Pesti Napló, 1875. július (26. évfolyam, 147-173. szám)
1875-07-15 / 159. szám
T 159 szám. Szerkesztési iroda: Kiadóhivatal, Birátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Barátok-tere, Athenaeim-épület, A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendő I., Budapest, Csütörtök julius 15,1875. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 írt — kr. 6 hónapra . , . 12 » — » Az esti kiadás postai birtonküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 26. évi folyam, Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás a „PESTI s NAPLÓ“-r*. Előfizetési árak: (Reggeli és esti kiadás, 11/: legnagyobb év s közgazdasági melléklet.) Egész évre.............................................34 írt. Félévre ...................................................12 » Negyedévre .......................................... 6ι Egy hónapra........................... 2 » Az előfizetés Budapestre, az Athenaeum kiadó-hivatalába (Barátok tere, 7. sz.) küldendő. A »Pesti Napló« szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, július 14. Pulszky Ferencz czikksorozatot indított meg s fejezett be a »Hon« hasábjain E czikksorozatban beszél a múltról és a jövendőről s megtámadja a régi Deákpártot és az új conservativ pártot. Amit a conservativ pártról beszél, vagy amit ellene felhord, ahhoz semmi közünk. E pártért feleljen meg maga e párt, vagy közlönye s különben is, amit e pártról elmondani jónak lát, azt nagy részben aláírjuk mi is. Másként tűnik azonban fel elöttünk az a kritika, melyben a régi Deák pártot részesíti. Ha pusztán történelmi reminiscentiák elmefuttatása lett volna czélja az írónak, nem szólanánk czikksorozatának e részéhez sem. Pulszky Ferencz felfogása elég szellemdús arra, hogy pár napig, míg vezérczikk alakjában a közönség előtt elmosódik, megállja a helyét úgy, mint megállja mások felfogása is. S aztán a történetíró egykor, ha majd a Deákpártról s ebben bizonyára Pulszky Ferenczről is szólni fog, valószínűleg más véleményt fog lényeges pontokban nyilvánítani, mint a minőt nyilvánít most Pulszky Ferencz. A tisztelt czikkíró jövőre nem lesz tagja az országgyűlésnek.Önkényt lépett vissza,mint gyakran mondá, azért, nehogy oda jusson, ahol szavai már csak múltja kedvéért nyernek meghallgattatást De úgy látszik,a politikai pályáról lelépni nem akar még, csakhogy a szószék helyett a journalista irótollában keresi fel a hatás eszközét. Örülünk neki, szívesen fogadjuk a napisajtó harcrosai között. Napisajtónknak különben is nagy hibája, hogy onnan a kiegyezés befejezte után a közélet kiválóbb alakjai félrevonultak s a sajtót kezdő erőknek engedék át. Kezdőknek, kik gyakran nagy kérdések elrontásának s a közvélemény pillanatnyi megzavarásának árán szerzék meg a kellő publicistikai higgadtságot, mint az ifjú orvos vagy ifjú prókátor, kik szaporítják a temetők lakóit s a vesztett pörök számát, míg elvégre önkárukon s a közönség kárán megszerzik a kellő gyakorlatot. Üdvözöljük Pulszky Ferenczet, noha első czikksorozata alig engedi sejtetni, hogy nem kezdővel, hanem a régi gárda egy tagjával állunk szemközt. Kik tartoztak a régi Deákpárthoz? E kérdést veti föl legelőször. Ide tartoztak — úgymond — kik a kiegyezés kérdésében sokkal kevesebb jogokkal is beérték volna, mint a mennyit Deák megszerzett. Ezek a volt provisoriumok tisztviselői s a mostani conservativ párt emberei. Ide tartoztak továbbá mindazok, kik hivatalba akartak jutni és azok, kik már hivatalban voltak, de egyszerre magas állású hivatalnokokká akartak kineveztetni s végül az osztálytanácsosok és miniszteri tanácsosok, kik meg voltak győződve, hogy van annyi eszük, mint minisztereiknek. Ide tartoztak még, kiknél hiányzott a bizalom önmagukban s hiányzott az erős hit az ország nagy jövőjében, akik egyáltalán nem biztak abban, hogy hazánk ellenállhasson Európa azon végzetes áramlatának, mely a kisebb nemzetek jövőjét fenyegeti. Csak kevés férfi létezett — szerinte — a pártban, kik bíztak a jövőben és bíztak önmagukban. Ezekből állott Pulszky szerint az a párt, melynek vezére Deák Ferencz az általa, a Pulszky Ferencz által úgynevezett »halandó hazafi« jön. Nem kérdezzük, hogy Pulszky, ki állandó híve volt a Deákpártnak, a felsoroltak közül melyik osztályba tartozott. Nem kérdezzük, mert ezúttal nem vele, hanem szavaival van dolgunk s bármelyik osztályba tartozott is, e szavak lehetnek igazak és lehetnek nem igazak. A régi ellenzék elfogult tagjai e szavakat bizonyára igazaknak s valószinüleg a mea culpa-szerü töredelmes beismerés egy nemének fogják tekinteni. Mi nem osztozunk e véleményben. Mi a régi Deákpártot s tagjainak nagy részét egészen más színben látjuk, mint látja Pulszky Ferencz. Szerinte a régi Deákpárt parliamenti jelentősége a bukott törekvések és szárnyaszegett vágyak egyéni keserűségeinek tömkelegévé reducálható. Szerintünk a Deákpárt megteremté a kiegyezést, visszaszerzé az alkotmányt s megmenté a parliamentarismust. Fennállt, mig ezek fenyegetve voltak s megszűnt, mikor ezek biztosítva lőnek. Volt kivételképen, itt-ott olynemü baj is, a minőről Pulszky beszél. Volt a Deákpártban is és volt a többi pártoknál is. De, hogy előálljon a Deákpártnak egy előkelő tagja s hirdesse országnak világnak, hogy ő és társai a bélpoklosok azon légió-seregét képezék, melynek Deákpárt a neve s melyhez eddig öntudatos honfiak óriási sora a meggyőződés tiszta hevével ragaszkodott s ragaszkodott mindaddig, mig a változott viszonyok a meggyőződést nem megtagadni, hanem uj irányban s még erősebben kifejteni kényszeriték: ez eljárás az, melyet mi nem helyeslünk, s mely felett csak megbotránkozásunkat fejezhetjük ki. S vájjon tud-e arra példát Pulszky, hogy az ellenzék bármily tagja valaha nyíltan hirdette volna például az olyan jelenségek természetét, melyek miatt egyik-másik pártbeli képviselőnek a mandátumot le kellett tennie ? S vájjon nem tartozunk-e önmagunknak azzal, hogy a szabadelvű pártnak egyik igen nagy tényezőjét az erkölcsi halottnak undok színében ne tüntessük fel alaptalanul? Vagy talán csak egyszerűen a rombolás ösztöne vezetné Pulszky Ferenczet ? Talán ő is követi azon értelmetlen kortes példáját, ki fusionál ugyan a Deákpárttal, de csak azon föltétel alatt, hogy ennek tagjai soha hangot ne adjanak, meggyőződést ne tápláljanak, közügyekben részt ne vegyenek, hivatali és képviselői állomásukból kiszorittassanak büntetésként a múltért s mások elrettentő példájára a jövendőért ? Talán czélszerűnek véli, ha az az intelligentia s az a tapasztalat, melylyel a szabadelvű pártnak volt deákpárti elemei rendelkeznek, az uj országgyűlésen egyszerűen hallgatásra kényszerittetik s azt hiszi, hogy a volt balközépi elemeknek javára válik, ha ők, mint egykor a Deákpárt, él mlről kezdik megtanulni a kormányzás mesterségét, okulván saját kárukon és az országnak kárán? Vagy talán Pulszky Ferencz most is csak azt a kényelmes tacticát akarja követni, mit követett igen gyakran, mikor rendszeresen támogatta a kormányt, míg az erős volt, de rendszeren megtámadá akkor, mikor az gyengülni kezdett ? A „Pesti Napló” tárczája. A két cancellár. — Gortsakof és Bismarck.— — Két közlemény. — I. (A keleti kérdés. — Ausztria háladatlansága. — Oroszország és a magyar szabadságharcz. — Mi volt indoka az orosz beavatkozásnak 49-ben ? — Klapka légiója. — A barbár Oroszország jutalma. — Mit követelt volna a műveit Poroszország ?— Az észak rideg czárja és a költő-király. — Miklós czár kiáltványa, midőn seregeit Magyarországba küldé. — Ausztria viszonszolgálatai. — A megoldás kulcsa. — Ha Ausztria csak kissé lett volna még háladatlanabb ! — A lengyel kérdés. — Sadova, a német Bund, Elzass és Lotharingia. — Sebastopol , Nicolsburg, Ferneres, Versailles és Frankfurt. — Sebastopol előtt és után. — Ausztria közbelépése. — A kényszerített békekötés. — Alma és Malakoff hősei és Ausztria. — Ausztria nem »állam.« — A párisi congressus. — XII. , Napoleon.) A »Revue des deux Mondes« legutóbbi füzete egy igen érdekes tanulmányt foglal magában századunk két legnevezetesebb embere: Bismarck és Gortsakof életéről és működéséről. A tanulmány írója: Klaczko Julian, egyike a leghírnevesebb publicistáknak. Érdekes fejtegetései átölelik azon, egész bátran mondhatjuk, korszakot, melynek Bismarck és Gortsakof politikai működése adta meg történelmi jellegét, és nem egy helyütt kiváló érdekkel bírnak reánk nézve is, mert hazánk történetét közelről érintik. Gortsakof hg politikai működése szorosan véve azon idő óta kezdődik, midőn, mint a szent Oroszország diplomatiai képviselője, az Istenben boldogult »Bund«-nál volt alkalmazva. Itt ismerkedett meg fiatal kollegájával, B is m a r ck-kal s négy évi együttlétük alatt Frankfurtban a legbensőbb barátság fejlődött a két nagyra hivatott férfiú között. 1854. nyarán váltak el egymástól, — úgymond Klaczko, — midőn Oroszország meghatalmazott minisztere Gorzsakof, Bécsbe ment, hogy hazája érdekeit megvédje ; de az a szellemi kötelék, az érzések és gondolatok amaz összhangzata, mely a két államférfiú között létezett, egy pillanatra sem mosódott el, egy perczre sem tagadta meg magát elválásuk után egész mostanig, teljes huszonöt év alatt. Kezdjük Gorzsakoffal. Klaczko részletesen felsorolja a keleti bonyodalomnak, melynek már 1854-ben jelentkeztek egyes tünetei, okait és behatóan fejtegeti annak jelentőségét. Egy igen érdekes pont fordul elő itt a tanulmányban, melyet mi itt adunk. Egyetlen egy német hatalom, — úgymond, — tanúsított közönyös magatartást 1855-ben Oroszország terveivel szemben. Londonban és Párisban nagy izgalommal magyarázgatták Hamilton Seymour híres sürgönyeit; mindenki Oroszország nagyravágyó terveivel foglalkozott. Hannover, Dresda, München, Stuttgart és Cassel rosszalta az »egyesültek« minden lépését, Berlin nyíltan hirdeti rokonszenvét Oroszország iránt. Csak Ausztria nem adott életjelt magáról, vagy ha adott, azt inkább úgy lehetett magyarázni, hogy az egyesülteknek akarja pártját fogni. És ez Ausztria volt, azon Ausztria, melyet Oroszország hadserege mentett meg nemes és erős kézzel az örvénytől 1849-ben. A csodálat, a bámulat általános volt. Miklós czár haragja nem ismert határt. Közszájon forgott Ausztria borzasztó hálátlansága. Nagy igaztalanság volna , — igy folytatja Klaczko tovább, — tagadni, hogy Oroszország interventiója lovagias és nagylelkű eljárás volt az osztrák császársággal szemben. Csodálkozott is rajta minden azon korbeli diplomata. Az államférfiak, s köztük különösen lord Palmerston, azon törték fejüket, hogy mi lesz ennek az intervenciónak jutalma ? Nem-e talán Galicziát fogja a czár a segélynyújtásért követelni ? Nem-e fog ez iránt talán a szomszéd hatalmak részéről biztosítást követelni ? kérdezték Londonban. Szó sem volt ilyesmiről. Az oroszok minden jutalom nélkül vonultak ki Ausztriából, amint bevonultak oda utógondolat nélkül és Paskiewits csapatai még zsákmányt is alig vittek magukkal az országból. A porosz kamrának egyik fiatal, rendithetlen szónoka, az akkor még ismeretlen Bismarck, — ugyanaz, a ki tizenöt évvel később tervezte azt a hírneves »szívdöfést«, s ki Klapka légióit felfegyverzé, — nyíltan kifejezést adott csodálatának a kamra ülésében a czár e nagylelkű ténye fölött, s csak azt sajnálta, hogy ama magasztos szerep nem Poroszországnak jutott osztályrészéül, hogy segélyére siethetett volna »bátyjának, s régi fegyvertársának:« Ausztriának. Mindemellett joggal feltehetjük, hogy még oly loyális és költői kedélyű fejedelemmel is, mint a minő IV. Frigyes Vilmos volt, a dolog nem folyt volna le oly udvariasan, mint amint lefolyt az északi barbárral és hogy a porosz segély Ausztriának vagy Szilézia egy részébe, vagy a Majna-tartományokra való befolyásba került volna. De lehet-e mindemellett mondani, hogy Miklós czár közbelépése tisztán és egyedül platonicus szeretet és barátság kifolyása volt ? S hogy nem volt abban része semmiféle önérdeknek, nem lebegett Miklós czár szemei előtt saját birodalmának java ? Bizonyára nem, és Miklós czár sokkal nyílt szivűbb uralkodó volt, semhogy azt nyíltan be ne vallotta volna. Nemcsak, mint Ausztria barátja, nemcsak mint a rend védője a cosmopolitikus forradalom ellenében lépett közbe; sokkal nagyobb oka volt rá. A magyar hadseregben ott voltak a lengyel tábornokok és főtisztek, kiknek nem volt kisebb czéljuk, mint hogy a háborút átvigyék az orosz uralomnak alávetett tartományokba Miklós czár 1849. május 8-ikán kelt manifestumában ezeket mondja : »A lázadás, melyet Lengyelország 1831-ki árulói istápolnak, oly mérveket öltött Ausztriában, hogy az mind veszélyesebbé válik .. . ő Felsége, az ausztriai császár bennünket hívott meg, hogy segítsük őt a közös ellenség ellen . . . Megparancsoltuk ennélfogva hadseregünknek, hogy útnak induljon, leverje a lázadást és leverje a vakmerő lázadókat, kik a mi tartományaink nyugalmát is veszélyeztetik.« E hang őszinte és nemes, méltó a fejedelemhez, ki szólott. A czár oltani ment a tüzet, mely saját szomszédságában égett, s mely azzal fenyegetett, hogy átcsap saját birtokára is. Visszatérve a keleti bonyodalmakra, az igazságos történetíró fel fogja jegyezhetni, hogy Ausztria a hála érzete és egy nagy politikai szükségesség kényszere közé szorítva, megtett Oroszország irányában mindent, amit tehetett, amiért az egyesültek haragját és boszankodását vonta magára. Nem csatlakozott hozzájuk. Pedig a bonyodalom megoldásának kulcsa Ferencz József kezében volt, s csak tőle függött, hogy a megoldást oly szörnyűvé tegye, a minőnek azt csak Oroszország legelkeseredettebb ellenségei óhajthatták. Miért ne lehetne ezt bevallani, látván ama keserű gyümölcsöket, melyeket Ausztriának becsületes törekvései a keleti bonyodalom alatt termettek; tapasztalván azon engesztelhetlen gyűlölséget, és ama borzasztó csapásokat, melyeket csak akkori magatartásának köszönhet. S valóban, néha-néha kedve jön az embernek sajnálkozni a fölött, hogy a bécsi kabinetnek akkor annyi scrupulusa volt, hogy nem cselekedett szivének hajlamai és vágyai szerint. Nem cselekedett azon függetlenséggel, melylyel cselekednie kellett volna! Ha Ausztria csak kissé hálátlanabb lett volna, s csak kevéssé politikusabb a keleti háború alatt; ha határozottan és minden kételyt kizárólag csatlakozott volna Franczia- és Angolországhoz, ha részt vett volna a hadjáratban s megnyitotta volna az egyesült hatalmaknak Lengyelország tévéit; pedig hisz ez oly könnyű lett volna, s Drouyn de Lluys 1855. márt. 26-kán kelt sürgönyében elég tisztán felvetette a lengyel, kérdést, s Angliának sem lett volna a dolog ellen szava: mily változást idézett volna ez elő Ausztria történetében! Oroszország segélyforrásait végkép kimerítette már . Poroszország még csak kezdetén volt hadereje szervezésének, és hódító Vilmos helyett a romantikus Frigyes Vilmos ült a Hohenzollerek trónján. Az ember lelke nem képes elgondolni a következményeket, melyek az osztrák császár ezen elhatározását követték volna! A világ képe teljesen megváltozott volna, és Ausztria bizonyára nem fájlalta volna 1866-ban Sadowát; Európa nem látta volna Dánia elforgácsolását, a »Bund« szétoszlását, sem Elzass és Lotharingiaelszakítását! 1854-ben küldetett Gortsakof Bécsbe. Ott kezdetben ideiglenes minőségben, később véglegesen Meyendorfot helyettesité, az akkori orosz nagykövetet, kinek helyzete tartatlanná vált azon közeli rokonsági viszony következtében, melybe az akkori külügyminiszterhez jutott. Végre tehát elnyerte az orosz államférfiu azon fontos állomást, mely után oly rég vágyódott. A bécsi nagykövetség, a londonival egyetemben, a legelső rangot foglalta el a diplomatiai szolgálat körében Miklós czár korában. Valóságos marsall rang volt a diplomatia terén. Csakhogy e fontos méltóság akkor a legnagyobb kellemetlenségekkel volt összekötve s ezen egykor annyira óhajtott állomás valóságos kíspad volt orosz hazafira nézve. Ezen egykor oly kedves és kedélyes helyen a czár képviselője tövisek között haladt. A derült vigság fővárosában szívszaggató események lepték meg egymás után az orosz diplomatát. Napról-napra borzasztóbbá vált a helyzet. Azt az »osztrák bátortalanságot,« melyet eddig csak távolról, frankfurti küldetése alatt ismert, azt most szemtől szembe tapasztalható .... és mosolyognia kellett hozzá . . . Szükségtelen részletesen megemlékeznünk azon önfeláldozó, hazafias tevékenységről, melyet Gorzsakof ezen állomásán kifejtett. Elévülhetlen érdemeket szerzett hazája iránt, főleg a bécsi alkudozások alatt, melyek Miklós czár halála után kezdettek meg. Megindító volt a tudat, mely nem nélkülöző ki- Lapunk mai számához egy iv melléklet (a közgazd. melléklap) van csatolva. Budapest, julius 14 (Csengery Antal) nagykanizsai választóihoz tartott beszédében, melyet alkalmunk volt közleni, megemlékezett a bankkérdésről is, s a nemzeti bankról azt állitá, hogy szeszélye szerint engedélyez Magyarországon hitelt s azt olykor a legmegalázóbb feltételekhez köti. E beszédről szól most a bécsi »Tresor« czimű lap, mely elbeszéli olvasóinak, hogy ki és mi Csengery s azután így szól: »E választási beszéd igen megbízható támpont annak megítélésére, hogy Magyarország mily véleményben van a bankkérdést illetőleg. De a beszéd több. Midőn Csengery a nemzeti bankot a magyar nemzet irányában elfoglalt ellenséges érzelemről vádolja s azt veti szemére, hogy az utóbbi időkben a hitel engedélyezését a legmegalázóbb feltételekhez kötötte, a mindenekelőtt hazafias és büszke magyar nemzet legérzékenyebb húrjait remegted meg. — A széles látkörű politikus, ki felelősségének tudatával bír , nem folyamodik ez eszközhöz, ha komolyan gondol a békés tárgyalásokra. Ezt tartsák szem előtt itt Ausztriában.« — Halljuk a szép szót, de nem megyünk a lépre. Az osztrák nemz. bankkal való megegyezés mellett elvileg eddig majd minden magyar politikus nyilatkozott s igy szólt Csengery is; — hogy a bank újabb időkben más s helyesb eljárást követ, mint régebben, az is elismertetett; — hogy azonban az előbb történteket magyar részről bírálni sem szabad, ez oly feltétel, mely eredeti voltánál fogadva mindenesetre ritkítja párját. A»Tresors czikke folytatásában elmondja, hogy a nemz.bank Magyarországon époly eljárást követ, mint egyebütt. Újabb időkben csak két kivétel történt. Egyik a keleti vasúti elsőbbségekre adott kölcsönnél, másik a vidéki pénzintézeteknek engedélyezett hitel dolgában. Hogy az előbbi üzletnél — úgymond a »Tresor« — a bank a magyar kormány részéről bizonyos biztosításokat követelt, az magától érthető. Jaj a banknak, mely máskép cselekedett volna. A vidéki pénzintézeteknél kikötött feltételeket pedig az első hazai takarékpénztár követelte. Czikkét a »Tresor« így végezi : »A jegybank-ügy szabályozása, melyről Csengery úr, mindenesetre a legtartózkodóbb kifejezésekben, azt véli, hogy úgy látszik, miszerint csak ez nyeri meg a nemzet helybenhagyását, talán nem lehetetlen. Sajnáljuk, hogy az is nem mondatik, vájjon Magyarország azt is követeli-e, hogy jövendő bankjegyei Ausztriában is ugyanazon jogokat élvezzék, mint az osztrák bankjegyek. Ha Magyarország pénzügyi és közgazda dolgokban valóban Ausztria elvi ellenfele lenne, az oly felszólalásoknál, mint a minő az, melyről most szólunk, azzal vigasztalódhatnánk, hogy ott, ahol két ellenfél egymással összeütközik, a siker részben az ellenfél vezetésének hibájától is függ. Minthogy azonban mi, nem kedélyességből, hanem jól felfogott önérdekünkből, minden közgazdás pénzügyben az Ausztria és Magyarország közötti kölcsönösen kielégítő megegyezést óhajtjuk s ezt képviseljük, úgy annál inkább fájlaljuk az ily elhirtelenkedéseket, mert bizonyára senki sem fogja hinni, hogy ily hang arra bírhatná Ausztriát, hogy pénzügyei oly fáradságosan szerzett javulását, a mi kárunkra és senki hasznára, könnyelműen koczkára tegye.« — Ez igen szép mondás, csakhogy Csengery egy szót sem szólt Ausztriáról, hanem az osztrák bankról beszélt. (A fővárosi hatóság és a rendőrség.) A mai városi közgyűlésen a belügyminiszter leirata, melyet a rendőrség által a budai szerencsétlenség alkalmával tanúsított eljárás ügyében a városhoz intézett, ismét zajos, ingerült vitákra adott alkalmat. A fővárosi hatóság körében a rendőrséget vádolják, a rendőrség a fővárosi hatóságot. Személyi torzsalkodás, sértett egyéni ambitio e perpatvarban époly szerepet játszik, mint a két rendbeli működési kör szabálytalan volta. A per- patvarnak a fővárosi lakosság adja meg az árát, s hogy a fölmerült viszásságoknak minél előbb végevettessék, azt igen fontos közérdekek parancsolják. — A mai közgyűlés azt határozta, hogy feler a kormányhoz vegyes vizsgálat elrendeléséért, s mi azt halljuk, hogy a vizsgálat mindenesetre el fog rendeltetni. Megtudjuk tehát, (legalább remélhetjük azt), hogy a múltban ki volt a hibás, de ezzel a bajnak csak kisebbik fele lesz orvosolva. Míg a fővárosi hatóság ellen félnek tekinti a rendőrséget és viszont, tovább tart a felfordult világ, s a fővárosi lakosságnak végtelenül kevés haszna van abból, ha sikerül is minden egyes esetnél bebizonyítani, hogy ki mulasztó kötelességét, midőn azt kell követelnünk, hogy mindenik fél tegye meg a maga dolgát. Itt gyökeres orvoslás kell, s reméljük, hogy ez is az illető körök gondját képezi. Egyelőre azonban e fővárosi esetet azon ideologok szíves figyelmébe ajánljuk, kik közigazgatásunkat úgy akarják rendezni, hogy a kinevezett tisztviselőket ellenőriznék a választott megyei tanácsok. Ha ez valaha bekövetkezhetnék, a budapesti perpatvar ismétlődnék minden megyében, minden faluban. A budapesti esetre vonatkozólag helyet adunk még a következő soroknak. Vonatkozással azon tanácskozásokra, melyek jelenleg a belügyminisztériumban a rendőrség szabályozása iránt folyamatban vannak, némely lap feltűnőnek találta, hogy ezen conferentiákra , ha 87 főkapitány meg nem hivatott. Ennek oka egyedül abban rejlik, hogy a tanácskozások eddigelé kirekesztőleg az ügy jogi része körül forogtak, miért is azon tanácskozásokban való részvételre csak Csemegi Károly igazságügyminiszteri államtitkár úr hivatott meg. (A budapest-zimonyi vasút.) Azon angol consortium, mely e vasút építésére a kormánynak ajánlatot tett volt, a legutóbbi londoni bukások folytán a vállalkozásra képtelenné vált, azt hírlik azonban, hogy két újabb ajánlat létetett. Hogy ezek mennyire megbízhatók , arról nincs tudomásunk. (A közoktatásügyi minisztériumból.) Illetékes helyről értesülünk, hogy a vallás- és közoktatási m. kir. minisztériumban arról, hogy Poór Antal Esztergomban megválasztott országgyűlési képviselő miniszteri osztálytanácsosnak neveztetnék ki Dulánszky Nándor püspök helyére, semmit sem tudnak. (A választásoknál történt visszaélések.) Egyik tudósítónk arról értesít, hogy Liptóba, Nagybányára és Szászsebesszékbe egy-egy min. biztos küldetett ki, aki a választás alkalmával ott történt rendetlenségekről a belügyminiszternek jelentést teend. (Az állami bányák kezelésének megvizsgálására, mint értesülünk, a pénzügyi s a kereskedelmi miniszterek bizottságot küldenek ki, melynek feladatát javaslattétel is fogja képezni, hogy a bányák kezelése körül fölmerülő deficitet miként lehetne megszüntetni. (A temesvár-orsovai vasutat eredetileg Buziásnak tervezték vezettetni; újabban azonban erről lemondtak, miért is Buziásról küldöttség jött fel Budapestre, mely az eredeti terv megtartását kérvényezi. A fővárosi árvízkárosultak javára. Szerkesztőségünkhez beküldöttek következő adományokat: Ájul. 14-ki reggeli lapban kimutattunk: 6471 frt 50 krt, 8 db aranyat, 3 ezüst irtot, 1 húszast, két szelvényt. Fővárosi iparosok köre — — — 208 frt 51 kr. Középtanodai tanárképző intézet — 50 » 80 » Diósy Imre Verebélyről — — 10 » — » Bobdai Gyertyánffy Lajos — — 20 » — » Duna-adonyi gyűjtés — — — 50 » 60 » Martonfalvay Elek gyűjtése — — 23 » 50 » Szegszárd-tolnai nőegylet — — 50 » — » Összesen 6885 frt 91 kr, 8 db arany, 3 e. frt 1 huszas, 2 szerv. * * * Hivatalos nyugta. Négyszázötvenegy frt harminczör krajczár, továbbá egy darab e. huszas és két db földtehermentesitési szelvényről, melyet mint a »Pesti Napló« szerkesztősége által a f. évi jun. 26-án dühöngött vihar és vizár által megkárosított I., II. és III. kerületbeli lakosok felsegélésére gyűjtött összeget mai napon átvettem. Budapesten, 1875. évi jul. hó 14-én. Báth Károly, főpolgármester. * * * A fenntebb kimutatott adományok részletes elősorolását közelebbi alkalomra halasztottuk. Budapest, július 14. A bankkérdés fölött megeredt vita mind szélesebb medret váj magának. Helyes is, hogy eme nagy érdek magával ragadja a közfigyelmet és hogy lássa az ország, mily telhetetlenek és makacsok Bécsben, mikor a mi anyagi kiszivatásunkat valahára megszüntetni akarjuk. Még május 2- án megpendítettük e lapokban, hogy a valuta rendezése előtt is lehetséges önálló magyar jegybankot alapítani s kifejtettük, hogy elkerülhető a két bank jegyeinek értékelágazása, ha egyező törvények és státumok alapján kezeltetik mind a két bank. Lesz talán mind a kétféle jegynek disagiója az ezüst irányában, de egyáltalában nem következik, hogy az egyik nemű jegynek disagiója legyen a másik irányában. A »Pester Lloyd« az utóbbi napokban tovább ment Rááll nemcsak a teljes conformitás kikötésére, de a rendezés első feltételeként azt jelöli ki, hogy a két jegybankot az osztrák nemzeti bank egységes társulata alapítsa meg és hogy a két intézet cartelt kössön arra nézve, hogy egymás jegyeit teljes értékben elfogadják. Ez a javaslat — őszintén szólva — inkább csak a látszatát óvja meg az egyes bankok önállóságának; oly módozat, mely az engedékenységnek netovábbját elérte, s amelynek egyáltalában nem mernénk többséget ígérni a magyar országgyűlésen. És ime a bécsi sajtó oly konok negatíóval fogadja ezen túlengedékeny javaslatot, mintha legalább is Ausztria jegykibocsátó jogát és bankjának éretalapját confiscálni akarnák. Keresnek minden czímen ürügyet annak bizonyítására, hogy önálló magyar bankról szó sem lehet addig, míg a valuta helyre nem lesz állítva. Váltig azt állítják, hogy ha egyöntetű lenne is a bankadas