Pesti Napló, 1874. szeptember (25. évfolyam, 199-223. szám)

1874-09-01 / 199. szám

nem kimérve sem időt, sem fáradságot és pénzbeli ál­dozatot, kinek a gyűlés fáradalmai elismeréséül há­láját jegyzőkönyvileg fejezte ki, bízatott meg az elő­munkálatok vezetésével, mely czélra egy külön vá­lasztmány is alakíttatott. Mohaupt úr azóta lelkesen és lankadatlanul működik, biztatván, serkentvén kartársait az egye­sülésre. Óhajtandó azonban, hogy az ország minden megyéjében, minden járásában támadjon oly buzgó férfit, ki minden halasztás nélkül kartársait értekez­letre összehivja, ott az ügyet érdemlegesen tárgyalja és határozatukat Mohaupt úrral mielőbb kö­zölje, hogy ez módját annak ejthesse, a beérkezett tudósítások nyomán a többi intézkedéseket a nagy­szerű terv keresztül vitelére megtehetni. Mi részünkről örömmel üdvözüljük a községi jegyzőket munkásságuk ezen terén és midőn a to­vábbi mozzanatokat figyelemmel kisérni fogjuk, őszintén kívánunk szerencsét a saját sorsukon segí­teni törekvő lelkes férfiaknak. A magyar büntető törvénykönyv javaslata. (Kacziány Nándor kir. törvényszéki bírótól.) H. (Folyt.) Akármiképen tárgyaltassék a bűnper, szüksé­ges, hogy a jogsértés valódisága megállapítva legyen, még­pedig aszerint, a­mint a jogsértés kellékeit a büntető törvénykönyv megállapítja. Ezt nevezik a büntethető cselekvény tárgyi tényálladékának. A boszorkányperek sötét korában elégséges volt ugyan, hogy valaki megbetegedjék, vagy egy tehéntulajdonos állítsa, hogy tehene véres tejet adott, s egy asszony megnézte légyen útközben a megbete­gedettet, vagy a tehenet, miszerint az ilyen néző asszony boszorkányságért perbe fogassék ; de mai napon, úgy hiszem, a józan gondolkozású ember meg­fogja kívánni, miszerint alaptalan gyanúsításokért embertársai ne üldöztessenek, hanem legelőbb is megállapittassék: történt-e, vagy megkíséreltetett-e a jogsértés ? és ha erre törvényes bizonyíték nincsen, a fenyítő eljárás megszüntessék. Megállapittatván a jogsértés — mint emberi cselekvény — tárgyi tényállása, hol a tettes isme­retlen, az eljárás abban hagyatik, ha azonban oly körülmények tűnnek elő, melyek a tény és bizonyos személy közt oly szoros összefüggést tanúsítanak, hogy azon személy tettesül tartható, akkor ezen tény­körülmények megállapítandók, s ezen az összefüg­gést tanúsító körülmények bűnösségi jelenségeknek és bizonyítékoknak mondatnak. Megállapittatván a bűnösség némely jelensége, az alanyi tényálladék megállapítása eszközöltetik, vagyis a gyanúsított egyén mindazon személyes kö­rülményei vétetnek fel, melyek a tárgyi tényálláshoz az egyén minőségénél fogva szükségesek, melyek a bűnösség, illetőleg csak tettesség vagy ártatlanság kiderítését elősegítik, vagy megállapítják, és melyek a büntethetlenséget vonják maguk után, valamint, melyek a büntetés kimérésére befolyással lehetnek. Vannak ugyan nemcsak tekintélyes jogtudósok, hanem törvénykönyvek is, a­kik és melyek ezen meg­különböztetést nemcsak elvetik, hanem kárhoztat­ják is, de gyakorlati tapasztalatlanságukat csak ak­kor kárhoztatnák, ha a jogtudomány arczul csa­pása az ő személyük körül forogna, ha alaptalan jelenségek folytán becses személyük hurczoltatnék a vádlottak padjára s ott kellene rettegniük: vájjon nem mondatik-e fejekre a bűnös, mielőtt a tárgyi és alanyi tényállás megállapittatott. Pedig minden jo­gász tudja, hogy az ártatlanság bizonyítása sokkal nehezebb, mint a bűnösség állítása. Azt pedig a gyanúsítottra róni, hogy valami büntethető cselek­vény el nem követtetett, valódi jogképtelenség. Igaz ugyan, hogy ezen megkülönböztetés sok elméleti és gyakorlati nehézséggel jár, s ott, a­hol a bí­ró hat­rozott szabályok megtartására köteleztetik s a bizonyítékok szabad mérlegelésében tapasztalatlan, viszásság is követtetik el, de a bizonyitéki tan azon szabályait, melyek az életbölcseség és jogtudomány haladásának újabb vívmányai, egészen mellőzni nem szabad, mert különben az igazságszolgáltatás veszé­lyeztetése mellőzhetlen. A lelkiismeretes bíró nem tudja eléggé megbe­csülni azon jogbölcsészek fáradozásait, a­kik a bizo­nyítási tantételek megállapításának szentelték mun­kásságukat s a jogtudománynak azon lendületet ad­ták, hogy nemcsak az anyagi igazság kiderítéséhez biztos és észszerű alapot nyújtottak, hanem a bíró­nak a büntetés mértékére nézve is a szükséges útmu­tatást szerzettek. Az is igaz, hogy az alanyi ténykörülmények ki­vált minősített bűntetteknél, a bűntények tárgyi tényállásának kiegészítő részei , de azért a gyakor­lati karaiak soha sem szabad szem elől téveszteni, melyik Ténykörülmény tartozik csupán csak az alá­annyira levelet, mint inkább egész könyvet ír­tam neked. Legalább beszélgetni akarok veled, ha már nem láthatlak. El kell mondanom, minő érzelmek járják át szivemet s minő gondolatok né­pesítik be agyamat. Legalább lelkem legyen oldalad mellett, ha testem nem repülhet hozzád. Hosszú le­velem által minden időmet neked akarom szentelni, mit fontos politikai elfoglaltságom fennhagy. Aszta­lomon hemzseg a sok levél, irat, számla, jelentés, könyv, czikk s röpirat; de most valamennyit utálom, félrevetem, hogy egyedül csak a felőled való gondol­kodásnak szenteljem magamat, hogy csak veled be­széljek, s írjam e hosszú levelet, mely csak silány rajza azon végtelen, természetfeletti szerelemnek, mely szivemben irántad ég, s mely ahelyett, hogy fogyna, napról-napra nőttön nő. Ez okból több levelet ma nem akarok írni. Ha írnék r megszentségtelenitém azon emléket, melyet imádott Carolinárumal való hosszú társalgásom ma­ga után hagy. S mivel ma senkinek sem akarok írni, jószágigazgatómnak sem írok. Parancsold meg neki, hogy adja el Antoniot. Mond meg neki, hogy pom­pás magasztaló hirdetményt tegyen,írjon felőle. Mér­je meg lelkiismeretesen, s írja ki, hány láb és hüvelyk magasságú termete. Magasztalja idomainak szobrá­­szi tökélyét, szemeinek értelmes kifejezését, testi erejét, fiatal korát, s teljes egészségét. Mondd neki, hogy számolja el abbéli szép tulajdonságait, misze­rint igen alkalmas valamely urasszonynyal való tár­salgásra, gyermek mulattatására, s család kiszolgá­lására. Mondd neki, hogy meg ne feledkezzék nyelv­is irodalmi ismereteinek felemlitéséről, mi kétségkí­vül sajátságosnak fog feltűnni; de ezen tulajdonsá­gainak felemlitése egyszersmind méltányos is. S hogy lásd, mily sokat ér rabszolgánk, mondd meg a jó­szágigazgatónak, hogy az Antonioért kapott össze­get adja át neked, s irántad való nagy szerelmem emlékének szentelve, végy rajta valamely becses ékszert. Hányszor eszembe jut Ricardo! Mennyire sze­retném látni ! Fiam, fiam, atyád úgy imád, mint gyönyörű anyádat! Szeretném, ha soha sem kellene elválnom tőletek. Nyujtom-nyujtom levelemet, hogy nyújtsam életemet ama képzelet által, miszerint köz­tetek vagyok. Mily kellemetlen érzést kelt fel bennem itteni egész környezetem! Szivem, az otthoni kedves fák árnyában rakta fészkét. Isten veled, Isten ve­led , áld és csókol férje­d.« (Folyt. köv.) nyi tényálladékhoz, és melyik alanyi ténykörülmény teszi a tárgyi tényállás kiegészítő részét, és nem sza­bad elfelejtenie, hogy minden ténykörülménynek ész­­szerűleg bebizonyítottnak, illetőleg valódilag fennálló­nak kell lenni, ha igazságos ítéletet — akár marasz­talásra, akár pedig felmentésre— akar mondani. Az alanyi jelenségek, t. i. az ismeretes tettes vagy gyanúsított egyén személyes körülményei és vi­szonya a tényhez, a polgári perben ritkán fordulnak elő, mert ott büntetésről nincsen szó, s a polg. per­­rendtartások a tény és jogkérdés bizonyítékait még­sem mellőzik , míg újabban a bűnvádi eljárások szabályaiban a bizonyítási szabályok mellőztetnek, holott itten a bűnösség kimondásával az elítélt sze­mély nemcsak becsületét, szabadságát, sőt életét vesz­ti, hanem a vagyoni kártalanításban is mint bűnös­sége következményében elmarasztaltatik. Azon büntető törvénykönyv tehát, a­mely az alanyi tényállásra kevés vagy ferde súlyt fektet, ve­szedelmesebb úgy az államra, mint az egyes polgá­rokra, mint egy tabula rasa, mely mellett a biró a jogtudomány vívmányait szem előtt tartani kö­teles. Megérintvén, miszerint a bűnper lényege a jogsér­tés és a jogsértés elkövetőjének személye valódiságában keresendő, a törvényhozó soha se felejtkezzék meg azon főelvről,hogy a büntető törvénykönyv tárgya csak jogsértő tett vagy ennek kísérlete lehet s a bíró csak e felett ítélhet, ellenben azon jelenségek, melyekből jogsértések keletkezhetnek, valamint oly egyének, a­kik a jogbiztonságra általánosan veszélyesek­nek tartatnak, nem a bíróságok, hanem a rendőrség eljárása és szorosabb felügyelete alá tartoznak. Ezen fővonások szerint fogjuk ismertetésünket folytatni. .. Korántsem kicsinyeljük azon nehézségeket, melyekkel egy jó törvény alkotása jár, de ha azon óriási nehézségeket szemügyre veszszük, melyek egy alkalmatos büntető törvénykönyv alkotásának útjá­ban állanak, a legnagyobb elismeréssel kell méltá­nyolnunk az igazságügyminiszter indokainak 3-dik lapján azon állítását, hogy a javaslat készítésénél buzgalommal kerestettek fel és lelkiismeretesen használtattak fel mindazon források, melyek egy he­lyes, és hazai viszonyainknak is megfelelő büntető törvénykönyv készítésére nézve irányadók. Hogy a miniszter ezen állítása nem nagyítás, azt a szakértő a törvénykönyv minden szakaszából, sőt az egyes kitételek gondos megválogatásából át­láthatja, s e tekintetből nem lesz felesleges a tör­vényjavaslat szelleméről, illetőleg jellegéről tudo­mást venni. Újabbkori törvényhozásunknak egyik fő jellege a kicsiny melléknézetek által előidézett bátortalan­ság és a tekintélyek tiszteletéből származó stabi­­lizmus. Ilyen töprenkedő bátortalanság jellegére mu­tat a miniszter azon igyekezete, hogy büntető tör­vénykönyvünk hazai viszonyainknak megfelelő le­gyen. Ezen a hazai viszonyokra hivatkozó törvény­hozási szólam a 60-as évek elején merült fel azok ajkán, a­kik az európai törvényhozás elméleti hala­dását elismervén, a magyar gyakorlati jogelvek he­lyességét hirdetni nem merték, s ilyen szólamok mel­lett a jogtudomány vívmányait mellőzvén, szeren­csétlenül experimentáltak. Az állami és helyi viszonyokat igenis kell a törvény egyes részeiben tekintetbe venni, de egy óriási tudomány tárgyánál, mint egy büntető tör­vénykönyv, az állami és helyi viszonyokat a rend­szer alapjául elfogadni, s a jogtudomány vívmányait azoknak feláldozni, nem lehet. Ennél fogva helyesen cselekedett a miniszter, midőn — mint az indokolt 3-ik oldalán mondja — »folytonos és különös figye­lem fordittatott az 1843. évi javaslatra«, de bátorta­lanságra mutat, hogy »nem foglaltatott a jelen tör­vényjavaslatba egy tétel, egy megállapítás sem, mely ellenkeznék az 1843. évi javaslatnak megfelelő téte­lével vagy megállapításával, hacsak az eltérés szük­ségessége, gondos bírálat és egybehasonlítás után, kikerülhetlennek nem bizonyult.« A bátortalanság gyanúja azonban eloszlik, mi­dőn csakhamar kijelentetik, hogy: »senki sem von­hatja kétségbe azon igazságot, hogy bármily helyes­nek látszó elmélet követtessék valamely törvény ké­szítésénél, bármily erősen megállapítottaknak mutat­kozzanak annak elvei és intézkedései, valódilag meg­állapítottnak mégis egyedül az tekinthető, a mi hosszú időn át a gyakorlatban fenállt, s a minek helyessége kitűnő eredmények által igazoltatott.« Ezen megdönthetően igazsággal leróvja azon köteles tiszteletet, melylyel az 1843-iki büntető tör­vényjavaslat készítőinek tartozik, de szabadkezet tart fenn a jelen törvényjavaslat számára, a­mit örömmel üdvözölhetünk. Hogy az 1843-iki törvényjavaslatnak készítői az európai büntető törvénykezést behatóan ta­nulmányozták s a jogtudomány akkori színvona­lán állottak, valamint hogy a gyakorlat és akkori közszellem áradatát fölismerték, tagadhattak, de hogy azóta ezen a téren sok tapasztalás történt és a jogtudomány kifejtésében a haladás nem szűnt, ez csak az utóbbi évek dicsősége s igy az 1843-iki mun­kálat teljes méltánylása mellett kötelességünk a 30 éves tapasztalatokat és jogtudományi haladást hasz­nunkra fordítani, azonban nem tanácsos a büntető törvénykezés oly áramlata által elsodortatnunk, mely a gyakorlati élet kívánalmait, a jogbölcsészet, jogtu­domány, állambölcsészet és nemzetgazdászat köve­telményeit mellőzve, a hatalom követeléseit előtérbe állítja s az alapelvek összetévesztésével világos út­mutatást sem a polgárnak és magaviselete sem a bí­rónak nem nyújt hivatásos eljárása és magaviselete irányzatára. Ha a buzgó rendőrség és ügyészség tevékeny­sége czéljául csak azt tűzi ki, hogy az elfogott egyé­nek és bűnperek nagy számaival a statistikai adatok mennyiségét szaporítsa s azt ujságilag is kürtölje, az még egy ország romlottságát s az államc­ások veszélyének mérvét nem tükrözi vissza, de igen is árt az állam becsületének és sérti annak jogérzetét, a­ki a tevékenység mellékczéljait ismeri. Nem kell aztán csodálkozni, ha ily vakbuzgó tevékenység a nép ellenszenvével találkozik, s az üd­vös intézmények az államszervezetben egészséges gyökeret nem verhetnek. Ezen tapasztalást nem kell szem elől téveszteni a büntető törvénykönyv alkotá­sánál sem, mert a büntethető cselekvények túlbuzgó szaporítása és az államc­élnak meg nem felelő szi­gor, a polgárok rokonszenvét veszti. Midőn a miniszter úr indokainak 3-ik oldalán azt mondja : »Fájdalom, az 1843-ik évi javaslat nem emelkedett törvényerőre, s úgy nem eredményezhe­tett gyakorlatot, melynek megállapításai az átvizsgá­lást legbiztosabban tájékozhatták volna,« Önkényte­­lenü­l vetődött fel a kérdés, váljon egy egészen új alapú büntető törvénykönyvet kapunk-e ? vagy véte­tett-e más valamely meglevő büntető törvénykönyv alapul? Megvalljuk gyengeségünket, hogy inkább voltunk hajlandók az utóbbit hinni s nem került sok keresésbe és összehasonlításba, hogy az uj büntető törvénykönyvi javaslat szellemét s jellegét az 1871-ik év jan. 1-én az északnémet szövetségben életbe lépett büntető törvénykönyvben, mely 1872-ben egész né­met birodalomra kiterjesztetett, megtaláljuk. Ha szemügyre veszszük, hogy tudományosan tekintve minden állam, mint jogállamnak, ugyanaz a czélja, hogy a jogsértés sehol sem tűrhető, hogy a bűnösség az emberi átalános természet folyománya s így egyik büntető törvénykönyvnek a másiktól csak annyiban kellene különböznie, a­mennyiben az állam szervezete és a helyi viszonyok részben, de csak ke­véssé szükséges részletekben, némi eltérést követel­nek, akkor csak üdvözölhetnék a miniszter úr azon választását, hogy a jogtudomány átalánosságánál fogva azon tekintélyek előtt hajlott meg, kik mun­kásságuk eredményéül egy egész nagy s úgy­szólván legmiveltebb népet legújabban láttak el egy büntető törvénykönyvvel. Mennyire szerencsés volt ezen választás lássuk közelebb. A tatai hadgyakorlatok. (Saját tudósítónktól.) Tata, aug. 29. A hadműveleteknek első ciklusa a mai gyakor­lattal véget ért. A combinitv támadások egész soro­zatát tüntették fel az eddigi gyakorlatok, s a ma tartott rövid művelet e nemben az utolsó volt. A csapatok Tata közvetlen közelében, egy té­ren dombokkal átszelt, hullámzó terepen állottak fel. A művelet fősúlya a tűzharczra fektettetett, melynek feladata volt megrendíteni az ellent s csak a végső támadás tartatott fenn a lovas osztályok számára. Kilencz óra volt, midőn ő felsége a gyakorlat terére megérkezvén, a művelet megkezdetett. A lovas osztályok nagy tömegekben az átszelt terep mélyedéseit foglalták el s csak magasan fekvő helyről voltak láthatók. Az emelkedéseken a tüzér­ség foglalt helyet. A lovasság taktikai mozdulatok által igyeke­zett kezdetben mindkét félről előnyös positiót fog­lalni, miközben a tüzérség a lovas osztályok háta mö­gött azok mozdulatainak megfelelő tűzvonalba helyez­kedett. Ütegek csak koronként voltak láthatók, midőn egy-egy lovasosztály háta mögött felfejlődvén, az el­len tömegben álló lovasságot kellett valamely hely elfoglalásától visszatartaniok. Az ütegek legnagyobb része vagy a lovassággal együtt völgyekben, vagy a műveleti tér központjának látkörén kívül volt elhe­lyezve. A műveleti tér északi részén négy tábori üteg volt felállítva, mely az ezen részen működő lovas­osztályok fedezete alatt hosszú tűzvonalba fejlődött fel. A déli részen, az oszlopba felállított huszárok és dzsidádok jobb szárnyán szintén négy üteg helyez­kedett el. Hosszú ideig csak a csapatok ide-oda mozgása volt látható. Itt egy féldandár huszár, amott egy ez­red dzsidás vágtatott át a dombokon. Voltak pilla­natok, midőn telj­esen üres volt a csatatér. A déli részen teljesen eltisztult a lovasság, midőn északról nagy tömegben nyomultak fel huszá­rok, dzsidások és ütegek. Egy pillanat, s a felhőborította déli láthatár egész hosszában felvillant a puskapor tüze. Magasra emelkedő szürke füst szállott fel a dombokról , még mielőtt eljutott volna a déli hadálláshoz az ágyú­­hangja, vágtatva tűntek el a terepfedezet mögött az ott tömegben megjelent lovasok és ütegek. A füst riasztotta őket el; a dörrenés már fe­dezet mögött találta őket. El­kezdtek beszélni délről az ágyuk, melyeket senki sem látott a távol messzeségben. Egy sor villa­nás, magasra emelkedő füst s azután, mintha késni szeretne, egy irtózatos dörrenés. A csata meg volt kezdve. Mintha földből bújtak volna ismét elő, megje­lentek északon az ütegek s szemben foglalták a tűz­zel állást. Délen lovasosztályok nyomultak előre az ágyu­­tűz fedezete alatt. A déli üteg­vonal mozdulatlan maradt. Nem igy éjszakán. Az ott felállított tüzérség a lovasosztályokkal versenyt foglalt és változtatott állásokat. Bámulatos könnyűséggel igazodott az őt kö­vető lovasság mozdulataihoz; tüzelt folyton s moz­gott folyton. Délen csak a puskapor füstje, s az ég sötéten felvillanó tűzláng jelezte, hol áll az ellenfél tűz­vonala. Az ágyuk pokoli zenéjében, a por és füstfelleg közül egyszerre vágtatva bontakozott ki délről két század dzsidás villogó fegyverével. A dzsida villogó csúcsa, s a négyszögű kucsma látszott csak, mintha egy hömpölygő ár rohamos sebességgel vitte volna magával e katonákat, elbo­rítva fülig, úgy tűntek fel az úszni látszó hsidák és a füst és porgomoly felszínén lebegő emberfők. Csak a föld rengése, s a lovak tüsszögése árula el, hogy az embereknek szilárd talaj van lábaik alatt. Minden szem az északon álló ágyú­fedezet felé tartott, mert arra c­élzott a roham. A lovasság az ellenrészein oszlopban gyüleke­zett, s támadólag fogadta a dzsidásokat. Ezalatt az északon álló tűzvonal jobb szárnya a műveleti tér közvetlen közelébe vonult, s a rohanó lovasok oldalán felállított ágyuüteg mellett büsz­kén lengő vérpiros zászló elég érthetően mutatá a tűzvonalt, mely a megtámadott oszlop végromlását jelenté. Egy pillanat műve volt, s ezen üteget követte egy ezred huszár, mely a dzsidásokhoz csatlakozott; jött a második, majd a harmadik üteg, s utána és mellette sűrü tömegben megszámlálhat­lan lovasság. Az északi részen ,az ütegek hasztalan töreked­tek megrendíteni a támadó lovasságot. Az ágyúk közelebb vonultak egymáshoz, a támadó sereg hosz­­szú, fejlődött vonalba bontakozott, melynek két szár­nya messze túlnyúlt a déli csapatok hadállásán. Csak egy mozdulat e rettenetes karokkal, me­lyeknek iszonyatos ujjait a két szárnyra vonult üte­gek képezték, é­s ezekre szétzúzva kerül ki még oly hatalmas és bátor csapat ez óriási ölelésből. A porfelleg eloszlott, az ágyú elnémult, s egész nagyszerűségében tárult fel a látvány, melyet egy még be nem kerített, de egy mozdulattal szétzúzható sereg teljes tehetetlenségében nyújthat. Ő felsége pihenőt fuvatott s rövid ideig kísére­tével beszélgetvén a művelet egyes mozzanatairól, hazaindult, hol 4 órakor udvari ebéd tartatott. Ez okból tartott ma a gyakorlat is a szokottnál rövidebb ideig. Az ebéden a tábornokok, az idegen tisztek, s egyebek közt Kiss Gábor református lelkész is részt vett. Öt órakor ő felsége egész kíséretével Sikágyra ment vadászni, a­honnan 1/28 órakor tért vissza. Aug. 30. Ő felsége ma d. e. 11 órakor a helybeli hon­­védlaktanyát látogatta meg. Kíséretében voltak Edelsheim-Gyulay b. budai főhadparancsnok s számos magasrangu katonatiszt. A városba vezető utat, s a honvédlaktanya előtti tért beláthatlan néptömeg foglalta el, mely ő felségét riadó éljenekkel üdvözölte, mit ő felsége kifáradhatlanul szívélyesen viszonzott. A laktanya kapujánál a tatai 64-ik zászlóalj parancsnoka, E e­n­y­­ százados, valamennyi ott ál­lomásozó honvédtiszttel egyetemben fogadta ő felsé­gét, ki erre az egész kaszárnyát megvizsgálta. Kü­lönös figyelemmel szemlélte meg a szerelési rak­tárt, s a kórházat, sőt a konyhába is lement, hol épen akkor készült a gulyáshúsból álló »menage« a kilenczszáz emberből álló zászlóalj számára. Ő felsége legmagasabb megelégedését nyilvánította a kaszárnyában uralkodó rend és tisztaság fölött és dicsérőleg nyilatkozott az étel minőségéről. Épen ott lévén a frissen sült komiszkenyér, ő felsége Rényi százados kezéből, ki azt neki meg­­mutatá, elvett egy czipót, s ebből egy falatot levá­gott. Kíséretéhez s a honvédtisztekhez fordulva megjegyzé, hogy a levágott falat igen ízlett neki. Fél órai ott időzés után tért vissza ő felsége a még lelkesebben éljenző közönség között a kas­télyba. E pillanatban (délután 2 óra) hosszú sora a kocsiknak megy ki az uj puszta környékére, hol ő felsége tiszteletére tiszti futtatás rendeztetik. BELFÖLD, Győr, aug. 29. (A kiállítás.) Győrött a magyar orvosok és természettudó­sok nagygyűlése alkalmával a győrvidéki gazdasági egyesület, a tudósok tiszteletére érdekes termény és iparkiállítást rendezett; képviselve voltak: a gazda­sági terményé, kézi ipar tárgyak, gazdasági gépek és gyártmányok, régiségek, női kézimunkák, raj­zok és festmények. A kiállítás a megyeház nagy- és kistermeiben, a főispáni lakban, a főgymnasi­­umi helyiségekben s a megyei fáskertben ízléssel volt berendezve, mely Szilágyi Gáspár püspöki kormányzó s kiállítási bizottsági elnök érdeme. Az egészen előnyösen látszott meg a bécsi kiállítás köz­vetlen szemlélete. A termény kiállításban Kruesz Krizoszton főapát, Zalka János püspök, Simon Vincze csornai prépost uraké tűntek ki kiválólag. Szabó Kálmán écsi borai nagy elismerésben részesülte­k. Az iparosok remekeltek. Stádel Károly saját gyártmányú gépei nagy feltűnést keltettek a gazdák­nál . N­a­g­y Mihály győri tésztagyáros kiállítása, mely a bécsi kiállításon is nagy figyelmet gerjesz­tett, eredeti s folyton emelkedő kitűnőségben tün­döklött. A régiség-kiállításban néhai gróf Viczay Hé­­der-féle gyűjtemény, melyet gróf Khuen Károly örökös állított ki, kiváló figyelem tárgya volt; a gyűjteményben különösen a török foglalási korszakra vonatkozó tárgyak igen nagy mennyiségben s meg­lepő kitűnőségben vannak képviselve; érdekes még Ebenhöck Ferencz kanonok kiállítása, kő és bronz-korszaki tárgyakból. A rajzok közt általános bámulatot keltettek: egy egyszerű falusi gyermek rajzai, a ki a győri ev. iskola 3-dik osztályának növendéke, alig 13 éves s még nem is egészen egy éve, hogy rajzolni tanul s a bíráló bizottság ítélete szerint rajzai a szó valódi értelmében oly tökélyesek, hogy a műértők nagy jö­vőt jósolnak a ritka tehetségű egyszerű falusi fiú­nak, úgy hívják: P­a­p­p József. Szépen vannak kép­viselve a női kézimunkák is, a győri nők szép ver­senyt fejtettek ki ezen téren. Legkiválóbb tet­szésben részesültek : K­a­s­t­n­e­r Regina fehér himzetü s a bécsi rotundát kiábrázoló zsebkendője, mely valódi himzési remek; továbbá Go­tf Fanny fehér és színes himzetü munkái s Landthaller Kornélia hímzése. A többiek is mind kitűnő művei a gyengéd női kezeknek. — Van egyéb tárgyak közt Kiss Sándornétől kiállított egész menyasszony-öl­tözék is a múlt századból gazdag aranyos díszítés­sel, mely a múlt század első felének öltözet ismereté­re érdekes adatul szolgál. Ezen felül a helybeli nő­nevelőintézetek is érdekes kiállítást rendeztek a növendékek munkáiból. Petz Vilma leánynevelő tanintézetének tanügyi kiállítása valóban meglepte a szakértőket s a nagy­közönséget; képviselve volt ott minden : a növendékek írásbeli dolgozataitól kezdve, a női kézimunkák, rajzok nagy mennyiségben s néhány igen sikerült festmény; a svájczi modorú minta-munkakönyv szintén ott díszelgett; a szemlél­tetéshez van gazdag termény-gyütemény is, rovar-, ásvány- és növény-gyűjtemény, természettani szerek s még a gazdasszonykodás tanításához szükséges rokka sem hiányzott. A tanszer- és kézi munkák ki­állítása csupán ezen egy intézet részéről egy egész termet foglalt el, ízléssel rendezve. A kitűnő berendezésű intézet, mely úgy látszik teljesen a kor szifonalán áll, általános elismerésben részesült a tömérdek látogató által. A többi intézetek, mint Zalud és Sveczény úrhölgyek é­s az apácza-növen­­dékek szintén szép műveket állítottak ki. Szóval Győr a kiállítás által szép haladást tüntetett elő. A kiállításnak összesen több mint tízezer látogatója volt, a­mi szép érdekeltségről tanúskodik. K. Korytnicza, aug. 27. (Néhány szó a fürdőről.) A mai nap fölösleges a koritniczai gyógyhelyet hatalmas vizével és gyönyörű fekvésével dicsérni, mi­után eme gyógyvizet és e szép helyet már sok ezer ember ismeri, s ki tudja, ezek közül­ e víznek bányán köszönik egészségüknek helyreállítását, magam is azok közé tartozom, kik e viznek gyógyhatását ma­gasztalják. Ez alkalommal azonban nem a víz jótékonysá­gát akarom dicsérni, hanem az igazgatóság figyelmét arra felhívni a mi hiányos és megrovandó. E gyógyhelyre kiválóképen magyar úri közön­ség jön össze ennek érdekében azonban az igazgató­ság mai napig sem látta jónak az Albrechtsbrunn-t, az Andreas Capellet sat. magyarra fordítani, mert hát mióta ezen gyógyhely a kincstártól átvétetett, az­óta a gyógyhelyen semmit sem javítottnak. Nehezen csalódom, ha azt vélem, hogy Koryt­­niczán a megjelenendő vendégközönség egy évben vagy 70.000 forintot otthagy, ebből, ha csak más ok nem forog fenn, csak kell jövedelemnek lenni; ennek daczára a főutak sem sepertetnek, ezeket az úrnők seprik le ruhájukkal; az állathulladékok ott hevernek hetekig. A rozzant és nem tiszta fürdőházban, melyben egy fürdés, nem számítva az ajándékot, m­ert 5 krba kerül, benn van a gőzkazán és egy mezítlábas tót­nak felügyeletére bízva. Ennek veszélyes voltát ugyan meggondolta-e az igazgatóság, és tudja-e azt, hogy e fürdőhelyen mily üzletet visznek véghez a ki­váltságos és nem kiváltságos személyek között, és hogy itt száraz fürdőt is adnak, a mennyiben a kád­ból a víz kifoly ? A nem beteg vendégnek nincs baja, jól eszik és iszik is, de a betegnek meg van a maga kínja, mi­után a table d’hotenál nem ehetik, a kegyelem útjára van kitéve, ha csak nem kiváltságos személy, mert piszkos terítéken és csak is kegyelem útján abból kap enni, a­miből a table­ d’hote vendégek nem kapnak, de drágább azért Ez történik a felső vendéglőben, mert Juhász­né asszony a fürdő társulatnak kegyelt asszonya. Mintha a vendégek ő miatta jönnének. Az alsó vendéglőben pedig enni azért nem le­het, mert ott a paprikát, zsírt, s eczetet nem kí­mélik, itt az ételekre még más mondani­való is lenne. A lakásért illendő árt vesznek, de azért nem tartják érdemesnek az ágyakat tisztán tartani, és a jól megfizetett cseléd még csak arra sem érdemesíti­­ a vendéget, hogy ivó vizet hozna. Különös figyelmet érdemel a korytniczai pék, ki egyúttal fuvaros is. Ez az úr, mint látszik, azt hi­szi, hogy a vendégek vannak ő érte. A kocsit megrendelő vendéget háló a köntösben akképen fogadja, hogy rá nem néz, s midőn kijelenti, hogy holnap emez vagy ama kocsin elutazhat, a megrendelt hintó helyett az omnibus kocsit küldi el, s miután a kialkudott bért zsebre tette, maga is elment, a vendég még csak elégtételt sem vehet rajta. Azon véleményben vagyok, hogy az ily elbánás nem fogja a vendégeket Korytniczára édesgetni. Egy fürdővendég. Csongrád, aug. 30. (Tanárválasztás.) Elvitathatlan tény, hogy mi sem gyakorol a kisvárosi élet egyhangú menetére nagyobb befolyást, mint egy közelgő választás, s természetesen ezzel kapcsolatban a kilátásba helyezett korteskedő mula­­tás, legyen az képviselő-, tanács-, bizottság-, vagy épen tanárválasztás. De nehogy valaki azt higgje, hogy nálunk ez utóbbi a tanügy érdekében, és annak minél erősebb hasisra való helyeztethetése végett lesz oly érdekessé, oly izgalmassá, mint talán a képviselőválasztás,­­ sietek megjegyezni, hogy az előtte való napokat, igenis, eltöltötték értekezletek­kel, melyek a választás minél üdvösebb megoldását c­­­é­l­o­z­t­á­k v­o­l­n­a, de nem hallgathatom el azon bár egyszerű, de annál kapacitálóbb körül­ményt sem, hogy ezek a hegy leve mel­lett történtek. Városunk a múlt iskolai év kezdetén egy pol­gári iskola felállíthatására engedélyt nyervén azt fo­ganatosította is kezdetben egy, de most már egy má­sodik osztály felállítása által. Két tanári állomásra pályázat hirdettetvén, a határidő leteltére több, mint 25 folyamodó jelentkezett. Ezek között többen, kik kitűnő qualificatióju, főgymnasiumokban állomásozó tanárok, több az egyetemi tanfolyamot most végzett bölcsészet­i hallgató,— de ezek semmik; fo­lyamodott egy helybeli, semmiféle bizonyít­­ványnyal sem rendelkező, csupán a polgári iskolai tanári vizsgára engedélyt nyert Káplán is. Most kezdődött a korteskedés, az iskolaszék kisebb­sége, az intelligentia, egy most végzett tanárjelöltet candidált, míg a semmihez sem konyitó túlnyomó többség, mellőzve a kitűnő képzettségű, e pályára hivatott egyéneket, a Káplán mellett kardoskodott. Nem véve figyelembe a kérdés fontosságát, nem tö­rődve azzal, hogy a polgári művelődés hágcsója az iskola, legkevesebbet gondolva arra, hogy gyermeke­ink jövőjének, észjárásuk czélszerű fejlesztésének, s műveltségük alapkövének lefektetése egyedül a meg­választandó tanár lelkiismeretes kezeiben van. Mind­ezeket, mondom, tekintetbe sem véve egy helybeli gazdag iskolaszéki tag a választást megelőző vasár­napon egy barátságos értekezletre hidta meg az is­kolaszék több tagját. És 19 megjelenő vendég között csupán csak egy ember találkozott, a­ki merte kimondani, hogy »én csak qualificált egyénnek adom szavazatomat« és csak ezen egy hagyta ott a társas értekezletet. Hogy azután itt mi történt, ezt előre gondolhatja mindenki. A jelenlevő 18 úr odaígérte szavazatát a papnak,­­ nem többet tettek egy szerződést írtak alá, melyben mindenki kötelezi magát a választó gyűlésen jelen lenni és volumát, bárkik legyenek az ellenfelek, a papnak adni. És e szerződést aláírták; — aláírta 18 iskolaszéki tag. A többit sejtheti a szives olvasó. A választás napja elérkezett. A kisebbség részéről a legnagyobb erély fejtetett ki, hogy jelöltje megválasztassék, de az ellenfelek mindegyre sürgették a szavazást, mely természetesen az ő javukra dőlt el. Hogy mily érdek­kel viseltetnek e jó urak a tanügy iránt, csak azon körülményt hozom fel, hogy mihelyt a választás meg­­ejtetett, azonnal széjjel mentek, nem várván be a második szintén fontos tárgyat az iskolai költségve­tés megtérését. Igaz, hogy nem is volt itt rájuk szükség. Éder János: Különfélék. Budapest, aug. 31. (Albrecht f­ő­h­e­r­c­z­e­g), ki tegnap a hadgyakorlatokra Nagy-Szebenbe érkezett, az ot­tani pályaudvaron az összes hatóságok és sok ezer­nyi közönség által fogadtatott. A »Neulicker« ven­déglőben vett szállásán V a n c­s e k görög-katho­­likus metropolíta és Popasu Karáásebes, g. kel. püspök, továbbá a többi felekezetek papsága, végre a polgári és katonai hatóságok tisztelegtek a főherczegnél. (Gróf Andrássy Gyula külügy­mi­­­n­i­s­z­t­e­r.) Erdélyben időzésének ideje alatt Ür­­mössy Miklós,Simén Domokos,unitárius tanár és Péchy Ferencz társaságában bejárta a havasokat s mint a »ROM«-nak írják, igen meg volt elégedve a vásár­lással s nyilvánító, hogy alig várja, hogy ismét vissza­jöhessen e szépvidékre hosszab tartózkodásra. A gróf ludasi jószágát, mely minden takarmánynyal együtt f. hó 13-án teljesen leégett, szintén készült megláto­gatni, azonban távirati után Bécsbe hivatván,ter­vét nem valósíthatta. (A Sz.­Istv­án-kápolna Esztergom­­b­a­n.) Azon a hegyen, melyen jelenleg az esztergo­mi bazilika áll, a középkor minden századából vannak maradványai a kisebb nagyobb történeti fontosság­gal biró épületeknek. A többi között van ott egy ká­polna is, melyet a törökök mecsetnek használtak, és a­mely korunkig fennmaradt. E kápolnáról az lévén a hit, hogy a Sz.­István által 999-ben épített nagy­szerű templom maradványa, a herczegprimás annak régi stílusa szerint helyre­állíttatását rendelte el. A munkálatok 1872-ben a herczegprimás költségén megkezdettek, és a díszes templom már f. hó 27-én maga az érsekbibornok által felszenteltetett. (A kegyesrend alapitója), cala­­zanti sz. József névünnepe tegnap szokott kegyelet­tel tartatott meg a kegyesrendiek pesti társháza ká­polnájában. A nagy mise előtt, melyen Schwendtner Mihály apát pontificált, Ehrengruber Victor józsef­városi segédlelkész német, mise után pedig Kanovics B. józsefvárosi lelkész magyar szónoklatban emlé­keztek meg az ifjúsági nevelés halhatatlan apostolá­nak érdemeiről. (Szent István napja Berlinben.) Mint a »7. Közl.«-nek Berlinből írják, az ottani magyar egylet Sz. István napján az első magyar ki­rály emlékére fényes ünnepélyt rendezett f. hó 22-én. Az ünnepélyt, melyen számos nem-magyar vendég is volt jelen, Löwenstein Jakab , az egylet újonnan megválasztott elnöke nyitotta meg hazafias magyar beszéddel. Utána az egylet jegyzője, Len­gyel N. német beszédben fejte ki az ünnepély czélját. Ezután a szokásos lakoma következett, hol a pohárköszöntések sorát az elnök következőleg kezdé meg : »Ma, Magyarország első királyának ünnepnap­ján nem adhatok ünnepélyesebb és a magyar ember veleszületett lojalitása és koronás királya iránti hó­doló szeretetének méltóbb kifejezést, mint azzal, ha önöket, uraim, felhívom,­ miszerint velem együtt emeljék poharaikat és velem egyesítsék érzelmeik ki­­­­fejezését e szavakban : »Éljen a magyar király!«

Next