Pesti Napló, 1873. október (24. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-25 / 246. szám

946. sz. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A1 lap Szellemi részét illeti) minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, Szombat, October 25.1873. REGGELI KIADÁS. 94. évi folyass. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten kánhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­12» — » Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán* minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy­ mint­ előfizetések a KIADÓ-HIVATALBA. Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre . . 24 frt. • Félévre ... . 12 „ Negyedévre . . . „ Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó -­hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „P. Napló“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, oct. 24. A mint értesülünk, az igazságügyminisz­ter úr elhatározta az ügyviteli rendszabályo­kat revideálni s átalában az igazságszolgálta­tás administrativ részében beható reformokat a czélból létesíteni, hogy a kezelés úgy a köz­ponti, mint a vidéki bíróságok működési kö­rében a lehető legegyszerűbb lábra állíttas­sák. S mint halljuk, e czélból egy külön szakértői tanácskozmányt is szándékozik még az ősz folytában egybehívni. Mi ez elhatározást s mind­azon lépést, mely a bírósági ügyviteli szabályok egyszerű­sítését s az igazságszolgáltatás administratív részének észszerű reformját czélozza, föltét­lenül helyeseljük. Helyeseljük, mert ismerjük az anomáliák azon végtelen számát s roppant tömegét, mely az ügyviteli szabályok héza­gossága, sőt helytelensége miatt az igazság­szolgáltatás administratiója körében ország­szerte nemcsak előfordul, hanem rendes szo­kássá, rendes gyakorlattá vált. S mellőzve itt a másod- és harmad­fokú bíróságok ügyvite­lét, ezúttal csak az első fokú biróságok műkö­dési köréből akarunk állításunk igazolá­sára néhány szomorú tüneményt felem­líteni. Az 1871-ik évi 32-ik törvényczikk sze­rint az igazságügyminiszter az első folyamo­­dásu kir. biróságok tettleges működésének megkezdésétől számitandó két év lefolytával pontos statistikai adatokat köteles a törvény­hozás elé terjeszteni minden egyes törvény­szék és járásbíróság ügyforgalmáról, hogy azok alapján akkor a törvényhozás mind a bíróságok számát, mind azok kerületét és beosztását, mind pedig a bírói létszámot véglegesen meg­állapíthassa. Azon két év, mely alatt e pontos statis­tikai adatokat gyűjteni kell, ma­holnap vé­gére jár. E két év az 1872-dik és 1873-dik év. E két év alatt kell a bíróságoknak olyan ügyforgalmat teremteni, mely mind a biró­ságok számának, mind a bírák létszámának végleges megállapításánál alapul tekintet­hessék. Azt hihetné az ember,­­hogy a bírósági ügyforgalom a bíróságok befolyásától s ön­kényétől teljesen függetlenül képződik. Azt hihetné az ember, hogy a polgári perrendtar­tás s az igazságügyminisztérium által kidol­gozott ügyviteli szabályok alapján minden bíróságnál csak annyi ügy lehet, a­mennyit a felek oda visznek és csak annyi ügyszám lehet, a­mennyinek a perrendtartás szabvá­nyai és a józan felfogás szerint lenni kell. A­ki nálunk ilyen hitet táplál , annak nagyon hosszú álomból csak ma kellett fel­ébredni, vagy ha mindig ébren volt is, de a központi felügyeletet, az ügyviteli szabályo­kat s a bíróságoknak ü­gyszaporító furfangjait csakugyan nem ismeri. Rettenetes állapot az, a­mit e tekintetben az ügyviteli szabályok ru­ganyossága alapján a bíróságok leleményes­sége előidézett. S nehogy azon váddal illet­tessünk, hogy állítsunk valamit és nem bizo­nyítunk semmit is : szolgálunk egy pár na­gyon exclatáns példával is. Ismerünk egy vármegyét, melynek a rendezés előtt volt egy törvényszéke, most pedig van kettő. Azelőtt az egy törvényszék polgári, büntető és telekkönyvi osztályánál egy éven, a legutolsó éven át összesen meg­fordult 14 ezer ügyszám, most pedig ugyan­azon vármegyének felében az egyik kir. törv.­­széknél megfordul 28 ezer ügy­szám és a má­sik felében, a másik kir. törvényszéknél sem kevesebb. Summa summarum ma négy­szerre nagyobbnak látszik az ügyforgalom, mint volt 1871- ben, a rendezés előtt. Láttuk-e csak, vagy voltaképen is na­gyobb az ügyforgalom? Ez a kérdések kér­dése. S feleletünk erre az, hogy az ügyforga­lom valóban semmivel sem nagyobb, sőt a bűnügyi forgalom ügyszámának túlnyomó része a kir. ügyészséghez tétetvén át, határo­zottan kisebb, mint 1871-ben volt. Ha tehát mégis négyszerre több számot képes a tör­vényszék kimutatni, ennek oka az : el­ő­­s­z­ö­r, hogy az ügyviteli szabályok több számot követelnek, s másodszor, hogy a biróságok készakarva, mesterségesen, gyak­ran törvény és szabály­ellenesen szaporítják a számokat. Erre pedig jó okuk van. Igen, mert a központi felügyelet egyedül és kizárólag a számok után ítéli meg a tevékenységi mozgalmat s a bírák ügybuzgóságát s épen azért azt, a bírót, ki 100 érdemleges ügyet 5000 számmal végez, nagy elismerésben ré­szesíti, azt a birót pedig, ki 200 érdemleges ügyet 2500 számmal végez, a másik mellett jól megdorgálja. Amaz munkás és kitűnő bírónak, emez munkátlan és selejtes biró­­nak tekintetik.Ez az egyik ok. A másik pedig mely a biróságot a számok szaporítására sar­kallja, az, hogy a számok alapján készül a statistikai kimutatás, és a statistikai kimuta­tás alapján szaporíttatik a bírói létszám. Szomorú a kép, de való. A rendezés első évében csak néhány törvényszék és néhány bíróság lépett még ezen térre, ma már sok rajta van. Ama néhány törvényszéket ért el­ismerés s a gyakorlati következményre szá­mitó biztos kilátás ma már a legtöbb törvény­széket és biróságot e térre kergette. Pápa eltanulta Győrtől , Veszprém Fehérvártól, Nyíregyháza Böszörménytől, Kardszag, Pécs és a többi önmagától. Egyik bíróság a má­sikat kimutatásaival felülmúlni törekszik. E tárgyra még alkalmilag visszaté­rünk. A „Pesti Napló“ tárczája. Mario Yacano Emil a székelyekről. Az „Über Land und Meer“ czímű­ Stuttgartban vasárnaponként megjelenő német lap idei 26. számában egy czikket közöl a székelyekről e czím alatt: „Die S­z­ékler in Siebenbürgen und die Wallachei«, s szövege világosításául képet is mellékel az 504-ik lapon, mely alatt ez van írva: Székler werden von Gensdarmen über die Gränze escortirt, nach dem Gemälde von G. Vastag. E kép azt ábrázolja, hogyan kisér vissza vi­haros téli időben két romániai lovas csendőr két székely nőt és négy férfit, kik úgy vannak lánczra fűzve, hogy egyiknek karján, másiknak nyakán te­­keredik az keresztül; egész nap utaztak — igy tart­ja a szöveg — hegyen völgyön át,­­ csendőrök lovai kifáradván, pihenőt tartanak. Szerencséjök a kísér­teknek, hogy ők is megnyughatnak. Míg amazok ma­gukat pálinkával üdítik föl, a nyomorult tekergők hátukat a szélnek fordíthatják. De a láncz,a kegyet­len láncz nyakukba bevágódva marad. Nyugvás alatt még érezhetőbb a fáradtság, s ha ennek vége, ismét hurczolkodhatnak tovább. Hajh! mint szórják rájuk a gúnynevet és ütleget, ha a szerencsétlen ka­raván ismét útnak indul.« De e leírásnál maga a kép még szánandóbb állapotban mutatja tárgyait. Egyik székely levett kalappal kér a csendőrtől pálinkát, a másik sováran feléjök fordulva nézi őket; egyik nő hátán levő pod­­gyászával a férfi térdéhez borul melegedni; a má­sik beburkolódzva foszlányos öltönyébe szintén a tér­deplőhöz zárkózik; egyik hosszú oláh bundába öl­töztetett férfi, fülén alól húzott kucsmával arczát­­fejét elfödve s társának hátat fordítva, szintén ket­ten egymást melegitni akarni látszanak. Székely jellemet mutat teátok tartása, nép­­viseletek : a kalap, a felső öltöny, a lábbeli, a palcta, és a hosszú haj — átalában a kép alakjai conceptio­­jához és kiviteléhez, mint nem festő, nem szólok; nekem a czikkhez és annak kép­magyarázatához egészen más szempontból van szólóm, abból t. i., hogy váljon a művésztől helyes velt-e a székelye­­k­­ ily állapotban s az írótól oly formativ kíséretében mutatni be Németországnak, a mint és milyenek alapján tette s én mindjárt ismertetni fogom. Megkérdeztem iránta, s úgy nyilatkozott,­­ hogy ő e képét ezelőtt több évekkel adta Vacano úrnak , azon időben , midőn a székely kiván­dorlás és székely meggyalázáa 1868 — 70 körül Oláhországban épen tetőpontján volt, s mikor ő a szöveg írójával ugyanott huzamosabb ide­ig mulatván , gyakran fájó szívvel voltak ta­núi a képen látható és más jeleneteknek; nekik a kép és szöveg készítésével szándékuk az volt, hogy a külföld közvéleményének pressiója által részint a kormányt a kivándorlás megakadályozására, részint a székelységet a ki nem vándorlásra bírják; külön­ben biztositni kívánt, hogy mind őt, mind Vacano urat munkájokban a legjobb indulat vezette. Ismerem azon helyzetet, midőn az író és mű­vész honától távol, könyvei nélkül kénytelen írni, vagy hogy minő tárgyat vegyen rajzba és tegyen vá­szonra, a körülmény, a közönség kedve vagy ízlési igénye, néha materiális szükség is határozzák el; kisebb tévedéseket ilyenkor nem is kívánok számba venni — rajtam is, máson is megesik az nem egy­szer. Azt is tudom, hogy Vacano úr irántunk és iro­dalmunk iránt utóbbi­­időben méltánylást érdemlő rokonszenvet mutatott, el is ismerjük azt készsé­gesen. Vastagh György úrban pedig festő­művésze­tünknek egy igen kiváló tehetségű, jeles ecsetű és a bécsi lapok által nem egy ízben kitüntetett képvi­selőjét örömmel ismerjük el, s én úgy vélem, a jó szándék egyik részről is egyátalában kétségbe nem vonható. Mindazáltal azt kimondani szükségesnek lá­tom, hogy én nem tartom helyesnek ily tárgyú kép­nek egy oly nemzet nagy és műveit olvasó közönsé­ge elébe vitelét, a­mely előtt és a­melynek hírlapjai­ban kivált az erdélyi szász levelezők s szászok által informált touristák különböző időkben s kivált pár év óta rólunk magyarokról annyi kedvezőtlent, nem igazat sőt meggyalázót ir­tak és tettek közzé. Festő művészeinkre nézve van egy báladatos tér, a mivel nekünk Európa előtt a művészet tekin­tetében hírnevet, a műveit világnak szellemi örömet csinálhatnak : táj­aink, az erdélyi természet nagyszerű szépségei, valamint történelmünk régi emlékeinek rajzokban és ecsettel örökítése. Ezt tegyék ők, ezzel kötelezzenek le minket és a hazát. Társadalmi bajaink rajzát s ostorozását hagyják a színpadnak vagy ma­gának a társadalomnak. Még kevesebbé tartom helyesnek, sőt épen vétkesnek kell nyilatkoztatnom azt, ha valaki egy népről elég alapos tanulmány és kellő ismeret nélkül oly ítéletet mond, a­mely azt meg nem érdemelte és igazságtalanul sújtja, gyalázza, nemzeti jellemét s jó hírnevét mintegy beszennyezi. Yacano úr a székelyekkel ezt tette. Nézzük mit ir róla az említett kép szöve­gében. »A székelyek vad erkölcseiket soha nem szok­ják el, kézi mesterséget nem űznek, hanem — ha van — földjüket mivelik, fő jellemvonásuk a röstség, a székelyek közül sokan elhagyják hazájukat, tűz­­helyeket, és iparukat (tehát még is van közöttük ipar) azért hogy Oláhországban — melyről a monda azt tartja, hogy az az aranyok Kaliforniája — az ara­­nyat fáradság nélkül az utczáról szedjék fel; a szé­kelyek — írja tovább — ezek a dologhoz nem szo­kott emberek azért mennek Oláhországba, hogy családjuknak gazdagságot vagy ön­fejek alá legalább egy párnát szerezzenek ; a székelyek régi vitézi hité­­nek s harczi bátorságának valamint tiszta erkölcsé­nek már ma csak nyomait láthatni; szép reményekkel megy be a székely az aranyok honába, ott eltátja száját s várja a sült galambot szájába'; az oláh kor­mány kénytelen kikisértetni e tekergő koldusokat, megtisztitni tőlük az országot, a kik télen át igen könnyen válnak rablókká, tolvajokká ; jó haza­fiakból már egy bizottság alakult, mely a szé­kelyekről, e régi híres néptörzsről (hasonlóul a czi­­gányokhoz) gondoskodjék, s az eddiginél jobb neve­lés, iskolák és kiképzés által iparossághoz és rendes élethez szoktassák.“ A­hány mondat, annyi valótlanság. Vizsgáljuk az elsőt : „a székelyek vad erköl­cse ..." Az erdélyrészi r. katolikusoknak csak a múlt és folyó század­ban négy püspöke volt székely: a két Mártonffy, Kovács és a mostani; a reformátusoknak e században már kettő : Antal és Bodola; az unitá­riusoké majd mind székely volt: Szent-Ábrahámi, Ágh, Székely Sándor s a mostani Kriza; nyolcz ka­tolikus, hat református, három unitárius, közép és félgymnasiumban legalább is 100 tanár, 1000-et meghaladó ekklézsiában legkevesebb 600 pap és ugyanannyi iskolatanító székely; a magyar iroda­lom igen tekintélyes művelői: Mikó Ferencz, Cse­­rey, Bőd, Benkő, Nagy-Ajtai-Kovács István, Kriza, Berde és még számos jó nevű író székely; Sinén­­falvi Székely Mózes közönséges székelyből erdélyi fejedelemmé küzdötte fel magát; ma gróf Mikó köz­lekedési miniszter tudott lenni, gr. Kálnoki egyik fő­­királybiró, a másik képviselő, a Lázár, Apor, Dá­niel, Ugrón, Sándor, Horváth, Benkö, Hanter és számtalan virágzó nemzetségek, melyek Erdély közigazgatását és igazságszolgáltatási ügyét száza­dokon át intézték, székelyek; a vármegyei magyar­ság, Enyed, Maros-Vásárhely, Kolozsvár közép­osz­tálya nagy része székely; Magyarországon is száz hely, száz pap, tanár, tiszt, tudós van székely .... Vad erkölcsű nemzet állíthatja-e ki oly erős contingensét az egyházi, polgári és társadalmi élet, a szabadság és közkormányzat minden ágában ily kitűnő helyen munkálkodó férfiaknak ?! Menjünk tovább : a székely nem űz kézi mes­terséget . . . .“ A székely maga készíti gazdasága s gazdasz­­szonysága minden eszközét, férfi és női ruházatát, házi bútorait, asztal- és ágyneműjét, gyári deszkát, zsindelyt, fazekat, fedő cserepet, hordót, szószéket, fon­kosarat, gyékényt,lábdörgölőt, szatyrot, sző szép vásznat, pokróczot, viseletéhez való posztót; jó asz­talos, kőmives, építő, ács, szabó,czipész, szűcs; ügye­sen dolgozik gyárakban, só-, vas- és rézbányában, hajón, malomban s azt bárhova állítják. Az ilyen népről nem lehet azt mondani, hogy kézi mesterséget nem űz. Az ipar bármely maga­sabb ágában is be lehetne őt gyakorolni hamar, hogy most ebben hátra van, Ausztria az oka, mert sem kézi, sem gyáriparukat fejlődni nem engedte, hogy legyünk gyarmati állapotban örök időben, legyen neki árupiacza Magyarország. „A székely fő jelleme a röstség“ — írja V. ur. Könyveimtől távol írom e sorokat, de otthon statistikailag ki tudnám mutatni, hogy akkora terü­leten, mint a székely föld termékeny része (s ősha­záját ne számítsuk be) nagyobb fáradsággal, iga­­zabb és verítékezőbb munkával Európa egy népe sem él, mint a székely. Sachsen és Würtenberg sem népességével, sem szorgalmával nem múlja felül ez életre való népet, meg él ő a jéghátán is, a munka életfeltétele neki; van is sorsához képest vagyona; szépen ruházkodik, csinos kertje és udvara, lakott kamarája, falvai rendesek, szépek. . Ily népet rest­­nek mondani nem lehet. „Nincs birtoka“ — azt is mondja a czikkíró. Sőt az egész nemzet birtokos volt ezer év óta, hisz ő foglalta földét fegyverrel.Hiszen ma 13 S­z­é­k­e­l­y­­föld, Székely ország hazája neve. Hogy ne lenne földe, mikor egész kis országa van ?! Oláhország utczáira arany szedni mennek a dolgozni nem szerető székelyek... Lehet az elmenők közt dologtalan is, megenge­dem, de hogy az egész nemzet munkás és igen szor­galmas, már kimutattam. Hát miért megy el csépel­ni, aratni, kaszálni 15—20 mértföldre? Az elszapo­rodott népű falukból egyesek elmennek Oláhország­ba is, de csak munkát és kenyeret keresni; alig hi­szem, hogy aranyszedni, az utczákon ott inkább egyebet lehet felszedni, mint aranyat. De hát Erdély­be nem jö­tek-e be a XIV. XV, XVI. és XVII szá­zadban oláhországi szegények és olykor gazdagok. S itt nálunk a Királyföldön, Fogaras vidékén, a Szé­kelyek földje hatásos határain nem megtelepedtek-e mint majorosok, méhészek, juhos gazdák, nyáj örök, udvar-birák, jobbágyok, kalmárok, kis kereskedők sat. Egész oláh faluk igy támadtak a szászok között s a székely föld szélein.Ha mi házat s kenyeret adunk nekik, vájjon székelyeink munkáért miért ne mehet­nének el Romániába? Nincs miért oly igen erősen a székelyeknek esnie, nincs miért biztatni onnan a székelyeket, van tisztizni valója Oláhországnak bőven! A „székelyek vitéz hírének s erkölcsének csak nyoma látható ma . .. iratik tovább.« Az elsőnek ellenkezőjét 1848—49-ben megmu­tatták. Bemnek legkedvesebb katonái ők voltak, ő mondta, hogy jó vezérlet alatt a magyar királyság legbátrabb katonája tud lenni a székely. S Bem sza­va itt döntő.. . Az erkölcs dolgában sem áll hátrább egy népnél is. Termetesebb, ügyesebb, tartósabb életű embereket egy ország sem szül, mint a szé­kelyek földje. Ott kell őket megnézni fészkükben, honjukban s azután bírálni. Oláhországba, Brassóba, Szebenbe, Segesvárra szolgálatért elvándorolt ha­­jadonait sajnálom; óhajtandó, hogy szükség ne űzze el őket az apai hajlékból; mi lesz velük gyakran tudnivaló — az, a­mi az egyedül álló nőé mindenütt a világon, legyen székely vagy szász, oláh vagy né­met. De a fészket magát, a nemzet életmagvát, az ős­székely földet, és benn, tömegben, folytonos munka­kört, vallásosan élő nép zömét nem féltem. »Eltátja száját Oláhországban a székely« — ezt is írja ama czikk szerzője. Alig hiszem. Megbámulni megbámul a székely olyat, ami előtte ül, de csak azért, hogy róla egy jó vicrczet csináljon; egyébiránt hült szájú oláhot, tá­­tott szájú szászt és németet eleget láttam, székelyt nem. A teremtett éző népek össze szokták szorítani még fogaikat is, sőt a székely oly eleven, szemes és ravasz, hogy a mikor veszekszik, mit»* --­ Budapest, oct. 24. (Havas Ignácz budapesti mi­niszteri biztos) ma vette át a miniszterel­nöktől a főpolgármesteri kijelölést tartalmazó kir. leiratot. A holnapi alakuló közgyűlésen a főpolgár­mestert titkos szavazással választják. A szavazás golyókkal történik. (Az államkölcsön.) A kormány egy ujabb előlegezési üzletéről —­tudvalevő, hogy az 1873. budgettörvény 14 milliónyi ily üzletre hatalmazza fel a pénzügyminisztert — a „P. Ll.“-ban a követ­kezőket olvassuk :Az előlegezési üzlet a pénzügyminiszter és a hitelintézeti csoport és né­hány német ház között — londoni c­égek nincsenek képviselve — értesülése szerint megköttetett, és a pénzügyminiszter a 6 milliót tallérértékben már meg­is kapta. Az új kölcsön tárgyában Weninger úr jó fogadtatásban részesült az angol bankároknál, úgy, hogy a kölcsön létrejövetele ma már biztosítottnak tekinthető. (Ha ez üzlet már csakugyan megköttetett, úgy az valószínűleg előleg az uj kölcsönből s abba fog beszámíttatni. A­mi e kölcsönt illeti, az soha sem volt kétséges, s bécsi lapok tévednek, midőn Weningert azért utaztatják Londonba, mert — mint írják — a német pénzpiacz a kölcsönre nem volt haj­landó. A kölcsönt a Rotschild csoport szolgáltatja, melynek Bécsben, Berlinben, Londonban vannak ügytársai, s a berliniek ez üzletben nagy részt vesz­nek. Bleichröder jelenlegi bécsi útja a kölcsön ügyé­ben is történt.) (A »Granicsár“ felfüggeszt­e­­t­t 11.) A »Pancsevacz« helyébe lépett »Granicsár« az Omladina határőrvidéki közlönye a kir. ügyész­ség kezdeményezése folytán a pancsovai kir. tör­vényszék által három hónapra felfüggesztetett. A czikk, mely ezen intézkedésre vezetett, elmondja a határőrvidéki szerbeknek, hogy miután ők 1849-ben leverték a magyarokat, és igy megmentették az ural­kodó koronáját, most ugyanazon fejedelem a magya­rok boszujának adta át őket, és azután igy folytatja : Legyetek áldottak, hogy az ellentállásra fegyver­keztek, meg ne adjátok magatokat testvérek, és ha rosszul járnátok, emlékeztetek meg, hogy testvérei­tek vannak, kik hozzátok fognak sorakozni, így folytatja azután tovább. (Az orosz lapok a boszniai ügy­ről.) A bosnyák ügy még mindig bő anyagot szol­gáltat az orosz vezérlapoknak az osztrák-magyar keleti politika megvitatására. A »Birz. Viedom« az »Odessky Viesenik,«és főképen a»Mosk .Viedomosti,“ Ausztria-Magyarország eljárása ellen, a tegnap ér­kezett »Golos« mellette nyilatkozott, a conservativ zászlót lobogtató „Russky Mir« pedig a két szélső irány között közép állást foglalt. Az Ausztria-Ma­­gyarország és a török birodalom között keletkezett diplomatiai összekoc­c­anás a „Mir« szavai szerint a hírhedt keleti kérdést újra a felszínre hozta. De most az egyszer az érdekelt államok szerepei némi változást tapasztalnak: »Ausztria« most nem mint az ottomán igények védője, hanem, mint a kereszté­nyek védelmezője lépett fel. Törökország helyzete igen nehéz és kellemet­len lett : egyrészről a bécsi kabinet azt tudatta vele, hogy eljárását nem találja igazolhatónak, más rész­ről pedig Románia, Szerbia és Montenegró nagy mértékben rokonszenveznek a bosnyák kereszté­nyek törekvéseivel, s könnyen megtörténhetik, hogy ezen fejedelemségek felhasználják az osztrák-ma­gyar monarchia és a porta közötti meghasonlást a török iga lerázására (?) Ugyan ez ügyben B­é­c­s­b­ő­l a következő­ket jelentik : Bosnyák hírek megerősítik az Assim pasa különös magaviseletéről elterjedt jelentéseket. Minden könyv, mely Belgrádban nyomatott, eltilta­­tott; senkinek sem szabad Ausztria-Magyarországba vagy Szerbiába utazni, ha erre korábban enge­délyt is nyert. A pasa továbbá aláírásokat erőszakol ki annak bizonyítására, hogy az illetők Draganesics consul által csábbittattak a török hatóságok elleni panasztevésre. Úgy látszik, hogy Assim pasa nem érzi magát állásában egész biztosnak. E kérdés kü­lönben hg Bismark s gr. Andrássy között értekezés tárgyát képezé, s a portánál levő osztrák­magyar követ, gr. L­u­d­o­­­f­f igen részletes utasí­tásokkal tért vissza Konstantinápolyba B­udapest, oct. 24. Van az ultramontánoknak egy érvük, mely a legalkalmasabb reá, hogy szeget üs­sön a gondolkozni nem szeretők fejébe. Tele beszélik hallgatóik füleit a házasságnak mint erkölcsi viszonynak természetével, s ha sikerült a házas élet fogalmát az idealizmus legsublimisabb magaslatáig felsrófalniok, gú­nyosan mutatnak a korteskedés gyakran tisz­­tában eszközei által produkált nemzeti tör­vényhozókra, s az administratív téren a pol­gármesterekre és szolgabirákra, és méltó in­­dignátióval kérdezik : Mit? — A legszentebb viszony szabályozását a parlamentre bízzuk, melynek tagjait ittas fővel választja a tömeg, s megkötését azon hatóságokra, melyeknek hivatása az utczasöprésről s a városi szemét eltakarításáról gondoskodni? Távol van tőlem kétségbe vonni, hogy a házassági viszonynak legfontosabb momen­tuma ennek erkölcsi oldala. De sajátságosan lep meg, midőn az erkölcsi momentumból épen az egyház akar magának jogot levonni annak szabályozására. Ugyan mikor szolgál­tatott ez okot arra, hogy a házasságot az „er­kölcsi viszony“ jogczimén kezébe adjuk? Soha a vallás eszméje, soha az egyházi szellem mélyebben át nem hatotta az európai társadalmat, mint a középkorban. A vallás volt egyetlen közös ügye, fő uralkodó eszméje Európának; az egyház volt az egyetlen te­kintély, mely a népvándorlás mindent felfor­gató viharait ingatlanul kiáltotta, mely győz­­tesen kelt ki ennek cháoszából és támasz­pontul szolgált Európa új politikai és fáj­­dalmi világrendjének megalakulására. Az uralkodók papi tanács után cselekedtek, a nép az egyháznak adózott, a papság eszével gondolkozott. És uralkodott e valaha durvább anyagibb felfogás a házasságról, volt-e a házasság valaha brutálisabb viszony, mint e korban ? Nem vehetjük ki e tekintetben még az úgynevezett lovagkort sem. Ismerjük a lova­­giság intézményének eredetét: reactio volt az a kor nyers barbarismusa ellen, kísérlet az erkölcsök, a szellemek nemesebbé tételére. Mint az ifjú lelkében az első szerelem ideje, úgy volt a lovagiság a keresztény társadalom költői, ideális korszaka. A vallás, az egyház eszméjének a középkori társadalomban emel­­kedettebb nyilvánulását nem látjuk a lovagi­ság szelleménél és intézményénél, — és váj­jon mi volt hatása a házasságra nézve? Nem Scott Walter regényei, hanem az igazmondó história szerint a házassági viszony lazább, erkölcstelenebb még a Pompadourok korában sem volt, mint e mindenekfelett vallásos lovag­korban. A „lovagiság” szelleme, mely a vallás eszméjének fáján termett, oda vitte az euró­pai társadalmat, hogy a szerelmet és hűséget máskép mint a házasságon kivül, lehetetlen­nek tartotta. S várjon minő becset tulajdonít­hatott e kor azon viszony erkölcsi oldalának, melyet a gyakorlatban ekként a demoralizá­ló fészkévé avatott ? Ez volt a keresztény társadalom felfogá­sa. S az egyházé? A gnostikusok, kik a házasságot egy­szerűen elvetették, ugyan eretnekeknek nyil­váníttattak, de azért az egyház az egész kö­zépkoron át erkölcstelen viszonynak tekintet­te a házasságot. E felfogás szülte az egyházi atyák korában azon szenvedélyes izgatást a házas élet ellen, mely utóbb a szerzetes ren­dek keletkezésére vezetett, e felfogás teremté az egyházban azon iskolát, mely már az első századokban elvetette a papok házasságát, s melynek nézeteit VII. Gergely, bár poli­tikai okokból, utóbb az egyház törvényévé emelte. A vallásosság első lázának elmúltával ugyan megszűnt az egyház rendszeresen ül­dözni a házasságot, sőt felfedezvén benne a befolyásszerzés új eszközét, igyekezett azt is hatáskörébe vonni, — de e viszony maga­sabb erkölcsi jelentőségének felismeréséig soh­­sem birt emelkedni. Az egyház sohsem látta be, hogy erkölcsi tartalma is lehet az érté­kek ezen szövetségének, s legfeljebb eng­ed­­ménynek az emberi természet gyarlósá­gai iránt, szükséges rosznak tekinté, mint mai nap a prostitutiót. Ebből indul ki házassági törvényhozása is, úgy a múltban mint a jelenben. El nem ismerve a házasság erkölcsi jogosultságát, bűnös viszonynak tekinti, melyben az ember­nek isten kegyelmére van szüksége. E kegye­lem a papi áldásban nyilatkozik melynek hi­vatása e természeténél fogva vétkes viszonyt minden conkrét esetben „büntelenné“ tenni.De még ez sem teszi e kötést teljesen tisztává : a papnak nem szabad nősülnie hogy „tisztasá­gát megőrizze.“ Az egyház ezen felfogásából legi­e kö­vetkezik, hogy a házasság lényegévé, sark­pontjává a felek egyesülését teszi. A canon­­jog szerint csak az oly házasság oldható fel, mely még nem consummáltatott.Lehet-e ennél durvább, anyagibb módon fogni fel a Házas­ságot és megtagadni ennek erkölcsi momen­tumát. Az egyház erkölcsi résznak, az emberi gyarlóság iránti concessiónak tekinti a há­zasságot, é­s váljon várhatjuk-e józan ész­szel tőle, hogy e viszony magas erkölcsi je­lentőségének megfelelőleg járjon el szabályo­zásában ? Mert ne feledjük, hogy egyházi részről csak azóta ütnek zajt a házasság „erkölcsi oldalával“ amióta rájöttek, hogy azt argu-

Next