Pesti Napló, 1875. december (26. évfolyam, 275-299. szám)

1875-12-01 / 275. szám

Melléklet a­­Pesti Naplót 275. szám­tlk­ótt megtalál, hogy elkerülje a vámeljárást, innen ő ismét portékáját. Világpiaczc­á pedig Budapest vámközösség­ét soha nem válhatik. Okát adom. A külföldi c­égek, melyek ide kereskednek, bizományi rak útján folytatják üzletüket. Egy raktár egy gban nekik elég. A vámközösség folytán a mo­ha behozatali áruikra nézve egy természetű, azaz 3m kénytelenek kétféle árt szabni; a bizományi itt tehát csak Bécsnek adják, melylyel mint piaczczal könnyen leszámolnak. Ha Magyar­ig valaha direct összeköttetéseket akar a flddel, vonjon maga körül külön vámvonalat, s a zldi czégek Magyarországon fogyasztott árui­­ Budapesten lesznek bizományba adva s Buda­­gyorsan váltópiaczcvá fog emelkedni. Akkor, ha az osztrák, mint a külföldi házak itt nyitnak tét s a vidék is itt vásárol, a kereskedők kíván­ása megszűnik s azok is, kik ma üres könyvek­et ülve, félnek a külön vámterülettől, ezeket meg­­tolva,­­ megbarátkoznak az eszmével,mely for­int biztosit számokra s jelentőséget a fővárosnak, a pest pedig gyorsabban kiépül, mint a sugár­­vállalat által. (Helyeslések) És ha a pénzforgalmat tekintjük, mit köszön­­ünk a közös vámterületnek ? Köszönjük kereské­­nynk nagy mérvű passivitását, hogy évről évre aos millió értékkel többet hozunk be, mint ve­ik ki. A hivatalos statistika számítása szerint 3-ban 156.783.000 frt készpénzt kellett a nem­nek a differentia kiegyenlítésére Ausztriának és a földnek kiküldeni. Ha nem küldte­ ki készpénzben, ildette obligátiókban. Nem áll tehát, mit az ősz­­i védvámosok hiresztelnek, hogy Ausztria külke­­redése passiv s nekik azért kell a vámok felemelése; a külforgalmuk nem passiv, mert mi neki a külke­­redés bilanzát kipótoljuk, a vesztesek mi vagyunk, egyedül. Ezen bilancz aztán megmagyaráz mindent. Fél­­ja előttünk gazdasági politikánk egész rosszaságát, a morált hitelviszonyaink egyik okát, elszegénye­­inket,államunk finacziális zavarát és létküzdemét adófizetőkkel, a deficiteket, az adófelemelést. Itt is ki összesítve, hogy minő következményekkel jár ámszövetség Ausztriával édes mindnyájunkra, ősz­­i különbség nélkül. S valóban kétségbeejtő szin­­t tűnik fel helyzetünk, ha megfontoljuk, hogy a 3 millió kereskedelmi passivumhoz járul még a gyár államkincstár fizetéseiből mintegy 85—90 hió olyan pénz, mely évenként az országból kifoly­ikul, hogy más utakon oda visszatérne, hacsak­­ az államnak vagy magánosoknak nyújtott­abb hitelezés formájában. Ha még hozzávesszük a zálogi és társulati évi pénzküldeményeket a kül­­dve, inkább keveset mondok, mint sokat, ha a 15­llió földmives lakossággal bíró Magyarország fizet­i bilanczának passivumát 250—260, millió forint­ról teszem. Igen nagy szerencsétlenség az, mely e számban s­k, nagyobb szerencsétlenség, mint a deficit büd­­tünkben, mert annak nagy része Magyarország mzetgazdasági deficitje. Ha meg akarunk maradni mint nemzet és mint lám, ha vagyonosodni akarunk újra, ha budgetünk is kitörölni kívánjuk a deficiteket, itt kell iparkod­­unk helyreállítani az egyensúlyt. Egészséges köz­­izdasági alapon nem lesz nehéz egészséges financziá­­st teremteni, beteg közgazdasággal financziákat lógyítani szinte lehetetlen (Helyeslések), annak me­­g, hogy közgazdasági állapotainkat gyógyíthassuk, apfeltételeként tetszik nekem az, hogy önállóan vndelkezhessünk erőink felett. Kereskedési és fizetési mérlegünk passivitását megszü­ntetni pedig csak úgy lehet, ha egyfelől fo­­ozzuk a nemzeti termelést, s emeljük a kiviteli cikkek mennyiségét vagy értékét, másrészt vagy álkülözzük, vagy pedig olcsóbban szerezzük be a alföldről behozott árukat. E czélra szükségünk van az önálló vámterü­­ltre, melynek tarifái segélyével mindkét irányba e­gyszerre hatni képesek volnánk. Elérhetnők a vám 1ok segítségével azt, hogy kiviteli czikkeink egy isze nyers termény helyett az értékesebb félgyárt­­mány vagy gyártmány alakjában hagyná el az or­­ságot, s átalában az ipari tevékenység fokozása által beltermelés növeltetnék. Más­felől pedig a bevitel pnzértékét csökkenthetnék. Ez utóbbi több oknál úgva következnék be: először, mert több iparág át­­ándorlása Ausztriából Magyarországba s a honi­­ar védelme és fejlődése nélkülözhetővé tenné né­­mely áruk behozatalát, másodszor, mert ha bizonyos cikkekre, melyek jelenleg Ausztria érdekében ma­gasan terhelnék, a vám leszállittatnék, ez olcsóbbá enné a piaczot s ugyan azon mennyiségért, mennyi nőst elkel, kevesebb pénz volna a külországoknak, il­­etőleg Ausztriának fizetendő. A mérleg ezen javításához nem csekély mér­őkben járulna a haszon, melyet a kincstár a vám­sorompóból közvetve és közvetlenül húzna, s mely már állampénzügyi szempontból is komolyan meg­fontolandónak tünteti fel, nem okvetetten szükséges-e ezen deficites világban Magyarországnak a külön vámvonal felállítása. Hogy mennyi kára van hazánk kincstárának a közös vámterületből, arra illustrátióul szolgáljon a hivatalos adat, hogy 1873-ban 456 millió frt értéken felül volt a behozatal a vasutakon és gőzhajókon Ma­gyarországba, mely érték után a kincstár igen tete­mes vámot szedhetne. Hiszen a monarchia közös be­hozatala 583 milliónál nem tesz ki többet s ez összeg vámjövedelméből Magyarország csak 32%-kal része­sül vagyis oly arányban, mintha Magyarországnak csak 186 millió behozatala volna, pedig tényleg két és fél­szer annyi fogyasztása van. De azért mi megfizetjük a vámot az egész 456 milliónyi fogyasztásunk után, mert mi fizetünk vámot azon árukért is, melyeket nem hoznak át a monarchia határain, csak hogy a vámot nem a közös kincstárba, hanem az osztrák iparosok zsebébe fizetjük. (Helyes­lések). A másik direct kár, melyet a vámközösség által szenvedünk, a fogyasztási adónemeknél, a dohány és só monopóliumnál és az osztrák czukor és szesz kivi­telénél az adóvisszatérítésben van, hogy t. i. mi Ma­gyarország lakosai a szabad behozatal folytán mil­liókra menő fogyasztási adót fizetünk az osztrák kincstárnak s még qupta arányban rá is fizetünk, hogy Ausztria gyártmányait kivihesse. Tetemesebbnek tartom még annál ama hát­rányt, mely e vámszövetségből származik az által, hogy összes indirect adóztatási rendszerünkre nézve kezeink kötve vannak, s kénytelenek vagyunk évről­­évre egyenes adóinkat felemelni deficiteink fedezé­sére. Mezőgazdáink, kik még némileg elfogultak a vámközösség mellett, gondolják meg, hogy annak kö­szönhetik a földbirtok egyoldalú és túlságos meg­adóztatását, mely ismét lehetetlenné teszi nekik oly olcsón produkálni, hogy a világpiac­on versenyképe­sek maradhassanak. Tessék nyugodtan fogadni és el­viselni a direct adók felemelését, ha az indirect adók felszabadítását az osztrák gyámság alól nem akarják (Élénk helyeslések). Meggyőződésem, hogy adórendszerünknek re­formja és államháztartásunk deficitjének kiirtása mindaddig nem fog sikerülni, míg Magyarország vámjövedelmeket nem szed s a vámok feletti rendel­kezéssel indirect adóinak kizárólagos élvezetébe és szabad viszonyainkhoz mért szabályozásának jogába nem lép. Mindezzel szemben azok, kik az önálló vámte­rület eszméjével megbarátkozni nem tudnak, miket vetnek fel ? Egy practicusnak látszó kifogást, mintha a fogyasztók, vagy mint mondani szokás, az összes lakosság vállán a kárát a külön vámterületnek az áruk nagyobb drágaságában. Elméleti ellenvetéseket a szabad kereskedési iskola szótárából. Félnek vagy ijesztgetnek repressáliákkal s nem tartják lehetőnek a külön vámterületet politikai okokból. Vegyük az argumentumokat sorba (Halljuk). Az állítás mely ellentétbe helyezi az ország termelőit és egyúttal fogyasztóit, a földművelő nagy kö­zönséget a külön vámterülettel, abból indul ki, hogy a határvám által minden drágább lesz mindaddig, míg a honi ipar nem vert gyökeret, a­mi pedig nem egy­hamar lesz. Az igaz, hogy az önálló vámterület által rögtön sem tőke, sem gyáripar,sem képzett munkásosz­tály nem keletkezik, arra idő kell, mennyi idő, az a körülményektől, és a követendő vám- és kereskedelmi politika jóságától függ. De valamint vetni kell, ha aratni akarunk, s talaj kell hozzá, hogy vethessünk, úgy mindenek­előtt a honi visszonyoknak megfelelő vám- és kereskedelmi politika kell ahhoz, hogy ipar egyáltalán keletkezhessék. A kezdet nehézségein te­hát túl kell esnünk, annyi áll. De az általános drá­gaságtól való félelem, az tévedés. Önálló vámpolitika mellett az árakat úgy szabályozhatjuk, mint nekünk tetszik, közös vámpolitika mellett úgy szabályoztat­­nak azok, a­mint az osztrákoknak tetszik. Igen jól tudja az osztrák, miért követel védvá­mot, miért a vámfelemelését. Az ár, melyet mi szom­szédainknak portékáiért fizetünk, a külföldről beho­zott és megvámolt czikkek árának mértékéhez van szabva, s minden gazda tudja, hogy egy angol gép ép oly drága, mint egy osztrák, mert az itteni gyáros nem adja olcsóbban, mint a vele versenyző kül­földi. Az árak tehát Magyarországon nem attól függ­nek, van-e közbenső vámsorompó vagy nincs, mert vámsorompó minden esetre van, s csak az a kérdés, hol s ki veszi hasznát. Ma az osztrák kincstár s az osztrák iparos. Ha külön vámunk lesz, az árak a szerint fognak alakulni, a­milyen vámot mi a porté­kára vetünk; ha magasabbat, mint most fizettetik, az áru megdrágul, ha kisebbet, bizonyára olcsóbb lesz. Az ellenvetés csak az esetben állna, ha Aus­tria volna az egyetlen producens, melytől vásárol­hatunk, mi azonban nincs úgy, mert a legtöbb czik­­ket olcsóbban vehetjük mástól, mint tőle. Vámtéte­leinket különben minden esetre úgy kellene szabnunk hogy a fogyasztóra nézve is jutányos legyen az újítás a­mi nem volna nagyon nehéz, mert az osztrák vám­tételek meglehetős magasak. Ha, mint mondják, Magyarország szabad keres­kedésre szorul, mit ily általánosságban el nem is­­merhetek, akkor van csak igazán indokolva a kü­lön vámterület, mert hogy valaki védvámos legyen magának, azt még értem, de hogy védvámos legyen a szomszédjának azt felfogni képes nem vagyok. Nem áll tehát, hogy az önálló vámterület mel­letti mozgalom magyar védvámos mozgalom, annak egyik vagy másik systemához semmi köze, a minthogy Magyarországra egyik systema sem illik , hanem in­dokolva van egy vegyes rendszer, mely alapjaiban finansz-vámokat ismer, kivételképen alkalmaz mér­sékelt védvámokat azon iparágakra, melyek a megölő osztrák verseny daczára életképeseknek mutatkoztak és melyeknek hazánkban természetes alapjai vannak. Legkevésbbé lehet pedig okunk félni a repres­­saliaktól (Halljuk! Halljuk!) Nyers terményeinket Austria sem vissza nem utasíthatja, mert szüksége van reájuk, sem azoknak útját a transitoban vagy a tenger felé el nem zárhatja, sem azoknak árát nem ő szabályozza s végre idáig sem tartott kölcsönösséget, hanem veszi fogyasztási czikkeit Gr­ipaxaTiyagAfc, a­hol olcsóbb. Sokkal kevésbé vagyunk mi az ő iparára utalva, mint ő a mi nyersterményeinkre, melyek nem tűrnek oly messze szállítást mint a gyártmányok. Ha tehát repressáliákra kerülne a sor — mire semmi szükség — mi sokkal erősebbek vagyunk, mint é­s nem nekünk kell félni a végletektől, melyek hogy be ne következzenek, a politikai kapocs garantírozza. E politikai kapocs független a vámközösség­től. Fennállott három századig vámsorompók mellett. A pragmatica sanctio és a 67. Xlktv czikk nem isme­ri el közös ügynek a vámügyeket. S ha van gazdasági­érdekközösség, a­minthogy bizonyára van, az nem állhat abban, hogy egyik állam tönkre juttassa a másikat, hanem hogy mindkettőnek érdekei megóvas­­sanak s a felvirágzásban gyűjtsenek erőt egymás támogatására. Méltányosság egymás iránt s bizonyos solidaritás a külfölddel szemben, nagyobb előnyök biztosítása egymás számára, mint a minek a külföld­nek adatnak, a forgalom könnyítése egymás sérelme nélkül, kívánatosak s ezek mellett a területek tőszom­szédsága s a politikai közös intézmények hatása elég garantiát nyújtanak arra nézve, hogy önálló vámte­rület mellett is a monarchia uniója lazulni nem fog.­Két állam közt, melyek gazdasági bázisa annyira különböző, ipari és kulturai fejlettsége oly eltérő, politikai unió igen,gazdasági unió helyesen nem képzelhető. Tartós jó viszony közöttünk csak úgy állhat meg, ha mindenik a saját igényei szerint rendezheti be a közgazdsági és financz politikáját. Ha Ausztriának magas védvám kell, ám hozza be, ha Magyarországnak szabad kereskedés, ne legyen abban gátolva. A kettő közti viszonyt szabályozza egy keres­kedelmi szerződés, mely mindkettőre nézve a legbe­csesebbé teszi a kölcsönös forgalmat, de nem veti alá egyiket sem a másik kizsákmánylásának. Ezt köve­teli a paritás, ezt a dualismus és én részemről az önál­ló magyar vámterületben az 1867-ki kiegyezési műnek postulatumát és corolláriumát látom. Nem szenved kétséget, hogy Magyarországnak teljes joga van a vámközösséget felbontani s hogy csak jogával fog élni, ha a magyar vámsorompót fel­állítja. Nagy köszönettel tartozom, hogy a kormány az egyszerű igazságot a vám-és kereskedelmi szerző­dés felmondása által constatálta. Tudjuk, hogy a t. kormány ennek daczára a közös vámterület barátja és ez alapon alkudozik az osztrák kormánynyal. Hallottuk azonban, s nem csekély megnyugvásunkra szolgált, hogy engedékeny­sége tekintetben határt ismer. Melyek e határok, még nem tudjuk és én nem is kérdezem. Meg vagyok róla győződve, hogy a t. kormány a közös ügyeket kiterjeszteni nem fogja s jövőre sem adja fel a nem­zet jogát az új vám­szerződést is felmondhatni, mi­helyest annak káros volta bebizonyult. Hiszem, hogy a kormány a fogyasztási adóknál az ország megká­rosítását nem tűri tovább, és hogy az indirect adók felszabadítása végett, ha nem a külön vámvonalhoz, legalább a zárvonalhoz fog ragaszkodni. Hiszem hogy az osztrák védvámosok követeléséhez a legfon­tosabb vámtételek felemelése iránt hozzájárulását semmi szín alatt nem adja. S noha részemről feltétlenül az önálló vámte­rületnek vagyok híve, s nem tudok képzelni oly egyes­­séget, mely a közösség hátrányait feledtetni tudná, szemben ama mozgalommal, melyet a Lajtán túl ta­pasztalunk, bátorkodom az osztrák követelésekre for­dítani a t. ház figyelmét. Köztudomású tény, hogy az osztrák védvámos követelések súlypontja a szövetek vámtételeinek fel­emelésében fekszik. Nemcsak ebben, mert minden ipar­ág felemelést követel, a vas- és fémipar kivált, de a ve­zérszerepet Brünn és Reichenberg viszik. És ama tarifa, melyet az osztrák kormány a magyar kor­mánynak elfogadás végett ajánlott és mely a vám­­enquete tárgyalásainál és a bécsi tárgyalásoknál is alapul vétetett, igen tetemes, néha 50 %-nyi feleme­léseket tartalmaz a szövetekre nézve. A veszély nagyságát akarom kimutatni, mely Magyarországot fenyegetné, ha az osztrák törekvé­sek sikerre vezetnének. Mindennemű szőtt és kötött áruk a hivatalos adatok szerint a monarchiában be­hozattak 1873-ban 72.160,000 frt értékben kivitettek 56.420,000 frt értékben; Magyarországban beho­zattak 144.960,000 frt értékben kivitetett 17.400,000 frt értékben. így áll passive Austria, hogy szövetei­vel a külföldön versenyezhet s a mondott évben alig 16 millióval hozott be többet mint kivitt; ellenben Magyarország majdnem kétszer annyit fogyasztott mint a monarchia összes behozatala volt, így szorul Au­stria szövőipara védvámra.De hát miért követeli a nagy mérvű vám­fölemelést s mi lenne annak következmé­nye Magyarországra nézve ? Azért követeli mert tud­ja, hogy ha czélját éri, a bevitel a külföldről mond­hatnám megszűnik s az osztrák iparosok a belföldi piac­on ama 72 milliót is megnyerik. De nem csak azt, hanem, ha a vámtételt felemelhetik, minden el­adott portékájuk árát aránylag felszöktetik. Tehát ha czélt érnek, többet adhatnak el ide­haza és drá­gábban, mint addig a külföldi piac­nak, pedig dol­goznak úgy, mint ennek előtte. Magyarország pedig a maga nettó fogyasztása, vagyis 127,560,000 frtnyi kivetés után fizetne Aus­­triának e vámfelemelés erejéig megközelítő számítá­­tásom szerint 6 millióval többet, mint idáig. Ezen veszteség fölér egy kis adóemeléssel ide­haza, pedig senki észre sem veszi, az egész nem volna egyéb, mint egy kis vámközösségi tarifapolitika. Ezen felül még azon következménye lenne Magyarországra nézve ez arrangementnak, hogy Bu­dapesten minden önálló szövetkereskedő becsukhatná a boltját, mert külföldről nem hozathatván be sem­mit, az osztrák gyárosok fióküzleteik, vagy direct összeköttetéseik által a vidéki c­égekkel elvégeznének minden üzletet maguk. Nem szabad továbbá felednünk azt sem, hogy a vámtételek felemelése által a közös vámjövedelem valószínűleg csökkenne tehát quotánk emelkednék A másik fő áruczikk, melyre magasabb védvá­­mot kérnek: a fémáruk, gépek és apró áruk, csupa oly tárgy, melyre mezőgazdáink is, más is naponkint rászorul. Magyarország e sokféle árunemekből 1873- ban behozott összesen 104.510,000 frt értékben, a monarchia 54.120,000 frt értékben, Magyarország kivitele, csupa reexport, volt 14.940,000 frt a monar­chiáé, vagy mondhatnók Ausztriáé 69 millió. Minden 6/0 felemelés tehát ismét százezerekre és milliókra menő kárt okozna Magyarország mezőgazdáinak és egyéb fogyasztóinak, ugyanannyi nyereséget Ausztri­ának. Magyarország kereskedelmi és fizetési bilancza pedig ezen vámreform után pár év alatt annyira meg­romolnék, hogy képtelen önmagán segíteni, nem ma­radna más hátra, mint eladni államát a hitelező Ausztriának. Mert az képtelenség és tarthatatlan állapot, hogy valamely nemzet fenntartsa egy cultur állam háztartását, melynek nemzetgazdasági erői és állami indirect adói egy szomszéd állam szolgálatába vettettek. Értem én azt, hogy Ausztria fogyasztói nem nagyon lármáznak a védvámok felemelése ellen. Nem bánják ők, ha megdrágulnak az áruk, melyeket ők termelnek, mint mi magyarok nem bánjuk, ha fel­megy a búza ára, bár magunk is eszünk kenyeret be­lőle , hanem hogy Magyarországon kormány és tör­vényhozás ilyenbe beleegyeznének, azt nem képzel­hetem. Hallottam említeni,­hogy a kölcsönös méltányos­sággal oly tarifa állapíttassák meg, melyben az osztrá­koknál­ is igazuk legyen, nekünk is, azaz adjunk nekik vámfelemeléseket, s érjük be vele, na egy pax magyar kiviteli czikk — mindig a bor említtetik — viszont engedményt nyer. Eltekintve attól, hogy ez nem tőlünk, hanem a külföldtől függ, minő gyakor­lati értelme van a dolognak ? A monarchia borkivi­tele a külföldre 1873-ban csak 1.896.000 írtra rúgott Magyarország kivitele Ausztriába és a külföldre 15 millióra ment. Magyarország csak a szövetek, fém-és apró áruk vámtételeinek felemelésénél többett veszí­tene, mint összes külföldre kivitt bora megér. Ilyenek ama compensatiók melyeket Magyarország az oszt­rák követelésekkel való megalkudásnál nyerhet. Ezek után őszintén megvallva, nem értem, ha valaki meg azt hiszi, hogy egy vámszövetség, mely ily következményekkel jár az országra nézve, hogy az lehessen a magyar fogyasztóknak érdekében? Nem állhatom meg te­hát, hogy ezeket el ne mondjam. A helyzet súlyos és a veszély nagy, mely­ben hazámat látom. Ausztriából mindennap vesszük hírét a vámagitatio terjedésének, melytől a legma­­gasb politikai körök sem idegenkednek. Szavammal nem gyöngíteni, de bátorítani törekedtem a kor­mányt, s biztosítani államférfiainkat, hogy Magyar­­ország érdekeinek erélyes megóvásában Ausztria túlzó követeléseivel szemben mindnyájunk támoga­tására számíthatnak. (Élénk éljenzés és helyeslés.) Ezután a budget tárgyalása felfüggesztetvén, Kajuch, Szentai és Sztupa, mint a 6-ik bíráló bizott­ság tagjai leteszik az esküt. Végül Tisza Kálmán miniszterelnök felelt Horánszky interpelláció­­jára. Az ülés ezen részét esti lapunkban közöltük. Az ülés végződött d. u. 2 órakor. A legköze­lebbi ülés holnap d. e. 9 órakor tartatik. Napirend: a budget folytatólagos tárgyalása. BELFÖLD: A vidékről, nov. 27. (A bírósági panaszok állandó rovatához.) Mindig elfogott a bámulat,am­időn láttam a pa­raszt fuvarosokat, kik ha annyira megterhelték sze­kereiket, hogy a kivontatást nem igen reménytették, rendesen még telibe ültek lovaik hegyébe s akkér kisértették meg a vontatást. Soha sem tudtam kitalálni, hogy micsoda köny­­nyebbségére szolgál az a lónak, hogy nemcsak húzni, hanem még emelni is kell; míg végre azon valószí­nűségben nyugodtam meg, hogy a paraszt nyilván sa­ját súlyával vontató lovának a kapaszkodásnál felfelé gördülő gerinczét óvja a kettétöréstől, az­az ellensú­lyozza az egyik terhet a másikkal. Ez a gyakorlati eljárás követtetik most egye­nesen a bírósági hivatalnokok irányában, kik külön­ben is túl­terhelve lévén már az eddig megsemmisí­­tettt 20 törvényszék munkakörének feldolgozásával és bizony egész a hátgerincz meggörbülésig, még ki­látásba helyezik részükre nemcsak a 23 törvényszék apasztását, nemcsak a fizetési jövedelmi adót, hanem törvényjavaslatként előterjesztik a fizetési fokozatok felállítását, és­pedig a mostani elég nyomorúságos fize­tést maximumként állítva fel. Ezen intézkedéssel azután sokat fog a kormány elérni. Először eléri azt, hogy a jövő nemzedék ke­rülni fogja a bírói pályát, mely neki megélhetés he­lyett csak nyomort ígér, és pedig kerülni fogja azért is, mert a mostani 43 törvényszék reductiója folytán előre menetelre a sok rendelkezési hivatalnok miatt úgy sem számíthat. Másodszor eléri azt, hogy a nyomor: ez a leg­nagyobb kerítő, elcsábítja a gyöngébb lelkületűeket a megvesztegethetés azon, mely kevés, kemé­nyebb arcrbőr mellett gondtalan existentiát nyújthat neki, s képessé teendi őt gondoskodni családja jövő­jéről azon esetre, ha netalán felfedezendő visszaélé­sei miatt egykoron elcsapatik. E lapok szerkesztősége tanúbizonyságot tehet e sorok írójának politikai jelleméről és azon követ­kezetes eljárásáról, melylyel honpolgári kötelmeit min­dig teljesíteni szokta tehát — azon vádat, hogy okta­lan gáncsoskodás vezetné tollamat eléggé távol tartja tőlem a közéletben leélt múltam; de midőn azon rend­szabályok behozatala felett gondolkodom, melyek ter­vezete időnkint mint törvényjavaslat megjelenik, va­lóban minden lojalitásom mellett is, melylyel a mos­tani kormányférfiak iránt viseltetem, el kell, hogy ke­seredjem. Nem elég, hogy a törvény garantiája elvo­natott a bírósági hivatalnokoktól, nem elég, hogy a 43 törvényszék reductiójával */* résznyi­­leg nagyobb teherrel fognak igaztatni, mint eddig; nem elég, hogy az időközben megüresedett ál­lomások be nem töltése miatt (mint az minden­napi szokássá vált) egyesek és bírói testületek az üresedésben lévő helyek munkakörét is betölteni kö­teleztetek, a­nélkül, hogy ezen üres állomások jö­vedelmét is élveznék , hanem még ráadásul, hogy a meggörbült hátgerinct helyre hozassék, azon ellen­nyomás fenyegeti őket, hogy fizetéseikre jövedelmi százalék is rovatik, s hogy mostani nyomorult fizeté­seik mint maximum­ állapíttassák fel. Azon miniszteri tanácsos, a­kinek 5000 frt fize­tése van és a­ki már vagy szárnyára eresztette gyer­mekeit vagy, eddigi élete keresményéből van egy kis tőkéje is,azon osztály tanácsos, ki 3600 frt fizetése mel­lett vagy gardon vagy legfeljebb ujházas, midőn ezen fizetési maximum-féle törvényjavaslatot kidolgozá, mit gondolt várjon a bírósági hivatalnok életmódjáról ak­kor,midőn a mimimumot egy törvény­széki biró vezetésé­­nél vidéken 1300 írtra, a maximumot 1700 írtra ha­tározta. Ugyan van-e ezen uraknak bővebb ismerete a provincia piaczi árairól és házbéreiről , a fűtési anyag és cseléd drágaságáról és mindezek rosszasá­gáról ? Várjon vettek-e tudomást arról, hogy a Szolnok­ról Karczagra át­helyezett bírák hány száz írttal pótolják a részekre 200 írtra megszabott házbért csak azért, hogy egy kerítéstelen udvari nádas vis­kóban lakjanak, a­minek padlója csak agyagos homok ? Tudják-e azt, hogy ha tőzeggel nem akar tü­zelni, a­mit szintén nem adnak ingyen, miután saját tanyáján nem szedheti a tulkok után; mert ha tanyája volna, nem lenne bírósági hivatalnok s 16 irtot kell neki a fának öléért fizetni ? Ismeri-e a provinciális városok piaczi viszo­nyait, hol a fűszer drágább, mint a nagy­városban, a­mi pedig olcsóbb lehetne, az meg drága pénzen sem kapható. Nem hiszem, hogy mindezeket tudnák azon urak, a­kik ezen törvényjavaslatot készítették, de még azoknak sem volt fogalmuk róla, a­kik a maximumot valamikor megállapították, mert oly botrányos ke­vésre : 200 írtra egy törvényszéki biró szállásbérét aligha szabták volna ki. Ugyan ki kap most Magyarországon akár­mily kis városban 200 írtért egy családra való tisztességes lakást ? Váljon képes-e egy törvényszéki biró, kinek csak négy tagból álló családja van, évi fizetéséből nem megtakarítani, mert erre gondolni sem lehet, de apró kényelmére csak 50 frtot is kiadni évenként a­nélkül, hogy az uzsorások körme közé ne kerüljön? Hiszen odáig jutottunk,hogy a félfizetéssel nyug­díjba helyezettek állapotát irigyleni kezdik a hiva­talban maradottak, mert azoknak, kis tőke biztositá vív luollubb] tvivL xxjxl­ «I­­ionmnoo»g«o oixoaoi’rtocVO Hanem azért csak jövünk tovább, a talyiga meg van ugyan terhelve, de majd ráülünk a fakóra, hogy jobban húzzon! Hogy is mondták azt a képv.­házban ? Vide ant consult! Hunyadból, nov. 27. (Az Iskolaügy Hunyadmegyében.) Nov. hó 25-én tartotta a hunyadmegyei iskola­­tanács őszi rendes közgyűlését Réthy L. tanfelügyelő elnöklete alatt. A tagok szép számmal jelentek meg, noha tudhatták már, hogy vége a diurnumnak, fu­varilletéknek. Annyival örvendetesebb volt tehát e jelenség, mert valódi mély vonzalmat, nemes érdek­lődést jelent az nálunk. E nemes érzületet szépen ki­tüntette a tárgyalások parliamentáris, higgadt lefo­lyása is, melyeknek irányításában nem kis része vala megyénk érdemes, a tanügyért különösen érdeklődő főispánjának, Pogány György úrnak. Rajta kívül vé­gig jelen volt még a tanács tiszteletbeli tagja, Szere­­day Ignácz alispán úr is. A tárgyalások módjára nézve czélszerűnek bi­zonyult be ez alkalommal is a szakbizottsági rend­szer. Minthogy ott már jól elő voltak készítve az ügyek, a nyílt ülés i. e. 9 órától 12-ig bevégződhe­tett, holott más körülmények közt tán két napot is igénybe vettek volna az elintézést váró ügyek. A ta­nácsnak Téglás Gábor jegyző és szakbizottsági előadó propositióiban alkalmas kiindulás volt minden egyes ügydarabnál, s ha elütő határozat keletkezett is, leg­alább irányt, myert a szakbizottság véleményeiben a tanácskozás­i levél szűk terén csupán a legfontosabbakra lehet szorítkoznom. A tanács, tekintettel felfedező s a nép mivelt­­ségi állásánál fogva mindenkép szilárdítást igénylő állami iskoláinkra, a tandíj helyett czélszerűbbnek tartaná az 5 % iskolaadónak az állami adóval leendő beszedését, minthogy ilyet a felekezetek is fizetnek s a tandíj a szegényebb osztályt sokkal inkább sújtaná. A községi iskolák mellett mintaszerű faiskolák létesittetnek; az állami iskoláknál is tekintet lesz a gyümölcstenyésztésre s a közigazgatási hatósággal egyetértőleg úgy kíván eljárni a tanács e dologban, hogy az iskolák mindenütt irányadóul működjenek, s a tanítók ismerjék kötelességüknek példájukkal, tanácsukkal használni, valahányszor a végből meg­­kerestetnek. A román határőrezred volt ruházati, most is­kolai alapjából fenntartott iskolák és az alapkezelő bizottságnak ő Felsége álal jóváhagyott alap­szabályai szerint községi iskoláknak tekintetnek, s így azoknál az iskolaszékek életbe léptetnek, az alap­kezelő bizottságnak fennhagyatván a hozzájárulási összeg megállapítása s az erről készített számadások megvizsgálása.­­ Jövőre tehát, minden az iskolaszék által választott iskolabeli tanító elmozdittatik állomásától. Minthogy pedig több olyan község van, melyet rész illet ez alapból, felszóllíttat­­nak azok, hogy ebbeli igényeiket jelentsék be, hogy az esetre, ha községi iskolákat állítnak, az őket illető rész legyen kieszközölhető. Az iskolai takarékpénztárakat már csak nép­iskolákra utalt nép szegénysége miatt sem javasolja a tanács. Egyebeknek fennhagyatik, hogy saját buz­­góságukból tegyenek próbát e téren, de általánosan kötelezővé tétetni nem óhajtja. Kimondatik, hogy jövőre csak magyar tannyelvű magániskolára ad a ta­nács engedélyt. A községi iskolákban,­a magyar nyelv feltétlenül kötelezett tan­­tárgyat rendeltetett el. A görög kath. egyházi elöljáróságnak elismerés nyilvánittatik e téren kifejtett buzgóságáért s a gör. keletieknek ajánl­­atik a magyar nyelv kötelezővé tétele. Ezek rövidre vonva a tanács fontosabb intéz­kedései. Mind olyanok, melyektől a jelenvoltak egy­től egyig a legjobbat remélik. 1. 1. Kecskemét, nov. 29. (A városok és a közigazgatási bizottság.) Sok szó fér bizony, elhiheti az »Ellenőr«, a közigazgatási bizottsághoz, s én hiszem, hogy tör­vényhozásunk, daczára az előzményeknek, sokat fog még azon változtatni, mert ha nem teszi, beláthatlan zavarokra ad alkalmat, s kiteszi az országot újabban egy hátrányos eshetőségnek, annak t. i. hogy pár év múlva újabb közigazgatási törvényt kellene hozni. Legyenek rajta, hogy közigazgatásunk állandó élet­módot, tisztességes állást nyújtson az arra törekvő­nek, bátorítsátok a szorgalmas és képzettséget a pár­­tosodás, a nepotismus ellen biztos előléptetéssel s látni fogjátok, hogy közigazgatásunk megjavul, s nem lesz szükség a közigazgatási bizottságra, mely különösen a városokban javaslati állapotában ke­resztül sem vihető anélkül, hogy egyes hibák nevet­ségig szembe ne tűnjenek, a­mi pedig minden új in­tézménynek megölője. De példával is szolgálok. A városi főkapitány a közigazgatási bizottságnak nem tagja, a tisztifőorvos igen. A kapitánynak tehát a tisztifőorvos utasításokat adhat, holott hivatalos functióiban a közegézségügyi bizottságban, melynek a kapitány az elnöke —a főkapitány a tisztiorvosnak közvetlenül felettese. Minő visszásságok merülnek fel ebből, s a többi hibából a közigazgatási bizottság­nak, melyeket ez­úttal nem kívánok felsorolni, de jelzem, hogy a polgármester is a szerint sokszor fog alattasaitól utasításokat venni. Általában pedig az a nagy hibája a közigazgatási bizottságnak, hogy a maga szakállára annak minden­ tagja rendelkezhetik a tisztviselővel, ki így nem egyszer jöhet, jön is azon helyzetbe, hogy hat felől, hat felé utasítást nyer egy ugyanazon dologban. De nem fűzöm tovább eszméimet, czélom c­ak az volt, hogy kimutassam az »Ellenőr«-nek, mikép téved, ha azt hiszi, hogy Tisza Kám­án közigazgatási javaslatai csak Budapesten, Kassán, és Pozsonyban, vagy ezekhez hasonló városokban sem kellenek. Kecskemét városában — a főispán tanul, ^ot tehet, — a polgármestertől lefelé becsületes, s av.i^ban el lehet mondani, hozzáértő kezekben van a köz­igazgatás, tehát »az autonóm közigazgatás iránti azon érdekeltség, mely hathatós rugóját azon sok­oldalú igényekből nyeri, melyek mind a polgárság közvetlen befolyása utján várják kielégittetésöket,­­féle gúnyolódás senkit ludassá nem tesz, nem is te­het, még­is sokan vannak, kik Tisza Kálmán ja­vaslatait,­­ különösen annak közigazgatási bizott­ságát a városokra ép oly czéltalannak, mint méltat­lan és károsnak il­lik ; ennélfogva jegy­zze meg az »Ellenőr«, hogy a fennforgó ügyben a legtöbb helyen nem jelent a hallgatás beleegyezést. —y­— Különfélék. — nov. 30. (K­i­n­e­v­e­z­é s­e­k.) Az igazságügyi miniszter az igaz­­sijvügyminiszteriumhoz segédfogalmazókká: Sréter Ferencz ottani alk­almazó gyakornokot, Németh Péter közalapítványi kir­ályigazgatósági joggyakornokot, és Eickl Gyula ugyan­ Miklós dévai törvényszéki aljogy­­oamaros­«.. vényszékh­ez nevezte ki; Kiss József selmeczbányai kir. al.­ügyészt a besztercze­bányai kir. ügyészséghez helyezte át; a töt­éri kir. törvényszékhez II. oszt. jegyzővé Bieliczky Kál­­ma ottani törvényszéki aljegyzőt ; a temesvári kir. törvény­­­székhez II. oszt. jegyzővé Köller Peregrin ottani törvényszéki aljegyzőt nevezte ki; Palugyay Peren­cz kassai m. kir. tör­vényszéki végrehajtót a szikszói járásbírósághoz; Baranyi Mihály nagyenyedi törvényszéki írnokot a marosujvári járás­bírósághoz, és Török Bálint nagyenyedi járásbirósági írnokot a nagyenyedi törvényszékhez helyezte át. A pénzügyminisz­ter Fodor Vilmos jászenai kohótisztet II-ad osztályú, és Cle­ment Gyula m. kir. bányatisztjelöltet III-ad osztályú kohó­tisztté nevezte ki. (A meghalt modenai he­rczeg) végrendeletileg Károly Lajos főherczeg legidősebb fiát, Ferdinánd Ferenczet nevezte ki főörökösévé. Az örökös jelenleg tizenkét éves, s egyike a főherczeg második házasságából származó négy gyermekének. Anyja Mária Annunziata herczegnő két évvel ezelőtt halt meg. A fiatal herczeg nyolc­van millióra menő vagyont örököl azon kötelezettséggel, hogy az Este­ nevet, mely a modenai herczegben kihalt volna, fölvegye és viselje. Carlos és Alfonzo ismeretes spa­nyol herczegek egy-egy milliót örökölnek; a meghalt nővére, Lajos bajor herczeg neje, készpénzben 280 ezer frtot, s a herczeg egyik uradalmát kapja. A vég­rendelet számos hagyományt tartalmaz egyesek és egyházi intézetek javára. (A »M­agyar Álla­m«) felelős szerkesz­tését báró Józsika Kálmán ismét L­o­n­k­a­y Antal úrnak adta át. (A földtani társulat) legutóbbi havi ülésén Sajó­helyi Frigyes jelentést tett a nyáron tett földtani kirándulásról. Erdély legérde­kesebb vidékeit látogatták meg az idén geológjaink; bejárták Dévát, Nagyágot, Vajda-Hunyadot, a teleki vaskőbányákat, a plotykabányai hámorokat, a gya­­láki vasércztelepeket, Kalánt, Petrozsényt, a csetá­­tyebok­i mészkő barlangot, a vulkáni, a szurdoki szo­rosokat, Abrudbánya és Verespatak híres arany ter­mő tájait, hol a bányászok a geológiai társulat nagy érdemű alelnöke után Szabó-csusnak neveztek el egy ormot, és végül két heti vándorlás után Kolozsvárit tárközgyűlést tartott. A társulat tagjai oly szíves fogadtatásban részesültek mindenfelé, hogy a gyűlés mindazoknak, kik e kirándulás sikere kö­rül érdemeket szerzettek, kiváló köszönetet sza­vazott. E jelentés után több értekezés következett: Schafarzsik Ferencz tanárjelölt a sár­szentmiklósi »Szarvashegy« trachátjait ismerte­tő, Koch, kolozsvári egyetemi tanár jelentést tesz, hogy Andrásházán a brachydiastomatherium mara­dékaira akadtak, mely az eocénkorból származik, R­o­t­h ur pedig előleges tudósítást közöl egy fossil elefántcsontról, mely azt bizonyítja, hogy a Lartet­­féle pliocéne-réteg nálunk is meg van. Roth ur meg­ígérte, hogy e nagyérdekű kérdést behatóbban fogja tanulmányozni. Végül Bruimann bányakapitány szép delejes­ vaskövet mutatott, mely Farkadinban talál­tatott. (Az ügyvédi kamarákból.) Gr­ósz Károly segesvári ügyvéd közjegyzővé kineveztetésé­­ből kifolyólag, Chay Antal soproni és Stern Mihály budapesti ügyvéd önkénytes lemondás folytán kitöröltettek az illető ügyvédi kamarák lajstromából. (Középtanoda nők számára.) A magyarországi II. egyetemes tanítógyűlés alkalmá­ból alakult leánynevelési szakosztály közp. bizottsága tegnapelőtt a sugárúti áll. tanítóképezdében Zirzen Janka elnöklete alatt tartott ülésén kimondotta, hogy a kormány által legközelebb felállított felsőbb leány­iskola mellett igen kívánatosnak, sőt szükségesnek tartja egy női középtanoda felállítását, melyből a növendékek —­orvosi pályára való ki­k­épeztetés végett — egyetem­­b­­­e mehetnének.

Next