Pesti Napló, 1874. május (25. évfolyam, 100-124. szám)

1874-05-23 / 118. szám

bűnös mulasztásokat, melyeket e téren Risz­­tics és czimborái elkövettek. A mostani szerb kormány s különösen Marinovics miniszterelnök és Kristics kon­stantinápolyi ügynök, ki legutóbb miniszterré lön kinevezve, érdeme, hogy e tekintetben a forrad­amárok minden fondorlata daczára megtétettek az előkészítő lépések, melyek leg­­­utóbb Milán fejedelem konstantinápolyi út­jára vezettek. Ama szívélyes és kitüntető fo­gadtatás, melylyel a fényes porta vendégét megtisztelte, a legvilágosabb tanúsága annak, hogy Konstantinápolyban méltányolják a törekvéseket s előzékenységgel, nem pedig túlzott igények emelésével akarják azok si­kerét előmozdítani és biztosítani. A porta ezen bölcs és politikai józansá­got tanúsító magatartása betetőzte ama vere­séget, melyet e látogatás a szerb forradalmi pártra nézve képvisel. Milán fejedelemnek hazája s Európa bé­kéjének érdekében meg kellett tennie e láto­gatást, hogy általa ünnepélyesen defavoyál­­ja az összeköttetést a délszláv forradalmi pro­pagandával, mely Belgrádban oly sok ideig komoly érintkezésben állt a kormány embe­reivel s az országot szomszédaival szemben oly ferde helyzetbe hozta.­­ Most a helyzet megváltozott ; Risztics örökösei fölismerték az örvényt, melybe elődjük az országot te­relte. Ausztria-Magyarországgal a jó viszony már régebben helyreállt s ennek közvetítése folytán a portával is létrejött ama barátságos érintkezés, melynek hiánya oly sok kellemet­len következmény­nyel bírt. Ma Szerbia amaz alapra állott, melyet az európai béke érdeke megkíván, és mely saját virulásának előfelté­telét képezi. Budapest, május 22. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül­­az igazság­­ü­gyminiszternek legújabban megjelent szabály­­rendeletét a kbr. első folyamodású bíróságok fogházainak és börtöneinek kezelése és az azokban le­tartóztatottak irányában követendő bánásmód tár­gyában. Több nyomott évre terjedő, s minden tekintet­ben rendszeres munka ez, határozott fogalmakkal és mindenütt világosan érthető nyelvezettel, s ha ezek mellett még szellemét és czélját is tekintjük , jelentékeny horderővel, sőt fontossággal bírónak is kell azt tartanunk. Első pillantásra feltűnőnek látszik ugyan az, hogy midőn az új büntetőtörvénykönyv-javaslat, melyben a börtönrendszer-javaslat is foglaltatik, épen napvilágot lát, ezzel egyidejűleg ugyanazon miniszter által ugyancsak a börtönök és fogházak tárgyában ily terjedelmes és beható intéz­kedések adatnak ki. Azonban csakhamar természetesnek fogjuk ezt találni, ha figyelembe veszszük, hogy e szabály­­rendeletben nem valamely börtön- vagy fogság­rendszer megállapításáról, ami a tvény­hozást illeti, ha­nem a börtön- és fogházi rend részletes szabályo­zásáról van szó, mely mindenütt a végrehajtó, hata­lom kormányzási körébe tartozik, mint azt a múlt 1872-ik évi londoni nemzetközi börtönügyi congres­­sus is vélelmezte. De még inkább természetesnek találjuk ezen szabályrendelet kiadatását, ha azon még csak félig múlt időkre pillantunk is vissza, a­midőn a köztörvényhatóságok felügyelete és kezelése alatt állott börtönök és fogházak, általában vé­ve kevés kivétellel, annyira elhagyatott állapot­ban voltak, hogy ezen állapot leverő, sőt szégyenítő kez­ének kellő ecsetelése végett nálunk is egy John Howardra lett volna szükség! A­midőn a sok és nagy fogyatkozás közepett nemcsak hogy még a megfelelő helyiségek is jobbadán hiányzottak, mert hisz fájdalom! tudomásunk szerint ezeknek még most is több felé szűkében vagyunk, de még azok is többnyire elmulasztottak, a­miket az emberiesség, a rend, a fegyelem, a tisztaság s az egészségügy ér­dekei követeltek, s a­melyek teljesíthetők lettek volna. Igaz ugyan, hogy időközben a kormány s kö­zegei a királyi főügyészségek és ügyészségek jel­képező orgonapontot, melyben sokáig a dob játsza a főszerepet. Harczias és föltüzelő jellege által tűnik ki,mely­hez erőteljes magy rhym­ausok is vegyülnek és növe­lik a fokozatot. Oly hatalmas drámai fokozat után, minőt a 3-ik felvonás mutat, nem igen lehet többé a zene drámaiasságát még magasabbra fokozni. Va­lamint hogy Erkel F. tro­ntatosan is járt el, midőn a 4-ik felvonásra szorította a dalműnek tulajdonké­­peni látványos részeit. E fölvonás Mara elrablásával kezdődik, kit a szultán ragad el. Hanem ez incidenst, mely csak a cselekvényt és a kínálkozó látványos mozzanatokat késlelteti, és az egész darab folyamát csak hosszabb­ra nyújtja, bízvást mellőzni lehetett volna, vagy a következő jelenetben, mint már bevégzett tényt kel­lett volna föltüntetni. Az ez alkalommal kifej­lődő kettős, Mara és a szultán közt úgy sem érheti el, már csak lélektani szempontból is, a 2-ik felvonásbeli gyönyörű kettős hatását. A színpad hosszú előkészületű változtával a szultán háreme van előttünk, annak pompás hadi sátorában. A háremnek együttes kora igen jellemző és telve van eredeti keleties zenei fordulatokkal. Az utána következő török ballett zenéje is igen sok eredeti vonással bír s találóan kifejezi az érzékies hangulat mindennemű árnyalatait. Még egy szerel­­mi kettős Mara és a szultán közt s aztán fegyver ropogás és harczias zene-zaj közt foly le a dalmű le­vezető része, mely Brankovics győzelmével, de egy­szersmind halálával végződik. E rövid ismertetés kerete nem engedvén, hogy a mű minden szépségére részletesen kiterjesz­kedjünk, még csak azt jegyezzük meg, hogy a czím­­szerep (Odry) zenei kidolgozás tekintetében szerző­nek leginkább sikerült. Mindvégig meg van abban tartva a hangulat egyöntetűsége. Utána mindjárt Gerő (Pauli) s főleg István (Ellinger Jozefa) szere­pe következik, mely a naivitás, a jóságos szív találó kifejezése. Murát császár (Ellinger) és Mara (Tan­­nerné) ábrándos szenvedélyességük által tűnnek ki, m­íg a többiek csak kisebb keretekben mozognak. Az előadás mintaszerű volt. Odry remekül ecsetelte a czímszerepet minden lelki állapotában és drámai helyzetében. Czélszerü rövidítések alkalmazásával e dalmű kétségkívül vonzó darabja marad a műsornak s a közön ég mind jobban is fogja érteni szépségeit, melyeket egyszeri hallásra kevésbé lehet — kivált a nem szakképzett résznek — fölfogni és kellően mél­tányolni. Id. Ábrányi Kornél ügyelete alatt a fogházak és börtönök állapota, a ko­rábbi viszonyokhoz képest, átalában véve tetemesen javult, de hogy ez még inkább javuljon, úgy lát­juk, azért volt szükség a még mind ez ideig nélkü­lözött fogház, és börtönrendtartás kibocsátására. Ennek hiánya miatt egyar­ánt szenvedett a szolgálat, a rabok javításának érdeke s a kincstár is. Mert he­lyenként a legkülönfélébb eljárások dívtak, melyek nem ritkán a korábbi, a vissza nem óhajtott állapo­tokra emlékeztettek, néha pedig a visszásság bé­lyegét viselék magukon. Az ellenőrzés, a felügyelet s a fegyelem is, kötelező, korlátozó és irányadó szabályok hiányában, gyakorta sok kívánni valót hagyott hátra. Nem szenved kétséget, hogy a hazai börtön­ös fogságügy rendezése véglegesen csak az új bünte­tőtörvénykönyvvel egyidejűleg a törvényhozás által megállapítandó börtönrendszer alapján lesz elérhető. De mikor leend az, míg ezen alapon a gyökeres át­alakítások megtörténhetnek? Mikor fogunk bírni elegendő számban a terjedelemben megfelelő helyi­ségekkel, épületekkel, mely szükséglet a fogságbün­tetések czélszerű végrehajtásának, bárminő rendszer szerint történjék is az, egyik fő feltételét képezi, s hol vannak mindezekre a milliók,melyek szükségesek? Áll­­nak-e készen a börtönök kezelésére elegendő szám­mal begyakorlott szakemberek ? Van-e teljesen meg­bízható és kellőleg fegyelmezett börtönőrségünk? stb. Nyilvánvaló tehát, hogy addig is, míg mind­ezekre szert tehetnénk, míg a majdan elfogadandott rendszer teljesen hatályba léphetne, mélhatlanul szükség van arra, miszerint úgy, mint már az orsz. fegyintézetekre nézve is történt, az első folyamodású bíróságok fogházainál és börtöneinél kivántató rend, s az azok kezelése körüli eljárás is, legalább oly mérvben szabályoztassék, a­mennyire azt a tény­leges viszonyok lehetővé teszik. De belátjuk azt is, hogy ily fogházi s börtön­­rendtartásnak kibocsátása — ezúttal tekinteten kí­vül hagyva azt, hogy a letartóztatottakkal való he­lyes bánásmód által a közjóra mi s mennyi ered­mény érethetik el, — nem csak azért volt nagyon szükséges, mert bizonyos rend nélkül helyes és ta­karékos administratio nem foganatosittathatik, sőt a mindennapi tapasztalás szerint a megfelelő rendes s egyöntetű, biztos és szabályos eljárást nélkülöző ad­­ministratió a legdrágább és mind a mellett a lehető legroszabb, hanem hogy szükséges volt e rendtartás kibocsátása azon czélból is, mert ennek rendesebb viszonyok életbeléptetése lévén feladata, ez­által a jövendőbeli börtönrendszer foganatosításán is jelen­tékenyen könnyítve leend, minthogy rendezett, culti­­vált­­ viszonyok mindig fogékonyabb talajjal bír­nak a rendezetlen állapotoknál. A jelen szabályrendelet három főrészből áll, melyek ismét fejezetekre osztják. Az első rész a letartóztatás és elzárás feltételeire, az egészséges és beteg letartóztatottak irányában követendő bánás­mód módozataira, azok elbocsátására, szállítására stb. vonatkozó átalános elveket és szabályokat tar­talmazza. A második rész az előlegesen letartóztatot­takról, a vizsgálati foglyokról, a fogságra, valamint a börtönre elítéltekről értekezik. A harmadik rész pe­dig a fogházakra és börtönökre való felügyeletről, az azoknál alkalmazott személyek és ezek köteles­ségeiről s végül a fegyelmi fenyítő hatalom gyakor­lásáról szól, s ezt is részletesen szabályozza. Ezek szerint e szabályrendelet felöleli mindazt, mi tárgya körébe tartozik, s így e mű egy teljes egészet ké­pez. S ez épen egyik előnye e nemben e munkának s emeli azon horderőt, melyet annak tulaj­donitnunk kell feladata és czélja végett. Egyes nagyszabású oly fegyházakat illetőleg is, melyek meglehetősen berendezvék, elegendő tisz­ti s felügyelő személyzettel ellátvák s melyekben egyformán elitéltek vannak nagyobb számmal letar­tóztatva, hol tehát a rend, a fegyelem, az oktatás, a foglalkoztatás egyöntetűleg rendszeresen foganato­­síttathatik, a­melyekre nézve számos külföldi min­ták is állnak rendelkezésre, feladat, kivált ha nin­csen bizonyos börtönrendszer törvényhozásilag meg­állapítva, a viszonyoknak megfelelő czélszerű rend­tartást hozni be. Bizony­ra sokkal nehezebb feladat azonban több százra menő oly kisebb s nagyobb különféle fogházra és börtönre nézve, a melyekben különféle czímen és alapon letartóztatottak vannak vegyesen elhelyezve, oly rendszabályt alkotni, mely a különféle helyi viszonyok lehető figyelembevé­telével valamenynyire alkalmazható legyen, s ezen szabályok alkotásánál eltalálni azon közép­utat, melynek határvonalain belül valamennyi ily fogház és börtön rendszeresen s lehetőleg a kor színvonalán álló elvek szerint kezeltethessék. Ezen sok­oldalú nehézség képezi egyik fő okát annak, a­miért a külföldön is a kisebb fogházak és börtönök többnyire minden tekintetben messze hátra állanak a példányszerű nagy fegyházaktól, s úgy látszik, mintha azokra csakugyan sokkal kevesebb gond is fordíttatnék, holott tudva van, hogy épen ezen ki­sebb rendű letartóztatási helyek és intézetek azok, melyekben aránylag legtöbben megfordulnak, me­lyek elemi iskolái a vétkezőknek és bűnösöknek, a­melyekre tehát már a »principiis obsta« elv érde­kében is minél nagyobb gondot kellene fordítani. S midőn a jelen szabályrendelet épen ezt tűzte ki nálunk feladatul, azt csak oly feltételek mellett tehette, a­melyek mindenesetre előbbre haladott ál­láspontot követelnek. De épen ezen körülmény­ folytán foglaltatnak e rendeletben — úgy látszik — egyes oly szabályok is, a­melyek még ez idő szerint talán nem lesznek valamennyi fogháznál és börtönnél érvényesíthetők. Azonban napjainkban oly rendszabályzat, mely épen csak a tényleges jelen állapotoknak felelne meg, az ügynek jelen fejlődési stádiumában minden lép­­ten-nyomon túlhaladottá vált s minduntalan újabb meg újabb pótintézkedésekre szorult volna. Csak előnyére válik tehát az ügynek az, hogy e szabály­­rendelet oly álláspontot foglal el, me­ly, nézetünk szerint, egyedül czélszerű viszonyaink között, mely ugyanis a létező állapotokat körülményesen szabá­lyozza s egyszersmind kijelöli az irányt is, melyben haladni kell, a nélkül,hogy a jövő börtönendszerének praerndicálna. az általában felvihetőket imperative rendeli el, a mindenütt egyformán még nem fogana­­tosithatókat pedig a lehetőleg foganatositandók so­rába helyezi. E szabályrendeletben szerencsés tapintatnak találjuk azt is, hogy a bánásmódot illetőleg mellőz­­tetett a hyperphilantropia, de másfelől az emberies­ség követelményei lehetőleg tekintetbe vétettek. A vizsgálati foglyokat illetőleg szem előtt tartatott, hogy ezeknek személyes szabadsága ne szoríttassék meg jobban, mint a­mennyi szükséges arra, hogy a fogházi rend megtartassák, hogy el ne szökhessenek, s hogy a vizsgálat kijátszására szolgáló minden be­folyás ellensúlyoztassék. Az elitélteket illetőleg szem előtt tartatott, hogy a kiszabott büntetés szigorú következetességgel vég­rehajtassák, de egyszersmind a fogoly javítására, önmérséklésének s becsületérzésének fejlesztésére, erősbítésére is figyelem fordíttassék, s mindaz, mi által az ellenkező éretnék el, lehetőleg mellőztessék. Különös súly fektettetik arra, hogy a rabok elegendő valláserkölcsi és szellemi rendes oktatás hiányában, legalább rendre, pontosságra, tisztaságra és munká­hoz szoktattassanak. A fogházakra és börtönökre való felügyelet az 1871. évi XXXIII. t.-cz. alapján szabályoztatik. A közvetlen felügyeletre vonatkozó szolgálati utasítá­sok igen részletesek. A fenyítő fegyelmi hatalom gyakorlása admi­nistratív uton történik, s intenziója a rendeletnek, miszerint az úgy a felügyelő őrszemélyzet, mint a letartóztatottak irányában netalán előforduló esetek­ben, mindenkor igazságosan, gyorsan és hatályosan gyakoroltassák, s hogy a rabok irányában oly fenyí­tékek, a­melyek szükségtelen kínnal vagy megaláz­tatással járnak, lehetőleg mellőztessenek. A jelen szabályrendelet kiadatása által min­denesetre elévethetik az, hogy a hazai kir. bírósági fogházak és börtönök, melyeknek száma mintegy 480 ra megy, a kor színvonalán álló elvek szerint kezeltethetnek, hogy azokban a letartóztatottak megfelelőbb bánásmódban fognak részesíttetni, hogy a felügyelet s az ellenőrzés részletes szabályokhoz lesz kötve, melyeknél fogva az administratióba egy­öntetűség hozatik be, az eljárás biztosabb leend, a kincstár érdekei is jobban szem előtt tartatnak, s egyszersmind az adminisztrationális munka is egy­­szerűsbittetik. De hogy mindez elévethessék, az természete­sen leginkább a gondos és buzgó végrehajtástól függ,­ amiben, ha mint hiszszük, nem leend fogyat­kozás , akkor dr. Pa­u­­­e­r igazságügyminiszter úr jelen szabályrendelete korszakot fog ké­pezni a hazai fogház és börtönügy fejlődésének tör­ténetében. A szerzetes főnökök és a középtanodai tanterv. A »Pesti Napló« olvasói ismerik azokat az esz­méket, melyeket a magyar tanító szerzetes­rendek főnökei a középtanodák szervezéséről érvényre emelni óhajtanak. A kath. püspökök fölvévén azokat jegyzőkönyvükbe, a szerzetes főnökök operátumát úgy tekinthetjük, mint a kath. clerus középtanodai programmját, azért szükségesnek látjuk róla e he­lyen külön is megemlékezni. Mint tudva van, a szerzetes főnökök programm­­ja két fontos elvet foglal magában: a természettudo­mányok tanítását lehetőleg megszorítani és a philo­­sophiát egész terjedelmében a gymnasium keretébe felvenni. Előbb tehát a két fő­elvről akarunk meg­emlékezni, kevésbé lényeges momentumokkal rövi­debben bánhatunk el. A szerzetes főnökök a természettudományok tanításának megszorítását azzal indokolják, hogy a természeti tárgyak sokasága csábítólag hat a ta­nárra és azért könnyen elvonhatja a növendékeket a többi tantárgyak tanulásától. Hogy a szerzetes fő­nökök ez állításukkal máshová czéloztak és mást mondtak, azt, úgy hiszszük, fölösleges hossza­sabban bizonyítgatnunk. A természettudományok legújabb fejlődésükben kétségkívül halomra döntöt­ték a dogmaticus hitet és a velük foglalkozót okvetlenül oly philosophiával töltik el, a­mely össze nem fér a vak hittel. Ez okból átkozta ki a római curia az összes modern természettudományo­kat, ez­ okból ellenzik a szerzetes főnökök azoknak bővebb tanítását. A miniszteri tantervvel szemben azonban oly gyarló a szerzetes főnökök okoskodása, hogy annak fonáksága már az első pillanatra is föl­ismerhető. Soha tanterv nem adott a tanulók korá­hoz mérten jobban megszorított tananyagot, mint a miniszteri tanterv a természettudományokban. Míg az általunk ismert tantervek egy féléven át rendesen egy egész nagy világot ölelhetnek föl, addig a mi­niszteri tanterv csak azt kívánja, hogy a természet­rajz tanára 20 állatot ismertessen meg a téli félévben és 40 növényt a nyári félévben. Ennél nagyobb meg­szorítást is kíván a clerus ? Ily korlátok közt nem hathat csábítólag a tanárra a természet nagy bősége ! De lássuk még, mit mondanak a szerzetes fő­nökök a természettudományok többi ágairól. A természeten, mely »érettebb gondolkozást igényel«, csak felsőbb osztályokban tanítható. Ily ér­veléssel minden tantárgyat ki lehet küszöbölni a gymnasiumból, mert minden tudomány nemcsak érett gondolkozást, hanem gyakorlott elmét is igé­nyel. De azért van a paedagogia, mely megtanítja a tanárt arra, mit, mikor és mikér kell tanítania ? Ez érvelés azonban nagyon szerencsétlen a physi­­kával szemben. Az 1868-diki népiskolai törvény el­rendeli a természettan tanítását a néptáncáéban, még­pedig mindjárt a beszéd- és értelem gya­korlatoknál, a felsőbb népiskolákban pedig kü­lön tanórákban rendszeresen kell a phisikát taní­tani. Mily logikával állíthatni tehát azt, hogy a gymnasiumi vagy reáltanodai növendék nem érett a physikai tünemények felismerésére ? Legkülönösebb azonban a szerzetes fő­nökök azon óhaja, hogy a geológia mellőztessék a középtu­­dában; ellenben a geognosia taníttassék. Ismerjük itt is ez urak észjárását. Azt még sem merték köve­telni, hogy a középtanodai tanuló ne tudjon különb­séget tenni gránit és homokkő között, azért a geognosiával kibékülnek, de nem gondolták meg azt, hogy geognosia geológia nélkül és viszont nem tanítható; hogy a középtanodán az egyiknek tanítá­sa a másikat kiegészíti; az egyik csak oly mérvben tanítható, a­mily mérvben a növendékek a másikkal megismerkednek. Midőn tehát a geognosiát megtar­tani óhajtják, a geológia mellett is kell nyilat­koznak. De lássuk a második főelvet. A szerzetes főnökök meggyőződése szerint a jogászoknak és papnövendékeknek a logika és psychológia nem elegendő szaktanulmányaik megérthetésére, azért azt a tanácsot adják a miniszternek, hogy taníttassa az ontológiát és metaphysikát is. — Mindenekelőtt constatál­­juk azt az ellenmondást, melybe a szerzetes főnökök ez érvelés által önnönmagukkal jutottak. Ugyanis azok a természettudományi ismeretek, me­lyeket ők nyújtani óhajtanának, korántsem elégsé­gesek a leendő orvosoknak, technikusoknak stb . de ők az Utilitarismus elvét csak akkor tartják jogo­sultnak, midőn ez mehettük szól. Azután még egy másik ellenmondást is kell constatálnunk a clerus azon állításában, hogy a középtanodát nem szabad egyoldalúlag a főtanodára előkészítő intézetnek te­kinteni, midőn a szerzetesfőnökök még nagyobb egy­oldalúsággal két külön szaktudományra akarnak előkészíttetni. Azonban az anthologia és metaphysi­­ka ta­nítása oly követelés, mely a gymnasium czéljá­­val határozott ellentétben áll és az egész világ egyetért azzal, hogy a philosophia e szakaszát a gymnasiumban lehetetlen tanítani, mert ez a philo­sophia lényegében rejlik, melyet olyképen nem le­het tanulni, mint a gymnasiumi növendék szellemi fejlődésénél fogva tanulhat és tanulni szokott A philosophia ugyanis nem bizonyos igazságok ösz­­szefüggő sorozata, mint a mathematika, nem az eszmények csoportosítása, mint a történelem, — hanem a szellemi speculatió, és annyiféle, a hány a gondolkozó fő. — Tessék már most elhatá­rozni, kinek philosophiájával tömjük meg sze­rencsétlen gymnasistáink agyát ? Itt van Kant, Hagel, Schelling, Herbart, Fichte, Schoppenhauer! melyiknek tanait válaszszuk? A­ki valaha foglalko­zott philosophiával, az tudja, hogy e téren a legna­gyobb mesterek a legélesebb ellentétben állanak egymással, azért a világ minden paedagógusa azt követeli, hogy a tanulmánynak csak akkor van he­lye, midőn az ész fejlettebb és a növendék szabadon vizsgálhat, — tehát — az egyetemen! És most szóljunk még néhány apróságról. A szerzetes főnökök azt óhajtják, hogy a gym­nasium és reáltanoda alsóbb osztályai lehetőleg egyenletesen szereztessenek, hogy a 10 éves fiú ne legyen kénytelen jövő pályája fölött határozni de a rajzot a gymnasumban facultativvá akarják tenni. Várjon nem vették észre az ellenmondást, melybe ez által jutottak. A szerzetes főnökök továbbá azt hiszik, hogy az alsóbb osztályokban egy tanár is elegendő, és azért fölösleges a szaktanítás- E véleményükkel sa­játságos módon a protestánsok nézeteihez közeled­nek, kik között sokan szintén azt hiszik, hogy egy­­egy tanár, egy-egy papjelölt tökéletesen ké­pes az alsóbb osztályokban minden tantárgyat ta­nítani. Ámde ez nagy csalódás, mert a paedagogia mai álláspontja szerint csak az taníthat kellő sikerrel, különösen az alsóbb osztály­okban,ki a tudomány szín­vonalán áll, és azt meg tudja választani, a­mi a gyen­gébb növendék szellemi körébe illik. Egy-egy tanár csakugyan képes két három rokon tantárgyban ki­tűnő eredménynyel tanítani, a­ki ennél többre vál­lalkozik, az egyikhez sem ért. De értjük a szerzetes főnökök e kívánságát, és nem habozunk kijelölni annak forrását. Midőn valaki a tanári pályára készül, az egyetemen választott tantárgyaiban kiképezi ma­gát, és letevén belőlük a vizsgálatot, bizonyítványa alapján e tantárgyak tanításával bizatik meg ; de ha valaki szerzetessé lesz, ipso facto tanár és a főnök őt arra alkalmazza, a mire épen a szükség megkí­vánja ; midőn tehát a szakrendszer megszűnik, meg­szűnik egyszersmind az a kellemetlenség, mely a szerzetes­rendeknél nem ritka, hogy olyant is kell tanítania, a­mihez az illető nem ért. Végül még meg kell emlékeznünk a szerzetes­rendek azon óhajáról, hogy a tanári tanácskozmá­­nyok száma kevésbsztessék. Nézetünk szerint a mi­niszteri javaslat annyit kíván, a­mennyit a fegyelem fönntartása és a tanítás sikere érdekében okvetlenül kell tartani ; a miniszteri javaslat ellen szólani tehát annyit jelent, mint a gymnasiumi nevelés sikerét koc­káztatni; ellenben ismét egy igen t. képviselő­nek azon módosítványa, hogy a tanárok hetenkint értekezzenek, szintén veszélyt rejt magában; t­i. egy-egy hét sokkal rövidebb időköz az iskolai évben, hogysem a tanári testületnek érdekes anyagot nyújt­hatna a tanácskozásra ; — azért, nézetünk szerint, a miniszteri javaslat tökéletesen megfelel az igé­nyeknek. Egy tanár. A közös ügyek tárgyalására kiküldött országos m. bizottság ülései. 1. Május 22. d. u. 1 órakor. Elnök : Szögyény-Marich László. Jegyző: Széll Kálmán. A kormány részéről jelen vannak : Orczy Béla báró külügyi osztályfőnök, Benedek S. A jegy­zőkönyv hitelesíttetvén, elnök jelenti, hogy a bi­rodalmi tanács delegátiójának legutóbb érkezett üze­nete szerint a birodalmi tanács delegatiója is hozzá­járulván a magyar delegatió délelőtti ülésében ho­zott határozatokhoz, az összeegyeztető bizottság a délután 7­ 6 órakor tartandó ülésben elő fogja ter­jeszteni az 1875-iki közös költségvetésre és a 72-iki zárszámadásokra vonatkozó határozatokat, melyek legfelsőbb meg­bősítés alá fognak bocsáttatni. Ugyan­ez alkalommal fog az összeegyeztető bizottság jelen­tése a határőrvidékre vonatkozólag fennmaradt né­zeteltérés tárgyában előterjesztetni. n. Este 6 órakor. Elnök: Szögyény Marich Lá­szló. Jegyző: Széll Kálmán. A közös korm­ány részéről jelen vannak: Be­nedek Sándor, Orczy Béla b., Mérey Sándor. Elnök az ülést fél 6 órakor megnyitván, a múlt ülés­­könyve hitelesíttetik. Tárgyalás alá vétetik a 7-es albizottság jelen­tése az 1870—71-diki határőrvidéki túlkiadások iránt. Prileszky Tádé előadó jelenti, hogy a biro­dalmi tanács delegációja az e tárgyban hozott hatá­rozattól elállani nem akar, másfelől a 7-es bizottság sem érezte magát feljogosítva ahhoz hozzájárulni, minek következtében abban történt megállapodás, hogy ezen túlkiadás iránti határozat függőben ha­gyassák. Erre nézve a következő határozati javasla­tot adja be : Miután a hadsereg rendes szükségétének XVIII. sz. alatt a határőrvidék költségénél az 1870 — 71-ik években történt túlkiadások iránt foly­tatott tárgyalásoknál kiderült annak szüksége, hogy ezen kérdés végleges megoldása előtt a közös mi­nisztérium részéről arra nézve még további adatok szereztessenek be: a határőrvidéki túlkiadásoknak elintézését illetőleg, a­mennyiben t. i. azokra a föl­mentés még nem adatott meg, a végleges határozat­­hozatal függőben hagyatik. Széll Kálmán ajánlja e határozati javaslat el­fogadását, mely nem alterálja azon elvi álláspontot, melyet az ezelőtti delegációk a határőrvidéki túlki­­adásokra nézve elfoglaltak, a­mennyiben a kérdést függőben hagyja s bár sajnálattal constatálja,hogy a két delegátió között ezen kérdésre nézve két év óta egyetértés nem jöhetett létre, megnyugszik abban, hogy az indítvány elfogadása által az ügy oly stá­diumba tereltetik, hogy az talán a legközelebbi de­legátió által elintéztethetik. A határozati javaslat elfogadtatott s közöltetni határoztatott az osztrák delegatióval. Prileszky Tádé: Miután e határozat folytán a magyar delegatiónak az 1871-ik évi zárszámadá­sokra vonatkozólag hozott határozata változást szen­ved, a következő határozati javaslatot terjesz­ti elő: »A múlt 1873. évben elintézett 1871. közigaz­gatási évre szóló zárszámadásokban a tiszta szükség­let 103,502,040 frt 1670 krajczárral lett megállapít­va; jelenleg a hadsereg rendes költségeinek XIX. czim alatt 850,816 frt 67 krban igazolt tulkiadások­­ra a fölmentés megadatik. Az összszükséglet tehát 1871 -re tesz 104,352,856 frt 8370 frt. A hadsereg 1871. évi szükségletére megszavazott 300000 frtnyi póthitel rovására teljesített kiadások fejében a ma­gyar állampénztár terhére levonandó 716 %,1200 frt, e szerint a hányadjárulékok által fedezendő összeg tesz 104,351.656 frt 837* krt, a birodalmi tanácsban képviselt királyságok, és országokra eső 70% 73,046.159 frt 787* kr, a magyar korona országaira eső 307% 31,305.497 frt. E határozati javaslat vita nélkül elfogadtatott s ezzel az ülés 7* 7 órakor véget ért, a legközelebbi ülés 7*8 órára tűzetvén ki. m. Esti fél 8 órakor. Elnök: Szögyény-Marich László. J­e­g­y­z­ő : Széll Kálmán. A közös kormány részéről jelen vannak : Be­nedek Sándor, Orczy Béla b., Mérey Sándor. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetik. Elnök jelenti, hogy a birodalmi tanács dele­­gatiójától üzenet érkezett, mely szerint a magyar de­legatió­nak az előbbi ülésben hozott határozata elfo­gadtatott. E szerint a két delegatió határozatai között semmiféle eltérés többé nem forogván fenn, azok leg­felsőbb szentesítés alá fognak bocsáttatni. Holnap 10 órakor ülés tartotik, melyen az ő felsége által megerősített határozatok ki fognak hir­­dettetn. Ezzel az ülés 8 órakor véget ért. Az osztrák delegatió ülése. Máj. 22. esti 7 órakor. Az osztrák delegatió ma este tartotta zárülését. Hogy ez lehetségessé tétessék, az éjjel éjfél utáni fél egy óráig ülésezett az összeegyeztető bizottság. Dr. Rechbauer Károly elnök 7 órakor megnyitotta az ülést, melyben a közös kormány ré­széről Andrássy, Kuhn, Holzgethan miniszterek, Pökh altenger­agy, Hoffmann és Früth osztályfőnökök jelentek meg. Felolvastatik a magyar delegatió azon üzene­te, melyben az osztrák delegatióval a határőrvidéki kiadásokra vonatkozó határozatát közli. Az osztrák delegatió a pénzügyi bizottság javaslatára az indem­­nityt nem adja meg, hanem felszólítja a hadügymi­nisztert, hogy ezen kiadások ügyében folytassa a vizsgálatot, illetőleg a tárgyalásokat, és így ezen ügy most negyedszer is elnapoltat­ott. Ezek után a költségvetési előterjesztés, az an­nak kapcsában, valamint a zárszámadásokra vonat­kozólag hozott határozatok második és harmadik felolvasásban is elfogadtatnak. A tárgyalások ezzel be lévén fejezve, fel­szólal Gróf Andrássy Gyula külügyminiszter, és előadja, hogy ő felsége által megbizatott, a delegá­­tiónak, azon hazafias buzgalomért, melylyel a súlyos pénzügyi viszonyok között meghozta azon áldozato­kat, melyeket a monarchia biztossága igényel, a fe­jedelmi elismerést nyilvánítsa. (Éljenzés). Ezek után még a maga és minisztertársai nevében mond köszö­netet a bizalom és előzékenységért, melyet a delegá­tió irányukban tanusított. Dr. Rechbauer Károly elnöki zárbeszédében arra utal, hogy csak a delegátusok közt uralgott egyetértésnek, szorgalomnak köszönhetni, hogy a delegátió oly rövid idő alatt elintézhette teendőit. JjEzután öszegezi az elért eredményt, ki­emeli azon objectív nyugalmat, a­melylyel a tárgyalások folytattattak, és­ a­melylyel az előbbi ülésszakokban is érvényesült ellentétes áramlatok közt a viták lefolytak. Szóló meg van arról győződ­ve, hogy úgy azokat, kik első­sorban az állam biz­tonságát, a hadsereg erejét, valamint azokat is, kik első­sorban a közgazdasági viszonyokat tartják szem előtt, egyiránt a legtisztább honszeretet vezé­relte. Addig, a­mig a nemzetek a fegyveres erő fej­lesztésében ver­senyeznek egymással, addig mig a nemzetközi verseny egyedüli tárgyát nem a szabad­ság, műveltség és anyagi jólét fejlesztése képezendi, addig az óvatos és hazafias politika el nem fogja magát zárhatni azon kényszerítő szükségesség elől, hogy a monarchia megvédése nagy áldozatokat igényel, addig mindig nagy áldozatokba kerülend annak elérése,hogy a monarchia, mint ellenség fé­lelmetes, mint barát megbízható legyen. Szóló végül köszönetet szavaz az akadémia igazgató választmányának az átengedett termekért, köszönetet szavaz azon társadalmi köröknek, me­lyek a példabeszéddé vált magyar vendégszeretet­tel fogadták a delegatió tagjait és hogy azon végez­tessék az ülésszak, amin kezdődött, felszólítja a dele­­gatiót, hogy a császár iránti loyalitásának lelkes hochd­al adjon kifejezést. (Lelkes háromszoros »hoch.«) Burg báró korelnök az elnökhöz intézett egy rövid beszédet, melyre az elnök válaszolt. Ezután fölolvastatott a jegyzőkönyv és ezzel az ülés 8 7­ órakor véget ért. Különfélék Budapest, máj. 22. (Felhívás.) Az orsovai Deákegylet ré­széről a következő felhívást vettük : Orsova észak­keleti oldalánál a Herkulesfürdők felől lezajló Cser­­na a Dunába szakad. A Csernatorkolattól Vercse­­rováig, Oláhországnak első helységéig terjedő egy mértföldnyi hosszú, de keskeny terület az 1791-ki sistovi békekötés alapján semleges terület lett. Ezen semleges terület, mentében a Csernahidjától 1600 lépésnyire fekvő Allion hegytöve mellett a ma­gyar korona jelvényével együtt 1849-diki évi augusztus közepén elásatott. A korona azon­ban biztos adatok után elrendelt ásatások nyo­mán 1853 dik évi szeptember 8-kán Kisasszony napján ismét megtaláltatott. Azon a helyen, hol a korona elásva volt, ő cs. és apostoli királyi Felsége magán­pénztárából annak emlékére, hogy Szent- István koronája megtaláltatott, 1856-dik évben góth stylben egy szép kerekded kápolnát épít­tetett, melyet minden utazó, ki Orsová és Me­­hádia vidékén megfordul, meglátogatni szokott.­­ Ezen, jelenleg úgynevezett koronakápolna kellő közepén márványkő kútalaku mélység létezik, melyben a koronaszekrényhez hasonló nagy­ságú márványkő azt azon a helyen ábrázolja, hol a szekrény feküdt. Ií. Csernahidjától a szörényto­­ronyi uton, a tettleges terület északi oldalán 1400, nemkülönben az említett országúttól balra fordulva 200 lépésnyire a koronakápolnához gyö­nyörű fasorok vezetnek. Az azelőtti katonai zárvo­­nalpar­ancsnokság a koronakápolnára különös gon­got fordított; a körülötte létező utakat évenkint nemcsak kavicsoltatta, hanem ezeket tisztán tartat­va, a korona keleti oldalán lugasokat létesíttetve a fáradt utazók kényelmére padokat is készíttetett. Mindezek napiparancsokba kerültek és a kápolna közeli környékével együtt évek hosszú során át a legszebb rendben tartatott. Minden hazafi, ki e vidéken utazott, mintegy szent áhítattal és kegyelettel zarándokolva meglátogatta e helyet. A határőrvidék polgárosításával a viszonyok változ­tak. A magyar nemzetnek ezen ereklyéje : Szent­ István koronáját egykor magában rejtett ezen tör­ténelmi helyről, a koronakápolnáról és ennek köz­vetlen környékéről nincs ki gondoskodjék olyfor­­mán, hogy a hazafi, ki azt kegyelettel megtekinté, e helyről egyúttal megnyugvással távozhasson. Az orsovai újonnan megalakult Deák-egylet hazafias kö­telmének ismeri a gondozást magára vállalni, hogy a koronakápolna nemzetünknek, mint történelmi erek­lye megmaradjon; a kápolna körüli utak, lugasok,sé­tányok tisztán tartassanak, hogy utóvégra a koroná­­nakápolna az enyészettől és pusztulástól megőriztes­sék, melynek annyival inkább kitéve lenni tapasz.

Next