Pesti Napló, 1873. július (24. évfolyam, 149-175. szám)

1873-07-15 / 161. szám

161. SZ. Szerkesztési iroda, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A '.'■]] Szellemi részét illeti­ minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézir átok nem adatnak vissza. Budapest Kedd, julius 15.1873, Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. 14. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . fi frt — kr. 6 hónapra . .­­12» — » Az esti kiadás portai k­isfiak fü­déséért felü­lfizetés évnegyedenként f­orint. Az előfizetés az év folytán­­ minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KI­ADÓ-HIV­ATALB­A. Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre .­­ „ Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó -­hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő­­k J† Aisplem szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, junius 14. A vidékről, jul. 12. Midőn most, mondhatni, világszerte ura­lomra tör az ultramontán áramlat, s midőn Deák Ferencz nagy kezdeményezése nálunk is az egyház-politikai kérdéseket a napirendre tűzte, melyről azokat többé semmiféle hata­lom sem szoríthatja le, s főleg midőn nálunk azon közlönyök, melyek a katholícismus kép­viselőiül tolják fel magukat, inkább csak egyes főpapok, mint a clerus nagy többségé­nek szóvivőjéül tekinthetők: tán némi érdek­kel bírhatnak a következő sorok, melyeknek czélja némileg megismertetni az eszme­áram­latot, a terveket és óhajokat, melyek a ma­gyar katholikus papság nagy zömében ural­kodnak. Jó lelkiismerettel mondhatom, hogy Deák kezdeményezése, mely a püspöki kart meglepte, nehányat e karból pedig megdöb­bentett : az alsó kath. papság nagy zömében örömmel és lelkesedéssel fogadtatott. Kétsé­get sem szenved, hogy az alsó papság, s kü­lönösen a fiatalabbak köréből, a kiket a se­­minariumi nevelés arra szoktatott, hogy a római jezsuita pártnak buzgó követői legye­nek, akad, ki erőnek erejével az ecclesia mi­­litans babérjai után sóvárog, a nagy többség azonban megnyugvással és nagy megelégedés­sel látja, hogy a zászlót e kérdésekben, me­lyek oly közvetlenül érintik a papság állását és zsebét, Deák ragadta meg: az ünnepelt, nagy hazafi, a­kinek politikája mindenekfö­­lött az igazságon és méltá­nyosságon alapszik. Deák Ferencznek, a­kit mindnyájan bensőleg, igazán vallásos férfiúnak ismerünk, élte alkonyán bizonyára nem fog eszébe jut­ni, hogy a vallás és vallási meggyőződések ellen szálljon ki a küzdtérre. Beszédének minden szava az ellenkezőről tesz bizonysá­got, s a lelkiismeretbeli meggyőződések irán­ti mély hódolat és tisztelet, mely egész szó­noklatát átlengi, amaz igazi, keresztény böl­csészettől áthatottnak bizonyítja, mely nap­jainkban, midőn a politikai pártok nemcsak jelszavakat tűznek ki, de azok számára ép úgy, mint a római curia föltétlenül követe­lik a csalhatatlanságot, csak a valóban sza­badságszerető, nemes és nagy jellemek sa­játja. De ha nem féltjük Deáktól a vallást, nem féltjük a papság állását sem. Deák, ki Ausztriával szemben a méltányosság szélső határáig ment, a­ki Horvátország és a nem­zetiségekkel szemben, eltért a históriai jog rideg betűitől, s inkább a méltányosság, a közbéke fenntartása s az alkotmány megala­pítása, semmint a szigorú jogra fektette a fősúlyt. Deák nem lehet méltánytalan a ha­zafias érzelmek, az intelligentia és becsületes törekvések azon sommája iránt, melyet a kath. clerus nagy többsége képvisel. S mi azt hiszszük, hogy csak a kath. clerustól függ, hogy megértse a nagy hazafit hogy maga után ne égesse el a hajókat, hogy ne tegyen egy ugrást — a sötétbe. Mi akadályoz minket abban, hogy to­vábbra is hű fiai legyünk a hazának, hogy továbbra is békében éljünk a törvényhozás­sal , tiszteljük a törvényt és a nemzet közvé­leményében, az alkotmány iránti hűség s a nemzeti érdekek terén folytatott küzdelem­ben ugyanazt a helyet elfoglaljuk, mely pro­testáns atyánkfiainak osztályrészéül jut? Vallásunk, dogmáink fenyegettetnek ta­lán? Ellenkezőleg. A Deák által proclamált irány a vallás teljes szabadságát és tiszteletét biztosítja s csak Amerikába kell tekintenünk, a­hol az egyház a legerősebb alapon , hívei ügy­­buzgóságának alapján nyugszik, hogy kívá­natosnak tartsuk Deák politikájának minél előbbi valósítását. Vagy tán a polgári házasság? Kath. paptól senki se fogja követelni, hogy közre­működjék a polg. házasság behozatala mel­lett. Ha azonban az behozatik, a vallás érde­keinek rosz, nagyon rosz szolgálatot tennénk, ha a házasság szentségét annak polgárjogi oldalaival ellentétbe helyeznék. Mily kifogás lehet az ellen, ha az állam azt mondja, hogy a maga szempontjából a házasságot szerző­désnek tartja,­­ a­mi nem zárja ki azt, hogy az egyház e szövetségről azt hirdesse, hogy az szentség ? Az egyházi szószéknek nem sza­bad az állam törvényei elleni izgatás színhe­lyéül szolgálni; — elég tér marad fenn, hogy a híveket meggyőződtessük arról, hogy az állam, a polgári házasság behozatalával, nem akarta és nem akarhatta megrabolni a házas­ság egyházi jellegét, s a papnak nagyobb lelki örömére fog válni, ha a hivő, önkényt, vallási meggyőződésből járul a szentséghez, mint ha azt most, oly sok esetben, vallási kényszerből teszi. Vagy az egyházjavak kérdése, a kath. autonómia ügye szolgálhat akadályul ? Nyugodtan nézhetünk ez ügyek megoldása elé is. Deák nyilatkozata biztosít arról,hogy minden önző, egyoldalú elintézés elől bizto­sítva vagyunk. Az egyházjavak kérdésének megoldása önkényt magával fogja hozni azt, hogy módosíttatik azon roppant aránytalan­ság, mely a papi javak élvezetében most fennáll. A nyomorral küzdő fallasi pap sóvá­rogva néz ez eshetőség elé, és elhagyatott, nyomorult iskola­ügyünk barátai áldani fog­ják a napot, melyen egy bölcs, intéző kéz ki fogja jelölni a roppant javak elidegeníthetlen rendeltetését. Egy körülményről kellene még meg­emlékeznünk. Deák kezdeménye kétségkívül fel fogja kelteni Róma figyelmét, meglehet, sőt valószínű, hogy onnan a harczi jelszó fog kiadatni. Egyes-egyedül a kormánytól függ, hogy ez majd minő hatást arat. Erélyes és tapintatos kormány mindjárt kezdetben ele­jét veheti minden nagyobb izgalomnak, s a­­ Szlávy-minisztériumról is egyelőre föltehető, hogy a netaláni komolyabb bonyodalom ese­tén emberül megállja helyét, így akármiként forgatjuk a dolgot, sok­sok valószínűség szól a mellett, hogy hazánk­ban nem fog megzavartatni a vallási béke és egye értés. Mindnyájunktól függ, hogy ez így legyen. A világi szabadelvűektől, kik hozzá­járulhatnak ehhez, ha magát a vallást kihagy­ják discussióik köréből, s a kath. papságtól, ha­d­semlegességgel tekint azon politika valósítása felé, melyet Deák proclamált. S hogy ez utóbbira meg van az akarat és haj­lam, hogy a kath. alsó papság körében is tudják, mi szokott lenni az „engesztelhetle­­nek“ sorsa, arról szolgáltassanak bizonysá­got e sorok is. Egy kath. pap. Örömmel adtunk helyet e levélnek, s mint­hogy írója egyházmegyéjében e tárgyra vo­natkozólag indítványt akar tenni, lesz alkal­munk megnevezni a kitűnő írót is. A levél örvendetes bizonysága annak, hogy nem csa­lódtunk a magyar kath. allópapság körében uralgó hangulat dolgában s meg vagyunk győződve, hogy e nyilatkozat visszhangra ta­lál. A szerk. A „Pesti Napló“ tárcsája. A perzsa sah. Pária, jul. 11. A hajdani nagyság tündérképei dicsfényben vonultak el Pária felett, 8 ja gleire megtört suga­rai feléledtek a múltak dicső hagyományain........ A perzsa sah I. Napoleon sírját látogatta meg. Ábitat teljes kegyelettel lépett be a világtörté­nelem nagy eseményeinek emez egyik emléktemplo­mába s kényeket áldozott a franczia imperator vi­­lágjelentőségü ereklyéi előtt. Julius 10-re a sah utalásának történetében ünnepies jelentőséggel bir Francziaországra nézve. Csak a rokkantak palotáját látogatta meg; e nap programmjának többi része elmaradt. A sah megünnepelte e látogatást. Diszőrség nélkül, nyitott kocsiban hajtatott a rokkantakhoz. Csak sógora, Yaya­khán, Tholozan i­n­dor, két herczeg és Charreyron ezredes voltak ki­­éretében. A „cour d’honneur“-ön két sor rokkant között haladt végig. »Két millió katona dicsőségének összes ma­radványa« — mondá a rokkantak parancsnoka, Martimprey tábornok, a vén katonákra mu­tatva. A tábornok a kápolna bejáratánál fogadta a ’.bánt; körülötte foglaltak helyet: Borde ezredes, h­adsegéde, a palota tisztjei, s a magasabb rangú ■ ikkantak, kiket koruk nem tartott vissza szobáik­ban; l'Argentiére plébános, és Crepinet a kápolna s a domb építője. A sah vidoran, üdvözlé a tiszteket, az össze­gyűlt nőket s főleg kedvesen lepték meg őt az öreg­ség e végzetes hajlékában az udvaron játszadozó g­yermekek. . . A kápolna oltára mögé vezette őt a tábornok. Láthatólag meghatotta Duret két szobra, mer­t ha sírbolt bemenetét látszanak őrizni. Tholozan tudor megmagyarázta neki a fel­iratot : »Je veux que mes cendres reposent sur les bords de la Seine, au milieu de ce peuple franQais, que j‘ai tant aimé.“ A sach elmerülten, némán nézett le a sírboltba. Mielőtt megindult, leoldotta kardját s a kíséretében levő egyik herczegnek adta át, így ment le a sírboltba. Megállt a koporsó előtt, s hosszasan nézett a kőre, mely Napóleon hamvait takarja. Mintha el­akarná űzni a komor emlékeket, visszafordult kísé­retéhez, s egyenként megkérdezte az őt követő vén katonák nevét, tudakozódott, mely csatában vettek részt, hány sebet kaptak, s megkérte a tábornokot, hogy jegyezze fel egyenként neveiket. A sah mögött állott Hendier, a vén alezredes, a palota parancsnoka. A sah meglátta mellén a waterloo-i érdemjelet. — »Waterloo!“ mondá. „Hány éve már?“ — »Hatvan éve, felség“ — viszonzá a vén alezredes. Körüljárta a sírboltot. Megnézte annak minden zugát. Egy Csomó zászlónál megállt, s egyenként megnézte őket. Érdekkel vizsgálta mindegyiket. Kü­lönösen egy tetszett meg neki, s kíséretéhez fordul­va, élénken kérdezősködik a zászló iránt, természe­tesen franczia nyelven. Kérdéseiben sajátságos az, hogy nem használ mást, mint főnevet és igét. — »Zászlót ?“ — »Osztrák, felség. Eilaunál kerítettük hatal­munkba“ felelt a vén parancsnok. —■ »Eilau! osztrák! ? .. . Dehogy .. . hiszen porosz !“ mond a sah. És e szavakkal kibontja a régi, elrongyolt zászlót, s diadalmasan mutatja környezetének a fe­kete sast. A jelenlevők ámulva néztek a sahra, alig tud­tak kibontakozni a hatás alól, melyet e jelenet elő­idézett. ]A sah gyönyörködött egy ideig diadalán, azután egy oszlopra mutatva: — »Márvány?“ kérdé­s „A pyrenaei hegyekből“ felelt a tudor. — „Oh, pyrenaei hegyek, .. . nagy hegysé­gek . . . Francziaországban“ téve hozzá a sah. Azután a sírkőre mutatott: — „Granit ?« — »Nem felség, porphyr!“ — »Porphyr«? ismétlé a sah, kezével jelez­vén, hogy nem fogja elfeledni e szót. — »Miklós czár ajándékozta e követ Franczia­­országnak,“ magyarázz Hendier. — „Miklós czár . . . Oroszország . . . tudom“ felelt a sah. E közben elérkezett a czár a sírbolt azon ré­széhez, hol­ az ereklyeszekrény őriztetik. A szek­rény Napóleon kardját rejti magában, melyet Austerlitznál viselt, s­zövegét, mely Eilaunál volt fején. A környezet körülállja a sahot; egy sekres­tyés viasz gyertyát tart kezében,mely megvilágítja a jelenetet. A sah a löveget kezébe veszi. — »Egyszerű, igazán egyszerű«, s még nehány szót mond hozzá perzsa nyelven. „Ő felsége, — jelenté Tholozan tudor fenn­hangon, — azt mondá, hogy Napoleon szereté az egyszerűséget saját magán, — és a fényt katonáin.» A sah még mindig kezében tartá a söveget. Azután tartózkodva nyúlt a kard után. — „Austerlitz, Napoleon, a nagy király, va­lóban nagy király. . . “ Perczek múlnak el, a sah elmélyedve szegezi szemeit a kezében tartott tárgyakra. A megindulás erőt vett rajta. Egy köny ragyog szemén, s foly vé­gig lassan .... lassan arczán. Úgy látszik, hogy nagy erő megfeszítésébe ke­rül elűzni a történelem e szomorú emlékeit. Az erek­lyeszekrénytől egyenesen a kijárat felé tart, hogy ne lássa többé a nagy ember kardját és sisakját, melyek oly hatással voltak reá. A kijáratnál rendre nézi az öreg katonákat s meghatott hangon kérdi tőlük, mely csatában kapták a legnehezebb sebet ? A sirbolt széles lépcsőin felérve, a domot szem­léli meg, mely ez alatt nagy közönséggel telt meg. A sah nem beszél többé franczia nyelven, csak sa­ját anyanyelvén, Yaya­khán és Tholozan felelnek kérdéseire. A nap sugarai által körülragyogott kupola nagyszerű látványt tárt eléje. — „Arany ?“ kérdé az építészt. — „Nem, felség, felelt ez, aranynyal bevont bronz. Egy pillanatig azt hitte , hogy a kupola aranyból van. Meglátszott rajta a csalódás. Ismét elnémult. Hosszasan nézte meg Jeromos koporsóját, s midőn a kápolnában elhelyezett másik koporsót­­ meglátta, kezével oda mutatva, igy szólt: — »József!« Midőn kilépett a templom hajójából, Napoleon két hű barátjának koporsója tűnt fel neki. Figyelem­mel olvasta el a feliratokat. — »Duroc ! Bertrand! szólt, .... a hűt ba­rátok« .... Innen ismét visszafordul a templom hajójába. Egy katonai zenekar a perzsa néphymnust játsza. A sanctuarium rácsozata előtt egy csoport apácza áll. A sah néhány kérdést intéz hozzájuk, s tisztelettel­jes üdvözlettel távozik. A közönség között egy fél kezű fiatal har­­czos áll. — „Utolsó háború ?« kérdé a sah a kabát üres ujjára mutatva. —• »Igen felség!« — szól a katona. — »Bazaine?« A katona nem felel. — „Mac-Mahon?« A katona úgy látszik, nem érti a kérdést. — »Trochu?“ folytatja a sah. — „Igen felség.“ — »Oh.« — mond a sah — „Páris ostroma!“ A fiatal barczos érdemjeleit figyelemmel nézi meg. A katonai érdemjelek nem lepték meg. Csak egyet nem ismert, mely fekete sassal jelzett szalagon függött a katona mellén. Kérdőleg mutat az ér­demjelre. — „Mexikó,« felelt a katona, ki hogy megér­tesse magát, úgy felelt, mint a sah kérdezni szokott. — »Igen, igen« mond a sah.... „Forcy, Ba­­zain !“ Csak a fegyvertárt nézte még meg, s ezzel vé­ge volt a látogatásnak a rokkantak palotájában. A vén harczosok nyomott kedélylyel, könyez­­­ve kísérték ki az uralkodót. S bizonyára nem fogja elfeledni senki a jelen­­voltak közül ama sajátságosan hangsúlyozott szava­kat, melyekkel az eilaui legyőzöttek zászlaját bontot­ta ki a 70-ik év legyőzöttjei előtt: — „Osztrák? .... dehogy .... hiszen porosz !“ * * * A sah látogatását Napóleon sírjánál mi követ­hetné méltóbban, mint egy fényes katonai szemle, mely meggyőzte a perzsa uralkodót, hogy Franczia­­ország hadserege még él erőben és hatalomban di­csőségteljesen. Ma tartotta az új versailles-i hadsereg a sah előtt díszmenetét. A lovasság tömegekben állott a „pavilion du Bagatelle“ előtt, a Szajna közvetlen közelében, meg­lehetős távolban Wallace Richard történeti neveze­­­tességű kastélyától, melyen perzsa, angol és franczia zászlók lobogtak. Az egészségügyi csapatok a lovasság mellett voltak elhelyezve, s ezek mögött Longechampa óriási területén a versaillesi hadsereg négy hadteste foglalt állást, áthatolhatlan tömegekben a tüzérségi csapatokkal együtt. Óriási néptömeg foglalta el a nézőtért egész Boulogneig. Százezerekre ment a közönség száma, melyet nem tartott vissza sem a nap égető Sieve, sem a díszmenet hosszúsága. A sah végig lovagolt a lovasság tömör sorain, megnézte a gyalogcsapatok és tüzérség felállását, s táborkarával a pavill­on előtt foglalt helyet. Nasser­­ed-Dine a becsületrend nagy szalagját, Canrobert marsal a perzsa oroszlán- és naprend nagy jelvényét viselő. Mac-Mahon a sah mellett foglalt helyet. A díszmenet megkezdődött. A gyalogság elvo­­nulása két teljes órát vett igénybe. A közönség minden ezredest, minden ezredet zajosan üdvözölt. L‘A­d­m­i­r­a­u­­­t tábornok a sorból kilova­golván, kardjával üdvözölte a sahot, s azután a köz- Budapest, Julius 14 (A pénzügyminiszter,) úgy lát­szik, eltért korábbi szándékától, s ez idén sem megy fürdőbe, hanem a helyett folytatja s személyesen vezeti a pénzügyi administrate reorganisatiójának s a pénzügyi törvények kidolgozásának nehéz mű­veletét. Mint értesülünk Kerkapoly miniszter ma már hosszabb idő óta gyűjteti s összeállittatja s egy rend­szeres egészbe foglaltatja össze mindazon utasításo­kat és szabályzatokat, melyek az egyes igazgatási ágakat illetőleg kiadattak s részint a régi kamarai, részint az újabb rendelettárakban elszórva talál­tatnak. Ily gyűjtemény már csak azért is szükséges hogy alkalma­s módja legyen a nagy­közönségnek is a pénzügyi rendeletekkel megismerkedni, az igaz­gatás egyöntetűsége és pontossága szempontjából pedig nélkülözhetően, mivel még a régibb hivatal­nokoknak is bajjal jár az évek hosszú során át megje­lent bővítő, módosító s magyarázó rendeleteket emlé­kezetben tartani, az ifjabb hivatalnokoknak pedig csaknem lehet­etlen e­xoliánsokból kiválasztani azokat a rendeleteket, a­melyek még állanak, azoktól, a­melyeket utóbbi rendeletek lényegesen megváltoz­tattak vagy hatályon kívül helyeztek. (Trefort miniszter úr­ a követ­kező felhívást intézte a magyar főpapsághoz : Midőn ez alkalommal a magyar tisztelt főpap­ságnak, hazánk kulturviszonyai fejlesztésében, min­denha tanúsított hazafias áldozatkészségét, a szép­­művészetek egy hatalmas tényezőjének felkarolá­sára irányzom, teszem ezt azon meggyőződésben, hogy megkeresésem ép oly lelkes viszhangra talá­­land, mint a­mily nemes szándék engem arra ve­zérelt. Örvendve olvassuk az európai sajtónak a köz­kiállításon képviselt festőművészetünkről hangozta­tott elismerő nyilatkozatait. Nem lehet feladatom, hazánk egyes művészei­nek részletes méltatásába bocsátkoznom ; művésze­tük legszebb záloga a közelismerés; itt csak újólag is (czim) ismert, a magyar főpapsággal hagyományos áldozatkészségére hivatkozva,­azon leghőbb óhajtá­somnak kell kifejezést adnom, hogy vajha e remek­művek — nemzeti művelődésünk fejlésének hathatós tanúi — csakhamar, ne a külföld tulajdonává vál­janak ! Erre akartam (czim) a szép és nemes iránt me­legen buzgó hajlamát irányozni. Végül még engedje (czim) kifeje­znem azon re­ményemet, hogy hazánk tisztelt főpásztorainak any­­nyiszor hivatkozott — s ez eszme felkarolásával is kétségen felül kifejtendő — hazafias útmutatása, bi­zonyára üdvös vezér például szolgáland mások­nak is. Fogadja (czim) kiváló tiszteletem őszinte nyil­vánítását. Budapesten, 1873. évi július hó 5-én. (A magyar hitelsegélyegylet) mai ülésében jelentéktelen tételekre szóló váltók nyujtattak be, és pedig csupán helyből. Holnapra már nagyobb leszámolások jeleztettek a vidékről. Az egylet még jóformán a szervezkedés stádiumá­ban van, és a személyzet megalakításával foglal­kozik. (A francziaországi gabona ha­táridőüzlet­ ügyében, mint a »P. Lt.« egy bécsi sürgönye jelenti, a magyar kereskedelmi miniszter a külügyminisztériumban erélyes intézke­déseket sürgetett. Kívánatéra a párisi osztrák-ma­gyar követség távsürgöny útján rögtön utasíttatott, hogy e tárgyban, ugyancsak távirati uton, azonnal tüzetes jelentést tegyen, melynek alapján a további utasítások haladéktalanul közölténn­ fognak a követ­­séggel. (Az omladina eredet­ei az »Alig. org« egy czikkében következőleg adatik elő: „Az omladina eredete még az 1848 előtti időre vezethető vissza, a mikor a szerb tanulók Pozsonyban irodal­mi egyletet alakítottak és költeményeiket mint az omladina termékét, egy kötetbe gyűjtve, nyilvános­ságra hozták. Ezen tanulók közt volt M i­­­e t­i­c­s is. Később Branko, szerb költő gyakran énekelte meg az omladinát, mely kifejezés jobbára csak a ta­nulókra vonatkozott. Az Omladina csak akkor vette föl újabb szervezetét, mikor J­ovanovics Vla­dimir, ki Szerbiából emigrált, 1865-ben Svájczból a »Vojvodinác­ba költözködött és a »Zasztava« mun­katársa lett. Jovanovics az „Omladina« névnek más jelentőséget tulajdonított. Szerinte az omladinához nem csak az „ifjúság« (ezt jelenti ugyanis szerb nyelven az omladina szó) tartozik, hanem mindenki, aki a szerb nemzetben a műveltség terjesztése által a nemzeti önérzetet iparkodik ébreszteni és felada­tává teszi a szerbség fölszabadítását és egyesítését (oslobodjenje i ujedinjenje Serbstva.) E czél elérésére minden szerb helységben a Dunán innen és túl albi­zottságok alakultak, melyek az újvidéki központi bizottsággal összeköttetésben állottak. A tagdíj egy évre 2. o. é.­sztot tett. Az omladina népkönyveket, naptárakat stb. adott ki, nyilvános előadásokat tar­tott, mulatságokat (beseda) rendezett nemzeti mű­sorral, szóval minden elkövettetett a szerbek nemzeti önérzetének emelésére. Miletics ez omladi­na vezérének tekintetett. A magyar kormány az omladinával, mint iro­dalmi társulattal, nem törődött­ a vándorgyűlések, melyeket az omladina minden évben a szerb váro­sokban felváltva tartott, csak rendőri felügyelet alatt állottak . 1868-ban a belgrádi válság folytán azon­ban az om­auina alapszabályai módosítás alá vétet­tek. De midőn a magyar kormány 1871-ben az alap­szabályokon még több módosítást akart tenni, és ne­vezetesen az idegen államok polgárait az omladinából kizáratni akarta, és a verseczi gyűlés e változtatáso­kat nem akarta elfogadni; a rendőrség e gyülekeze­ Budapest, június 14. Huszonnégy év előtt történt, hogy Cob­­den Richard a szabad kereskedés s az örök béke eszméinek fáradhatlan apostola az an­gol parlamentban azt indítványozá, hogy a kormány utasíttassék, hogy az akkor fenn­forgó nemzetközi viszályok kiegyenlítésére a választott békebiróságok rendszerét ajánlja és szorgalmazza a külhatalmasságoknál. Akikor Palmerston lord pár életézel ütötte el a dol­got s a ház nagy többsége mosolyogva tért napirendre az indítvány fölött. Azóta Anglia maga két ízben nemcsak­ tényleg igénybe vette a választott békebíróságokat, hanem annak­ határozatai előtt, noha azok reá nézve rész­ben igen terhesek voltak, készségesen fejet is hajtott. Az Alabama és a San Juan kérdést a világnak politikailag két legműveltebb köz­állománya szabadon választott nemzetközi ítéle­zek elhatározásaira bizta s a szép sikertől bátorítva ugyan az az angol par­lament, a­mely egykor Cobden pro­positióját rövid uton eltemette, a múlt héten elfogadta Cobden egyik tanítványának és szellemi örökösének hasonló irányú indítvá­nyát. Az angol parlament alsóháza a király­nőhöz feliratot fog intézni, melyben fölkéri őt, hogy hagyja meg külügyminiszterének, hogy a nemzetközi jog codificatiója s­ltalá­­nos és állandó nemzetközi választott bíróság alkotása ügyében tárgyalásokat kezdjen a külhatalmakkal. Az indítványt ez­úttal is ellenzéssel foga­dó a kormány, és Gladstone, a­ki ellene szót emelt, hosszú beszédben iparkodott elfogadá­sát megakadályozni. Okoskodásának eszme­menete jellemző.Nem életekkel, hanem érv­ek­kel akarta az indítványt megbuktatni; nem nevezi azt fellengző ábrándnak, hanem in­kább bebizonyítani iparkodott, hogy a kor­mány az indítvány nélkül is hasonló irányt követ, hogy maga elfogadta a békebíróságok rendszerét s hogy öt év óta minden egyes felmerülő differentia elintézése körül jó szol­­gálataival iparkodik a béke és a mérséklet, parancsait érvényre emelni az érdeklett fe­leknél. E politikától eltérni nincs ok: a kér­dés még nem érett meg annyira, hogy az elv,­ltalános elfogadására reményt nyújtana . Anglia, ha ma ilyen eszmékkel lépne a ca­­­binetek elé, könnyen azon gyanúba juthatna, hogy önérdekből beszél s saját gyengeségét ilyen philantrop, de a legtöbbektől meg nem értett ajánlatokkal törekszik álcrázni. Elég ha Anglia most csak a példaadásra szorítkozik s igy készíti elő a nemzetközi törvénykönyv és bíróság eszméinek diadalát, mely előbb­­utóbb be fog következni, így szólt Gladstone; a parlament azonban nem elégedett meg pél­daadással , hanem nagy lelkesedés közt, magát az indítványt is elfogadta. Gyakorlati jelentősége mindkét dolog­tól, melynél szerbiai, herczegovinai, montenegrói küldöttek mint nézők, sőt a hirhedt herczegovinai emigráns, Pelagits archimandrita mint szónok vettek részt, szétoszlatta, és az összes omladinai bizottságo­kat betiltotta. A központi bizottmány székhelyét erre Belgrádba tette át és onnét folytatta te­­­vékenységét, bár e város nem lehetett törekvései számára kedvező talaj, mivel az omladiga a lakosság egy részénél azon gyanúban állott, hogy Mihály fe­jedelem meggyilkoltatásánál erkölcsi bűnrészesség­­ben áll.

Next