldalon pártkérdést faragni abból is, a­mi sohasem képezhet­­né ezt, t. i. a ház méltóságának és a ta­nácskozási rend fenntartásának kérdésé­ből. Ha igen, akkor a Deák-pártnak jut az a feladat, hogy ő védje meg egymagá­ban a ház becsületét! (A­ Deák-párt) csütörtökön, no­vember 11-én d. u. 6 órakor érte­kezletet tart. Pest, november 20. (Gr. Lónyay minisztereln­ök) a Deák-kör mai ülésében egy részletes program­­mot is akart előadni, mely a nyilvánosságra lévén szánva, a miniszterelnök gyorsírókat is fölkért a clubban való megjelenésre, hogy be­szédét a lapoknak megküldhesse. E határozat azonban szintén megmásíttatván, sem a minisz­terelnök, sem a kormány többi tagjai nem vol­tak jelen az értekezleten. A miniszterelnök ma hosszabb látogatást tett Deák Ferencznél. (A pénzügyi bizottság­ ma d. e. 10 órakor tartott ülésében kizárólag hitelesíté­sekkel foglalkozott, és pedig a vallás- és közok­tatásügy minisztérium költségvetése jelentésének hitelesítésével, melynek előadója Kautz Gyula. (Az o­sztrák nemzeti b­a­n­k­ fölhéjazó magatartását kezdik már Bécsben is megsokal­­ni. Régóta szellőztetik a különböző bankintéze­tek körében azon tervet, hogy nagyobb tömeg­ben aranyat s ezüstöt fognak beszerezni, s a banknál bankjegy fejében elzálogosítani. Így hiszik lehetségessé tenni, hogy az osztrák nem­zeti bank megszorított jegykibocsátásán segítse­nek. A bank azonban eddig csakis 5—6%-kal kölcsönzött bankjegyeket nem is érezre. Meg­foghatatlan, vagy ha megfogható — mert a banknak lehet ez indokolatlanul drága kamat­lábra nézve különös c­élzata — akkor megbo­­csáthatlan, hogy miért nem éri be 1 vagy 11/* %- kal, mikor a legcsekélyebb koc­kázattal sem jár a fémzálogra adott papírkölcsön; ennél ma­gasabb kamatlábat pedig ezen üzlet el nem vi­selhet, mert az éret beszerzési költsége is neve­zetes factort képez. A bank tehát szándékosan maga akadályozza meg jegy forgalmának lehető szaporítását, és ellök magától­­egy biztos nyere­séget. Ily eljárás csak oly czélzattal magyaráz­ható meg, hogy megnehezítsen minden eventua­­litást, mely a pénzpiacznak a banktól való füg­­getlenítésére vezethet.’ Bécsben ezek folytán ismételve kísérletet tet­tek, és nevezetes bankintézetek minden befolyá­sukat fölhasználták arra, hogy az osztr. nemz. bank igazgatóságát reá bírják, miszerint elhe­lyezendő arany fejében csekély százalék mellett kaphassanak bankjegyet. A bank közlönye, a „Trésor“ azonban azt­ tudatja, hogy „azon hír, mintha a bank igazgatósága több intézet azon előterjesztését, melyben az érezre adott kölcsö­nök kamatlábának leszállítását szorgalmazzák, tárgyalta volna, valótlan, minthogy hosszabb idő óta nem volt arra ok, hogy ezen ügygyel csak foglalkozzék is.“ A bécsi pénzintézetek azonban sehogy sincsenek az ily mellőző elin­tézéssel megelégedve s mindenek fölött kezdik elismerni, hogy Magyarország bizalmatlansága a bank iránt mégis indokolt. Pest, november 20. Talán még nem jutott törvényjavaslat a ház elé, mely oly tüzetes megvitatás tárgya lett volna, mint a főváros szerve­zésére vonatkozó munkálat. Kétszer ment át a képviselőház előkészítő stádiumán, a kormány több ízben lényeges változtatá­sokat tett rajta, a sajtó minden egyes ré­szével behatólag foglalkozott, népgyűlé­­sek, conferentiák ismételve taglalták — szóval minden megtörtént, hogy az illető fórumok e fontos ügyben végleges megál­lapodásra jussanak. S mégis úgy állnak ma a dolgok, hogy­­némelyek attól tartanak, miszerint ép e kérdésben a többség nem fogja azon com­pact egységet felmutatni, mely mindeddig erejének főforrását képezte. A nézetek egyes kérdésekben még mindig szerte­ágaznak, s a divergentiák valószínűleg a ház tanácskozásaiban is fölütik majd fe­jeiket. Nem lehetne ezt sem a párt, sem az ügy érdekében fekvőnek tartani. Nem hiszszük szükségesnek ily kérdésekben fordírozni a pártfegyelmet, hanem azért úgy vélekednek, hogy a párt határozatai­nak teljes ignorálása épen a jelen körül­mények között oly anomália volna, mely­nek káros következményei kimaradhatla­­nok. A párt e kérdést a legbehatóbb ta­­nácskozmányok tárgyává tette. Megvitat­ta minden egyes részletét,­­ ily módon bizonyos megállapodásokra jutott. A­ki ezekkel szemben mindenféle rögtönzések­kel lépne föl a képviselőházban, az nem eredményezhet mást, mint vagy saját sze­mélyének isolálását, vagy zavart. Hiba volt már az is, hogy a központi bizottságban oly indítványok tétettek, melyekre az illetők a kiküldő osztályok­tól nem nyertek megbízást. Az ily eljárás mindenféle inconvenientiákra vezet. A központi bizottságban — meglehet—több­ségre vergődik egy eszme, melyet sem a pártban, sem az osztályokban vagy nem vitattak meg eléggé, vagy azt pláne meg sem érintették. A központi bizottság tag­jai az osztályok képviselői. Nekik e bi­zottságban azon nézeteket kell érvényre juttatni, melyek már az osztályokban ki­fejezést és többséget nyertek. A központi bizottság munkálata isme­retes. Nem egyéb az,mint compromissum, kiegyeztetése az egymással szemközt álló felfogásoknak.E kérdésben a párt,úgy mint a kormány, minden irányban engedett a kibékítő közvetítésnek. A törvényjavaslat legfontosabb pontjai — úgy mint azok a központi bizottság szövegezésében előt­tünk fekszenek—e közvetítő szellem mel­lett tanúskodnak. Itt van a virilisek intézménye, a főispán kérdése, a rendőr­ség ügye — mindannyi részlet, melyben a végleges megállapodás eltér az eredeti javaslattól. Úgy a párt értekezleteiben, mint az osztályok tanácskozásaiban, a­mennyire csak lehetettt, arra törekedtek, hogy kielégítsék a főváros azon speciális érdekeit , melyek tekintetbevételt sür­gettek. Ha az ily eljárással szemközt a többség bármelyik tagja a párt által megállapított közvetítési alapot félrelökve, minden áron saját egyéni nézete érvényesítése mellett buzgólkodnék , ez már csak azért is nagy hiba volna, mert igen könnyen épen a remélt eredménynek ellenkezőjét vonhatná maga után. A kizárólagosan locális szem­pont kelletén túl való kiemelése a locális szempont teljes mellőzését is eredményez­hetné. Kiki tudja, hogy a párt kebelében oly hangok is emelkedtek, melyek a leg­fontosabb részletekben nem kívántak a fővárosoknak külön állást engedélyezni. Ha már most azok, kik a központi bizott­ság megállapodásait keveslik, a pártfe­gyelem korlátait áttörik, nem tehetik-e ugyanazt azok is, kik a megállapodáso­kat sokallják ? Ha ily módon a ház vitáiban minden­féle újabb indítványokkal lépne majd­ elő a többség egyik vagy másik tagja, ez nemcsak a párt soraiban zavart idézne elő, hanem a törvényjavaslat egész sorsát koc­kára tenné. A vita ily körülmények között nem mozogna előre kijelölt, biztos kerékvágásban, s sem menete, sem czélja nem volna előre meghatározható. Minden­féle meglepetések előtt állanánk, s kér­dés, hogy e meglepetések azokra nézve ütnének-e ki kedvezően, kik az egyéni szempont sordírozásával lehetetlenné te­szik a pártakarat és megállapodás érvé­nyesítését. A­ki azon körülményből, hogy a párt már addig is sok tekintetben a transactio terére lépett, azt a következtetést vonj­a ki, hogy még az eddigi megállapodásoknál is tovább mehet, az téved. Ez az ellenkező következik a párt magatartásából. Midőn az ügy a ház elé jutott, a közvetítés jogos igényei már teljesítettek. A pert tovább folytatni, magában a házban a párt meg­­­állapodásainak legfontosabb részleteit megtámadni, ez oly eljárás volna, mely ismételjük, a főváros érdekeinek talán inkább ártani, mint használni fog. BELFÖLD, Pest megye, nov. 19. (A megyei közigazgatás.) Miután a köztörvényhatóságok önkormány­zásukon kívül az állami közigazgatás közvetíté­sével is megbizattak, ha azt akarjuk, hogy re­formtörekvéseink ne pusztán törvénybe ikta­tott írott malasztok maradjanak, hanem élő be­hatással legyenek a nemzet organismusára, a törvényhozás előre törekvő működése mel­lett szükséges folytonos figyelemmel kísérni a köz­törvényhatóságoknak, különösen a megyéknek önkormányzási és állami közigazgatást közvetí­tő szereplősöket, különben a törvényhozás sok szép törekvésével s átalakító törvényeivel köny­­nyen úgy járhatna, mint azon orvos, ki a ren­delvényt megirja s meg is fizetik, de az ille­tő nem veszi be, hanem szépen az ágy alá rejti a gyógyszeres üveget, s a szegény orvos csodálkozik, hogy szeret nem használnak.

Next