Pesti Napló, 1875. július (26. évfolyam, 147-173. szám)

1875-07-15 / 159. szám

T 159 szám. Szerkesztési iroda: Kiadó­hivatal, B­irátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi r­észét illető minden közlemény a szer­kesztőségh­ez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Barátok-tere, Athenaeim­-épület, A lap anyagi részét illető közle­­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendő I., Budapest, Csütörtök julius 15,1875. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 írt — kr. 6 hónapra . , . 12 » — » Az esti kiadás postai birtonkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 26. évi folyam,­ Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓ­HIVATALBA Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let küldendők. Előfizetési felhívás a „PESTI s NAPLÓ“-r*. Előfizetési árak: (Reggeli és esti kiadás, 11/: legnagyobb év s közgazdasági melléklet.) Egész évre.............................................34 írt. Félévre ...................................................12 » Negyedévre .......................................... 6­ι Egy hónapra........................... 2 » Az előfizetés Buda­pestre, az Athenaeum kiadó-hiva­talába (Barátok­ tere, 7. sz.) küldendő. A »Pesti Napló« szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, július 14. Pulszky Ferencz czikksoro­­zatot indított meg s fejezett be a »H­o­n« hasábjain E czikksorozatban beszél a múlt­ról és a jövendőről s megtámadja a régi Deák­pártot és az új conservativ pártot. A­mit a conservativ pártról beszél, vagy a­mit ellene felhord, ah­hoz semmi közünk. E pártért feleljen meg maga e párt, vagy közlönye s különben is, a­mit e pártról elmondani jónak lát, azt nagy részben aláír­juk mi is. Másként tűnik azonban fel elöt­­tünk az a kritika, melyben a régi Deák pártot részesíti. Ha pusztán történelmi reminiscentiák elmefuttatása lett volna czélja az írónak, nem szólanánk czikksorozatának e részéhez sem. Pulszky Ferencz felfo­gása elég szellemdús arra, hogy pár napig, míg vezérczikk alakjában a közönség előtt elmosódik, megállja a helyét úgy, mint meg­állja mások felfogása is. S aztán a történetíró egykor, ha majd a Deákpártról s ebben bi­zonyára Pulszky Ferenczről is szólni fog, valószínűleg más véleményt fog lénye­ges pontokban nyilvánítani, mint a minőt nyilvánít most Pulszky Ferencz. A tisztelt czikkíró jövőre nem lesz tagja az országgyűlésnek.Önkényt lépett vissza,mint gyakran mondá, azért, nehogy oda jusson, a­hol szavai már csak múltja kedvéért nyernek megh­allgattatást De úgy látszik,a politikai pá­lyáról lelépni nem akar még, csakhogy a szó­szék helyett a journalista irótollában keresi fel a hatás eszközét. Örülünk neki, szívesen fogadjuk a napisajtó harcrosai között. Napi­sajtónknak különben is nagy hibája, hogy onnan a kiegyezés befejezte után a közélet kiválóbb alakjai félrevonultak s a sajtót kezdő erőknek engedék át. Kezdőknek, kik gyak­ran nagy kérdések elrontásának s a közvé­lemény pillanatnyi megzavarásának árán szer­­zék meg a kellő publicistikai higgadtságot, mint az ifjú orvos vagy ifjú prókátor, kik szaporítják a temetők lakóit s a vesztett pö­­rök számát, míg elvégre önkárukon s a kö­zönség kárán megszerzik a kellő gyakorlatot. Üdvözöljük Pulszky Ferenczet, noha első czikksorozata alig engedi sejtetni, hogy nem kezdővel, hanem a régi gárda egy tagjával állunk szemközt. Kik tartoztak a régi Deákpárthoz? E kérdést veti föl legelőször. Ide tartoztak — úgymond — kik a kiegyezés kérdésé­ben sokkal kevesebb jogokkal is beérték volna, mint a mennyit Deák megszer­zett. Ezek a volt provisoriumok tisztviselői s a mostani conservativ párt emberei. Ide­­ tartoztak továbbá mindazok, kik hivatalba­­ akartak jutni és azok, kik már hivatalban voltak, de egyszerre magas állású hivatalno­kokká akartak kineveztetni s végül az osz­tálytanácsosok és miniszteri tanácsosok, kik meg voltak győződve, hogy van annyi eszük, mint minisztereiknek. Ide tartoztak még, kik­nél hiányzott a bizalom önmagukban s hiány­zott az erős hit az ország nagy jövőjében, a­kik egyáltalán nem biztak abban, hogy ha­zánk ellenállhasson Európa azon végzetes áramlatának, mely a kisebb nemzetek jövő­jét fenyegeti. Csak kevés férfi létezett — sze­rinte — a pártban, kik bíztak a jövőben és bíztak önmagukban. Ezekből állott Pulszky szerint az a párt, melynek vezére Deák Ferencz az általa, a Pulszky Fe­rencz által úgynevezett »halandó ha­zafi« jön. Nem kérdezzük, hogy Pulszky, ki állandó híve volt a Deákpártnak, a felsorol­tak közül melyik osztályba tartozott. Nem kérdezzük, mert ezúttal nem vele, hanem sza­vaival van dolgunk s bármelyik osztályba tartozott is, e szavak lehetnek igazak és le­hetnek nem igazak. A régi ellenzék elfogult tagjai e szavakat bizonyára igazaknak s va­lószinüleg a mea culpa-szerü töredelmes be­ismerés egy nemének fogják tekinteni. Mi nem osztozunk e véleményben. Mi a régi Deákpártot s tagjainak nagy részét egészen más színben látjuk, mint látja Pulszky Ferencz. Szerinte a régi Deákpárt parlia­menti jelentősége a bukott törekvések és szárnyaszegett vágyak egyéni keserűségeinek tömkelegévé reducálható. Szerintünk a Deák­párt megteremté a kiegyezést, visszaszerzé az alkotmányt s megmenté a parliamentaris­­must. Fennállt, mig ezek fenyegetve voltak s megszűnt, mikor ezek biztosítva lőnek. Volt kivételképen, itt-ott olynemü baj is, a minőről Pulszky beszél. Volt a Deák­­pártban is és volt a többi pártoknál is. De, hogy előálljon a Deákpártnak egy előkelő tagja s hirdesse országnak világnak, hogy ő és társai a bélpoklosok azon légió-seregét ké­­pezék, melynek Deákpárt a neve s melyhez eddig öntudatos honfiak óriási sora a meg­győződés tiszta hevével ragaszkodott s ra­gaszkodott mindaddig, mig a változott viszo­nyok a meggyőződést nem megtagadni, ha­nem uj irányban s még erősebben kifejteni kényszeriték: ez eljárás az, melyet mi nem helyeslünk, s mely felett csak megbotránko­zásunkat fejezhetjük ki. S vájjon tud-e arra példát Pulszky, hogy az ellenzék bármily tagja valaha nyíltan hirdette volna például az olyan jelenségek természetét, melyek miatt­­ egyik-másik pártbeli képviselőnek a man­dátumot le kellett tennie ? S vájjon nem tar­tozunk-e önmagunknak azzal, hogy a sza­badelvű pártnak egyik igen nagy tényezőjét az erkölcsi halottnak undok színében ne tün­tessük fel alaptalanul? Vagy talán csak egyszerűen a rombolás ösztöne vezetné Pulszky Ferenczet ? Talán ő is követi azon értelmetlen kortes példáját, ki fusionál ugyan a Deákpárttal, de csak azon föltétel alatt, hogy ennek tagjai soha hangot ne adjanak, meggyőződést ne tápláljanak, közügyekben részt ne vegyenek, hivatali és képviselői állomásukból kiszorittassanak bün­tetésként a múltért s mások elrettentő példá­­j­­ára a jövendőért ? Talán czélszerűnek véli, ha az az intelligentia s az a tapasztalat, mely­lyel a szabadelvű pártnak volt deákpárti ele­­­­mei rendelkeznek, az uj országgyűlésen egy­szerűen hallgatásra kény­szeri­ttetik s azt hi­szi, hogy a volt balközépi elemeknek javára válik, ha ők, mint egykor a Deákpárt, él mlről kezdik megtanulni a kormányzás mestersé­gét, okulván saját kárukon és az országnak kárán? Vagy talán Pulszky Ferencz most is csak azt a kényelmes tacticát akarja követni, mit követett igen gyakran, mikor rendszeresen támogatta a kormányt, míg az erős volt, de rendszeren megtámadá akkor, mikor az gyengülni kezdett ? A „Pesti Napló” tárczája. A két cancellár. — Gortsakof és Bismarck.— — Két közlemény. — I. (A keleti kérdés. — Ausztria h­áladatlansága. — Oroszor­szág és a magyar­ szabadságharcz. — Mi volt indoka az orosz beavatkozásnak 49-ben ? — Klapka légiója. — A barbár Oroszország jutalma. — Mit követelt volna a műveit Porosz­­ország ?— Az észak rideg czárja és a költő-király. — Mik­lós czár kiáltványa, midőn seregeit Magyarországba küldé. — Ausztria viszonszolgálatai. — A megoldás kulcsa. — Ha Ausztria csak kissé lett volna még háladatlanabb ! — A len­gyel kérdés. — Sadova, a német Bund, Elzass és Lotharingia. — Sebastopol , Nicolsburg, Ferneres, Versailles és Frankfurt. — Sebastopol előtt és után. — Ausztria közbelépése. — A kényszerített békekötés. — Alma és Malakoff hősei és Ausz­tria. — Ausztria nem »állam.« — A párisi congressus. — XII. , Napoleon.) A »Revue des deux Mondes« legutóbbi füzete egy igen érdekes tanulmányt foglal magában száza­dunk két legnevezetesebb embere: Bismarck és Gortsakof életéről és működéséről. A tanulmány írója: Klaczko Julian, egyike a leghírnevesebb publicistáknak. Érdekes fejtegetései átölelik azon, egész bátran mondhatjuk, korszakot, melynek Bis­marck és Gortsakof politikai működése adta meg történelmi jellegét, és nem egy helyütt kiváló érdekkel bírnak reánk nézve is, mert hazánk törté­netét közelről érintik. Gortsakof hg politikai működése szorosan véve azon idő óta kezdődik, midőn, mint a szent Oroszország diplomatiai képviselője, az Istenben bol­dogult »Bund«-nál volt alkalmazva. Itt ismerkedett meg fiatal kollegájával, B i­s m a r c­k-kal s négy évi együttlétük alatt Frankfurtban a legbensőbb barát­ság fejlődött a két nagyra hivatott férfiú között. 1854. nyarán váltak el egymástól, — úgymond Klaczko, — midőn Oroszország meghatalmazott mi­­­­nisztere Gorzsakof, Bécsbe ment, hogy ha­zája érdekeit megvédje ; de az a szellemi kötelék, az érzések és gondolatok amaz összhangzata, mely a két államférfiú között létezett, egy pillanatra sem mosódott el, egy perczre sem tagadta meg magát el­válásuk után egész mostanig, teljes huszonöt év alatt. Kezdjük Gorzsakoffal. Klaczko rész­letesen felsorolja a keleti bonyodalomnak, melynek már 1854-ben jelentkeztek egyes tünetei, okait és be­hatóan fejtegeti annak jelentőségét. Egy igen érde­kes pont fordul elő itt a tanulmányban, melyet mi itt adunk. Egyetlen egy német hatalom, — úgymond, — tanúsított közönyös magatartást 1855-ben Oroszor­szág terveivel szemben. Londonban és Párisban nagy izgalommal magyarázgatták Hamilton Sey­mour híres sürgönyeit; mindenki Oroszország nagyravágyó terveivel foglalkozott. Hannover, Dres­­da, München, Stuttgart és Cassel rosszalta az »egye­sültek« minden lépését, Berlin nyíltan hirdeti rokon­­szenvét Oroszország iránt. Csak Ausztria nem adott életjelt magáról, vagy ha adott, azt inkább úgy lehetett magyarázni, hogy az egyesülteknek akarja pártját fogni. És ez Ausz­tria volt, azon Ausztria, melyet Oroszország hadse­rege mentett meg nemes és erős kézzel az örvénytől 1849-ben. A csodálat, a bámulat általános volt. Mik­lós czár haragja nem ismert határt. Közszájon forgott Ausztria borzasztó hálátlansága. Nagy igaztalanság volna , — igy folytatja Klaczko tovább, — tagadni, hogy Oroszország in­­terventiója lovagias és nagylelkű eljárás volt az osz­trák császársággal szemben. Csodálkozott is rajta minden azon korbeli diplomata. Az államférfiak, s köztük különösen lord Palmerston, azon törték fejü­ket, hogy mi lesz ennek az intervenciónak jutalma ? Nem-e talán Galicziát fogja a czár a segély­nyújtásért követelni ? Nem-e fog ez iránt talán a szomszéd hatalmak részéről biztosítást követelni ? kérdezték Londonban. Szó sem volt ilyesmiről. Az oroszok minden jutalom nélkül vonultak ki Ausztriából, a­mint bevo­nultak oda utógondolat nélkül és Paskiewits csapa­tai még zsákmányt is alig vittek magukkal az or­szágból. A porosz kamrának egyik fiatal, rendithetlen szónoka, az akkor még ismeretlen Bismarck, — ugyanaz, a ki tizenöt évvel később tervezte azt a hír­neves »szív­döfést«, s ki Klapka légióit felfegyverzé, — nyíltan kifejezést adott csodálatának a kamra ülésében a czár e nagylelkű ténye fölött, s csak azt sajnálta, hogy ama magasztos szerep nem Poroszor­­­szágnak jutott osztályrészéül, hogy segélyére siethe­tett volna »bátyjának, s régi fegyvertársának:« Ausz­triának. Mindemellett joggal feltehetjük, hogy még oly loyális és költői kedélyű fejedelemmel is, mint a mi­nő IV. Frigyes Vilmos volt, a dolog nem folyt volna le oly udvariasan, mint amint lefolyt az északi bar­bárral és hogy a porosz segély Ausztriának vagy Szilézia egy részébe, vagy a Majna-tartományokra való befolyásba került volna. De lehet-e mindemellett mondani, hogy Miklós czár közbelépése tisztán és egyedül platonicus szere­tet és barátság kifolyása volt ? S hogy nem volt ab­ban része semmiféle önérdeknek, nem lebegett Miklós czár szemei előtt saját birodalmának java ? Bizonyára nem, és Miklós czár sokkal nyílt szivűbb uralkodó volt, semhogy azt nyíltan be ne val­lotta volna. Nemcsak, mint Ausztria barátja, nemcsak mint a rend védője a cosmopolitikus forradalom ellenében lépett közbe; sokkal nagyobb oka volt rá. A magyar hadseregben ott voltak a lengyel tábornokok és fő­tisztek, kiknek nem volt kisebb czéljuk, mint hogy a háborút átvigyék az orosz uralomnak alávetett tar­tományokba Miklós czár 1849. május 8-ikán kelt manifes­­tumában ezeket mondja : »A lázadás, melyet Lengyelország 1831-ki áru­lói istápolnak, oly mérveket öltött Ausztriában, hogy az mind veszélyesebbé válik .. . ő Felsége, az ausz­triai császár bennünket hívott meg, hogy segítsük őt a közös ellenség ellen . . . Megparancsoltuk ennél­fogva hadseregünknek, hogy útnak induljon, leverje a lázadást és leverje a vakmerő lázadókat, kik a mi tartományaink nyugalmát is veszélyeztetik.« E hang őszinte és nemes, méltó a fejedelem­hez, ki szólott. A czár oltani ment a tüzet, mely sa­ját szomszédságában égett, s mely azzal fenyegetett, hogy átcsap saját birtokára is. Visszatérve a keleti bonyodalmakra, az igazsá­gos történetíró fel fogja jegyezhetni, hogy Ausztria a hála érzete és egy nagy politikai szükségesség kény­szere közé szorítva, megtett Oroszország irányában mindent, a­mit tehetett, a­miért az egyesültek harag­ját és boszankodását vonta magára. Nem csatlakozott hozzájuk. Pedig a bonyo­dalom megoldásának kulcsa Ferencz József kezében volt, s csak tőle függött, hogy a megoldást oly ször­nyűvé tegye, a minőnek azt csak Oroszország legel­­keseredettebb ellenségei óhajthatták. Miért ne lehet­ne ezt bevallani, látván ama keserű gyümölcsöket, melyeket Ausztriának becsületes törekvései a keleti bonyodalom alatt termettek; tapasztalván azon en­­gesztelhetlen gyűlölséget, és ama borzasztó csapáso­­­kat, melyeket csak akkori magatartásának köszön­het. S valóban, néha-néha kedve jön az ember­nek sajnálkozni a fölött, hogy a bécsi kabinetnek akkor annyi scrupulusa volt, hogy nem cselekedett szivének hajlamai és vágyai szerint. Nem cselekedett azon függetlenséggel, melylyel cselekednie kellett volna! Ha Ausztria csak kissé hálátlanabb lett volna, s csak kevéssé politikusabb a keleti háború alatt; ha határozottan és minden kételyt kizárólag csatlako­zott volna Franczia- és Angolországhoz, ha részt vett volna a hadjáratban s megnyitotta volna az egyesült hatalmaknak Lengyelország tévéit; pedig hisz ez oly könnyű lett volna, s Drouyn de Lluys 1855. márt. 26-kán kelt sürgönyében elég tisztán felvetette a len­gyel, kérdést, s Angliának sem lett volna a dolog el­len szava: mily változást idézett volna ez elő Ausz­tria történetében! Oroszország segélyforrásait végkép kimerítet­te már . Poroszország még csak kezdetén volt had­ereje szervezésének, és hódító Vilmos helyett a ro­mantikus Frigyes Vilmos ült a Hohenzollerek trón­ján. Az ember lelke nem képes elgondolni a követ­kezményeket, melyek az osztrák császár ezen elhatá­rozását követték volna! A világ képe teljesen meg­változott volna, és Ausztria bizonyára nem fájlalta volna 1866-ban Sadowát; Európa nem látta volna Dánia elforgácsolását, a »Bund« szétoszlását, sem Elzass és Lotharingia­­elszakítását! 1854-ben küldetett Gortsakof Bécsbe. Ott kez­detben ideiglenes minőségben, később véglegesen Meyendorfot hel­yettesité, az akkori orosz nagyköve­tet, kinek helyzete tart­atlanná vált azon közeli ro­konsági viszony következtében, melybe az akkori külügyminiszterhez jutott. Végre tehát elnyerte az orosz államférfiu azon fontos állomást, mely után oly rég vágyódott. A bécsi nagykövetség, a londonival egyetemben, a legelső rangot foglalta el a diploma­tiai szolgálat körében Miklós czár korában. Valósá­gos marsall rang volt a diplomatia terén. Csakhogy e fontos méltóság akkor a legnagyobb kellemetlensé­gekkel volt összekötve s ezen egykor annyira óhaj­tott állomás valóságos kíspad volt orosz hazafira nézve. Ezen egykor oly kedves és kedélyes helyen a czár képviselője tövisek között haladt. A derült vigság fővárosában szívszaggató események lepték meg egy­más után az orosz diplomatát. Napról-napra borzasz­tóbbá vált a helyzet. Azt az »osztrák bátortalansá­got,« melyet eddig csak távolról, frankfurti küldeté­se alatt ismert, azt most szemtől szembe tapasztal­­ható .... és mosolyognia kellett hozzá . . . Szükségtelen részletesen megemlékeznünk azon önfeláldozó, hazafias tevékenységről, melyet Gorzsa­kof ezen állomásán kifejtett. Elévülhetlen érdemeket szerzett hazája iránt, főleg a bécsi alkudozások alatt, melyek Miklós czár halála után kezdettek meg. Megindító volt a tudat, mely nem nélkülöző ki- Lapunk mai számához egy iv melléklet (a közgazd. melléklap) van csatolva. Budapest, julius 14 (Csengery Antal) nagy­kanizsai vá­lasztóihoz tartott beszédében, melyet alkalmunk volt közleni, megemlékezett a bankkérdésről is, s a nem­zeti bankról azt állitá, hogy szeszélye szerint enge­délyez Magyarországon hitelt s azt olykor a legmeg­­alázóbb feltételekhez köti. E beszédről szól most a bécsi »Tr­esor« czimű lap, mely elbeszéli olvasói­nak, hogy ki és mi Csengery s azután így szól: »E választási beszéd igen megbízható támpont annak megítélésére, hogy Magyarország mily véleményben van a bankkérdést illetőleg. De a beszéd több. Midőn Csengery a nemzeti bankot a magyar nemzet irányában elfoglalt ellenséges érze­lemről vádolja s azt veti szemére, hogy az utóbbi időkben a hitel engedélyezését a legmegalázóbb feltételekhez kötötte, a mindenekelőtt hazafias és büszke magyar nemzet legérzékenyebb húrjait remegted meg. — A széles látkörű politikus, ki felelősségének tudatával bír , nem folyamodik ez eszközhöz, ha komolyan gondol a bé­kés tárgyalásokra. Ezt tartsák szem előtt itt Ausztriában.« — Halljuk a szép szót, de nem me­gyünk a lépre. Az osztrák nemz. bankkal való meg­egyezés mellett elvileg eddig majd minden magyar politikus nyilatkozott s igy szólt Csengery is; — hogy a bank újabb időkben más s h­elyesb eljárást követ, mint régebben, az is elismertetett; — hogy azonban az előbb történteket magyar részről bírálni sem szabad, ez oly feltétel, mely eredeti voltánál foga­d­va mindenesetre ritkítja párját. A»Tresors czikke folytatásában elmondja, hogy a nemz.­bank Magyarországon époly eljárást követ, mint egyebütt. Újabb időkben csak két kivétel történt. Egyik a keleti vasúti elsőbbségekre adott kölcsönnél, másik a vidéki pénzintézeteknek engedé­lyezett hitel dolgában. Hogy az előbbi üzletnél — úgymond a »Tresor« — a bank a magyar kormány részéről bizonyos biztosításokat követelt, az magától érthető. Jaj a banknak, mely máskép cselekedett volna. A vidéki pénzintézeteknél kikötött feltételeket pedig az első hazai takarékpénztár követelte. Czikkét a »Tresor« így végezi : »A jegybank-ügy szabályozása, melyről Csen­gery úr, mindenesetre a legtartózkodóbb kifejezések­ben, azt véli, hogy úgy látszik, miszerint csak ez nyeri meg a nemzet helybenhagyását, talán nem lehetetlen. Sajnáljuk, hogy az is nem mondatik, vájjon Magyar­­ország azt is követeli-e, hogy jövendő bankjegyei Ausztriában is ugyanazon jogokat élvezzék, mint az osztrák bankjegyek. Ha Magyarország pénzügyi és közgazda dolgokban valóban Ausztria elvi ellenfele lenne, az oly felszólalásoknál, mint a minő az, melyről most szólunk, azzal vigasztalódhatnánk, hogy ott, a­hol két ellenfél egymással összeütközik, a siker részben az ellenfél vezetésének hibájától is függ. Minthogy azonban mi, nem kedélyességből, hanem jól felfogott önérdekünkből, minden közgazdá­s pénzügyben az Ausztria és Magyarország közötti kölcsönösen kielé­gítő megegyezést óhajtjuk s ezt képviseljük, úgy annál inkább fájlaljuk az ily elhirtelenkedéseket, mert bizonyára senki sem fogja hinni, hogy ily hang arra bírhatná Ausztriát, hogy pénzügyei oly fáradságosan szerzett javulását, a mi kárunkra és senki hasznára, könnyelműen koczkára tegye.« — Ez igen szép mondás, csakhogy Csengery egy szót sem szólt Ausztriá­ról, hanem az osztrák bank­ról beszélt. (A fővárosi hatóság és a rend­őrség.) A mai városi közgyűlésen a belügy­miniszter leirata, melyet a rendőrség által a budai szerencsétlenség alkalmával tanúsított eljárás ügyében a városhoz intézett, ismét zajos, ingerült vi­tákra adott alkalmat. A fővárosi hatóság körében a rendőrséget vádolják, a rendőrség a fővárosi hatósá­got. Személyi torzsalkodás, sértett egyéni ambitio e perpatvarban époly szerepet játszik, mint a két rendbeli működési kör szabálytalan volta. A per-­­ patvarnak a fővárosi lakosság adja meg az árát, s hogy a fölmerült viszásságoknak minél előbb végevettessék, azt igen fontos közérdekek pa­rancsolják. — A mai közgyűlés azt határozta, hogy fel­er a kormányhoz vegyes vizsgálat el­rendeléséért, s mi azt halljuk, hogy a vizsgálat minden­esetre el fog rendeltetni. Megtudjuk tehát, (legalább remélhetjük azt), hogy a múltban ki volt a hibás, de ezzel a bajnak csak kisebbik fele lesz orvo­solva. Míg a fővárosi hatóság ellen félnek tekinti a rendőrséget és viszont, tovább tart a felfordult világ, s a fővárosi lakosságnak végtele­nül kevés haszna van abból, ha sikerül is minden egyes esetnél bebizonyítani, hogy ki mulasztó kö­telességét, midőn azt kell követelnünk, hogy minde­­nik fél tegye meg a maga dolgát. Itt gyökeres orvos­lás kell, s reméljük, hogy ez is az illető körök gond­ját képezi. Egyelőre azonban e fővárosi esetet azon ideologok szíves figyelmébe ajánljuk, kik közigazgatásunkat úgy akarják rendezni, hogy a kinevezett tisztviselőket ellenőriznék a v­á­­lasztott megyei tanácsok. Ha ez valaha bekövetkez­hetnék, a budapesti perpatvar ismétlődnék minden megyében, minden faluban. A budapesti esetre vonatkozólag helyet adunk még a következő soroknak. Vonatkozással azon tanácskozásokra, melyek je­lenleg a belügyminisztériumban a rend­őrség szabályozása iránt folyamatban vannak, némely lap feltűnőnek találta, hogy ezen conferentiákra , h­a­­ 8­7 főkapitány meg nem hivatott. Ennek oka egyedül abban rejlik, hogy a tanácskozások ed­­digelé kirekesztőleg az ügy jogi része körül forogtak, miért is azon tanácskozásokban való részvételre csak C­s­e­m­e­g­i Károly igazságügyminiszteri államtit­kár úr hivatott meg. (A budapest-zimonyi vasút.) Azon an­gol consortium, mely e vasút építésére a kormánynak ajánlatot tett volt, a legutóbbi londoni bukások foly­tán a vállalkozásra képtelenné vált, azt hírlik azon­ban, hogy két újabb ajánlat létetett. Hogy ezek mennyire megbízhatók , arról nincs tudomásunk. (A közoktatásügyi miniszté­riumból.) Illetékes helyről értesülünk, hogy a vallás- és közoktatási m. kir. minisztériumban arról, hogy Poór Antal Esztergomban megválasztott or­szággyűlési képviselő miniszteri osztály­­tanácsosnak neveztetnék ki Dulánszky Nán­dor püspök helyére, semmit sem tudnak. (A választásoknál történt vissza­élések.) Egyik tudósítónk arról értesít, hogy Liptóba, Nagybányára és Szászsebes­székbe egy-egy min. biztos küldetett ki, a­ki a választás alkalmával ott történt rendetlenségekről a belügyminiszternek jelentést teend. (Az állami bányák kezelésének­ megvizsgálására, mint értesülünk, a pénzügyi s a kereskedelmi miniszterek bizottságot küldenek ki, melynek feladatát javaslattétel is fogja képezni, hogy a bányák kezelése körül fölmerülő deficitet miként lehetne megszüntetni. (A temesvár-orsovai vasutat­ erede­tileg Buziásnak tervezték vezettetni; újabban azon­ban erről lemondtak, miért is Buziásról küldöttség jött fel Budapestre, mely az eredeti terv me­gtartását kérvényezi. A fővárosi árvízkárosultak javára. Szerkesztőségünkhez beküldöttek következő adományokat: Ájul. 14-ki reggeli lapban kimutattunk: 6471 frt 50 krt, 8 db aranyat, 3 ezüst irtot, 1 húszast, két szelvényt. Fővárosi iparosok köre — — — 208 frt 51 kr. Középtanodai tanárképző intézet — 50 » 80 » Diósy Imre Verebélyről — — 10 » — » Bobdai Gyertyánffy Lajos — — 20 » — » Duna-adonyi gyűjtés — — — 50 » 60 » Martonfalvay Elek gyűjtése — — 23 » 50 » Szegszárd-tolnai nőegylet — — 50 » — » Összesen 6885 frt 91 kr, 8 db arany, 3 e. frt 1 huszas, 2 szerv. * * * Hivatalos nyugta. Négyszázötven­egy frt harminczör krajczár, továbbá egy darab e. huszas és két db földtehermentesitési szelvényről, melyet mint a »Pesti Napló« szerkesztősége által a f. évi jun. 26-án dühöngött vihar és vizár ál­tal megkárosított I., II. és III. kerületbeli lakosok felsegélésére gyűjtött összeget mai napon átvettem. Budapesten, 1875. évi jul. hó 14-én. B­áth Károly, főpolgármester. * * * A fenntebb kimutatott adományok részletes elősorolását közelebbi alkalomra halasztottuk. Budapest, július 14. A bankkérdés fölött megeredt vita mind szélesebb medret váj magának. Helyes is, hogy eme nagy érdek magával ragadja a közfigyelmet és hogy lássa az ország, mily telhetetlenek és makacsok Bécsben, mikor a mi anyagi kiszivatásunkat valahára megszün­tetni akarjuk. Még május 2- án megpendítettük e la­pokban, hogy a valuta rendezése előtt is le­hetséges önálló magyar jegybankot alapítani s kifejtettük, hogy elkerülhető a két bank jegyeinek értékelágazása, ha egyező törvé­nyek és státumok alapján kezeltetik mind a két bank. Lesz talán mind a kétféle jegynek disagiója az ezüst irányában, de egyáltalában nem következik, hogy az egyik nemű jegy­nek disagiója legyen a másik irányában. A »Pester Lloyd« az utóbbi napokban tovább ment Rááll nemcsak a teljes confor­­mitás kikötésére, de a rendezés első feltétele­ként azt jelöli ki, hogy a két jegybankot az osztrák nemzeti bank egységes társulata ala­pítsa meg és hogy a két intézet cartelt kös­sön arra nézve, hogy egymás jegyeit teljes értékben elfogadják. Ez a javaslat — őszin­tén szólva — inkább csak a látszat­át óvja meg az egyes bankok önállóságának; oly módozat, mely az engedékenységnek netovábbját el­érte, s a­melynek egyáltalában nem mer­nénk többséget ígérni a magyar országgyű­lésen.­­ És ime a bécsi sajtó oly konok negatíó­­val fogadja ezen túlengedékeny javaslatot, mintha legalább is Ausztria jegy­kibocsátó jogát és bankjának éretalapját confiscálni akarnák. Keresnek minden czímen ürügyet annak bizonyítására, hogy önálló magyar bankról szó sem lehet addig, míg a valuta helyre nem lesz állítva. Váltig azt állítják, hogy ha egyöntetű lenne is a bankad­a­s

Next