Pesti Napló, 1874. augusztus (25. évfolyam, 175-198. szám)
1874-08-15 / 187. szám
Budapest, Szombat, augusztus 15.1874. 187. szám. 25. évi folyam *. ___ Szerkesztési iroda? Kiadd-hivatals Barátok-tarr, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kériátok nem adatnak vissza. Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, k dadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendőki REGGELI KIADÁS. Mentetési feltételes ! Postán küldve, vagy Budapesten hóhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt, 3 hónapra . . . fi firt — kr. 6 hónapra . . . 12 . —• » Az esti kiadás postai kisl’ó kiküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. — Hirdetések szintúgy mint*előfizetések a KIADÓ-HIT ITALRA, Sarátek-tere, Albánium épült küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-re Előfizetési árak: Egész évre..........................24 frt. Fél évre...............................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hóra............................2 frt. f 3§T' Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadóhivatalának (Ferencziek tere, Athenaeumépület) küldendő. 4 „P. Napló" szerzeitl- istaiS-íiTatala Budapest, aug. 14. A belügyminiszter e hó elején a törvényhatóságok területi szabályozásának kérdésében, részint megyei, részint városi törvényhatóságokhoz rendeletet intézett, melyben azokat nyilatkozattételre hívja fel az iránt, várjon a lakosság anyagi túlterheltetése nélkül képesek-e önálló törvényhatósági jogukat jövőre akként gyakorolni, hogy az állami közigazgatás feladait is kellő mérvben megoldhassák — vagy ha erre képesek nem lennének, melyik törvényhatósággal s miként vélnék legczélszerűbbnek az egybeolvadást ? A kérdés természetesen feleletet vár s mind a kérdés, mind a felelet, csak arra szolgál, hogy a területrendezési törvényjavaslat országgyűlési tárgyalása előkészíttessék. Ismételve kijelentjük, hogy örömmel fogadjuk a belügyminiszter ezen eljárását. És annyival inkább, mert mi nem ugyan törvényhozási, hanem gyakorlati szempontból lehetetlennek tartottuk volna a területrendezési törvényjavaslatnak az illető törvényhatóságok tüzetes meghallgatása nélkül keresztülvitelét. Ez nemcsak politikában, de egyszersmind olyan eljárás lett volna, mely homlokegyenest ellenkezője leendett azon gyakorlatnak, melyet eddig ezen kérdésben régebbi országgyűléseink követni jónak láttak. S épen azért, midőn a törvényjavaslat tudodomásunkra jutott , annakidején mi voltunk az elsők, kik a belügyminisztert a törvényhatóságok meghallgatására figyelmeztetni siettünk. Azon okokról, melyek a törvényhatóságok területi rendezését elengedhetlenül szükségessé teszik, többé mi már nem szólunk.Az eszme megérve, megerősödve, sőt örömmel constatáljuk, a komoly megtámadások lehetőségén kívül áll. Ma már csak a foganatosítás, a gyakorlati keresztülvitel részleteivel kell megbirkóznunk. Igaz, hogy a munka ezen része sem könnyű, talán semmivel sem könnyebb, sőt talán nehezebb, mint magával az eszmével megbarátkozni. De keresztül kell esnünk ezen is. A legmagasabb érdekek azok, melyek nem engedik, hogy a munka kezdetén megpihenjünk, melyek újra és újra sürgetőleg állanak elénk, intve bennünket e kérdés mielőbbi megoldására. Az 1807-ki országgyűlés volt az első, mely a területrendezés kérdését, nem ugyan a mai terjedelemben, de mégis eléggé élénken felvetette. Ez országgyűlés előtt azonban nem annyira a közadministratió javításának, mint inkább a vármegyék s egyes községek helyi kényelmének szempontja lebegett. Igaz,hogy a territoriális egybetartozás kényelmei a közszolgálat teljesítésére hajlandókká teszik az embereket. Ez országgyűlés azonban e kérdésben gyakorlati eredményre nem juthatott. Az általa megbízott országos küldöttség tanácskozásai, vázlatai s munkálatai is a közbejött zavaros külviszonyok, majd az országgyűlések hosszú szünetelései alatt törvényhozási tárgyalás alá terjeszthetők nem voltak. De más részről kétségtelen, hogy nem egy vármegye a legnagyobb féltékenységgel őrizte határait még akkor is, ha ezek saját határain kívül más vármegyék közepébe meszsze elszáguldoztak is. Különösen e féltékenységre czélzott az 1836-iki törvényhozás, midőn a több külön törvényhatóság alá tartozó vagy beszögező helyek iránt intézkedni kísérletet tett »egyedül a közigazgatásban fennforgó és tökéletesen bebizonyítandó akadályok tekintetéből, nem pedig valamely törvényhatóság határának terjesztése végett« — mint az 1836. 27. t.-czikkben szórul-szóra mondatik. Ez országgyűlés már egész politikai fontosságát belátta a területi rendezés kérdésének. Ez már egyedül és kizárólag a közigazgatás akadályainak elhárítását tartá szeme előtt. Mindamellett úgy ez, mint a későbbi országgyűlések is csak esetenként s mindig egyes községekre vonatkozólag tett intézkedéseket, melyek épen azért az általános területi politikai viszonyokon gyökeres változásokat, észrevehető javulást nem idéztek elő. Az eljárás modora azonban, mely a múlt országgyűlések s illetőleg az ezek által kiküldött bizottságok által gyakorlatba hozatott, mindenesetre ma is tüzetes figyelmet érdemel. Akkor minden egyes kérdésnél részletesen megkérdeztetek mind a két vagy három érdekelt vármegye közönsége. Gyakorla a helyszínen, de elmaradhatlanul részletesen meghallgattatott az illető községek földesura, vagy ha szabad községek voltak, azok lakossága. S számba vétetvén ezen kívül az ipari, közforgalmi s közlekedési viszonyok is: mindezeknek alapján készült a küldöttségi vélemény s ennek nyomán a törvény. Az eredmény természetesen nem lehetett más, mint a kedélyek teljes megnyugvása. Elhamarkodott, vagy helytelen intézkedésről szó sem lehetett. Ma egy olyan nagy terjedelmű javaslatnál, mint a minő az előttünk fekvő törvényjavaslat, ez eljárási módnak változatlan alkalmazása több időt venne igénybe, mint amenynyivel rendelkezhetünk. De bármily kevés volna is az idő, a törvényhatóságok megkérdezésének elmulasztása nem lett volna semmivel sem indolható. Sőt mi, bár — mint ismételve kijelentők — jelen szövegükben is helyeseljük a belügyminiszter rendeleteit, mégis czélszerűnek tartottuk volna, ha a törvényhatóságok egyúttal arra is kapnak figyelmeztetést, hogy amennyire az idő rövidsége engedi, azon községek lakosságát, melyeknek ide vagy oda kapcsolásáról van szó, mindenesetre megkérdezzék és saját jelentésük mellett a belügyminiszterhez ezek nyilatkozatait is felterjeszszék. A nagy mű előkészítését s a kedélyek megnyugtatását ez eljárás csak könnyíteni lett volna hivatva. A „Pesti Napló“ tárczája: Petőfi Sándor. (Visszaemlékezések.) Irta: Berecz Károly. Nyolczszázados életünk egy évtizede sem mutathat föl annyi szellemi gazdagságot, termékenységet, mint a jelen század negyedike. A talaj, melyet az álmából felriadt nemzet hosszas küzdelme előkészített, gazdagon kezdett gyümölcsözni. A legnemesebb eszmék egész raja lepte meg e földet, melynek fiai páratlan hazafiai lelkesedésükben semmi áldozattól, semmi küzdelemtől nem rettentek vissza, hogy azoknak életet adjanak. Mily emelkedettség a közszellemben, mily erős tettvágy a társadalom minden rétegében, mily erős mozgalom minden irányban, melyet hivatott s a nemzet bizalmát brit férfiak vezették! E »tüneményes időszak« elején kopott szűrben egy beteges, a nyomorúságtól erősen megviselt fiatalember kopogtatott be azon hatalmas irodalmi areopagnát, mely e végül az »Athenaeum« nevet viselte. Bajzának, a különben is vasszigoráról ismert kritikusnak néhány költeményt adott át azon megjegyzéssel, hogy ha gyöngéknek találja, csak dobja tűzbe, semmi kíméletet sem óhajt. Bajza a költemények egyikét sem dobta el, mind kiadta lapjában. — Valami kóbor színész, kicsapott diák, vagy más efféle.......mondá Bajza azoknak,kik a megjelent költemények írója iránt tudakozódtak nála, hanem az igaz, hogy Csokonai óta, magyar fül ily egészséges hangokat alig hallott ; ez a tisztaság könnyűség, törül metszett magyarság meglepő, e fiúból lesz még csak az igazi magyar poéta ! A fővárosban, a fiatal írói nemzedék ekkor még igen gyengén volt képviselve. Néhányan kik pengetni kezdtük a lantot s a folyóiratokban irálygyakorlatokat tettünk, jóformán nem is ismertük egymást; nem volt semmi központunk, fel voltunk oszolva a többi fiatalság, a juratusok közt. Irodalmi életről, irodalmi kenyérkeresetről említést is alig lehetne tenni. Igaz, hogy ekkor már az írók nem fizettek a kiadóknak honoráriumot, de amit az írók a kiadók s szerkesztőktől kaptak, még nagyon is kezdetleges jellegű volt. Trattner Károlyi egy nyomtatott ívet két p. p. forintos tallérral díjazott. Az »Athenaeum« is honorált, soronkint minden sort két, vagy három krajczárjával. Helmeczy a »Jelenkor« segédszerkesztőit 12 frt havi fizetéssel s ebéddel díjazta, de külföldi lapokat, melyekből dolgozhassanak nem tartott számukra ; a külföldet a kávéházakban kellett összeállítaniuk. Ily viszonyok közt nem csuda,ha Petőfi csupán bekukkantott Pestre, nem volt maradása, amily nesztelenül jött, oly nyomtalanul el is tűnt. Egyikünk sem látta, egyikünk sem ismerhette meg. Petőfivel az 1843-as országgyűlés elején találkoztam Pozsonyban ; sovány, sárgás arczu, szenvedő alak, kopott ruhában, de azon nyílt lelkes tekintettel, mely az arczképén szemeiből felénk sugárzik. — Petrovics Sándor poéta pajtásunk, ki az »Athenaeumba« is irt már nehány fáin verset. E szavakkal Lisznyai Kálmán mutatta be Petőfit, ki Pozsonyban Fekete színtársulatánál keresett alkalmazást, de nem kapott mivel a kis színtársulat már ki volt egészítve. Lisznyai ugyan hatalmas pártfogásával biztatta, hogy ha szerepekre nem is, de súgónak bizonyosan szerződteti. Petőfinek akkor Pozsonyban is igen nehéz s keserű napjai voltak. Szinészkedhetési reménye füstbe ment, s azon a néhány garason tengődött, mit az »Országgyűlési tudósítások« másolgatásáért kapott. Ennél pedig keserűbb kenyér aligha volt valaha az írástudó proletárok számára. Egy sűrűn beirott ívért, melyen a betűk menyisége is meg volt határozva, alig néhány garas volt a fizetés. Yahot Sándoré kiválólag az érdem, hogy Petőfi e nehéz helyzetéből menekülve, Pestre mehetett, hol munkát, s később Yahot Imre »Pesti Divatlap »-ja mellett alkalmazást kapott. Az országgyűlés után Pestre jöttem én is. Pajtásokat keresve, a jurátosok szokott étkező helyére az »Aranykéz« be siettem. Az idő már délután három óra felé járt, az étterem egészen üres volt. Alig foglaltam helyet, egy fiatal ember zekében, magyar nadrágban, szeszélyes alakú kucsmával csörtetett be s az átelleni asztalnál, egy iratcsomót maga mellé dobva, letelepedett. Borzas haját, még jobban felborzolva, fejét két tenyerébe fekteté s merőn reám bámult. — Hát te hol veszed itt magad, a ki erre meg arra . . . szólt kacskaringós kifejezésekkel czifrázva megszólítását. Nem ismersz ugye ? Én Petőfi Sándor vagyok, szókt ültében fölegyenesedve s kezével szinpadiasan mellére ütve. — Ide jör mellém! . .. E szilaj üdvözlés kissé meglepett, kivált miután első s mostani találkozásunk közt az ellentét nagyon kirívó volt. Hja ide a pozsonyi napok óta sok víz lefolyt ám a Dunán. A szegény vándorszínészből azóta ünnepelt költő lett, ki felébredt önbecsérzetében, szokott egyenes, de kissé nyers modorával ekként tudatá velem, hogy kivel állok szemközt; s hogy ha akkor meg »tekintetes urazott« is bennünket, most már annak vége! E találkozás óta jó pajtásokká lettünk. Ő szívesen pajtáskodott kor- és pályatársaival, de bensőbb barátságot — mint ezt többször meg is írta — nem kötött. Pedig annyi szeretet, s ragaszkodás, melyet pajtásai iránta tanúsítottak, egynémelyikét tán ez érzésre is érdemesíthető. A »profanum vulgus« irányában pedig épen hozzáférhetlen volt. Nem hiába nevezte magát a »természet vadvirág«-ának, de magaviseletében, modorában csakugyan oly vad, tüskés és kérges volt ekkor, hogy a hozzá közeledni akaró visszariadt tőle. Mintha ez érintkezésektől saját, eredeti egyéniségét féltette volna, melyet a maga természetességében akart s fel is birt tartani. Egyenes volt mint a nyilvessző s hajthatatlan mint az aczél. És ily jellemmel a mi nyájas, illemes, alakoskodó, kétszínűségekkel s hazugságokkal saturált társadalmunkban csak folytonos összeütközésekre adott volna alkalmat. — Nem alkalmazkodott senkihez, szívességet nem fogadott el senkitől, átalában függetlenségét, eredeti egyéniségét minden áron meg akarta őrizni. Aki Petőfit csak e nyers, minden közeledést viszautasító modora után ismerte, a különben igen gyöngéd s mély érzelmű költőt nagyon is durva legénynek tarthatta. Még most sem állhatom meg mosoly nélkül ha eszembe jut, miként fogadta egy ismerősöm szivességét, melylyel ez Petőfi személyes ismeretségébe akart jutni, sőt azt hitte, hogy az által még le is kötelezi. Petőfi Losonczon annyira széles jó kedvében volt, hogy eljöttekor szivén kívül, mit a »Szép varró leány«-nál hagyott, még úti táskáját is ott feledé. Pestre érve, könnyen fellobanó szive csakhamar megkerült, de útitáskája után várni kellett. Egy kissé nehézkes modorú úriember, ki szerencsétlenségére nem volt valami rokonszenves alak, később Pestre hozta azt, s Petőfinél bemutatva magát, nagy hosszadalmasan előadta mi járatban van s hogy mennyire örül szerencséjének, hogy azt a kis fáradtságot mily szívesen tette stb. Petőfi végig nézett rajta s könnyedén bólintva fejével igy szólt: — Én nem kértem föl az urat! Miért hozta el ? Vagy ha már elhozta hát küldje hozzám, vagy küldje vissza . . . vagy tartsa meg . . . mit bánom én! S ezzel a kegyetlenül zavarbajöttnek hátat forditott. A hires emberek átalában méltán panaszkodhatnak, hogy a hir s dicsőség mennyi alkalmatlansággal jár az életben. Az a mindenütt észrevétetés, hízelgő hódolás, lekötelezni akaró előzékenység, melynek után útfélén ki vannak téve, s mely előtt még szobájuk zárt falai közt sincs biztos menedékük, nem csak hogy időrabló alkalmatlanság, de valódi kereszt, mely a híressé léteit ugyancsak megkeseríti. A rósz vagy unalmas könyvet minden géné nélkül fére dobjuk, de az alkalmatlan, unalmas embert ily könnyen le nem rázhatjuk. Pedig nem tudom melyik ízetlenebb : a rósz könyv végig olvasása-e vagy az üres, unalmas ember társasága, melyet a társadalmi illem iránti tekintetből el kell tűrnünk. Petőfit nem háborgaták a hírességnek ez apró bajai. Tüskés természetével tisztességes távolban tudta magától tartani az alkalmatlankodókat, és sem a társadalmi illemnek sem más efféle tisztes cimű hazugságnak nem vetette magát alá. A ki vagy a mi neki nem tetszett, azt egy pillanatig sem tűrte közelében. S jellemének ez apró vonásai nem csekély behatással voltak költészetének szeplőtelen eredeti kifejlődésére. 1843—44-ben már szép kis irodalmi körré csoportosult a fiatal írói nemzedék. Fő gyülthelyünk volt a Pillvax néven ismert, uriutezai juratus kávéház, mely később »forradalmi csarnok« nevet vett föl. Petőfi gyakran ellátogatott Pillvaxba, hol akaratlanul is oly jeleneteknek volt tanúja, mik költői becsvágyának méltán hízeleghettek. A költészet iránt fogékony fiatalság, minden újabb versét — úgy szólva — hozsánnával fogadta. A lapot melyben megjelent, egymás kezéből kapkodták, s a költeményt a lelkesült hallgatóság előtt felolvasták, költőjét zajosan megéljenezték. Ez élő kritika nem csekély ösztönzéssel is volt reá, hogy a megkezdett útán haladjon. S itt meg nem állhatom, hogy az akkori fiatalságról pár szóval meg ne emlékezzem. Olyan volt az, milyet a magyarok istene csak jó kedvében teremthetett. Egymásközt a barátságot, testvériességet, lovagiasságot a legszélsőbb határokig, az önfeláldozásig s az utolsó falat kenyér megosztásáig kiterjesztve , oly testületet képeztek, mely a nemzet hazafias küzdelmeiben, szabadelvű törekvéseiben jelentékeny tényezőként szerepelt. Míg a haladás ünnepelt zászlóvivői, a szabadelvű eszmék előharczásai, a bűnszeretet apostolai, lelkesedésükre, rokonszenvükre ,mint a közvélemény hangadóira, támogatásukra bizton számíthattak : az ellentáborbeliek a fiatalság soraiban oly erős phalanxra találtak, melyet semmiféle megvesztegetéssel, magas kegyosztogatással meg nem törhettek. Mily mulatságos volt midőn az illető körökben felmerült azon eszme, hogy conservativ fiatalságot alakítsanak. Fából csinált vaskarika! E czélra fel is állították a főtoborzói állomást, a »Gyüldét« az uri-utezában, a Pillvaxal szemközt.’ A conservativek e klubbjában az ifjúság részére ingyen tagság, potya szivarral, lakomákkal, havi segélypénzzel, s nem egy magas pártfogással kínálkozott. Mind hasztalan ! Egy egy nyílt pajkos el ellátogatott ugyan olykor a »Gyülde« fényes termeibe, hol jó szivarokkal megtömték zsebeit s kenetteljes capacitátiokkal füleit; de a mint a fényes termek küszöbén kiléptek, nem tértek ők többé oda vissza. Mindössze két pecsovics ifjút tudtak fogni, de azok sem voltak aztán többé ifjak, abban a perezben megöregedtek, az ifjúság e percztől kezdve nem tűrte őket maga közt. Az ifjúság e közszelleme Petőfi egyéniségében, költészetében mintegy megtestesült. Petőfi szabad idejében szeretett a fiatalság körében mulatni. Nem csak a jurátusok kávéházának, de a »Komló«-nak is rendes vendége volt s nem egy jeles bordala ez utóbbi helyen kedélyesen eltöltött estéknek köszönheti létrejöttét. Mint valódi lyrai költő, minden érzését, gondolatát, élményét stb. dalba önté, mindenik költeménye mintha életnaplójának egy egy kiszakasztott levele volna. Az »Őrült« czimü verséről azt állította, hogy e költeményét egyfolytában három éjjel álmodta, s ő csupán álmát irta le. Versei írásakor is eredeti szokást vett föl. Dobsa Lajos — kivel Petőfi több ízben együtt lakott— beszéli, hogy akkor rendesen szájával s kezeivel a dobolást utánozva, föl s alá járt a szobában; a már kész strófákat fönnhangon szavalgatta s mindaddig dobolt, mig a verssorok tökéletes mértékkel, rithmussal, mintegy katonai diszben álltak elé. . Ha terhes volt egy-egy költői eszmével, abba mintegy beleélni igyekezett magát, fakadó érzését mindinkább magára disputálta. A »Cyprus lombok« keletkezésére jóformán Yahot Sándornak egy elejtett szava adott volt alkalmat; mikor Etelke koporsóban feküdt, Petőfi is meglátogatta a szép halottat. — Látod Sándor — mondá Yahot — ha es Budapest, aug. 14. (Andrássy gróf külügyminiszter) bécsi utazását a spanyol kormány elismertetésének kérdésével hozzák kapcsolatba. A külügyminiszter hosszabb időt szándékozott Terebesen tölteni s hogy most hirtelen Bécsbe utazott, azt mindenesetre fontos körülmények okozhatták s a hir aligha fog rosz helyen keresgélni, ha az okot a spanyol kérdésben keresi. A táviró jelenti, hogy Németország, Anglia, Franczia és Olaszország elismerték a Spanyol kormányt, így akarván kifejezni Európa tiltakozását azon embertelen mészárlások és iszonyú tettek ellenében, melyeket Don Carlos a legitimitás és vallás nevében saját honfitársain elkövet. Ausztria-Magyarország, fájdalom, egy eszmével ismét hátra maradt, s az ügyben is csak szerény viszhangja lehetünk a nagy európai nemzetek magas erkölcsi jelentőséggel bíró elhatározásának. (A néptanítóka miniszternél.) Trefort vallás- és közoktatási miniszternek a néptanítók ötvenes bizottságához tartott beszéde, mint egy újabban vett tudósításunk mondja, így hangzott: »Örül, hogy a küldöttséget, a tanító urakat láthatja, mert nemcsak könyvekből, hanem a viszonyokból és emberekből is szeret tanulni, s azért szívesen veszi, ha a tanügyről a tanítók nyilatkozatait hallhatja. A néptanítók nyugdíjazásának kérdését illetőleg egyenesen kimondja, hogy azt szükségesnek s méltányosnak tartja, mert ha jó tanítói kart akarunk, a tanítók anyagi jobblétét, jövőjük biztosítását is kell akarnunk. Nála azért ez ügyet sürgetni nem szükség, mert ő azt szívén hordja. Mihelyt Molnár Aladár benyújtotta eziránti törvényjavaslatát a képviselőházban, ő (a miniszter) azt azonnal tanulmányozás alá vette, közölte a pénzügyminiszterrel is (Kerkapolyval), ennek azonban alapos kifogásai voltak a terv ellen, mely 6—700 ezer forint évi terhet róna az államra. Ennélfogva a miniszter most készíttet másik javaslatot s szándékozik azt a jövő ülésszakban elő is terjeszteni. Részéről a felekezeti tanítók fizetésének 300 vagy akár 400 forint minimumban való törvényes megszabása ellen sem volna észrevétele; de tudja — s hivatkozik mindazokra, kik a viszonyokat ismerik — hogy ily törvényt most keresztülvinni lehetetlen volna. Ellene mond azon itt-ott érvényesülő felfogásnak, illetőleg vádnak, hogy a népoktatás terén 1871. óta semmi haladás sem történt volna. Igen is történt. Iskolák szaporodtak, a tankötelezettség keresztülvitele néhány százalékkal emelkedett stb. E téren csodákat tenni rövid idő alatt, egyátalában sem lehet ; legkevésbé nálunk, ahol az administrate oly gyönge lábon áll, hogy a hatósági s községi közegek majdnem tehetetlenek. S itt beszélte el azon esetet, melyről a «Hon« azt állítja, hogy azzal a miniszter »saját tehetetlenségét« vallotta be. Nem saját tehetetlenségét, hanem megyei és községi administratiónk gyarló voltát,amit, úgy hiszszük a »Hon tudósítója nem Trefort minisztertől hallott először, hanem saját lapjában is százszor olvashatott. Végre néhány szívélyes szóval elbocsátotta a küldöttséget. Budapest, aug. 14. A főrendi ház a vál.javaslat tárgyalását befejezte. A legnagyobb gonddal tartottak meg a javaslat mindazon határozatai, melyek a választói jog gyakorlatát szűkebb körre vonják, s a ház saját kezdeményezéséből is csak azon intézkedések fogadtattak el, melyek a jogok megszorítását vonják maguk után. Igaz, egy hangzatos czím alatt követtetett ez el. Az mondatott, hogy a magyarság érdeke követeli ezt. Dicső czél s nemes fáradozás; ha való, a főrendiház legszebb hivatását teljesíté vele. Csakhogy nem való. Csakhogy be van bizonyítva, hogy a magyarság érdeke ezt nem követeli. Csakhogy mindenki tudja, hogy nem lehet egyedül csak azoknak választói jogot adni, kik magyar ajkúak és minden nemmagyar ajkúban a haza ellenségét látni — és senki sem kétkedik abban, hogy ami a választók összes számát illeti, az a jelen javaslattal úgy is leszállíttatott és nincs rá semmi ok, e számot még azon mértéken alul is apasztani, amelyet a képviselőház megállapított. A váltjavaslattal, amint az a főrendi házból kikerült, a 48-diki törvényhozás által vont határon jóval innen maradtunk, pedig azóta egy negyedszázad telt el, művelődési tekintetben is csak tettünk némi haladást s az állampolitika inkább e határ némi kitágítását, mint megszorítását javasolná. Igen, de azt fogják mondani, hogy 48 óta gyűlt lángra a nemzetiségi viszály s az óvakodásra inthet. Helyes , de óvakodnunk kell minden túlzástól. Keressük a baj orvosszerét mindenekelőtt a nemzetiségnek a magunk részéről gondos, ápolásában s e tekintetben örülni fogunk,ha nemcsak a főrendiházban hangoztatni, de a közéletben, kézzelfogható tények által megvalósulni is látjuk a mondást,hogy »mágnások még léteznek.« Továbbá orvosszerét keressük a törvényhatóságok és nevezetesen a főispánok éberebb ellenőrzésében, a jobb rendőrségben, s az államellenes merényletek szigorú megfenyítésében. Az, ha itt-ott néhány százalékkal növekedik is a választók száma, még nem oly nagy baj, s mindenesetre kisebb, mint amily elkeseredést képes előidézni a tény, hogy ennek a néhány százaléknak megvonása a magyar állam érdekeivel indokoltatik. Amíg ezt a dolgot a miniszteriális irodákban vitatták, nem birt oly nagy jelentőséggel, ma végtelenül fel van fújva, s hogy a képviselőházban mindazon indokok, melyek e rendszabály megalkotására a főrendiházban hangoztattak, rectificáltassanak, azt igen fontos országos tekintetek követelik. Lesz tehát majd vita és pedig a választási vita ismét a képviselőházban is, s kell is, hogy legyen. Hogy erre reá ér-e a ház az őszi ülésszakban, s ha nem ér reá, ezzel a választók összeírása nem halasztatik-e el a végtelenre , arra ma bajos felelni A dolog mindenesetre kétséges, s megtörténhetik, hogy a legközelebbi választás ismét a régi normák szerint, a régi mederben megy végbe. S ez a főrendiházi vita legszomorúbb eredménye. Tán szomorúbb még annál is, hogy a főrendek mai eljárása a jövendő reformok tekintetében igen baljóslatú sejtelmeket ébreszthet s a képviselőházban felkeltheti azt a gondolatot, hogy hasztalan minden fáradozása, nem tehet egy lépést sem előre, míg nem bizonyos abban, hogy a főrendiházban, szükség esetén, biztosítható a többség azon intenzióknak, melyek a képviselőház többségét vezérlik. Ma, mint kitűnt, az nem valósítható ; két különböző intenziójú többség pedig egy alkotmányos államban nem lehet irányadó. A tanítógyűlés. A magyar néptanitók második országos gyűlése véget ért , működésével olyan emléket állított magának, mely hazánk néptanítói karának mindenkor díszére válik. Az elért eredmény tökéletesen, — méltó ama testülethez, melyre a magyar nemzet művelődésének, — szellemi előmenetelének terén olyan meszszemenő hivatás vár. Már maga ama tömeges részvétel, melyet anyagi viszonyainak mostohasága daczára a gyűlés iránt tanúsított, ékesen szóló bizonyítéka tanító testületünk tudványának s érdeklődésének a magasabb szellemi szükségletek iránt. Az ország minden vidékét, minden hitfelekezetét, a népoktatás minden ágát ép olynagy számú mint kitűnő erők képviselték s az összbenyomás, melyet a gyűlés visszahagy, az erkölcsi eredmény, mely elérve jön, megfelel a várakozázásoknak. A gyűlés egy másik örvendetes mozzanataképen tanítónőinknek a gyűlésben és a vitákban aránylag élénk részvételét kell kiemelnünk. A leánynevelés úgyszólván gyermekkorát éli meg hazánkban. A közoktatás egy terén sincs annyi tennivaló, mint épen itt, ámbár Magyarország eddig is kimutatta, hogy itten is ki akarja elégíteni a culturális élet nagy szükségleteit. Tanítónőképezdéink örvendetesen szaporodnak, a részvét irányukban elég élénk s örömmel látjuk, hogy az ezekből kikerülő tanítónők nemes kötelességük teljesítésében nem akarnak elmaradni férfipályatársaik mögött. Ez kezességül szolgál arra nézve, hogy nemsokára hazánk a nőnevelés terén is meglepően üdvös eredményeket fog fölmutathatni. Még egy harmadik mozzanatot sem hagyhatunk említés nélkül, mely a magyar nemzeti közoktatás egyöntetű s egységes fejlődésének reményét a tényleges viszonyok mostohasága dacára sem engedi kialudni, és ez az, hogy a magyar néptanítói kar hitfelekezeti különbség nélkül, egyházi viszonyokkal nem törődve, egyetértől eg, békésen és sikeresen tanácskozott egymással s a személyes érintkezés, a barátságos eszmecsere által iparkodott magát fölszabadítani ama korlátok alól, melyekkel mesterségesen szét akarják választani a testületet, melyet közös czél, közös hivatás, azonos törekvés és buzgalom természetszerűen öszszefűz. A tanítógyűlés tárgyalásainak súlypontja a szakosztályok működésében keresendő. E működés eredménye megfelel a gyűlés elé kitűzött czéloknak. Az ilyen nagy és úgyszólván népgyűlés